1918 októberében a katonai vereségek, a –
nemzetiségi és szociális alapú – belpolitikai feszültségek és a gazdasági
összeomlás következtében kialakult kormányzati válság napok alatt
összeroppantotta az Osztrák–Magyar Monarchiát. 1918. október 7-én Lengyelország
kimondta önállóságát, október 28-án Prágában a Cseh Nemzeti Tanács rögzítette a
független csehszlovák állam megalakulását, október 28-án a horvát országgyűlés
(a szábor) semmisnek nyilvánította az 1868. évi magyar–horvát kiegyezési
törvényeket, és kimondta csatlakozását a délszláv államhoz. Ilyen értelmű
határozatot hozott október 31-én a szlovén, november 1-jén a bosnyák nemzeti
tanács. A felgyülemlett nemzetiségi ellentétekre már az sem szolgált
orvosságként, hogy 1918. október 16-án az uralkodó szövetségi állammá
nyilvánította Ausztriát. A magyar állam nevében báró Wlassics Gyula – a
főrendi ház utolsó elnöke – felkereste eckartsaui kastélyában IV. Károlyt,
aki 1918. november 13-i nyilatkozatban kijelentette, hogy magyarországi
jogainak gyakorlását, részvételét a magyar államügyek vitelében felfüggeszti.
Három nappal később Budapesten kikiáltották a független és önálló Magyar
Népköztársaságot. 1919. március 21-én pedig az állami főhatalom „Magyarország
proletársága” kezébe került.
A történelmi magyar állam
területe 1919-ben már nem volt egységes. A felvidéki terület nagy része a
csehszlovák államhoz került, a déli országrész a szerb királyi hadsereg
megszállása alatt állt, Erdélyben és Kelet-Magyarország egy részén – a
Romániához való csatlakozást kimondó 1918. december 1-jei gyulafehérvári
nemzeti gyűlés után – pedig román csapatok állomásoztak, de balkáni antant –
elsősorban francia – haderő is volt az országban
Az állam jelképe 1918. november
16-tól – az 1849-es függetlenségi örökségre emlékeztetve – a Kossuth-címer
volt. A Tanácsköztársaság ezt betiltotta, s a kormányzati szervek pecsétjein és
hivatalos kiadványain – az internacionális szocialista munkásmozgalom jelképe –
az ötágú csillag szerepelt.