A Magyar
Nemzeti Függetlenségi Front
Az 1944. december elején megalakult Magyar Nemzeti Függetlenségi Front célja a demokratikus haladó antifasiszta erők összegyűjtése és azoknak az egységes fellépésükhöz szükséges szervezeti keret biztosítása. Tagjai az MKP, az SZDP, az FKGP, az NPP – 1945 nyaráig a PDP is – és a szabad szakszervezetek voltak. A szervezet lényege az volt, hogy testületileg képviselte a kormánykoalíciót, a meghatározó parlamenti erőket és a paritás elvén töltötte fel tagokkal a nemzeti bizottságokat, a népbíróságokat, az igazoló bizottságokat. A hadiállapot idején, az Ideiglenes Nemzetgyűlés működése alatt ez nem is okozott gondokat, hiszen a pártok az meghatározó kérdésekben egyetértettek. Később azonban – a választási eredmények ismeretében – mindinkább érezhették, hogy a szervezet tulajdonképpen a kommunista párt által fenntartott béklyó.
A pártok és
választási eredményeik
Az országban tevékenykedő legnagyobb és legheterogénebb politikai szervezet, az igazi nagy gyűjtőpártnak tekinthető Független Kisgazda-, Földmunkás és Polgári Párt volt. Egyesíteni tudta, összefogta a polgári tábort, benne éppúgy megtalálták a maguk értékeit és érdeket a néhány holdas újgazdák, mint a városi kishivatalnokok, kiskereskedők és a nagypolgárok. A párt legerősebb csoportja a Nagy Ferenc, Kovács Béla és Varga Béla nevével fémjelzett centrum volt. A párt jobboldalát Sulyok Dezső, Pfeiffer Zoltán, Vásáry István képviselték, míg a baloldalon Dinnyés Lajost, Dobi Istvánt, Ortutay Gyulát találjuk, akik később – nyíltan is – a kommunistákhoz pártoltak. A pártnak a nemzetgyűlési választások előtt 900 000 tagja volt, lapja Kis Újság címmel jelent meg.
A Magyar Kommunista Párt az ipari munkásság és a szegény városi réteg szavazatira támaszkodhatott a választásokon. Taglétszáma progresszíven emelkedett, s 1945 őszére elérte az 500 000 főt, lapja a Szabad Nép volt. A pártvezetésben a moszkvai emigrációból hazatért vezetők (Rákosi Mátyás, Nagy Imre, Vas Zoltán, Révai József) éppúgy szerephez jutottak, mint a magyarországi illegális mozgalmat irányító (Rajk László, Kádár János, Apró Antal, Kállai Gyula) politikusok. A 400 000-res taglétszámmal bíró, és a Népszavát kiadó Szociáldemokrata Párt a munkásságon kívül a kishivatalnokok és kispolgárok rétegének egy részét tudhatta maga mellett. A pártvezetésben eleinte a baloldaliak (Szakasits Árpád, Marosán György, Rónai Sándor) kisebbségben maradtak az európai szociáldemokrata hagyományokat követő politikusokkal (Peyer Károly, Kéthly Anna, Bán Antal) szemben. A radikálisan baloldali és a nincstelen szegényparasztokat megcélzó Nemzeti Parasztpárt vezetői a népi írók szellemi mozgalmából kerültek ki (Veres Péter, Kovács Imre, Illyés Gyula, Erdei Ferenc), de ebben a szervezetben tevékenykedett a később nagyhatású jogfilozófus Bibó István is. A párt lapja a Szabad Szó volt.
