A család az elsődleges szocializációs tér a tanuló számára. Ma a családok szuverén joga a gyermek értékeinek, világnézetének, kulturális mintáinak kialakítása. Az iskola nem felelős már diákja teljes élettevékenységéért, a család a törvényben deklarált első számú nevelési tényező. Az iskola, melynek megrendelője az állam, kliense a család, mégsem válhat csak szolgáltató intézménnyé, oktatási színtérré, az éppen aktuális társadalmi-gazdasági viszonyok konzerválásának eszközévé (Teleki, 2001). Az iskola nagyon fontos nevelői, prevenciós, szocializációs szerepet tölthet be, ha jól végzi a dolgát.
Ha a család nem tudja maradéktalanul ellátni gondozó-nevelő tevékenységét, az iskolára hárul egyfajta korrigáló, kiegészítő, ellenőrző szerep. Ugyanakkor a társadalom káros hatásai, a fiatalok közösségi életében tapasztalható negatív tendenciák a családok számára is problémát jelentenek. A család és az iskola is egyaránt túlterheltnek érzi magát, gyakran egymástól várják a gondok megoldását. A társadalom pedig részmegoldásokkal kísérletezik (iskolapszichológus, drogkoordinátor, nevelési tanácsadók, családsegítők stb.)[1]. Sajnos a szaporodó nevelési gondok nagyrészt éppen a két alapvető nevelési színtér elbizonytalanodására, szétzilálódására vezethetők vissza, ami a modern társadalmak funkcionális differenciálódása és a normatív szférák pluralizálódása folytán következett be. Vagyis ma már egyértelmű, hogy egyre nagyobb szükség van a két legfontosabb nevelési tényező, a család és az iskola szövetségére a problémák enyhítése, feldolgozása, megoldása érdekében, hiszen együttműködésük alapja végső soron a közös érdek – a gyermek eredményes nevelése.