Az igazságszolgáltatási rendszer 1957–1989

Bíróságok

A bírósági szervezet átalakulása 1956. után is folytatódott. A közlekedési bíróságok 1957. februári megszűnése után a Legfelsőbb Bíróság (LB) közlekedési kollégiuma is megszűnt. Ennél jóval lényegesebb intézményi változásokat okozott a forradalom utáni megtorlás. Az 1956: 28. tvr. december 11-én bevezette a statáriális katonai bíráskodást. E szerv gyilkosság, szándékos emberölés, gyújtogatás, rablás, fosztogatás, közérdekű üzemek szándékos rongálása, ezek kísérlete, erre való szervezkedés, ill. engedély nélküli fegyvertartás ügyeiben ítélkezhetett, tehát lényegében a fegyveres felkelők ellen. Az 1956: 32. tvr. kötelező halálbüntetést kapcsolt ezen bűncselekményekhez. A statárium polgári személyekre is kiterjedt, az új bíróságok 1956. december 15-én kezdték meg működésüket. Kb. 70–100 halálos ítéletet hoztak, de a pártvezetés elégedetlen volt a statáriális bíróság működésével és már 1957 tavaszán háttérbe szorította azt. A rögtönítélkezés 1957. november 3-án szűnt meg.

A bíróságok büntető kollégiumai mellett gyorsított eljárással ítélkező különtanácsok jöttek létre az 1957: 4. tvr. révén. Ezek 1957. január 15. – 1957. június 15. között működtek. Az eljárás hatálya alá köztörvényes és politikai bűnök is tartoztak (betöréses lopás, közlekedés szándékos veszélyeztetése, lázítás, hűtlenség, a népi demokratikus rend megdöntésének kísérlete stb.). A gyorsított eljárás lehetővé tette a vádirat nélküli tárgyalást. Hatálya visszamenőleges volt, tehát a hatályba lépése előtt elkövetett cselekményekre is alkalmazható volt Az alapvető büntetési tétel a halál volt, és lehetővé tették a 16. életévüket betöltöttek kivégzését (ez a rendelkezés nem volt visszamenőleges hatályú). Másodfokon a LB különtanácsa tárgyalta az ügyeket két szakbíró és három népi ülnök részvételével. A LB büntetőbíráinak több, mint 20%-a lemondott, mert nem kívánt részt venni az új eljárásban, ezért dr. Domokos József legfőbb bíró a polgári ügyek bíráit is kötelezte a büntető kollégiumokban való részvételre. Gyorsított ítélkezés Budapesten és öt megyében zajlott.

A Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa (LBNT) 1957. április 6-án jött létre az 1957: 25. tvr. révén. Ez az „egységes ítélkezés biztosítására” felállított különbíróság volt. Működése a polgári és katonai büntetőügyekre is kiterjedt, a politikai (államellenes) bűnök korlátlan megtorlását szolgálta. A LB elnöke első fokon bármely ügyet ide utalhatott, a legfőbb ügyész pedig bármely ügyben emelhetett vádat (akár vádirat nélkül is) az LBNT-n. Ugyanakkor az LBNT bármely bíróság ítélete elleni fellebbezési fórum lett, sőt az ún. „törvényességi óvás” révén jogerős ítéleteket is súlyosbíthatott. Az LBNT ítélete ellen viszont nem lehet törvényességi óvást tenni. Az LBNT összetétele: a tanács elnöke szakbíró, mellette négy népbíró működött. Itt is lehetséges volt a gyorsított eljárás. Évezredes jogelvek sérültek, amikor elfogadták a következő szabályokat: az ítélkezés visszamenőleges hatályú volt, új jogszabályok szerint bírálva el a korábbi cselekményt; másodfokon akkor is súlyosbítható volt az ítélet, ha a fellebbezést csak a vádlott javára jelentették be. Az. LBNT a halálos ítélet kihirdetése után azonnal kegyelmi tanáccsá alakult, s ha a kegyelmi kérvényt nem támogatta, a kivégzést két órán belül kellett foganatosítani. Az LBNT 1961. április 16-án szűnt meg.

