Farkas Baráthi Mónika

A bolgár irodalom első alkotásai az államalapítás (681) és a kereszténység felvétele (864) közötti időszakban keletkezett ún. óbolgár feliratok. Az óbolgár feliratokat kőoszlopba, kőlapba vagy ritkább esetekben sziklákba vésték görög betűkkel, görög illetve protobolgár nyelven. Vannak közöttük krónikák, melyek valamilyen jelentős történelmi eseményről – csatáról, győzelemről, békekötésről szólnak, hódításokat dokumentálók (hasonlóak a krónikákhoz, csak rövidebbek - megnevezik az elfoglalt várat, a döntő ütközetet), katonai leltárak fegyverkészletről, építkezésről szólóak (várak, hidak létrehozásának emléket állítók) valamint sírfeliratok. Jelenleg kb. 90 görög és 2 protobolgár nyelvű feliratot ismerünk. Egyik legjelentősebb felirat Omurtag kán (814–831) tirnovói felirata, mely a kán építkezésének állít emléket.

ÓBOLGÁR IRODALOM

AZ ÓBOLGÁR IRODALOM ARANYKORA (IX-X. SZÁZAD)

Az óbolgár irodalom kezdete szorosan összefügg a szláv írásbeliség kialakulásával. A szláv írásbeliség létrehozása egy Szalonikiből származó testvérpár, Konstantin-Cirill (826/827–869) és Metód (815?-885) nevéhez fűződik. 862-ben Rasztiszláv nagymorva fejedelem szláv nyelven értő és író misszionáriusokat kért a bizánci császártól. A bizánci császár erre a feladatra a két tehetséges szerzetest, Konstantin-Cirillt és Metódot küldte. Erre az útra készülve Konstantin-Cirill megalkotta a legrégebbi szláv írásrendszert, a glagolitát, valamint fivérével közösen lefordították a legfontosabb egyházi szövegeket az általuk beszélt bolgár nyelvjárásra. A német papság ellenségesen fogadta tevékenységüket, tanítványaikat nem voltak hajlandóak felszentelni. Ezért Konstantin-Cirill és Metód a római pápához utazik, azzal a szándékkal, hogy a pápával felszenteltessék tanítványaikat, jóváhagyását kérjék az általuk létrehozott szláv nyelvű könyvekre, valamint hogy egyiküket püspökké avassa, utóbbi kérésüket azonban a pápa megtagadja tőlük. Konstantin-Cirill súlyosan megbetegszik és 869-ben, Rómában meghal. Halála előtt arra kéri testvérét, hogy folytassa közösen elkezdett tanítói tevékenységüket a szlávok között. Metód visszatér és előbb Pannóniában, majd Morvaországban is folytatja a szláv papok képzését, akik a nép nyelvén (óbolgárul, ószlávul) végzik a szertartásokat. Ismét ellentétbe kerül a német papsággal, akik a triglosszia kizárólagosságát hirdették. A németek 870-ben bebörtönzik és csak 873-ban, a pápa parancsára engedik szabadon. Szabadulása után, egészen haláláig, folytatja missziós tevékenységét a szláv egyház és kultúra felvirágoztatásáért. Halála után (885) tanítványaikat elűzik Morvaországból, egy részüket pedig eladják rabszolgának Velencébe.

Konstantin-Cirill és Metód irodalmi tevékenységének gerincét elsősorban a görög nyelvű egyházi szövegek szláv nyelvre történő fordítása alkotta, a fordítások mellett, azonban önálló műveket is létrehoztak. Konstantin-Cirill kiemelkedően művészi alkotása a Проглас към евангелието (Előszó az evangéliumhoz) című vers, melyben arra buzdítja a szlávokat, hogy az isteni adománynak tekintett, írott szót saját nyelvükön tanulmányozzák. Metód eredeti alkotásai közül legjelentősebb a Канонът на Св. Димитар Солунски (Szent Demeter kánonja).

Bulgáriában Borisz fejedelem (852-889) uralkodása alatt történt a kereszténység felvétele (864), elősegítve ezzel az ország kül- és belpolitikai fejlődését, valamint a szláv és protobolgár lakosság homogenizálódását. A 870-es konstantinápolyi zsinat azonban nem engedélyezte az önálló bolgár egyházat. Bizánc nagy számú görög papságot küld Bulgáriába, ily módon is erősítve befolyását. Borisz tartott a bizánci egyház elgörögösítő törekvéseitől, ezért is fogadta szívesen Cirill és Metód Morvaországból menekülő tanítványait, mivel az óbolgár liturgikus nyelv bevezetése, és az óbolgár egyházi irodalom írásbeli terjesztésének következtében csökkenthette a bizánci befolyást. 886 tavaszán a legközelebbi tanítványok közül három, Kliment Ohridszki, Naum és Angelarij érkezik a bolgár fővárosba, Pliszkába. Angelarij nem sokkal Bulgáriába való érkezésük után meghal, Kliment és Naum azonban széleskörű oktatói és irodalmi tevékenységbe kezd. Munkájuknak, és Borisz cár teljes körű támogatásának köszönhetően Bulgária hamarosan a középkori szláv irodalom és kultúra központjává válik.

AZ OHRIDI ÉS PRESZLÁVI IRODALMI ISKOLA

Borisz legkisebb fiának, Simeonnak (893-927) uralkodása idején, az ún. preszlávi gyűlésen (893) Bulgária és a bolgár egyház hivatalos nyelvévé az óbolgár nyelvet nyilvánítják ki, ennek köszönhetően fellendül az irodalmi élet. Ez az óbolgár irodalom aranykora, Ohrid, Pliszka és Preszláv irodalmi központokkal. Két irodalmi iskola alakul: az ohridi és a preszlávi. A kor irodalmának központi figurái: Kliment Ohridszki, Konsztantin Preszlavszki, Joan Ekzarh és Csernorizec Hrabar. Ugyanakkor Simeon támogatásával szintén Preszlávban kerül sor a Konstantin-Cirill által létrehozott glagolita ábécé cirill írással való felváltásra, utóbbi a Bulgáriában már korábban is használt görög íráshoz állt közelebb.

Az ohridi irodalmi iskola képviselői:

Kliment Ohridszki (840?–916). Bulgáriába érkezése után Borisz cár Kutmicsevicába (Délnyugat-Bulgária) küldi, ahol aktív oktatói és prédikációs tevékenységet folytat. Az ohridi irodalmi iskola megalapítója. Hét év alatt kb. 3500 tanítványt nevel, akikből papok, könyvmásolók, fordítók lettek. 893-ban Simeon, trónra lépése után az új fővárosba, Preszlávba hívja, és az első bolgár püspökké szentelik fel. Kliment volt Cirill és Metód egyik legtehetségesebb tanítványa. Fordítások mellett számos önálló irodalmi művet, elsősorban egyházi szónoklatok és himnuszokat írt, melyek nagy hatással voltak a kor szláv nyelvű irodalmára. Kb. ötven tanító és dicsőítő beszéd tulajdonítható neki, melyek közül a legjelentősebbek: Похвално слово за Кирил (Dicsőítő beszéd Cirillről) és Похвално слово за Кирил и Методий (Dicsőítő beszéd Cirillről és Metódról). Tanító beszédei tömörek, közérthetően magyarázzák a keresztényi kötelességeket, míg dicsőítő beszédei terjedelmesebbek, jellemző rájuk az emelkedett stílus és költőiség. Egyes tudósok az ő művének tekintik a Cirill és Metód életéről szóló ún. Pannónia legendákat is.

Naum (?-910). Kliment Ohridszki társa. Bulgáriába érkezése után papként és irodalmárként tevékenykedik Pliszkában. Tanítványait aktív irodalmi munkára buzdítja. Miután Klimentet püspökké szentelik Naum folytatja társa tanítói munkáját Kutmicsevicában, ahol még hét évig dolgozik, majd ezután visszavonul egy, az Ohridi-tó partján számára épített kolostorba. Számos fordítás szerzője, önálló művei közül azonban csak egy maradt fenn: Канон за апостол Андрей (András apostol kánonja).

A preszlávi irodalmi iskola képviselői:

Konsztantin Preszlavszki (IX. század közepe–X. század eleje). Cirill és Metód azon tanítványai közül való, akiket eladtak rabszolgának Velencébe, és akiket később Konstantinápoly kiváltott. Borisz cár kérésére érkezik Bulgáriába, előbb Pliszkában, majd Preszlávban tevékenykedik. Az aranykor egyik legtehetségesebb szerzője. Már Pliszkában elkezdi irodalmi tevékenységét. Az ún. preszlávi gyűlés után (893) kinevezik preszlávi püspökké. Legjelentősebb műve az Учително евангелие (Tanító evangélium), mely görög szerzők, többek között Aranyszájú Szent János, 51 szentbeszédét tartalmazó gyűjteménye Konsztantin Preszlavszki fordításában. Minden beszéd tartalmaz előszót és utószót, melyek Konsztantin Preszlavszki önálló írásai. Egyedül a 42. beszéd nem fordítás, ez teljes egészében a saját írása. Beszédei közérthetőek, világos szerkesztésűek. A gyűjtemény előszavát egy rímtelen költemény, az egyik legrégebbi óbolgár vers, az Азбучна молитва (Ábécés ima) zárja, mely sorai az ábécé soron következő betűivel kezdődnek, innen ered a költemény címe is. A versben Konsztantin Preszlavszki kifejti milyen fontosnak, és örömtelinek tartja a szláv népek számára érthető egyházi nyelv és a szláv írásbeliség létrehozását, hisz nélkülük a kereszténység felvétele csupán formalitás lenne. A Tanító evangélium végén található az Историкии (894. Történetek), mely az első óbolgár nyelvű krónika. Ez a görög krónikák alapján írt mű többek között tartalmazza a világ uralkodóinak névsorát a világ teremtésétől, Ádámtól kezdve 894-ig. Konsztantin Preszlavszki legutolsó ismert műve egy 906-ban, Simeon cár rendelésére készült, Szent Athanáz Az ariánusok ellen írt négy beszédének fordítása. Noha Konsztantin idejében az ariánus szekta már eltűnt, az eretnek mozgalmak elleni harc azonban állandó gondot jelentett Bulgáriában.

Joan Ekzarh (IX. század közepe–X. század eleje). Nem tartozott Cirill és Metód közvetlen tanítványai közé. Az aranykor egyik legműveltebb, legsokoldalúbb figurája. Elsősorban fordító és kompilátor, de fordításaihoz önálló előszót írt. Két legjelentősebb alkotása a Небеса (894. k. Egek) és a Шестоднев (Hat nap). Az Egek tulajdonképpen Damaszkénosz Tudás forrása című művének fordítása, az eredeti száz fejezetből azonban csak 48-at fordít le, elsősorban azokat, melyek természettudományos témákkal foglalkoznak (folyók, tengerek, égitestek, évszakok stb.). Maga az „Egek” elnevezés is az egyik fejezet címéből ered. A fordításhoz írt előszavában Joan Ekzarh szól a gyűjtemény elkészítésének folyamatáról, azokról az elvekről, melyek a fordítói munka közben vezérelték – fordításkor ne csak „csupasz hangok”-at keressünk, fontos hogy megőrizzük a szöveg eredeti értelmét és hangulatát. A Hat nap a teremtésről szól. A gyűjtemény alapját Nagy Baszileiosz és Aranyszájú Szent János művei alkotják, de nagy görög filozófusok, többek között Arisztotelész, Platón és Szókratész írásait is megtalálhatjuk benne. Joan Ekzarh nem csak leírja a teremtés hat napját, de hitvédelmi célból vitába is szál a lefordított szövegekkel. Célja, hogy olvasóinak enciklopédikus ismereteket adjon, de ugyanakkor alátámassza a keresztény világszemlélet helyességét. A Hat nap előszavában Simeon cárhoz szól, dicsőíti kiválóságát, tudományszeretetét, csodálja fényűző palotáját és templomait. Joan Ekzarh enciklopédikus műveivel igyekszik az egyre nagyobb számú bolgár értelmiség természettudományos kíváncsiságát kielégíteni, ugyanakkor nyelvújító is, új óbolgár szavakat hoz létre az addig még ismeretlen tudományos és elvont vallási kifejezések megnevezésére. A fordításokon és a gyűjteményeken kívül bizánci mintára írt szónoklatai is értékesek. Legjelentősebb beszédei: Слово за преображение Господа (Beszéd az Úr színeváltozásáról), Похвално слово за евангелист Йоан (János apostol dicsérete).

