A
közbiztonság szervei
A dualista Magyarországon vegyes rendszerben
állami és önkormányzati közbiztonsági szervek párhuzamosan látták el a
közbiztonsági szolgálatot. A korszakban a rendőrségi szervezet nagyobbik része
önkormányzati hatáskörben, városi, községi rendőrségek keretei között működött.
Ezek az önkormányzati rendőrségek – városi rendőrök, hajdúk, pandúrok,
hadnagyok, alabárdosok, hegybiztosok, mezőőrök, polgárbiztosok – rendkívül
változatos hagyomány, szervezet, költségvetés és személyi állomány alapján és
hullámzó szakmai színvonalon látták el a helyi közbiztonsági teendőket. Az
állam igyekezett befolyást szerezni az önkormányzati rendőrségeknél elsősorban
a helyi rendőrkapitányok kinevezési jogának magához vonásával (1886: XXI. tc.,1886: XXII. tc.) és az önkormányzati szabályrendeleti jog rendőri
kihágások területén történő megszorításával (1879 XL. tc.,1880: XXXVII. tc.), de a vidéki
rendőrség teljes államosítása – túlnyomórészt az állami költségvetési források
elégtelensége okán – a korszak végéig nem valósult meg.
A dualizmus időszakában állami
közbiztonsági szervezet működött Budapesten, majd 1889-tól kezdve Újpesten és
Rákospalotán is, Fiumében, a Magyar Királyi Határrendőrségnél (1903: VIII. tc.) és a Magyar Királyi
Pénzügyőrségnél.
1881-ben jött létre a vidéki
állami közbiztonsági szervezet, a Magyar Királyi Csendőrség intézménye. (1881: III. tc.) A csendőrség kettős
jogi–igazgatási függelmi rendszerben működött, a csendőrtisztek és csendőr
legénység személyi ügyeiben, szolgálati személyes viszonyaikban a honvédelmi
minisztérium alá tartoztak, fegyelmi ügyekben az illetékes honvéd bíróságok
ítélkeztek. A csendőrség közigazgatási és rendőri jellegű ügyeiben, gazdasági
viszonyaiban viszont a mindenkori belügyminiszter hatósága alatt állt.
A csendőrségi szervezet
területileg 1881-ben hat csendőrkerületre oszlott, majd 1903-ban (1903: VII. tc.) még három
csendőrkerületet szerveztek. A csendőrkerületeken belül alsóbb szinten
szárnyparancsnokságok, szakaszparancsnokságok és csendőrőrsök működtek.
Törvényhatósági városokban,
rendezett tanácsú városok bel- és külterületén a csendőrség rendes szolgálatot
nem teljesíthetett. Abban az esetben viszont, ha az illető városi települések a
csendőrség közbiztonsági állandó segítségét igényelték, lehetőség nyílott arra,
hogy a csendőrséggel eseti szerződéseket kössenek s megfelelő ellentételezés
mellett a dualizmus éveiben csendőrség városi közbiztonsági teendőket is
ellátott.
Az
iparhatóságok
Az ipari tevékenységet, az iparűzési jog
részletes szabályozásának ellenőrzését, az iparosok és alkalmazottak közötti
viszony felügyeletét kiterjedt állami iparhatósági és iparügyi önkormányzati
rendszer végezte. Az iparügyi közigazgatás élén, mint legfelsőbb fokon eljáró
hatóság, az illetékes kereskedelemügyi miniszter (és jogelődje) állott. A
miniszternek közvetlenül alárendelt, speciális iparügyi szervezetek élén az
iparfelügyelők álltak, akiknek hatásköre a gyári és ipartelepi vizsgálatokra a
vonatkozó törvények és rendeletek ellenőrzésére terjed ki (1893: XXVIII. tc.).
