A dualista Magyarország politikai
szabadságjogai közül kiemelkedő jelentősége volt az egyesületalkotási és
egyesülési szabadságra vonatkozó szabályozásnak. A korabeli hatályos
jogszabályok alapján, az egyesületek létrehozásának legfontosabb feltétele az
egyesületi alapszabályok elkészítése, majd az illetékes törvényhatóság útján a
belügyminisztériumhoz történő felterjesztése volt. Amennyiben a
belügyminisztérium 40 nap alatt nem nyilatkozott az alapszabályról az
egyesületi működés megkezdhető volt. A kormányzati jóváhagyás – a korabeli
jogfelfogás és belügyminisztériumi gyakorlat által is megerősítetten –, nem
szigorúan vett engedélyezést, sokkal inkább tudomásul vételt jelentett. Ha az
egyesület céljai a hatályos joggal, közerkölccsel nem ellenkeztek s az
alapszabály rendelkezései egyértelműek, a rendszeres működést megalapozóak
voltak, az egyesület bejegyzése nem volt megtagadható.
Az egyesületek külön csoportját
képezték a politikai egyletek. Politikai egyletnek tekintettek minden olyan
egyesületet, amely alapszabályai szerint, az államügyek intézésére, a
törvényhozási, kormányzati munkára befolyást igyekezett gyakorolni.
Nemzetiségi egyesület közvetlen
politikai céllal nem volt alakítható, az ilyen szervezetek csak mint irodalmi
és közművelődési szervezetek nyerhettek bejegyzést.
Politikai és munkásegyletek
fiókegyleteket nem hozhattak létre, ifjúsági egyesületek alakulását pedig a
vallás- és közoktatásügyi miniszter engedélyezhette, kizárólag önművelési,
segélyezési, testedzési és szórakozási alapszabályi célok megfogalmazására.
Az egyesületek működésében a
„nemzeti” cím, valamint idegen állami címerek, színek, jelvények használatát a
jogszabályok tiltották.
Az egyesületi alapszabályok
kötelező eleme volt, hogy amennyiben az illető egylet hatáskörét túllépi, vagy
működésével az állam, vagy tagjai biztonságát veszélyezteti, azonnal
felfüggeszthető, illetve – a lefolytatott vizsgálat eredményétől függően –
feloszlatható volt.
Az egyesületek feletti közvetlen
állami felügyeletet az illetékes törvényhatóságok gyakorolták. A felügyelet
semmilyen irányban nem korlátozhatta az egyleti autonómiát, tehát konkrét
ügyekben a felügyelő hatóság nem rendelkezett beavatkozási lehetőséggel,
viszont jogszabálysértés esetén az egyesületi határozatok utólag általa
megsemmisíthetőek voltak.
Gyülekezési
jog
A tágan értelmezett egyesülési jog magában
foglalta a gyűlések, felvonulások megtartására vonatkozó jogosultságokat is.
Gyűlések bejelentését a rendezvény előtt legalább 24 órával az elsőfokú rendőrhatóságnál
kellett kezdeményezni. A hatóság álláspontja nem tartalmi mérlegelésen alapuló
engedélyezést foglalt magában, csupán a szükséges közbiztonsági,
közegészségügyi feltételek meglétét vizsgálhatták. Más kérdés, hogy formai
elemekre hivatkozva, a dualizmus időszakában számos esetben tartalmi döntéseket
is hoztak az engedélyező hatóságok.
Szigorúan szabályozták az egyházi
rendezvények és a népgyűlések szétválasztását. Olyan rendezvényt amelyben
vallási szertartások is szerepeltek a gyűlés tárgysorozatában, nem
engedélyeztek. Népgyűlés istentiszteletek helyszínén egyáltalán nem volt
megtartható, egyházi jelvények bármilyen szerepeltetése nem egyházi
rendezvényen, a gyűlés azonnali feloszlatását vonta maga után.
Politikai
szervezetek
A dualizmus időszakában az egyesülési jogra
és az egyesületalapításra vonatkozó egységes törvényi szabályozás nem jött
létre, a jogszabályokat belügyminiszteri rendeleti formában alkották meg. Még
kevésbé volt formalizált a direkt politikai szervezetek szabályozása. Politikai
párt alakításához tulajdonképpen semmilyen jogi előfeltétel nem volt szükséges,
hiszen a pártok működésének színterei önmagukban a megfelelő jogi–szervezeti
kereteket eleve biztosították.
A dualizmuskori Magyarországon –
főképp annak első felében –, a párt, pártkör, képviselői csoport, képviselői
klub, parlamenti frakció, csak részben és gyakran következetlenül biztosították
a koherens működés feltételeit, illetve sok tekintetben széttartó politikai
elképzeléseket jelenítettek meg.
