Helyi közigazgatás 1711–1848
A törvényhatósági – municipiális – szervezet
az országnak főleg a királyi közigazgatás céljára rendelt területi beosztása
volt. Az ősi vármegye királyi tisztviselők hivatali kerülete, akiknek hatósága
csak a nem-nemesekre terjedt ki. A nemzeti királyság megszűnésével a vármegye
már mint az országos nemesek önkormányzati testülete szerepelt törvényeinkben,
gyakorolta a követküldés és utasítás jogát, választott tisztviselőivel a
helyhatósági és az elsőfokú polgári és büntetőbírói hatóságot. Amíg minden
nemes nemcsak jogosítva de kötelezve volt az országgyűlésen megjelenni, addig a
követválasztásnak és utasításnak nem volt értelme. 1608-ban törvény szüntetette
meg ezt az állapotot, és 1613-ban már kimondták, hogy a megye a főurak felett
is bíráskodhatott.
A török idők alatt
lett a megye jelentékenyebb katonai egységgé is, midőn a főurak elszegényedvén,
nem tarthattak bandériumokat, s nem vonták el a kisebb nemességet a megye
zászlaja alól. Ekkor váltak a megyék önálló tényezőkké, amikor elhagyatva, az
országos kormány nélkül önmagukra utalva, nem törvény alapján, hanem a
viszonyok kényszerítő hatalmának hatása alatt, maguk végeztek mindent. Az
önkormányzati szervvé alakult megyében a helyi hatóságot a nemesség mintegy önmagában,
s nem a királytól átruházottképpen bírta, melyben a kiváltságos rend az állami
szabadság védelmére is képessé tette magát. A megyék ellenállása, akár aktív,
akár passzív formában jelentkezett, nemcsak az uralkodói rendeleteknek, de még
az országgyűlésen, tehát a rendiség képviselőinek a részvételével hozott
törvényeknek az érvényesülését is meghiusította.
A Habsburg uralom alatt a megye
jelentősége megnőtt: nemesi érdekképviseleti jellege mellett a nemzeti
függetlenségi mozgalmak bástyája lett. Szervezete 1848-ig állandónak mondható.
Legáltalánosabb és legátfogóbb
testületi szerve a közgyűlés (generalis
congregatio), korszakunkban egyben a birtokos nemesség legfontosabb
politikai fóruma. A szabad királyi és bányavárosok, ha a megye területén
birtokaik feküdtek, követeik útján szintén részt vehettek a közgyűlés
munkájában. A vármegyei közgyűlés hatásköre már a 16. századra kialakult, s
hosszabb időre megszilárdult. Mindazok az ügyek idetartoztak, amelyekben a
megye elvi irányítását kellett kifejezésre juttatni. Mivel a megye követei (ablegati)
útján részt vett a törvényhozásban, őket is a közgyűlésen választották meg, s
ott adtak nekik utasítást (instructio), amelyekhez alkalmazkodniuk
kellett, fizetésüket ott állapították meg, s ott számoltak be küldetésükről. A
megyei közgyűlésben olvasták föl a kormányhatóságoktól érkező rendeleteket. Ha
a rendeletet törvényesnek találták, a közgyűlés intézkedett annak
végrehajtásáról, ha nem, végrehajtását fölfüggeszthették az uralkodóhoz
intézett egyidejű indokló fölterjesztéssel.
1715-ben megszűnt katonai egység
lenni, s tisztán polgári hatósággá alakult. Ezzel párhuzamosan megszűnt az
alispán vezéri tisztsége a megyei hadak élén, s a polgári tisztikar fejévé
vált.
Mivel a törvények és
kormányhatósági rendeletek nem a helyi követelmények figyelembe vételével
készültek, s különben is sok életviszonyt szabályozatlanul hagytak, egyre
inkább érvényesült a megyék jogszabályalkotási hatásköre (statutumalkotás). A 18. században már az vált általános nézetté,
hogy a megye önálló tartomány. Bessenyei
György kijelentette: „Egy kis Respublica áll előttem, körülöttem, mely egy
várnak megyéje. Amennyi vármegyében fekszik a nemzet, annyi egymástól független
tartományt, ítélőszéket formál”.