Másodfokú iparhatóságként jött
létre minden törvényhatóságban az ipartanács, melynek tagjai voltak a
törvényhatósági közigazgatási bizottság és az illetékes ipar ipari és
kereskedelmi kamarák által választott két–két helybéli iparos, mint rendes, és
két iparos, mint póttag. Az ipartanács elnöke az alispán vagy a polgármester,
jegyzője pedig egy kirendelt törvényhatósági hivatalnok volt. Elsőfokú
iparhatóságként minden hatóság mellé iparhatósági megbízottakat választottak,
minden iparhatóság mellé húsz, ha azonban az iparhatósági székhelyen száz
iparosnál több nem lakott, tíz megbízottat választottak.
Statisztikai adatgyűjtésre,
szakmai érdekképviseletre, hatósági bizonyítványok kiadására, áruvédjegyek,
minták tárolására, rögzítésére jött létre az iparkamarák rendszere (1868: VI. tc.). A felügyeletet ellátó
kereskedelemügyi miniszter a hatáskörüket túllépő kamarákat feloszlathatta.
Az iparhatóságok fontos bázis
intézményeként jött létre a magyarországi ipartestületek hálózata, amely
elsősorban a segédekre, tanoncokra és tanonciskolákra vonatkozó elsőfokú
iparhatóságként működött.
A
forgalom igazgatása
A gazdaság és a társadalom néhány szektorát
az államhatalom a dualizmus időszakában kiemelt figyelemmel kísérte. Ezek
között is elsőrendű fontosságúnak tekintette a közforgalom felügyeletét.
A szárazföldi közutak
közigazgatására vonatkozó törvény (1890:
I. tc.) a közutakat hat csoportba sorolva, állami, törvényhatósági, vasúti
állomásokhoz vezető, községi közlekedési, tisztán községi közdűlő, és végül
magán-, társasági, és szövetkezeti közutakat különböztetett meg. A törvény a
szárazföldi közutak közigazgatási besorolásának megfelelően állapította meg az
utak fenntartására, karbantartására fordítható adókivetések nagyságát, az út
közigazgatásával kapcsolatos útrendőri kihágások mértékét.
A vasút közigazgatásának
legfontosabb forrását nem törvényi szabályozás, hanem még az abszolút
kormányzás idejéből származó osztrák üzletrendtartás szabályozta (1851:évi
üzletrendtartás), amelyet ezt követően számos törvényi szabályozás, módosított
és egészített ki (1867: XVI. tc., 1880: XXXI. tc., 1888: IV. tc.). Az állami szabályozás a vasúti közlekedés
ellenőrzése érdekében, annak minden fázisába sajátos jogi konstrukciókat
épített be. A vasútépítés szándékát (tervmegállapítás), a kivitelezés tervezett
módszereit és ütemét (építési terv, óvadék) szoros állami ellenőrzés kísérte.
Az építés megkezdését külön engedélyhez kötötték (építési engedély), azt
folyamatosan ellenőrizték (vonalbejárások, próbamenetek), végső átvételét
szigorú feltételekhez kötötték (műtanrendőri bejárás).
A vasúti vállalatoknak kötelezővé
tették az üzletvitel folyamatosságát és a nyilvános fuvarozást. A legfőbb
felügyeleti szervként működő kereskedelemügyi minisztérium (és jogelődje)
központi ellenőrzési intézménye a vasúti és hajózási főfelügyelőség volt, amely
mind az állami, mind a magánvasutakat jogosult volt ellenőrizni.
A miniszter szakközegei közül az
országos tarifabizottság, országos személy- és áruszállítási díjszabási
kérdésekben rendelkezett tanácsadói joggal, az esetileg megbízott vasúti
kormánybiztosok, az államsegélyből épült és állami kamatgaranciát élvező vasúti
vállalatok ügyvitelének közvetlen ellenőrzését végezték.
