Igazságszolgáltatás 1711–1848

A Habsburgok trónra jutásával a király személyes ítélkezése megszűnt, a külső és belső háborúkkal terhes 16–17. században a központi, curiális bíráskodás jelentősége lehanyatlott, hatásköre összeszűkült, a külföldön élő uralkodó a közrend védelmével az e korban szokásos mértékig sem törődött, a jogszolgáltatás így nagyrészt – a jobbágyokra nézve teljesen – a helyi, rendi hatóságok kezébe került, s ezek fölött a központi hatalom még ellenőrzést sem gyakorolt.

A török kiűzése után a magyar jogszolgáltatás megújítása, különösen a felsőbíróságok tarthatatlanul hosszú ítélkezési szünetei miatt, kiemelkedő helyre került III. Károly államszervezési programjában. Az 1715-i országgyűlés bizottságot küldött ki, mely a kérdés egészét fölölelő javaslatokat dolgozott ki az 1722/23-i országgyűlésre. A bírósági szervezet s, a perrendtartás korszerűsítése érdekében hozott rendelkezések közül legfontosabbak a királyi curia átszervezését és a protonotáriális (ítélőmesteri) vándorbíróságok megszüntetését, s helyettük 4 új királyi bíróság, a kerületi táblák felállítását elrendelő törvénycikkek voltak. 1724-ben tehát a magyar jogszolgáltatási szervezet lényegesen módosult. A királyi curia (a hétszemélyes tábla és a királyi tábla) alkalmilag összehívott, különféle hatáskörű ülésszakot tartó középkori oktáviális (törvényszaki) fórumból rendszeresen ítélkező s állandósult hatáskörű felsőbírósággá vált, melynek székhelye is az ország területi központja, Pest volt. Ítélkezése többé nem korlátozódott az ország nyugati vagy keleti részére, hanem kiterjedt az egész országra és Horvát–Szlavóniára is. Természetesen a curia az átszervezés után is feudális jellegű bíróság maradt, az ülésezés rendje a bírák kényelméhez igazodott, törvényszakokat hagytak ki megszakítva a folyamatosságot. Az 1724 előtti tűrhetetlen állapotokhoz képest a változások mégis nagy előrehaladást jelentettek. Ugyanígy kell értékelnünk a protonótáriusok rossz hírűvé vált vándorbíróságainak helyére lépő (hatáskörüket átvevő) kerületi táblákat is, melyek a királyi fórumok számát a rendiek rovására növelték.

A jogszolgáltatás radikális megváltoztatását tűzte ki célul II. József. A rendi jellegű, decentralizált, a közigazgatással összefonódott bonyolult bírósági szervezet, a központi hatalom ellenőrzését akadályozó rendi privilégiumok, a nemesi érdekeket szolgáló magánjog egyre élesebb ellentétbe kerültek az európai fölvilágosodás eszméivel. A haladás e téren is új rendet kívánt: központosított államapparátust, az államhatalmi ágazatok szétválasztásán alapuló, világosan áttekinthető hivatalszervezetet, egységes, racionális jogrendszert. 1785 december 12-én adta ki rendeletét az új jogrendről (Novus Ordo Judiciarius). Ez, és az erre épülő további rendeletek szisztematikusan bontották le a feudális bíróságok bonyolult szervezetét, megszüntették a legtöbb rendi fórumot, helyükbe új királyi bíróságokat állítottak. A közigazgatást elkülönítették a jogszolgáltatástól, s az egész szervezetet szoros egységbe foglalták a hétszemélyes tábla felügyelete alatt. Az utóbbit ugyanis József – legfelső bíróság jellegét meghagyva – a kancelláriával egyenlő rangra emelte s az egész magyar jogszolgáltatás központi irányító orgánumává, felügyeleti hatóságává tette meg.

A rendi fórumok lebontására tett intézkedései közül a vármegyék és kiváltságos területek ítélkezésének teljes eltörlése, a földesurak s a városok pallosjogának elvétele (büntetőbíráskodásuk betiltása) a tárnokszék, személynöki szék s a nádori bíróság megszüntetése volt a legfontosabb. Az új rend a jobbágyok számára is lehetővé tette a föllebbezést, sőt polgári ügyekben az utat a curiáig nyitotta meg. Legnagyobb változásnak azonban azt tekinthetjük, hogy bűnperekben rendi állásra tekintet nélkül ítélkeztek, vagyis e tekintetben megvalósult a törvény előtti egyenlőség.