A közgyűlés választotta a főispán
kivételével a vármegye tisztviselőit. Kiemelkedett közülük az alispán, aki már
Mohács előtt is a vármegyei önkormányzat első tisztviselője volt. Az 1723: LVI. tc. szerint személyét a
főispán négy jelöltje közül a közgyűlés választotta. Mellette a szolgabírák, az
esküdtek és a megyei jegyző alkották a tisztikar régóta fönnálló állományát. A
17. századtól kezdve a különböző szakigazgatási ágak kiépítésével újabb megyei
hivatalokat is szerveztek. Új hivatalt töltöttek be a megyei adószedők (perceptores), akik az adó kivetését és
beszedését irányították. Megjelent a tiszti ügyész (fiscalis) hivatala, aki a megye jogi képviseletét látta el, s
egyben a bűnügyekben a vádhatóságot képviselte. Fontos szerepet töltöttek be a
táblabírák. Igaz, törvény szerinti feladatuk a megyei törvényszéken (sedrián)
való részvétel volt, de számos nem bíráskodási feladatot is kaptak. Pl. az
1830-as években ők vizsgálták felül a megyei iskolák helyzetét, s részt vettek
a gyámügyi küldöttségben.
A 18. században már találkozunk a
megyeri aljegyzőkkel (vicenotarius)
és írnokokkal, akiknek száma mindjobban nőtt. A megyei főjegyző vezette az
adminisztrációs tevékenységet.
A közgyűlés állapította meg a
megye háztartását, s kivetette a fedezésére szükséges házi adót (domestica), melyet a vármegye pénztára
(házi pénztár) kezelt. A megye intézte az állami adókirovást, intézte a
katonaság bekvártélyozását.
A megyék az ország kormányzatában
elsősorban az igazgatásban, de nem kis mértékben a bíráskodásban is fontos
szerepet játszottak. Az, hogy az uralkodói abszolutizmus kitűzött céljait
miként tudja megvalósítani, nem annyira az országos hatóságokon, sokkal inkább
a megyéken múlott. Emiatt döntő fontosságú kérdéssé vált, hogy a király a
megyékre mekkora befolyást tud gyakorolni, a megyék kormányzati apparátusát
miként tudja szolgálatába állítani. Erre a célra egyetlen eszközként a
főispánok szolgáltak. Az a kapocs, amely a nemesi vármegyéket az uralkodóhoz
fűzte, amely részben királyi jellegüket megadta a főispáni tisztség volt. A
nemesi vármegyék élén álló főispánokat a király nevezte ki, az uralkodót
képviselték a rendi dualizmus idején. A 18. századi Magyarország 43 megyéjének
főispánja szinte kizárólag egyházi vagy világi főnemesek közül került ki.
Köznemest csak 2 megye élén (Esztergom, és Pest–Pilis–Solt) találunk, akik
azonban nem rendes főispánok, hanem adminisztrátorok
(főispáni helyettesek) voltak. Ez a tény azt jelentette, hogy az uralkodó
megyei képviselői a rendiség vezetői közül kerültek ki, akiktől nehezen
lehetett elvárni társadalmi helyzetük alapján, hogy az abszolutizmus és a rendi
érdekek ütközésekor ne az utóbbi oldalára álljanak.
A megyei kormányzat tehát teljes
egészében a rendiség kezében volt, s ennek hátrányait Bécsben is jól látták. El
kellet érni, hogy a király minél jobban megnyerje a főispánokat az uralkodói
célkitűzéseknek és annak szolgálatába állítsa. Erre volt kísérlet az 1752-i
főispáni utasítás. Mária Terézia hangozatott célja: az adózó nép megmaradása,
az igazság megőrzése volt. Ha a megyéket jól kormányozzák, ha az adózó népet
minden sérelemtől megóvják, e célok elérhetők. Utasítása a megyei kormányzat
egyöntetűségét és egységét a katolikus vallás ápolásában, a főispánok aktív
helyi közéleti szereplésében és a megyei tisztújítás szigorú felügyeletében
látta. Utóbbi a választás alá eső megyei tisztségek betöltésének befolyására
irányult, hogy ti. a főispán akadályozza meg az alispántól lefele ívelő
rangsorban a földesúri alkalmazottak megválasztását. Az utasítás kitűzött
célját nem érte el, a megye a rendiség szilárd bástyája maradt korszakunk
végéig.