Csernoricez Hrabar (IX. század vége). Életéről keveset tudunk, személyéről csak egyetlen fennmaradt írása, a За буквите (“О писменех”, A betűkről) alapján következtethetünk. Csernorizec Harabar kitűnő polemista, tudományos gondolkodású, művelt szerző és bátor hazafi. Tudósok régóta találgatják, ki rejtőzik e név mögött (egyes vélemények szerint maga Simeon cár), ugyanis a Hrabar nem szerzetesi, hanem világi név, noha a „csernorizec” (feketecsuhás) elnevezés arra enged következtetni, hogy a szerző szerzetes volt, valószínűleg valamelyik preszlávi kolostorból. A betűkről tulajdonképpen az első bolgár nyelvű filológiai értekezés, a szláv írásbeliség és a szláv nyelvű istentisztelet apológiája, melyben Csernoricez Hrabar védelmezi és dicsőíti a Cirill által létrehozott szláv ábécét. A vitairat gazdag a szlávság legkorábbi kultúrtörténeti korszakára vonatkozó adatokban. Csernorizec Hrabar megalkotja a szláv írásbeliség első korszakolását, melyben három periódust különböztet meg: az első az írásbeliség előtti korszak, amikor a szlávok még csak „vonásokat és rovásokat” használtak, a második, amikor a már megkeresztelt bolgárok latin és görög betűk segítségével írtak, és a harmadik korszak, amikor „Isten akaratából” Szent Konstantin-Cirill megalkotta a szláv ábécét, és testvére segítségével lefordította szláv nyelvre a liturgikus könyveket. A szerző védelmezi a szláv írásbeliséget a triglosszia híveivel szemben, hiszen a görögök is kezdetben a föníciai betűket használták, és írásbeliségüket hosszú évek során, még a pogányság idejében, több ember hozta létre, míg a szláv írásbeliséget egy szent ember alkotta meg rövid idő alatt. A betűkről több mint száz bolgár, szerb és orosz nyelvű másolatban maradt fenn, ebből is következtethetünk a mű általános szláv jelentőségére.

AZ ÓBOLGÁR VILÁGI PRÓZA

Bulgáriában az olvasni tudók egyre nagyobb száma következtében felmerült az igény az egyházi művek mellett az olvasmányos szépirodalmi elbeszélések iránt is. Ezek többnyire arab vagy óind eredetűek voltak, és bizánci közvetítéssel, többszörösen átalakulva, már az egyház tanaihoz igazodva kerültek Bulgáriába. A művek többsége görögből vett fordítás, és csak nagyon kevés eredeti óbolgár elbeszélést ismerünk ebből a korszakból. Az elbeszélések egy része erkölcsoktató jellegű, míg másik csoportjuk hősi-történelmi tematikájú. Az erkölcsoktató művek közül legismertebbek: Варлаам и Йоасаф (Barlám és Jozafát) - Buddha életrajzának keresztény átdolgozása, Стефанит и Ихнилат (Stefanit és Ichnilát) - a Pancsatantrából átvett állatmesék (oroszlán királyról, Stefanit és Ichnilát nevű sakálokról, ökörről stb.) és egyéb történetek gyűjteménye. Hősi-történelmi elbeszélések: Александрията (Nagy Sándor-regény) – a macedón király kalandos életéről szóló, legendás történetek összeolvasztásával készült elbeszélés, mely a középkorban nagyon népszerű volt, közel harminc különböző nyelven írt változata ismert, Троянска притча (Trójai történet) - a trójai háborúról szóló mű. Az eredeti bolgár szépirodalmi alkotások közül érdemes megemlítenünk a Повест за железният кръст (Elbeszélés a vaskeresztről) című elbeszélés-ciklust, melynek ismeretlen szerzője tíz elbeszélést fűzött egybe Szent György csodatételeiről. Köztük a legismertebbek a Чудо с българина Георги (Egy Georgi nevű bolgárral történt csoda) és a Чудо с българина Климент (Egy Kliment nevű bolgárral történt csoda) című elbeszélések. Előbbi története egy Georgi nevű katonáról szól, aki részt vesz Simeon cár magyarokkal vívott háborújában (894-896). Georgi történetét nem ő maga, hanem egy Joszif nevű szerzetes meséli el. Georgi lova lába eltörik, miközben üldözői elől menekül Simeon első magyarok elleni háborújában. Szent Györgyhöz imádkozik segítségért, mire az meggyógyítja a lovát, így épségben hazatérhet, bajtársai többsége azonban elesik. A második magyarok elleni háborúban is részt vesz. A lova megdöglik, de a ló lábainál, Szent György sugallatára, három vaskarikát talál, melyek segítségével meggyógyítja beteg feleségét. Később ebből a három vaskarikából készíti el a csodatévő vaskeresztet.

APOKRIF ÉS BOGUMIL IRODALOM

Az apokrif (kánonon kívüli) irodalom megjelenése Bulgáriában, gyakorlatilag egybeesik a szláv írásbeliség elterjedésével, de ez a műfaj jellemzően csak a X. századtól honosodik meg. Az apokrif művek Bizánci közvetítéssel kerültek Bulgáriába, és olyan ókeresztény és régi zsidó legendákból táplálkoztak, melyek nem kerültek be a kánonba. Elsősorban olyan kérdésekre adtak egyszerű, érthető választ, melyekre a hivatalos egyház nem adott kielégítő feleletet. Közvetlen, szórakoztató előadásmódja miatt nagy népszerűségnek örvendett az egyszerű nép és a kevésbé képzett alsópapság körében is. A művek főszereplői a biblia közismert alakjai közül kerültek ki (Ádám és Éva, Jézus, Pál apostol). Két csoportjuk ismert: az ótestamentumi apokrif iratok (Слово за Адам и Ева (Ádám és Éva története)) és az újtestamentumi apokrif iratok (Протоевангелие на Яков (Jakab-ősevangélium), Ходене на Богородица (Golgota), Детство Иусусово (Jézus gyermekkora)). Igen közkedveltek voltak az enciklopédikus jellegű apokrif művek is, melyek természettudományos témákkal is foglalkoztak (Разумник (Bölcs könyv)). Noha az apokrif művek többsége görögből átvett fordítás, ismerünk néhány eredeti bolgár apokrif iratot, melyek szerzői ismeretlenek: Български апокрифен летопис (Bolgár apokrif krónika), Солунска легенда (Szaloniki legenda), Народното житие на Иван Рилски (Ivan Rilszki népi legendája).

Simeon fia, I. Péter cár (927–969) uralkodásának idején jelenik meg a bogumilizmus Bulgáriában, mely a feudális függőségek és a hivatalos egyház ellen irányuló eretnekmozgalom. Nevét megalapítójáról, Bogumil pópáról kapta. A bogumilok elítélték a fényűzést, gazdagságot és háborút. Elvetették a világi és egyházi intézményeket, támadták a feudális uralkodó osztály érdekeit kiszolgáló egyházat. Dualista felfogásuk szerint a világot az öröktől fogva létező Jónak (a szellemi világ megalkotója) és a Rossznak (az anyagi világ teremtője) egymás elleni harca irányítja. A fennálló társadalmi rendet és intézményeket a Sátán művének tartották, elutasították az egyházi szertartásokat, a szentségeket, az ereklyéket, az ikonokat, a keresztet. A templomokat és a kolostorokat az ördög hűbérbirtokainak tekintették. Legnagyobb erénynek a szegénységet tartották. A bogumilokat az állam és az egyház tűzzel-vassal irtotta, ennek ellenére a mozgalom szívósan élt tovább, és későbbiekben erős hatást fejt ki a keresztény világban, különösen Nyugat-Európában.

A bogumilizmussal kapcsolatos irodalmat két csoportra oszthatjuk: az eretnek mozgalom ellenfelei által írt művekre és a bogumil körökből származó írásokra. Utóbbiból csak kevés maradt ránk, mivel az évszázados üldözés során az egyház számos bogumil művet elégetett. A legismertebb bogumilok ellen írt mű szerzője Prezviter Kozma (X. század második fele). A Беседа против богомилите (Beszéd a bogumilok ellen) két részből áll: az elsőben Kozma leírja a mozgalom lényegét, dogmáit, a másodikban a korabeli Bulgária gazdasági és kulturális helyzetét. Kritizálja az uralkodó osztály és az egyház elnyomó politikáját, mely társadalmi elégedetlenséget szül, tápot adva az eretnekségnek. Szavait átjárja a bogumilok elleni gyűlölet. A bogumil irodalom fennmaradt alkotásai közül legfontosabb а Тайна книга (Titkos könyv), mely Jézusnak és János tanítványának az utolsó vacsorán elhangzott beszélgetését írja le. Jézus elbeszéléseiben kerül kifejtésre a bogumilok dualista tanítása a világ keletkezéséről. A Titkos könyv a X-XI. században keletkezett Bulgáriában, és innen került át Nyugat-Európába. Csak két latin nyelvű, másolatban maradt fenn (a XII. századi Bécsben, és XIV. századi pedig Franciaországban, a carcassone-i inkvizíció levéltárában található meg).

A MÁSODIK BOLGÁR CÁRSÁG IRODALMA (1186–1396)

A Bolgár Állam a hosszan tartó háborúk és a belső széthúzás miatt meggyengül. 1018-ban Basziliosz bizánci császár elfoglalja egész Bulgáriát. Később, a Bizánci Birodalom meggyengülését kihasználva Péter és Aszen, tirnovói bojártestvérek vezetésével sikeres felkelés tör ki, és Bulgária visszanyeri függetlenségét (1186). A második bolgár cárság fővárosa Tirnovo lesz. Legsikeresebb uralkodója II. Ivan Aszen (1218–1241). Az állandó háborúskodások és belső viszályok miatt a kultúra felvirágzása azonban még várat magára. Ez csak a XIV. században, Ivan Alekszandar (1331–1371) uralkodásának idején teljesedik be, ekkorra tehető a bolgár irodalom második aranykora. A cár rendelésre kéziratokat másolnak és fordítanak (Konsztantinosz Manasszesz verses krónikája (Манасиева хроника)), művészi miniatúrákkal gazdagon díszített gyűjteményeket állítanak össze (Лондонско четириевангелие (1356. Londoni evangélium), Томичeв псалтир (1356–1366? Tomics-féle zsoltároskönyv)).

A kulturális fellendülés szorosan összefügg egy új vallási tannal, a hészükhazmussal (iszihazmus). Ez a bizánci tanítás az embernek még földi életében Istennel történő egyesülését hirdeti, mely szemlélődés, aszkézis és magány útján érhető el. Ez az új mozgalom az Athosz-hegyi kolostorokból indul ki. Képviselői, Gregoriosz Szinaitész (1265–1346) és Gregoriosz Palamasz (1296–1359) a bolgár cárnál lelnek menedéket, aki pártfogolja az új vallás-filozófiai eszmét. Ivan Alekszandar támogatásával hozzák létre a Paroria kolostort. Innen kerülnek ki Gregoriosz Szinaitész első bolgár tanítványai, köztük Teodoszij Târnovszki (1330–1363), aki 1350-ben, szintén a cár támogatásával megalapítja a kilifarevói kolostort, mely Bulgáriában Paroria után a hészükhazmus második legjelentősebb központja lesz. Teodoszij tanítványai Evtimij Târnovszki és Kiprián, későbbiekben nagy hatással lesznek az egész ortodox szlávság irodalmára.

