Az SZKP 1956. februári XX. kongresszusa után
Magyarországon is felgyorsultak azok a politikai, társadalmi folyamatok,
amelyek 1956 októberében a Rákosi Mátyás neve fémjelezte kommunista pártállam
lebontásához vezettek. Ezek a folyamatok de
jure nem érintették a forradalom kitöréséig az állam alkotmányos helyzetét,
de facto azonban már a forradalom
előtt megjelentek a pártállami struktúrában olyan szervezeti elemek, amelyek
tevékenysége a kommunista alkotmányos rendszer kereteibe nem fért bele. Ez a
bomlási folyamat a pártállam jogrendjében indult meg, a párt, illetve a fiókszervezeteiben,
valamint a tömegszervezetekben alakultak meg az első olyan kommunikációs
közösségek, ahol a közéletben részt venni kívánó, párton kívüli emberek
kifejthették akár kommunista ellenes nézeteiket is. Az 1956 márciusában
megalakult Petőfi Kör, a DISZ irányítása alatt ált, értelmiségi vitáinak
hangnemét a pártvezetés is bírálta. A fórum tevékenységének hatására 1956
tavaszán–nyarán több vidéki városban alakult ilyen értelmiségi kör, Kaposvárott
a Zrínyi Kör, Szombathelyen a Vasvári Pál Kör stb.
1956 októberében felgyorsultak az
események. Október 6-án a Rajk László újratemetése után a budapesti
diákság tüntetett a Sztálin-szobornál, a jugoszláv követség és az Andrássy út
60 előtt. Október 16-án a szegedi egyetemisták a budapesti hallgatók
törekvéseinek hatására elhatározták egy önálló, a párttól és tömegszervezeteitől
független diákszövetség a MEFSZ (de a MEFESZ nevet is használta), a Magyar
Egyetemi és Főiskolai Egyesületek Szövetsége megalakítását. A szervezet
megalakulása azért jelentős, mert ez volt a Rákosi-féle pártállamban az első
független és a párt által nem ellenőrzött, alkotmányosan el nem ismert
organizáció. A független MEFESZ gyorsan terjeszkedett, október 23-ig az ország
minden felsőoktatási intézményében megkezdte tevékenységét.
A forradalom kitörése
Magyarország alkotmányos helyzetén az alkotmányozó szervezetek tevékenységének
hiánya miatt jogilag nem változtatott, azonban a társadalom de facto a kommunista alkotmányos
rendszert nem ismerte el, s ellene fegyveresen lépett fel, s az írott
alkotmányon kívüli, leginkább az 1945–1948 között működő politikai rendszer
kezdett el kialakulni, annak ellenére, hogy az államforma továbbra is Magyar
Népköztársaság maradt. Ebben a politikai struktúrában még fennmaradtak a
kommunista alkotmányos rend bizonyos elemei, de már jelentős számú új, a
kommunista alkotmánnyal ellentétes organizáció is létrejött (többpártrendszer,
nemzetőrség stb.)
A november 4-én megindított
szovjet intervenció teljesen új alkotmányos helyzetet teremtett az országban,
amely összefüggésben állt a Forradalmi Munkás–Paraszt Kormány legitimitásával.
Kádárék ugyan az 1949. évi alkotmányt tekintették a törvényes rend alapjának,
de jelentős alkotmányossági problémákkal küszködtek. Az alkotmányos válságot
egyrészt az a körülmény jelentette, hogy gyakorlatilag 3 napig az állami
kormányzati tevékenység megszűnt, a szovjet hadsereg illetékes parancsnokai
látták el az ország irányításának feladatát. A másik alkotmányossági probléma
Nagy Imre, és kormányának legitimitása volt. A kormányfőt, s kormányának
tagjait az Elnöki Tanács az alkotmány rendelkezései alapján törvényesen
nevezte ki, s a testület november 4-én hajnalban, amikor Kádár János az
ungvári rádióban bejelentette a Magyar
Forradalmi
Munkás–Paraszt Kormány
megalakulását, még törvényesen hivatalban volt. Nagy Imre és kormányának
több tagja ugyan november 4-én reggel a jugoszláv nagykövetségen kapott
menedékjogot, ezzel gyakorlatilag megszűnt a kormánya tevékenysége, jogilag
Nagy Imre azonban pozíciójáról nem mondott le, s az Elnöki Tanács elnöke, Dobi
István sem volt abban a helyzetben, hogy leváltsa őket.
