A dualizmus kori kormányzat legfontosabb
központja a király, illetve a király által szimbolizált és vezetett hatalmi
központ volt. A hivatalos közjogi felfogás szerint, a magyar király a magyar
nemzetállam személyes megtestesülése, ennek megfelelően a magyar államban az
uralkodó továbbra is szent, sérthetetlen és felelőtlen volt, azaz a hatályos
törvényi szabályozás alapján az uralkodó semmilyen cselekményéért nem volt
felelősségre vonható és büntethető.
Az alkotmány 1867-es
visszaállítását követően, a király politikai tevékenységéért teljes egészében
miniszterei feleltek. Ennek megfelelően a király bármely rendelete, kinevezése
abban az esetben volt érvényes, ha a Budapesten székelő és a magyar
országgyűlésnek felelős miniszterek egyike – a szakmailag illetékes
minisztériumi vezető – is aláírta. Ezt a miniszteri aláírást – amely a
törvényeken a királyi aláírást követően foglalt helyet –, nevezték
ellenjegyzésnek.
A trónörökléshez szükséges
személyi feltételek megléte esetén, a magyar királyt a koronázás aktusa avatta
a végrehajtó hatalom legfontosabb tényezőjévé. A koronázás – sok tekintetben –
szimbolikus szertartása a dualista államban tényleges és erős alkotmányjogi
funkcióval rendelkezett. A Szent. István koronájával történő koronázás nem csak
a szorosan vett koronázási ceremóniát, hanem még két közjogi elemet is magában
foglalt: a királyi hitlevél kiadását és a koronázási eskü felolvasását.
A király által egybehívott –
koronázó – országgyűlés első feladata minden esetben a királyi hitlevél és eskü
formula megszerkesztése és elfogadása volt. Az országgyűlés által elfogadott
hitlevelet a király elé terjesztették, aki azt aláírásával és állampecsétjével
ellátva az országgyűlésnek átadta. A hitlevelet a miniszterelnök ellenjegyezte,
majd ezután azt az országgyűlés alkotmányos erejű és jelentőségű
alaptörvényként elfogadta.
A koronázásnak – ennek
szellemében –, szigorúan szabályozott alkotmányos értelmű forgatókönyve volt. A
koronázási menetben a nádor, illetőleg az országgyűlés által megbízott nádor
helyettes vitte a Szent Koronát, az országbíró a királyi pálcát, a horvát bán
az aranyalmát, a főpohárnok szent. István kardját, egy római katolikus főpap a
kettős-, egy tárnokmester a kisebb keresztet. A koronázási templomban a király
letette az esküt az egyház védelmére, annak jogai és szolgái tiszteletben
tartására, ezután szentelt olajjal királlyá kenték, majd szent István
palástjának, saruinak felöltését követően szent. István kardjával a nép (a
koronázási menet) felé fordulva három keresztvágást tett, annak jeléül, hogy az
egyházat és Magyarországot bárhonnan jövő ellenségtől megvédelmezni kész.
Az uralkodó az államélet
különféle szektoraiban erős és kiterjedt jogosítványokkal rendelkezett. Királyi
jog volt az országgyűlést összehívni, megnyitni, az országgyűlési üléseket
elnapolni és az országgyűlést feloszlatni. Két uralkodói privilégium a magyar
törvényhozásra kiemelkedő befolyást gyakorolt. Az uralkodó hozzájárulása nélkül
a magyar minisztertanács és annak miniszterei az országgyűlés elé
törvényjavaslatot nem terjeszthettek. Ez az ún. előszentesítési jog volt,
amelyet a magyar minisztertanács 1867. március 17-én fogadott el, s amely ezt
követően az egész korszakban lehetővé tette az uralkodónak, hogy az összes
minisztertanács napirendjén levő törvényjavaslatot előzetesen megvizsgálhassa,
azok ellen kifogást emelhessen, s azt követően kizárólag az ő engedélyével
kerülhettek nyilvános országgyűlési előterjesztésre és tárgyalásra a vonatkozó
javaslatok.
A király kizárólagos jogát
képezte a kiegyezést követően az országgyűlés feloszlatása is. Az 1867-et
követő rendelkezések szerint – az 1848-as szabályozást módosítva – az uralkodó
kizárólag abban az esetben oszlathatta fel az országgyűlést, ha a következő évi
költségvetés és az előző évi zárszámadás letárgyalását az újonnan összehívott
országgyűlés még megvalósíthatta (1867:
X. tc.).
A törvénykezdeményezés, a
törvényszentesítés és a törvények kihirdetése tehát az alapvető királyi jogok
közé tartozott. Az alkotmányosság visszaállítását követően a királyi rendeletek
kiadása – hiányzó törvényi vagy szokásjogi viszonyok pótlására, vagy a
minisztereket ily rendeletek kibocsátására felhatalmazó céllal –, továbbra is
az alkotmányos uralkodói jogosítványok közé tartozott. A király állami
hivatalokat rendszeresíthetett, betölthetett és megszüntethetett.
Az egyik legfontosabb királyi jog
a főhadúri jog volt. A főhadúri jog a hatályos törvények szerint, a vezérlet,
vezénylet és belszervezet együttes jogát foglalta magában. A vezérlet joga a
gyakorlatban azt jelentette, hogy a király békés és háborús időben egyaránt
személyesen vezethette a haderőt, s jogosult volt a hadsereg vezető tisztjeit
kinevezni és alkalmazni. A vezénylet jogával a király gyakorolta a legfőbb
parancsadási jogokat és biztosította a megfelelő katonai fegyelmi büntető
hatalmat. A belszervezeti jog a birodalmi fegyveres erők fegyvernemekre,
katonai hatóságokra és intézetekre való tagolásának szabad meghatározását tette
lehetővé.