A vasútüzlethez hasonló állami
felügyelet alatt működött a posta, amely kereskedelmi vállalatként (1875: XXXVII. tc.), kizárólagos állami
jog alapján (posta regálé és posta jövedéki jog), látta el a postai
szolgáltatást. A magyar posta működésének kereteit is egy abszolút kori
rendelet (az 1850. XII.26-án kelt királyi pátens) alapján létrejövő osztrák
postatörvény képezte. A hatályos jogszabályok értelmében postahivatalok
felállítása és fenntartása az egész korszakban kizárólagos állami monopóliumot
volt.
A forgalmi közigazgatás utolsó
nagy területét a mértékügy szabályozása jelentette. A dualizmus kori
jogszabályok alapján, a mértékrendszer megállapítása a törvényhozás hatáskörébe
tartozott (1874: VIII. tc., 1875: LIII. tc.,.1891: VI. tc. és 1907: V. tc.).
A vonatkozó törvényekben
megállapított hossz-, tér-, köb-, súly- és erő mértékeket a közforgalomban
kötelező volt használni. A hitelesített mértékeket kétévenként időszakos
hitelesítés alá kellett bocsátani. A mértékügynek az egész magyar birodalom
területére kiterjedő egységes műszaki vezetésére a budapesti Mértékügyi
Központi Intézetet hozták létre.
A dualizmus időszakában a jóléti,
szociális és kulturális szférában is az állami felügyeletet ellátó
alapintézményeket hoztak létre.
A közegészségügyi törvény szerint
(1876: XIV. tc.), mindaz, ami a
közegészség fenntartására, javítására és a megromlottak helyreállítására
szolgált, hatósági felügyelet és intézkedés, a közegészségügyi kihágások pedig
rendőri bíráskodás tárgyát képezték.
Az állami közegészségügyi felügyelet tárgyát
képezték a közforgalomba jutó állati termékek: hús, tej, vaj, zsiradék,
táplálkozásra szolgáló növények, mesterségesen készített tápszerek és általában
mindenféle ital. Az egészségre ártalmasnak minősülő anyagok és készítmények
rendőrileg azonnal elkobozhatóak és megsemmisíthetőek voltak. Legszigorúbb
előírások járványveszély esetén állottak elő, amikor az illetékes hatóságnak
veszteg- és határzár elrendelésére is joguk volt. A legveszélyesebb
betegségekre vonatkozó rendszabályokat (himlő, trachoma, kolera, gyermekágyi
láz) külön törvényekben szabályozták (1876:
XIV. tc., 1887: XXII. tc.,1886:
V. tc.).
Gyógyintézetek, kórházak,
üdülőházak létesítésére az engedélyt az illetékes törvényhatóság meghallgatása
mellett a belügyminiszter adta meg. Jellegűk szerint a gyógyító intézmények
közkórházak, vagy magánkórházak. A közkórházakban minden jelentkező beteget –
még ha külföldi állampolgár vagy ha személyazonossága bizonytalan is – felvenni
kötelesek voltak, míg a magánkórházakra és magán gyógyintézetekre ez a
kötelezettség csak az azonnali életveszély esetén volt érvényes.
A közegészségügy központi állami
szerve a belügyminisztérium volt, amely az országos közegészségügyet vezette, a
megfelelő egészségügyi rendeleteket kibocsátotta, valamint egészségügyi
ügyekben fellebbviteli fórumként intézkedett. A helyi egészségügyi felügyeletet
az állam részéről az országos közegészségügyi felügyelők látták el (1893: IV. tc.)
Az egészségügyi kérdések
tudományos tárgyalására, véleményezésére, indítványozására országos
közegészségügyi tanácsot hoztak létre, amelynek legfontosabb feladatai közé
tartozott az állami gyógyintézeteknél alkalmazott orvosok véleményezése, a
gyógyszerkönyv és az árszabás elkészítése, orvosi műhibák feletti véleményezés.
A szervezetben a belügyminisztérium egészségügyi előadói és eseti meghívottak
vettek részt. 1892-ben hozták létre az országos járványbizottságot, amelyben az
érdekelt szakminisztériumok a főváros, Pest megye, a fővárosi államrendőrség,
az országos közegészségügyi tanács, és az országos mentőegyesület szakemberei
munkálkodtak.
