Egyéb állami szervek 1957–1989

Rendvédelmi szervek és fegyveres erők

A rendőrség szervezetét az 1956: 35. tvr. változtatta meg. A rendőrség fővárosi és megyei főkapitányságokra, azon belül járási, városi, kerületi kapitányságokra tagolódtak. Ez utóbbiak tovább oszlottak rendőrőrsökre és körzeti megbízottakra. A szervezet élén az Országos Rendőrfőkapitányság (ORFK) állt. A rendőrség szerveinek részletes tagolódását titkos jogszabály tartalmazta. A rendőrség feladatai közé sorolták a bűnözés elleni harc mellett az állam belső és külső biztonsága elleni bűncselekmények nyomozását is (az ÁVH megszűnése miatt). De rendőri feladat volt a közrend és a közlekedés rendjének védelme, az igazgatásrendészeti feladatok ellátása (személyi igazolványok, ki- és bejelentőlapok, állampolgársági ügyek, útlevélügyek, anyakönyvi ügyek stb.) A rendőr szolgálaton kívül is köteles volt fellépni, ha rendőri intézkedés vált szükségessé. Joga volt igazoltatásra, annak megtagadása esetén őrizetbe vételre és intézkedései érvényre juttatása érdekében kényszerítő eszköz alkalmazására (meghatározott esetekben fegyverhasználatra is). A rendőrnek joga volt emellett (a nyilvános helyiségek mellett) magánlakásba is belépni üldözés, vagy bűncselekmény megelőzése érdekében. A rendőrségről törvény 1989-ig nem született.

Az ÁVH feloszlatása után az államvédelmi rendszert állambiztonságnak nevezték. A rendőrségen belül még 1956. november 8-án Politikai Nyomozó Főosztály (PNYF) alakult. Munkatársainak jó része az ÁVH-tól érkezett. Az új politikai rendőrség munkája gyenge volt, ezért 1957 első felében többször átszervezték. 1957 április 9-én a PNYF kivált az ORFK-ból és a BM közvetlen alárendeltségébe került (azaz önálló szervnek tekinthető). 1962-ig a BM II. Főosztálya volt. (Ezen belül a II/5. osztály foglalkozott a belső reakció elhárításával.) 1962 június 26-án átszervezték a BM főosztályi rendszerét, négy főcsoportfőnökséget alakítva ki (I. pénzügyi–anyagi; II. közbiztonsági, III. állambiztonsági, IV. személyügyi). A III. Főcsoportfőnökségen belül a következő csoportfőnökségek alakultak: III/I. Hírszerzés; III/II. Kémelhárítás; III/III. Belső reakció és szabotázs elhárítása; III/IV. Katonai elhárítás; III/V.: Operatív és technikai Csoportfőnökség. Leghírhedtebb a III/III. Csoportfőnökség volt, amely a társadalom megfigyelését végezte. A csoportfőnökségek mellett önálló osztályai is voltak az állambiztonságnak. Az egyes csoportfőnökségek szintén tovább osztódtak osztályokra. A III/III. osztályai a következők voltak: III/III.-1. egyházi elhárítás; III/III.-2. ifjúsági elhárítás; III/III.-3. társadalomra veszélyes személyek megfigyelése, elhárítása; III/III.-4. elhárítás a kulturális területen. A 3. számú osztályból később kivált az „ellenséges ellenzék fő erőit elhárító” osztály és létrejött a 6. számú, az „ellenséges propagandaanyag készítését és terjesztését elhárító” osztály is. A rendszer alapjaiban nem változott a rendszerváltásig, bár kisebb módosulásokra többször került sor. Az állambiztonsági rendszert az 1990: X. tv. számolta fel. A III/III. Csoportfőnökség jogutód nélkül megszűnt, a többi rész jogutódjai az újonnan létesített nemzetbiztonsági szakszolgálatok lettek.

1962-től a megyei (Budapesti) rendőr-főkapitányságokon is megszervezték a III. (állambiztonsági) osztályokat, melyek vezetője a főkapitány első helyettese volt. A megyei kirendeltségek a BM szakirányítása alatt álltak, kiemelten fontos ügyekben csak az illetékes csoportfőnök hozzájárulásával járhattak el. Az állambiztonság szakmai vezetése a főcsoportfőnök kezében volt, aki egyben a belügyminiszter első helyettese is volt.

