Fejezetünk – mint fentebb írtuk – elsősorban arról szól, hogy a modern ember információgyűjtő-közvetítő eszközei, gépei, s az e technikákon (médiumokon) át közvetített információk miképp tükrözik vissza, vagy éppen miképp befolyásolják a nevelésről szóló közgondolkodást és közbeszédet (ahogy az első részben neveztük, a hétköznapi pedagógiai nézeteket), s hogy a médiumokon át érkező üzenetek milyen kapcsolatban állnak a nevelésről szóló tudományos gondolkodásmóddal, tudományos nyelvvel, „kutatói elbeszélésekkel”.
Ám egy rövid bevezető erejéig mindenképpen szólni kell e médiumok előtti világról.
A neveléstörténet úgy tartja, hogy a nevelésről való tudományos gondolkodás és tudományos igényű szövegalkotás a klasszikus Hellász filozófusai körében kezdődött. (Vannak elemzések, melyek az ószövetségi textusokból is kiemelik a neveléssel összefüggő szövegrészeket, de elfogadott a nézet, hogy e gondolatok ezidőben még nem rendeződtek koherens pedagógiai leírásokká.)
De ki vonná kétségbe azt a tényt, hogy a nevelésről való gondolkodás egyidős az emberiséggel?
Most ne firtassuk azt, hogy a folklór emlékei a természettel együtt élő közösségekben, a természetadta közösségekben születő, nevelkedő, felnőttéváló, felnőtt felelősséget vállaló, majd az öregkorba „ballagó” emberek világának mely évszázadbéli történelmi korszakából származnak. Abban közmegyezés van, hogy ez, a szájról szájra terjedő, hagyományozódó tudás és jelrendszer megelőzi az emberiség tudományos tudatosságú önreflexióit. S ki vonná kétségbe, hogy a folklór emlékeiben rendre felbukkannak a nevelésről szóló „naiv elméletek”?
A Kis-Küküllő menti székely
falu, Kibéd monográfiáját író Ráduly
János összegyűjtötte a faluban ismert (kérdezett, válaszolt) találós kérdések teljességét. A XX.
század 80-as éveiben elvégzett gyűjtésre (a hagyományőrző Székelyföldön ekkor
még a televízió-nézés megannyi új információgyűjtő szokása lényegében nem
befolyásolta a közösség életét) jellemző – s állításunkat igazolja -, hogy a
falu tudáskincséből a leggazdagabb tudású (551 találós kérdéssel) Seprődi
József, az egy elemit végzett vasúti
munkás volt. (A találós kérdések közül többet ugyan már iskolázása
során tanult.) „Második helyezett” lett a tanult értelmiségi, a falu
tanítónője.
E tréfás fejtörők, melyeknek egyébként gyakran
címzettje is, nemcsak tárgya, témája a nevelkedő
sorban lévő gyermek, több esetben foglalnak magukba vaóságos
„pedagógiai bölcsességet”.
„Ha felveszik, hallgat,
ha leteszik, sír.
Mi az?”
A válasz: az
elkapatott gyermek.
Az elemi
bölcsesség közvetítése hozzátartozott ahhoz a folyamathoz, amit a néprajz „belenevelődésnek” nevez. Korszerű
társadalomtudományos kifejezésünk a jelenségre: a szocializáció. Számunkra most
az fontos, hogy a folklór
köznyelve, közbeszédje „adott arra”, hogy a nevelési tapasztalatokat is
átszármaztassa.
Sokan vizsgálták népdalaink jelképrendszerét abból a szempontból, hogy azokban miképp rejteznek, szelidülnek virággá az erotikus üzenetek. („Virágos kenderem, elázott a tóba/bánatos szívemet nincs ki vigasztalja” – így a népdal, s mindenki érti, hogy itt a megesett lány szomorú lírájáról van szó.) De gazdagon találunk „neveléselméleti népdalokat” is.
Nézzünk néhány példát!
„Árvából lesz jó katona,
Nem siratja senki soha”
„A traktor a
földet nem magának szántja,
Az anya a lányát nem magának szánja.
Ha magának szánja, zárja bele
kalitkába,
Ne engedje el a legénnyel a bálba!”
„Már mikor én tizennyolc éves voltam,
Én már akkor házasodni indultam”
„Nem bánom, hogy juhásznak születtem,
Csak azért, hogy számadó lehettem.
Hat bojtárnak vagyok fejedelme,
Úgy tisztelnek: számadó kegyelme.”
A cigány-folklór ennél nyersebb
változatot is ismer:
„Mikor anyám tanított
Lába közé szorított
Össze-vissza pofozott
Mint egy koszos malacot”
Az anyai szeretet erejéről szól a török
hódoltság emlékét őrző bölcsődal:
„Csíja, csíja baba
Bölcsőbeli baba
Nékem is volt ilyen
Kicsinke kis fiam.
De elvitték a törökök
Mikor Bécset vívták
Most is megismerném
Hogyha megláthatnám”
Úgy gondoljuk, hogy e rövid lírai helyzetdalok önmagukon túli funkciót teljesítettek: a közösség értékrendjét közvetítették szülői hivatásról, feladatról, nevelési célokról. Ha a népballadák izgalmas világát is idevonjuk, akkor minden túlzó romantika nélkül rendszerbe szervezhetnénk a hagyományos paraszti társadalom, a „szerves kultúra” pedagógiáját, a nevelésről való elméleti értékű reflexióit.
A diskurzus nyelve ezúttal az esztétikum. A közvetítő „médium” pedig maga a bölcsőt ringató édesanya, aki nagyanyjától, keresztanyjától tanult dalt dúdolgat tovább, vagy a fonóban, tollfosztóban megbecsült „nótafa”, énektudó, énekmondó, a báránydelelő tisztáson a hűsön pihenő, kisbojtárjaival körülvett juhász. (Most arra se gondoljunk, hogy a folklór tudománya által ismert művek, akár mesék, akár mondák milyen további, más tudások – történeti, teológiai, kozmogóniai stb. – kikristályosodott összefoglalói: csak azt tanácsolom megfontolásra, hogy lássuk: az autonóm irodalom, filozófia, tudományos gondolkodás előtti világban is esett szó bizonyos absztrakcióban, megfogalmazottságban a nevelésről.)
Ez a média-előtti világ.