A XIX. század vége új szükségleteket
teremtett a nevelésben. A városiasodás megannyi bonyolult, olykor kedvező,
olykor kedvezőtlen hatásegyüttesének érvényesülése közepette tette meg az iskola
Európa-szerte történelmi útját a kötelező népoktatás, iskolarendszerré válás
során.
Kialakult a
diákéletnek az a világa, az az életérzése, melyről egyfelől a szegénységgel
birkózó magyar faluval a háttérben Móra
Ferenc fogalmazott megrendítő, hiteles vázlatokat elbeszéléseiben,
másfelől Móricz, Kosztolányi,
Karinthy, illetve Molnár Ferenc (utóbbi a Pál utcai fiúk sorsát megörökítve)
kritikus, nem egyszer szatirikus írásaiban adott világos képet. A jeles
kortársak is világosan látták: a rendszerré merevedésben ott rejlenek a
feloldásra váró ellentmondások is. Az iskola egyre több időt követelt a
gyerekektől, kamaszoktól.
Ne feledkezzünk meg
arról a változásról sem, hogy a városiasodó településeken a munka világa már
nem igényelte annyira a gyerekkezeket – a gyermekmunka XIX. század középi, legendásan zord világa lényegében
visszavonult – még Közép-Európában is - a szegényparaszti világba. Egyúttal –
ezzel szoros összefüggésben – igen sok társadalmi rétegben csökkent a család
kohéziós szerepe. S ugyancsak e folyamatok függvényében haladt előre az un.
szekularizáció, az egyházi és társadalmi élet korábban egészen szoros
kapcsolatának, egybefonódásának lazulása.
Ám az így hegemón
szerepbe kerülő iskola mégsem volt elegendő!
A városi
gyermekbandák történetének mintegy száz esztendeje a hivatalos intézményeken
kívül szerveződő, hol a társadalom átlagában elfogadott „jó” célokat
(legalábbis „ártatlan” célokat) követő, hol társadalomellenessé, destruktívvá
váló csoportok gyarapodásáról, gazdagodó folyamatról tanúskodik. S szól a
történet arról is, hogy a konszolidált társadalom intézményei miképp kísérelték
meg rendre „megszelídíteni” ezeket a kezdeményezéseket – váltakozó sikerrel.
E spontán
csoportosulások nevelő hatása kétségbevonhatatlan. Olykor hatékonyabban
szocializáltak és szocializálnak, mint a hivatásos nevelőintézmények.
A serdülőmozgalmak
genealógiai mondája a század utolsó éveire esik. Szinte egy időben ajánlotta
neveletlen „fiainak” egy amerikai tanító, hogy vele együtt játsszanak
indiánosdit, pionirosdit. Egy tanító néni 1896-ban „farmerosdit” játszani
javasolt diákjainak, egy-egy különleges magocskát küldvén haza a gyerekekkel,
hogy ültessék el azokat, s figyeljék mi lesz, majd a termést együtt
értékesítik. Ez az „eredetmondája” a 4H
mozgalomnak. S ugyancsak a XIX. sz. utolsó éveiben egy New York-i iskola
pályakezdő tanítójának ajánlotta gyóntatópapja, hogy rakoncátlan osztályát
szervezze nagyszabású, az iskola falain túlnyúló szerepjáték szerint
„köztársasággá”. Ez a „School city
system” keletkezéstörténete.
Egy kaposvári
tanító úr – a milenneumi hangulatban – „szittyásdit” játszani javasolt a
gyerekeknek, Németországban „vándormadarak” kelnek útra. S 1912-ben az angol
tábornok, Baden Powell érett
formájában írja le a „Scoutism of boys”-t, azaz a „cserkészkedést” . Ő a
korszellemnek adózva – a katonásdi játékát ajánlotta az ifjúság nevelésén
fáradozók figyelmébe, s iskolán kívüli, természet-közeli civil mozgalmában
látta a nevelésben bekövetkezett hiányokat pótolandónak. Gyakorlatias
felismeréseit majd a XX. század eleji reformpedagógia
pszichológiai (gyermektanulmányi)
kutatási igazolják: az önmagát, önmaga létfeltételeit megteremtő, romantikával-titkokkal
teli szervezetet működtető, alig idősebb fiúk vezetését elfogadó
gyerek-személyiség boldogul majd a társadalom „dzsungelében” is. Nem véletlen,
hogy a „katonásdi-játék” lett az iskolán kívül szerveződő gyerek- és
serdülőmozgalmak alapformája.
A Gyermek Évszázada
(ez a bizonyos huszadik) – ellentétben Ellen
Key szelíd jóslatával – a konfrontációk, a háborúk évszázada lett. Az I.
világháború után a cserkészet hamar militarizálódott.
A kettészakadó
világ túlsó felén, a polgárháborúból ocsúdó Szovjet-Oroszországban ugyanerre a
sorsa jutottak a „pionírok”, immár a lenini
eszmék jegyében. A közéletnek, politikának háborússá váló törvényei
közepette a gyerekek, kamaszok, fiatalok spontán csoportalkotási, csoportos
szocializációs szükségleteinek durva kihasználására még szélsőségesebb példák
is vannak, a nácik Hitlerjugendjére, az olasz
fasiszták Balilájára gondoljunk. Jellemző, hogy
a totális állam viszonyai közepette e szervezetek végképp elveszítik civil
karakterüket, az állami intézményrendszer részeivé válnak, szervezetük
formalizálódik, a kiscsoportok elveszítik eredeti szimbólumaikat.
Különleges idő e
jelenségvilág elemzésére a II. világháborút közvetlenül követő időszak, majd
elemzésre érett periódus a hatvanas évek vége, mikoris alig negyedszázaddal a
II. világháború után jellegzetesen felerősödött a nyugati világban a fiatal
generáció elfojtott törekvése egy szuverén ifjúsági világ létrehozására, a
nagytársadalomból való harcos vagy békés kivonulás vágya.
Új kultúra is
keletkezett. Új zene, új zenei ideálok nagy időszaka ez. A
művelődésszociológusok egyenesen arról beszélnek, hogy az „ifjúsági
szubkultúra” világjelenséggé vált, olyan kulturális nyelvvé,
melynek lényege a nemzedéki másságban rejlik éppen, a nemzedékek közötti
kommunikáció elutasításán. Az ebben az időben Magyarországon,
Kelet-közép-Európában a maguk merev kereteiből kivonulni kívánó fiatalok a
táncház-mozgalmat, a népi kézművesség mozgalmát találják meg,
kortárs-ideológusok „nomád nemzedéknek” nevezvén önmagukat – kifejezvén, hogy e
sajátosságaikkal nem is olyan távoli öccsei, húgai ők a nyugati lázadóknak.