A Munkásőrség létrehozását az 1957: 13. tvr. határozta el „a népi demokratikus államrend fokozottabb védelmére”, a szocializmus vívmányainak megőrzésére. Tagjai társadalmi munkában tevékenykedtek, fegyverrel (géppisztollyal) voltak ellátva. Önkéntes jelentkezés alapján „a szocializmushoz hű dolgozókból” szervezték meg a kb. 60 ezer fős állományt. Élén az országos parancsnok állt. A Munkásőrség a rendszer félkatonai védelmi szerve volt. Nem a hadsereg, hanem a párt fennhatósága alatt állt. Fegyveresen védte és biztosította a párt gyűléseit, épületeit, később pedig rendezvények biztosítására használták fel. 1989-ben az országgyűlés határozott a feloszlatásáról.

A Határőrség hovatartozása is 1957-ben vált véglegessé. Ekkor szervezték meg a BM-en belüli önálló fegyveres testületté. Élén irányító szervként a Határőrség Országos Parancsnoksága állt. Ezután sem átnevezésen, sem összevonásokon nem ment át. Belső struktúrája és személyi állománya nem változott. Összlétszáma 15–20 ezer fő között mozgott a rendszerváltásig. A határőrség katonai jellege ezután folyamatosan csökkent, s csak egyenruhája és függelmi viszonyai maradtak katonai jellegűek. Egyébként rendészeti feladatokat látott el, s tevékenysége a határ menti 5–10 km-es sávra csökkent. A határőr-őrsök a zöldhatár védelmét látták el, a forgalom-ellenőrző pontok (FEP) pedig a határátkelőhelyek határforgalmát ellenőrizték. Az egyes határszakaszok őrseit és FEP-jeit a kerületi parancsnokságok fogták össze.

Szintén a Belügyminisztériumon belül működő szakszerv maradt a Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hivatal (KEOKH) és az Útlevélosztály. A KEOKH az idegenrendészet (külföldiek magyarországi tartózkodása) legfőbb állami szervévé vált. Ezt a kérdést 1958-ban, 1966-ban és 1982–1983-ban és 1987-ben szabályozták átfogóan, s a külföldiek bejelentkezési kötelezettsége folyamatosan enyhült. Csak 1956-ban jelent meg először, majd 1958–1960-ban vált véglegessé, hogy a szocialista állampolgárok számára könnyítéseket tettek lehetővé. A nyolcvanas évekre azonban már a nyugatiakra vonatkozó idegenrendészeti szabályok is enyhültek. 1969-ig a KEOKH volt a fő vízumadó szerv is a külföldiek számára, ám attól fogva a FEP-ek és külképviseletek teljesen átvették tőle e jogkört. Az Útlevélosztály jelentősége 1961-től nőtt meg, hiszen ekkor jelent meg először nyilvános jogszabály 1948. óta az útlevelekről. 1970-ben, 1978-ban és 1987-ben törvényerejű rendeletek is foglalkoztak a kérdéssel, s már nem csak az útlevélügyet, hanem a külföldi utazások lehetőségét is tárgyalták (1970: 4. tvr., 1978: 20. tvr.). Ezzel együtt az útlevélügyek intézése folyamatosan decentralizálódott, eleinte csak az Útlevélosztály intézte azt, később a megyei, majd a helyi rendőrkapitányságok is. Az 1987: 25. tvr. bevezette a világ minden országába érvényes útlevelet is.

A Vámőrség Országos Parancsnoksága ismét megszűnt és Vámfőigazgatósággá alakult 1963-ban. 1964-ben visszakerült a Pénzügyminisztériumhoz és egyesítették a Országos Pénzügyőri Főparancsnoksággal, így létrejött az Országos Pénzügy- és Vámőrség Parancsnoksága (OPVP). 1966. február 5-én a testület elnevezése Vám- és Pénzügyőrség névre módosult. Felsőfokú irányító szerve az Országos Parancsnokság (VPOP). Munkáját az 1966: 2. tvr. szabályozta, összefoglalva a vámjog legfontosabb szabályait. A testület munkájában keveredett (sőt még ma is keveredik) a hivatali funkció és a fegyveres őrtestületi munka.

