Nádas Péter: Sanyika

Kovács Sanyikát spártai nevelésben részesítették. Amikor tehát megérkezett a meghívás, szülei, bár a dolog nem tetszett nekik, nem fanyalogtak előtte. Úgy határoztak, hogy egyedül és gyalog teszi meg az utat a két hegy között. Miután hosszan magyarázták, merre kell mennie, kezébe nyomtak egy selyempapírba csomagolt, igézően jó szagú dobozt és egy főzetlapra térképet is rajzoltak, s a kisfiú vasárnap, a kora délutáni órákban útra kelt.

Ünnepi alkalmakra tartogatott, fekete posztónadrágjában, fehér ingben és piros pulóverben lépett ki villájuk kapuján. Elég rosszkedvű volt. Egyrészt a vastag posztónadrág miatt, amelyet apja katonai egyenruhájából alakítottak és festettek állítólag sötétkékre, bár feketét mutatott, másrészt semmi kedve nem volt ahhoz a zsúrhoz, ahová nem is őt hívták, hanem tulajdonképpen a szüleit, akik valamilyen, előtte ismeretlen oknál fogva kimentették magukat, de Sanyikára rákényszerítették - talán éppen ezért - ezt a látogatást.

Egészségügyi okokból mindig kopaszra nyírt fejét kis bikanyakán előreszegezve és hullott leveleket rugdalva haladt az egyelőre még ismert utcákon. Elment az óravilla előtt, ahol - úgy tudta - az áruló Görgey vezetett haditanácsot; ámbár akkor még nem volt áruló. Mély megvetéssel pillantott mégis eme árulóval fertőzött épületre, s többször visszafordulva járatta végig tekintetét a kopott és tömzsi oszlopsoron, arra gondolván, hogyan képesek emberek itt, ebben a házban élni. Pedig laktak ott bizony emberek, ebben a történelmi nevezetességű villában; az oszlopok közt feszülő spárgán ágynemű száradt, rózsaszín ágynemű.

Innen erősen lejtett az út, errefelé Sanyika már nem volt ismerős, mert ez a terület kívül esett barangolásaik és csatározásaik hatókörén, csak a vad téli szánkahajszákban merészkedtek idáig. Kacsázó járással lépdelt lefelé, s mire a vízmosta út aljára ért, meglehetősen csapzottan nézett ki, poros lett a cipője, ingét átizzadta, így azonban jól érezte magát. Csak a vastag, élesre vasalt nadrág zavarta még. Beugrált az út menti árokba, köszöngetett az ismeretlen járókelőknek, és jót nevetett ezeknek a tréfát már nem ismerő felnőtteknek az arcára íródó csodálkozáson és töprengésen.

Amikor előbb az utca nevét, majd a házszámot azonosítva megállt a sárga villa előtt, amelynek a franciaablakok és kovácsoltvas erkélyek előkelő külsőt kölcsönöztek, és benézett a gyepes térségekre tagolt kertbe, Sanyika az ellentétet ösztönösen megérezve végigpillantott magán, mielőtt lenyomta volna a kapu kilincsét, mert bizony nadrágja, mint egy kályhacső, eltűnt róla az él, és valami bogáncsféle pöttyözte, és poros cipőjén - hol voltak már a gondos suvickolás nyomai - két-három cseppecske jelezte, hogy menet közben meg kellett állnia. Még nem fogalmazódott meg Sanyikában semmi, de érzékelte a disszonanciát, amely öltözetét és azt a környezetet, ahonnan jött, elválasztotta attól, ahová be kellett lépnie. Nem volt ez a különbség nagy, egy felnőtt talán kézlegyintéssel tárgyra is tért volna felette, de Sanyika világa, mint a gyerekek világa általában, szűkebb volt annál, hogy az ilyen árnyalati különbségek is meg ne ragadták volna képzeletét. Míg az a villa, amelyben ő élt, súlyos volt, túlcifrázott és vedlett, ez a villa barátságos, egyszerű és jól ápolt, míg a kertet, mely tanúja volt regényes kalandozásaiknak, benőtték a bokrok, addig ebben a kertben minden kiszámított volt és rafináltan természetesre nyesett.

