Amerika

 

A maják

 

Közép-Amerika történelmének az Kr. u. 300–900 közötti szakaszát klasszikus korszaknak nevezik. Bár ekkor nem egy birodalom uralta a térséget, de kulturális értelemben (azonos istenvilág, rituális labdajátékok, lépcsős piramisok, leporellószerűen hajtogatott könyvek) mégis egységként kezelhetjük a területet. Kr. u. 400–600 között a mexikói Teotihuacán városa volt a maják központja, amely azonban inkább kulturális és gazdasági kapcsolatai révén hatott Közép-Amerika népeire, mintsem hogy politikai értelemben egyetlen birodalomba tömörítette volna őket. 800 körül azonban a maja városok elnéptelenedtek, nem állítottak több feliratot az uralkodóknak, felhagytak a templomok kijavításával a vallási központok lehanyatlottak. Hogy erre a drámai változásra mi okból került sor, arra a kutatók még nem tudtak minden kétséget kizáró választ adni. Valószínűleg a városi lakosság számának növekedése és a termőterületek kimerülése a központok lakosságának élelmiszerrel való ellátását megroppantotta. Az ebből adódó belpolitikai problémák és az ezeket kihasználó külső támadások pedig együttesen vezethettek a városok bukásához.

      A maja társadalom élén az egyes városok uralkodói álltak, akiknek hatalmát családtagjai és a nemesség katonai illetve vallási vezetői támogatták. A maja uralkodócsaládok isteni eredettel büszkélkedtek. Az uralkodó és felesége a testükön ejtett sebből származó vérrel mutattak be áldozatot bizonyos alkalmakon. A városokban nagyszámú kézműves dolgozott elsősorban az uralkodók és a templomok igényeinek kielégítésére. A köznép falvakban élt és az irtásos-égetéses műveléssel, vagy mesterséges úton öntözött és tápanyaggal ellátott földeken gazdálkodott, illetve az uralkodó parancsára közmunkákat (épületek és víztározók építése, bányászat) végzett. A maják fejlett írásbeliséggel rendelkeztek, amely kép- és fonetikus elemekből állt, és ami révén jelentős mennyiségű belső keletkezésű történelmi dokumentumot – jórészt uralkodóknak állított feliratokat – hoztak létre. A húszas számrendszeren alapuló sokrétű matematikai ismereteiket bonyolult csillagászati megfigyelésekre is felhasználták. Építészetükre a lépcsős stukkókkal borított templompiramisok, az álboltozatok felhasználásával épített paloták, a rituális labdajátékpályák és a városokat összekötő kövezett utak voltak jellemzőek. A majak állandó háborúkat folytattak, amelyeknek célja a fogolyszerzés volt, akiket – minél magasabb rangúak voltak, annál inkább – az isteneknek áldoztak fel.

      A maja városok hanyatlását kihasználva 7. században az Oaxaca-völgy nyugati peremén feltűnő mixtékek hatalmukat kiterjesztették a völgy északi részére, Mexikó középső részén pedig a toltékoknak sikerült erős államot alapítaniuk Tula központtal. A toltékok 900 körül jelentek meg ezen a területen Mixcoatl nevű főnökük vezetésével, majd utódának, Topoltzinnak az uralma idején a 10. század második felében alapították meg fővárosukat Tulát. Amikor azonban az uralkodó Quetzalcoatl isten (Tollas Kígyó) nevét vette fel, és összeütközésbe került a harcosok és a varázslók istenének tartott Tezkatlipoca híveivel, vereséget szenvedett. A legenda szerint a Mexikói-öböl partjára menekült a bukott uralkodó, ahonnan hajókkal keletre távozott, de megígérte, hogy egyszer még visszatér. Ez a legendás történet nagyban befolyásolta Közép-Amerika későbbi urait az aztékokat abban, hogy amikor keletről spanyol kalandorok érkeztek meg államuk határára, őket kapcsolatba hozzák a mitikus Quetzalcoatl uralkodóval, illetve az ő visszatérésével.

      A toltékok presztízse oly nagy volt, hogy a spanyol hódításig Közép-Amerika azték és maja uralkodói családjaik tolték eredetét vallották. A maják központi területein bekövetkezett politikai és gazdasági összeomlás után a maja civilizáció súlypontja a Yucatán-félszigetre helyeződött át. A maja legendák szerint 987-ben egy Kukulkan (Tollas Kígyó) nevű vezér vándorolt ide népével és uralma alá hajtotta a területet, megalapítva fővárosát Chichén Itzát. A jövevények minden bizonnyal toltékok voltak. A 13. század elejére a toltékok hatalma lehanyatlott, és a Yucatán-félsziget északi részén lévő területeiket az itzák népe foglalta el, amely megalapította Mayapán városát. A 16. század elején a spanyol hódítók már az egymással harcoló tizenhat maja fejedelemséggel vették fel a harcot.