A TIRNOVÓI IRODALMI ISKOLA

Evtimij Târnovszki (1330?–1402) a második bolgár cárság irodalmának központi figurája, a tirnovói irodalmi iskola megalapítója, 1375–1393 között pátriárka. Irányítása alatt lett a tirnovói Szentháromság kolostor fontos irodalmi központ. Megreformálja a bolgár helyesírást és nyelvet, mivel az idő múlásával a másolók és szerzők a bizánci irodalmi tendenciák hatására eltértek a Cirill és Metód által meghatározott irodalmi normától, és ezzel párhuzamosan a dinamikusan fejlődő népi nyelv és a nyelvjárások elemei is beszivárogtak a IX. századi szinten konzerválódott egyházi nyelvbe. Evtimij fontosnak tartotta, hogy nyelvi, helyesírási és irodalmi reformjának köszönhetően az egyházi irodalom visszatérjen a Cirill és Metód által lefektetett kánon alapjaihoz és létrehozva egy egységes nyelvi és nyelvtani normát megszüntesse a másolatok közötti eltérést. Evtimij reformja konzervatív jellegű, igyekszik megőrizni a régi irodalmi hagyományokat, ily módon is megerősítve a bolgár kultúra múltban eredő gyökereit. Új irodalmi stílusa elitista, mentes a népi nyelvi elemektől, bonyolult, cikornyás szófüzérek jellemzik, ennek ellenére új impulzust ad a középkori pravoszláv irodalmaknak. Számos önálló alkotás szerzője, írt legendákat, dicsőítő beszédeket, liturgikus könyveket és episztolákat, műveit áthatja a hészükhazmus ideológiája és az eretnekek ellen folytatott harc. Legendái alakjait bolgár szentek közül választja, vagy olyanok közül, akiknek az ereklyéik Bulgáriában voltak elhelyezve, ezzel is erősítve a bolgárokban a hazafias érzéseket. Legjelentősebb életrajzai: Житие на Иван Рилски (Iván Rilszki legendája), Житие на Петка Търновска (Petka Târnovszkа legendája) Житие на Иларион Мъгленски (Ilarion Maglenszki legendája). Ünnepélyes stílusú dicsőítő beszéde a Похвала на Константин и Елена (Dicsőítő beszéd Konstantinról és Elenáról). Négy levele ismert, melyek a középkori bolgár episztolaírás remekei (Послание до Киприан (Levél Kipriánhoz). Pátriárkaként küzdött Bulgária megmentésért. Amikor a törökök 1393-ban ostrom alá vették Tirnovót, a cár, Ivan Sisman nem tartózkodott a fővárosban ezért Evtimij pátriárka személyesen szervezte meg a város védelmét, a nép igaz pásztoraként bátorítva a bolgárokat. A három hónapig tartó ostrom után Tirnovó elesik, a lakosságot kegyetlenül megbüntetik, az egyik templomban 110 előkelőséget mészárolnak le, a hős Evtimijt elfogják és a bácskovói kolostorba száműzik.

Kiprián (1330?–1406) Teodoszij Târnovszki másik figyelemre méltó tanítványa. Evtimij követőjeként, a tirnovói irodalmi iskola oroszországi közvetítője, a középkori bolgár-orosz kapcsolatok jelentős alakja. 1374-től Konstantinápolyban Philoteosz bizánci pátriárka mellett tölti szolgálatát, aki 1375-ben kinevezi Kijev és egész Oroszország metropolitájává, valamint Alekszej halála után Moszkva metropolitájává is. Ez utóbbi tisztséget azonban csak hosszas huzavona után, 1390-ben sikerül megszereznie. Mint az orosz egyház feje Kiprián a tirnovói iskola elveit követve Oroszországban nyelvi és helyesírási reformba kezd. Összeállítja a tiltott könyvek legterjedelmesebb listáját (Киприанов индекс). Önálló művei közül legjelentősebbek az első moszkvai metropolitáról, Péterről (1308–1326) írottak, akinek életútja sok rokon vonást mutat Kiprián küzdelmes pályájával (Житие на митрополит Петър (Péter metropolita legendája), Похвално слово за митрополит Петър (Dicsőítő beszéd Péter metropolitáról). A hivatalos levelezésein kívül említésre méltóak személyes levelei, melyekben beszámol a moszkvai metropolitai székért folytatott küzdelmes harcáról, és az akkori Kelet-Európa történelmi helyzetéről.

Grigorij Camblak (1364–1420) Evtimij Târnovszki tanítványa. Később az Athosz-hegyen és Konstantinápolyban folytatja tanulmányait, majd a bizánci pátriárka mellett teljesít szolgálatot. A XIV. század végén kinevezik a szerbiai Dečani kolostor igumenjévé. 1402-ben Konstantinápoly a moldáv fővárosba, Szucsavába küldi, hogy tárgyalásokat folytasson a moldáv egyházzal. 1406-ban elindul Moszkvába, hogy meglátogassa apai nagybátyját, Kiprián metropolitát. Útközben azonban utoléri Kiprián halálhíre, így visszafordul Konstantinápolyba, azzal a reménnyel, hogy őt nevezik ki Kiprián utódjának, de ez nem következik be. 1414-ben Vitovt litván nagyfejedelem támogatásával kijevi metropolita lesz. Metropolitaként részt vesz az 1416-os és 1418-as konstanzi zsinaton, utóbbin Kiprián szellemiségéhez hűen a törökök elleni összefogásra szólítja fel a keleti és nyugati egyházakat. Camblak bolgár, szerb, román és orosz író, mozgalmas életútja során nyomot hagyott mind a négy nemzet irodalmában. Termékeny íróként több műfajban is alkotott, írt tanító és dicsőítő beszédeket (Похвално слово за Евтимий (Dicsőítő beszéd Evtimijről), búcsúbeszédet (Надгробно слово за Киприан (Búcsúbeszéd Kiprián sírja felett), hagiográfiai műveket (Житие на Стефан Дечански (Stefan Dečanski legendája), Разказ за пренасяне мощите на св. Петка от Видин в Сърбия (Elbeszélés Szent Petka ereklyéinek Vidinből Szerbiába szállításáról), Мъчение на Йован Нови Белиградски (Jovan Novi Beligradszki szenvedései)) és liturgikus költeményeket.

Konstantin Kosztenecski (Filozof) (1380?–1440?). Kosztenecben született. A XV. század elején a bacskovói kolostorba indul, hogy az ott raboskodó Evtimij Târnovszkitől tanuljon, de mire a kolostorba ér Evtimij már meghal, így Evtimij egyik tanítványától, Androniktól sajátítja el a tirnovói iskola főbb elveit, melyeknek később buzgó népszerűsítője lesz Szerbiában. Ezután a plovdivi metropolita szolgálatába áll. 1409 és 1413 között Músza szultán kifosztja és felgyújtja Plovdivot és a rodopei falvakat, parancsára gyilkolják meg a plovdivi metropolitát, Damjant is. Ezek a történelmi események kényszerítik Kosztenecskit arra, hogy a török elől Szerbiába meneküljön. Itt először Nikon pátriárka fogadja, majd később a szerb despota, Stefan Lazarević (1389–1427) fejedelem udvarában szolgál, ahol az akkori szerb irodalmi élet központi figurájává válik. A despota jóvoltából 1415–1420 körül Palesztinába utazik. Ennek az utazásnak a hatására fordítja le görögből az Utazás Palesztinába címen ismert útleírást (Пътуване до Палестина), a szövegen azonban sok változtatást, átírást végez, melyek személyes élményein alapulnak, így a fordítás részben önálló írásnak is tekinthető. Fontos Разяснено изложение за буквите (1418? Betűkről szóló magyarázó tanítás) című helyesírási műve, melyben a tirnovói iskola helyesírási elveit alkalmazza az ószláv szerb változatára. Ennek szellemében történik a szövegek javítása és másolása Szerbiában, a reszavai könyvmásoló iskolában. Kosztenecski a szerzője Stefan Lazarević életrajzának (1431. Житие на Стефан Лазаревич). A magas művészi színvonalon megírt mű eltér a korábbi hagiográfiai mintáktól, a történelmi hűségű életrajznak fontos dokumentációs értéke is van.

AZ ÓBOLGÁR IRODALOM A TÖRÖK HÓDOLTSÁG IDEJÉN (XV-XVIII. SZÁZAD)

1396-ban I. Bajazid török szultán elfoglalja egész Bulgáriát, és ezzel elkezdődik az 500 évig tartó török hódoltság korszaka, mely súlyos csapást mér Bulgária kulturális és gazdasági fejlődésére. A bolgár kulturális központok megszűnnek, a könyvek és kéziratok megsemmisülnek, vagy elvesznek. A törökök felszámolják a tirnovói patriarchátust, és a nemzeti egyház hiánya még inkább megnehezíti a szellemi élet fejlődését. A bolgár értelmiség nagy része elmenekül. Egyesek a még szabad Szerbiában és Havasalföldön, míg mások Oroszországban keresnek menedéket. Az itt menedékre találó tudós szerzetesek fontos szerepet játszanak e területek kulturális és szellemi életének fellendítésében.

A nehéz körülmények ellenére azonban folytatódik az írásbeliség ápolása, igaz egymástól elszigetelten, részben Bulgária délnyugati területeinek eldugott kolostoraiban, részben az Athosz-hegyi Hilendar és Zograf kolostorokban. Ezek a központok foglalkoztak a régi kéziratok másolásával, de új, önálló alkotások és létrejöttek, melyek fontos szerepet játszanak a bolgár nemzeti öntudat megőrzésében.

Vladiszlav Gramatik (1420?–1485?) enciklopédikus tudású szerző, aki egyaránt jelentős szerepet tölt be a bolgár és a szerb irodalomban. A koszovói Novo Brdoban született, szerb származású. Hercegovinában és Macedóniában is dolgozik, élete vége felé pedig a rilai kolostorban tevékenykedik. A tirnovó irodalmi iskola szellemiségében alkot. Négy jelentős kéziratos gyűjtemény fordítása és összeállítása fűződik nevéhez. Ezek: Предели (1456. Határok), Загребски (1469. Zágrábi gyűjtemény – Dimitar Kantakuzin rendelésére állítja össze), Адрианти (1473. Adrianti) Рилски панагерик (1479. Rilai panegirikusz – a rilai kolostor testvériségének rendelésére hozza létre, tartalmaz bizánci és bolgár szerzők műveit is, többek között Evtimij Târnovszki és Grigorij Camblak írásait). Legjelentősebb önálló műve a Разказ за пренасяне на мощите на свети Иван Рилски от Търново в Рилския манастир (Elbeszélés Rilai Szent Iván ereklyéinek Tirnovóból a rilai kolostorba való átszállításáról). Ez az elbeszélés a Rilai panegirikuszban található meg, és leírja Rilai Szent Iván ereklyéinek 1469-es, a rilai kolostorba való átszállítását. A mű tulajdonképpen Evtimij Târnovszki Rilai Szent Ivánról írt legendájának a folytatása, stílusában követi a tirnovói irodalmi iskola hagyományait, az elbeszélést Vladiszlav Gramatik azonban értékes történelmi adatokkal, és a hétköznapi élet részletes, valósághű leírásával gazdagítja, ily módon alkotása formailag a krónikákhoz közelít.

Dimitar Kantakuzin (XV. század második fele) a híres bizánci Kantakuzin család leszármazottja. Valószínűleg Novo Brdo helytartójának, Jani Kantakuzinnak a fivére, akit 1477-ben II. Mohamed családjával együtt lemészárol. Dimitar Kantakuzin Észak-Macedóniában tevékenykedett, szoros kapcsolatban állt Grigorij Camblakkal és a rilai kolostorral. Kizárólag szláv nyelven írt. Irodalmi alkotásai tükrözik a XV. századi balkáni intelligencia hangulatát és törekvéseit – azoknak a tényezőknek a keresését, melyek a balkáni országok összeomlásához vezettek, ugyanakkor az ehhez fűződő személyes és kollektív bűnösség élménye. Számos műfajban alkotott, dicsőítő beszédek, legendák szerzője. Legjelentősebb műve Молитва към Богородица (Imádság Istenanyához) című 77 versszakos költeménye. Versét, melyben őszintén meggyónja személyes bűneit, áthatja az üdvözülés reménye, a tragikus sorsú Kantakuzin nemzettséggel és az egész pravoszlávsággal való együttérzés.