Nagy Imre kormányának
legitimitása a Szovjetuniót kellemetlenül érintette, s jugoszláv közvetítéssel
próbálta meg Nagy Imre félreállítását, vagy annak lemondását elérni. A
kormányfő azonban november 4-i rádiós beszédével, amelyben „a kormány helyén
van” szlogennel kinyilvánította, hogy nem hajlandó lemondani, véget vetett a
Kádárékat legitimálni akaró szovjet politikai játszmának. Kádár János jelentős
legitimációs deficittel rendelkezett, s a legitimációja érdekében még november
8-án is hajlandó volt futni hagyni Nagy Imrét annak antedatált lemondása
fejében. A volt kormányfő ugyan megírta a lemondó nyilatkozatot, de a
követségen vele együtt levő politikus társai kérésére, végül elutasította a
lemondására előterjesztett kérést. Kádár legitimációs kísérlete tehát nem
sikerült, másként, számára sem elégséges módon kellett eljárnia. November 7-én
a csonka Elnöki Tanács november 4-re antedatálva felmentette a Nagy
Imre-kormány tagjait, és kinevezte a Forradalmi Munkás–Paraszt kormányzat
tagjaivá Kádár János elnököt, Münnich Ferenc elnökhelyettest és
további hat minisztert. (28/1956. sz. NET hat.). Az új kormány még aznap
letette az esküt. A kinevezés azonban nem oldotta meg a kádári kormányzat
legitimációs deficitjét, erre utal Kádár másnapi kísérlete Nagy Imre
lemondásának szorgalmazására. A harmadik, s egyben a legkomolyabb
alkotmányossági problémát azonban az a kellemetlen tény jelentette a Kádári
kormányzat számára, hogy az alaptörvényben nem szerepel a Forradalmi
Munkás–Paraszt Kormány elnevezés, ott a végrehajtó hatalom letéteményeseként a Minisztertanács
volt. Emiatt a november 9-én az Elnöki Tanács – noha erre nem volt jogosultsága
– a 26/1956. NET hat.-tal módosította az alkotmányt, az államigazgatás
legfőbb szerveként a Népköztársaság Elnöki Tanácsa által választott magyar
Forradalmi Munkás–Paraszt kormányt jelölte meg, amelynek élén az elnök áll. A
határozat feljogosította a kormányt arra, hogy maga jelölje ki, hogy tagjai
közül az államigazgatás egyes ágazatait ki vezeti.
A legitimációs problémák
„rendezésén” kívül alkotmányozási kérdést vetett fel a kegyúri jog
érvényesítése. Az alkotmány 54. § megerősítette az állam és az egyház
szétválasztását. Ennek értelmében a kegyúri jog alkalmazására nem lett volna
szükség, a kádári politikai hatalom szigorította a kegyúri jog alapján az
egyházak működési feltételeit, s kimondta, hogy azoknak az egyházi pozícióknak
a betöltéséhez, amelyek a pápaság illetékességébe tartoznak, a Népköztársaság
Elnöki Tanácsának engedélye szükséges, s ezt az előzetes engedélyt
kiterjesztette a leváltásokra és az áthelyezésekre is. A hatalom ezt az
előzetes engedélyeztetést a református, az evangélikus és az izraelita egyházak
felsővezetői funkcióinak betöltésénél is alkalmazta. A kisebb egyházi pozíciók
esetében az előzetes engedélyezési jogot a művelődési miniszter gyakorolta.