A felnőttek világában ez a különbség nem jelentett sokat, hiszen mondhatnánk, hogy a véletlen szabta meg, ki használta ezt a kertet és ki a másikat; a felnőttek tulajdonképpen úgy gondolkodtak, hogy ez az egész dolog, bizonyos értelemben véve átmeneti, nem személyhez kötött, tehát bármikor, tetszés szerint megcserélhető, Sanyika azonban e látszólagos bizonytalanságban felfedezte a bizonyosat, az ő szemében ez a helyzet már rögzített állapot volt, az egyetlen állapot, amelyben tudata megkapaszkodhat és elindulhat; ezért ő úgy gondolkodott, ha ez a ház szebb (és ezt a kapu előtt bármennyire is vonakodva, de el kellett ismernie), akkor bizonyára lakói is rangosabbak. És ebben a naiv, megmosolyogni való gyermeki sejtésben egy egyszerű igazság fogalmazódott meg.

Lenyomta a kilincset,. végigment az úton, amely a ház bejáratához vezetett, és miközben poros cipőjén a cseppecskéket nézegette, fellépdelt a lépcsőkőn. A csengetés neveletlenül hosszúra sikerült, mégsem jött senki kinyitni az ajtót. Lement tehát a lépcsőkőn, s mivel ismerte ezeknek a villáknak beosztását és életét, minden különösebb töprengés nélkül megkerülte a házat.

Az épület homlokzata előtt a méregzöld gyepen szétrakott színes kerti székeken és nyugágyakban nagy társaság üldögélt a tiszta kék ég alatt. Elmélyülten beszélgettek.

A közeledő kisfiúra senki sem figyelt.

Egy magas férfi vitte a szót. A férfiak közül egyik sem viselt zakót, és köztük és a beszélő között csupán annyi volt a különbség, hogy az könyökéig feltűrte inge ujját, fekete szőrrel borított karjával hevesen gesztikulált, s talán ezért tűnt vadabbnak, elkeseredettebbnek és ingujjra vetkezettebbnek, mint a többiek.

Sanyika tekintetével kikereste a számos ismerős arc közül azt, akiben a ház asszonyát sejtette, ez egy nagy mellű és vastag lábú, szeplős nő volt.

Sanyika, vöröses bikanyakán lehajtotta a fejét, és úgy közelített az asszony felé, hangosan csikorgatva talpa alatt a kavicsot, mintha fel akarná öklelni.

A szőrős férfi gesztikuláló karja megállt a levegőben, majd leereszkedett a kerti szék karfájára. A társaság a kisfiú felé fordult, és az arcokon megjelent az a kötelező mosoly, melynek kíséretében gyerekekre szoktunk nézni. Sanyika nem látta ezt, gyors pillantással az asszony szeplős arcába nézett, és megállt előtte. Mielőtt halkan köszönt volna, a kis csomagot áttette egyik kezéből a másikba, majd gyorsan körülnézett a beszélgetésben megzavart felnőtteken, és valami dacos dühöt érzett, ami azonnal eltávolította őt az itt ülőktől.

- Jó napot! - mondta halkan.

Erre a társaságban Itt is, ott is jóindulatú, de rozsdás nevetés hangzott.

„Idétlenek" - futott át Sanyika agyán az apja hangja.

Az asszony felállt a székből, vastag kezével végigsimogatta Sanyika fejét, megfogta a nyakát, és a ház felé kísérte. Félúton megálltak.

- Na menjél, Sanyika - mondta nagy lapátfogait kivillantva az asszony.

- Kis barátaid már várnak...

Sanyika az ajtóra nézett, ahol be kell majd lépnie, és alig észrevehetően megrándította a vállát.

- Igen - mondta.

Az asszony visszament a társasághoz, Sanyika pedig belépett a gyerekszoba ajtaján.