A néphadsereg újjászervezése 1958 tavaszáig húzódott. Létszámát 63 ezer főben állapították meg, de kezdetben a keretet nem tudták feltölteni. 1959-re viszont már 84 ezer fős volt. A szolgálati időt két évre csökkentették. A tiszti iskolákat és a katonai akadémiákat összevonták (Zrínyi Miklós Katonai Akadémia). A hadsereg élén a honvédelmi miniszter állt, aki a hadsered főparancsnoka, legmagasabb rangú tisztje és az MSZMP KB állandó tagja volt. A PB-nek és szovjet Déli Hadseregcsoportnak is felelősséggel tartozott. A szovjet blokkban egyedülálló módón a Kádár-korszak honvédelmi miniszterei sosem lettek a PB teljes jogú tagjai. A szovjet hadsereg további magyarországi állomásozásáról 1957 márciusában egyeztek meg és május 27-én kötöttek szerződést a felek. 1962-ben a BM-től a HM-hez került az Országos Légoltalmi Parancsnokság, amelyből megszervezték a Polgári Védelem Országos Parancsnokságát. 1972. január 1-jén a megalakult a Hátországvédelmi Parancsnokság. 1973 elején átalakult az Országos Légvédelmi Parancsnokság és átszervezték a Honvédelmi Minisztériumot is. 1985-ben ismét szükségessé vált egy szervezeti és vezetési reform, mivel a hadsereg szerkezete megmerevedett. 1988-ban a békelétszám 108 ezer főre nőtt, de a hadsereg technikailag jelentősen elmaradott volt. A hadseregre vonatkozó szabályokat legmagasabb szinten az 1960: IV. tv. és az 1976: I. tv. (a honvédelmi törvények) foglalták össze.

Országos hatáskörű gazdasági szervek

Az 1956 után is Országos Tervhivatal (OT) maradt a gazdaságirányítás legfontosabb szerve, annak ellenére, hogy az 1957 elején felálló Országos Árhivatal vette át tőle az árhatósági jogkört. Az OT feladatait 1961-ben miniszteri rendelet szabályozta újra: a távlati népgazdasági tervek kidolgozása, a tervek anyagi és műszaki megalapozottságának biztosítása, a beruházási és felújítási terv végrehajtásának ellenőrzése voltak a legfontosabbak. Az OT elnökének feladatait egy 1967-es kormányhatározat foglalta össze. Ugyanekkor alakult át az Árhivatal Országos Anyag- és Árhivatallá. 1972-ben a módosított alkotmány ismét leszögezte, hogy Magyarországon a népgazdasági terv határozza meg a gazdasági életet. Ennek alapján született meg az 1972: VII. tv. a népgazdasági tervezésről. Ez rögzítette, hogy „a népgazdasági tervezés központi szerve az Országos Tervhivatal”, amelynek elnöke hivatalból tagja a Minisztertanácsnak (ez 1953. óta volt így). A törvény előírta, hogy a tanácsok és gazdálkodó szervezetek terv készítésére kötelezettek. Az új gazdasági mechanizmus leállítása (1972. november) után Állami Tervbizottság is alakult, ami (helytelenül) fokozta a gazdaság centralizálását. A népgazdasági tervezésről szóló törvényt az 1985: II. tv. módosította és egységes szövegbe foglalva újra közreadta.

A Magyar Nemzeti Bank (MNB) működése nem változott. Jegybanki és kereskedelmi banki tevékenységet egyaránt ellátott. 1956-ban a pénzügyminisztérium felügyelete alá került, majd 1967-től ismét a kormány alá rendelték. Feladatait többször módosították. Fontos szerepet játszott a külföldi hitelek felvételekor, s ennek révén az ország eladósodásában. A legjelentősebb változásra 1987-ben került sor, amikor az MNB-t kereskedelmi funkcióitól megfosztották, kizárólagosan jegybanki feladatokat kapott. Ezzel Magyarországon visszaállt a kétszintű bankrendszer, amit ekkor alapított új kereskedelmi bankok elterjedése is jelzett.

A Munkaerőtartalékok Hivatala 1957. januárjában megszűnt. Jogutódja az ekkor létrejött Munkaügyi Minisztérium lett, amely bérezéssel, munkaerő-gazdálkodással, szakmunkásképzéssel, munkavédelemmel, munkásellátással, sőt üdültetéssel, társadalombiztosítással és munkajoggal is foglalkozott. 1967-ben kidolgozta a Munka Törvénykönyvét (1967: II. tv.), majd kormányrendelet szabályozta újra saját feladatait. A minisztérium 1984-ben megszűnt.

