Az Ideiglenes
Nemzetgyűlés
1944. december 14-én alakult meg az Ideiglenes Nemzetgyűlés Előkészítő Bizottsága, amely tizenkét megbízotti csoportot szervezett. Ezek a csoportok a szovjet hadsereg teherautóin körbejárták a front mögötti országrész településeit és a nagyobb állami épületekben vagy a köztereken népgyűléseket tartottak. Ezeken tájékoztatták a lakosságot, hogy új törvényhozó testületet szerveznek, amelynek tagjainak a megválasztását le is bonyolították. Így 1944. december 20-án 44 kelet-magyarországi településről 230 képviselőt vittek az Előkészítő Bizottság megbízottjai Debrecenbe, ahol másnap – Vorosilov kérésére, aki az eseményt Sztálin születésnapjára szerette volna időzíteni – megtartotta alakuló ülését az Ideiglenes Nemzetgyűlés. Az új – sebtében összejött és meglehetősen archaikus körülmények között megalakult – törvényhozó testület olyannyira ügyelt legitimitására, hogy a képviselők a megbízólevelét mandátumvizsgáló bizottság hitelesítette.
A formális megalakulás után megválasztották a – feladatkörének, létrejöttének és létkörülményeinek bizonytalanságát a nevében szereplő „ideiglenes” jelzővel is elismerő – nemzetgyűlés tisztségviselőit. A házelnök Zsedényi Béla jogászprofesszor lett, az alelnöki tisztségre pedig Juhász Nagy Sándor jogászprofesszort és Sánta Kálmán orvosprofesszort választották. Feladatuk volt az ülések összehívása, vezetése, a nemzetgyűlési bizottságok létrehozásának kezdeményezése és azok megszervezése. A nemzetgyűlés létszáma kétszer bővült: 1945. április 2-án a Budapesten megválasztott képviselőkkel, 1945. június 24-én pedig a dunántúli területekről küldött tagokkal gyarapodott a testület 498 fősre. A háznak két ülésszaka volt: Debrecenben 1944 decemberében (alig nyolc órán keresztül) és Budapesten 1945 szeptemberében (hat napig). Bár Zsedényi Béla, az Ideiglenes Nemzetgyűlés elnöke többször – 1945 márciusában és májusában is – kezdeményezte az összehívást, erre a – szovjet befolyás alatt álló – Szövetséges Ellenőrző Bizottságtól nem kapott engedélyt.
Az Ideiglenes Nemzetgyűlés tényleges törvényhozó, jogalkotó tevékenységet alig folytatott. Ennek oka egyrészt, hogy nem szabályozott, általános választásokon nyerte megbízatását, másrészt, hogy sem a Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB), sem a politikai elitben már ekkor is túlreprezentált Magyar Kommunista Párt (MKP) nem nézte volna jó szemmel a túl aktív parlamenti munkát. Jelentősége viszont vitathatatlan, hiszen előkészítette a szabad választásokat, megválasztotta és megfelelő jogkörrel ruházta fel az Ideiglenes Nemzeti Kormányt, utólag törvényerőre emelte annak legfontosabb rendeleteit s a népszuverenitást képviselve szakított a Horthy-korszak jogfolytonosságával.
Az Ideiglenes
Nemzetgyűlés Politikai Bizottsága
Mivel a ház csak néhány napot ülésezett, a gyakorlati jogalkotó tevékenységet – mintegy „kis nemzetgyűlésként” – az Ideiglenes Nemzetgyűlés Politikai Bizottsága végezte. Huszonkét tagját a nemzetgyűlési arányoknak megfelelően delegáltak a szervezetek: a Független Kisgazdapárt (FKGP) 5, az MKP és a Szociáldemokrata Párt (SZDP) 4–4, a Nemzeti Parasztpárt (NPP) 3, a Polgári Demokrata Párt (PDP) 2, a függetlenek 5 tagot. Hozzájuk csatlakozott huszonharmadikként az Ideiglenes Nemzetgyűlés Elnökségének képviselője. A – létszámánál fogva könnyebben és gyorsabban összehívható, kizárólag nemzetgyűlési képviselőkből álló – Politikai Bizottság ellenőrizte a kormányt, a front nyugatra húzódásával intézkedett a nemzetgyűlés kiegészítéséről és – 1945 májusa és szeptembere között – döntött az öt parlamenti bizottság (gazdasági, véderő, birtokpolitikai, alkotmányjogi, mentelmi) felállításáról a két nagy ülésszak között.
Az Ideiglenes Nemzetgyűlés Politikai Bizottsága 1945. május 11-én döntött arról, hogy az Magyar Nemzeti Függetlenségi Frontnak (MNFF) négy párt a tagja (FKGP, MKP, SZDP, NPP), s abba újabb szervezeteket nem kívánnak felvenni. Ezzel a – kétségtelenül súlytalan, baloldali – Polgári Demokrata Pártot de jure kizárták a koalícióból, gyakorlatilag azonban a párt elnöke, Teleki Géza gróf vallás- és közoktatásügyi miniszterként tevékenykedett a Miklós-kormányban, annak szinte (két nap kivételével) teljes megbízatása alatt. Kiestek azonban a PDP megbízottjai a nemzeti bizottságokból, népbíróságokból, igazoló bizottságokból. A pártalakításhoz a SZEB jóváhagyására volt szükség, amit az nagyon nehezen adott meg, mivel a túl sok pártban és túlságosan plurális demokratizálódásban a szovjet megszálló hatalom nem volt érdekelt.