A XVI. században Szófiában és a Szófia környéki kolostorokban (többek között Dragalevszkiben) őrzik a megmaradt bolgár egyházi relikviákat és a régi könyveket. Itt alakul ki az óbolgár kultúra utolsó központja, a szófiai irodalmi és könyvmásoló iskola, melynek tevékenysége szorosan kapcsolódik a szófiai vértanúk Georgi és Nikola Novi kultuszához. 1515-ben Georgi Kratovszki aranyműves megtagadja az iszlám hitre való áttérést, a török hatóságok ezért elítélik, börtönbe zárják, majd kivégzik. Róla és az erőszakos iszlamizációval szembeni ellenállásról emlékezik meg az iskola egyik jelentős képviselője Pejo pópa (XV. század vége–XVI. század első fele) Житие на Георги Нови Софийски (Szófiai Georgi Novi legendája) című művében. A másik vértanúnak, Nikola Novinak, akit 1555-ben halálra köveztek, Matej Gramatik (XVI. század közepe) állít emléket Житие на Никола Нови Софийски (Szófiai Nikola Novi legendája) című alkotásában. Mindkét életrajz esetében, a szerzők olyan vértanúknak állítanak emléket, akik saját korukban éltek, legendáik az erőszakos iszlamizáció elleni, a kereszténységért és a bolgár nemzetért folytatott hősi küzdelem története.

Bulgáriában jellemzően a XVII–XVIII. században terjednek el a damaszkinok. Ezek a változatos tartalmú szöveggyűjtemények eleinte csak Damaszkin Sztudit (?–1577) görög hitszónok beszédeinek fordításaiból állnak (nevéből ered az ilyen típusú gyűjtemények elnevezése is), de idővel a damaszkinokban megjelennek a nép nyelvén írt, világi elemeket is tartalmazó szövegek. Rajtuk keresztül valósul meg a bolgár irodalomnak azon demokratizáló törekvése, hogy mind nagyobb tömegeket vonjon be az olvasásba, ily módon formálva az irodalmi ízlést és bolgár nemzeti öntudat ébrentartását. Legelterjedtebb damaszkin a Съкровище (Kincs), mely Damaszkin Sztudit 36 beszédét tartalmazza. A legismertebb fordító és másoló Joszif Bradati (1714?–1758?), aki már a bolgár nép életéről szóló eredeti szövegeket is beemelt a damaszkinokba, így ezek a gyűjteményeket már közelebb állnak az újjászületés eszméihez, mint a középkor irodalmához.

AZ ÚJ BOLGÁR IRODALOM

A NEMZETI ÚJJÁSZÜLETÉS IRODALMA

Az újjászületés a felvilágosodás és a nemzeti ébredés korszakát jelenti a bolgároknál. Fontos céljai a nemzeti kultúra létrehozása és a nemzeti szabadság kivívása. Noha az „újjászületés” (възраждане) kifejezés a reneszánsz (rinascimento) pontos fordítása, a bolgár újjászületés, a többi balkáni és a legtöbb szláv nemzethez hasonlóan, tipológiailag nem felel meg annak a kulturális folyamatnak, amit az európai kultúrtörténet reneszánsznak nevez. Nem tekinthetjük megkésett reneszánsznak sem, mivel központi témája nem az ember, hanem a nemzeti ébredés és a nemzeti szabadság, ezért a bolgár újjászületés tematikailag közelebb áll az olasz risorgimentohoz, mint a reneszánszhoz. Az óbolgár kultúrára, ahogy a középkorban az egész európai kultúrára is, az istenközpontúság volt jellemző. Ezt váltotta fel az európai kultúrákban a reneszánsz beköszöntével az antropocentrizmus. A bolgár újjászületés idején a középkori teocentrikus rendszert azonban nem a reneszánszra jellemző emberközpontú alapeszme, hanem a nemzetközpontú koncepció váltja fel, melyben a legfőbb érték nem az Ember, hanem a Haza, Szülőföld, Nemzet.

A bolgár újjászületés kezdete 1762-re tehető. Ekkor fejezi be Paiszij Hilendarszki (1721–1772) История славяноболгарская (Szláv-bolgár történelem) című szenvedélyes hangú művét, mely az új bolgár nemzeti ideológia első manifesztuma. 1745-től Paiszij a Hilendar kolostorban volt szerzetes, ahol gyakran kerül összetűzésbe görög és szerb szerzetestársaival, akik büszkén kérkednek saját nemzetük nagyságával. Paiszij arra az elhatározásra jut, hogy megírja saját népe történetét, ily módon megvédve annak becsületét szerzetestársaival szemben, másrészt hogy felébressze a bolgár népben a nemzeti érzést. Könyvének megírását hosszas Athosz-hegyi kutatómunka előzte meg. Majd körbeutazza Bulgáriát, kijegyzeteli a krónikákat és az okleveleket, összegyűjti a legendákat. Anyaggyűjtés céljából még a Habsburg-birodalom területére, a szerémségi Karlócára is elutazik. Művét végül 1762-ben, a Zograf kolostorban fejezi be. A Szláv-bolgár történelem az új bolgár irodalom első alkotása, a nép nyelvén íródott szöveg, melyet mély hazafias érzések hatnak át. Paiszij felhívja nemzettársai figyelmét a görögösödés veszélyére, megfedi őket, amiért szégyellik a bolgár nemzethez való tartozásukat („Ugyan miért is szégyellitek bolgárnak nevezni magatokat, s miért nem olvastok és nem beszéltek a magatok nyelvén? Vagy talán a bolgároknak nem volt országuk és hatalmuk? […] De miért is szégyelled nemzetedet, te esztelen, és inkább vonzódsz az idegen nyelvhez?” (Bödey József ford.)). A dicső bolgár múlt leírásával megpróbál büszkeséget önteni nemzettársaiba, hogy a múltból erőt merítve küzdjenek a bolgár függetlenségért.

A BOLGÁR FELVILÁGOSODÁS

A bolgár felvilágosodás céljait tekintve sok hasonlóságot mutat más nemzetek rokon eszméivel. Erre a korra jellemző a bolgár nyelvű oktatás, közélet és tudomány létrehozása, ezért a bolgár irodalom fejlődése szempontjából ez a korszak inkább tekinthető kulturális szakasznak, mintsem irodalomtörténetinek. Ebben a korszakban jönnek létre azok a feltételek, melyek később az irodalom fejlődéséhez elengedhetetlenül szükségesek lesznek. Az ebben a korszakban tevékenykedők többsége külföldön folytatta tanulmányait, ez az oka annak, hogy a külföldi mintát követve próbálják létrehozni a bolgár nemzeti kultúra intézményeit és eszközeit, első sorban a bolgár nyelvű világi iskolarendszert és a könyvkiadást. Kevés eredeti irodalmi mű keletkezik, elsősorban az idegen nyelvű könyvek fordítása vagy bolgárosítása jellemző (fordításirodalom).

Szofronij Vracsanszki (1739–1813) azon kevés szerzők közé tartozik, akik a felvilágosodás korszakában önálló irodalmi művel jelentkeztek, ő a bolgár világi próza megteremtője. Szofronij először Kotelban pap, majd később vracai püspök. Találkozik Paiszij Hilendarszkival, akinek Szláv-bolgár történelmét kétszer is lemásolja. Egyházmegyéjét többször is feldúlják a törökök, ezért hosszú bujdosás után végül Havasalföldre menekül. Itt írja meg bolgár népnyelven memoárját Житие и страдания грешнаго Софрония (A bűnös Szofronij élete és szenvedései) címen, mely az első önéletrajzi mű a bolgár irodalomban. Eleven stílusú, fordulatokban gazdag életrajzában leírja gyötrelmeit, a szenvedő és vétkező ember kínjait, de nem titkolja hibáit sem, őszintén, humorral és öniróniával vall gyengeségeiről. Művén keresztül képet kapunk a rabságban sínylődő bolgár nép szenvedéseiről is.

Bulgáriában az új iskolarendszer bevezetéséhez tankönyvekre volt szükség. 1824-ben jelenik meg az európai műveltségű tudós, Petâr Beron (1795?–1871) Halas ábécéje (Рибен буквар), az első bolgár nyelvű iskolai tankönyv, mely egyben a bolgár oktatás manifesztuma is. A nép nyelvén írt 141 oldalas enciklopédikus mű alapvető ismereteket ad nyelvtanból és természettudományokból, de találunk benne közmondásokat és 18 állatmesét is, valamint Comenius szellemében állatokat ábrázoló képes mellékletet is. Korában a Halas ábécé nagy népszerűségnek örvend, nem csak a gyerekek, de a felnőttek is szívesen olvasták. 1862-ig hat kiadást ér meg. Beron fontosnak tartja az iskolarendszer reformját, a tanítóhiány kiküszöbölésére pedig a Bell-Lancester-féle „kölcsönös tanítási módszer” bevezetését javasolja.

A bolgár nemzeti öntudat felébresztésében fontos szerepet játszanak más szláv népek tudósai, akik érdeklődést mutattak a bolgár nyelv és a bolgár kultúra iránt. A szerb Vuk Karadžić (1787–1864) nem csak a szerb, de a bolgár népdalokat is kutatja. Az ukrán Jurij Venelin (1802–1839) Древние и нынешние болгаре (1829. Régi és mai bolgárok) című művében bebizonyítja a bolgárok szláv eredetét, az óbolgár kultúra szerepét az orosz kultúra fejlődésében, és felhívja a figyelmet a rabságban sínylődő bolgár népre.

Az első világi iskola Vaszil Aprilov (1789–1847) kezdeményezésére, 1835-ben nyílik meg Gabrovóban. A következő évtizedekben számos iskola létesül, melyekben a „kölcsönös tanítás módszer”-rel folyik az oktatás. Aprilov az új bolgár nyelvért és az nemzeti iskolarendszerért folytatott harc kulcsfigurája. Fontosnak tartja, hogy az oktatás ingyenes legyen, és hogy a nép nyelvén folyjon. Sürgeti a tanítóképzés megkezdését Bulgáriában, mert csak ez vezethet az oktatási reform felgyorsulásához.

Az új oktatási rendszer nagyban elősegíti a modern bolgár irodalmi nyelv kialakulását. Mivel ebben az időben Bulgária keleti része gazdaságilag és kulturálisan fejlettebb a nyugatinál, az új bolgár nyelv kialakulásakor a bolgár nyelv keleti nyelvjárása győzedelmeskedik.

A XIX. század negyvenes éveiben megjelennek az első bolgár lapok, melyek fontos szerepet játszanak a bolgár kulturális fellendülésben. 1842-ben adja ki Konsztantin Fotinov (1790–1858) Любословие címen az első bolgár folyóiratot, mely azonban anyagi támogatás hiányában, csak 1844-től jelenik meg rendszeresen. Az első bolgár lap, a Български орел (Bolgár sas) 1846-ban jelenik meg Lipcsében Ivan Bogorov (1820–1892) szerkesztésében. Csak három száma jelenik meg, de 1848-ban Bogorov Konstantinápolyban egy újabb lapot indít, a Цариградски вестник-et (1848–1863), melyben minden jelentős bolgár népművelő jelentet meg írást, valamint itt publikálják verseiket az új bolgár irodalom első költői is. Noha az első folyóiratok és lapok csak rövid ideig léteznek, fontos szerepük, hogy lefektetik a bolgár periodika alapjait.

ROMANTIKA

A bolgár újjászületés felvilágosodást követő második fázisa, ahogyan más szláv és balkáni népek esetében is, a romantika. Ez a romantika azonban lényegesen különbözik a nyugat-európaitól. Míg az előbbi a felvilágosodás tagadása, addig a kelet-európai népnemzeti romantika a felvilágosodás nemzeti kulturális eszméit valósítja meg oly módon, hogy létrehozza a népnyelvén írott szépirodalmat, kamatoztatva a bolgár népköltészet értékeit. A bolgár lírai költészet kialakulása a XIX. század negyvenes éveiben indul meg az Odesszai irodalmi körben. Fokozatosan érvényre jutnak az első nagy nemzeti költők – az első kísérletezők, Najden Gerov (1823–1900) és Dobri Csintulov (1823–1886) után már olyan nagyszabású költők alakjai rajzolódnak ki, mint Petko Racsev Szlavejkov és Hriszto Botev. Jellemző a műfaji rendszer gazdagodása, megjelenik a ballada, a költői elbeszélés és a lírai vers. A költemények felvilágosító, forradalmi hangnemben íródnak, áthatja őket a történelmi pátosz, nem az észhez, a szívhez szólnak. Feltűnik a nemzeti-romantikus dráma műfaja is (Vojnikov, Drumev, Vazov).

