A polgári forradalom korában a területi
igazgatás legfontosabb és legszélesebb körben alkalmazott formája a kormánybiztosi
intézmény volt. Nemcsak a földrajzilag adott közigazgatási egységek
vezetésével, de politikai, gazdasági, katonai és egyéb szempontok alapján a
legkülönbözőbb szakfeladatok ellátásával (pl. hajózási ügyek, katolikus ügyek
intézésével) bízott meg kormánybiztosokat a minisztertanács. A helyi igazgatás
átalakításában az első a dualizmus éveiben kinevezett – tehát az új kormány
számára legtöbb esetben megbízhatatlan – főispánok leváltása, s helyükbe
megbízható kormánybiztos–főispánok kinevezése volt.
A népköztársaság kormánya
elrendelte néptanács választását minden önkormányzati szinten (főváros, megyei
és városi törvényhatóság, nagyközség, kisközség). Eltörölte a virilizmust, és
minden néptanács létszámát annyiban állapította meg, amennyi a dualizmus kori
törvényhatósági bizottság, vagy képviselő-testület tagszáma volt. A néptanácsba
rendes tagokat és póttagokat (a rendes tagok egynegyede) választottak kétévente
négy évre titkos választójog alapján. A kisebbségi képviselet is szabályozva
volt: ez alapján, ha minden rendes néptanácsi hely betöltése után akadt olyan
jelölt, aki a kerületben leadott szavazatok egynegyedét megszerezte, az
bekerült a néptanácsba. Sok vidéki településen létrejött a helyi nemzeti
tanács, amely a kormány helyi támasztéka volt, s gyakran a közigazgatás
mechanizmusába is bekapcsolódott. A katonák között szerveződött katonatanácsok
a fegyveres testületek politikai igazgatását és érdekképviseletét végezték.
A proletárdiktatúra kiépítette a
tanácsrendszert, amelynek alapját a közvetlenül és széles körű választójog
alapján választott tanácsok képezték. Tanácsi választójoggal bírt és
választható volt minden 18. életévét betöltött személy – férfi és nő egyaránt
–, aki „hasznos munkából” élt, vagy ha munkaképtelen, akkor korábban abból élt,
és aki a Vörös Hadsereg tagja. A falu tanácsába minden ötven lakos után
választottak egy tagot (számuk azonban három és ötven között kellett, hogy
legyen). A városi és a budapesti kerületi tanácsba minden 500 lakos után
választottak egy főt (a testület taglétszáma azonban nem haladhatta meg a
300-at). Falusi, városi és fővárosi kerületi szinten a tanácsválasztás
közvetlen, ettől felfelé pedig közvetett volt. A fővárosi (500 tagú) központi
tanácsba a kerületek lakosságuk arányában delegáltak tagokat. A – maximum 60
főből álló – járási tanácsok tagjait a falusi és városi tanácstagok jelölték. A
kerületi tanácsokat – amelyek legfeljebb 300 tagúak lehettek – a megyéhez
(kerülethez) tartozó járások, városok, törvényhatósági jogú városok tanácsai
választották (elvileg 5000 fő után egy delegáltat). A tanács élén szűkebb
vezető csoport, az intéző bizottság állt, amit – szovjet mintára – gyakran
direktóriumnak neveztek. A centralizált tanácsrendszer csúcsán a Szövetséges
Tanácsok Országos Gyűlése állt.