A politika intézményei 1919–1944

Politikai irányzatok és pártjaik

A Horthy-korszak politikai pártjairól az eddigiekben már megtudhattunk néhány fontos tényt. Volt szó a parlamenti választásokon elért eredményeikről. Ezek tükrözik az egyes politikai csoportok befolyásának korabeli nagyságát. A következőkben vizsgáljuk meg az 1919 és 1945 közötti időszak politikai irányzatainak jelentősebb pártjait! Az 1919 augusztusában bekövetkezett rendszerváltás eredményeként a konzervativizmus jutott hatalmi helyzetbe, s ezt a pozícióját a korszak egésze során megőrizte. Ez az eszmekör különböző ágakra bomlott. Egyik fő politikai képviselője az 1919 októberében megalakult Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja (KNEP) lett. Ennek vezetői között ott volt Friedrich István, Teleki Pál, Huszár Károly és Haller István. Az 1919 novemberében létrehozott Országos Kisgazda- és Földmíves Párt (röviden Kisgazdapárt) meghatározó személyiségei között agrárius konzervatívok ugyanúgy voltak, mint az agrárdemokratikus törekvések képviselői. Előbbiek közül Sokorópátkai Szabó Istvánt és Rubinek Gyulát kell említenünk. Utóbbiak vezéregyénisége Nagyatádi Szabó István volt. A két fenti pártszerveződés jelentette az egymást gyorsan váltó kormányok fő bázisát. Idővel mindkét pártból váltak ki befolyásos személyiségek, akiket disszidenseknek neveztek el. 1922 februárjában a Kisgazdapártból, a KNEP egy részéből és a disszidensekből alakult meg a Keresztény–Keresztyén Kisgazda-, Földmíves- és Polgári Párt (Egységes Párt). Az új kormánypárt vezére Bethlen István, elnöke Nagyatádi Szabó István, ügyvezető alelnöke Gömbös Gyula lett. Az Egységes Párt stabil kormányzati erővé vált és 1932 októberétől Nemzeti Egység Pártja (NEP), 1939 februárjától pedig Magyar Élet Pártja (MÉP) néven a korszak végéig hatalmon maradt. Mindvégig igyekezett a hatalmi elit három csoportja – az úri nagybirtokosok, a nagytőkések és a keresztény középrétegek – közötti kényes egyensúlyt fenntartani. Az 1930-as évek folyamán és az 1940-es évek első felében megerősödött a párt szélsőjobboldallal rokonszenvező része. Azonban a tagok többsége a fennálló alkotmányos berendezkedés védelmében lépett fel a megerősödő hazai fasiszta tendenciával szemben. Utaltunk már arra, hogy az Egységes Pártnak 1931 végéig volt egy koalíciós partnere. Ez több keresztény politikai irányzatot egyesített magába. 1926-tól Keresztény Gazdasági és Szociális Párt (KGSZP) elnevezéssel működött. A kormányból történt kiválása után hol mérsékelt ellenzékiségét, hol kormánytámogató hajlandóságát hangsúlyozta. Parlamenti képviselőinek száma folyamatosan csökkent. 1937-ben fuzionált néhány kisebb párttal, s ettől kezdve az Egyesült Kereszténypárt (EKP) nevet használta. A fennálló állami berendezkedést óvó – úgynevezett alkotmányvédő – álláspontra helyezkedve határolta el magát a szélsőjobboldali diktatórikus törekvésektől.

A konzervatív eszmei–politikai irányzathoz tartozott a legitimizmus is. Követői több párt soraiban megtalálhatók voltak, de legtöbben a KNEP-hez csatlakoztak. Az 1921-es sikertelen királypuccsok, majd a Habsburgok trónfosztása után a legitimisták a politikai élet perifériájára szorultak. Az 1930-as évek második felében az alkotmányvédelem jelszavát hangoztatva megélénkült tevékenységük, de befolyásuk korlátozott maradt.

