Fogyatékosság

A fogyatékosság mint kategória (elnevezés), a fogyatékosságok definíciója és a fogyatékosságok tipológiája is mind a társadalmi környezet eredménye. (Gordosné 2000a, 2000b, Illyés 2000, Mesterházi 1985). Ezek az eltérések nem kizárólag a véletlen hatására jönnek létre, hanem közvetetten tükröződnek bennük az egyes társadalmi és történelmi helyzetek és csoportok igényei, erőviszonyai és érdeklődési sajátosságai.

A fogyatékosság társadalmi meghatározódása a jelenség megjelölésére használt kifejezésben is tetten érhető. Vannak kifejezések, amelyek igyekeznek leíró módon, objektív hűvösséggel jelezni tárgyukat, és megkísérlik kikapcsolni a jelenséghez és a jelenség leírásához tapadó értékelést. Az „eltérő fejlődésűek”, a „speciális szükségletűek” vagy a „speciál(is) pedagógia” kifejezéseket hozhatjuk erre példaként. A tapasztalat azonban az, hogy a keletkezésük pillanatában még semlegesnek és tudományosnak szánt elnevezésekhez a társadalom értékítéletei fokozatosan tapadnak az emberek általános szóhasználatában. A valamikor semleges szakkifejezésnek számított hülye szó mára már nemcsak pejoratív tartalmú, hanem használata egyenesen sértő is arra nézve, akire vonatkoztatják; ezért aztán a gyógypedagógia már rég nem is használja saját fogalmi készletében. A helyébe sorra kitalált „pótszavak” azonban fokozatosan hasonló sorsra jutnak, mint amire a hülye megnevezés jutott, úgyhogy az újabb és újabb lecserélések folyamatosan végbe kell menjenek. (Hasonló folyamatban vált a néger elnevezés – amely korábban az antropológusok által használt semleges szó volt – pejoratív csengésűvé, olyannyira, hogy Amerikában ma már sértésnek számít, ha valakit négernek neveznek. A cigány vagy zsidó szavak ugyancsak az őket körülölelő társadalmi közeg által változnak át egyszerű semleges megjelölésekből pozitív vagy negatív kicsengésű, értéktelített kifejezésekké.)

Még a tiszta orvosi leírás is áldozatává válik a társadalmi értékelésnek, ezért aztán a fogyatékosságot és a fogyatékos embert az sem menti meg a társadalmi értékeléstől, ha a létező legtudományosabb és „politikailag korrekt” orvosi leírással próbáljuk megjelölni. A fogyatékosságok elnevezésében így megjelennek – akár az eredetileg leíró, semlegesnek szánt kifejezések átértelmezésének során – a társadalom, az emberek fogyatékosságokhoz és „a” fogyatékosokhoz kapcsolódó érzései, értékei, viszonyai. Sőt, az egyes fogyatékosságokkal és fogyatékos-csoportokkal kapcsolatos eltérő viszonyulások híven tükröződnek az egyes kifejezések által hordozott eltérő tartalmakban. Ráadásul, a különböző társadalmi csoportok is máshogy észlelik és értelmezik a szokásos és a szokástól eltérő szellemi és testi jelenségeket, így a fogyatékosságfogalom társadalmilag rétegzett (Illyés és Erdősi 1986; Mesterházi 1985).

Szakirodalom

·Gordosné Szabó A. (2000a): A magyar gyógypedagógus-képzés története. Budapest, ELTE GYFK.

·Gordosné Szabó A. (2000b): A gyógypedagógiai iskoláztatás fejlődése. In Illyés S. (szerk.): Gyógypedagógiai alapismeretek. Budapest, ELTE GYFK, 331–356.

·Illyés S. (2000): A magyar gyógypedagógia hagyományai és alapfogalmai. In Uő. (szerk.): Gyógypedagógiai alapismeretek. Budapest, ELTE GYFK, 15–38.

·Mesterházi Zs. (1985): Az értelmi fogyatékosság változó meghatározásainak előfordulása gyógypedagógiai nevelési dokumentumokban. In Illyés S. (szerk.): Nevelhetőség és általános iskola II. Budapest, OKI, 185–241.

·Illyés S. – Erdősi, S. (1986): Az épek fogyatékosképe és fogyatékosokhoz való viszonya. In Kolozsi B.–Münnich I. (szerk.): Társadalmi beilleszkedési zavarok. Bulletin VI. Budapest, TBZ és TTI, 3–57.