A Rákosi-rendszer állama 1945–1956

Korszakunkban a magyar állam teljesen letért az európai fejlődési útról. Az 1945 és 1949 közötti szovjetizálás után a kelet-európai, orosz–szovjet modell lett az irányadó hazánk számára (a környező országokhoz hasonlóan). A történelmi, hagyományos magyar államszerkezet teljesen átalakult. Az európai intézményekkel többé–kevésbé rokon vonásokat mutató magyar szervezetek helyett tipikusan szovjet intézményeket vezettek be. Megszületett ez első magyar chartális alkotmány. Ebben rögzítették az új állami berendezkedés alapjait. Az ország államformája népköztársaság lett, az államfői hatalmat egy kollektív testület kezébe adták. Megváltozott a végrehajtó hatalom neve és belső szerkezete, a bírósági rendszer és a helyi közigazgatás. Bár a politikai élet szovjetizálása már az előző korszakban befejeződött, az állami szervek szovjetizálása jórészt az alkotmány elfogadása után kezdődött meg. Az ezáltal kialakuló államszerkezetet pártállamnak nevezzük, mivel benne az egyetlen működő párt (az állampárt) teljesen összefonódott az állammal; a párt irányította az összes állami szervet is. Az új rendszer totalitárius, diktatórikus jellegű volt; alternatív ideológiákat nem tűrt meg. A korszak legtipikusabb és legtöbbször emlegetett vonása azonban a terror: a tömeges megfélemlítés, a koncepciós perek sokasága, a jog teljes eltorzulása. Az új rendszert a társadalom széles körei elutasították. Bár a kommunisták törekvéseit korábban valóban sokan támogatták, hamar meg kellett azonban tapasztalniuk, hogy a szépen csengő jelszavak mögött súlyos torzulások találhatók. Már 1953-ban kísérlet történt a torzulások korrekciójára: Nagy Imre reformjai, az ún. „új szakasz” azonban csak addig tartott, amíg a külpolitikai körülmények lehetővé tették. Az 1955-ben kezdődő visszarendeződés-kísérlet viszont még erősebb ellenérzéseket váltott ki, s a pártállami rendszer első formáját napok alatt elsodorta az 1956-os forradalom.