A családi rendszer diszfunkcionálisan is
működhet. Ez azt jelenti, hogy a gyermeknek megmerevedett és célszerűtlen
viselkedési mintákat közvetít, megpróbálja lezárni határait a külső környezet hatásai
elől, belső egyensúlya pedig nagyon instabil. Több
szempontból, többféle megközelítésből is beszélhetünk a család diszfunkcionalitásáról.
Az egyik ilyen eset, amikor egy-egy új
családfejlődési szakaszban felmerülő új feladattal, szerepváltozással nem tud
megbirkózni a család. Ez történik például akkor, ha az előző időszak számos
értékének elvesztése miatti frusztráció nagy, vagy ha az új helyzethez való
alkalmazkodás a merev szabályok és struktúra miatt nehezített (Komlósi, 2000). A család alkalmazkodásában ekkor
valószínűsíthetően probléma lép fel.
A családban úgynevezett homeosztatikus mechanizmusok tartják fenn az érzelmi és viselkedési
egyensúlyt. Az egészséges családoknál a családtagok nagy mozgásszabadsággal
rendelkeznek, de úgy, hogy nem veszélyeztetik a család
mint egész egyensúlyát. Az ilyen család nem zárkózik el a külvilágból érkező
hatások elől, azokat könnyebben befogadja, és rugalmasan reagál is azokra. Így
képes problémáival kapcsolatban is új megoldások találására.
A súlyosan diszfunkcionális,
rosszul működő, vagy ahogy ezt Forward írja: „mérgező” családok (Forward,
2000) sokkal szűkebb válaszkészlettel rendelkeznek.
Kevés figyelmet fordítanak az egyes családtagok egyéni érzékenységére,
véleményére. Zűrzavaros módon vagy nagyon mereven ragaszkodnak olyan
hiedelmekhez, szabályokhoz, melyek meggátolják a család fejlődését, változását
például „a felnőttnek mindig igaza van”, „csak úgy lehet csinálni
a dolgokat, ahogy én mondom”. A szülők ilyen és hasonló kimondott vagy rejtett
hiedelmeket kommunikálnak a gyermekek felé ezekben a családokban, ezáltal
torzítva a realitást.
Rejtett vagy nyílt zavarok azonban a családi légkörben is megmutatkozhatnak.
Ezek a személyiségfejlődésben okozhatnak nehézségeket, problémákat. Ha
egyenlőtlen szülői viszonyok állnak fenn és a társas kapcsolatok disszonánsan
alakulnak a családban, akkor a szülők védelmi-ellenőrzési funkciója csorbát
szenved. Az érzelmi bizonytalanság miatt a családi kontaktusminták torzulnak,
kedvezőtlen viselkedési formák rögzülnek.
A „mérgezően” működő családokban az érzelmi
kötelékek hiányoznak vagy erősen torzulnak, és a
család nem tekinthető biztonságos érzelmi bázisnak. A szülők közötti
interakciók hiányoznak vagy nem adekvátak, és az egész családra (családon
belüli, valamint a család és a külvilág közötti) eltorzult kommunikációs háló
jellemző. A feszültségek leküzdésében nem biztosít társas támaszt a család
ezekben az esetekben és a nevelési eljárások is vagy hiányoznak vagy szélsőséges formákat öltenek (Barnes,
1991).
Érdemes ezzel kapcsolatban átgondolni Ranschburg elemzéseit a szülői
attitűd gyermekekre gyakorolt hatását illetően (Ranschburg,
1993), aki a meleg-hideg és az engedékeny-korlátozó dimenziók mentén elemzi a
szülői nevelési stílust.
A meleg az elfogadó, szeretetteljes magatartást
takarja, míg a hideg az elutasító, távolságtartó attitűdöt. Az engedékeny
stílusban rugalmas szabályok vannak, a korlátozóban mereven és kötelezően
betartott szabályok, melyek megszegéséért erős szankciók járnak (Ranschburg, 1993). A meleg-engedékeny
nevelői stílusban a szülők szeretetet, elfogadást kommunikálnak a gyermek
felé. A gyermekeknek szabad tévedniük, s emellett pozitívan fordulnak a világ
felé, kreatívak, aktívak, barátságosak, sikerkeresők, nyitottak.