A kormányok jobboldali ellenzékét képező csoportosulások közül időbeli sorrendben először a Magyar Nemzeti Függetlenségi (Fajvédő) Pártot kell megemlíteni, amit egyszerűen csak Fajvédő Pártként szoktak emlegetni. Hivatalosan 1924 novemberében alakította meg az a 7 képviselő, akik még 1923 augusztusában léptek ki a kormánypártból Gömbös Gyula vezetésével. A bethleni konszolidációs politikával szembeforduló csoport szélsőjobboldali, antiszemita álláspontra helyezkedett. Pártjuk az 1926-os parlamenti választásokon kudarcot vallva csak 2 képviselői helyet szerzett, 1928-ban pedig feloszlott.

Az 1930-as évek folyamán a nemzetközi események hatására sorra alakultak hazánkban az újfajta szélsőjobboldali, fasiszta pártok. Közülük az első közismertebb az 1931-ben Böszörmény Zoltán vezetésével létrejött Nemzeti Szocialista Magyar Munkáspárt (másként Kaszáskeresztes Párt) volt. Ennél jóval nagyobb befolyáshoz jutott a Szálasi Ferenc vezetésével működő nemzetiszocialista irányzat. Szálasi 1935-ben alapította meg a Nemzeti Akarat Pártját (NAP), amely más fasiszta csoportokkal való egyesülés után 1939 márciusától Nyilaskeresztes Párt néven folytatta tevékenységét. Az 1939-es országgyűlési képviselő-választások eredményeinek ismertetésénél már láttuk, hogy akkor a jelentősen előretörő nemzetiszocialista pártok közül a nyilasok érték el a legnagyobb sikert. Azonban a későbbiekben Szálasi mozgalma a saját erejéből és törvényes eszközökkel nem volt képes elérni a kormányra kerülést. 1944 októberében csak puccs révén és a németek támogatásával tudtak hatalomra jutni a nyilasok. A szélsőjobboldali radikalizmust követő pártok közül meg kell említeni még az Imrédy Béla irányítása alatt álló Magyar Megújulás Pártját (MMP), amely 1940 októberétől volt jelen a közéletben.

A baloldali ellenzék meghatározó ereje volt az 1919 augusztusában újjáalakult Magyarországi Szociáldemokrata Párt (MSZDP). Ez 1939-től Szociáldemokrata Párt (SZDP) néven tevékenykedett. Az ellenforradalmi rendszer kezdetén rendkívül nehéz helyzetben volt, hiszen a hatalmi elit bizonyos körei még működésének jogosságát is megkérdőjelezték. Ezért a párt vezetése számára – melybe beletartozott Peyer Károly, Garami Ernő, Farkas István és Peidl Gyula – legfontosabb cél a legalitás biztosítása volt. Ezért kötötték meg a párt létét politikai realitásként elfogadó Bethlen-kormánnyal 1921. december 21-én az úgynevezett Bethlen–Peyer-megegyezést. Ennek köszönhetően a szociáldemokraták, marxista munkáspárt jellegüket megőrizve, az ország német megszállásáig törvényes parlamenti pártként működtek. Igaz, hogy az 1930-as évek során és az 1940-es évek első felében a fokozódó jobbratolódás következtében egyre inkább csökkent a párt mozgástere, ami képviselőházi mandátumai lemorzsolódásában is megnyilvánult.

A demokratikus ellenzék másik irányzatát a polgári liberálisok adták. Horthy-korszakbeli helyzetük alakulása sok szempontból hasonlított a szociáldemokratákéra. 1926-ban bekövetkezett haláláig a Nemzeti Demokrata Párt (NDP) élén álló Vázsonyi Vilmos számított legtekintélyesebb vezetőjüknek. Később Rassay Károly volt legismertebb közülük. Rassay pártja többször változtatta elnevezését. Viselte többek között a Nemzeti Szabadelvű Párt (NSZP), majd a Polgári Szabadságpárt (PSZP) nevet. A polgári liberális pártok az ellenforradalmi rendszer politikai életének szélére szorítottan, de legálisan tevékenykedhettek hazánk német megszállásáig.

Az 1930-ban megalakult Független Kisgazda-, Földműves és Polgári Agrárpárt (FKGP) gyorsan növelte népszerűségét. 1935-re már a baloldali ellenzék legerősebb frakcióját képezte a parlamentben. Vezetői között találhatjuk meg Szijj Bálintot, Gaál Gasztont, Eckhardt Tibort, Tildy Zoltánt és Nagy Ferencet. A kis- és középbirtokos parasztság helyzetének javítását, valamint a közélet demokratizálását követelő politikai irányzatot – a többi haladó ellenzéki párttal együtt – 1944-ben a Sztójay-kormány betiltotta.