Az LBNT „sikeres” működésén felbuzdulva megyei és fővárosi népbírósági tanácsok is alakultak az 1957: 34. tvr. (1957. június 15.) révén. Nem minden megyében hozták létre, csak Budapesten, Pest, Győr–Sopron, Borsod–Abaúj–Zemplén, Baranya és Csongrád megyében. Az eljárás módja azonos volt az LBNT-ével, bár a megyei tanácsok elnökből és két népbírából álltak. Az új tvr. korlátozta a védőválasztás jogát: csak a hatóságilag jegyzékbe vett ügyvédek közül lehetett választani. A megyei népbírósági tanácsok az LBNT-vel együtt szűntek meg 1961-ben.

Az új bírósági különtanácsok bonyolították le a forradalom résztvevői elleni eljárásokat. Ezek ugyancsak koncepciós pernek tekinthetők, de jelentős eltérés mutatkozik az 1956 előtti perekhez képest. Ezeknek a pereknek volt némi valóságalapja és a Rákosi-korszakkal szemben csak a rendszerre valóban veszélyes személyekre sújtottak le (kivéve néhány „tévedést”). Koncepciós vonásaik a következők voltak: a perek a politikai vezetés célját szolgálták, a tényeket kiforgatva, eltorzítva tárgyalták; nem az igazság kiderítése volt a cél, hanem a büntetés, a bosszú; az ítéleteket előzetes instrukciók, külső irányító szervek befolyásolták; figyelmen kívül hagyták a jogi normákat (ártatlanság helyett a bűnösség vélelme, nincs szakszerű védelem, csak a terhelő bizonyítékokat szedik össze, visszamenőleges hatállyal ítélkeztek stb.); a különböző, nem összetartozó ügyeket és a szereplőket vegyítették egymással; köztörvényes vádakat bele kevertek a politikaiak közé; a megtorlás alapja továbbra is az osztályszempontú bíráskodás volt, azaz az eljárás alá vont személyek megkülönböztetése származás alapján. Hasonlított az ötvenes évek gyakorlatára a szigorú biztonsági intézkedések foganatosítása és a titkosság (bár 1957-ben még kirakatperek is lezajlottak, ezek eredménye azonban kérdéses volt).

A megtorlás lezárulta után a magyar bírósági rendszer jelentősen leegyszerűsödött, a különbíróságok száma lecsökkent. Ezek között megemlíthetjük az 1956 óta létező társadalmi bíróságokat, amelyek célja a „szocialista erkölcs” további megerősítése volt, a „társadalmi tulajdon” védelmének érdekében. A munkafegyelem és a szocialista együttélés szabályainak megsértői ellen folytatott le eljárásokat. Minden száz főnél nagyobb állami vállalatnál és gazdálkodó szervnél működött, irányítása a SZOT feladata volt. Ezek a társadalmi bíróságok azonban Magyarországon – talán egyedül a volt szocialista országok közül – nem tudtak valóban gyökeret verni a jogrendszerben.

Az 1972-es alkotmány a bírói szervezetet a Legfelsőbb Bíróság, megyei bíróságok, járásbíróságok hármas rendszerében határozta meg, de lehetővé tette más bíróságok létrehozását is. „A bíróságok hivatásos bírákból és népi ülnökökből alakított tanácsokban ítélkeznek.” Továbbra is fennmaradt a bírák visszahívhatóságának lehetősége, ami korlátozta a bírói függetlenséget, amit egyébként szintén kimondott az alkotmány. Az 1972: IV. tv. részletesebben is szabályozta a bíróságok kérdését. Eszerint „a bíróságok működésük során a szocialista törvényesség követelményeit juttatják érvényre”, védik az állami, társadalmi és gazdasági rendet, továbbá az állami szervek és az állampolgárok érdekeit. A bíróságok büntető-, polgári, családjogi és munkaügyi esetekben ítélkezhettek. A védőválasztás és az anyanyelvhasználat jogát a törvény rögzítette. Az alkotmányt pontosítva a törvény kimondta, hogy az elsőfokú tanácsok egy hivatásos bíró és két népi ülnök, a másodfokúak pedig három hivatásos bíró összetételben üléseznek. Különbírósági szervezetként a törvény munkaügyi és katonai bíróságokat említett, de megjegyezte, hogy a társadalmi bíróságokról külön jogszabály intézkedik. A megyei bíróságokon büntető, polgári és gazdasági kollégiumok működtek, a LB-on emellett munkaügyi és katonai tanácsok is voltak. A törvényességi óvás lehetősége fennmaradt (azt az LB elnöke és a legfőbb ügyész gyakorolhatta). A Legfelsőbb Bíróság irányelveket, illetve elvi döntéseket is hozhatott, amelyek minden bíróságra nézve kötelezőek voltak. A bíráknak fegyelmi felelőssége volt. A népi ülnököket a bíróság területén működő vállalatok, szövetkezetek, társadalmi szervek és állami intézmények dolgozói jelölték (a munkaügyi bíróságon a SZOT, a katonai bíróságokon az illetékes parancsnokok, a LB-on a Népfront Országos Tanácsa).