A dualizmuskori politikai
pártszerkezet legjobban azonosítható és legmagasabb szintje a mindenkori
országgyűlési választások eredményeképpen a képviselőházban jelent meg. A
választásokat követően a képviselők világnézetüknek, politikai kapcsolataiknak
megfelelően, országgyűlési frakciókba tömörültek. A frakcióhoz, illetve a
párthoz tartozás – a korabeli liberális felfogás alapján –, döntően a
képviselők egyéni kompetenciáját képezte. A parlamenti pártok, frakciók,
csoportok között ennek megfelelően, az egész korszakban jelentős volt a
fluktuáció. A parlamenti ciklus közepén meg- és újjáalakuló frakciók,
képviselői csoportok, párt disszidensek végig kisérték a dualizmuskori
politikatörténetet.
Az országgyűlési pártok állandó
szervezeti hátterét a képviselői klubok biztosították. A képviselői klubokban
formálódott és alakult a korabeli Magyarországra olyannyira jellemző,
társasági, presztízs és politikai szempontokat elegyítő patriarchális politikai
iskola és politikusi garnitúra.
A parlamenten kívüli pártélet
országos megszervezésére, állandó, két választás között is működő országos
pártszervezet fenntartására jellemzően csupán a korszak második felében
történtek kísérletek. (Katolikus Néppárt, Ugron Párt, Magyarországi
Szociáldemokrata Párt).
A következő intézményi szint,
ahol a politikai szervezetek tevékenységüket kifejtették a vármegyei
politizálás világa volt. A vármegyei törvényhatósági bizottságok részben a
képviselőházi politikai helyzetnek megfelelően, részben az aktuális megyei
erőviszonyok alapján szerveződtek. Gyakran előfordult (elsősorban a magyar
többségű alföldi megyékben), hogy a központi kormányzathoz képest, ellenzéki
többségű közgyűlések alakultak és működtek akár évtizedeken keresztül.
A vármegyei politikai szervezetek
szorosan kapcsolódtak a megyén belül működő választókerületi politikai
formációkhoz. A vármegyei és főképp a választókerületi szervezetek elsősorban a
választási időszakban, a képviselő jelölésekkel és a kortes időszakban
fejtettek ki aktív tevékenységet.
A politikai szervezkedés legalsó
szintjén a politikai szerepet (is) vállaló városi, községi egyesületek
működtek. Ide tartoztak a különböző olvasókörök, önképzőkörök, kaszinók,
közművelődési egyesületek, dalárdák, legényegyletek. A választási időszakokban
a helyi pártszervezetekből, megyei politikai csoportokból gyakran ad hoc intéző
bizottságok alakultak, amelyek tulajdonképpen a választások teljes anyagi,
személyi, technikai lebonyolítását irányították.
Választások
A dualista Magyarországon a politika csinálás
fő színtere – ott, ahol az országos, megyei és helyi szervezetek és politikai
erővonalak a legintenzívebben találkoztak, illetve találkozhattak – a
választókerületek szintjén alakult ki. A magyar országgyűlés kizárólag az egyes
vármegyei és városi törvényhatóságokra jutó kerületek számát és az önálló
képviselőküldési joggal (saját választókerülettel) rendelkező településeket
jelölte ki, magát a részletes beosztást a megyei és városi közgyűlésekre bízta.
Emiatt is igen jelentős volt a szélsőséges nagyságú választókerületek száma. A
mindenkori kormányzati politika számára azok a választókerületek voltak az
előnyösek, amelyekben a választási joggal rendelkezők egy helyben
összpontosultak és valamilyen módon kapcsolatban állottak az állami, vármegyei,
vagy települési közigazgatással. Ezeken a helyeken a választási folyamat
ellenőrzésére, a választások befolyásolására is nagyobb tér nyílott. Egyes
kerületekben néhány tucat, másutt több ezer választópolgár választhatott
képviselőt. Megyénként legkevesebb két választókerületet alakítottak ki (Árva,
Fogaras, Brassó, Esztergom stb.), de a nagyobb törvényhatóságokban 11–12
kerületben választottak képviselőt (Bihar, Pest–Pilis–Solt–Kiskun,
Bács–Bodrog).
A legtöbb városi választókerület
Budapesten létezett (1877-ig hét, majd azt követően kilenc), Debrecenben három,
Szegeden, Kecskeméten, Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Pozsonyban, Szabadkán,
Brassóban kettő, a többi önálló képviselőküldési joggal rendelkező településen
egy választókerületet alakítottak ki.
A választások legfontosabb
közigazgatási szerve a törvényhatóságonként megszervezett központi
választmány volt. A központi választmányok döntöttek a választói
névjegyzékek összeállításának, kiigazításának, a választások megszervezésének,
lebonyolításának, a választást követően benyújtott választási panaszok minden
lényeges kérdésében.