A szélsőbaloldali radikalizmust képviselő kommunisták – előbb Kommunisták Magyarországi Pártja (KMP), később Békepárt névvel – a korszakban végig illegalitásba szorultak. A rendszer megdöntését elérni kívánó bolsevik típusú irányzattal szemben az állami hatóságok kérlelhetetlen szigorúsággal jártak el. A titokban szervezkedő párttagok igyekeztek beépülni az MSZDP soraiba. Sőt, a baloldali szociáldemokratákkal együtt fedőszervül 1925-ben megalakították a Magyarországi Szocialista Munkáspártot (MSZMP). Ez azonban csak rövid ideig működhetett. Vezetőit – köztük a szociáldemokrata Vági Istvánt és a kommunista Rákosi Mátyást – letartóztatták és elítélték.

Klubpártok, tömegpártok

Az eddigiekben a Horthy-korszak pártjait politikai hovatartozásuk alapján kategorizáltuk. Ha működésük módja szerint különítjük el őket, akkor két csoportot kapunk: a klubpártokat és a tömegpártokat. A klubpártokat a laza szervezeti élet és a parlamenti aktivitás túlsúlya jellemezte. Ezek tevékenysége a mindennapokban főként a képviselőházi vitákban történő látványos részvételre és ennek a pártsajtó útján való közismertté tételére összpontosult. Ennek megfelelően az ilyen politikai szerveződésekben kiemelten fontos helyet kapott a parlamenti frakciójuk, ha bejutottak a törvényhozásba. A palamenten kívül rendszeres szervezeti élet csak korlátozottan zajlott bennük. Ennek sajátos formáját jelentették a pártvacsorák. A klubpártok társadalmi jelenléte a képviselő-választások alkalmaival élénkült meg. Ilyenkor választási, valamint képviselői beszámoló gyűléseken és természetesen az újságok segítségével próbálták növelni tömegbefolyásukat és mozgósítani híveiket. A választási kampányok során valamennyi politikai erő igyekezett a lehetőségeihez képest legtöbb szavazót elérni. Ehhez felhasználták az akkoriban létező összes propagandamódot. A napilapok, röplapok és plakátok mellett személyes ráhatással is igyekezték elnyerni a lakosság bizalmát. Ebben a képviselőjelölteken kívül a pártok teljes apparátusa részt vett. Korteskedésre mozgósították szimpatizánsaikat is. A jelentősebb politikai csoportok saját sajtótermékekkel rendelkeztek, amik szintén mindent megtettek a közhangulat befolyásolásáért. A kor új tömegtájékoztatási eszközei, a rádió és a filmhíradó sem maradhattak ki a választók kegyeiért folytatott versengésből. Ezek azonban állami fennhatóságúak lévén a kormánypárt előnyét növelték tovább.

A korszak magyarországi politikai szerveződéseinek döntő többsége klubpárti jelleggel működött. Ez volt a helyzet a Bethlen István miniszterelnöksége idején létrehozott egységes kormánypárttal is. Eredetileg volt olyan terv, hogy az Egységes Pártot tömegpárttá szervezik át, de ez akkor nem valósult meg. Gömbös Gyula kormányfősége alatt viszont hozzákezdtek, hogy a vezető kormányzati erőt olyan modern jobboldali tömegpárttá formálják át, amellyel megvalósítható lesz az egypártrendszerű berendezkedés. Ennek gyakorlati kivitelezéséhez – teljesen szokatlan módon – fizetett, főállású pártszervezőket, párttitkárokat alkalmaztak. Őket gyakran élharcosként emlegették. Hazánk egész területén megindult a szervezőmunka és formailag látványos eredményt hozott. Alig volt az országnak olyan települése, ahol ne alakult volna meg a Nemzeti Egység Pártjának alapszervezete. Az erőteljes ráhatás következtében a választásra jogosultak nagy része csatlakozott a párthoz. Azonban a társadalom széles köreinek, valamint a hatalmi elit hajlíthatatlanul konzervatív részének ellenállása miatt a szervezési kampányt le kellett állítani. Ők, nem alaptalanul, a szélsőjobboldali tekintélyelvű módszerek utánzásával vádolták Gömböst. Darányi Kálmán miniszterelnöksége idején sok szempontból visszatértek a hagyományos klubpárti formákhoz. Később is inkább ezek jellemezték a kormánypárt működését.

