A filmművészet áll e fejezet középpontjában. Az a komplex művészeti kifejezési mód, mely a XX. század elejétől fogva alapvetően forradalmasította az emberek közötti – elsősorban esztétikai, művészi – kommunikációt. Az eleinte törékeny, gyúlékony celluloidszalag, mára a könnyedén bárhová továbbítható digitális-elektronikus jel mindenki számára hozzáférhetővé tette az (ilyen vagy olyan) művészi nyelven megfogalmazott üzenetek befogadását. A képpel, hanggal, a valóság „valósághű utánzásával” gazdagított művészi üzenet csakugyan mindenkihez eljut. Nem véletlen, hogy a filmművészet klasszikus és emlékezetes (vagyis a „szakmában” is jegyzett s népszerű) filmalkotások közt mennyire gyakori a gyerekekről s szüleikről, iskolásokról és tanárokról, tanítókról szóló mű. Mert az embereket – ismerte fel a zseniális művész és a piacérzékeny producer – nagyonis érdeklik a nevelés kérdései, a pedagógia alapkérdései. Akár saját sorsuk mintáit keresik, akár gyermekeik számára keresik az alkalmas megoldásokat, a katarzist mások konfliktusai láttán.
Ebben a fejezetben – tehát éppúgy, mint a szépirodalom és a pedagógia kapcsolatával foglalkozó előző részben – újra az esztétikum, az esztétikai élmény, a világ (a pedagógiai világ) esztétikai megismeréséről esik szó. Arról, hogy miképp segíti a pedagógiai, pedagógusi tudatosságot, látásmódot az a műveltség, kultúra, melyhez az irodalmon, a színházon, s főképpen a modern művészetközvetítő eszközökön, a filmen, a médián keresztül jutunk. Hogyan teremt ez a kultúra egyáltalán közös nyelvet a pedagógiai jelenségek és eljárások tárgyalásakor? S mindezt miképp árnyalja ez – az emberiség hosszú történetéhez képest – fiatal üzenetközvetítési technika, amit a latin szó (többes számú alakjával) médiának nevezünk?
Fejezetünkben sok szó esik majd a médiumokon át érkező üzenetek tartalmáról
is, de fontos előrebocsátani, hogy legalább ennyire fontosnak tartjuk ennek a
modern helyzetnek az elemzését, értékelését: hogy (kommunikációs nyelven
szólva) az adó és a vevő, az üzenő és befogadó közé
technikai eszköz, a közvetítő kerül
megannyi sajátosságával (hogy például a
filmvásznon, képernyőn látott szereplő közvetlenül meg nem szólítható, a
nézőtől közvetlenül nem befolyásolható, nem érinthető stb.).