(1957: 22. sz. tvr.)
A forradalom időszakában az állam
általános működési keretei nem változtak meg, azonban a szimbolikus struktúráiban
de facto történt változás, ugyanis a
társadalom a pártállam jelképrendszereit nem fogadta el. Legkomolyabb változás
a címerhasználatban volt. A népköztársasági címer népszerűtlensége már a
forradalom kezdetén megmutatkozott. Már a Szegeden megalakult MEFESZ október
19-én elfogadott programjában is szerepelt a Kossuth-címer
visszaállítása, s ez a követelés később szinte valamennyi forradalmi szervezet
programjába beépült. A népköztársasági címer népszerűtlenségét jelezte, hogy a
forradalmi tüntetéseken a címert sokszor kivágták a zászlókból. A követelés
teljesítése a hatalomátvétel után vált aktuálissá, október 28-án a
Minisztertanács határozatot hozott arról, hogy javaslatot terjeszt az
országgyűlés elé a Kossuth-címer visszaállításáról, és március 15-e nemzeti
ünneppé nyilvánításáról, s ezt a kormányfő a rádióban be is jelentette. Mivel
az országgyűlés összehívására nem került sor, jogszabály nem készült a
címerről. Ennek ellenére a kormányközlés azt eredményezte, hogy a társadalmi
életben, az emberek közötti kapcsolatokban elterjedt a Kossuth-címer
használata, gyakran ábrázolták az újságok impresszumain (Magyar Honvéd, Magyar
Függetlenség, Szabad Dunántúl). A kommunista állami ünnepek megváltoztatása, s
a régi egyházi és állami ünnepek visszaállítása az aktualitás s az idő hiánya
miatt nem történt meg. Október 23-a nemzeti ünnepként való aposztrofálásának
követelése több forradalmi szervezet programjában szerepelt.
November 4. után a Forradalmi
Munkás–Paraszt Kormány kénytelen volt ezeket a forradalmi követeléseket
tolerálni. A kádári politikai hatalom nem volt finnyás, s mivel az országgyűlés
összehívására (pedig csak politikai akadálya volt) egy jó ideig gondolni sem
mert, túllépett az alkotmány adta kereteken, s az Elnöki Tanács a már említett
26/1956. sz. határozatával módosította az alkotmányt, s a Kossuth-címert tette
meg a Népköztársaság hivatalos jelképévé. A lépés csak legitimálta a valós
helyzetet, a magyar társadalom a forradalom kezdete óta a Kossuth-címert
tekintette állami szimbólumnak. Természetesen a pártállam restaurációja után
ezt a rendelkezést a hosszú idő után először összeülő országgyűlés eltörölte, s
új népköztársasági címert vezetett be.
A forradalom időszakában az
állami szuverenitásnak a korlátai nem csökkentek jelentősen, sőt az október
23–28. közötti napokban súlyosbodtak. A Varsói Szerződés alapján
hazánkban tartózkodó szovjet csapatok hadműveleti terveiben magyarországi
katonai támadási és politikai feladatok is szerepeltek, s ezeket a terveket
(amelyeknek a Hullám fedőnevet adták) a poznańi események hatására aktualizálták. A hadműveleti terv alapján került
sor október 24-én az első szovjet beavatkozásra, s a szovjet haderő önállóan
lépett fel a magyar lakosság ellen, és a vele érkező belbiztonsági
csoportokkal, amelyet I. A Szerov altábornagy, a KGB főnöke
vezetett letartóztatásokat hajthattak végre, kihallgatásokat foganatosíthattak
magyar állampolgárok ellen a magyar hatóságok engedélye és részvétele nélkül.