II. József rövid időre azonban a
megyét is eltávolította a hatalom útjából. Reformjainak végrehajtása a megyék
kezében volt, melyek magisztrátusa viszont a rendektől függött. Így annyi
akadállyal találkozott, még akkor is ha csupán emberséges és közhasznú célt
akart elérni, hogy egész természetes Józsefnek az a törekvése, mely ezzel a
„hamis szervezettel” gyökeresen végezni akart. Minden visszaélésnek és
elmaradottságnak okát a megyében látta. 1785 tavaszán leváltotta a főispánokat,
a szűkebb országot 10 kerületre osztotta és élükre királyi biztost állított,
mint „működő” főispánokat. Ők nevezték ki a megyék tisztviselőit, míg az
alispánt a király. Így lett függő hivatalnok a régi autonóm tisztviselő.
Halála után visszaálltak a megyei
nemesi önkormányzatok, sőt a megyék új erőre kaptak. A polgárosodás
gondolatától áthatott rendek azonban gyakran szembesültek azzal, hogy a reform
törvénnyé válása nem biztos. Ezért a legbuzgóbb megyék a maguk hatáskörében
megkezdték a legszükségesebbnek tartott javítások életbe léptetését. Nyitra
megye pl. a titkos szavazásról, Somogy a közmunka megváltásról hozott végzést.
Ugyanakkor a megyei közélet épp ekkor vált a bocskoros nemesség bevonása miatt
zavarossá: visszaélések, szabálytalan korteskedés jellemezték. Fokozatosan az
országgyűlés általános nézete lett, hogy a megyék helyzetét rendezni kell. A
kormány ennek lényegét a király megyékre gyakorolt nagyobb befolyásában látta.
A törvény lehetővé tette, hogy a megyéjétől távollévő főispánok helyébe
adminisztrátort, helyettest állítsanak. 1844-ben 30-megyébe neveztek ki
adminisztrátorokat, akik nem főrendek voltak, hanem tisztviselők, és a megyék
helyett a kormány nevében akarták a reformot vezetni. Politikai céljuk:
kormánytöbbséget szerezni az országgyűlésben. Ennek eléréséhez megszerezték a megyei
törvényszéki elnökséget, a megyei levelezések aláírási és pecsételési jogát, a
megyegyűlési elnöki székből megakadályozták az egybegyűlt választók szabad
akaratának érvényesülését. A rendszert az 1848-as forradalom szüntette meg.
A szűkebb Magyarország városai nem a
területi, a regionális, hanem a helyi önkormányzatnak voltak szervei. Közülük
mégis csak a mezővárosokat tartjuk helyi igazgatási szervnek, amelyek a
megyéknek alá voltak rendelve. A szabad királyi és bányavárosok fejlődésben a
török kiűzése utáni évtizedek fontos periódust jelentettek, különösen a
töröktől visszafoglalt területeken, ahol e városok köre több új helységgel
bővült.
Területi alapon e városok 6
csoportját különböztethetjük meg. Az első csoportba az északnyugati felvidék
szabad királyi városai tartoztak, pl. Pozsony megyében Pozsony, Nagyszombat,
Bazin, Modor és Szentgyörgy, Nyitra megyében Szakolca, Trencsén megyében 7
város.
A második csoportba az
északnyugati felvidék bányavárosai tartoztak, Zólyom megyében Besztercebánya,
Ó-Zólyom, Breznóbánya, Libetbánya és Korpona, Bars megyében Körmöcbánya és
Újbánya, Hont megyében Bakabánya és Selmecbánya, összesen 9 város. Mindkét
csoport valamennyi városa még a török kiűzése előtt nyerte el kiváltságait.
A harmadik csoportot a Dunántúl
nyugati határán fekvő szabad királyi városok alkották, Sopron megyében Sopron,
Kismarton és Ruszt, Vasvár megyében Kőszeg, összesen 4 város. Kiváltságaik még
a török kiűzése előtti időkből származtak.
A negyedik csoport városai a
Dunántúl északi részén és a Duna–Tisza közén feküdtek, Győr megyében Győr,
Komárom megyében Komárom , Esztergom megyében Esztergom, Fejér megyében
Székesfehérvár, Pest megyében Buda és Pest, Csongrád megyében Szeged, Bács
megyében Szabadka, Zombor és Újvidék, összesen 10 város. Közülük csak Buda és
Székesfehérvár volt már a török előtt is város. Pest 1703-ban, Esztergom
1708-ban, Szeged 1715-ben, Győr 1743-ban, Komárom 1744-ben, Szabadka és Újvidék
1748-ban, Zombor 1749-ben nyerte el a városi kiváltságot.
