Más vonatkozásban a tankönyvsorozat másik kötetében lesz szó a média (rádió, tévé, Internet) nevelő hatásáról, értékközvetítő, tudásközvetítő funkcióiról – melyek „ilyenek” és „olyanok”.
Ezúttal csak azt a problémát hozzuk szóba, hogy a modern technikai vívmányainak köszönhetően, az „új szóbeliség”, az „új vizualitás” világa miképpen érinti a nevelésről, pedagógiáról való nem-tudományos közbeszédet.
Először is úgy érinti, hogy a média gazdag világában – különböző korszakokban és különböző kultúrákban ugyan különbözően, különböző mértékben, különböző nagyságú műsoridőben – szóhoz juthatna a nevelésről szóló tudományos elbeszélések valamelyike is.
De a televíziónak és az Internetnek mégiscsak az a jellegzetes szerepe, hogy a „messziről jött” ember effektusával operál: a képernyőn bármelyik megszólaló és megmutatkozó kortársunk pedagógiai szakemberként tűnhet elő, a „kibeszélős műsorok” bölcs műsorvezetői éppoly autentikusnak látszanak, mint a valódi tudományos eredményeket közvetítők. Ráadásul még ez a „fránya” pluralizmus is. Melyik néző melyik adóra esküszik, melyik igazságát véli érvényesnek? Nem tudására, műveltségére, hanem ízlésére van bízva!
A posztmodern társadalmak plurális demokráciájának alapelve a sajtószabadság. A „tudománytalan”, manipulatív közleményekkel csak a sajtó nyilvánosságával lehet vitába szállni. Sokan mondják: a babonák a „folklorisztikus világban” nem terjedtek olyan hatékonyan, mint most. Ismétlem, elsősorban azért, mert a képernyő, vagy a Web-portál valóban valódinak tud feltüntetni bármit. (Siklósi Szilveszternek 1995-ben készített áldokumentumfilmje, „Az igazi Mao” erről szól.)
Meddig és miképp érvényes a médiavilág ezen özönében József Attilának Thomas Mannhoz intézet szép felszólítása? „Az igazat mondd, ne csak a valódit!” De melyek az igazság kritériumai a tudások gyors cseréje mellett? A neveléstudomány is annyi mindent gondol és hirdet ma igaznak ahhoz képes, amit akár 100 évvel ezelőtt hirdetett!
Mindez nem
csökkenti a pedagógiai szakember felelősségét. Ismernie kell a médiumok nyelvén
közvetített pedagógiai ideológiákat, „tanokat”, s tudnia kell egyre tudatosabb
tudományos eszközrendszerrel, a tudományban felhalmozott és bevált szókinccsel
reflektálnia ezeket. Mindez persze nem menti attól a felelősségtől, hogy képes
legyen aztán minderről a tudomány nyelvében nem otthonos embertársaival is szót
érteni. Akár idegen nyelven is. De esetünkben akár: magyarul is.