Nagy, világos sarokszoba volt ez, a nyugat felé néző széles ablakon besütött a nap, de nem világította meg az egész helyiséget, s így Sanyika az első pillanatban, a széles fénycsíkban csak egyetlen kislányt látott rózsaszín tüllből készült balettruhácskában, lábán rózsaszín selyem balettcipőcskében. A kislány tipegett, forgott a fényes parkettán a fénysávban, nyeszlett volt, de nem esetlen, és amikor észrevette, kis egérarcában ülő nagy szürke szemét a belépőre meresztette. De Sanyika nem méltatta hosszabb pillantásra, körülnézett gyorsan, az árnyékban még öten vagy hatan ültek, kisfiúk és kislányok, sötétkék meg színes ruhácskákban, földön és széken, s a műsorszámot nézték nyilvánvaló unalommal. Sanyika nem tudta, hogy mit kell tennie, és ezért azonnal ingerült ellenszenvet érzett az itt ülők iránt is, s azt sem tudta, kinek kell átadnia a selyempapírba bugyolált dobozt, amely koszos lett és elrongyolódott kissé izzadó tenyerében. Mindenki őt figyelte, és ő mozdulatlanul állt az ajtóban. Nyelve hegyével végignyalta ajkát, előrenyújtotta a dobozt, és tétován megszólalt:

- Kinek kell?

A kislány a rózsaszín balettruhában odaperdült. - Nekem.

- Neked van születésnapod?

- Igen.

- Akkor itt van - mondta Sanyika, és átnyújtotta a csomagot.

Miközben beszélgettek, a körben ülők megkönnyebbülten ugráltak fel helyükről, egy dagadt gyerek körberohangált a szobában, a kislányok valami babát vettek le a polcról, és azon veszekedtek, hogy levetkőztessék vagy felöltöztessék-e, s akkor a kövér kisfiú odaugrott hozzájuk, kitépte kezükből a babát és elvágtázott. A lányok visongva utánaeredtek.

Sanyika egy ideig mozdulatlanul figyelte a harcot, a lábdobogás, üvöltés és sikoltozás betöltötte a szobát, a tüllruhás kislány felugrott a díványra és így látni lehetett félrecsúszott bugyiját, és sírós, de parancsoló hangon onnan üvöltött úgy, hogy vékony nyakán kidagadtak az erek:

- Add vissza nekik! Add vissza!

Sanyika, amikor a kövér fiú kivörösödött, boldog arccal elfutott mellette anélkül, hogy törzse megmozdult volna, oldalt kinyújtotta lábát. A kövér fiú végigzuhant a padlón.

Néma csend lett hirtelen, aztán a csendben felkacagott a tüllruhás kislány, és odaszaladt a földön fekvő fiúhoz, kiragadta kezéből a babát, visszaugrott a díványra, és vadul forgatta a szemét.

- Odaadom a fele királyságomat! - üvöltötte.

Ez a mondat annyira értelmetlennek tűnt a többiek számára, hogy elfordultak a földről feltápászkodó kövérkés fiútól, aki egyébként hangosan szipogott, és a kislányra bámultak. De nem volt folytatás és nem volt magyarázat. A kislány megenyhült tekintettel leugrott a díványról, a babát közben kiejtette a kezéből, végigtáncolt a szobán és eltűnt.

Sanyika behúzódott a sarokba a rózsaszínűre lakkozott szekrény és a hideg cserépkályha közé. Izzadt volt és poros. Hátát a falnak támasztotta, mint aki védekezik, de egyben támadásra készül. Ügyet sem vetettek rá, mert a gyerekszobában megindult az a természetes mozgás, amelynek minden emberi közösségben meg kellene indulnia, ha egymást nem ismerő emberek kerülnek össze. Összeverődnek azok, akiknek össze kell tartozniok, és hátat fordítanak egymásnak azok, akik úgy érzik, semmi közük a másikhoz; s egyedül maradnak a magányosok.

