A bíróságok a dualizmuskori szervezeti
keretek között működtek. 1918 decemberében a népkormány törvényt alkotott a nép
esküdtbíráskodásáról, amelynek értelmében esküdt minden választójoggal bíró
polgár lehetett. Előírta, hogy – a fontosabb büntetőügyek mellett –
sajtóvétségek és politikai ügyek esetében mindig esküdtbíróság ítélkezzék.
Felállították a munkaügyi bíróságokat: a járásbíróságok a törvényben
maghatározott esetekben munkaügyi bíróságként járhattak el, s a munkaügyi
perekben háromtagú – a szakbíróból, valamint a munkavállalók (szakszervezetek)
és a munkaadók (szakegyesületek) delegálta ülnökökből álló – tanács ítélkezett.
Kettéosztották a Főudvarnagyi Bíróságot: a királyi és kincstári vagyon ügyeiben
a Zárlati Bíróság, a diplomáciai menteséggel bíró külföldi állampolgárok
eseteiben a Területenkívüliek Bírósága járt el. Az ügyészi szervezet
esetében az elnevezés változott: a királyi jelzőt az állam előtag vette át. Így
a járásbíróság mellett az államügyész, az ítélőtábla mellett a főállamügyész, a
Kúria mellett a legfőbb államügyész tevékenykedett.
A Tanácsköztársaság idején az
igazságszolgáltató és törvénykezési szervek működése szünetelt. A Forradalmi
Kormányzótanács – elsősorban a politikai ügyekre, bűncselekményekre készülve –
1919. március 25-én elrendelte a forradalmi törvényszékek
megszervezését, amelyek három tagból álló tanácsok voltak. Az elnököt, a két
tagot, a vádbiztost és a jegyzőkönyvvezetőt a Forradalmi Kormányzótanács
nevezte ki. A rögtönbíráskodást a törvényszékek területén a Kormányzótanács, a
hadműveleti területeken pedig a hadsereg főparancsnoksága rendelhette el.