Az ellenforradalmi rendszer időszakának politikai szerveződései közül a baloldali munkáspártok és a nemzetiszocialista csoportok követték a tömegpárti szervezkedés módszereit. Ennek megfelelően nagy súlyt fektettek a minél magasabb taglétszám elérésére valamint a szilárd és hatékony szervezeti élet megteremtésére. Azonban ezeket az elveket a gyakorlatban nem mindegyik irányzat tudta egyformán megvalósítani. A korszak klasszikus tömegpártja a Magyarországi Szociáldemokrata Párt volt. Ennek jól működő szervezete sokrétű intézményi hálózattal egészült ki. A szociáldemokrata szakszervezetek mellett a pártnak saját sajtótermékei, kulturális és sportegyesületei, könyvtárai voltak. Ezekkel eredményesen tudta magához kapcsolni a munkásság nagy részét.

Választások

1920–1921-ben a nemzetgyűlési választásokat három szakaszban tartották meg. 1920. január 25–26-án az idegen haderő által meg nem szállt területeken szavaztak. Ekkor az Országos Kisgazda- és Földmíves Párt lett a legerősebb. Második volt a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja. A liberális irányzathoz tartozó Nemzeti Demokrata Párt mögöttük messze lemaradva jutott be a nemzetgyűlésbe. A maradék helyeken egyéb pártocskák és pártonkívüliek osztoztak meg. (A Horthy-korszak nemzetgyűlési és országgyűlési képviselő-választásainak pontos eredményeit lásd külön táblázatokban!)

1920 nyarán, a román csapatok kivonulása után a Tiszántúlon járultak az urnákhoz a szavazók. Az ekkor megszületett eredmények hatására, valamint azért, mert időközben több képviselő kivált eredeti pártjából és másikba lépett át, a törvényhozás összetétele módosult. A kisgazdák – akiknek neve Keresztény Kisgazda- és Földmíves Pártra változott – tovább növelték előnyüket. A Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártjához tartozó honatyák létszáma is növekedett. A liberális Nemzeti Demokrata Párt mandátumainak száma változatlan maradt. Az egyéb pártokhoz tartozók és a pártonkívüliek csoportjai gyarapodtak. (A választási eredményeket tartalmazó táblázatban a pártok képviselőinek az 1920. nyári voksolás következtében módosult összlétszáma található.)

Végül 1921 őszén, a délszláv haderő távozását követően Baranyában szavaztak. Ezzel mindössze néhány mandátum sorsa dőlt el, s ez érdemben nem változtatta meg a nemzetgyűlés pártok szerinti összetételét. Ne feledkezzünk el arról, hogy a nemzetgyűlési választásokon a Magyarországi Szociáldemokrata Párt az őt ért atrocitások elleni tiltakozásul nem vett részt! Ez a tény jelzi, hogy az érvényben levő választójog szép elvei és a mindennapi gyakorlat között éles ellentét feszült.

A választójogi korlátozások következtében 1922-ben már csak hazánk összlakosságának mintegy 29%-a, a felnőtteknek 58%-a szavazhatott a nemzetgyűlési választásokon. Ez igen jelentős visszaesést jelentett az 1920-as kb. 40, illetve 75%-os arányhoz képest. Körülbelül 750 000 fő vesztette el szavazati jogát. Döntő többségük olyan szegény és iskolázatlan személy volt, akit a jogalkotók a fennálló társadalmi–politikai rendszer szempontjából megbízhatatlannak tartottak. A választásra jogosultak majdnem 80%-ának pedig nyíltan kellett szavaznia. Ez a korabeli Európa parlamentáris berendezkedésű államaiban példa nélkül állt. A nyíltan szavazók befolyásolására – főleg a közigazgatási apparátus révén, de más módokon is – a hivatalban levő kormánynak számos lehetősége adódott. Ezért aztán nem meglepő, hogy az 1922 májusának végén és júniusának elején megtartott nemzetgyűlési választásokon a kormánypárt megszerezte a képviselői helyek abszolút többségét. A második legnépesebb a különböző kereszténypárti frakciók csoportja volt. Ezek közül a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja kormánytámogató álláspontra helyezkedve koalícióra lépett az Egységes Párttal. Az ellenzék legerősebb pártja a Magyarországi Szociáldemokrata Párt lett. A liberális pártok mandátumainak száma a korábbihoz képest növekedett. Az egyéb pártokhoz tartozók létszáma egy kicsit csökkent, míg a pártonkívülieké jelentősen nőtt.