A kalandos életű Georgi Rakovszki (1821–1867) beutazza az egész Balkánt, szervezkedik, harcol Bulgária politikai és egyházi függetlenségéért. Elsősorban publicista. Foglalkozik a bolgár múlttal, lapokat ad ki, tanulmányokat, cikkeket ír, hogy népét nemzeti öntudatra ébressze, de ugyanakkor célja a külföldi közvélemény érdeklődésének felkeltése is a rabságban sínylődő bolgár nép iránt. Fő művét a Горски пътник (Erdei utas) című elbeszélő költeményt a forradalom utáni romantikus áhítat hatja át. Művének főszereplői egy hajdut csapat tagjai, akik szenvedéllyel mesélik el viszontagságos életüket, a felszabadulás utáni vágyukat. Történeteiken keresztül képet kapunk az elnyomott bolgár nép kegyetlen sorsáról.

A bolgár irodalom első jelentős költője Petko Racsev Szlavejkov (1827–1895). Több bolgár iskolában is tanítóskodik, korszerűsíti az oktatást. Folklorista, gyűjti a bolgár népköltészet alkotásait és a bolgár közmondásokat. Harcol a görög asszimilációs törekvésekkel szemben. Több újság szerkesztője. Nevéhez fűződik a bolgár gyermekirodalom megteremtése. Kezdetben szentimentális hangulatú szerelmes verseket ír, de a krími háború után már hazafias, forradalmi lírával jelentkezik. Keményen bírálja a fanariótákat és a csorbadzsikat, akik elárulják saját népüket. Egyik legszebb elbeszélő költeménye az Изворът на белоногата (1873. Fejérlábú lány forrása). Főszereplője, a szép Gergana, akit a török vezír szeretne megszerezni magának, de a bátor és erkölcsös lány a fenyegetések ellenére is kitart szerelme mellett, míg végül elnyeri méltó jutalmát. A balladai hangvételű mű főhősnője később a bolgár nép ellenállásának szimbólumává vált.

A ROMANTIKÁTÓL A REALIZMUSIG

A bolgár irodalomban a XIX. század hatvanas és hetvenes éveit tekinthetjük a romantikából a realizmusba való átmenet korszakának. A két irányzat kronológiailag és tipológiailag nem váltja szigorúan egymást, a bolgár irodalom fejlődésére inkább jellemző a romantika és a realizmus közötti hosszantartó stílusbeli átfedés és diffúzitás. Mégis ez az az időszak, amikor a bolgár irodalom műfajrendszerében megjelennek a realizmus irányzatára jellemző stílusjegyek, új lökést adva elsősorban a próza- és drámairodalomnak.

Vaszil Drumev (1840–1901) az első eredeti bolgár elbeszélés, a Нещастна фамилия (1860. A szerencsétlen család) szerzője, melyben egy bolgár család tragédiáján keresztül ábrázolja a bolgár nép szenvedéseit, a retteget kârdzsalik korában. Célja, hogy felrázza a bolgár népet és harcra, ellenállásra buzdítson. Nevéhez fűződik az első jelentős bolgár dráma, az Иванко, убиецът на Асеня І (1872. Ivanko, I. Aszen gyilkosa). A történelmi dráma a középkori Tirnovóban, Aszen cár uralkodásának idején játszódik, amikor egy görög helytartó biztatására Ivanko bojár meggyilkolja a cárt. A többi bojár azonban, Ivan atyával az élen, megvédi az ország bizánciak által fenyegetett egységét. A szerző üzenete, hogy a felszabadulás sikeres kivívásához az egész bolgár nép összefogására van szükség. Hányatott élete során Drumev rövidebb ideig többször is volt Bulgária miniszterelnöke. Ő a Bolgár Irodalmi Társaság egyik megalapítója, mely a mai Bolgár Tudományos Akadémia elődje.

Dobri Vojnikov (1833–1878) korának legjelentősebb színházi embere. Az első bolgár rendező, Szava Dobroplodi tanítványa. A színházat a népnevelés fontos eszközének tartotta. Az első sikereket történelmi drámáival aratja, melyek a török hódoltság előtti korban játszódnak: Райна княгина (1866. Rajna hercegnő), Покръщение на преславския двор (1868. A preszlávi udvar megkeresztelkedése), Възцаряването на Крума Страшний (1871. Rettenetes Krum cárrá koronázása). Legnagyobb sikert hozó műve, mely mind a mai napig szerepel a bolgár színházak repertoárjában, Криворазбраната цивилизация (1871. Mi is az a civilizáció?) című vígjátéka, melyben görbe tükröt tart környezete elé, kifigurázva az álhazafiságot.

REALIZMUS

Bulgáriában a realizmus, mint irodalmi irányzat nem a romantikával szemben alakul ki. Elsősorban az orosz realizmus hatására jelenik meg. A kezdetben születő művek inkább a dokumentumprózához sorolhatók, a legfőbb esztétikai követelmény a hitelesség. A realizmus egészen magas művészi fokával csak később, Elin Pelin elbeszéléseiben találkozhatunk. Manifesztum híján hosszú ideig tart, mire kialakul a bolgár szerzőkben a realista irodalmi öntudat, és még hosszú ideig összefonódik a romantikával, ahogy az a klasszikus korszakokra a többi szláv irodalomban is jellemző. Kezdete Karavelov, moszkvai korszaka után megjelent műveivel datálható. Jellemző a prózai műfajok megszilárdulása – elbeszélés, kisregény, regény. A realizmus legletisztultabb formájában, a kritikai realizmus stílusában jelennek meg Karavelov szerbiai és bukaresti kisregényei, Vazov elbeszélései és Aleko Konsztantinov prózája. Uralkodó művészi norma a hiteles, valósághű ábrázolás és az extravertált látásmód. A realizmus, mint irodalomtörténeti korszak végét a Miszâl-kör megjelenése jelenti.

Ljuben Karavelov (1834–1879) a forradalmi mozgalom egyik kulcsfigurája, tehetséges prózaíró, publicista, irodalomkritikus, a bolgár folklór kitűnő ismerője. Bulgárián kívül élt Oroszországban, Szerbiában és Romániában. Irodalmi tevékenysége szorosan összefügg a bolgár közéletben betöltött szerepével. Nevéhez fűződik a tárca, mint irodalmi műfaj megteremtése. Bukarestben forradalmi lapot ad ki Свобода (1869–1873. Szabadság) néven, melynél szerkesztőtársa Botev. Levszki halála utáni kiábrándultságában beszünteti forradalmi lapját, új folyóiratot indít Знание (Tudás) címmel, és már csak a népművelésnek és az irodalomnak él. Българи от старо време (1867. Régi idők bolgárai) című kisregénye a bolgár patriarchális kisváros életének festőien megrajzolt képe. Hősein, Liben apón és Hadzsi Gencsón keresztül bemutatja a családon belüli despotizmust, melyet mélyen elítél, művét mégis az emberszeretet, a jóindultú humor hatja át. Másik klasszikus műve a Маминото детенце (1870? Mama kedvence), már kritikusabb hangú, az előző kisregény humorát a szatíra váltja fel. Főhőse Nikolcso, aki gazdag szülei áldozata, rossz nevelésüknek köszönhetően válik belőle társadalmi parazita. Karavelov kritizálja az élősködő csorbadzsikat, és felhívja a figyelmet az élet hagyományos normáitól való elszakadás súlyos következményeire.

Hriszto Botev (1848–1876) zseniális költő, legendás forradalmár, publicista. Bolgár nemzeti szimbólum. Noha csak húsz verset írt, világirodalmi szempontból mégis az egyik legjelentősebb bolgár lírikus. Hatalmas szenvedélyek fűtik, hazaszeretete és emberszeretete túl nő kortársaién. Életműve szorosan összefonódik a bolgár nép szabadságért vívott harcával. Életében, politikai hitvallásában, költészetében számos közös jegyet mutat Petőfivel. Kaloferben született, apja tanító. 1863-tól az odesszai gimnáziumban tanul, ahonnan forradalmi eszméi miatt 1865-ben kizárják. Visszatér Bulgáriába, majd a Romániában élő bolgár emigrációhoz csatlakozik, ahol aktív forradalmi tevékenységet folytat. Az áprilisi felkelés kitörése után csapatával Geurgieuban elfoglalja a Radetzky osztrák gőzöst, hogy azzal hajózzanak át Bulgáriába. A csapat a Balkán-hegység felé tart miközben kegyetlen csatákat folytat a török katonasággal, a várt bolgár erősítés pedig nem érkezik meg. Botev a Vraca környéki harcokban esik el, 1876. június 2-án este egy szívébe fúródott golyó okozza halálát. Míg publicisztikai, szatirikus írásai realisztikusak, addig költészetében szorosan összefonódik a realizmus és a romantika, sőt talán utóbbi dominánsabban van jelen. Botev lírája sokat merít a bolgár népköltészet hagyományaiból. Хаджи Димитър (Hadzsi Dimitâr) című verse a szabadságért elesett hős balladája, melyben halhatatlanságot ígérve így bátorítja nemzettársait a küzdelemre: „Harcban ki elhull érted, szabadság, / nem hal meg, él az! Példa a sorsa, / sajnálja ég s föld, hírét vadak s fák / zengik, s dalolnak dalnokok róla” (Nagy László ford.). Botev átkozza azokat, akik a felszabadulás ügyét elárulják, de a szabadság kivívásához mégis a nép erejében reménykedik. Leismertebb versei: Майци си (Anyám), До моето първо либе (Első szerelmemhez), На прощаване (Búcsú), Моята молитва (Az én imádságom), Обесването на Васил Левски (Vaszil Levszki fölakasztása).

A FELSZABADULÁS ÉS A SZÁZADVÉG IRODALMA

Az 1877–1878-as orosz-török háború orosz győzelemmel zárul, ami meghozza Bulgária várva várt felszabadulását. Az 1878. március 3-i San Stefanó-i békeszerződés elismeri az ország függetlenségét, így Bulgária a Balkán-félsziget legnagyobb országa lesz. A nyugati nagyhatalmak nem akarják balkáni befolyásukat elveszíteni, ezért az orosz nagyhatalmi érdekeket visszaszorítandó, Oroszországra új békeszerződést kényszerítenek (berlini kongresszus), melyben Bulgária területének egyharmadára csökken. Északon, Szófia környékén autonóm bolgár fejedelemség alakul, az ettől délre fekvő Kelet-Rumélia félautonóm státust kap. Macedónia és Trákia továbbra is török fennhatóság alatt marad. 1879-ben a bolgár nemzetgyűlés Battenberg német herceget nevezi ki Bulgária fejedelmévé, aki nyugatbarát politikát folytat. A török feudális rendszer felszámolása és a külföldi tőke beáramlása nagy változásokat hoz Bulgáriában. Elkezdődik a hatalom és a tőke birtokosainak gátlástalan meggazdagodása, míg a kisemberek egyre nagyobb nyomorban élnek, a szabadságharc hőseinek csak a szegénység jut osztályrészül.

A nemzeti újjászületés eszméin nevelkedett értelmiség, undorral és kiábrándultsággal figyeli a kapitalista Bulgária visszásságait. A hatalom birtokosai, míg nemzeti érdekekről beszélnek, valójában csak saját nyereségükkel törődnek. Ebben a helyzetben az írók a múltba menekülnek, a múlt eszméiből táplálkoznak. Emléket állítanak a szabadságharc tiszta jellemű hőseinek, akik készek voltak életüket áldozni a nemzetért, míg a jelenkor szereplőit, csak a gyors meggazdagodás vezérli.

