3.3.2. A szervezet szintje

A nevelési-képzési-oktatási rendszerek globális céljait nem közvetlenül ültetik át a mindennapi pedagógiai cselekvésbe, azok a középszintű speciális szervezeti formán közvetítődnek. A célok és feltételek együttese persze nem rideg törvényszerűségek szerint meghatározott, nem felülről lefelé, vagy kívülről befelé determinált, hanem sokrétű kölcsönös függés dinamikus összhangját reprezentálja. Ami a nevelés-képzés-oktatás során valóságosan történik, az nem vezethető le törésmentesen a társadalmi funkciók összefüggéséből. A szervezet, azaz az óvoda, az iskola és a benne zajló interakciók részlegesen saját törvényszerűségeknek és szabályosságoknak alávetettek. Ezekben a törvényszerűségekben és szabályosságokban, amelyek foglalata a helyi tanterv és az iskolai pedagógiai program, a társadalmi elvárások viszonylag egyértelműen tükröződnek; leképeződnek ugyan, de ugyanakkor – mintha egy prizmán – meg is törnek és új, helyi jelentést és értelmezést nyernek.

A nevelés-képzés-oktatás, minthogy az egyén fejlődéséhez és a társadalomba való beilleszkedéséhez sajátos módon járul hozzá, a társadalmi alrendszerek körében kitüntetett helyet foglal el. A nevelkedés, formálódás, normatanulás, szociális tanulás, tudásszerzés ugyan a társadalom szinte minden képződményében – család, rokonság, barátok köre, munkahely, média stb. – megvalósulhat, és rendre meg is valósul, megtörténik, ám ezeken a helyeken jobbára mindig szelektív marad, s közvetlenül nem kapcsolódik a társadalmilag megfogalmazódó feladatokhoz. Az iskola mint a szervezetszint megtestesítője már csak azért is olyan jelentős a nevelési-képzési-oktatási történések megértéséhez, mert a nevelés-képzés-oktatás mint a társas cselekvés egyik formája csak akkor mutatkozik meg, igazában akkor nyilvánul meg, ha a mindennapi családi és egyéb közvetlen társas életvalóságról valamelyest, sőt végül nagyon is nagy mértékben leválik, és önálló, társadalmi szinten létrehozott, fenntartott, működtetett és ellenőrzött intézmények specifikus céljává és funkciójává lesz. Ez egyébként annak is elengedhetetlen előfeltétele volt, hogy a neveléstudomány, mint önálló tudományos diszciplína ki tudott alakulni.

A jelenkori iskola szervezeti formája – szervezetszociológiailag tekintve – a klasszikus kormányzati bürokrácia és a modern professzionális szolgáltató üzem sajátos keveréke. Csak a legutóbbi években erősödik a szolgáltató jelleg olyan mértékben, hogy ez válik a szervezet meghatározó, arculatot adó jellegzetessége. A bürokratikus vonás a hatósági autoritás és hierarchia elveiből fakad, melyek a nevelők-képzők-oktatók egymáshoz való, valamint a tanügyigazgatáshoz való viszonyát szabályozzák. Jó esetben ezek a viszonyok alkotják és szabják meg azt a teret is, amelyben a szervezeti célok megvalósulnak. Ám a nevelés-képzés-oktatás lényegét tekintve nem igazgatási cselekmény, hanem nevelők-képzők-tanárok és tanulók mint személyek életeseménye, a közöttük zajló közvetlen kommunikációban létrejövő hatásegyüttes. Az iskola csak olyan személyek, gyerekek és fiatalok, valamint fiatal felnőttek körében tudja céljai elérése érdekében tudatos, rendszerbe szervezett tevékenységét kifejteni, akiket adott időtartamra, adott esetben az életút nem lebecsülendő hosszúságú szakaszára (hisz ez lehet 3 – 12 év) felvesz szervezetébe, s akik az általuk alkotott közösségekben készek a kooperációra.

Szervezetként az iskolát kettős orientáció jellemzi: egyrészt önmagára és a benne működő szakemberekre, másrészt pedig pedagógiai feladataira és tanulóira reflektál. Belső életét és tevékenységrendszerét gyakorta jellemzik ellentmondásos tendenciák, például egyfelől adminisztratív hatékonyságra törekszik, másfelől pedagógiai intenciókat igyekszik realizálni.

Az óvoda és az iskola mellett a család számít a modern társadalomban a szocializációs folyamat legfontosabb középszintű instanciájának. Szülői ház és óvoda, iskola nem ritkán keverednek komoly konfliktusba, az együttműködés szélesülése és elmélyülése helyett gyakran a konfrontáció felületei bővülnek és a problémák halmozódnak. Legtöbbször a funkciók kölcsönös egymásra hárítása a felgyűlő feszültségek forrása, például világnézeti, erkölcsi, szexuális nevelésben, házi feladatok, vagy éppen a teljesítményértékelés kérdésében. A család, gyermekei javára, sokszor sikeresen semlegesíti a modern nevelés-képzés-oktatásügy egyenlősítő tendenciáit. A családok szocio-ökonómiai státuszkülönbségei keltette indulási esélyegyenlőtlenség emiatt menet közben csak enyhén csökken, sőt – ellenkezőleg – akár még növekedhet is. A szülők értékorientációit és cselekvésmódjait gyerekeik rendszerint átveszik, meggyőződéseik, vélekedéseik, cselekvésmintáik később, felnőtté érett gyermekeikben újra fellelhetők.