A központi választmány elnöke az
érintett törvényhatóság első tisztviselője volt (megyékben az alispán,
városokban a polgármester), tagjait a közgyűlés egyszerű többséggel
választotta, úgy hogy minden kerületből legalább két tag kerüljön a
választmányba.
A dualizmus időszakának
országgyűlési választásainak eredményeképpen általában biztos kormánypárti
többség alakult ki. A kiegyezést követően az első parlamenti ciklusokban a
kormányzó Deák párt rendre a mandátumok közel hatvan százalékát szerezte meg,
az ellenzék vezető ereje a Balközép a mandátumok harmadát, negyedét, míg a
radikális függetlenségi ellenzék a kiegyezést követően megduplázta
országgyűlési képviselőinek számát.
1875-ben a Deák párt és a
Balközép fúziójából létrejött az új nagy kormányzó párt, a Szabadelvű Párt,
amely az 1875-ös választáson elsöprő győzelmet aratott. Ekkor történt meg a
korszakban először és utoljára, hogy az alföldi magyar többségű, függetlenségi
érzelmű választókerületek egy részében is a kormánypárt diadalmaskodott. Ettől
kezdve viszont az alföldi mezővárosi kerületek a mindenkori ellenzék biztos
politikai bázisai lettek, olyannyira, hogy a későbbiekben a kormánypárt ezekben
a kerületekben gyakran még saját jelölt indítását is feleslegesnek találta.
Az 1875-ös nagy választási
győzelmet követően a Szabadelvű Párt visszakerült a korábbi hatvan százalék
körüli parlamenti mandátumszámra. A függetlenségi ellenzék – személyi és
politikai differenciák miatt –, több pártra vált szét, a konzervatív ellenzék
őrizte pozícióit, majd 1878-tól kezdve, Egyesült Ellenzék, majd Mérsékelt
Ellenzék néven komoly sikereket ért el. Nemzetiségi képviselők, kifejezetten
nemzetiségi politikai programmal egyre kisebb számban jutottak be a
parlamentbe, nemzetiségi származású politikusok viszont (főképpen a szászok)
általában a kormánypártot erősítették.
Újonnan alakult és a választáson
elinduló pártként, 1884-ben az Országos Antiszemita Párt 4%-os, a Nemzeti Párt
1892-ben 15%-os, míg a Katolikus Néppárt 1896-ban 4%-os képviselettel
rendelkezett a parlamentben.
1896-ban a dualizmus korának
egyik legerőszakosabb választásán a kormánypárt újra hetven százalék fölé vitte
mandátumainak számát. A függetlenségi ellenzék két nagy pártban a Kossuth
Ferenc és az Ugron Gábor nevével fémjelzett pártban tömörült s újra megjelentek
a parlamenti politika színpadán a nemzetiségi pártok.
1905-ben váratlanul, a korszakban
először, vereséget szenvedett a kormányzó Szabadelvű Párt, majd egy évvel
később, egy komoly politikai, alkotmányos válságot követően, miután a
Szabadelvű Párt önmaga feloszlatásáról döntött, az egyesült Függetlenségi
Pártból, a Katolikus Néppártból, az Új Pártból, a Demokrata Pártból és az
Alkotmánypártból álló ellenzéki koalíció abszolút többséget szerzett az
országgyűlésben. A Függetlenségi Párt egymaga a mandátumok több, mint hatvan
százalékával rendelkezett. A képviselőházba először jutottak be parasztpárti és
szociáldemokrata programmal képviselők.
1910-ben a korszak utolsó
országgyűlési választásán a koalíciós pártok vereséget szenvedtek, az
újjáalakuló hajdani kormányzópárt, Nemzeti Munkapárt néven, pedig meggyőző
győzelmet aratott.
Sajtószabadság
A dualizmus időszakában a magyar sajtó
működését három jogi axióma szabályozta. Az első az egyetemes sajtószabadság
elve volt, amelyet még az 1848-as törvényhozás rögzített (1848: XVIII. tc.). Eszerint gondolatait sajtó útján mindenki
szabadon közölhette és azt szabadon terjeszthette.
A második fő elv szerint a
sajtóvétségek nem eleve büntetendő cselekmények voltak, a sajtóvétségek feletti
büntető bíráskodás kizárólag a közlemények objektív tartalmának vizsgálatára
szorítkozhatott, az olvasó által levont következtetéseket, a cikk esetleges
következményeit, a sajtóorgánum egészét, annak tendenciáját a bíróság nem
mérlegelhette.