A felszabadulás utáni bolgár társadalom egyik kritikusa, és a dicső nemzeti múlt megéneklője, a legtermékenyebb és legtekintélyesebb bolgár író, Ivan Vazov (1850–1921). Jómódú kereskedő családból származik. Tanul Kaloferben és Plovdivban. Sokat utazik külföldre, jár Szentpétervárott, Párizsban és Németországban. Több idegen nyelvet is beszél. Romániában megismerkedik a bolgár emigrációval. Forradalmi eszméik mély benyomást tesznek Vazovra. 1870-től publikál verseket. Költészete népdalközeli, harcosan demokratikus. Első verseskötete 1876-ban Пряпорец и гусла (Zászló és guszla) címen jelenik meg, majd ezt követik a Тъгите на България (1877. Bulgária keservei), Избавление (1878. Felszabadultunk), Гусла (1881. Guszla), Италия (1884. Olaszország), Сливница (1885. Szlivnica) és mások. Legismertebb versciklusa az Епопея на забравените (Dal az elfeledtekről), mely 12 ódából áll, és olyan nemzeti hősöknek állít emléket, mint Levszki és Rakovszi. Prózai munkássága Неотдавна (1881. Nemrég) című memoárjával kezdődik, melyet később számos elbeszéléskötet, kisregény, dráma, komédia és útleírás követ. Vazov az új bolgár államban fontos, elsősorban diplomáciai hivatalt tölt be, egy ideig kultuszminiszter is. Élesen kritizálja az új bolgár társadalom hiányosságait. 1886-ban szembe kerül az akkori hatalommal, ezért Oroszországba menekül. Négy évig tartó önkéntes odesszai száműzetése során írja meg élete fő művét, a Под игото-t (1894. Rabigában), mely az első bolgár regény, a török hódoltság utolsó éveinek korrajza, és amely meghozza szerzőjének a világhírnevet. A regény témája a közelmúlt tragikus eseménye, az 1876-os áprilisi felkelés (a felkelés előkészítése, kirobbanása és összeomlása). Szereplői forradalmárok, a nép ellenségei és civilek, akiket Vazov egy-egy történeten keresztül mutat be, felvillantva személyes tulajdonságaikat és a közösséghez való viszonyukat. Az egyének életének, sorsának összekapcsolódásával bontakozik ki a társadalmi esemény. Művében a romantikus és a realista elemek keverednek. A történet szerkezete, stílusa, meseszövése romantikus (szerepcserék, éjszakai üldözések stb.), de a nép harcának és életének bemutatása valósághű, a regény története valóságos történelmi eseményeken alapul, főhőse, Ognyanov, a bátor bolgár hazafi és forradalmár valós megtestesítője. Vazov gazdag írói munkássága mellett említésre méltó fordítói tevékenysége is. A magyar irodalom szempontjából fontosak Petőfi-fordításai.
A társadalmat elítélő kritikai realizmus éles szavú képviselője Aleko Konsztantinov (1863–1897). A gabrovói iskolában tanul, majd Oroszországban folytatja tanulmányait, ahol az odesszai egyetemen szerez jogi diplomát. Szófiában dolgozik, először ügyészként, később mint ügyvéd. 1897. május 11-én, politikai okokból meggyilkolják. Jár különböző világkiállításokon (Párizs, Prága). Az 1893-as chicagói világkiállításon szerzett élményeiből írja meg До Чикаго и назад (1894. Chicagóig és vissza) című népszerű útleírását, melyben lelkesen beszámol a fejlett nyugat technikai csodáiról, de ugyanakkor elriasztja a kapitalista világ ridegsége. Tehetséges publicista. Karcolataiban bátor, szatirikus hangon kritizálja korának romlottságát, a bolgár közélet kétszínűségét. 1894 áprilisától a Miszâl folyóiratban rendszeresen jelennek meg szatirikus tárcanovellái, melyeknek Baj Ganyo a főszereplője. 1895-ben jelenik meg halhatatlan műve, a Бай Ганьо, невероятни разкази за един българин (Baj Ganyo, avagy hihetetlen történetek egy mai bolgárról), melyben nyitott regénnyé fűzi össze népszerű hősének történeteit. Az elbeszélések stílusa nem egységes. A kötet első részében a történetek komikus szituációkból indulnak ki, melyek Baj Ganyo és a nála kulturáltabb környezet összeütközéséből fakadnak. Ezek az írások humoros hangulatúak. A főhős Európába utazik és az előkelőbb környezettel való találkozáskor éli át komikus kalandjait. A második részben Baj Ganyo visszatér Bulgáriába. A főhős már kevésbé rokonszenves, már nem az önhibáján kívül elmaradt bolgárt jelképezi, hanem a bolgár társadalom egy új képviselőjét, aki durva, és nem válogat az eszközökben, hogy elérje célját: az anyagi jólétet és a politikai hatalmat. Baj Ganyo nem csak a bolgár nemzeti pszichikumot szimbolizálja, figurája az egész balkáni-orientális térségre jellemző, a tipikus homo balcanicus megtestesítője.

MODERNIZMUS ÉS A XX. SZÁZADELŐ IRODALMA

A századelő korában nagy fordulat következik be a bolgár kultúra és irodalom fejlődésében. Elkezdődik egy új, ez eddigi korszakoknál sokkal jelentősebb irodalmi periódus. A modern irodalmi irányzat első jelei már a kilencvenes években megjelennek, de programszerűen majd csak Pencso Szlavejkovnál, és a köré szerveződött Miszâl-csoportnál (кръгът Мисъл) teljesedik ki. Az új irodalmi irányzat megjelenésével a korábbi nemzetközpontú koncepciót felváltja az emberközpontúság. Az irodalom szakít a nemzeti programmal, helyébe a humanista-antropocentrikus pátosz lép. A legfelsőbb érték már nem a Nép és a Haza, hanem az Ember és annak belső értékei. Ennek oka abban is rejlik, hogy a bolgár újjászületés idején az irodalomban nem valósulhatott meg a reneszánszra jellemző humanista irányzat. Az új irodalmi korszak szerzői individualisták, jellemző rájuk az önszemlélet és az introvertáltság. Céljuk megismerni önmagukat és ezt az önismeretet vetítik ki műveikbe, ellentétben a korábbi korszak irodalmával, mely az őt körülvevő valós világot közvetlenül írja le, nem szűri át énjén. A műfajrendszerben is fordulat történik, az objektív-epikus prózai műfajokat a szubjektív-lírai váltja fel. Míg az előző korszak irodalmának vezéralakjai a prózaírók voltak (Ivan Vazov, Zahari Sztojanov, Aleko Konsztaninov), addig az új irányzaté a költők (Pencso Szlavejkov, Peju Javorov, Kiril Hrisztov, Dimitât Bojadzsiev, Teodor Trajanov, Dimcso Debeljanov és Nikolaj Liliev). Az ekkor születő prózairodalomra is a líraiság jellemző (Petko Todorov, Elin Pelin). A kor irodalomkritikájának emblematikus figurája Krâsztev doktor. A modern irodalmi korszak három szakaszból áll, mindegyik egy adott folyóirathoz kötődik. Az első a Miszâl (Gondolat) irodalmi kör. Nevéhez fűződik a modern bolgár irodalom kezdete, erre a szakaszra az individualizmus és a parnasszizmus jellemző. A második szakasz a szimbolizmus korszaka, fontos irodalmi csoportja a Zveno-kör (кръгът Звено). Ez az egyetlen olyan európai irodalmi irányzat, amely teljes mértékben kibontakozik a bolgár irodalomban világszínvonalú műveket hozva létre. Az utolsó szakasz irodalma már az avantgárdhoz közelít, legjelentősebb folyóirata a Geo Milev által szerkesztett Везни (Mérleg). Az ekkor születő művekben már jelentős expresszionista hatás tükröződik.

A MISZÂL-KÖR

A Miszâl-kör az új bolgár irodalom legnagyobb hatású irodalmi csoportja. A korábbi „patetikus” nemzeti irodalommal szemben helyezkedik el. Az irodalmi kör az azonos nevű folyóirat köré szerveződik, melyet négy irodalmi személyiség neve fémjelez: dr. Krâsztjo Krâsztev (1866–1919) irodalomkritikus, Pencso Szlavejkov és Peju Javorov költők, valamint Petko Todorov (1879–1916) drámaíró. Az öncélú művészetet hirdetik és támogatják, a német individualizmus erős hatással van irodalmukra. Tagjai, elsősorban Szlavejkov, harcot folytatnak a provinciális és középszerű bolgár irodalom ellen (az egyik fő célpont maga Ivan Vazov), szembeszállnak mindazzal, ami nem mérhető nyugati esztétikai mércével. Fő céljuk, hogy a magas művészi színvonalon írt irodalmon keresztül integrálják Bulgáriát az európai kultúra áramába.

Pencso Szlavejkov (1866–1912) Petko Racsev Szlavejkov költő fia. 1892–1898-ig a lipcsei egyetem filozófia szakos hallgatója, közben megismerkedik a neokantiánus Volkelt és a pszichológus Wundt tanításaival, tanulmányozza a nagy német költők és filozófusok műveit. Bulgáriába való visszatérése után dr. Krâsztev mellett a Miszâl folyóirat szerkesztője, és a folyóirathoz kapcsolódó irodalmi kör ideológiájának megteremtője. Modern, de mégis nemzeti jellegű irodalmat szeretne létrehozni, de elveti a bolgár újjászületés patetikus, politikailag elkötelezett költészetét. Hosszabb ideig a Nemzeti Színház és a Nemzeti Könyvtár igazgatója. A magas műveltségű, tanult Szlavejkov a felszabadulás utáni bolgár irodalom központi figurája. Legjelentősebb kötetei: Сън за щастие (1906. Álom a boldogságról), Епически песни (1907. Epikus dalok), На острова на блажените (1910. A boldogok szigetén). Verseken kívül ír még irodalmi tanulmányokat és esszéket, valamint összeállít egy népdalgyűjteményt Песен на песните (Énekek éneke) címmel. Szatirikus versei miatt összetűzésbe kerül a hatalommal. Olaszországba utazik, itt is hal meg. Fő művét, az áprilisi felkelésről szóló eposzát, már nem sikerül befejeznie (Кървава песен (1911–13. Véres ének)).

Peju Javorov (1878–1914) Plovdivban tanul. 1893 és 1901 között különböző falvakban távírász. Vonzzák a baloldali eszmék, 1897 után kapcsolatba lép a Belső-macedóniai Forradalmi Szervezettel (VMRO), számos kiadványuknak ő lesz a szerkesztője. Csatlakozik a Goce Delcsev vezette függetlenségi mozgalomhoz, de a macedón felkelés elbukik. Javorov visszatér Szófiába és dr. Krâsztev, Pencso Szlavejkov és Petko Todorov mellett a Miszâl folyóirat munkatársa lesz. Könyvtáros, a Nemzeti Színház dramaturgja. Többször is jár külföldön Genfben, Bécsben, Párizsban, hogy „csiszolja” irodalmi műveltségét. Itt találkozik a modern nyugati szimbolista költészettel, mely nagy befolyással lesz lírájára. Javorov költészete a szociális lázadás jegyében indul. Később elfordul a társadalmi és történelmi élményektől, eluralkodik rajta a reményvesztettség, a kitaszítottság. Kozmikus vízióit megörökítő verseiben a francia szimbolisták hatása érződik. Költészetének második szakaszában születő művei kifejezik a halálhoz való tragikus vonzódását. Verseskötetei: Стихотворения (1901; 1904. Versek), Безсъници (1907. Álmatlanságok). Antológiája: Подир сенките на облаците (1910; 1914. A felhők árnyékát követve). Memoár jellegű írásai: Гоце Делчев (1904. Goce Delcsev), Хайдушки копнения (1909. Hajdut dalok). Drámái: В полите на Витоша (1910. Vitosa mellett), Когато гръм удари (1912. Vihar). Legjelentősebb versei: Градушка (Jégverés), Арменци ( Örmények), Нощ (Éj), Песен на песента ми (Énekem éneke), В часа на синята мъгла (A kék köd órájában), Две хубави очи (Szép szempár). 1913. novemberében feleségével, Lora Karavelovával közös öngyilkosságot követ el, de Javorov nem hal meg, csak megvakul. A bolgár társadalom ellene fordul, meghurcolják, azzal vádolják, ő ölte meg feleségét. Felmentik, de ekkorra már teljesen összeroppan, barátai elhagyják, nincstelenül kóborol Szófia utcáin, míg végül 1914. októberében öngyilkos lesz – mérget iszik, majd főbe lövi magát.