A választójog
és a választások rendje
Erdei Ferenc belügyminiszter 1945. szeptember 11-én nyújtotta be a választójogi törvényjavaslatot, amelyet az Ideiglenes Nemzetgyűlés utolsó munkanapján, 1945. szeptember 13-án fogadott el. Az 1945: VIII. tc. kimondta az általános, titkos, egyenlő és közvetlen választójog elvét. Választójogát minden 20. életévét betöltött férfi és nő gyakorolhatta, aki 1937. december 31-én Magyarország határian belül élt. De 18 éves koruktól szavazhattak azok, akik részt vettek az antifasiszta ellenállásban. A választási jogszabályok betartására és a választások koordinálására létrehozták az Országos Nemzeti Bizottságot. A választási bíráskodás jogkörét elvették a Közigazgatási Bíróságtól, és életre hívták a Választási Bíróságot, amelynek azonban ekkor még nem sok dolga akadt, az 1945-ös választások után senki sem nyújtott be petíciót.
Az országban megszüntették a hagyományos egyéni választókerületi rendszert és helyette tizenhat, nagy kiterjedésű választókerületet hoztak létre, amelyekben nem egyéni jelöltekre, hanem pártlistákra lehetett szavazni. Minden 12 000 szavazat után járt egy mandátum. A választási eredmény alapján a pártok között további ötven mandátum került betöltésre az országos listáról. Emellett az új nemzetgyűlés további tíz tagot választhatott tagjai közé, az ország szellemi elitjéből, mintegy pótolva – kétkamarás parlament híján – a felsőházat. Végül ilyen módon tizenkét képviselőt hívtak be (azonban létszámukat csak később, az 1946: XI. törvénnyel emelték föl), köztük Kodály Zoltánt, Szent-Györgyi Albertet, Pátzay Pált, Tamási Áront, Szőnyi Istvánt és dálnoki Miklós Bélát.
1945. december 7-én, első ülésén a nemzetgyűlés elfogadta az ideiglenes házszabályt, amelyet aztán a végleges követett 1946. január 25-én. A házszabály meghatározta a mandátumvizsgáló bizottság munkáját, a megbízólevelek átadásának és a megalakulásnak a menetét. Rendelkezett a nemzetgyűlés elnökének jogköréről, amelynek egyik legfontosabb eleme volt, hogy a házelnök saját hatáskörben összehívhatta a parlamentet. Szabályozta a bizottságok működését, amelyek közül legmeghatározóbb a Politikai Bizottság volt. A köztársasági elnöknek, a miniszterelnöknek és a kormánytagoknak ugyanis részt kellett venni egy Politikai Bizottsági meghallgatáson, amelynek tagjai döntöttek a jelölt alkalmasságáról és javasolták – vagy éppen elutasították – a kinevezését. A parlamentben heti egy interpellációs nap állt a képviselők rendelkezésére, ahol kérdéseket intézhettek a kormány tagjaihoz. A miniszter válaszolhatott szóban, harminc napon belül írásban, de meg is tagadhatta a válaszadást. A nemzetgyűlés ülései nyilvánosak voltak, de a kormánytagok kérésére a házelnök zárt ülést is elrendelhetett. 1945 és 1949 között a nemzetgyűlés évente átlagosan 70 napot ülésezett, 19 állandó bizottságot működtetett és 152 törvényt alkotott.
Az 1947. július 27-én elfogadott 1947: XXII. tc. nem jelentett új törvényt, csupán az 1945-ös választójogi törvény pontosítását, novelláris kiegészítését tartalmazta. Titkos, egyenlő, általános és közvetlen maradt a választás, változatlan maradt a választókerületi beosztás és a lajstromos rendszer is. A törvényhozás nevét országgyűlésre változtatták, és hangsúlyozták egykamarás voltát. Minden 14 000 szavazat ért egy parlamenti mandátumot és az országos listáról betölthető képviselői helyek számát ötvenről hatvanra emelték. Prémiumos rendszert vezettek be, amelynek értelmében a koalíció 60%-os választási eredménnyel az országos listás helyek 80%-át, míg 75%-os eredmény esetén az összes így megszerezhető mandátumot elnyerheti. Megszűnt az a lehetőség, hogy a parlament újabb képviselőket válasszon. Nem szavazhattak a B-listázottak, a Csehszlovákiából kitelepített magyarok, volt viszont választójoga a kitelepülni szándékozó szlovákoknak. A választhatók körét tovább szűkítve a Horthy-korszak több mint harminc – a törvényben felsorolt – szervezetében tagságot vállalókat, vagy a régi kormánypártok helyi vezetőit, választmányi tagjait, képviselőjelöltjeit nem illette meg a választójog. Ezzel az 1945-öshöz képest 10%-kal csökkent a választópolgárok száma.