Az uralkodó 1867-et követően is
élt ún. főkegyúri jogával, vagyis a magyarországi egyházak és felekezetek
bevetté nyilvánítására és elismerésére vonatkozó kizárólagos jogával, a legfőbb
egyházi felügyeletre vonatkozó jogával és az egyház védelmi jogával.
A megkoronázott király
kizárólagos joga volt magyar nemességnek, bármely nemesi, főnemesi, bárói,
hercegi, grófi címek adományozása. Ugyanígy a hivatali állások címének,
rangjának az adományozása, megváltoztatása, valamint a belső titkos tanácsosi,
és a császári és királyi kamarási cím adományozása is a felségjogok körébe
tartozott.
A királyt a „felség” megszólítás
és Magyarországon az „apostoli cím” is megillette. A király hivatalos
megnevezése a dualizmus időszakában, így „ausztriai császár és magyarországi
király”, röviden, „őfelsége a császár és apostoli király”.
A
minisztertanács
A magyar minisztertanács dualizmuskori
működése szintén az 1848-as törvénykezés jogszabályaira (1848: III. tc.) épült. A dualizmus korszakában a miniszteri
feladat- és hatásköri beosztásban viszonylag kisebb módosulások történtek.
1867-ben a miniszterelnökség
mellett nyolc önálló minisztérium létezett:
1) a király személye körüli,
2) a belügyi,
3) a pénzügyi,
4) a vallás és közoktatásügyi,
5) az igazságügyi,
6) a honvédelmi,
7) a közmunka- és közlekedésügyi,
8) földművelés-, ipar- és
kereskedelemügyi minisztérium.
1868-ban, a magyar–horvát kiegyezéssel egy
újabb minisztériumot, az önálló horvát–szlavón–dalmát tárca nélküli
minisztériumot hoztak létre, majd 1889-ben – részleges tevékenységi kör
átcsoportosítással egybekötve –, a közmunka és közlekedésügyi minisztériumot
kereskedelemügyi minisztériummá, a földművelés-, ipar- és kereskedelemügyi
minisztériumot földmívelésügyi minisztériummá alakították át. A korszak végén,
1917-ben a háborús viszonyokra tekintettel alakult meg négy újabb tárca nélküli
minisztérium: a választójogi, a közélelmezési, az átmeneti gazdálkodási és a
népjóléti–szociális (1917: XI. tc.).
A minisztertanács kollegiális
testületként működött, vagyis a mindenkori belső szavazati többsége alapján
hozta meg döntéseit, azután ezeket a döntéseket kifelé a grémium egyöntetűen
képviselte.
Néhány ügyet a törvényhozás az
évek során, egyedi jogszabályokban a minisztertanács kollektív döntési
hatáskörébe utalt, így például a közigazgatási bíróság és a közigazgatási
hatóságok között felmerülő hatásköri konfliktusok eldöntését (1869: IV. tc.), a főispánok kivételes
hatalommal történő felruházását (1886:
XXI. tc.), a helyi érdekű vasutak engedélyezését (1880: XXXI. tc.).
A magyar minisztertanács első
emberét – a magyar királyi miniszterelnököt –, az uralkodó közvetlenül, előterjesztés
nélkül, ám ellenjegyzés mellett nevezte ki. Az ellenjegyzést alkotmányosan akár
egy Budapesten székelő miniszter, akár a kinevezett miniszterelnök maga, akár
elődje is teljesíthette. A többi minisztert a miniszterelnök előterjesztésére
és annak ellenjegyzése mellett nevezte ki a király (1867: VIII. tc.).
A közös miniszterek kinevezésének
előterjesztésével és ellenjegyzésével kapcsolatban külön törvényi rendelkezés
nem volt. Az általános gyakorlat szerint, a közös miniszter elődjének, saját
magának, vagy bármely közös minisztertársának ellenjegyzése mellett kinevezhető
volt.
Miniszterei kiválasztásában a
király kezét általános előfeltételek nem kötötték meg, de a hatályos törvények
szerint a miniszterek csak magyar állampolgárok lehettek, emellett gondnokság
vagy csőd alatt nem állhattak, bűntett vagy vétség miatt vád alatt,
szabadságvesztés büntetés hatálya alatt nem lehettek, és hivatalvesztésre szóló
ítélet rájuk nem vonatkozhatott (1883: I. tc). Emellett a magyar minisztereknek
magyarul (1868: XLIV. tc), a horvát minisztereknek horvátul tudniuk kellett (1868: XXX. tc.). A minisztériumi
tisztviselők sorában első számú adminisztratív állást töltenek be az
államtitkárok, a helyettes államtitkárok. Az államtitkároknak törvényileg
meghatározott limitált száma nem volt.
A magyarországi minisztériumok
többségében a dualizmus időszakában működött elnöki osztály, elnökség, melyhez
általában a bizalmasabb jellegű, valamint a személyzeti ügyek tartoztak, a
minisztériumi struktúrában azonban egységes szervezeti rend nem alakult ki,
főosztályok, ügycsoportok, osztályok, alosztályok egymással nem kompatibilis
szervezetben intézték a különböző minisztériumok szakigazgatási ügyeit.
1867-et követően az ország
kormányzatának minden ágazatában a hivatalos nyelv a magyar volt (1868: XLIV. tc.). Ezzel együtt – a
nemzetiségi törvény rendelkezéseinek megfelelően –, az ország minden polgára a
kormányzathoz intézett beadványait saját anyanyelvén adhatta be, s az ilyen
jellegű beadványokra hozott kormányzati végzéseket az eredeti magyar szöveg
mellett a kormány részéről a beadvány nyelvére lefordított hiteles másolatokkal
is kötelesek voltak ellátni.