A kisebb baloldali pártok közül a Polgári Demokrata Párt és a Magyar Radikális Párt (MRP) indult az 1945-ös nemzetgyűlési választásokon. A Teleki Géza vezette, 70 000 fős tagsággal rendelkező PDP lapja a Supka Géza szerkesztésében megjelenő Világ volt. Az MRP meghatározó politikusa Csécsy Imre és Zsolt Béla volt, lapja a Haladás. A Demokrata Néppárt (DNP) névre két igény is érkezett a SZEB-hez, amely végül a baloldalibbnak vélt Barankovics Istvánnak adta meg a DNP létrehozására az engedélyt, elutasítva Pálffy József gróf kérését. A párt már nem tudott szervezőmunkát végezni, így a választáson nem vett részt, s az FKGP – amellyel választási megállapodást kötött – támogatására buzdította szimpatizánsait. Az új nemzetgyűlésben ennek értelmében ketten képviselték a DNP-t, kilépve a kisgazda képviselőcsoportból.
A nemzetgyűlési választások főpróbájaként tartották a budapesti törvényhatósági választásokat 1945. október 7-én. A választásra jogosultak valamivel több mint 90%-a élt szavazójogával. Az eredmény abszolút győzelmet hozott a kisgazdapártnak, amely megszerezte a szavazatok 50,54%-át. A Dolgozók Egységfrontjának – az MKP és a szociáldemokraták közös listája – az eredménye 42,76% volt. 1945 októberében Vorosilov marsallnak, a SZEB elnökének a közreműködésével pártközi értekezletet tartottak, amelynek témája az volt, hogy az MNFF-be tömörült politikai szervezetek egységes, közös listán induljanak, s a mandátumokat előzetes tárgyalásokon osszák el egymás között. A fogadtatás vegyes volt, végül azonban a terv meghiúsult. Az Egyesült Államok és Nagy-Britannia kormánya ugyanis közölte a magyar politikai vezetőkkel, hogy az ország kormányának diplomáciai elismerésének elengedhetetlen feltétele a közös listáról való lemondás.
Az 1945. november 4-i nemzetgyűlési választásokon a szavazópolgárok 92,4%-a (4 774 653 fő) jelent meg, akik közül 4 730 409-en adtak le érvényes szavazatot. A kisgazdapárt az országos választáson is megszerezte az abszolút többséget, mégis – Vorosilov nyomására – fennmaradt a koalíciós kormány. Sőt, a kommunistáknak azt is sikerült keresztülvinniük, hogy az 1945. november 15-én megalakult Tildy Zoltán vezette kormányban a győztes kisgazdák hét, míg a baloldali pártok szintén hét tárcát kapjanak (MKP: 3, SZDP: 3, NPP: 1), köztük az MKP olyan jelentőset, mint a – rendőrség és közigazgatás feletti ellenőrzést biztosító – belügyminisztérium.
A kommunistáknak a kisgazdapárt felszámolását – de legalábbis pozícióinak gyengítését – célzó szalámipolitikájának egyik eseménye volt, hogy a párt jobbszárnyához tartozó 20 képviselőt kizártak a frakcióból. Ezek a politikusok Sulyok Dezső vezetésével megszervezték a Magyar Szabadság Pártot, amely azonban nem kapott működési engedélyt, így hosszú ideig nemzetgyűlési szervezetként tevékenykedett. 1946 novemberében indította meg a tagszervezés munkáját, az 1947-es országgyűlési választásokon azonban már nem indult, mivel elnöke és több vezetője elvesztette választójogát. A kormánypártokon kívül több – magát ellenzékinek nevező párt – szállt versenybe a szavazatokért és a mandátumokért. Erős politikai tábort tudhatott magának az FKGP-ből kivált, Pfeiffer Zoltán vezette Magyar Függetlenségi Párt (MFP). De az 1945 óta fokozatosan szerveződő és erősödő Demokrata Néppárt – amelynek Barankovics István volt az elnöke – is számíthatott a koalícióból kiábrándult polgárok voksára.