Néhány pillanat telt el, míg a kislány visszalibbent, felugrott egy székre, átugrott egy másikra, onnan a díványra lépett, majd az ablakpárkányra ült, s fejedelmi mosollyal szemlélte az alatta mozgó tömeget. Tekintete néha átfutott a sarokban álldogáló Sanyikán is. Előbb úgy, mintha észre se venné, aztán gúnyos mosoly villant a száján, mintha ezzel a gúnnyal csak hangsúlyozni akarná különállását és hatalmát a többiek felett (akik közé természetesen a sarokban álló kisfiút is beszámította), aztán amikor harmadszor villant Sanyikára ez a szürke tekintet, most már parancsolón, hogy mozduljon el onnan, Sanyika annyiban hódolt az ablakpárkányon trónoló kislánynak, hogy leszegte a fejét. És ez a kényszer már elegendő volt ahhoz, hogy kibillenjen nyugodt szemlélődéséből, megalázottnak és kiszolgáltatottnak érezze magát. Még jobban a falnak szorult, szétnyitott tenyereinek nyoma később még sokáig meglátszott azon a falon, de ez a védekezésként is felfogható mozdulat szöges ellentétben állt dühével. Nem tudatosan, csak valami állati ösztönnel megérezte, hogy ketten vannak ebben a szobában, akik lelkükben az uralkodók és kiválasztottak erős magányát hordozzák, a kislány és ő, és nekik meg kell ütközniök.

Közben a szoba a békés gyermeki játék nyugalmának képét mutatta, amely felett az ajtók hasadékán át beleskelődő felnőttek mindig megindultságot éreznek. Játékok hevertek szanaszét, elmozdultak a helyükről a bútordarabok, a kövér kisfiú most a szőnyeg alól telefonált barátjának, aki a könyvespolc tetején lovagolt szétvetett lábakkal, s nagyon siethetett, mert sarkantyúját minduntalan a ló lágyékába vágta. Ilyenkor a könyvespolc megtáltosodott, ami nem zavarta meg a nyeregben ülőt abban, hogy telefonon utasításokat vegyen, és közben látcsővel a messzeséget kémlelje.

- A németek bekerítették a csapatot - hangzott tompán a szőnyeg alól.

A lovon ülő kisfiú harcias képet vágott erre, és szalutált, s már éppen válaszolt volna valamit, amikor a kislány leperdült az ablakpárkányról, tömött tüllszoknyája rezgett a dereka körül, átugrott néhány széken, és kipenderítette helyéről a lovast.

- Nem fogsz a polcomon ülni! - mondta szikrázva.

A kisfiú fel sem ocsúdhatott, és már a földön ült, de képtelen volt átbillenni e pillanat alatt a realitásba, folytatva az előbbi játékot, karját a kislány fejének irányába mozdítva, fél szemét lehunyva, kelepelni kezdett a szájával, mint egy géppuska. A kislány a helyére tolta a polcot, és ráütött a géppuska csővére. A kisfiú erre felugrott, és talán összeakaszkodtak volna, ha meg nem szólal mögöttük az ajtóban egy elnyújtott női hang:

- Gyerekek... készen van a kakaó... Gyertek!

A háziasszony karjait széttárta, mintha magához szándékozná ölelni a felé siető gyerekeket. Sanyika még mindig a sarokban állt. Amikor a kislány elment előtte, felemelte a fejét. Szembenéztek. Sanyika egészen közel hajolt a kislányhoz, s így különösen gúnyosnak látta a keskenyre húzott rés mögött csillogó szürke szemet.

- Az anyád picsáját - suttogta a kislány felé, és visszarántotta a fejét.

A kislány arcán megváltozott minden. Pupillája nagyra tágult, s a mélységes csodálkozás vonásai gyűrődtek a homlokára; de csak egy pillanat volt ez, és ismét átrendeződött az arc, és Sanyika előtt valami egészen más lény állt, mint eddig, eltűntek a pimasz vonások, gyöngédre tompult a mindent uralni akaró tekintet, mintha ettől a trágár szótól született volna meg az ember, akivé ez a kislány lesz. De nem volt idejük, hogy a szemek kutató és felmérő játékát folytatva megértsék ezt a változást, azt, hogy a kislány most már hajlandó alávetni magát Sanyika akaratának, mert megszólalt az asszony az ajtóban.

- Klárika, azonnal öltözz fel rendesen. Ki engedte meg ezt neked?

Klárika az anyjára nézett, de bizonyára nem fogta még fel a szavak értelmét, csak azt fogta fel, hogy parancs érkezett, mert alvajárómódjára elindult csak a többiek után, akik sorban álltak a fürdőszoba előtt.

