6.1. Az integráció története

Melyek a gyógypedagógia tudománnyá válásának főbb lépései?

Mi az integráció jelentése és jelentősége?

Mi az integráció és az inklúzió kapscolata?

Becslések alapján a Földön 500 millió fogyatékos ember él, közülük sajnos 350 millió még mindig nem kapja meg a számára szükséges szakszerű fejlesztést és segítséget.(UNESCO 1995). Így még inkább hangsúlyozandó az a tény, hogy az inklúzióhoz vezető út hosszú és rögös, az inklúzió története pedig túl rövid. Felfogásunk szerint ugyanis azokban az országokban beszélhetünk integrációról, majd inklúzióról, ahol a gyógypedagógia, mint tudomány magasan fejlett.

A gyógypedagógiai tevékenység kialakulása hosszú történeti folyamat Magyarországon is. Kezdetben, a fogyatékosokat képezhetetlennek tartva, kizárták őket az oktatásból. A felvilágosodás időszakában, amikor a különböző érzékelési és megismerési módok felkeltették a kor legnagyobb filozófusainak figyelmét megszervezték számukra az első bentlakásos iskolákat. Legelőször az érzékszervi fogyatékosok, később az értelmi sérültek számára alakultak magán- majd állami intézmények a19. század folyamán (ez az időszak a népoktatás elterjedése, majd kötelezővé válása, a fogyatékosok teljes körű összeírása). A tradicionális gyógypedagógiai gyakorlat legfőbb sajátossága az elkülönített, szegregációs formában, a fő fogyatékosság szerinti homogenitásra törekvő csoportokban történő nevelés - oktatás. Ezen intézmények gyakorta a fogyatékosok lakókörzetétől távol, eldugott, nehezen megközelíthető kis településeken helyezkedtek el, így a gyermekeknek el kellett szakadniuk szüleiktől, ezáltal további hátrányt szenvedtek. Később a gyógypedagógia tudománnyá válásának időszakában (19-20. század fordulója) kialakult az az orvosi paradigma, mely a fogyatékosság tényéből indul ki, s a pedagógia feladatának a különböző sérült funkciók hiányosságainak kompenzálását tekintette feladatának, magát a fogyatékosság tényét pedig az oki folyamatok által leírható következményként, stigmaként értelmezte. Az elkülönített, szegregáló gyógypedagógiai nevelésnek kétségtelen nagy hagyományai és óriási eredményei voltak és vannak. A fogyatékosság szerinti hozzávetőlegesen “homogén” kis csoportba sorolt tanítványok nevelése oktatása újabb és újabb kérdés, feladat elé állította a pedagógusokat, akik újabb és újabb módszerekkel, eszközökkel, eljárásokkal oldották ez meg, vagyis egyre színvonalasan tudtak képezni, egyre nagyobb szakértelemmel.

A 60-as, 70-es évekre Európa szerte, így Magyarországon is kiépült a differenciált és teljes körű gyógypedagógiai ellátás. A hatékonyság vizsgálata, a kritikai elemzések a gyógypedagógiai nevelés hátrányainak felismeréséhez vezettek. A 80-as évekre a gyógypedagógia elméletével foglalkozó szakemberek már rájöttek arra, hogy még az azonos fogyatékosságnak megfelelő homogén csoportok kialakítása is utópia. Az egyes fogyatékossági kategórián belül igen nagyok az okok, a tünetek, a különböző képességek, a szocio-kulturális háttér tekintetében az eltérések. Vagyis, az azonos fogyatékossági kategórián belüli tanulóknak más és más a nevelési szükséglete. Maga a fogyatékosság ténye is relatív, csak az egyén és környezetének kölcsönhatásában határozható meg. Egyre határozottabban fogalmazódott meg a kritika a szegregált gyógypedagógiai intézményekkel szemben. Úgy találták, hogy az elkülönítés előítéletes, stigmatizál, diszkriminál, s ezen keresztül gettó-effektust vált ki a sérültekben.. Elsősorban a fogyatékosságra fókuszál, s ezáltal a másság érzetét erősíti. Ebből következően a sérült egyén nehezebben sajátíthatja el az épek társadalmába való beilleszkedést. Később kutatási eredmények bizonyították, hogy a sérült gyermek igenis képes önmegvalósításra a nem fogyatékosok körében is, s jobb teljesítményt ér el az integrált oktatás keretei között. Emellett az ép tanulók is profitálnak az integrációból, a szociális tanulás síkján hatékony magatartásmintákat sajátítva el. Ma az integráció az emberek együttélésében alapvető jog, az emberi együttélés normája. Olyan oktatásszervezési lehetőség, amely a világ számos országában tért hódít, s új lehetőséget kínál a “normál” pedagógia és a gyógypedagógia szoros együttműködésére, megújulására. Integrációs körülmények között minden gyermek és tanuló - meglevő akadályozottságának módja, súlyossági foka miatti kirekesztés nélkül -, egymással együttműködve, a mindenkori fejlettségi szintjének megfelelő (pillanatnyi észlelési, gondolkodási és cselekvési kompetenciájához mérten), egy közös tárggyal és tárgyon (projekt/terv/tartalom/téma), játszik, tanul és dolgozik.