A mezőgazdaságot irányító legfontosabb nem miniszteriális szerv az (Országos) Termelőszövetkezeti Tanács volt. 1965-től a kormány tanácsadó testülete lett és fokozatosan az állam érdekeinek védelme helyett a mezőgazdaság és általában a tsz-ek és tagjainak érdekeiért lépett fel. Az 1967: III. tv. értelmében megszűnt, utóda a Termelőszövetkezetek Országos Tanácsa (TOT) lett, amely lényegében egy tsz-parlamentnek fogható fel (a tsz-ek kongresszusa által választott országos érdekképviseleti szerv, amely egyértelműen a tsz-ek érdek- és jogvédelmét látta el és a tsz-eket érintő minden kérdéssel foglalkozott).

Egyéb országos szakigazgatási szervek

A Magyar Tudományos Akadémia működését az 1960: 24. tvr. szabályozta újra. Eszerint az MTA az ország legfelsőbb tudományos testülete, amely nemcsak művelte a tudományt és végezte a kutatásokat, de azok országos összehangolásában is részt vett. Az 1969: 41. tvr. ugyanezt a kettős feladatot állapította meg. Az MTA tehát tudományos testület és szakigazgatási szerv is. Előbbi értelemben az elnök, utóbbiban a főtitkár irányította a munkáját. Az MTA alapszabálya, bár időnként csekély mértékben módosult, alapvetően az 1949-es, szovjet mintára hozott szabályozást tartotta fenn 1990-ig. Az 1965-ös alapszabály értelmében az Akadémia tudományos osztályainak száma 10-re nőtt. Az önálló kutatóintézetek létrehozása 1956 után is folytatódott. Az MTA kezében volt a tudományos minősítések odaítélési joga is. Ennek szerve 1959-től az MTA Tudományos Minősítő Bizottsága (TMB) volt.

A Magyar Távirati Iroda és a Magyar Rádió és Televízió a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatala felügyelete alatt működött. A Hivatal kezében volt a lapengedélyezés, a terjesztés és a papírellátás biztosítása is. Átalakult a politikai napilapok rendszere is. A Szabad Nép helyett a párt lapja Népszabadság néven jelent meg. A SZOT lapja, a Népszava 1958-ig Népakarat néven jelent meg. Továbbra is a HNF lapja volt a Magyar Nemzet. Végül 1968-ban jelent meg először a Minisztertanács lapjaként a Magyar Hírlap. A Magyar Rádió 1957-ben alakult át Magyar Rádió és Televízióvá, majd 1974-ben váltak önálló szervezetekké.

A sportélet állami irányítása az 1956-ban megszűnt OTSB-től a művelődési tárcához, majd az 1958-ban létesített Magyar Testnevelési és Sport Tanácshoz (MTST) került át. Az 1958: 4. tvr. szerint kormány irányítása alatt állt. Évi két ülése között az elnökség gyakorolta jogkörét. Az MTST ügyeinek intézésére jött létre a neki alárendelt Hivatal (MTSH). Az MTST lett minden testnevelési és sporttevékenység legfőbb állami és társadalmi irányító szerve, igen széleskörű feladatokkal a sport gazdasági, oktatási, verseny, létesítmény-fenntartási, nemzetközi kapcsolattartási, egészségügyi stb. vonatkozású kérdéseivel kapcsolatban. Az 1963: 29. tvr. megszüntette az MTST-t, és lényegesen szűkebb jogkörű, kizárólagosan társadalmi szervet hozott létre a sportmozgalom irányítására Magyar Testnevelési és Sportszövetség néven (MTS). Az átalakulás ezzel nem ért véget, mivel a társadalmi szervezetként működő MTS nem váltotta be a reményeket. 1968-ban átszervezték, majd 1973-ban újra állami irányítású szervként létrejött az Országos Testnevelési és Sporthivatal (OTSH). 1986-ban az OTSH Állami Ifjúsági és Sporthivatallá (ÁISH) alakult át.

Az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) 1956 végén feloszlott, integrálták a Művelődési Minisztériumba. Az 1959: 25. tvr. értelmében ismét önálló, országos hatáskörű szerv lett. Nyilvánosan kihirdetett feladatai nem sokban módosultak. Valódi célja sem, hiszen az egyházak állam alá rendelése, sőt államosítása is feladatuk volt. Az állambiztonsággal együttműködve igyekezett megbízható embereket beépíteni az egyházakba, s ezáltal tovább fejleszteni az ún. békepapi mozgalmat. A politikai rendőrség eszköztárába még a papok lejáratása, kompromittálása, szükség esetén pedig zaklatása, letartóztatása is beletartozott. Az ÁEH 1989. júniusában jogutód nélkül szűnt meg, mint a pártállami struktúra egyik eleme.