Az 1925-ös választójogi törvény előírásai 1938-ig voltak érvényben. Ez alatt az idő alatt három alkalommal tartottak országgyűlési választásokat. Az 1926 decemberében lezajlott országgyűlési képviselő-választások eredményeként az Egységes Párt még inkább megerősödött. A kormánypárt rendkívül sikeres szereplése nem csak a választójogi szabályozásban számára rejlő jelentős előnyökkel magyarázható. A szavazókat minden bizonnyal az is a párt támogatására ösztönözte, hogy ekkorra már érvényesültek a bethleni politika eredményei. Az Egységes Párt erejét növelték a vele koalícióban levő Keresztény Gazdasági és Szociális Párt által megszerzett képviselői státuszok. Az ellenzék táborában még mindig a Magyarországi Szociáldemokrata Párt volt a legerősebb, bár a korábbinál jóval kevesebb képviselője ült a parlamentben. A liberális irányzat mandátumainak száma csökkent, s 90%-ukat a Nemzeti Demokrata Párt birtokolta. Elvérzett a szavazáson a Bethlen szélsőjobboldali ellenzékét jelentő Magyar Nemzeti Függetlenségi (Fajvédő) Párt, hiszen épphogy bejutott a képviselőházba. Változatlan maradt az egyéb pártok mandátumainak száma, a pártonkívülieké pedig jelentősen visszaesett.

Az 1931 júniusának végén tartott országgyűlési képviselő-választások légkörére és eredményeire a gazdasági világválság magyarországi következményei nyomták rá bélyegüket. Az Egységes Párt vesztett korábbi mandátumaiból. Ez mutatta a Bethlen-kormány politikája iránti elégedetlenség növekedését. Az Egységes Párttal koalícióban levő Keresztény Gazdasági és Szociális Párt is a régebbinél kevesebb honatyát tudott bejuttatni a képviselőházba. A megerősödött ellenzéki oldalon még mindig a Magyarországi Szociáldemokrata Párt változatlan számú képviselője alkotta a legnagyobb csoportot. Szép eredményt ért el a néhány hónapja alakult Független Kisgazda-, Földműves és Polgári Agrárpárt. A liberálisok mandátumainak száma kissé csökkent. Az egyéb pártok képviselőinek létszáma megduplázódott. Ebből a csoportból meg kell említeni Bajcsy-Zsilinszky Endre Nemzeti Radikális Pártját, bár mindössze egy helyet kapott a parlamentben. A pártonkívüliek növelték jelenlétüket a képviselőházban.

A következő országgyűlési választásokat már Gömbös Gyula miniszterelnöksége idején tartották meg. Az 1935 márciusának és áprilisának fordulóján lezajlott voksoláson a kormánypárt már Nemzeti Egység Pártja néven szerepelt és a korábbihoz képest több mandátumot szerzett. A Keresztény Gazdasági és Szociális Párt immár ellenzéki oldalon, régebbi eredményeihez képest nagy kudarcot vallott. Az ellenzék legerősebb pártjává vált a dinamikusan előretörő Független Kisgazda-, Földműves és Polgári Agrárpárt. A Magyarországi Szociáldemokrata Párt honatyáinak száma visszaesett. A liberálisok megőrizték korábbi mandátumaikat. A belpolitikai élet jobbratolódását jelezte, hogy bejutott a képviselőházba a Magyar Nemzeti Szocialista Párt. Az egyéb kicsi pártok jelenléte csökkent a törvényhozásban. Hasonló változás történt a pártonkívülieknél is.