Október 23-án este Hruscsov és Gerő Ernő telefonbeszélgetése után
a szovjet csapatok megkezdték bevonulásukat a fővárosba. A beavatkozás
legitimitását erősen megkérdőjelezte, hogy bár a szovjet vezetés azzal a
kikötéssel engedélyezte fegyveres ereje alkalmazását, ha a magyar
Minisztertanács ezt írásban kéri, a minisztertanácsi kérelmet Hegedüs András
antedatálva csak október 28-án írta alá. Ugyancsak erős volt a Szovjetunió
politikai ellenőrzése is, az állandó szovjet tanácsadókon, J. Andropov
nagyköveten, s a követség tagjain kívül az SZKP KB Elnökségének több tagja (A.
Mikojan, M. A. Szuszlov) is Magyarországon tartózkodott a forradalom
egyes napjain (október 26–31.), s részt vett az MDP vezető testületeinek
ülésein, s tárgyalt a kormány és a párt vezetőivel.
A teljes állami szuverenitásáról
katonai erő hiányában a hatalom átvétele után a forradalmi kormányzat egy ideig
gondolni sem mert, csupán azt érte el, hogy a szovjet csapatok Budapestről
kivonuljanak. A konszolidáció, s szuverenitás helyreállításának érdekében a
kormány kabinetje további lépéseket is tett, október 31-én arról döntött, hogy
tárgyalásokat kezdenek a Varsói Szerződésből való kilépésről és a szovjet
csapatok kivonásáról. Október 31-én azonban a szovjet pártvezetés véleménye is
megváltozott, s a magyar forradalom fegyveres leverését határozta el, s parancsot
adott az. ún. Forgószél hadművelet fedőnevű intervenció előkészítésére.
November 1-től megváltozott a szovjet csapatok mozgása, egyre több új
hadosztály érkezett az országba. A katonai változásról Nagy Imre már aznap
értesült, magához kérette Andropov nagykövetet, akinél tiltakozott a szovjet
csapatok beözönlése ellen. November 1-én tartott kormány kabinetje is
határozatot fogadott el a tiltakozásról, majd délután újabb ülést tartott,
amelyen Andropov szovjet nagykövet is részt vett. Mivel a diplomata nem
szolgált kielégítő magyarázattal, a kormánykabinet a szovjet beavatkozás
legalitásának megszüntetése érdekében a Varsói Szerződést felmondta,
kinyilvánította az ország semlegességét, s az ország semlegességének védelmére
az ENSZ-hez fordult, és a négy nagyhatalom segítségét kérte. Ezzel a lépéssel Nagy
Imre egy de jure független Magyarországot deklarált, amelynek
azonban a szovjet haderő jelenléte miatt továbbra is voltak korlátai. Ezzel a
lépéssel egyben a készülődő szovjet támadást nemzetközi szempontból
törvénytelenné tette. A négy nagyhatalomhoz fordulás osztrák típusú
semlegességi igényt sugallt, ezzel az igénnyel azonban a világpolitika nem
tudott mit kezdeni. November 2-án arról döntött a kabinet, hogy a lengyel
fővárosban tárgyaljanak a Varsói Szerződés felmondásának végrehajtásáról, a
küldöttség élére Losonczy Géza államminisztert, tagjaiként id. Antall
József volt kisgazdapárti minisztert, Márton András ezredest, Farkas
Ferenc kisgazda politikust nevezték ki, összeállították az ENSZ közgyűlésére
utazó magyar küldöttséget: Nagy Imre, Tildy Zoltán, Kéthly Anna, Kovács Béla
lettek a tagjai. Kijelölték a szovjet csapatokkal folytatandó tárgyalások
tagjait, Maléter Pál miniszterhelyettes, Kovács István vezérkari
főnök, és Szűcs Miklós hadműveleti csoportfőnök személyében. A
tárgyalások november 3-án éjjel a hivatalosan kijelölt szovjet katonai
parancsnokokkal, azonban az intervencióra készülő szovjet hadvezetés a
tárgyalásokat saját katonai hasznára fordította, s I. A. Szerov a KGB
elnöke éjféltájban letartóztatta a magyar küldötteket, s ezzel a legfontosabb
katonai vezetőktől megfosztotta a magyar haderőt.