1790 május 1-én megszűnt az „új rend” bíráskodási gyakorlata, s régi állapotába tért vissza a magyar jogszolgáltatás. Eredményei közül megmaradt a bűnperek föllebbezhetősége, melyet most már országos törvény (1790: XLIII. tc.) mondott ki. Igaz jobbágyok számára csak korlátozott módon: halálbüntetés esetén.

A reformkorban a jogszolgáltatás ügye egyre inkább a közérdeklődés előterébe került. Visszáságai, elmaradottsága újabb és újabb kezdeményezésekre serkentettek, de félbemaradtak a jog kodifikációjának munkálatai, sikertelen maradt a magyar büntetőtörvénykönyv megalkotásának kísérlete.

Tárgyunk szempontjából büntetőjogi téren a statáriális bíráskodás széleskörű alkalmazása, a polgári bíráskodás területén pedig az 1840-i váltótörvény (1840: XV. tc.) bevezetése volt fontos. A váltótörvény széles rést nyitott a nemesi kiváltságokat oltalmazó feudális magánjog avult szövevényén, s a bírósági szervezetben is jelentős változást okozott. A törvény ugyanis a váltóügyeket első fokon a teljesen új váltótörvényszékekre ruházta, másodfokon pedig a hétszemélyes tábla ekkor elkülönült váltóosztályára.

A jogszolgáltatási szervek közül alsó szinten a falvak és mezővárosok bíróságai foglaltak helyet. A falu (possessio) volt a jobbágyság legmagasabb társadalmi szervezete, amelynek keretében bizonyos önkormányzatot élvezett. Ez elsősorban a faluközösség tagjai fölötti ítélkezés jogában nyilvánult meg, melyet a földesúri hatalom teljesen soha nem vont el a jobbágyoktól. A 18. században az ítélkezés a falu bírájának házában történt. Az ügyeit intéző, s egyben a bíráskodást is végző elöljáróság a földesúr, illetőleg a vármegye beavatkozásával választott bíróból, és esküdtekből (4–12) állt. Az elöljáróság a 18. századtól kiegészült a falu jegyzőjével („a falu pennájával”), aki a község írásmunkáit végezte, s vezette a falukönyvet. Az ítélkezés természetesen csak a falusiak kisebb polgári ügyeire, személyes vitáira, kihágásaira terjedt ki. A falusi bíróság ítéletével elégedetlen fél ügyét a szolgabíró, vagy nagybirtokon az úriszék elé vihette.

A földesúri mezőváros jogi helyzete a faluéhoz volt hasonló. Nagyobb gazdasági erejével azonban a földesúrtól függését lazítani tudta, s urától vagy az uralkodótól kiváltságokat szerzett. Ehhez képest bíróságának hatásköre is tágult. Egyes mezővárosok lakosságuk mindenféle polgári ügyében eljárhattak, sok helyen saját szokásjog alakult ki., sőt némely város a büntető hatáskört is megszerezte. A városi bíróság ítélete – kiváltságaitól függően – kerülhetett az úriszék elé, vagy a megyei törvényszékhez.

A 16–17. században az úriszéktől más fórumhoz semmilyen ügyben nem lehetett föllebbezni, az úriszék ítélete végleges, így pl. az általa kiszabott halálbüntetés végrehajtható volt. Az elmarasztalt jobbágy csak urától kérhetett kegyelmet, mert a földesurak a kegyelmezés királyt illető jogát – törvénytelenül – magukhoz ragadták. Később megszűnt a földesúr abszolút bírói hatalma: a 18. század közepétől polgári ügyben az úriszék ítélete föllebbezhetővé vált a megyéhez. II. József rendelkezései értelmében a jobbágy perei az úriszéktől a királyi curiáig felmehettek, az úriszék büntető hatásköre pedig megszűnt. 1790-ben az úriszék visszakapta régi hatáskörét, de ítéletei ezután is mind polgári, mind pedig a súlyosabb büntető ügyekben a királyi táblára, s onnan a hétszemélyes táblára voltak föllebbezhetők.

A vármegyei szervezet, s a megyei autonómia Mohács után tovább erősödött. Ez megmutatkozott mind a közigazgatás, mind a vele egybeszövődött jogszolgáltatás terén. A jogszolgáltatás ellátására a megyei törvényszékből (sedes judiciaria, röviden: sedria) kivált a külön büntető sedria, s mint alsóbb fokú megyei bíróságok, kialakultak az alispáni és szolgabírói ítélőszékek. E fórumok bíráskodtak a megyei nemesség, s az úriszéket tartó nagybirtok hatalma alatt nem álló jobbágyság mindenféle peres ügyeiben. Az ítélkezést ugyanaz a megyei tisztikar végezte, mely a megye közigazgatási funkcióit is ellátta.