Az Azték Birodalom

 

A 13. században a Mexikói-völgy területére azték törzsek hatoltak be. Az eleinte az itt lévő államok zsoldosaiként harcoló jövevények a 14. század első felében a Texcoco-tó egyik szigetén megalapították fővárosukat, Tenochtitlánt. 1428-ban az aztékok – szövetkezve Texcoco és Tiacopan városával – legyőzték korábbi uraikat, Atzcapotzalco városának lakóit, és függetlenné váltak. A politikai változások megkövetelték, hogy a korábbi fővárost igazi metropilisszá építsék át. Megkezdték a mocsaras terület lecsapolását, a várost csatornákkal szelték át és fonott sövényfalak közé töltött nád és iszap segítségével megerősített szigeteket tettek lakhatóvá és művelhetővé. Hogy a város számára a lehető legkisebb fenyegetést jelentsenek az áradások, a település védelmét a víz mennyiségét mesterségesen szabályozni képes gáttal biztosították. A város szívében álltak Tlaloc az esőisten, és Huitzlipochtli a hadisten és egyben az aztékok törzsi istenének templomai. A közelükben helyezkedett el még Quetzalcoatl isten temploma, a vallási rendeltetéssel is bíró azték labdajáték pályák és az uralkodók palotái.

      Az aztékok hadisikerei megerősítették azt a felfogásukat, hogy ezeket az istenek, főképpen pedig Huitzilopochti kegyének köszönhették. Annak érdekében, hogy ezt fenntartsák, évente hozzávetőlegesen 10–50 000 embert – hadifoglyokat, rabszolgákat, gyerekeket – áldoztak fel. Ennek a megdöbbentő méreteket öltő emberáldozatnak fő célja, hogy Huitzilopochtlinak a sötétség elleni harcát az áldozatok vérével és szívével segítsék. A spanyol konkvisztádorok megérkezésekor egy több mint 136 000 koponyából álló emelvényt találtak Huitzlipochtli templomának közelében.

      A terjeszkedés eredményeképpen a társadalom jelentős csoportjainak egyetlen feladata az újabb hódítás lett, aminek következményeképpen a 16. század elejére az aztékok Közép-Amerika rettegett uraivá váltak, de ezzel egyidőben gazdaságuk jelentős mértékben kiszolgáltatottá vált a meghódított államokból adó gyanánt megszerzett termékeknek. Az aztékok számára azonban a legfontosabbá céllá az emberáldozatokhoz szükséges fogolysereg megszerzése vált, ezért rákényszerítették a szomszédos városállamokat, Tlaxcallant és Huexotzincot, hogy rendszeresen folytassanak harcot az aztékok ellen, hogy azok ez által hadifoglyokat tudjanak ejteni közülük, akiket fel tudtak áldozni isteneiknek. Az aztékok élén két uralkodó állt: a tlatoani a külkapcsolatokat, míg a cihuacoatl az állam belügyeit intézte. Alattuk helyezkedett el az örökletes nemesség. A közemberek helyhez kötött rokonsági csoportokban éltek. A nemesek földjeit szolgák művelték, a háztartásokban rabszolgák dolgoztak. A hadsereg vezetői a sok hadifoglyot ejtett katonák lettek. A kiemelkedő képességű harcosokat a jaguár- illetve a sas-„lovagok” közé válogatták be. A katonák obszidiánpengékkel ellátott buzogányokkal, dárdákkal és nyilakkal harcoltak. A legyőzött városokba azték helyőrség került.