A Kádár-korszakban jelent meg a modern értelemben vett állami, intézményesített környezetvédelem Magyarországon. Az 1961: 18. tvr. Országos Természetvédelmi Hivatalt állított fel, amely a természetvédelem irányítását, a védetté nyilvánítást, a védelemről való gondoskodást látta el, továbbá ismertette és népszerűsítette a természetvédelmet. Mellette Természetvédelmi Tanács működött, mint tanácsadó szerv. 1987-ben a Grósz-kormányban Környezetvédelmi- és Vízgazdálkodási Minisztérium is alakult, kifejezve e kérdés növekvő jelentőségét. (De egyben azt is, hogy a környezet védelme évtizedeken át épp a vízgazdálkodást és az épített környezet védelmét jelentette a természetvédelem helyett).

Társadalmi és tömegszervezetek

A szakszervezetek és a SZOT a forradalom után a pártállami keretek között szerveződött újjá, tehát ágazati szerveződéssel és a sztrájkjog nélkül. Az aktív keresők zöme tagja lett. szervezete, működése alig különbözött az 1956 előtti állapottól. 1957. novemberében a forradalom során létesült munkástanácsok végleges megszüntetésekor a szakszervezetek irányítása alatt üzemi tanácsok jöttek létre „a népi demokrácia hathatósabb védelmére és a dolgozók demokratikus jogainak bővítésére”. Ezeket minden állami termelő vállalatnál létre kellett hozni. Valójában a szocialista látszatdemokrácia tipikus példái, kirakatintézmények voltak. A Szakszervezeti Társadalombiztosítási Központ (SZTK) 1964-ben átalakult SZOT Társadalombiztosítási Főigazgatósággá (1964: 6. tvr.) Szervei a társadalombiztosítási igazgatóságok és a Nyugdíjfolyósító Igazgatóság volt. A Főigazgatóság tanácsadó szerve az ugyanekkor létrejött SZOT Országos Társadalombiztosítási Tanács volt. Írott malaszt volt csupán az alkotmány szövegében az, hogy „a szakszervezetek védik és erősítik a néphatalmat, védik és képviselik a dolgozók érdekeit”. Mint láttuk, a szakszervezet irányította az ún. társadalmi bíróságokat is.

A Hazafias Népfront (HNF) 1957. október 21–22-én alakult újra, természetesen ezúttal sem a Nagy Imre által elképzelt módon. Elnöke a keményvonalas hazai kommunista Apró Antal lett. Feladata az volt, hogy a párt elképzeléseit közvetítse volt a társadalom felé, valamint hogy befolyásolja a pártonkívülieket. A HNF-nek saját tagsága nem volt, csak tagszervezeteinek tagjait fogta össze. Itt is érvényesült a párt dominanciája, de szerepet kaptak benne társutasok, sőt Grősz József katolikus érsek és Kodály Zoltán is. 1957. nov. 2-án az MSZMP KB határozott a HNF-mozgalom megerősítéséről. Az 1972-es alkotmány szerint „a Hazafias Népfront tömöríti a társadalom erőit a szocializmus teljes felépítésére, a politikai, gazdasági és kulturális feladatok megoldására, közreműködik a népképviseleti szervek megválasztásában és munkájában”. A Hazafias Népfront csak akkor vált nagyobb jelentőségű szervvé, amikor egy elkötelezett reformer került az élére. Pozsgay Imre 1982-ben lett a HNF főtitkára, ahová tulajdonképpen száműzték a kulturális–művelődési miniszteri posztról. Azonban az addig jelentéktelen szervezetből sikerült egy reformpárti műhelyt létesítenie.

Az ifjúsági szervezeteket is újjá kellett szervezni a forradalom után. A Dolgozó Ifjúság Szövetsége helyett 1957. márc. 11-én az MSZMP KB határozatot hozott az ifjúságról, aminek alapján 1957 márc. 21-én megalakult a Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség (KISZ), a 14–26 éves ifjak szervezete. 1957-ben e korosztálynak alig 5%-a lépett be, később ez az arány 30–40%-ra nőtt. Célja kezdetben a forrongó ifjúság lehűtése, később a párt utánpótlás-nevelése volt. A tagok zöme nem a munkások közül került ki, így e szervezet inkább karrier-építő lehetőség volt. A még működő egyéb ifjúsági szervezeteket (MEFESZ, stb.) ellehetetlenítették. Változatlanul fennmaradt a kisdobos- és úttörőmozgalom. A taglétszám itt is alaposan visszaesett, de 1966-ra már 20%-kal meghaladta az 1956 előtti egymillió főt. A belépést az iskolák el is várták, de a mozgalom sem volt már olyan „katonás”, mint Rákosi idején.

