A korszak többi állami szerve közül nagy
fontosságú volt a rendvédelem. Az ellenforradalmi rendszer rendvédelmi
szervezete a dualizmus időszakához hasonlóan több részre tagolódott. Ezek közül
a rendőrség és a csendőrség jelentősége emelkedett ki. Előbbi a városokban,
utóbbi a községekben működött. A rendőri szervezet 1918-ig a helyi
önkormányzatok irányítása alatt állt. Ez alól kivételt képeztek Budapest és
Fiume rendőrei, mert ők már akkor állami fennhatóság alatt dolgoztak. 1919-ben
aztán a Friedrich-kormány rendeletileg kimondta a teljes rendőrség
államosítását, amit később törvényben is megerősítettek. A belügyminiszter
felügyelete alatt a területi visszacsatolásokig mintegy 12 000 rendőr állt,
majd létszámuk 14 000 fölé emelkedett. Az egyes városok rendőrségeit
főkapitányságokba szervezték. Számuk a budapestivel együtt 7 volt. Ezek
kezdetben az országos rendőr-főkapitány irányításával működtek. Ám ezt a
tisztséget az 1920-as évek második felétől nem töltötték be. A fővárosi
főkapitányság kerületi kapitányságokra tagolódott.
A községek és tanyák rendjét
hagyományosan a csendőrség tartotta fenn. Ez már a dualizmus idejétől
állami testületként működött. A csendőrség – a rendőrségtől eltérően, melynek
állománya a köztisztviselők közé tartozott – katonai jellegű szervezet volt. A
belügyminiszter mellett a honvédelmi miniszter is gyakorolt felette bizonyos
felügyeletet. Létszáma a rendőrségéhez hasonlóan alakult: hosszú ideig 12 000
főt tett ki, majd a területi revízió éveiben 14 000-re emelkedett. A trianoni
Magyarországot 7 csendőrkerületre osztották. Ezek központi hatáskörű vezetője
az országos csendőrségi felügyelő volt. A csendőrkerületek vármegyénként osztályparancsnokságokra,
ezek járásonként szakaszparancsnokságokra tagolódtak. A legkisebb szervezeti
egységet őrsnek hívták.
1921-ben hozták létre a
vámőrséget, melynek körülbelül 4000 tagja volt. Ezt a testületet az 1930-as
évek elején átszervezték határőrséggé, s ekkortól csaknem 6000 főre
emelkedett a személyi állománya. A pénzügyőrség létszáma pedig a
vámhivatalokban dolgozókkal együtt 3600 körül mozgott. Nem szabad
elfeledkeznünk arról a tényről, hogy a trianoni békediktátum szigorú
korlátozásokat tartalmazott mind a magyar hadsereg, mind a rendvédelmi szervek
létszámát illetően. Ezeket a kormányok igyekeztek kijátszani. A korszak büntetés-végrehajtási
intézményrendszere a területi elcsatolások után megmaradt országrészben 6
fegyintézetből, 23 törvényszéki és 113 járásbírósági fogházból, valamint 5
állami javítóintézetből állt. Ezekben 3000–4000 alkalmazott végezte teendőit.
Munkájukat az igazságügyi minisztérium felügyelte.
Az állam és a vallásfelekezetek
Az egyházi közösségekkel – akkori
hivatalos elnevezés szerint a vallásfelekezetekkel – történő állami
kapcsolattartás legfőbb lebonyolítója a vallás- és közoktatásügyi minisztérium
volt. Ennek I. ügyosztálya a katolikus egyházat érintő kérdésekkel
foglalkozott. II. ügyosztálya pedig a protestánsok és más felekezetek dolgait
intézte. A vallási irányzatok jogi helyzetét a Horthy-korszakban is érvényben
levő 1895: XLIII. tc. határozta meg.
Ennek alapján a hívők közösségeit három csoportba sorolták. Az elsőt az
úgynevezett bevett felekezetek alkották. Ide tartoztak a
katolikusok, a reformátusok, az evangélikusok, az unitáriusok, a görögkeletiek
(más néven ortodoxok) és az izraeliták (azaz zsidók). Ők szabadon
gyakorolhatták vallásukat és az államtól anyagi, valamint politikai támogatást
kaptak. A második kategória elismert felekezetek néven a baptistákat és
a mohamedánokat foglalta magába. Ők szintén vallásszabadságot élveztek, de már
nem járt nekik automatikus állami támogatás. A harmadik csoport az el nem
ismert felekezeteké volt. Ezek a köznyelvben szektáknak titulált
közösségek már a szabad működésükben is korlátozva voltak, hiszen rendőri vagy
csendőri felügyelet alatt tarthatták csak meg rendezvényeiket. Ez a sors jutott
például a metodistáknak és az adventistáknak. A fentiekben ismertetett
szisztémát szokás a felekezetek háromfázisú koordinált rendszerének
nevezni. Vizsgált időszakunkban a fentiekhez képest annyi változás történt,
hogy az izraelitákat egy 1942-ben hozott törvénnyel visszaminősítették bevett
felekezetből elismertté.
Az állami szakigazgatási szervek
fontos szerepet töltöttek be az ellenforradalmi rendszer közigazgatási
apparátusában, sőt hálózatuk a korszakban továbbfejlődött. Ez a folyamat a
korábban az önkormányzatok által működtetett szakirányú intézmények
államosítása révén haladt előre. Ennek keretében például már 1919 őszén állami
irányítás alá került az egész rendőrség. Az állami szakigazgatási szervek a
nekik megfelelő jellegű minisztérium felügyelete alá tartoztak és többnyire a járások
és a megyei városok szintjéig lemenően épültek ki. Az alacsonyabb rangú
közigazgatási egységekben feladatkörüket a helyi önkormányzatok látták el. A
már hagyományosnak számító állami szakigazgatási szervek közül a következőket
kell megemlítenünk: a honvédelmi igazgatást, a rendvédelem
csendőrségi ágát, a pénzügyigazgatást, a kereskedelmi és iparügyi,
a tanügyi, valamint az igazságügyi igazgatást. Természetesen ezek
működésében végre kellett hajtani az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása miatt
szükséges változtatásokat, de egyéb vonatkozásban döntően a korábbi
gyakorlatnak megfelelően végezték munkájukat.