Európa

 

A népvándorlás Európában

 

A 4. század végén és az. 5. század folyamán a római határoktól északra és keletre élő népek mozgásba lendültek, sorozatos támadásaikkal felmorzsolták a Római Birodalom határvédelmi rendszerét, számos ponton betörtek a birodalom területére, és jelentős térségeket foglaltak el. A barbár népeknek kedvezett, hogy Róma gazdasági fejlődése megtorpant, és politikai egysége is megbomlott.

      A germán népek a korábbi évszázadokban is számos támadást indítottak Róma ellen, de ezeket a birodalom képes volt kivédeni. A gótok 270 körül keleti és nyugati gót csoportra váltak, és keletre vándoroltak. A keleti gótok a Fekete-tenger partján, a nyugati gótok pedig a kiürített Dácia és az Al-Duna vidékén foglaltak területeket. A keleti gótok 350 körül önálló királyságot hoztak létre, miután több kelet-európai népet legyőztek. A nyugati gótok Rómát támadták 367-ben, és a megkötött béke szerint az Al-Duna vonala lett a nyugati gót királyság és Róma között a határ. A 3. század végén a frank törzsek megszállták a Rajna vidékét, és 355-ben átlépték a Rajnát, a 4. század közepétől szinte szünet nélküli harcok folytak a rajnai határszakasz védelme érdekében. A markomannok és quadok támadása a dunai határok ellen (357–375) ellen, még a barbárok vereségével végződött (395).

      A hunok a 4. század közepén indultak Belső-Ázsiából nyugat felé, és 375 körül már a kelet-európai steppe népeit támadták. A keleti gótok hun uralom alá kerületek, a nyugati gótok a Balkánra telepedtek Róma szövetségeseként, de összeütközésbe kerültek Rómával, és 378-ban az Adrianopolisz melletti csatában legyőzték a birodalmat, majd Alsó-Moesiában letelepedtek.

      A Római Birodalom 395-ben két részre szakadt, és a barbár népek a nyugati birodalomra zúdultak. A nyugati gótok Alarich vezetésével az Al-Duna vidékéről a Balkánon keresztül Epiruszba vándoroltak. A Nyugatrómai Birodalom 401–405-ig sorozatos germán támadásoktól szenvedett, de a római hadvezér Stilicho még visszaverte a támadásokat. A frankok, vandálok és alánok 406-ban átkelve a rajnai határvédelmi rendszeren, benyomultak Galliába, 407-ben a burgundok és az alemannok is megjelentek a Rajna galliai partján Worms környékén. Stilicho halála (408) után a nyugati birodalom védtelen maradt, 409 körül a vandálok, szvévek és alánok Hispániába vonultak. Az 5. század elején a római hadvezetés kiürítette Britannia provinciát, a britanniai legiókat Gallia és Itália védelmére rendelték vissza. Az északi limes védtelen maradt, és a barbár kelta pikt törzsek Britanniára törtek.

      Alarich csaptai 410-ben Itáliára támadva elfoglalták és kirabolták Rómát, 412 körül a nyugati gótok Galliába (Aquitania) vonultak, és megalapították a Tolosa központú Nyugati Gót Királyságot (418–507). A 410-es években Worms körül kialakult az első Burgund Királyság (413), amely felmorzsolódott a növekvő hun hatalom és a Nyugatrómai Birodalom között. A burgundok 436-ban vereséget szenvedtek, Aëtius római hadvezér a Rhône mentén telepítette le őket Róma szövetségeseiként határvédelmi feladattal. Ez a Burgund Királyság 534-ig maradt fenn, amikor a frankok elfoglalták. A Rajna felső szakasza mentén az alemannok terjeszkedtek.

      A hunok Attila vezetésével hatalmas birodalmat szerveztek, amelynek központja a Kárpát-medencében volt, a hun király hatalma keleten a Kaukázusig, nyugaton a Rajnáig terjedt. A hunok számos hadjáratot vezettek a birodalom nyugati és keleti fele, valamint a barbár népek ellen. Attila 451-ben Galliára támadt, de Catalaunum mellett a Nyugatrómai Birodalom hadereje megállította a hun támadást. Ekkor Attila Itáliára zúdította csapatait, és 452-ben Rómáig jutott, de a hun király a következő évben meghalt, a leigázott népek fellázadtak, és a birodalom felbomlott.

      A vandálok Dél-Hispániából átkeltek Észak-Afrikába (429) és elfoglalva Karthágót (439) megalapították a Vandál Királyságot, amely kiterjesztette hatalmát a Földközi-tenger szigeteire. A vandálok Itáliát fosztogatták, 455-ben pedig Geiserich királyuk vezetésével kirabolták Rómát.