A nőszövetség (MNDSZ) szintén a forradalom áldozata lett, bár már azt megelőzően is fontolgatták átszervezését a párt vezetői. Helyette alakult meg a Magyar Nők Országos Tanácsa (MNOT). Mivel a Kádár-korszak ideológiai és propaganda-szempontból jóval csendesebb volt, mint a Rákosi-diktatúra, így a MNOT közéleti szereplése sem volt olyan látványos. Célkitűzései azonban hasonlítottak elődszervezetéhez. Hasonló volt ehhez az Országos Béketanács és a némileg átszervezett és módosított nevű Magyar–Szovjet Baráti Társaság (a név a „baráti” jelzővel egészült ki). Ezek jelentősége és közéleti aktivitása jócskán csökkent, de ideológiai okokból megszüntetésük szóba sem kerülhetett.

Az Újságírószövetség (MUOSZ) működését 1957. januárjában forradalmi szerepe miatt felfüggesztette a pártvezetés. Augusztustól felülvizsgálták a tagságot, sokak ellen eljárást is indítottak. 1958. januárjában döntött a PB az újjászervezésről, amire május–június fordulóján került sor. A MUOSZ szigorú kritikákban részesült a pártvezetés részéről és nyilvánvalóvá tette, hogy ezután csak szoros pártirányítás mellett működhet a szervezet. A hatvanas években az érdekvédelem és a szakmai színvonal erősítésére való törekvés jellemezte a szövetséget. A MUOSZ felett az 1956 végén megszervezett Minisztertanács Tájékoztatási Hivatala gyakorolta a felügyeleti jogkört. A hetvenes években a reformok megtorpanása után a MUOSZ ismét az agitáció és propaganda szolgálatába szegődött. A jó újságíró legfőbb kritériuma ekkor a „a nép, a munkásosztály, a szocializmus ügye iránti feltétlen hűség” volt. Ez a szellem kitartott a nyolcvanas évek második feléig, s csak 1987-ben jutott el oda az Újságírószövetség, hogy a sajtónyilvánosság kiterjesztéséről foglaljon állást. Az országgyűlés 1987 végén megszüntette a MT Tájékoztatási Hivatalát, majd a tagság egy része 1988-ban követelte az újabb átszervezést, a rendkívüli közgyűlést. A megújulás két lépésben 1989-ben következett be.

Az Írószövetség működését 1957-ben szintén felfüggesztette a hatalom. Kádárnak ezután az irodalmi életet is sikerült depolitizálni. Az írók soha nem nyerték vissza azt a politikai szerepet és befolyást, amit Magyarországon a reformkor óta folyamatosan élveztek. Az Írószövetség helyett a Művelődési Minisztérium tanácsadó szerveként létrejött az Irodalmi Tanács, amiben azonban csak ortodox, „balos” írók vettek részt. A párt ezután a népi írókat részben bíráló, részben elismerő határozatot hozott, majd a felszabadulás utáni magyar irodalomról szóló határozatában az írókat is felelőssé tette 1956-ért. A PB már 1958. novemberében döntött az Írószövetség helyreállításáról, de a közgyűlést csak 1959. szeptemberében tartották meg. A legnevesebb népi írók azonban még 1962-ben sem léptek be a szervezetbe. Az irodalmi (és általában a művészeti) élet „alapintézménye” a támogatás–tűrés–tiltás hármas rendszere, azaz a „3T” volt, amit egy 1958-as párthatározat (az MSZMP művelődéspolitikai irányelvei) fogalmazott meg először. Az írók az újságíróknál előbb szabadultak meg az államszocialista befolyástól. Sok író ellen kellett fellépni már a hatvanas–hetvenes években is, egyesek ellen felfüggesztett börtönbüntetéseket is hoztak. A nyolcvanas években az irodalmi lapok körüli botrányok, lapbezúzások, felfüggesztések egyre gyarapodtak. Az Írószövetség 1986-os közgyűlése pedig a pártellenőrzés megszüntetését és a sajtószabadságot egyaránt követelte.