Igazságszolgáltatás 1848–1849

Az igazságszolgáltatás alapjai

1848 tavaszán hozzákezdtek a régi feudális jogrendszer lebontásához, nem volt azonban idő ahhoz, hogy a gyökeresen új, polgári jogegyenlőség alapján álló büntetőtörvénykönyvet és a hozzá kapcsolódó intézményrendszert minden elemében kidolgozzák, megvitassák és bevezessék. Ennek következtében a felsőbíróságok, a megyei és városi bíróságok is megőrizték szerepüket és hagyományos szervezetüket. A peres eljárás, a bírósági szervezet egyes területein így is jelentős átalakításra került sor. Nagy mértékben volt köszönhető ez annak, hogy támaszkodhattak a Deák Ferenc vezetésével 1843-ban megfogalmazott büntetőtörvénykönyv sok elemére. Az igazságügy miniszter 1848 nyarán egyébként hozzákezdett egy átfogó koncepció kialakításához, a fegyveres küzdelem korai kirobbanása, a kormány lemondása azonban már a tervezet országgyűlési vitáját is lehetetlenné tette.

Az áprilisi törvényekben több helyen, több törvénycikkben találkozunk a jogszolgáltatással kapcsolatos elemekkel. A III. tc.-ben az igazságszolgáltatás jogfolytonosságának biztosítása érdekében kimondták, hogy a „törvényes bíróságok és ítélőszékek törvényes önállásukban, s a törvény további rendeletéig eddigi szerkezetükben fenntartandók”. A XXIX. tc.-ben a bírói hivatalokat védték: „a törvény útján kívüli elmozdíthatatlanság egyedül az igazság szolgáltatásával megbízott bírói hivatalokra szoríttatik”.

A sajtó útján elkövetett vétségek elbírálására új bírói szervet, esküdtszékeket állítottak fel (XVIII. tc. II. fejezet). Az esküdtbíróságok megszervezését a törvény a kormányra bízta. Deák Ferenc igazságügy miniszter április 29-én kelt rendeletében előírta, hogy minden törvényhatóságban egy három fős testület állítsa össze az esküdtek lajstromát azon személyekből, akiknek éves jövedelme eléri a 200 forintot.

A jobbágyfelszabadításból következett, hogy eltörölték az úriszék intézményét. A korábban joghatóságuk alá tartozó kisebb szóbeli perekben ezután a szolgabírói szék, nagyobb büntetőperekben a vármegyei törvényszék ítélkezett. A földesurak és volt jobbágyaik között felmerülő kérdéseket pedig az alispáni bíróságok alá sorolták (ilyen volt pl. legelő-elkülönítéssel, faizással, makkoltatással és egyéb, a jobbágyokat eddig megillető jogokkal kapcsolatos viták eldöntése).

Az áprilisi törvények nem törölték el a botbüntetést (ezt majd Vukovics Sebő, a Szemere-kormány igazságügy minisztere teszi meg egy 1849. júniusi rendeletében). A peres eljárásban is megmaradt néhány korábbi elv: így pl. egy nemes továbbra is többnyire szabadlábon védekezhetett az ellene indított büntetőperben s korlátlanul fellebbezhetett az első fokú ítéletek ellen. A nemtelen ellenben letartóztatható, s csak bizonyos esetekben élhet a fellebbezés jogával (pl. ha halálra, vagy legalább három évi szabadságvesztésre ítélték).

A vésztörvényszékek felállítása

1849. februárjában került a képviselőház elé a vésztörvényszékek felállítására és működésére vonatkozó törvényjavaslat. Ezt Madarász László OHB tag, radikális országgyűlési képviselő kezdeményezte, aki kifogásolta, hogy a hadbíróságok nem ítélkezhetnek a politikai bűnöket elkövetők, főleg a honárulók felett. A rögtönítélő törvényszékek felállítását kétségtelenül befolyásolta az országban kialakult kritikus katonai helyzet is, a magyar kormányzat ekkor a Tisza vonala mögé szorult vissza, a nemzetiségi mozgalmak ekkor voltak sikereik csúcsán.

Az elfogadott törvény felhatalmazta a kormányt (az OHB-t) rögtönítélő hadi és polgári vegyes bíróságok felállítására. Ez öt tagból állt, elnöke lehetett polgár vagy katona is, de a közbírák között 2–2 katonának és polgárnak kellett lennie. A közvádlót minden esetben az OHB nevezte ki. A testület ítélkezési joga kiterjedt a haza és az alkotmány ellen fegyvert fogókra, izgatókra, az ellenséggel együttműködőkre, a hadsereg ellátását, mozgását akadályozókra. Nem ítélkezhettek viszont 18 évnél fiatalabbak, terhes nők és őrültek fölött. A vádlottat elfogatása után 24 órával bíróság elé kellett állítani, aki kifogást tehetett a testület bármely tagja ellen. Védhette saját magát, de védőt is kérhetett. A nyilvános bírósági eljárásáról jegyzőkönyv készült. A vádlott elmarasztalásához, vagy felmentéséhez egyhangú szavazásra volt szükség, ennek hiányában át kellett adni őt a rendes bíróságnak. Ha bűnösnek találták csak halálos ítélet születhetett, ha ártatlannak, azonnal szabadlábra kellett helyezni. 1849 márciusától összesen 18 vésztörvényszék működött Magyarországon, ezek 367 ügyet tárgyaltak. 122 halálos, 107 felmentő ítélet született, 138 személyt pedig rendes bíróság elé utaltak.

A minisztertanács június 2-án döntött a vésztörvényszékek megszüntetéséről, hat nappal később pedig az „ítélkezési egyformaság tekintetéből” egy központi vésztörvényszék felállításáról.

Központi bíróságok felállítása

1849 májusában kezdődött el a bírósági szervezett radikális átalakítása, idő hiányában azonban csak a legfelső fórumok átszervezésére került sor. Kossuth kormányzóelnök május 26-án feloszlatta a Kúriát, hiszen tagjai a válságos időszakban nem követték a kormányzatot Debrecenbe. A hétszemélyes és királyi tábla helyett júniusban hétszemélyes főtörvényszéket és országos törvényszéket szerveztek, melynek bírái azon polgári jogászok és liberális nemesek lettek, akik képviselőként kitartottak a magyar ügy mellett. A közvád képviseletére álladalmi ügyészi hivatalt hoztak létre.

A peres eljárás érdemben alig változott, fellebbezni továbbra is közvetlenül az első fokon eljáró bíróság fölött álló szervhez lehetett. A hétszemélyes főtörvényszék ítéletével szemben fellebbezésnek nem volt helye, lévén ez volt a legfelső bírói fórum. Az elítélt a kormányzóelnök vezetése alatt álló kegyelmi székhez fordulhatott, amely felfüggeszthette az ítélet végrehajtását.

A testületek azonban érdemi munkát már nem tudtak folytatni, hiszen július elején újra ki kellett üríteni Pestet. Az országos törvényszék hat tárgyalási napot tartott összesen, a hétszemélyes főtörvényszék az ünnepélyes megalakulásig jutott el.