Ezen
korszak legfontosabb megkülönböztető sajátossága Magyarország politikai–állami
különállásának teljes megszűnése és az Osztrák Császárság államkeretébe történő
szoros integrációja. Ugyanakkor ebben a két évtizedben épült ki Magyarországon
a modern államapparátus és honosodtak meg az államigazgatás modern normái és
gyakorlata. Az igen fontos állandó elemek mellett azonban igen változatos ez az
időszak a meghirdetett kormányzati alapelveket és a kormányzati gyakorlatot
illetően egyaránt.
A birodalmi integráció az 1849–1860 közötti időszakban az államélet
minden területére kiterjedt az abszolút monarchia keretei között érvényesülő
birodalmi centralizáció célkitűzésének jegyében. A Magyarországon működő
kormányzati szervek a bécsi birodalmi központi szervek alárendeltjeiként
működhettek csupán, az 1848-ig élvezett autonóm jogkört és sajátos
magyarországi államszervezetet teljes egészében megszűntették, törvényhozó
testület, a magyar országgyűlés összehívására nem került sor. Az 1860. október 20-án
kiadott ún. októberi diploma új helyzetet eredményezett. Az ún. birodalmi közös
ügyek és a tartományi ügyek elhatárolásával megteremtette az alapot a birodalmi
egységen belül a tartományok, így Magyarország korlátozott autonóm
intézményrendszerének kiépülésére az államélet bizonyos területein
(igazságszolgáltatás, közigazgatás, közoktatás, földművelés- és iparügy,
belügy), s lehetőség nyílt a magyar országgyűlés összehívására is. Az 1861
őszén érvénybe lépő újabb rendeleti kormányzás – a birodalmi központban
érvényesülő újabb centralizációs, de immáron alkotmányos centralizációs
törekvések árnyékában –, ha tovább korlátozták is, de nem szüntették meg ezen
autonóm intézményrendszer működését. Az 1867. évi ún. kiegyezési törvénycikk
helyreállította Magyarország állami önállóságát és szuverenitását, dualista,
kétközpontú birodalmat hozott létre Osztrák–Magyar Monarchia néven.