A meleg-korlátozó
szülők túlgondozóak, túlvédőek, és ezáltal
a gyermekek nagy valószínűséggel
konformisták lesznek. Az agresszió befelé fordul, és szorongásban nyilvánul
meg. Megfelelő szabályzórendszerrel (lelkiismereti funkciókkal, moralitással
jellemezhetőek), dependensebbek, de kevésbé kreatívak
és kevésbé szociábilisak.
A hideg-engedékeny
attitűd mellett a gyermek belső konfliktusaiból származó antiszociális
agresszió kibontakozhat. Az ilyen stílusban nevelők nem nyújtanak modellt a
gyermekek számára, mivel a szeretetlenség nem vonzó. A legtöbb fiatalkorú
bűnelkövető közülük kerül ki (Ranschburg, 1993).
A hideg-korlátozó
miliőben a szülő érzelmi elutasítása a gyermek felé a fizikai büntetésben,
a minimális számú szülő-gyermek interakcióban nyilvánul meg, miközben odaadó
gondoskodását, önfeláldozását hangoztatja. Ez az ambivalencia, ellentmondás
bűntudatot kelt a gyermekben, és megnövekedett
agresszióját maga ellen fordítja. Súlyos következménye lehet ennek a nevelési
környezetnek, hogy a bizalmatlanság nemcsak a szülőkkel kapcsolatban alakul ki,
hanem a felnőtt világ egészével szemben generalizálódik, általános lesz. Ezek a
gyerekek kudarckerülők, szoronganak a feladatoktól. Látható tehát, hogy a
nevelési stílus, légkör is számos alkalmazkodási nehézséget, sérülékenységet
rejthet magában.
A szülők gyermekek felé irányuló attitűdjein
kívül az egymás iránti érzelmeik is nagyban befolyásolják a család működését,
érzelmi viszonyait. Egy családon belüli kapcsolatokat kutató vizsgálat azt
találta, hogy ott jelentkezik több gyermeknevelési probléma, ahol a házastársak
egymás iránti kapcsolata nem megfelelő (Hansen,
1981). Ha egymás iránt túlzottan motiváltan, szimbiotikusan viselkednek a
házaspárok, akkor a gyermekek hozzáférhetősége a szülőhöz elégtelen lesz, ez
azt jelenti, hogy a gyermekek hiányt szenvednek szülői szeretetben,
gondoskodásban vagy akár az egyik szülő figyelmét kell nélkülözniük, mert a
másik féltékeny a gyermekekkel töltött időre. Ha konfliktus adódik ilyen
esetekben a szülők között, akkor a gyermek figyelme túlzottan a szülők felé
fordul (hiszen egyikőjük szeretetét sem akarja elveszíteni) és elvonódik saját
fejlődéséről.
Előfordulhat az is, hogy a szülők
alulmotiváltak egymással kapcsolatban. Ekkor a gyermekek számára túlságosan
hozzáférhetővé válnak, ami azt jelenti, hogy a társtól hiányolt szeretetet is a
gyermekektől kívánják megkapni.
A fentieken kívül számos probléma adódhat a
családi kommunikáció zavaraiból is, melyeket teljesen nem lehet
elválasztani az érzelmi biztonság-bizonytalanság tengelytől sem. Ilyen kérdés a
rejtett érzelmi elhanyagolás
jelensége is, amely Bowlby
nevéhez fűződik (Mérei, 1984; György, 1965).
Ekkor a gyermek és környezete között emocionális
félreértés tapasztalható. Az anyának van bizonyos
elvárása a gyerek reakcióival szemben, a gyermek azonban ritkán felel meg
egészen ennek a ki nem mondott, meg nem fogalmazott képnek, amit az anya
magában hordoz (pl. hogy mindig mosolyogjon vissza rá a gyermek, érezze meg,
mikor kell az anyának több közelség és mikor egy kis távolságtartás és
viselkedjen eszerint stb.). Az anya türelmetlen lesz, elégedetlen, a gyerek
pedig daccal reagál, hiszen neki is vannak elvárásai. Egyikük sem kap
megerősítést, mindketten csalódnak a másikban, ez a csalódás azonban nem
tudatos, így alakulhat ki az a félreértés, ami serdülőkorban akár nagyfokú
felnőtt- ellenességben jelentkezik. Az anya szereti a gyermekét, de
valamiképpen rosszul. Rejtett vágyai megvalósulását
várja tőle, vagy pl. kárpótlást sikertelen életéért. Ezek a szakadékok
eltorzíthatják a kapcsolatokat, a gyermekben érzelmi elhagyatottság érzését
keltik. Megzavarja közeledését a valósághoz, és érzelmi kapcsolódó képességét a
külvilághoz, ami pedig nevelhetőségének legfőbb alapja.