A szolgabírói ítélőszék a legalsóbb megyei bíróság volt. Itt a szolgabíró (judlium) a mellérendelt esküdttel ítélkezett rendészeti, kihágási s kisebb perértékű polgári ügyekben. Mind a szolgabírói szék, mind a többi megyei fórum, csak a megye területén bírt illetékességgel. Nem járhatott el a megye azonban semmiféle olyan perben, mely az ősiséggel kapcsolatos jogot érintett, mert az már első fokon is a királyi tábla hatáskörébe tartozott.

Az alispáni ítélőszéket az alispán tartotta egy szolgabíróval és egy esküdttel. Kizárólag csak polgári perekben bíráskodtak: kisebb hatalmaskodási és becsületsértési, továbbá adóssági és örökösödési és egyéb birtokperek tartoztak hatáskörébe. Az intézmény a 18. században jött létre, ahonnan a sedria-hoz vezetett a fellebbviteli út.

A vármegye legmagasabb fóruma a megyei törvényszék (sedria) volt. Ezen az alispán, a 18. század óta létező büntető sedria-n a másodalispán elnökölt. Bírótársaik a megye szolgabírái, esküdtjei és táblabírái közül kerültek ki. Számukat, egymás közötti arányukat nem szabták meg, általában egy szolgabírónak a maga esküdtjével, és 5–6 táblabírónak kellett jelen lenni. Rajtuk kívül megjelent az ülésen a vármegye tiszti ügyésze, a megyei nótárius, később a főjegyző és egy jegyzőkönyvet vezető aljegyző. A polgári sedria ítélkezett másodfokon az alsóbb megyei fórumoktól, s az úriszék alá nem tartozó mezővárosoktól föllebbezett perekben. Ezekhez járultak a 18. században az úriszéktől föllebbezett polgári perek is, melyeket korábban a földesúr bírói határköréből nem vihettek tovább.

A polgári sedriá-tól a peres út a királyi táblához vitt tovább. Ez a 16–27. században a jobbágyok számára – ugyanúgy, mint az úriszék és a megye viszonylatában –, itt le is zárult: a curiára akkor csak nemes föllebbezhetett. A 18. század végén ez a különbség is megszűnt: aki a költségeket fedezni tudta, ha jobbágy is volt, a vármegyétől a pert a curiáig vihette föl. A büntető sedriától II. József reformjáig elvileg sem nemes, sem jobbágy nem föllebbezhetett, ám a gyakorlatban a nemesek ezt áttörték. A Novus Ordo a bűnperek föllebbezését minden társadalmi osztály számára megnyitotta és rendszeresítette. A József-féle reformok ugyanis a régi vármegye szervezetet megszüntették, az átalakított megyei hatóságoknak csak közigazgatási hatáskört engedtek.

Az ország 4 vidékének – Dunáninnen, Dunántúl, Tiszáninnen, Tiszántúl –, megfelelően Magyarországon 4 kerületi tábla létesült, mind a 4 1724-ben kezdte meg munkáját. A dunáninneni kerületi tábla székhelye Nagyszombat, a dunántúlié Kőszeg, a tiszáninnenié Eperjes, s a tiszántúlié Nagyvárad volt. Utóbbiban csak fölállították a királyi bíróságot a törvény rendelése szerint, de már 1725-ben átköltözött Debrecenbe. A kerületi táblák 1849-ig működtek, az osztrák rendszer ekkor megszüntette őket.

Városi bírósági szervezet a szabadkirályi, illetve a bányavárosokban alakult ki még Mohács előtt. E településeken az igazgatás és jogszolgáltatás feladatait a tanács látta el, idővel legföljebb a hivatali apparátus s az ügyvitel vált fejlettebbé. A 17–18. században sok város vezetősége új tisztségviselővel – a polgármesterrel – egészült ki, aki a továbbiakban, a vezetésben az első helyet – a főbíró helyét – foglalta el. Ugyancsak a 17–18. században vált állandó állássá a városkapitányi hivatal, s a város jogi képviselőjeként megjelent a tiszti ügyész (fiskális prokurátor). A városi jegyző – a 18. századtól főjegyző – mellett aljegyzőket foglalkoztatnak, a tanács többi tagját, a városi esküdteket (12 fő) ezután már szenátornak, tanácsnoknak nevezték, s életfogytig választották. A hivatalos bürokrácia kiépülésével viszont a plebejus elem egyre kevésbé szólhatott bele a város vezetésébe, s azt egy szűk patrícius réteg sajátította ki, tág lehetőséget nyerve a visszaélésekre, hatalmaskodásokra.