      Hernando Cortes egy spanyol kalandor, néhány száz fős csapatával partra szállt a Mexikói-öbölben és megtámadta az Azték Birodalmat 1519-ben. Előrenyomulását látván a tlaxcallaiak elsőnek megkísérelték megállítani, de amikor vereséget szenvedtek átálltak az oldalára. A spanyolok sikereit látván az eseményekről jó információkkal rendelkező Motecuhzoma Xocoyotzin azték uralkodó követséget menesztett hozzájuk, de még nagy ajándékokkal sem sikerült rábírnia őket a visszavonulásra. Az eddig azték ellenőrzés alatt lévő városok a spanyolokat megmentőikként fogadták, és szövetséget kötöttek velük. Az aztékok számára azonban a spanyolok feltűnése nem csak egy új támadó megjelenését jelentette. Hitük szerint a világ történelme olyan nagy kataklizmákkal és az adott világ pusztulásával járó szakaszokra bontható, amelyek 104 évente ismétlődnek. A spanyolok megjelenésekor csak néhány év volt már az adott ciklus végéig. 1519 novemberében a konkvisztádorok elérték Tenochtitlánt. Miután Corteznek csellel sikerült Motecuhzoma Xocoyotzint fogságba ejteni, a jól szervezett birodalom irányítását a spanyolok szerezték meg. Az önkényeskedések, az azték vallás elleni fellépések és a nemesfémtárgyak mértéktelen elrablása azonban az azték közvéleményt a hódítók ellen hangolta. 1520 áprilisában Cortez kénytelen volt elhagyni a fővárost, mert értesült arról, hogy Kubából elfogására egy spanyol sereg kelt útra, amely már partra is szállt Mexikói-öbölben. Amikor azonban – az ellene küldött csapatot a maga oldalára állítva – visszatért az azték fővárosba, ott a spanyol helyőrség már harcban állt.

      Cortez távollétében egy a Huitzlipochtli isten tiszteletére rendezett ünnepség résztvevőit – akiknek szertartásait támadó szándéknak vélték – a pattanásig feszült idegállapotban lévő spanyolok legyilkolták. Amikor Cortez még Motecuhzoma Xocoyotzin segítségével sem volt képes lecsendesíteni az aztékokat, a spanyolok megölték az uralkodót, majd 1520. június 30-án óriási veszteségeket szenvedve kitörtek a városból. Cortez seregének maradványaival egészen Tlaxcalláig vonult vissza, ahol újjászervezte erőit, majd támadást indított Tenochtitlán ellen, és 75 napi ostrom után a spanyolok bevették a várost, lakóit pedig lemészárolták.

Az Inka Birodalom kialakulása

 

Az Inka Birodalom az 1430-as évekre Dél-Amerika egyik regionális hatalmából a térség vezető államává vált. A legendák szerint a dinasztia alapítója, – a Nap fia – Manco Capac három fivérével és feleségeikkel – akik egyben nővéreik is voltak – 10 nemzetég élén egy barlangból jött elő. A Nap azt parancsolta nekik, hogy azon a helyen, ahol egy aranyrúd belefúrható a földbe, alapítsanak várost. Ez a későbbi Cuzco területén történt meg, de a vándorlás során Manco Capac valószínűleg addigra már megölte fivéreit. Az inka állam megalapításától kezdve terjeszkedni kezdett, és ennek legfontosabb lépése volt, hogy a nyolcadik inka uralkodó, Viracocha egyik fia, Yupanqui meghódította a szomszédos Chancha államot. A siker hatására apját és idősebb testvérét, a trónörököst félreállítva Yupanqui az állam uralkodójává nyilvánította magát, és felvette a Pachacuti nevet. Eddig az Inka Birodalom egyes tartományait az uralkodó családtagjai irányították. A területi növekedés azonban ezen a rendszeren túllépett, és így Pachacuti megalapította a tiszteletbeli inkák csoportját, akik közé rátermett, de nem az uralkodó dinasztiába tartozó személyek kerültek. Őket nevezte ki az egyes tartományok helytartóinak, akik társadalmi pozíciójuk alátámasztására földbirtokokat is kaptak.

      Cuzco jelentős építkezések színterévé vált, a régi település átépítése is megkezdődött, amelynek része volt a város védelmét ellátó Sachahuaman erőd felépítése. Az inka haderő meghódította Collát és a Lupaqa államot, és ezzel befejeződött a hegyvidéknek az inka kezében való egyesítése. Pachacuti fia, Topa tovább folytatta a hódítást. Elfoglalta Ecuadort, Chimut, Chinchát és megszerezte a Csendes-óceáni partvidék déli részét egészen Pachacamacig. 1471-ben Topa lett az inka Birodalom uralkodója. Leverte a Titicaca tartományok felkelését, majd hadat vezetett délre, ahol csapatai egészen a Maule-folyóig nyomultak előre.