Az 1938: XIX. tc. szabályozását felhasználva mindössze egy országos választásra került sor. Az 1939 májusának végén lezajlott országgyűlési képviselő-választások eredményei igazolták a hatalmi elit azon aggodalmát, hogy a titkos szavazás haszonélvezője az adott helyzetben a fasiszta irányzat lesz. A befolyását megnövelő szélsőjobboldal nem tudta megingatni a kormányt támogatók parlamenti túlsúlyát, de komoly pozíciókat szerzett a törvényhozásban a demokratikus ellenzék rovására. A nemrégiben Magyar Élet Pártja névre átkeresztelt kormánypárt a korábbihoz képest növelte mandátumainak számát. A képviselőházban a második legnépesebb csoport a nemzetiszocialistáké lett. Közülük a Nyilaskeresztes Párt emelkedett ki. A baloldali ellenzékből igen komoly veszteséget szenvedett el a Független Kisgazda-, Földműves és Polgári Agrárpárt valamint a Szociáldemokrata Párt, mely régebbi nevének „Magyarországi” jelzőjét elhagyta. Kevésbé esett vissza a liberális irányzat mandátumainak száma. Gyakorlatilag a Polgári Szabadságpárt honatyái tartoztak ide. A felsoroltak mellett még az Egyesült Kereszténypárt néhány képviselője és igen kevés pártonkívüli jutott be a képviselőházba.

A Horthy-korszak folyamán a háborús körülmények miatt nem tartottak többször országgyűlési képviselő-választásokat. A területi revízió következtében visszakapott országrészekről pedig, ahogy erről már volt szó, behívással kerültek képviselők a parlamentbe.

A szabadságjogok

A szabadságjogok érvényesülésének mértéke a Horthy-korszak idején változó képet mutatott. A kezdeti zűrzavaros belpolitikai helyzetben a szabadságjogok erőteljes korlátozása érvényesült. A bethleni konszolidáció folyamán ezeket a megszorító intézkedéseket fokozatosan megszüntették, vagy enyhítették. Azután az 1930-as évek második felétől ismét olyan kormányzati lépésekre került sor, melyek a szabadságjogok súlyos megsértését eredményezték. Az ország német megszállását követően pedig ezen a téren is tovább romlott a helyzet. Az ellenforradalmi rendszer kezdetén a kormányok az 1912: LXIII. törvénycikkre hivatkozva korlátozták a szabadságjogokat. Ez a törvény ugyanis háborús veszély és háború esetére felhatalmazta a minisztertanácsot, hogy rendkívüli intézkedéseket tegyen. Erre a törvényre alapozva gyakorolták 1919 augusztusától a kormányok a kivételes hatalmat egészen 1922 nyaráig. Ennek alapján módjukban állt olyan rendelkezéseket életbe léptetni, amelyek szűkítették akár a személyes, akár a kollektív joggyakorlás lehetőségeit. A honvédelemről szóló 1939: II. tc. ismételten feljogosította a minisztertanácsot, hogy háborús körülmények közepette kivételes hatalmat birtokoljon. Ennek alkalmazására 1939 szeptemberében sor is került, s így ismét korlátozták a szabadságjogokat. De vizsgáljuk meg részletesebben az egyes szabadságjogok korabeli helyzetét!

Az ellenforradalom hatalomra jutását követően bevezették az internálás rendszerét. Gyorsított bűnvádi eljárás volt érvényben és a katonai bíróságok a civil személyek felett is ítélkeztek. Az 1918 októbere után alakult egyesületeket kötelezték, hogy működésükhöz szerezzenek belügyminiszteri engedélyt és előzetes sajtócenzúrát alkalmaztak. Ezek az intézkedések a baloldali politikai irányzatok háttérbe szorítását célozták. Nem feledkezhetünk el a tiszti különítmények véres kegyetlenkedéseiről sem, amelyek a polgári demokratikus forradalom és a Tanácsköztársaság támogatói mellett a zsidóságot sújtották. 1920–1921 folyamán ezeknek a jogkorlátozásoknak jelentős részét lépésről lépésre felszámolták. A felelősségre vonások törvényes útra terelődtek és a katonai hatóságok már nem ítélkeztek polgári személyek felett. 1921 decemberében eltörölték az előzetes sajtócenzúrát, de a belügyminiszter megvonhatta a lapok utcai árusítási jogát, sőt hosszabb–rövidebb időre betilthatta őket. Az internálás lehetőségét nem szüntették meg, de sokakat kiengedtek a táborokból, amelyeket 1924-ben fel is számoltak.