A kisebb ellenzéki pártok közül a parlamenti Polgári Demokrata Párt mellett a – Peyer Károllyal és az áltata irányított kis létszámú független szociáldemokrata csoporttal kiegészült – Magyar Radikális Párt is indult a választásokon. A keresztény radikalizmus és a politikai katolicizmus hívei a – Katolikus Néppárttal fuzionált – Keresztény Női Tábort (KNT) támogathatták, amelyet a szerzetesnővér Slachta Margit – az első női parlamenti képviselő – vezetett. Érdekes szerepe volt a Független Magyar Demokrata Pártnak (FMDP), amely magát, mint az 1945-ös kisgazdapárt értékeinek és hagyományainak letéteményesét határozta meg. Elnöke, az egykori miniszterelnökségi államtitkár Balogh István ugyan polgári és konzervatív értékekkel kampányolt, mégis a kormány lojális ellenzékének szerepét szánta szervezetének.
A választást beárnyékolta, hogy a kommunisták – a törvénymódosítások útján megvalósított szavazatcsökkentő taktikájuk mellett – szervezett választási csalást is elkövettek. Annak ugyanis, aki tudta, hogy a választás napján nem fog a lakóhelyén tartózkodni, a helyi választási bizottság egy választói névjegyzék-kivonatot adott ki, amely igazolta, hogy joga van szavazni, és ezt az ország bármelyik szavazókörében megteheti. Ezekkel a – többször is felhasznált – „kék cédulákkal” – Péter Gábor bizalmas jelentése szerint – 62 000 szavazatot adtak le szervezetten az MKP-ra.
Az ellenzék megrendszabályozására tett első lépés az MFP 49 mandátumának a Választási Bíróság által történt megsemmisítése volt, ami után nem sokkal Rajk László belügyminiszter fel is oszlatta a politikai szervezetet. Ez a helyzet a DNP-t is passzivitásra kényszerítette, és hosszú agónia után 1949. február 4-én – miután elnöke külföldre szökött – kimondta feloszlását. Slachta Margit ugyancsak a nyugati emigrációt volt kénytelen választani.
A pártközi értekezlet
A koalíciós éveknek informális politikai intézménye a pártközi értekezlet. A pártközi értekezleteken a négy koalíciós párt vezetői vettek részt, de számos esetben meghívták a tanácskozásra a PDP és az MRP képviselőit, valamint a kormány és az Ideiglenes Nemzetgyűlés Elnökségének tagjait. Nemegyszer a miniszterelnök kezdeményezte összehívását. A pártközi értekezlet célja az volt, hogy a koalíciós pártok belső fórumon, egymás között – és ne a nyilvánosság előtt, pártsajtójukon keresztül – vitassák meg a felmerülő nézetkülönbségeket s határozzák meg együtt a közös politikai stratégiát. Ebből a szempontból az Ideiglenes Nemzeti Kormány időszakában különleges helyzet állt elő, a kormánynak ugyanis nem volt ellenzéke, s a kormánytagok mind nemzetgyűlési képviselők voltak, ezáltal pedig a törvényhozás és a végrehajtás – a hatalommegosztás klasszikus elvei szerint – nem vált el egymástól. Bonyolította a dolgot, hogy a politikai ügyekben illetékes népbíróságok is pártalapon szerveződtek, ezzel a bírói hatalom függetlensége is odalett.
A pártközi értekezleteken alapkérdésekben nem voltak viták. A Magyar Nemzeti Függetlenségi Frontban tömörült pártok egyetértettek abban, hogy meg kell szüntetni az ország hadiállapotát, le kell számolni a fasizmussal, meg kell valósítani a földreformot, ki kell építeni a minél szélesebb demokráciát, újjá kell építeni az országot, felelősségre kell vonni a háborús bűnösöket. Az MNFF kormánypozíciójának megszűnte és a nemzetgyűlési választások után is megmaradt a helye a koalíciós egyeztetésnek a politikai életben. Pártközi értekezletekre 1945 novembere és 1949. május 15. között – ameddig hivatalosan létezett a koalíció – rendszeresen sor került.