A
közoktatás felügyelete
A népiskolai törvény (1868: XXXVIII. tc.)
alapján, Magyarországon a kiegyezést követően minden szülő, gyám, tanonc- vagy
cselédtartó köteles volt gyermekét, gyámoltját, tanoncát vagy cselédjét
nyilvános iskolába járatni életük hatodik évének betöltésétől tizenöt éves
korukig.
A népiskolák felügyeletére a
jogalkotó iskolaszékeket, királyi tanfelügyelőségeket, a törvényhatósági
bizottságok szakmai testületét és ún. népnevelési bizottságokat hozott létre.
Az iskolák legközvetlenebb hatóságát saját iskolaszékük gyakorolta. Az
iskolaszékeknek legalább öt tagból kellett állniuk.
A felekezeti iskolaszékeknek
hivatalból tagja volt az illetékes helyi lelkész, a községi iskolaszékeknek
pedig a választott tagokon kívül teljes jogú tagja volt minden helybeli
felekezet rendes lelkésze és a községi népiskolai tanító. Az iskolaszékek
legfontosabb teendői közé tartoztak a tanító és segédtanítók megválasztása, a
tandíj nagyságának megállapítása, a tankötelezettség teljesítésének
ellenőrzése, a szülők és tanítók között felmerülő panaszok kivizsgálása és az
iskolai statisztika összeállítása (1876:
XXVIII. tc.).
A tanfelügyelőségek a miniszter
legfontosabb ellenőrző szerveiként működtek. Tanfelügyelőséget minden
vármegyében létrehoztak, Budapest külön tanfelügyelőségi kerületet képezett. A
tanfelügyelőség vezetője hivatalból a törvényhatósági közigazgatási
bizottságnak tagja és szakelőadója volt és annak havi jelentéseket állított
össze. A tanfelügyelőség ellenőrizte a hatályos törvények és miniszteri
rendeletek pontos, minden irányú betartását, valamint széleskörű közvetlen
utasítási joga volt a népiskolai gondnokságokkal és a községi iskolaszékekkel
szemben.
A közoktatás állami
felügyeletében fontos szerepet játszottak az állami dominanciájú
törvényhatósági, közigazgatási bizottságok. A közigazgatási bizottságok
intézkedtek, hogy a községek a tankötelesek összeírására vonatkozó
kötelességeiket teljesítsék, a bizottság nevezte ki az iskolaszéket,
megerősítette a községi iskolaszékek tanítóválasztásait, szükség esetén
elrendelte az iskolai pótadó bevezetését, valamint elkoboztathatta az
betiltott, vagy jogszabályellenes taneszközöket és tankönyveket, valamint
intézkedett a tanítói fizetések és nyugdíjak ügyében is (1868: XXXVIII. tc., 1875:
XXXII. tc., 1891: LIII. tc., 1893:
XXIV. tc.).
Középiskolák esetében az állami
felügyelet azokra az intézményekre terjedt ki, amelyek a vonatkozó jogszabályok
szerint a miniszter közvetlen rendelkezése alatt állottak. Ezeknek a
középiskoláknak az állami felügyeletére ún. tankerületi főigazgatóságokat
hoztak létre.
Az országban tizenkét tankerületi
főigazgatóságot szerveztek, a budapesti tanárképző intézet gyakorló gimnáziuma
és a Ferenc József intézet a tankerületeken kívül, közvetlen a miniszter alá
tartozott, a fiumei állami gimnázium pedig a fiumei kormányzó közvetítésével
került közvetlenül a vallás és közoktatásügyi miniszter felügyelete alá. A
tankerületi főigazgatóságok a minisztérium informatív szervei voltak, annak
utasításai szerint jártak el, de a miniszter által rájuk ruházott hatáskörben,
mint hatósági fórum is eljártak.