Az ember legtipikusabb kommunikációs módja a szóbeliség.
Kódrendszere: a nyelv és maga a beszéd, tanult kulturális eredmény, mely éppen a
tanulási utak különbözősége okán jelentősen eltér. A nyelv hatalmas
rendszeréből a társadalom különböző csoportjai eltérő mennyiségű kódot
ismernek, értenek és használnak. A használt kommunikációs kód összetettsége
(kommunikációs kompetencia) elsősorban a családi szocializációs hatásoktól függ
és már az iskolába lépéskor meghatározhatja a tanuló
sikerességét, a tanuláshoz való viszonyát.
A kidolgozott kód gazdag szókincsen, összetett
grammatikai szerkezetek birtoklásán, tagolt, árnyalt fogalmi készleten alapul.
Ez a kód olyan családok sajátja, amelyek szocio-ökonómiai
státusa magas. A korlátozott kódot
szűk szókincs, alacsony absztrakciós szint, egyszerű szerkezetek jellemzik. Az
iskolázatlan családok, kedvezőtlenebb szociokulturális
közegből érkező gyermekek nyelvhasználatát jellemzik, akik iskoláztatásuk során
gyakran behozhatatlan hátránnyal küzdenek, hiszen nem értik a tanítói
instrukciókat, kérdéseket, a tankönyvek szövegét. (Erről részletesebben lásd: „Család, gyermek, társadalom” című
füzetet.)
Az alkalmazott nyelvi kódok
behatárolják a verbális intelligencia fejleszthetőségét, az olvasásra való
hajlandóságot, így „22-es csapdájaként” rögzítenek bejósolható életpályákat,
társadalmi esélyegyenlőtlenségeket.
Egy rövid történet: Lacikának megsérült a keze, a
pedagógus a sebészetre kísérte. Az orvos szokásos mondattal fogadja: „mi a
panasz”? Lacika rémülten hátrál és ijedten mondja: „én
nem árultam be senkit”!