Ügyészségek

Az ügyészi szervezetről, a legfőbb ügyészről az 1959: 9. tvr. szólt részletesebben. A legfőbb ügyész őrködött a törvényesség megtartása felett (mind az állam, mind pedig az állampolgárok részéről); az állam rendjét, biztonságát fenyegető veszélyt következetesen üldöznie kellett és védte az állampolgárok alkotmányos jogait. Az 1972-es alkotmánymódosítás hasonló feladatokat írt elő. A legfőbb ügyészt az országgyűlés választotta négy évre. Az ügyészeket a legfőbb ügyész nevezhette ki. Az ügyészi szervezet megyei, járási és városi / kerületi egységekre bomlott. Az ügyészség gyakorolta a felügyeletet a nyomozás törvényessége fölött és képviselte a vádat a bírósági eljárásban. A változásokat az ügyészségéről szóló 1972: V. tv. foglalta össze és fejlesztette tovább. Az ügyészi szervezet az országgyűlés (és nem az Igazságügyi Minisztérium) alá volt rendelve. Valójában azonban a párt befolyása érvényesült itt is. Az ügyészség széles jogköre megkérdőjelezte a bírói függetlenséget is.

Büntetőjogi sajátosságok

A büntetőjog kodifikálása az államszocialista rendszerben csak 1961-ben fejeződött be. Ekkor fogadták el a Büntető törvénykönyvet (Btk., 1961: V. tv.). Az 1956 utáni öt évben továbbra is az osztályszempontú bíráskodás Rákosi-korszakban szokásos elvei szerint ítélkeztek a bírók. Az 1961-es Btk. önmagában azzal, hogy tartalmazta a különös részt is, jelentős előrelépés volt az ötvenes évekhez képest. „E törvény feladata, hogy védje a Magyar Népköztársaság állami, társadalmi és gazdasági rendjét, az állampolgárok személyét és jogait, neveljen a szocialista társadalmi együttélés szabályainak a megtartására, valamint az állampolgári fegyelemre” – szólt a Btk. bevezetője. Bűntettnek továbbra is „a társadalomra veszélyes cselekményt” nevezte meg, nem szakítva tehát az ötvenes évek gyakorlatával. Egyértelműen rögzítette viszont, hogy a büntető törvény hatálya csak akkor lehet visszamenőleges hatályú, ha enyhébb elbírálást állapít meg a régi szabályoknál. Rögzítette a büntethetőséget kizáró és megszüntető okokat és az elévülést. A főbüntetések közé sorolta át a pénzbüntetést és újként említette meg a javító–nevelő munkát. Továbbra is lehetséges volt a halálbüntetés, de egyre kisebb számban alkalmazták azt (lényegében csak gyilkosságok megtorlására). Külön fejezetek tartalmazták a fiatalkorúakra és a katonákra vonatkozó külön rendelkezéseket. A Btk. különös része a következő fejezetekből állt: az állam elleni bűntettek; a béke és az emberiség elleni bűntettek; az államigazgatás és az igazságszolgáltatás elleni bűntettek; a közbiztonság és a közrend elleni bűntettek; a népgazdaság elleni bűntettek; a személy elleni bűntettek; a család, az ifjúság és a nemi erkölcs elleni bűntettek; a társadalmi tulajdon elleni bűntettek és a személyi javak elleni bűntettek; a katonai bűntettek.