A századelő bolgár prózairodalmának megújítója Elin Pelin (1877–1949). Bulgária számos részén tanítóskodik, jól ismeri a bolgár parasztság világát. Különböző újságok, folyóiratok munkatársa és szerkesztője. Kinevezik könyvtárosnak, mely munkája során kiküldetésben jár Franciaországban. Az első világháború idején haditudósító. 1895-től folyamatosan publikál verseket és elbeszéléseket, de elismertséget csak a Разкази (1904; 1911. Elbeszélések) című kétkötetes művének megjelenése után kap. Elin Pelin elbeszélései gazdagon ábrázolják a bolgár falut, a falusi erkölcsöt és a tájat. Műveiben feltárja a nyomort, a falusi emberek erkölcsének és szokásainak kíméletlenségét. Vazovval ellentétben őt nem vonzza a múlt, számára csak a jelen létezik, hőseit olyannak rajzolja meg amilyenek, amilyeneknek ismeri őket. A humor állandó lételeme, a komoly dolgokban is meglátja a komikumot, segítségével magasztalja fel, vagy épp deheroizálja hőseit. Műveinek lírizmusát az emberi érzésekkel összefonódó tájleírások adják. Kisregényei: Гераците (1911. Gerákok), Земя (1922. Föld). Leghíresebb elbeszélésciklusa: Под манастирската лоза (1936. A kolostor lugasában).

Dimcso Debeljanov (1887–1916), a bánat és a magány költője, Peju Javorov és Nikolaj Liliev (1885–1960) mellett a bolgár szimbolizmus legjelentősebb alakja. Korán árvaságra jut. Gimnáziumi tanulmányait Szófiában végzi. Hogy eltartsa magát, különböző hivatalnoki munkákat vállal. Költészetének Pencso Szlavejkov nagy tisztelője. Ő az, aki Debeljanov első verseit 1906-ban, a Съвременник (Kortárs) folyóiratban leközli. Beiratkozik előbb jogra, majd később irodalom szakra, de anyagi okok miatt nem tudja folytatni egyetemi tanulmányait. 1910-ben Podvârzacsovval közösen adja ki a Bolgár antológiát, mely bemutatja a bolgár költészetet Vazovtól 1910-ig. A Звено folyóirat társszerkesztője. Tartalékos hadnagyi kiképzést kap. 1916 elején, önkéntesen jelentkezik a déli frontra, ahol mint századparancsnok 1916. október 2-án elesik. Életében önálló verseskötete nem jelenik meg. Összegyűjtött versei először 1920-ban jelennek meg Стихотворения (Versek) címen barátai, Podvârzacsov és Liliev szerkesztésében. Líráját három korszakra oszthatjuk: 1908 körül írja korai verseit, az ezt követő periódus az érett, szimbolista líra korszaka, melyet a bevonulása utáni frontköltészet követ (1916). Debeljanov életműve a megtalált, majd megtagadott értékek sorozata, melyről Черна песен (Fekete ének) című versében így ír: „Engem megöl és szül a fény itt - / kusza lélek enyém, bonyolult, / nappal munkál, dalol, épít, / éjjel rombol szigorúan.” (Utassy József ford.). Minden korszakában más-más értéktől reméli a megváltást. Tiszta hangú versei hol eufórikusak, hol letargikusak. Műveiben nem a külső körülményekre reagál. Fontosabbak számára a költői lélekben végbemenő érzelmi változások, hangulathullámzások, verseiben elsősorban ezekről vall, miközben önmaga felett ítélkezik.

A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTTI IRODALOM

A bolgár modernizmus utolsó szakasza a két világháború közötti időszakra esik. Ez az irodalom már lényegében az avantgárdhoz közelít, erős expresszionista hatás érződik rajta. Az új irodalmi kör Geo Milev költő köré szerveződik. Ugyanakkor ebben a korszakban nemcsak a modernizmus irodalma van jelen, vele párhuzamosan tovább fejlődik a hagyományos realista írásmód. Elveszíti aktualitását az ifjabb és idősebb irodalmárok közötti csatározás (pl. Szlavejkov kontra Vazov). Az expresszionista Geo Milev már szimpátiával tekint Vazovra, és bolgár történelmi értékként kezeli. Míg a korábbi irodalmi korszakok esetében minden szakaszban találunk domináns műfajtípust, addig a két világháború közötti irodalomra ez nem jellemző – egymás mellett fejlődik a líra (Hriszto Szmirnenszki (1898–1923), Geo Milev, Nikola Furnadzsiev (1903–1963), Eliszaveta Bagrjana (1893–1991), Atanasz Dalcsev (1904–1977)) és a prózairodalom (Georgi Rajcsev (1882–1947), Konsztantin Konsztantinov (1890–1970), Jordan Jovkov).

Geo Milev (1895–1925) két évig romanisztikát tanul a Szófiai Tudományegyetemen, majd Lipcsében folytatja tanulmányait, disszertációját Richard Dehmelről írja. Részt vesz a háborúkban, Dojrannál súlyosan megsebesül. Németországban (1918–1919) kapcsolatba kerül az expresszionisták Die Aktion című baloldali folyóiratával. Miután visszatér Szófiába a bolgár háború utáni irodalom modernista irányzatainak szellemében Везни (1919–1921) címmel folyóiratot indít. 1924 januárjától megindítja a Пламък (Láng) folyóiratot, melyben megjelenteti híres, Септември (Szeptember) című, nagy erejű poémáját, melyben a 1923. szeptemberi felkelésnek állít emléket. A poéma miatt a folyóiratot a hatalom betiltja, Geo Milevet pedig egy év börtönre ítélik. 1925. májusában a rendőrség letartóztatja, de nem bebörtönzik, hanem meggyilkolják. Geo Milev nem csak költő, de kitűnő műfordító, irodalomkritikus és színházi ember is. Verseskötetei: Жестокият пръстен (1920. A kegyetlen gyűrű), Иконите спят (1922. Az ikonok alszanak). A Szeptember című poéma művészi fejlődésének csúcsa. A mű szüzséjét tekintve valós történelmi eseményeken alapul, de Geo Milev mégis a jelenkorhoz szól, nem azt írja le, ami volt, hanem azt, ami most zajlik. Bemutatja a kor elviselhetetlen társadalmi-történelmi feszültségét, de az olvasó tekintetét a jövő felé irányítja. Harcba hív, melynek befejezése csak a jövőben várható.

A harmincas évek végén egy kivételes költői tehetség tűnik fel a bolgár irodalomban: Nikola Vapcarov (1909–1942). Személyében új létforma valósul meg, egyszerre gyári munkás és értelmiségi, aktívan részt vesz kora irodalmi vitáiban. A várnai tengerészeti középiskolában végez. Hajógépészként dolgozik, számos országban jár. Arról álmodik, hogy irodalmat tanuljon, de szülei anyagi helyzet ezt nem engedi meg. A kocserinovói papírgyárban lesz fűtő és gépész. Megismeri a munkanélküliséget és a nélkülözést. A kommunista párt tagjaként illegális pártcsoportokat szervez. A rendőrség letartóztatja és Godecsbe internálja. Szabadulása után a Kommunista Párt katonai bizottságának helyettes parancsnoka lesz, minden erejével a németellenes harcot szervezi. 1942 márciusában elfogják, többhónapos kínzások után július 23-án halálra ítélik és kivégzik. Egyetlen verseskötete, melyet saját költségén kellett kinyomtatnia, 1940-ben jelent meg Моторни песни (Motor-dalok) címen. Vapcarov a munkások életét éli, az ő belső világukat tükrözi, de ugyanakkor verseiben a legmodernebb kifejezőeszközöket használja. Költészete gépekkel, műszaki képzeletének szülötteivel van tele, az életet egy hatalmas gyárhoz hasonlítja, de a gépeket nem az elidegenedés sötét színeivel festi meg. A politikai válság és a forradalom kiéleződött korában olyan verseket ír, melyekben ötvöződik a harc feszültsége a gépek zajával, és a technikai haladás erejével.

ELBESZÉLŐ PRÓZA A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT

Ivan Vazov és Elin Pelin után Jordan Jovkov (1880–1937) lesz a bolgár széppróza uralkodó egyénisége. A gimnáziumot Szófiában fejezi, ezután hosszú ideig Dobrudzsában tanítóskodik. Írnokként és századparancsnokként három háborúban is részt vesz. Jelentős ideig fővárosi kiadványok szerkesztője. Dél-Dobrudzsa elfoglalása után Várnába költözik, ahol tanítóként dolgozik. A háborúk után a bukaresti bolgár követség munkatársa. Munkásságát versekkel kezdi, de az első sikereket a háborúk alatt írt háborús-novellák hozzák meg neki, melyekben már megmutatkozik elbeszélői tehetsége. Az ezt követő korszak műveiben a dobrudzsaiak életének állít emléket: Жетварят (1920. Arató) kisregény, Последна радост (1926. Utolsó öröm), Вечери в Антимовския хан (1928. Esték az antimovi fogadóban), Женско сърце (1935. Asszonyi szív) novelláskötetek és Чифликът край границата (1934. Birtok a határon) regény. Egyik legkiemelkedőbb műve a Старопланински легенди (1927. Sztaroplaninai legendák) című elbeszélésciklusa, melyben a főszereplők mágikus szépsége és hősiessége összefonódik a hétköznapi élet világával. Az elbeszéléseket a sajátos történelmi hangulat jellemzi, melyben a történetek a valós élet kereteit túllépik, és legendává válnak. Jovkov hisz az emberi érzések tisztaságában, szereplőinek tetteit nem az ész, hanem a szív irányítja, életük elsősorban érzelmi élet. Hőseit nem bonyolult lelki vívódások gyötrik, hanem egy konkrét szenvedély hajtja őket, mely miatt néha hibáznak is, de az író lelki tisztaságukra hivatkozva felmenti őket. Jovkov tehetséges drámai író is. Drámái: Албена (1930. Albena), Боряна (1932. Borjana), Обикновен човек (1936. Közönséges ember).

BOLGÁR IRODALOM A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ UTÁN

A második világháború kirobbanásakor Bulgária Németországhoz csatlakozik. Idővel a baloldali Hazafias Front egyre inkább szembehelyezkedik a kormánnyal, és kihasználva a szovjet katonai jelenlétet 1944. szeptember 8-ról 9-re virradó éjszakán a bolgár hadsereg egy részével puccsot szervez és megbuktatja a monarchiát. A második világháború legmeghatározóbb eredménye Bulgária számára, hogy a szovjet érdekszférába kerül. A szovjet nyomás következményeképpen az ország a sztálinista szocialista mintaképet követi. Ez a helyzet pedig nem kedvez az irodalmi élet fejlődésének. A totalizáló politikai törekvések mesterségesen megszakítják a bolgár irodalmi hagyomány folytonosságát, a bolgár irodalom külső okok miatt ismét kénytelen leválni az európai irodalmi folyamatokról. Az irodalom a kommunista ideológia kiszolgálójává válik, a hatalommal szembeforduló értelmiséget börtönbe zárják, internálják, vagy átnevelő munkatáborokba küldik. Amikor 1962-ben Todor Zsivkov a miniszterelnökséget is megszerzi, szándékosan enyhíti a művészet és kultúra feletti pártellenőrzést, hogy megnyerje magának az értelmiséget és meghiúsítsa a kommunistaellenes nézetek meghonosodását Bulgáriában. Ennek köszönhetően a hatvanas évektől a bolgár irodalom lassan visszanyeri nemzeti vonásait.

A REGÉNYIRODALOM FELVIRÁGZÁSA

A kedvezőtlen történelmi körülmények ellenére a bolgár irodalom műfaji fejlődése folytatódik. A bolgár szépirodalomnak már korábban is volt néhány sikere a regény műfajában (Vazov: Rabigában), de a prózairodalom vezető műfajai mégis a kisregény és az elbeszélés maradnak. A regényirodalom fejlődése a harmincas években kezdődik el, de ez a folyamat csak az ötvenes évekre érik be, és olyan kiváló írók nevéhez kötődik, mint Dimitâr Dimov, Dimitâr Talev és Emilijan Sztanev, akik már birtokolják az addigi bolgár elbeszélő irodalom tapasztalatát, valamint ismerik az európai és orosz klasszikus regényírás művészetét.