      Az Inka Birodalom Amerika legnagyobb területű állmává vált, fejlett gazdálkodás folyt területén az Andok hegyláncai között. A földművelés mesterséges teraszokra tagolt és öntözőcsatornákkal ellátott földeken zajlott, a gondosan válogatott és nemesített haszonnövények (kukorica, burgonya stb.) termesztéséhez nem volt szükség ekés földművelésre. Az amerikai kultúrák sajátos vonása, hogy képesek voltak az ásóbotos, illetve kapás földművelési eljárásokkal olyan jelentős terméktöbbletet előállítani, amely lehetővé tette a hadsereg, a papi csoport és az uralkodó fenntartását, a birodalmak megszervezését. Az amerikai kultúrák sajátos vonása, hogy nem rendelkeztek nagytestű igavonó állatokkal, az Andok indián népei az alpakát, lámát és vikunyát csak kisebb terhek hordozására alkalmazták. Az észak-amerikai Préri indián törzsei a spanyolok által betelepített lovakat fogták be. Amerikában őshonos igavonó állatok hiányában nem terjedt el az ekés földművelés és szállítás óvilágban megszokott számos módja.

      A technikai adottságokra jellemző, hogy az inka arany és rézművesség fejlett volt, de a vas használata nem terjedt el, ezzel szemben az obszidiánt széles körben alkalmazták, a kőeszközök használata általános volt a társadalom köreiben. Az építkezések monumentális mérete a hatalmas kőtömbök pontos faragása és illesztése, a kő megmunkálásának magas színvonaláról tanúskodik, ugyanakkor az óvilágban általánosan elterjedt falazási eljárás (mész és habarcs alkalmazása) Amerikában nem terjedt el.

Az Inka Birodalom területi beosztása

 

A birodalom egységének fenntartását szolgálták azok az intézkedései, amelyek eredményeképpen állama minden részén helyőrségeket hozott létre, amelyeket kisebb út menti szállásokkal ellátott jó minőségű utak kötöttek össze. A birodalom egységének fenntartását szolgálták azok az intézkedései, amelyek eredményeképpen állama minden részén helyőrségeket hozott létre, amelyeket kisebb út menti szállásokkal ellátott jó minőségű utak kötöttek össze.

      Huayna Capac lett a birodalom uralkodója 1493-ban, és új fővárost építtetett északon, Quitót, 1527-ben bekövetkezett halála után azonban az Inka Birodalmat trónviszály rázta meg. Egyik fia, Huascar Cuzcóban trónralépett, de egy másik fia, Atahuallpa megszerezte magának Quitót. A kettőjük közötti – rendkívül véres – harc győztese végül Athauallpa lett, aki az egész Inka Birodalom urává vált. Az állam élén az inka állt, akit a Nap fiának és földi képviselőjének tekintettek. Az uralkodók főfeleségnek saját nővéreiket emelték maguk mellé. A dinasztia többi tagjai jelentős földbirtokokat kaptak, illetve egyes tartományok vezetői lettek. A többi tartományt a tiszteletbeli inkák és a helyi – az inkához mindenkor hű – főnökök irányították. A tartományok fővárosát igyekeztek a birodalmi igényeknek és ízlésnek megfelelően felépíteni. A közmunkákat az egyes tartományok lakossága végezte, de szükség esetén a hadseregbe is kellett küldeniük alakulatokat. A megbízhatatlan területek lakosságát az inka más tartományokba telepítette át, és helyükre hozzá mű lakosokat helyezett. A birodalom stabilitását szolgálta a karbantartott úthálózat, amelyen – lévén kerekes járműveket nem használtak – a futárok szállították az információkat Cuzcóba. A helyi természetbeni adókat az adott tartomány raktáraiba gyűjtötték be, és szükség esetén abból élelmezték a lakosságot.

      Francisco Pizarro spanyol kalandor másfélszáz katonájával megtámadta az Inka Birodalmat 1532-ben. Az inka uralkodó, Atahuallpa ellentmondásos híreket kapott a spanyolokról, így jobbnak látta, ha lehetővé teszi számukra, hogy harc nélkül előrenyomuljanak Cajamarcáig. 1532 novemberében a spanyolok elérték a várost, ahol Athauallpa inka fogadta őket. Pizarro számolva azzal, hogy a birodalom stabilitását az inka személye nagymértékben befolyásolja, fogságba ejtette Atahuallpát. Pizzaro rákényszerítette az inkát, hogy szabadulása érdekében hatalmas nemesfémmennyiséget adjon át a hódítóknak. Ezt azonban csak az inka templomok kifosztása révén lehetett előteremteni, amely a lakosság körében komoly ellenálláshoz vezetett. Amikor Athauallpa értesült arról, hogy a bebörtönzött Huascar egyezséget ajánlott a spanyoloknak, megölette testvérét. Miután az inka a kiszabott nemesfémmennyiséget átadta a spanyoloknak, személye már fölöslegessé ált, így 1533. augusztus 29-én Athauallpa inkát Pizarro parancsára – testvérgyilkosságért, bálványimádásért és többnejűségért – halálbüntetésre ítélték és megfojtották. Halálának hírére az uralkodócsalád egyes tagjai illetve az inka seregek vezetői egymás ellen fordultak, és az Inka Birodalom szétesett.

