Törvényhozás 1849–1867

Az olmützi alkotmány időszaka

Az olmützi alkotmány előirányzott egy egységes birodalmi gyűlést, amelynek alsóházában az állampolgárok közvetlenül választották volna meg képviselőiket, a felsőházba pedig a tartományi gyűlések delegáltak volna. A szavazati jogot adócenzushoz kötötte az alkotmány, a szavazás nyilvános és szóbeli volt.

Az alkotmány rendelkezése szerint először a tartományi statútumokat kellett kidolgozni, azután kerülhetett sor a tartományi gyűlések, s csak ezt követően a birodalmi gyűlés összehívására. A törvényhozó testületek létrejöttéig az alkotmány az uralkodót felhatalmazta a rendeleti kormányzásra. Az alkotmány kibocsátása után a belügyminisztériumban megkezdődtek a munkálatok a tartományi statútumok kidolgozására Alexander Bach belügyminiszter irányítása alatt. 1849 végére jó néhány el is készült, bevezetésüket azonban elhalasztották arra az időre, amikor a magyar korona országaiban is stabilizálódik a politikai helyzet. Így aztán teljes egészében elmaradt a törvényhozó testületek felállítása.

Az uralkodói abszolutizmus időszaka

A szilveszteri pátens kibocsátása után a törvényhozó funkciókat az uralkodó önmaga gyakorolta, 1852. október 12-én a miniszteri konferencia rendelete az uralkodói pátenseket definitív törvénynek minősítette.

Megkezdték a szilveszteri pátens által előirányzott tanácskozó választmányok, az ún. országképviseleti szervek felállítását: 1854 nyarán a terv az volt, hogy Magyarországon csak kerületenként jöjjenek létre ilyen testületek, majd 1855 májusában engedélyezi az uralkodó, hogy egy országos országképviseleti szerv is létrejöjjön pusztán reprezentatív funkcióval, míg a kerületi ún. országtanácsok érdekképviseleti funkciókat gyakoroltak volna: ellenőrzés az országos alapokból finanszírozott ügyek felett; véleménynyilvánítás azokban az ügyekben, amelyeket az uralkodó eléjük utal. A birodalmi vezető politikusok közötti nézetkülönbségek, mindenekelőtt Kübeck báró ellenkezése folytán azonban a testületek létrehozását elnapolták, majd 1860 tavaszán újra tervbe vették.

1860. március 5-én a birodalom politikai belső válságának kezelése igényével uralkodói pátens újjászervezte a korábban pusztán tanácsadó szervként működő birodalmi tanácsot, rendkívüli tanácsosokkal egészítette ki azt, s bizonyos képviseleti jelleget is kívánt adni a testületnek. Az ún. megerősített birodalmi tanács tagjai lettek az uralkodói ház főhercegei, néhány egyházi méltóság, az uralkodó által kinevezett, a polgári vagy katonai szolgálatban kitűnt személyek, valamint az újra tervezett országképviseleti szervek 38 delegáltja, Magyarországról 6, az Erdélyi Nagyfejedelemségből 3, Horvát–Szlavónországból 2, a Szerb Vajdaság és Temesi Bánságból 2 fő (az uralkodó jóváhagyásával). A tanács hatásköre is kibővült: tanácsadói jogkör az állami költségvetés és zárszámadás felügyeletében, egyetértési jog új adónemek bevezetésében, illetve a meglevő adónemek összegének felemelésében. Kezdeményezési jogkörrel azonban továbbra sem rendelkezett a testület, kizárólag az uralkodó által eléje utalt ügyeket tárgyalhatott. Az országképviseleti szervek létrehozására ez alkalommal sem került sor, de az uralkodó által kinevezett személyekkel a tanács 1860. május – szeptember között működött.

Visszatérés az alkotmányossághoz

Az októberi diploma, majd a februári pátens nyomán létrejöttek a modern parlamentarizmus intézményei az Osztrák Császárság nyugati felén. A magyar korona országaiban is megnyílt az út új országgyűlések összehívása előtt.