Az ötödik csoportba Tiszántúl
szabad királyi és bányavárosait sorolták, Bihar megyében Debrecen, Szatmár
megyében Felsőbánya, Nagybánya, és Szatmárnémeti, összesen 4 város.
Szatmárnémeti 1715-ben lett város, a többi még a török kiűzése előtt.
Végül a hatodik csoport városai
az északkeletei felvidéken találhatók. Szepes megyében Lőcse és Késmárk, Sáros
megyében Eperjes, Bártfa, és Szeben, Abaújvár megyében Kassa, összesen 6 város.
Valamennyi az volt már török kiűzése előtt is.
Erdély és a kapcsolt részek településeit
is ideszámítva a 18. század végén 61 szabad királyi várost tartottak nyilván
Magyarországon, de a pozsonyi (magyar), illetve a szepesi kamarának csak 48
volt alárendelve. Pozsega 1766-ban, Pécs 1770-ben, Temesvár 1791-ben nyerte el
városi kiváltságát. A történeti–földrajzi osztályozás nem feledtetheti a tényt,
hogy a szabad királyi városok a valóságban rendkívül eltérő fejlettségű
települések voltak (pl. Pozsony – Ruszt).
A bécsi udvar várospolitikája
elsősorban távlati pénzügyi megfontolásokon nyugodott. A városok pénzügyi
erejének növelése, a tőlük várható nagyobb állami bevételek az abszolutizmus
számára olyan anyagi bázist jelentettek, melyre a politikai törekvéseiben
támaszkodhatott. Szabad királyi városaink helyzetét a nekik adott királyi
kiváltságlevelek, valamint országos törvények és a szokásjog határozták meg.
Legnagyobb kiváltságuk az volt, hogy a tanácstagok és a polgárok összességét
„igazi és valóságos nemeseknek”, amivel a földesurat megillető tulajdon,
valamint a királyi kisebb haszonvételi jogok gyakorlása járt együtt.
A szabad királyi városokban a
király, mint e városok földesura, gyakorolt igazgatási felügyeletet. A
tisztújításokra biztosokat küldött ki, megerősítette a választott személyeket
hivatalukban, a kamarán keresztül ellenőrizte gazdálkodásukat.
A városok azonban nemcsak királyi
jószágok, hanem ugyanúgy, mint a megyék, középfokú igazgatási szervek is
voltak. Az 1733-i uralkodói rendelet szerint közigazgatási, katonaállítási,
ellátási ügyekben a helytartótanácson, gazdasági és földesúri ügyekben a kamarán
keresztül kapják meg a városok a hozzájuk intézett leiratokat, rendeleteket.
Ezzel megdőlt a kamara kizárólagos uralma a városok fölött.
A bécsi udvart a szabad királyi
városok számának növelésében a kincstári érdekek mellett gazdasági és politikai
elgondolások vezették. Államérdeknek tartotta, hogy az országban többségben
legyenek a városok. Ez azért hasznos és szükséges, mert a polgári kézműipar,
mely különben nemesi birtokokon és falvakban telepedne le, a városokban talál
menedéket, ahol adót is fizet.
A városi kormányzat általános
jellemzője az időszakunkat megelőző századokban, hogy a polgárság egésze még
személyesen vett részt benne, elsősorban a közgyűléseken. A 18. század folyamán
ez a helyzet fokozatosan megváltozott, a közgyűlések elvesztették korábbi
jelentőségüket és, s a kormányzat a város gazdag polgárainak kezébe került,
oligarchikus jellegűvé vált. A hatalmat a szűkebb és a tágabb, a belső és a
külső tanács gyakorolta, életfogytiglan, önmagát kiegészítve. Néhány család
adta a vezető oszlopos tisztségek betöltőit: a bírót, a polgármestert, a
városkapitányt, akiket a tanács tagjai közül választottak
Az abszolút uralkodói
hatalomnak a városokban nem volt olyan állandó képviselője, mint a megyékben a
főispán. Az a körülmény, hogy a városok földesura a király volt, az uralkodói
abszolutizmusnak megadta a lehetőséget arra, hogy biztosokat küldjön oda, és
azok révén avatkozzék be az önkormányzatba, valósítsa meg célkitűzéseit.