A családi kommunikáció másik nagy zavara
lehet a kettős kötés jelensége. A
metakommunikáció szerepe csakúgy, mint életünk minden területén, így a
családban is kiemelt jelentőségű a kommunikációban. Már a beszéd kialakulása
előtt is kommunikálunk, és mivel akkor ezeket a nem nyelvi kifejezőeszközöket
használjuk fel, alkalmazzuk és értelmezzük a környezettel való
kapcsolattartásban és alakításban, mélyen rögzülnek és automatikusan
előhívódnak. Ezért később az esetlegesen bizonytalan helyzetekben, amikor nem
tudjuk, hogy a szemünknek vagy a fülünknek higgyünk, ezekre a nonverbális jelekre támaszkodunk. Ezek a nem nyelvi
kifejezőeszközök érzelmi, hangulati tartalmat adnak mondandónknak,
módosíthatják a közléseink jelentését, sőt, meg is cáfolhatják azt.
Előfordulhat, hogy szándékaink ellenére mást közlünk a nemverbális
csatornán, és a gyermek aszerint cselekszik, azt a
közlést tartja igaznak. A kettősség tehát a szóbeli és a nemverbális
kommunikáció kettősségét jelenti. A családban a gyermek súlyos
konfliktushelyzetbe keveredik, ha folyamatosan egymásnak ellentmondó üzeneteket
kap a nonverbális és a verbális csatornán. Kettős
kötéssel kommunikáló családban a gyermek felnőve gyanakvó, mindenkit fürkésző
ember lehet, aki vagy csak a verbális jelekre figyel, vagy azt negligálja
teljesen. Például ha szóban azt mondják
neki, hogy nagyon kíváncsiak, mi történt vele aznap, viszont a testnyelv
egészen mást közvetít, távolságot tartanak, nem vesznek fel vele
szemkontaktust, elfordulnak tőle stb. Ebben az esetben a gyermek inkább ez
utóbbi reakcióknak hisz. Ha folyamatosan azt tapasztalja, hogy a két csatornán érkező
üzenet eltér egymástól, akkor egy idő után kialakulhat az, hogy minden üzenet
mindent jelenthet és éppen ezért semmi nem jelent semmit a gyermek számára.
A kommunikáció és a családi interakciók
elemzése kapcsán elkerülhetetlen beszélnünk a társas kapcsolatokban tetten
érhető játszmákról, Berne fontos tranzakcióanalitikus
fogalmáról (Berne, 2000). A másik ember jelentőségét
életünkben szociális érintések által tanuljuk meg, melyekben az elismerések és a gyengédség szükséglete irányít. Berne azt mondja, hogy ott jelentkeznek lelki
rendellenességek, ahol az embernek nincs spontán és természetes lehetősége
elismerés és gyengédség szerzésére. Ahol nem kölcsönösség és egyenrangúság van,
ott az egyén a kontaktusok örömét manőverekkel, játszmákkal rontja el. Berne szerint legnagyobb szükségletünk a társ szükséglete,
és a társak elismeréséért alakítjuk kapcsolatainkat. A kapcsolatok elemi
egységét tranzakcióknak nevezi, mely
során a nyereség a partnertől kapott elismerés, öröm. A legnagyobb jelentősége
az intimitás helyzeteknek van, mert ezek a szokásosnál nagyobb érzelmi
összetartozáson alapuló kapcsolati formák. Ezért fontos, hogy a családban
milyen viselkedési mintákkal, kapcsolati módokkal találkozik a gyermek,
mennyire kapja meg a kellő elismerést, gyengédséget és mennyire kapja meg
ezeket spontán módon, vagy mennyire kell ezek eléréséhez játszmákat indítania.
Ha az ember nem tud kellő „simogatáshoz” jutni, akkor játszmákhoz, ún. Game- ekhez folyamodik. Ezek pótlék jellegű, egyéni haszonért
játszott, manőverjellegű viselkedések, ezért rosszul alkalmazkodó viselkedést
produkálnak és nemcsak a családon belül, hanem azon kívül is.
A következőkben még érintjük a családok diszfunkcionális működését a következő fejezetben, amikor is a veszélyeztetett családokról, illetve a családon belüli erőszakról szólunk.