- Süket vagy? Hozzád beszélek! - csattant az asszony hangja, azután amihez a felnőttek olyan jól értenek, hirtelen édeskéssé vált. - Sanyika, gyere szépen, megmossuk a kezedet!

Klárika visszakullogott a szobába, hogy levegye rózsaszín balettruhácskáját, Sanyikát pedig a kézmosásra váró gyerekek közé terelte az asszony. A mosdó előtt egy nagyon magas és nagyon szikár nő végezte a műveletet, a hóna alá fogta a soron következő fejét, és mindig azt mondta:

- Na, add ide a kezedet!

Amikor már ötödször hangzott el ez a mondat, Sanyika megnézte a nő arcát. Tulajdonképpen fiatal arc volt, bár a kisfiú öregnek látta, mert a szemek alatt és a szája körül, rengeteg ránc húzódott, s miközben mosta a szutykos gyerekkezeket, mintha magában beszélne, vagy valami ételt őrölne az ínyével, mozogtak az állkapcsai. Sanyika nem várta be a mondatot, hanem fejével megemelve a nőre mosolygott, és azt mondta:

- Majd én megmosom egyedül.

De bármennyire félt és undorodott is, feje a hónalj alá került, és elhangzott a mondat:

- Na, add ide a kezedet!

Amikor a kézmosással végeztek, beterelték őket egy még nagyobb szobába, ahol még több ablak nézett a kertre, és ahol hatalmas, hosszú asztal volt megterítve rózsaszín terítővel meg mindenféle tortákkal és süteményekkel, és a csillogó porceláncsészékbe a háziasszony egy aranyszegélyes, csontszínű kancsóból forrón gőzölgő, nehezen csurranó, sűrű kakaót töltött. A menet megkerülte a hosszú asztalt, Klárika is berobbant a hátuk mögül, meglökte Sanyikát, és azt mondta:

- Oda ülj!

Sanyika leült, a háziasszony ismét rászólt a lányára:

- Ne rohangálj már annyit, mert kiizzadsz!

A kislány ellökött valakit, aki éppen az általa kiszemelt székre igyekezett, és letelepedett szemben Sanyikával. A szikár nő egy tál keményre vert tejszínhabot tett az asztal közepére, és szótlanul nézett az asszonyára, aki nagy lapátfogát kivillantva mosolygott, aztán éppolyan nesztelenül, ahogy jött, kiment. Az asszony kiporciózta a tejszínhabot is, meg a tortákon is meggyújtotta a hat kis gyertyát, és Klárika elfújta a hat kis gyertyát, akkor tapsolniok kellett, aztán felvágták a tortát, és mindenki kapott belőle, és a szobát betöltötte a faggyúgyertyák átható szaga, meg a torta is büdös volt tőle a tányérokon, és közben az asszony megállás nélkül mosolygott és ide is szólt egy szót, meg oda is. Sanyika feszengett a széken, a feje tetején meredező tüskéket tépkedte, tekintetével pedig igyekezett kikerülni Klárikát, aki átszellemült csodálattal pillantott rá, le nem vette a szemét róla.

Amikor az asszony végre kiment, Sanyika belekortyolt a forró kakaóba, majd ujja hegyével leszedett egy kis krémet a torta tetejéről és lenyalta, közben pedig óvatosan Klárikára pislantott. Klárika, orrát a csészébe mélyesztve szürcsölt, de a tekintete ott kutatott Sanyika barna arcán. Sanyika ismét kortyolt egyet a kakaóból, aztán felnézett:

- Mit bámulsz? - kérdezte hangosan.

Klárika nevetett. Szépen, felszabadultan és hosszan. - Na, mit röhögsz?

Klárika erre pukkadozni kezdett, és a többiekre is átragadt a nevetés, végighullámzott az asztal körül, a kövér kisfiú úgy nevetett, hogy túltömött szájából kifordult a masszává őrölt tészta és tejszínhab. Sanyika is nevetett és körülnézett. „Mindenki nevet" - állapította meg magában, és kieresztette a hangját:

- Na, mit röhögtök?

Ez a kiáltás valahogy olyan hangosra sikerült, hogy mindenki elnémult. Sanyika ismét körülnézett, és most úgy érezte, hogy a társaság középpontjába került. Tányérjától tenyerére emelte a tortáját, felugrott a széke tetejére, és ezt mondta:

- Ide nézzetek!

