Alkotmányos helyzet 1848–1849

Az 1848 tavaszán az utolsó rendi országgyűlés által megalkotott és az uralkodó által április 11-én szentesített ún. áprilisi törvények nem alkottak szervesen új alkotmányos rendet és államszervezetet Magyarországon. Nem is alkothattak, hiszen a törvények kidolgozói a reformkor liberális nemesei voltak, akik bár felismerték és elfogadták az átalakulás elkerülhetetlenségét, politikai érdekeiket igenis be akarták építeni a polgári államba. A törvények tehát megújították, feudális–rendiből polgári alkotmányossá formálták a magyar államszervezetet, de nem alkottak kerek egészet. Nem született új alkotmány, az áprilisi törvények közül több a rendi államszervezet továbbfejlesztését szolgálta, egy részük eleve átmeneti, ideiglenes jellegű volt, összességében pedig Deák Ferenc is úgy jellemezte őket: kerettörvények. Mi lehetett ennek az oka? 1848 tavaszán a magyar liberálisok ki akarták használni az európai forradalmi hullám által teremtett kedvező helyzetet, s biztosítani akarták azon alapvető vívmányokat, amelyek visszavonhatatlanná tették a polgári átalakulást. Másrészt – európai példák is igazolták –, a rendi alkotmány fokozatosan továbbfejleszthető a polgári alkotmányosság irányába, s a magyar liberális nemesi ideológia határozottan ezen szándékkal lépett fel. Az átalakulás fokozatossága lehetőséget teremtett arra is, hogy szélesítsék a nemesi bázist, s teret biztosítsanak az érdekegyesítés gondolatának.

Külső korlátozó tényezőnek tekinthetjük ugyanakkor, hogy Magyarország a Habsburg Birodalom része volt, s 1848. előtt állami életének legfontosabb kérdéseiről Bécsben döntöttek. A több századra visszanyúló jogokról pedig a birodalmi központban nem óhajtottak lemondani. Ennek következménye, hogy 1848 augusztusában, miután sorra felszámolták a tavasszal kezdődő forradalmi megmozdulásokat, a magyar alkotmány legfontosabb elemeinek visszavonására, visszavonatására tettek kísérletet. Az uralkodó októberben feloszlatta az országgyűlést is, amihez abban a pillanatban nem volt joga, s az országot hadiállapotban lévő tartománynak nyilvánította. Magyarország alkotmányának megvédésére, fegyveres küzdelemre kényszerült. Ez a kényszer tovább erősítette a nemzeti egységet, az ország felsorakozott forradalmi kormánya és országgyűlése mögé.

Alkotmányos helyzetünket bonyolította, hogy december 2-án Bécsben uralkodóváltásra került sor, s az új császárt, Ferenc Józsefet, a népképviseleti országgyűlés nem ismerte el törvényes királyának, hiszen nem választották meg, s nem koronáztatta meg magát a magyar koronával. Ferenc József 1849 márciusában birodalmi alkotmányt adott ki, amely egyértelműen a centralizáció szellemében fogant, s amely Magyarországot be kívánta sorozni az örökös tartományok sorába. Magyarországra nézve ennek legfontosabb üzenete az volt, hogy a '48-as alkotmányt az uralkodó semmilyen körülmények között nem hajlandó elismerni. A kényszerhelyzetben az időközben Debrecenbe átköltözött országgyűlés Kossuth Lajos javaslatára kimondta a Habsburg-ház trónfosztását és az ország függetlenségét. Jogilag Magyarország független államként definiálta magát, ezt azonban fegyverrel kellett megvédeni.

Az állam területe

Az 1848 tavaszán bekövetkezett alkotmányos átalakulás némiképp érintette az ország területét is. Magyarország megmaradt a Habsburg Birodalom keretein belül, ugyanakkor kísérletet tett a Szent István-i állam területi- s közigazgatási egységének maradéktalan helyreállítására, vagyis azon területek visszacsatolására, melyeket korábban közvetlenül Bécsből igazgattak, avagy a Habsburg korszakban önálló közigazgatási egységként kezeltek Ezt a célt szolgálta az áprilisi törvények közül a Partium visszacsatolását kimondó VI., valamint a Magyarország és Erdély egyesítéséről szóló VII. törvénycikk. Előbbi egy már 1836-ban elfogadott, de végre nem hajtott törvényt erősített meg, utóbbi kimondta az uniót, de „Erdélynek Magyarországgal egy kormányzás alatti teljes egyesültét” az összehívandó erdélyi országgyűlés „megegyezésétől” tette függővé. (Mivel a kolozsvári országgyűlés május végén megszavazta, s az uralkodó szentesítette a „Magyarország és Erdély eggyé alakulásáról” rendelkező törvénycikket, az életbe is lépett.) Az 1848 előtt az udvari Haditanács által igazgatott, az ország déli részén húzódó katonai határőrvidék magyar kormányzat s polgári közigazgatás alá rendeléséről az áprilisi törvények közvetlenül nem rendelkeztek. A szándékot viszont sejttette, hogy ide is előírták képviselők választását a népképviseleti országgyűlésre, Batthyány Lajos miniszterelnöknek pedig június 10-én sikerült kieszközölnie egy uralkodói szózatot a határőrökhöz, melyben őfelsége bejelentette, hogy a határőrvidéket a magyar minisztériumnak, „mely minden tettéért nekünk és az egész országnak felelős, alárendeljük”. A kapcsolt részek (Horvát–Szlavón- és Dalmátországok) autonóm jogairól az áprilisi törvények semmilyen rendelkezést nem tartalmaztak, így azok értelemszerűen változatlanok maradtak. A területi és közigazgatási egység megteremtésére irányuló törekvések azonban csak részben sikerültek, hiszen a határőrvidéken a szerb, Erdélyben a román népfelkelés lehetetlenné tette, hogy a magyar kormányzat kiterjessze fennhatóságát ezen területekre. Jellačić horvát bán pedig már április elején felmondta az engedelmességet a magyar kormánynak, s a horvát fegyveres szervezkedést azzal sem lehetett leszerelni, hogy a nyáron felkínáltuk számukra a teljes elszakadás lehetőségét.