A) Összbirodalmi szervek

Az októberi diploma a birodalom egésze számára meghatározza az ún. közös ügyek körét: pénz- és hitelügyek, állami költségvetés meghatározása, a zárszámadás elfogadása, vám- és kereskedelmi ügyek, posta, távírda, vasúti ügyek. Ezen ügyek intézését egy birodalmi tanácsra bízza, melynek tagjait az egyes tartományi, illetve országgyűlések választják meg. A diplomához csatolt kabineti iratában az uralkodó az országgyűlések által delegált birodalmi tanácsosok számát százra emelte fel, de a diploma a birodalmi tanács pontos szervezetét nem rögzíti. A közös ügyek és az uralkodó számára fenntartott ügyeken kívüli területek az egyes tartományok hatáskörébe kerültek, amelyek intézésére tartományi, illetve országgyűléseket hoztak létre. A diploma ugyanakkor előirányozza, hogy a birodalmi tanácsra nem tartozó ügyekben a magyar koronához nem tartozó országokra vonatkozóan egy, az érintett tartományok birodalmi tanácsosaiból álló, ún. szűkebb birodalmi tanács határozzon. Ezzel a diplomában a birodalom két nagy részre tagolásának dualista körvonalai is benne rejlenek. Az októberi diplomához csatolt uralkodói kabineti irat egyike elrendelte tartományi statútumok kidolgozását.

A februári pátens a diplomában még bizonytalan körvonalú birodalmi tanácsot kétkamarás egységes birodalmi parlamentté tette. Az urak házában helyet foglaltak az uralkodói ház nagykorú főhercegei, az „örökös birodalmi tanácsosi méltóságot” nyert jelentős földbirtokos családok fejei, a hercegi rangú egyházi méltóságok és olyan kitűnő férfiak, akiket az uralkodó az állam, egyház, tudomány vagy művészet körében végzett kimagasló tevékenységük eredményeként kinevez oda. A követek házába az egyes koronatartományok országgyűlései delegáltak, meghatározott kulcs szerint. A pátens külön kontingenst írt elő Horvát–Szlavónország (9 fő) és az Erdélyi Nagyfejedelemség (26 fő) részére, a szűkebb értelemben vett Magyarország 85 fővel képviseltette volna magát az összesen 343 főt számláló testületben.

Az 1861: XX. tc.-hez kapcsolt mellékletek tartalmazták a tartományi választási törvényeket, a választópolgárokat négy kúriára (nagybirtokosok, kereskedelmi és iparkamarák, városok, községek) osztva. E törvénycikk érvénye azonban nem terjedt ki Magyarországra.

A birodalmi tanácsot teljes létszámmal bizonyos tartománygyűlések – mindenekelőtt a magyar országgyűlés – heves ellenállása következtében nem sikerült felállítani. A korszakban mindvégig csak csonka formában működött. 1865. július 27-én az uralkodó berekesztette a birodalmi tanács üléseit, s annak összehívására újra majd csak a kiegyezési megállapodások magyarországi törvénybe iktatása után, 1867 őszén került sor.

B) Magyarországi szervek

Az uralkodó 1861. április 2-ra összehívta a magyar országgyűlést. 1860. december 17–18-án az esztergomi érsek hercegprímás elnökletével az uralkodó által meghívott prominens politikusok részvételével tanácskozás zajlott le abban a kérdésben, milyen választójogi szabályok szerint bonyolítsák le a választásokat. A tanácskozás résztvevői az 1848: V. tc. rendelkezéseinek alkalmazását javasolták, amit az uralkodó jóváhagyott, de anélkül, hogy a választhatóságot a magyar nyelvismerethez kötötte volna.

1861. április 2.–1861. augusztus 22. között ülésezett a magyar országgyűlés, amelyet azonban az uralkodó feloszlatott, mivel az elutasította az októberi diploma és februári pátens törvénybe iktatását és képviselők küldését a bécsi birodalmi tanácsba. Ezt követően csak 1865. december 14-én ülhetett össze az újabb magyarországi országgyűlés, amely kidolgozta az 1867. évi kiegyezési törvénycikket, s egészen 1868. december 10-ig folytatta munkáját.

1863. július 15.–október 15. között Nagyszebenben erdélyi országgyűlés tanácskozott, mely a magyar nemzetiségű képviselők távolmaradása mellett elfogadta az októberi diplomát és a februári pátenst, s megválasztotta képviselőit a birodalmi tanácsba.