A törvényhozás 1949–1956

 

Az országgyűlés

A korszakban az országgyűlés jelentősége igen kicsi volt. Évente 2–3 alkalommal ült össze néhány napra (korszakunkban átlagosan évente 8,5 napot ülésezett), s az elfogadott törvények száma igen minimális volt. Az országgyűlés működésének célja a pártirányítás legitimálása volt. A javaslatokat többnyire ellenszavazat nélkül fogadták el, önálló képviselői indítványok nem születtek. Az üléseken nem voltak valódi felszólalások, hanem jó előre megírt és ellenőrzött szövegek felolvasására került sor. Az országgyűlés élén az elnök (házelnök) állt. Mellette két helyettest és hat jegyzőt választottak meg. A tisztségviselőket, valamint a Népköztársaság Elnöki Tanácsa (röviden: Elnöki Tanács vagy NET) 21 tagját mindig az új országgyűlés alakuló ülésén választották meg.

Az országgyűlés kizárólagos jogkörébe tartozott az alkotmány és a törvények (köztük a költségvetés és a népgazdasági terv) megalkotása és módosítása, a kormányprogram meg­vitatása és elfogadása. A költségvetés parlamenti ellenőrzése viszont megszűnt (az Állami Számvevőszékkel együtt). Szintén az országgyűlés feladata volt a házszabály megalkotása. Az 1950-ben meghozott új házszabály jelentősen lerövidült az előző korszakhoz képest. Ez a jogszabály titkos maradt, nem hozták nyilvá­nos­ságra. Nem rendezte az interpelláció intézményét sem, így a képviselői munka e fontos része a korszakban ismeretlen maradt. (Az alkotmány pedig azt is tartalmazta, hogy a képviselők „kérdéseket intézhetnek” a Minisztertanács tagjaihoz az országgyűlésben, ahol azok „kötelesek felvilágosítást adni”. Ez a szabály tehát szintén papíron maradt.) Az alkotmány értelmében a kormány kinevezése, a minisztériumok létesítése és megszüntetése, a hadüzenet és békekötés, illetve a közkegyelem is az országgyűlés jogkörébe tartozott. A képviselők mentelmi joga fennmaradt: az országgyűlés hozzájárulása nélkül képviselőt letartóztatni, ellene eljárást indítani nem volt szabad. Ennek megfelelően a sztálinista országgyűlésben is működött mentelmi bizottság. Ez azonban csak elvileg működött, a megvádolt ország­gyűlési képviselőket a politikai rendőrség minden akadály nélkül letar­tóztatta. A mentelmi jogot egyébként úgy kerülték meg, hogy a képviselőkkel megválasztásuk idején előre aláírattak egy dátum nélküli lemondó nyilatkozatot… Az alkotmány rendelkezett a képviselői összeférhe­tetlenségről is. A megfogalmazás szerint a „dolgozók érdekeivel ellentétes” politikai, gazdasági vagy egyéb tevékenység és magatartás volt összeférhetetlen a képviselőséggel. Természetesen ez is csak formálisan létező szabály volt. Az országgyűlés akkor volt határozatképes, ha a képviselők legalább 50%-a jelen volt az ülésen. A határozatokat szótöbbséggel hozták meg, kivéve az alkotmány módosítását, ahol az összes képviselő kétharmadának szavazata szükséges volt.

Az országgyűlésnek állandó és ad hoc bizottságai is voltak. Az állandó bizottságok száma azonban 1956-ig mindössze négy volt. 1956 elején az állandó bizottságok számát kilencre növelték (jogi, igazgatási és igazságügyi; külügyi; honvédelmi; terv- és költségvetési; mezőgazdasági; ipari; kereskedelmi; kulturális; szociális és egészségügyi bizottság). Nem sorolták az állandó bizottságok közé a mentelmi és összeférhetetlenségi bizottságot. 1956 elején az országgyűlés határozatot fogadott el arról, hogy munkamódszereinek javítása céljából az eddiginél gyakrabban kell azt összehívni; minden alapvető kérdést törvényben kell rendezni; biztosítani kell az interpelláció jogát a képviselőknek; a NET, a MT, a Legfelsőbb Bíróság elnöke és a legfőbb ügyész számára pedig előírta, hogy munkájáról rendszeresen számoljon be az országgyűlésnek. (1/1956. Ogy. hat.). A határozat végrehajtását azonban az 1956-os forradalom után levették a napirendről.