Mindenki odanézett. Sanyika megkereste Klárika tekintetét, majd lassan kezdte behajlítani az ujjait. Néma csönd volt, csak Klárika sikongatott egyre erősödő hangon, mint egy sziréna. Sanyika hirtelen összeszorította a markát, ujjai között kibuggyant a krém. Lenyalta. De ezen sem nevetett senki. Erre visszahuppant a székre, és kutyát utánozva nyalni kezdte a tenyeréről a szétlapult süteményt. A gyerekek az asztal körül abbahagyták a táplálkozást, némán figyelték, hogy mi lesz. Klárika kirúgta maga alól a széket, és kórbevágtázott egyszer az asztal körül, majd megáll a túltáplált fiúcska előtt.

- Nyald le neki! - mutatott Sanyika tenyerére.

- Nem nyalom - mondta a fiú sértetten.

Sanyika ránézett a kislányra, és lassan ő is felállt.

- De nyald le! - erősködött a kislány.

- Nem nyalom! - ordított most már a fiú.

Sanyika kinyújtott karral odaállt közéjük, és a fiú orra alá nyomta a tenyerét. A kislány ott állt vele szemben, a dagadt fiú közöttük. Sanyika és Klárika tekintete egy másodpercre összevillant, mindent értettek, és teljes egyetértés volt most közöttük, és Klárika meglökte a fiú fejét úgy, hogy az orra belemélyedt a torta maradékába. Erre felharsant a nevetés. Valaki a könyökével lesodort egy csészét az asztalról, a csésze csörömpölve összetört. Abban a pillanatban a két fiú összeakaszkodott, de azonnal nyilvánvaló volt, hogy kettőjük közül Sanyika az erősebb. Néhány ütéssel és lökéssel fölénybe kerekedett, aztán szétkente a fiú arcán a krémet. Klárika gurult a nevetéstől. Az asztal rendje teljesen felbomlott, a gyerekek, mintha megvesztek volna, ordítva száguldoztak az asztal körül, a kövér fiú pedig hangosan zokogva, elvonult a sarokba, és az arcát törölgette a ruhája ujjával. Sanyika állt a kör közepén, ismét körülnézett, hogy pontosan felmérje a helyzetét, és tekintetük Klárikával ismét összevillant.

- Pofa be! - ordította Sanyika.

Csend lett.

- Most kutyát játszunk! - mondta Klárika, és letérdelt.

- Nem játszunk... semmit! - ordította vissza a sarokból a kövér kisfiú, még mindig törölgetve szeméből a könnyekkel összekeveredett vajkrémet.

- Pofa be! - mondta most csendesebben Sanyika. – Kutyát játszunk!

A gyerekek megadóan letérdeltek, majd négykézlábra ereszkedtek. Klárika erre felpattant.

- Ti maradjatok úgy! Aki szépen kér, az kap enni... - mondta, és kezébe vett az asztalról egy tortát. - Na, pitizzél szépen...

A kislány, aki előtte térdepelt, pitizett. Akkor valahonnan a lakás mélyéről közeledő lépteket hallottak a nagy csendben. Félúton megálltak a mozdulatok. Sanyika gyorsan körülnézett, az ajtó felé ugrott, éppen ellenkező irányba, mint ahonnan a léptek hangzottak, de mielőtt még kilépett volna, ragacsos tenyere egyetlen mozdulatával megragadta a rózsaszín terítő egyik sarkát, és megrántotta, úgyhogy szerteszét repültek a padlóra és a térdelő gyerekek fejére a torták és porcelánszerviz darabjai, és szétfröccsent a tejszínhab, és csurgott a kakaó. Ezt még látta, aztán kiugrott az ajtón, s feltépett maga előtt újabb ajtókat az ismeretlen lakás labirintusában; átbukdácsolt szobákon és benyílókon, szőnyegeken és lépcsőkön, míg végre ismét a szabadban volt, az utcán, de még ott sem állt meg, remegve és soha nem érzett könnyűséggel vitte a lába, mintha repülne, de nem tudta, hová.