      Pizarro II. Manco Capac herceget helyezte a megroppant állam trónjára, aki azonban támogatója ellen fordult. Csapatai azonban vereséget szenvedtek, ő maga pedig Vilcapampa hegyeibe vonult vissza, ahol 1545-ben megölték. Pizarro II. Manco Capac lázadása után testvérét Paullut tette meg inkának, aki azonban már csak mint a Spanyol Birodalom egyik hűbérese irányíthatta a volt Inka Birodalom egy töredékét.

A vikingek Észak-Amerikában

 

A skandináv területekről a 9. században kirajzó vikingek nem csak Nyugat- és Kelet- Európát járták be kiváló hajóik segítségével, hanem kísérletet tettek az Atlanti-óceán északi szigeteinek kolonizációjára is. A 9. század közepén megtelepedtek a Feröer-szigeteken, és elérték Izlandot. Mindkét területen rendkívül zord időjárási viszonyok voltak, amit súlyosbított a fák teljes hiánya és a termőterületek csekély volta. 980-ban Izlandról gyilkosságért száműztek egy vikinget, Vörös Eriket, aki nyugat felé hajózva elérte Grönlandot, amelynek eddig pusztán a léte volt ismert. Visszatérvén Izlandra telepeseket hozott magával, akik megtelepedtek ott.

      Bjarni Herjólfsson, aki szüleit kívánta felkeresni Grönlandon 985-ben, hajójával messze nyugatra sodródott. Amikor végre szárazfőldet pillantott meg, az ismeretlen volt számára, és ezért elnevezte az erdőkkel borított területet Marklandnak (Erdősföld). Nem kötött ki azonban itt, hanem északi irányba hajózott, ahol először a szintén általa elnevezett Helluland (Laposkőföld) mentén vitorlázott el, majd ez után megérkezett Grönlandra.

      A grönlandi viking kolónia vezetőjének a fia, Szerencsés Leif értesülvén az eddig ismeretlen földek létezéséről, hajóra szállt és nyugat felé vitorlázott. Útja során érintette Hellulandot, Marklandot, majd eljutott egy olyan területre, amelyet a partraszállók az ott talált szőlőhöz hasonló növényről Vinlandnak (Szőlőföld) neveztek el. Őt követve Leif bátyja, Thorvald is elindult nyugatra, de megérkezvén fegyveres harcba keveredett a terület lakóival, akik lenyilazták. Őt követte Thorfirm Karlsefni – akinek skandináv források szerint – sikerült habár rövid életű, de mégis állandó települést létrehozni Vinlandon, bár a kolónia újra és újra ki volt téve a bennszülött indiánok támadásának. A viking felfedezők ezen útjai kétségtelenül Észak-Amerika keleti partvidékén zajlottak.

      Egy Új-Foundland északkeleti részén található kis település, L’Anse-aux-Meadows közelében az 1960-as években a viking települések mintájára épített – tőzegtéglákból készített házakból és gazdasági épületből álló – település nyomaira bukkantak, amelyekről bebizonyosodott, hogy a valamikor 10–11. században viking hajósok lakhelye volt. Ez a lelőhely tekinthető az első egyértelmű régészeti bizonyítéknak, amely megerősíti a viking kolóniák észak-amerikai létezését. A vikingek észak-amerikai jelenléte azonban nem volt hosszú életű. Az időjárás, a bennszülöttekkel való összeütközések és az anyaországgal való nehézkes kapcsolattartás a kolóniák felszámolásához vezetett. Az itt lakók egy része valószínűleg visszatért Grönlandra, mások talán beleolvadtak a helyi lakosságba. Hogy a vikingek Észak-Amerika keleti partvidékén déli irányban folytattak-e újabb expedíciókat, azt egzakt módon egyelőre nem lehet eldönteni, bár – a már említett felfedezőutakról szóló beszámolóknak az éghajlatra és növénytakaróra vonatkozó adatai alapján – néhány kutató azzal számol, hogy vikingek Új-Foundlandtól délre is hajtottak végre ilyen vállalkozásokat.