De szólnunk kell még néhány vonatkozásban az irodalom világáról is. Ahogyan az emberiség az élet fontos kérdéseinek feltételéhez és megválaszolásához – egyre inkább elkülönítve a liturgiától és a rituális szertartások világától – „kidolgozta” a maga számára az irodalmat, úgy vált ez a művészet sok minden más mellett a nevelésről szóló, immár nem- köznapi gondolkodás nyelvévé is.
Közvetítő – médium – a regös, az igric, az akin, a bárd, az aoidosz (különböző népek énekmondóinak neve) volt, majd diadalútjára indult az írott szöveg, különösen a nyomtatott könyv! Valódi kulturális forradalom volt ez az utóbbi, nem véletlenül köszöntötték a nagy humanisták, így például Erasmus vagy szűkebb szakmánk legendás innovátora, az illusztrált tankönyvet először alkalmazó Comenius: a gondolatok cseréjének mindenkihez eljutó eszköze született meg!
Ne feledkezzünk meg persze az élőszóval, mozgással és cselekvéssel közvetített gondolatok azon eszközéről sem, melyekben szintén autonóm művészi – értelmezésünkben: elméleti – tudások, üzenetek jelentek meg: ez a színház!
Hány nagyszerű dráma elemzi, vizsgálja azt, hogy a főhős milyen hatásra, kinek, kiknek a hatására változik, tér le arról az útról, melyen eddig haladt, s a katarzisban újjárendezve-újjáépítve személyiségét, új feladatokat, új kihívásokat választ. A görög királylány, aki a „földi” és „égi” erkölcsi normák közt választ, amikor városa ellen lázadó testvéröccsét eltemeti; a tépelődő dán királyfi, aki elvállalja a „kizökkent idő” helyreállítását; az ugyancsak vívódó, királyához hű magyar bán, aki az idegen királyné gyilkosává válik, vagy a híres matematikus még híresebb fia, aki fellázad az apai elvárások ellen, vagy a norvégiai „babaszoba” asszonya, aki felnőtté, önálló asszonnyá, autonóm lénnyé válik mafla, uralkodhatnám férjétől szabadulván. Mind-mind egyben a nevelés drámái is. (Bízunk abban, hogy az olvasó felismeri Szophoklész Antigonéját, Shakespeare Hamletjét, Katona Bánk bánját, Németh László Két Bolyaiját, Ibsen Nóráját.A neveléstörténet egyébként az antik klasszikus, Arisztophanész Felhők című szatirikus játékát egyenesen pedagógiai drámaként tartja számon, az „Igaz beszéd és Hamis beszéd” „költői versenye” két „örök pedagógiai paradigma”, a konzervatív és a szabadelvű párbaja, valóságos neveléstörténeti forrásként olvassuk (ld. erről: Trencsényi-Waldapfel , é.n.).
Az irodalommal, a drámával kapcsolatos gondolatmenetünk szerves folytatásaként a továbbiakban alapvetően az „új” művészetközvetítő eszközök, a „médiumok”, közkeletű szóval a média hasonló felhasználási lehetőségeit kísérjük nyomon. Tesszük ezt azért, mert jól tudjuk, hogy a felnövekvő új generációk – e tankönyv olvasói, a felsőoktatás hallgatói – is kitüntetett módon „médiafogyasztók”. Elmondható, hogy alapvető esztétikai élmény- és tapasztalatforrás a fiatalok számára a film, a tévé, sőt az internet. Ezért fordítunk e fejezetben különös figyelmet erre a művészeti ágra.