Az 1953-ban újraválasztott országgyűlésnek nem szántak fontosabb szerepet, mint elődjének. Ez a parlament azonban két okból is fontosabbá vált. Egyrészt első ülésének második napján, 1953. július 4-én jelentették be, hogy Nagy Imre alakít kormányt s az új miniszterelnök expozéjában kifejtette: az országgyűlésnek vissza kell kapnia korábbi szerepkörét. Másrészt, ebben a parlamenti ciklusban tört ki az 1956-os forradalom, s ennek következtében ez az országgyűlés nem csak négy évig működött, hanem 5,5 esztendőn át. Nagy Imre az „új szakasz” idején még csak csekély mértékben tudta növelni az országgyűlés szerepét. 1953. második félévében mindössze egyetlen egy törvényt fogadott el a tisztelt ház. 1954-ben viszont már 11 törvény született, ami 1949 óta (és később egészen 1987-ig) a legmagasabb számot jelenti. Az újításokhoz tartozott, hogy a költségvetési törvény 1954-ben már részletezte, hogy mire fordítják a kiadásokat. 1954 végén Rákosi Mátyás ismét felülkerekedett Nagy Imrén, és előbb háttérbe szorította, majd 1955 áprilisában leválttatta posztjáról. E változásokra nem az országgyűlés adott felhatalmazást, hanem a párt. Ezzel az országgyűlés szerepe ismét az ötvenes évek első éveiben tapasztalt jelentéktelenségbe zuhant vissza.

 

A Népköztársaság Elnöki Tanácsa törvényalkotó hatásköre

A törvényhozás szerepét valójában az országgyűlés tagjai közül választott szűkebb testülete, a NET sajátította ki. (Ezzel lényegében az 1944. és 1947. közötti parlamenti ciklusokban működő Nemzetgyűlés Politikai Bizottsága, illetve az 1947–1949. közötti Országgyűlés Politikai Bizottsága örökösévé, utódává vált). A NET törvényhozói hatalmát az alkotmány úgy szabályozta, hogy az országgyűlés ülésszakai között az Elnöki Tanács jogosult törvényerejű rendeleteket (tvr.) alkotni. Ezek, mint nevük is mutatja, jogilag törvényi erővel bírtak, tehát a kormány, illetve az egyes tárcák ezzel ellentétes szabályokat, rendeleteket nem hozhattak, a törvényerejű rendeleteket ezek a szervek nem módosíthatták. A törvényerejű rendeletek száma minden évben jelentősen meghaladta a törvények számát. Ezeket azonban utólag be kellett mutatni az országgyűlésnek (amely vita nélkül jóváhagyta azokat). Törvényerejű rendelettel törvényt is lehetett módosítani. A NET ez irányú ténykedését csak egyetlen ponton akadályozták: az alkotmányt tvr.-rel nem lehetett módosítani.

 

Választójog

A választójog alapelveit az alkotmány is szabályozta. Eszerint általános, egyenlő, közvetlen választójog alapján titkos szavazásra került sor. Szovjet hatásra került az alkotmányba az a kitétel, hogy „a dolgozó nép ellenségeit” kizárják a választójogból. A választójogot korszakunk mindkét választása előtt kisebb mértékben módosították. Az 1949: IX. tv.-ben a legfontosabb változás az volt, hogy a pártok nem indulhattak önállóan a választásokon, hanem az 1949. február 1-én megalakult Magyar Függetlenségi Népfront (MFNF) közös listáján állíthattak jelölteket. Továbbra is listás választási rendszer volt, melyben 16 választókerület és országos lista is létezett. Szavazni csak a területi listára lehetett. Mivel minden választókerületben csak egy lista indult, a választópolgárok előtt az a választás állt csak, hogy támogatják azt a listát, vagy nem. Utóbbi esetben azt át kellett húzni. A képviselők számának csökkentése érdekében az egy mandátum megszerzéséhez szükséges szavazatok száma 14 ezerről 16 ezerre nőtt 1947-hez képest. A választójogból kizártak köre elvileg nem változott meg 1947. óta, gyakorlatilag azonban a kizáró okokat a legtöbb esetben nem alkalmazták.

1953-ban ismét módosult a választójog. Az 1953: II. tv. úgy rendelkezett, hogy képviselőket a tömegszervezetek, üzemek javasolhatnak és ezek köréből az újra felélesztett Népfront választotta ki a jelölteket. A törvény megszüntette az országos listát, a régi 16 választókerület helyett pedig a 19 megye és a főváros alkotta az új kerületeket. A választás tehát területi listás volt, továbbra is csak egyetlen lista „közül” lehetett választani. Választójogot kaptak a 18 és 20 év közötti fiatalok is (1949-ig 20 év volt a korhatár, 1953-tól viszont 18 év). A választójogból kizárták a közügyektől eltiltott, a bűntett miatt szabadságvesztését töltő személyeket, az előzetes letartóztatásban levőket, az internáltakat, a rendőri felügyelet alatt állókat és az elmebetegeket. Jelentős változás volt, hogy az országgyűlés létszámát ezúttal előre meghatározták, hiszen az nem függött a leadott szavazatok számától, mint korábban. Ehelyett minden 32.000 lakosra jutott egy mandátum.