A párizsi
békeszerződés
Hosszú tárgyalások után a magyar állam és a világháborúban győztes szövetséges hatalmak közötti békekötésre 1947. február 10-én Párizsban került sor. Ezt a magyar nemzetgyűlés 1947. július 16-án iktatta be törvényei közé (1947: XVIII. tc.) Így Magyarország nemzetközi jogi értelemben ismét szuverén, független állam lett. A SZEB mandátuma ugyan lejárt, az országban mégis maradt 50 000 szovjet katona maradt, hogy biztosítsák az összeköttetést a megszállt Ausztriában állomásozó és a Szovjetunió között. Ekkor Magyarország kérte felvételét az Egyesült Nemzetek Szervezetébe, de ezt a Biztonsági Tanács elutasította.
A politikai
pluralizmus felszámolása
1946. március 5-én – az MKP, az SZDP, az NPP és a szakszervezetek részvételével – létrejött a Baloldali Blokk. Ez a koalíció végleges és jelképértékű polarizálódásának a jele volt. Egyértelművé vált, hogy a kisgazdapárt képviselte polgári értékekkel a baloldali pártok nem értenek egyet. Követelésük volt az FKGP jobbszárnyának eltávolítása, azaz a „nép ellenségeinek” kiszorítása a politikából, gyakorlatilag azonban a legnagyobb kormánypárt mielőbbi megosztása és felszeletelése volt a cél, amelyet a pártban tevékenykedő kriptokommunisták (Ortutay Gyula, Dobi István) munkája is segített. Nem sokkal később a kényszerhelyzetben lévő kisgazda elnökség kizárta húsz nemzetgyűlési képviselőjét a pártból és a frakcióból. 1947. február 25-én a párt főtitkárát, Kovács Bélát elrabolták és a Szovjetunióba hurcolták. Az ez elleni határozott kormánypárti fellépés és tiltakozás elmaradására reagálva Pfeiffer Zoltán több társával együtt kilépett a kisgazda képviselőcsoportból.
A kisgazdapárt szétzúzása mellett az MKP a baloldalon belül is hegemóniára törekedett. 1948. június 12-én a SZDP és az MKP – a 149 szociáldemokrata küldött és 294 kommunista párti delegált részvételével tartott közös kongresszuson – kimondta az egyesülést. A valóságban ez azt jelentette, hogy kommunisták magukba olvasztották a szociáldemokraták bal szárnyát (miután az európai szociáldemokrata tradíciókhoz ragaszkodókat eltávolították a szervezetből). Másnap, 1948. június 13-án tartotta első kongresszusát a Magyar Dolgozók Pártja, amelynek elnökévé Szakasits Árpádot, főtitkárává Rákosi Mátyást, helyetteseivé pedig Farkas Mihályt, Kádár Jánost és Marosán Györgyöt választották. Ugyanígy, az egységesülés jegyében jött létre a politikai pártok nő- és ifjúsági szervezeteinek egyesülése révén a Magyar Nők Demokratikus Szövetsége (elnöke Rajk Lászlóné volt) és a Magyar Ifjúság Népi Szövetsége (elnöke Nonn György volt). Mindkét szervezet vezetője eredetileg a kommunista párt tagja volt.
A Magyar
Függetlenségi Népfront
Az egységeszme utolsó állomása – a politikai pluralizmus teljes korlátozása után – a népfronthagyományok felélesztése volt. 1949. február 1-jén megalakult a Magyar Függetlenségi Népfront. Elnöke Rákosi Mátyás, alelnöke Dobi István és Erdei Ferenc, főtitkára pedig Rajk László lett. Tagszervezetei először a kormánypártok, az MDP, az FKGP és az NPP voltak. Nemsokára csatlakozott azonban a – már korábban fuzionált – Polgári Demokrata Párt és Magyar Radikális Párt szövetsége, valamint a Független Magyar Demokrata Párt. Ezzel véglegesen biztosítva volt a – kommunista ellenőrzésű – politikai egyveretűség. Az 1949. évi országgyűlési választásokon már csak az MFNF listájára lehetett szavazni, nem volt választás.