Városaink 1848 előtti fejlődése azt mutatja, hogy a királyi biztosok
eredményesebben képviselték az uralkodói abszolutizmust a városokban, mint a
főispánok a megyében. Ezt bizonyítja az eladósodott városok gazdálkodásának
megjavulása, pénzügyi helyzetének megszilárdulása.
A felvilágosult uralkodói
abszolutizmusnak nagy tervei voltak a városokkal az ország gazdasági
helyzetének javításában, a fejlődést gátló nemesi kiváltságok rendszerének
fölszámolásában. Azonban e tervek nem valósultak meg. A francia forradalom
hatására az uralkodói abszolutizmus egész politikája megváltozott, a városokkal
kapcsolatos elgondolásait is gyökeresen revideálta. Egyebek mellett ez is
közrejátszott abban, hogy Magyarországon a polgári átalakulásban a városok
viszonylag alárendelt szerepet játszottak.
A városok belső szerkezetének
reformja végig kíséri a városi ügyek vitáit a reformországgyűléseken. Fő
vitakérdései akörül forogtak, vajon az igazgatásban a tanács enged-e
beleszólást a választott községnek, vagy még inkább a szélesebb körű
polgárságnak. Ez elől a városi tanácsok még a 19. század első évtizedeiben
elzárkóztak. A negyvenes években megindult a változás, s a követválasztásokba
már kezdték bevonni a városi polgárságot is, de törvény nem lett belőle.
A
kiváltságos kerületek
A megyékkel és a szabad királyi városokkal
azonos szintű, regionális vagy területi szervei voltak a szűkebb Magyarország
kormányzatának a kiváltságos kerületek. Kiváltságos vagy autonóm jellegüket az
adta meg, hogy a szabad királyi városokhoz hasonlóan ki voltak véve a megyék
hatósága alól, közvetlenül az uralkodó, illetve a királyi kormányszervek alá
tartoztak.
Időszakunkban 5 ilyen kerülete
volt a szűkebb Magyarországnak: a 3 jász-kun, a hajdú és a szepesi 16 városé.
A jászokat és kunokat még a 13.
század második felében telepítették le Árpád-házi királyaink a Duna–Tisza közén
és a Tisza középső folyása mentén. Az újhazát adó uralkodói hatalom mindvégig
döntő szerepet játszott sorsuk alakulásában, földjüket mindvégig királyi, vagy
koronabirtoknak, őket pedig királyi népeknek tekintették. Kiváltságaikat,
melyek jelentős mértékű önkormányzatot biztosítottak számukra királyi oklevelek
rögzítették és erősítették meg ismételten. Legfőbb uruk, az uralkodó,
főhatóságát eleinte személyesen, idővel azonban különböző szervei révén
gyakorolta fölöttük. Közigazgatási és igazságszolgáltatási téren már Mohács
előtt a nádorok lettek a jász-kunok főhatóságai. A jász-kun főispánságot és
bíróságot az 1485: XI. tc. a nádori
méltósághoz kötötte. Gazdasági tekintetben Mohács előtt a budai királyi
tiszttartó volt a jász-kunok főhatósága, az uralkodónak járó szolgáltatásokat ő
hajtotta be.
Mohács után, amikor nádori
méltóságot az uralkodó gyakran nem töltötte be, a pozsonyi magyar, vagy a
szepesi kamara gyakorolta az uralkodó főhatósági jogát a jász-kunok fölött úgy
a gazdaság, mint a közigazgatás és igazságszolgáltatás területén. Amikor pedig
a nádori méltóságot betöltötték a nádor nemcsak főispánja és bírája lett a
jászkunoknak, hanem ő élvezte az uralkodónak járó gazdasági szolgáltatásokat
is.
A főhatóság helyi tisztviselői
közül kiemelkedett az uralkodó vagy a nádor által kinevezett főkapitány.
Mellette lényeges szerepet játszott a kerületek kormányzatában az önkormányzat
központi szerve, a jász-kunok egyeteme (universitas), amely a megyei
közgyűlésnek felelet meg.
A jász-kun kerület három részre:
a jász, a nagykun és a kiskun területekre oszlott. A Jászsághoz a török
hódoltság után 11 helység tartozott (központjuk Berény), míg a Nagykunságnak
csak 6 helysége maradt (Karcag központtal), a Kiskunság pedig 8 települést
számlált (központjuk Félegyháza).