A harmadik fő elv a fokozatos
felelősség elvét vezette be, mely szerint sajtóvétség esetén elsősorban a
szerzőt, ha a szerző nem felelősségre vonható, a kiadót, majd a nyomda
tulajdonost ítélték el a hatóságok.
Bármely politikai tartalommal
rendelkező és havonta legalább kétszer megjelenő időszaki lap megjelentetése
előtt a törvényhatóság első képviselőjéhez lapalapítási nyilatkozatot volt
szükséges benyújtani, amely tartalmazta a tulajdonos, kiadó, vagy felelős
szerkesztő nevét, valamint a lapot nyomtató nyomdavállalat nevét
Ezzel egyidejűleg napilap
megjelenése esetén húszezer, ritkábban megjelenő lap esetében tízezer korona
biztosítékot volt kötelező elhelyezni, melyből az esetleges későbbi sajtóvétség
büntetéseit egyenlítették ki.
Egyes lapszámok lefoglalására,
terjesztésének megakadályozására csak a bíróság rendelkezett felhatalmazással,
mindazonáltal egyedi rendeletek lehetővé tették a rendőri lefoglalást és a
postaszállítási jog megvonását is. Belügyminiszteri rendeletek szabályozták a
sajtótermékek utcai árusítását is, mely szerint az ilyen jellegű engedélyeket a
törvényhatóságok első tisztviselője adhatta ki három hónapot meg nem haladó
időtartamra.
Vallásszabadság
Az állam és az egyházak kapcsolatát
szabályozó jogszabályok alapvetően kétféle felekezeti jogállást, a bevett és az
elismert vallásfelekezetekhez való tartozást különböztették meg. A bevett
vallásfelekezetekhez tartozó egyházak szélesebb körű állami elismertséggel,
tágabb jogosítványokkal rendelkeztek. Korábbi jogszabályok alapján (1791: XXVI. tc., 1844: III. tc., 1867: XVII.
tc., 1868: IX. tc.) idetartozott
a katolikus (latin, görög, örmény szertartású része egyaránt), a református, az
evangélikus, görög-keleti ortodox (szerb és román egyaránt) és az unitárius
felekezet, majd 1895-től (1895: XLII. tc.)
az izraelita felekezet.
A bevett vallásfelekezethez
tartozó egyházaknak önálló jogi személyiségük, önkormányzatuk, vagyonszerzési
képességük, iskolaalapítási és fenntartási joguk volt, valamint egyházi adókat
vethettek ki híveikre. A bevett vallásfelekezetek fegyelmi, felügyeleti és
adóbeszedési ügyeikben állami közreműködést és segítséget vehettek igénybe. A
bevett vallásfelekezetek iskoláit anyagilag támogatták, hitoktatóikat állami
keretből képezték.
A bevett hitfelekezetek
kizárólagos jogát képezte új egyházi gyülekezetek megalakítása, leányegyházak
és anyaegyházak alakítása. Az elismert vallásfelekezetek egyházai (baptisták,
mohamedánok) amellett, hogy a bevett felekezetekhez hasonlóan vallási és
egyházi ügyekben önkormányzattal, a nyilvános, közös istentisztelet jogával,
alapítványalakítási önállósággal rendelkeztek, viszont több területen a bevett
felekezetekhez képest szűkebb jogosítványokkal bírtak. Így például egyházi adót
és egyéb szolgáltatásokat csak állami közreműködéssel vethettek ki és
hajthattak be, iskoláik községi segélyben nem részesülhettek, ingatlan szerzési
képességüket korlátozták, amennyiben a tulajdon megszerzését kizárólag a
törvényhatóság első tisztviselőjének záradékával szerezhettek.
Elismert egyházfelekezetek egyházközségeinek
alakítását – az egyházközség helyi és szervezeti szabályainak bemutatása
mellett – szintén az illetékes törvényhatóság felügyelte és engedélyezte.
A dualizmus kori Magyarországon
az el nem ismert vallásfelekezetek (nazarénusok, Jehova tanúi, adventisták)
állottak a legszigorúbb állami felügyelet alatt. Istentiszteleteiket előzetesen
bejelenteni tartoztak, folyamatos rendőri ellenőrzés alatt álltak,
rendezvényeiket 18 év alattiak nem látogathatták. Bármely felekezetből minden
18-ik évét betöltött hívő szabadon kiléphetett, amennyiben két maga által
választott tanúval ilyen irányú nyilatkozatot tett saját lelkésze előtt s ezt a
nyilatkozatát két hét múlva, de egy hónapnál nem később megismételte. A
kilépett köteles volt esetlegesen fennálló egyházi tartozásait megfizetni és
amíg másik felekezet soraiba nem lépett, az összes egyházi járulékát az ötödik
naptári év végéig annak az egyháznak fizetni, amelyből kilépett.