A bethleni konszolidáció előrehaladásával a fenti megszűkítésekkel ugyan, de helyreállt a szabadságjogok gyakorlásának lehetősége. Ezen a téren a helyzet 1938-tól kezdett ismét romlani. Azonban az ekkor bevezetett korlátozásokkal a kormányok már nem elsősorban a baloldalt, hanem inkább a fennálló hatalmi rendszerre nagyobb veszélyt jelentő szélsőjobboldalt igyekezték visszaszorítani. Ennek keretében a 3400/1938. M. E. számú kormányrendelet az állami és köztisztviselőknek megtiltotta, hogy akár a szociáldemokrata, akár a nemzetiszocialista pártok tagjai legyenek. Az 1938: XVI. tc. szigorította a felforgató tevékenységet folytatókkal szembeni eljárásokat. Az 1938: XVII. tc. betiltotta a belügyminiszteri engedéllyel nem rendelkező egyesületek működését. Az 1938: XVIII. tc. pedig előírta, hogy az újságok és időszaki lapok megjelenéséhez a belügyminiszter engedélye szükséges. Erre hivatkozva aztán igen sok sajtóterméket betiltottak. A fentiekben már említettük, hogy a magyar kormány a második világháború kitörésekor kivételes hatalmat léptetett életbe. Ennek eredményeként ismét bevezették az előzetes sajtócenzúrát. Emellett gyűléstilalmat is elrendeltek. Erre egyébként az 1930-as évek elején szintén volt példa. 1940-ben német nyomásra érvénytelenítették a 3400/1938. M. E. számú kormányrendeletet. Ezután burkoltabb módon igyekeztek az állami és köztisztviselőket távol tartani a szélsőségesnek ítélt pártoktól.

A zsidóságot sújtó jogszabályok

A szabadságjogok korlátozása körébe tartoztak bele a zsidóságot diszkrimináló intézkedések is. Ezek közül rögtön a korszak elején született meg az úgynevezett numerus clausus, azaz zárt szám néven hírhedtté lett 1920: XXV. tc. Ez előírta, hogy az egyetemekre és a jogakadémiákra csak azokat lehet felvenni, akik nemzethűségi és erkölcsi szempontból megbízhatók. Másrészt az egyes nemzetiségekhez és népfajokhoz tartozók országos arányszámuknak megfelelően kerülhetnek be a fenti intézményekbe. Ez utóbbi kitétel a zsidók továbbtanulási lehetőségét korlátozta, mert ők a lakosságból való részesedésüknél jóval nagyobb számban voltak jelen a felsőoktatásban. Bethlen István miniszterelnöksége idején azonban enyhítettek a fenti szabályozáson. Az ezt tartalmazó 1928: XIV. tc. már nem a jelentkezők származásának, hanem szüleik foglalkozásának figyelembevételét írta elő az illetékesek számára. Az 1930-as évek végén ismét megerősödő szélsőjobboldali antiszemitizmus nyomására születtek meg a zsidótörvények. Közülük az első 1938: XV. számmal került a törvénytárba. Ez kimondta, hogy a színművészeti, filmművészeti, ügyvédi, mérnöki, orvosi és sajtókamarák tagjai közül 20%-ban lehetnek zsidók. Ugyanekkora arányban határozta meg számukra a munkavállalási lehetőséget az iparban, kereskedelemben és a pénzintézeteknél is. A törvény vallási alapon állva azt tekintette zsidónak, aki az izraelita felekezet tagja. A második zsidótörvény az 1939: IV. számot viselte. Ez egyéb korlátozások mellett a fent említett kamarákban 6%-ban korlátozta a zsidók jelenlétét. Az ipari, kereskedelmi és pénzügyi életben pedig 12%-ra szorította le arányukat. Ez a törvénycikk már faji alapon határozta meg, hogy ki minősül zsidónak. Közéjük sorolta ugyanis az izraelita felekezet tagjain kívül azokat a keresztényeket is, akiknek egyik szülője, vagy két nagyszülője zsidó volt. Az 1941: XV. számmal elfogadott harmadik zsidótörvény a keresztények és a zsidók házasságát tiltotta meg. De még a házasságon kívüli nemi kapcsolatukat is büntetni rendelte. Ugyancsak 1941-ben egy miniszterelnöki rendelet intézkedett arról, hogy a zsidók a honvédelmi kötelezettségüknek kisegítő munkaszolgálat keretében kötelesek eleget tenni. Az ország német megszállása után a szuverenitását gyakorlatilag elvesztett Sztójay-kormány rendeletek sorával vitte tovább a hazai zsidóság jogfosztását, melynek szörnyűséges végeredménye a magyar Holocaust lett.