Dimitâr Dimov (1909–1966). A Szófiai Tudományegyetem állatorvosi karán tanul. Vidéken dolgozik, mint állatorvos, majd 1939-től az egyetem anatómia tanszékén tanít, 1953-tól professzor. 1943-ban Madridban egyéves szakmai specializáción vesz részt. Már az 1938-ban megjelenő első regénye, a Поручик Бенц (Benc főhadnagy) nagy sikert arat, és megmutatja Dimov érdeklődését a modern ember lelki világa iránt. A spanyol polgárháborúban játszódik második regénye, az Осъдени души (1945. Elkárhozott lelkek), mely egy jezsuita szerzetes és egy kalandvágyó angol nő viharos szerelméről szól. Legjelentősebb műve a Тютюн ( 1951. Dohány), a második világháború előtti és alatti bolgár társadalmat mutatja be, a partizánharcok résztvevőit és a pénzarisztokratákat. Hősei összetett jelleműek, önmagukkal viaskodnak, tetteiket mély szenvedélyek fűtik. A regény főszereplőjének, Borisz Morevnek szédületes karrierje és bukása sok közös vonást mutat Balzac és Stendhal karrierregényeinek hőseivel, az alacsony sorsú, de kivételes képességekkel rendelkező Morevnek is fel kell adnia etikai értékrendjét, hogy retteget dohánymágnássá válhasson.

Dimitâr Talev (1898–1966) Zágrábban és Bécsben tanul, majd a szófiai egyetemen végez szláv filológia szakon. A Македония és Зора lapok szerkesztője. 1944. szeptember 9-e után letartóztatják, és bírósági eljárás nélkül a szófiai központi börtönbe zárják, majd munkatáborba küldik. Kizárják a Bolgár Írószövetségből. 1948 és 1952 között Lukovitba internálják. Legtöbb műve Macedónia függetlenségért és szabadságért vívott harcáról szól. Ezzel a témával foglalkozik híres regénytetralógiája: Железният светилник (1952. Szultána), Преспанските камбани (1954. Preszpai harangok), Илинден (1953. Illés-nap), Гласовете ви чувам (1966. Hallom a hangotokat) is, melynek megírásához évekig készülődik, szorgalmasan gyűjti az anyagot Macedónia életéről és történelméről. Műveiben a vazovi elbeszélő technikát alkalmazza, de hősei lelki világát és személyes drámáit már mélyebben és összetettebben ábrázolja Vazovnál.

Emilijan Sztanev (1907–1979) a szófiai képzőművészeti akadémián festőnek tanul, majd a szófiai szabadegyetem pénzügyi szakán folytatja tanulmányait. Évekig hivatalnokként dolgozik. 1931-től rendszeresen publikál. Az ötvenes évektől a Литературен фронт című lap szépirodalmi rovatát vezeti. 1974-től akadémikus. Ír szociális és erkölcsi-filozofikus prózát, történelmi regényeket és kisregényeket. 14 évig dolgozik főművén, az Иван Кондарев (1958–1964. Ivan Kondarev) című regényen, melynek története a 1923. szeptemberi felkelés előkészítése és tragikus leverése. Főhősei, a fasiszta Alekszandâr Hrisztakiev és a kommunista Ivan Kondarev, a társadalom két ellentétes pólusán állnak. Sztanev bemutatja a felszín alatt munkálkodó társadalomformáló mozgásokat, a pártok szociális, eszmei és erkölcsi problémáit és hiányosságait.

GROTESZK-SZATIRIKUS IRODALOM

A hatvanas évektől kezdve a bolgár irodalomban egy teljesen új színfolt jelenik meg, a groteszk és szatirikus irodalom. Az új irodalmi stílus két emblematikus figurája: Jordan Radicskov és Sztaniszlav Sztratiev.

Jordan Radicskov (1929–2004) elbeszélései és drámái groteszkek és merészek, ugyanakkor a dél-amerikai mágikus realizmus irodalmához hasonlítanak. Radicskov Kalimanicában született, középiskolai tanulmányait Berkovicában végzi. Különböző irodalmi lapok munkatársa. Első elbeszéléskötetét 1959-ben adja ki. Termékeny író, több mint harminc könyve jelenik meg. Történeteinek színtere szülőhelye, Bulgária elmaradott észak-keleti része, melyet az épp aktuális hatalom többször is erővel próbált modernizálni. Műveinek szereplői, ezt a misztikus területet benépesítő abszurd alakok, a saját mesés és mitologikus világuk fogalmaival próbálják értelmezni a betolakodó külvilágot. Hőseinek egyetlen lehetséges védekezése, ha saját képükre formálják az újonnan kapott ideológiákat és annak tárgyi kellékeit, amitől ezek önálló életre kelnek és létrehoznak egy párhuzamos világot. A rájuk erőszakolt életformaváltás tragikomikus eredményekhez vezet, egy olyan mutánst hoz létre, mely valójában egyik világhoz sem hasonlít. Radicskov írói pályája ennek a köztes területnek a feltérképezésével telik. Legismertebb művei: Сърцето бие за хората (1959. A szív az emberekért dobog), Свирепо настроение (1965. Veszett hangulat), Козята брада (1967. Kecskeszakáll), Барутен буквар (1969. Puskaporos ábécé). Színművei: Суматоха (1967. Zűrzavar), Януари (1974. Január), Лазарица (1979. Lazarica), Опит за летене (1979. Repülési kísérlet).

Sztaniszlav Sztratiev (1941–2000) a Szófiai Tudományegyetem bolgár filológia szakán végez. A Стършел (Lódarázs) humoros hetilap munkatársa. 1976-tól a szófiai Szatirikus Színház dramaturgja, egy időben igazgatója. A bolgár szatíra kiemelkedő alakja, próza- és drámaíró. Legismertebb könyvei: Дива патица между дърветата (1972. Vadkacsa a fák között), Пейзаж с куче (1977. Tájkép kutyával), Българският модел (1991. A bolgár modell). Színművei: Римска баня (1977. Római fürdő), Сако от велур (1979. Velúrzakó), Рейс (1982. Autóbusz). Sztratiev a hatalom által megtűrt szatirikus volt, neki köszönhető a bolgár színház hetvenes és nyolcvanas években végbement megújulása. A rendszerváltás után Sztratiev kiábrándultan érzékeli, hogy a szabadság nem hozott új mentalitást, a politikai változások a hétköznapi élet degradálásához vezetnek, a bolgár színház pedig provinciálissá vált. Ebből a csalódottságból születik meg három kisprózagyűjteménye, mely szerzőjének a nemzetközi sikert is meghozza. Kisprózája Örkény egyperceseihez hasonlít, de történetei nem tisztán a fantázia szüleményei, hanem a városi folklórból táplálkoznak, olyan történetek ezek, melyeket az emberek egymásnak mesélnek kocsmázás közben, és saját helyzetük képtelenségéről szólnak. Kisprózája a rendszerváltás hibátlan anatómiája, s mint ilyen a benne leírtak ugyanúgy érvényesek a magyar rendszerváltásra, mint a bolgárra.

RENDSZERVÁLTÁS UTÁNI IRODALOM. POSZTMODERN TENDENCIÁK

Az 1989-es rendszerváltás új helyzetet teremt a bolgár irodalom világában. Egyrészt megszűnik az ideológiai alapokon nyugvó pártfelügyelet, de ugyanakkor az irodalmi alkotások előállítását és terjesztését működtető állami gépezet és széthullik. Az államilag finanszírozott könyvkiadás megszűnik, a hagyományos terjesztési csatornák összeomlanak. Ebben az új időszakban több kisebb könyvkiadó alakul, melyek egy-egy közösség olvasói igényeit igyekeznek kiszolgálni, a könyvpiacon megjelennek a populáris műfajok: az erotikus, a krimi és az ezoterikus irodalom. A kortárs bolgár irodalom a perifériára szorul, a szerzők arra kényszerülnek, hogy saját maguk terjesszék könyveiket.

Ugyanakkor az új történelmi helyzet lehetőséget ad arra, hogy a bolgár irodalom, mégha ugyan fáziskéséssel is, de visszakapcsolódjon a világirodalmi folyamatokba – ami ezúttal a posztmodern irányzat. 1989-ben jelenik meg az Ars Simulacri antológia (Ivajlo Dicsev, Vladiszlav Todorov, Alekszandâr Kjoszev, Ivan Krâsztev), a Szintézis csoport posztmodernista filozófusainak és íróinak kötete, melynek fontos szerepe van a bolgár kultúrának a posztmodernizmus irányába történő elmozdításában. A kilencvenes évek irodalmának értékadó lapja az 1991-ben induló Литературен вестник (Irodalmi újság) hetilap. Ez a lap lesz az új irodalmi felfogás és az új irodalmi művek fóruma. Az írók és költők új generációja jelenik meg. A bolgár posztmodern költészet legjelentősebb képviselői: Ani Ilkov, Kiril Merdzsanszki, Zlatomir Zlatanov, Georgi Goszpodinov, Plamen Dojnov és Jordan Eftimov. A bolgár próza hagyományos ismérve, hogy túlzottan kötődik az ellenségesnek tekintett valósághoz. A prózaírók új nemzedéke igyekszik megválni ettől a „valóság-diktátum”-tól az én és a világ közti viszony átalakításával, műveikben vegyítik a mágikus realizmus és a romantikus groteszk elemeit (Emil Andreev: Ломски разкази (1996. Lomi történetek), Borisz Minkov: Ловци на балади или Scherzo cantabile (1999. Balladavadászok, avagy Scherzo cantabile)). A kortárs bolgár írók közül, támogatás híján csak kevesen kapnak külföldi publicitást. A legjelentősebb, külföldön is ismert nevek: Georgi Goszpodinov (Естествен роман (1999. Természetes regény)), Emilija Dvorjanova (Passion или смъртта на Алиса (1995. Passion, avagy Alisa halála)) és Alek Popov (Мисия Лондон (2001. Londoni küldetés)). Alek Popov (1966– ) magyarul is megjelenő Londoni küldetés című műve (JAK, 2004) a kelet-európai rendszerváltás szatírája. A regény helyszíne a londoni bolgár nagykövetség, ahol a szereplők, a követség dolgozói, teljesen hihetetlen, mégis dokumentarisztikus hitelességgel leírt helyzetekbe keverednek. A szöveg mentes a filozofálgatásoktól, csak az abszurdra jellemző pontos leírások vannak jelen, időnként felbukkan egy-egy áldokumentumszerű fiktív újságidézet. Popov hagyományos eszközökkel hoz létre egy fiktív történetet. Számára már érdektelen a múlt dekonstruálására írt próza, sokkal izgalmasabb a múlt újrakonstruálása. A rendszerváltás korszaka már annyira a múlté, hogy azt újra lehet alkotni, újra meg lehet írni, újra ki lehet találni.

AJÁNLOTT SZAKIRODALOM

H. TÓTH Imre: Cirill-Konstantin és Metód élete, működése: bevezetés a szláv kultúrtörténetbe. Szeged, Bába Kiadó, 2003.

JUHÁSZ Péter - SIPOS István: A bolgár irodalom története. Budapest, Gondolat Kiadó, 1966.

JUHÁSZ Péter – KARIG Sára (szerk.): A bolgár irodalom kistükre. Budapest, Európa Könyvkiadó, 1969.

KRASZTEV Péter (szerk.): A mutáns egzotikuma: Bolgár posztmodern esszék. Budapest, 2000 – Orpheus, 1993.

Pannóniai legendák. Pozsony – Budapest, Madách Könyvkiadó – Európa Könyvkiadó, 1978.

АРЕТОВ, Николай и др. (колектив): Енциклопедия на българската възрожденска литература. Велико Търново, Издателство „Абагар“, 1996

ИГОВ, Светлозар: Кратка история на българската литература. София, Издателство „Захари Стоянов“ – Университетско издателство „Св. Климент Охридски“, 2005

ЛИКОВА, Розалия: Литературни търсения през 90-те години: Проблеми на постмодернизма. София, Академично издателство „Проф. Марин Дринов“,2001

ПЕТКАНОВА, Донка (съст.): Старобългарска литература – енциклопедичен речник. Велико Търново, Издателство „Абагар“, 2003

ПЕТКАНОВА, Донка: Старобългарска литература ІХ–ХVІІІ век. София, Университетско издателство „Св. Климент Охридски“, 1997

ШИШКОВА, Магдалена и др. (съст.): Речник по нова българска литература 1878–1992. София, Издателство „Хемус“, 1994