Az osztályszempontú bíráskodás fokozatosan megszűnt 1961., illetve 1963. (az általános amnesztia-rendelet) után. A „szocialista törvényesség” fogalma is lassan átértékelődött. Míg korábban a szocialista jelző valósággal fosztóképzőként volt értelmezhető, a Kádár-korszak második felében valóban elmozdulás történt a törvényesség felé. Mindez nem jelenti, hogy a politikai ügyek teljesen megszűntek volna, de a passzív többség ellen a párt és az állambiztonság már nem hirdetett háborút.

Az 1978: IV. tv. ismét teljesen új Büntető törvénykönyv megszületését jelentette. Ennek bevezetője már nem utalt a Magyar Népköztársaság állami–társadalmi rendjének védelmére a törvény céljai között, de a bűncselekmény meghatározásánál ez az elem mégis megtalálható. A bűncselekmény fogalma továbbra is a „társadalomra veszélyes” cselekményt takarta, bár emellett megjelent az is, hogy bűn az, „amit a törvény büntetéssel sújt”, ami kissé önindoklásnak tűnik, de benne megjelenik a definícióból hiányzó „jogellenesség” formulája. Újra megkülönbözteti a törvény a bűntettet a vétségtől. Utóbbi nem szándékos és/vagy kisebb súlyú bűncselekményt jelentett (nem tévesztendő össze a szabálysértéssel). A mellékbüntetések közt új elemként feltűnik a járművezetéstől eltiltás büntetése. A különös rész fejezeteiben a bűntettek szót a bűncselekmények váltotta fel (ami magába foglalja a bűntettet és a vétséget egyaránt). Megjelent benne a közlekedési bűncselekmények fogalma, a népgazdaság elleni bűnök helyett pedig gazdasági bűncselekmények szerepelnek, a társadalmi tulajdon és személyi javak kifejezést pedig a vagyon fogalma váltotta fel. A törvény tehát a korábbinál modernebb büntetőjogi szemlélet tükröz, de az állam elleni bűncselekmények kapcsán tovább élt a korábbi törvény szelleme is.

Büntetés-végrehajtás

1956 után félfordulatra került sor a büntetőpolitikában. Az „ellenforradalmárokkal” szemben könyörtelen megtorlást, több száz halálos ítélet végrehajtását, a „megtévesztett dolgozókkal” szemben viszont a segítő–nevelő szándékot kívánták kifejezésre juttatni. A büntetés-végrehajtás elvi feladata tehát a nevelés és a szocialista társadalomba való visszailleszkedés segítése lett. Létrehozták a nevelési szolgálatot. A nevelés része maradt az elítéltek munkáltatása, de a Közérdekű Munkák Igazgatósága (KÖMI) beolvadt a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnokságába (BVOP). Az 1961: V. tv. a korábbi egységes börtönbüntetés helyett börtönt és büntetés-végrehajtási munkahelyet különböztetett meg. A hatvanas években a vezetés ráébredt, hogy a bűnözés a szocializmusban sem szűnik meg, a magyar börtönügy viszont jelentősen elmaradott volt. 1963-ban a börtönügy felügyelete visszakerült az igazságügy-miniszter ellenőrzése alá. Az 1966: 20. tvr. módosította a Btk-t, büntetés-végrehajtási intézményekként pedig a szigorított börtönt, börtönt, szigorított büntetés-végrehajtási munkahelyet és a büntetés-végrehajtási munkahelyet határozta meg. Az 1966: 21. tvr. pedig az elítéltek átnevelését tűzte ki célul, némileg naivan. Ugyanakkor első ízben biztosított jogokat az elítélteknek. 1963-ban jött létre a fiatalkorúak önálló büntetés-végrehajtási intézete. Az 1978-as Btk. végül visszatért a hagyományos fegyház, börtön, fogház hármashoz. A legszigorúbb őrzés a fegyházban valósult meg, a legenyhébb pedig a fogházban.