Ez a rövid fejezet a gyermekszabadidő kérdéseit, jelenségeit a klasszikus értelemben vett gyermekkultúra összefüggéseiben villantja fel – a művészetekkel szoros kapcsolatot tartó világát az iskolán kívüli, olykor az iskolával érintkező intézményrendszerben.
A XIX. század
végére a modernizáció, a polgárosodás rendre beszivárgott a gyerekvilágba. Már
nemcsak az iskola volt a „magaskultúra” közvetítésének helyszíne és alkalma.
Jelképesen mondva: a gerendára a féltve őrzött családi biblia, a kalendárium és
az ábécéskönyv mellé új kötetek kerültek. Flóri könyvét (az első magyar
gyerekkönyvet, Bezerédj Amália
munkáját) még csak az udvarházakban olvasgatták, de a XX. század elejére a
középosztály is hozzáférhetett a gyereksajtó darabjaihoz, a felnőtteknek szóló
lapok utolsó lapjain megjelentek a gyerekrovatok. Benedek Elek tollából 1896-ban megjelent a Magyar mese és
mondavilág, Móra, Móricz gyermekirodalmi munkássága megindul, megszületik a
gyermeksajtó, 1909-ben Bartók Béla
kiadta a Gyermekeknek című zongoradarab-fűzérét, 1919-ben már négy gyerekmozit
állítanak fel a magyar fővárosban, a 20-as években megszületik a világ első
gyerekszínháza (a polgárháború viszonyai közt vergődő Szovjet-Oroszországban),
megszületik a Lego-játék, a porcelánbabák gyártói jelennek meg a piacon, s a
fiatal rajzoló, Walt Disney
megteremti Mikiegér halhatatlan figuráját is, gyermekek műfajává válik a
bábszínház. (A felsorolást folytathatnánk. Sajátos változatokat produkált e
körben a nyugati fejlődés, illetve a létező szocializmus is, külön elemzést
érdemel a gyermekkultúra sajátos magyar útja.)
A fejlődő gazdaság
és kereskedelem mindenesetre felismeri, hogy a gyerek fontos vásárló, hogy a
gyermeknek „üzenni kell” és lehet, hogy olyan szükségletek támadtak a
városiasodó, polgárosodó világban, melyekre érdemes odafigyelni.