A vallásszabadság

A Horthy-korszakot tanulmányozva megállapítható, hogy abban a szabadságjogok közül a vallásszabadság érvényesülése volt a legegyenletesebb. Hiszen mindvégig az 1895: XLIII. tc. alapján kialakult szabályozás határozta meg az állampolgárok számára hitük gyakorlásának törvényes kereteit és az egyes felekezetek jogállását. Ezen a téren mindössze egy változtatás történt azzal, hogy 1942-ben az izraelita felekezetet visszaminősítették bevettből elismertté és kimondták a zsidó vallásra történő áttérés tilalmát.

A nemzetiségek helyzete

A nemzetiségek helyzetét a Bethlen-kormány 4800/1923. M. E. számú rendelete határozta meg tartósan. Ez a nemzetközi előírásokat figyelembe véve teljes egyenlőséget biztosított a nem magyar származású állampolgároknak. Szabályozta iskoláztatásukat, nyelvhasználatukat. Lehetővé tette számukra, hogy gazdasági és kulturális egyesületeket tartsanak fenn. Persze azért ezen a téren is adódtak problémák, s nem csak a nemzeti kisebbségek számára! Hiszen a korszak második felében a náci Németország nyomására a magyar kormányok kénytelenek voltak megengedni, hogy a hazai németek egyre kivételezettebb helyzetbe kerüljenek.

Az állami berendezkedés jellege

Úgy véljük, hogy a fejezetben eddig leírtak megerősítik azt a szakirodalomban elfogadott álláspontot, mely szerint a Horthy-korszak állami berendezkedése autoriter elemekkel korlátozott polgári parlamentarizmus volt. Ebben működtek a parlamentarizmus alapintézményei: a többpártrendszer, a törvényhozó testület és a neki felelős kormány, a független bíróságok. Törvényben garantáltan érvényesültek a szabadságjogok és a közéletet a pluralizmus jellemezte. Ezek az elemek a parlamentáris demokráciákkal rokonították hazánkat. Azonban számos autoriter jelenség is érvényesült a korabeli Magyarországon. Közéjük tartozott az antidemokratikus választójog, a központi végrehajtó hatalom túlságosan nagy befolyása, a sajtószabadság korlátozása, a zsidóságot sújtó diszkrimináció. Ezek korlátozták az alapvetően parlamentáris berendezkedést, s lehetetlenné tették, hogy a politikai hatalomért folytatott vetélkedésben minden párt vagy társadalmi csoport egyenlő esélyekkel vegyen részt. A korszak közéletét a tekintélytisztelet hatotta át. Az alkotmányos monarchia „király nélküli királysága” pedig sokszor váltotta ki a külföldiek értetlenkedését. Az ellenforradalmi rendszer történetében nem volt végig változatlan arányú a parlamentáris és az autoriter elemek aránya. Kezdetben még az alkotmányosság alapvető tényezői is hiányoztak. Ezeket 1919–1920-ban lépésről lépésre kellett megteremteni. A kibontakozó bethleni konszolidáció nyugalmi időszakában közelítette meg leginkább hazánk politikai berendezkedése a klasszikus polgári parlamentarizmust. A gazdasági világválság, majd az 1930-as évek nemzetközi folyamatainak hatására azonban egyre jobban szűkültek a konzervatív szellemiségű parlamentáris rendszer keretei. Ez a tendencia folytatódott a második világháború éveiben. Az ország német megszállásával bekövetkezett változás pedig a nyilas diktatúrába torkollott.