A 18. század elején erős volt az
uralkodótól függésük, ennek következménye, hogy a kincstár az egész
Jász-kunságot elzálogosította a német lovagrendnek. Bécs fegyverjogon szerzett
területnek tekintette a kerületet, elzálogosítása 500 000 Ft-ot hozott a kincstárnak,
a szabad jászkunok pedig földesúri hatalom alákerültek. E tényen nem
változtatott az sem, hogy 1731-től a Német Lovagrend uralmát a Pesti Invalidus
Ház váltotta fel. A lakosság nagy anyagi áldozat vállalásával csak 1745-ben
tudta visszaváltani földjét és szabadságait. A nádor főhatósága ekkor állt
helyre. A redempció (megváltakozás) után
a Jászkun Kerület az ország önálló törvényhatóságává vált. A kerület falvai és
mezővárosai kiváltságolt települések lettek, lakóik valamennyien személyes
szabadságot kaptak Az egész kerület a történelmi jogcímre hivatkozva kollektív
nemességet nyert, ami módot adott arra, hogy a jászkun szabadság betagolódjon
az országos jogok közé. Megszűnt a földesúri alávetettség, a Jászkun Kerület
földje a földváltó redemptusok tulajdonába került.
A jász-kun területekhez hasonlóan
ugyancsak uralkodói alapításnak vagy telepítésnek köszönhette kormányzati
autonómiáját, kiváltságos jogállását a hajdú kerület. A nemzetiségüket tekintve
túlnyomóan magyar hajdúk a török–tatár dúlások következtében pusztuló
tiszántúli falvak lakosai voltak, akiket Bocskai István, e vidék jelentős
birtokosa, majd Erdély és Magyarország fejedelme, előbb katonai szervezetbe
fogott össze, majd a nemesi jogokhoz hasonló kiváltságokkal ruházva fel őket,
birtokhoz juttatott, városokban és falvakban telepített le. A telepítés
körülményei meghatározták a telepek további sorsát is.
Bocskai örökébe, mint a hajdúk
főhatósága, már a 17. században a magyar királyok, illetve az uralkodói kamarák
léptek. Ez volt a helyzet időszakunkban is. Az előbb katonai, majd kincstári
főhatóság alatt a nagyobb hajdútelepek királyi városok lettek, a kisebbek pedig
beleolvadtak a megyei községek sorába. A hajdú városok mentesek maradtak a
megyei hatóság alól, önálló igazgatási egységet, kiváltságos kerületet
alkottak. A következő 6 város tartozott a kerülethez: Böszörmény, Dorog,
Hadház, Nánás, Szoboszló és Vámospércs. A hajdúk eredetileg nemesi jellegű
kiváltságai idővel városi jelleget nyertek, a katonai vonásokat mutató
önkormányzati szervezetet polgári váltotta föl. Kialakult a hajdúvárosok
egyeteme, a megyei közgyűléshez hasonló autonóm testület, amelynek élére a
főispánokhoz hasonlóan, a főkapitányt az uralkodó nevezte ki. A városok
egyetemének közös ülésein az egyes városokat külön követek képviselték. III.
Károly 1725-ben megerősítette a hajdúvárosok szabadságait, de azzal a
feltétellel, hogy adózási kötelezettségeiknek továbbra is eleget tesznek. Az
adómentesség elvesztésével elestek a harmincad- és különböző más vámmentességtől.
Egészében véve, tehát egy erősen csorbult hajdúszabadságot vihettek magukkal,
mert III. Károly rendelkezése 1848-ig érvényben maradt, s a többi rendi
előjoggal elenyészett.
A szűkebb Magyarország ötödik
kiváltságos kerülete, a szepesi városoké. Szepes megyében a megyén és a szabad
királyi városokon kívül már Mohács előtt külön kormányzati egységet alkotott a
szászok földjén alakult, szétszórtan fekvő 24 város. Közülük Zsigmond király
1412-ben 13-at a lubló–podolini uradalommal együtt elzálogosított Lengyelországnak.
A megmaradt 11 város a 17. században elvesztette kormányzati önállóságát és
megyei hatóság alá került. Az elzálogosított városok 1772-ben kerültek vissza
Magyarországhoz. Belőlük és a lubló–podolini uradalom területén alakult 3
további városból, újra önálló kormányzati egység lett, a 16 szepesi város
kiváltságos kerülete.