A november 4-én meginduló újabb
szovjet intervenció szinte egy időre teljesen megszüntette az ország
szuverenitását. A dolog pikantériája, hogy ez az erőteljes szovjet kontroll
egyben a Kádár kormány mozgásterét jelentősen korlátozta. A Vörös Hadsereg I.
Sz. Konyev marsall 2. sz. hadparancsa alapján már az intervenció kezdetén
az ország területét katonai körzetekre osztotta. E hálózati rendszer segítségével
a szovjet apparátus gyakorlatilag helyettesítette, illetve ellenőrzése alá
vonta az állam közigazgatási, politikai és biztonsági szerveit. A helyzet a
kádári kormányzat aktiválódása után sem változott jelentősen, sőt decemberben
az SZKP KB Elnöksége arról határozott, hogy 40–50 pártfunkcionáriust a katonai
parancsnokok gazdasági és politikai helyetteseként Magyarországra vezényeltet,
hogy segítséget nyújtsanak a helyi hatalmi szerveknek.
A szovjet hatósági kontroll
második fajtája a szovjet belbiztonsági kontroll, amelyet I. A. Szerov a
Szovjet Állambiztonsági Bizottság (KGB) elnöke, aki már az október 24.
óta Magyarországon tartózkodott. A szovjet belbiztonsági vezető a lakosság
megfélemlítése céljából a látszatra sem ügyelve alkalmazott olyan megtorlási
eszközöket, amelyet még Kádárék is nehezményeztek, hiszen november 4-i
rádióbeszédében maga a kommunista vezető ígérte meg, hogy nem lépnek fel a
forradalmi eseményekben részt vett munkásság stb. ellen. A szovjet
belbiztonsági csoport tömeges letartóztatásokat hajtott végre, a 3608
letartóztatottból 1074 embert szovjet területre szállíttatott. A rendészeti
intézkedéseken kívül az új belső államvédelem megszervezésében is részt vett a
szovjet belbiztonsági csoport, noha erre nem volt felhatalmazása, november 8-án
több száz ÁVH-s tiszt, Szerov alakulatainak fedezete mellett Budapesten
bázisként elfoglalta a Hatóság volt József Attila utcai épületét és aktív
tevékenységbe kezdett. A dolog komikuma, hogy Münnich Ferenc
miniszterelnök-helyettes az előző napon mondta ki véglegesen az ÁVH
feloszlatását, s új államvédelmi alakulat megalakítására még nem készült új
jogszabály.
A szovjet kontroll harmadik
fajtája a politikai ellenőrzés volt. E célból szovjet megbízottak érkeztek
Moszkvából, november 11-én M. A. Szuszlov, és A. B. Arisztov
szovjet KB titkárok, november 15-én G. M. Malenkov
miniszterelnök-helyettes és KB elnökségi tag, akik széleskörű felhatalmazással
érkeztek, nekik rendelték alá a Magyarországon tartózkodó szovjet katonai,
belbiztonsági erőt, és a diplomáciai kart, beszámolási kötelezettséggel csak az
SZKP KB Elnökségének (tehát nem a szovjet kormánynak) tartoztak. A szovjet
megbízottak Kádárékat erőteljes politikai nyomás alá helyezték a
proletárdiktatúra intézményeinek restaurációja érdekében, és tevékenységét
ellenőrizték. A szovjet követelések Kádárék mozgásterét, konszolidációra
törekvésének hatékonyságát jelentősen csökkentették. Az ellenőrzés, bár
Malenkovék december elején visszatértek Moszkvába, egyre csökkenő mértékben a
kádári hatalom megszilárdulásáig tartott.