A városi jogszolgáltatás legfontosabb szerve a tanács (senatus), mely bírói hatalmát külön judiciális üléseken, mint törvényszék gyakorolta

A rendészeti és kihágási ügyeken kívül (melyek a vásárbíró, később a városkapitányi szék alá tartoztak, minden ügy a város törvényszékén indult. A büntető perek a 18. század végéig nem is föllebbezhetők, de az 1791: XLIII. tc. elfogadása utána curiáig mehettek.

Polgári perekben régi módon történt a föllebbezés, s ez a város kiváltsága szerint a tárnokszéknél, vagy a személynöki széknél kötött ki. Emiatt a szabad királyi városok többségét tárnoki, a bányavárosokét személynöki városoknak nevezték. A tárnokszék Pozsonyban ülésezett, de a 18. században visszaköltözött Budára, Mohács előtti székhelyére. A tárnokszéken a tárnokmester ítélkezett a maga protonótáriusával, s a tárnoki városok delegáltjaival, az e városoktól föllebbezett polgári perekben. A 17. század óta a tárnoki városok száma egyre nőtt, az eredetileg 7 város a 19. század közepére elérte a 28-at.

Mivel a tárnoki szék bíráskodására erős hatást gyakorolt Buda város joga, azok a városok, melyek eltérő jogszokásokkal éltek, s magukat nem kívánták a tárnoki széknek alávetni, föllebbezett ügyeiket igyekeztek a személynök elé juttatni. A személynöki városok száma így szintén növekedésnek indult : a 16. század eleji 7-ről a 19. század elejére 40-re gyarapodott. A személynöki széken a személynök a királyi tábla tagjaiból alakított 5 fős tanácsban ítélkezett, 1724 óta Pesten, s csak polgári ügyekben.

A 16–17. század folyamán a nádor, illetve a királyi helytartó ítélőszékéből (melyet a 17. század végén már hétszemélyes táblának neveztek), valamint a királyi táblából alakult ki a királyi curia új szervezete. A „királyi curia” kifejezés ekkor két, egymáshoz kapcsolódott bíróság – a két tábla – közös elnevezésére szolgált, illetőleg e két bíróság közös szervezeti egységét jelentette. Itt az ország rendes nagybírái: a nádor, vagy a tisztség betöltetlensége esetén a királyi helytartó, továbbá az országbíró és a királyi személynök szolgáltattak igazságot. A nádori, vagy helytartói ítélőszéken, illetőleg a hétszemélyes táblán a nádor (palatinus regni), vagy helytartó (locumtenens regius) 3 főpappal és 3 főúrral együtt bíráskodott, az utóbbiak egyike az országbíró volt.

A királyi tábla elnöke a személynök (personalis) volt, bírótársait egy főpap, egy főúr, a nagybírák 4 ítélőmestere, 4 nemes ülnök adta. A 18. századig a hétszemélyes tábla tisztán föllebbviteli bíróság volt: a királyi táblától tovább vitt perek revíziós fóruma. Ezzel szemben a királyi tábla vegyesfokú bíróságként működött: fölülvizsgálta a megyéktől, a protonótáriusoktól, a báni táblától, tárnokszéktől hozzá föllebbezett ügyeket, de első fokon is ítélkezett a királyi fiscus s a nemesség különféle magánjogi pereiben. Ez a gyakorlat azonban hatásköri zavarokat okozott, amit az 1724-i reform szüntetett meg. Ennek köszönhetően a Pestre helyezett curia elérte az egykorú dicasteriumok szervezettségi fokát. A magyar jogszolgáltatás a gazdasági–társadalmi fejlődéssel azonban ezután sem tudott lépést tartani, viszont bírói szervezete sokat ledolgozott középkori elmaradottságából.

Legfontosabb változás a létszámgyarapodás volt (hétszemélyes tábla valójában már 21 főből állt: nádor, 5 főpap, 6 főúr, 9 nemesi ülnök), melyet az ügyforgalom növekedésén kívül a curia hatáskörének nagyarányú bővülése okozott. Míg a 16–17. században csak a kiváltságos osztályok (papság, nemesség) magánjogi ügyeivel foglalkozott, a 18–19. század során egyetemes hatáskörű országos felsőbírósággá alakult át. 1848-ig a föllebbezett perek az ország valamennyi alsóbb bíróságától a királyi curiára érkeztek.