      Aëtius halála (454) után a Nyugatrómai Birodalom fennhatósága valójában már csak Itáliára terjedt ki, Észak-Galliában helyi hatalmak jöttek létre, a szövetséges népek királyságai pedig önálló politikát folytattak. A frankok a Rajna és a Loire között terjeszkedtek, Klodvig vezetésével (481–511) pedig önálló királyságot alapítottak. A nyugati gótok Dél-Galliát és Hispánia északi részét gyűrték uralmuk alá. Az angol, szász és jüt törzsek 445–455 között átkeltek Britannia provinciába, és hódítani kezdtek.

      A történetírás a Nyugatrómai Birodalom bukását Odoaker katonai hatalomátvételétől (476) számítja, aki megfosztotta hatalmától Romulus Augustulust, az utolsó nyugatrómai császárt. A keleti gótok Attila halála után fellázadtak a hun hatalom ellen, majd Nagy Theodorik vezetésével a Balkán-félszigetre nyomultak (470 körül), ahonnan Itáliába vonultak (489). A keleti gótok több csatában legyőzték Odoakert, aki Ravennába zárkózott. Hosszú ostrom után a gótok alkut ajánlottak Odoakernek, de orvul meggyilkolták, majd elfoglalták egész Itáliát, és megalapították a Keleti Gót Királyságot (493–553).

 

Kereskedelmi útvonalak Európában (6–9. század)

 

A korai középkorban általános szinten megfigyelhető a távolsági kereskedelem visszaszorulása és fragmentálódása. A jelenség hátterében megfigyelhető okok azonban összetett képet alkotnak. Egyrészt, a korszakra vonatkozóan nehéz jól megfogható cezúrát húznunk: a Nyugatrómai Birodalom szétesése nem jelentette a Mediterráneumra épülő gazdasági-kereskedelmi kapcsolatok végét, ám az európai kereskedelmi útvonalak és kapcsolati pontok hálózata a kora középkor folyamán lassan (több száz éves folyamatról van szó), de mégis jól érzékelhetően átalakult. Ennek hátterében Henri Pirenne nyomán korábban számos történész az arab expanziót látta döntő tényezőnek, ami széttörte a Mediterráneumnak az antikvitástól örökölt gazdasági-kereskedelmi egységét, és a kereskedelmi súlypontokat északabbra a kontinens belsejébe száműzte. Ezt a képet ma már árnyalnunk kell: még ha az okok közt lényeges szerepet is töltött be az arab hódítás a 7. század második felétől, nem pusztán itt kell keresnünk az átalakulás eredőit. Európának a Földközi-tenger irányába, illetve kelet felé nyíló kapui valóban bezárulni látszódtak, de például Marseille és vele együtt a Nyugat-Mediterráneum több fontos kikötője már az 535-ös pestisjárvány után nem volt képes újra talpra állni. A súlypontváltás azonban kaput nyitott a tenger felé északi irányban, ahol az újonnan virágzásnak indult, Frank Birodalomban létrejött kikötőket (Quentovic, Durstede) már nem az arabok, hanem a normannok semmisítették meg a 9. században. Ugyanakkor maguk a vikingek óriási területeket jártak be rendszeresen, szinte egyedül ők használták az atlanti vizeket és ők tették forgalmassá Kelet- Európában a Fekete-tengerhez vezető folyami útvonalakat. Esetükben viszont a kereskedelmi tevékenység csak Kelet-Európában különíthető el határozottan a terület és zsákmányszerző expanziótól. Kikötőik (Hedeby, Ribe, Birka) forgalma a 9–10. században temérdek szálon kötötte a skandináv világot Nyugathoz vagy akár a Földközi-tenger régióihoz. A történeti szempontból viszonylag rövid ideig létező arab-normann gyűrűt Nyugat-Európának sikerült szétfeszítenie, illetve magába olvasztania (Észak-Európa), kereskedelme viszont hosszú ideig nehezen talált kitörési pontokat. A kontinens belsejében, elsősorban a Frank Birodalom keretei közt, a kereskedelemi hálózat nem pusztán átstrukturálódott, hanem újraépült a népvándorlás megrázkódtatásait követően. A nyugati területek egy részére jellemző nagybirtokrendszer mezőgazdasági és ipari termelésének jelentős hányada a helyi fogyasztást szolgálta. A kereskedelem volumenének csökkenése azonban nem jelenti magának a termékforgalomnak a hiányát. A nagybirtokokhoz köthetően a begyűjtő és beszolgáltató útvonalak, elosztó központok léte jól kimutatható. A termékfelesleg elsősorban a regionális piacokra került. Megnőtt tehát a helyi piacok jelentősége, ezen felül a folyami útvonalak szerepe lényegesen felértékelődött. Nagy Károly gazdaságot és kereskedelmet szabályzó, realitásokkal számot vető intézkedései a 9. század elején (pénzreform, piactartás szabályozása, új útvonalak kiépítése stb.) tartós alapot biztosítottak a kontinensen zajló áruforgalomnak, és annak a lassú fejlődési folyamatnak, amely – kétségkívül később – a 12–13. században ért el látványosabb eredményt.

 

 

Nyugat-Európa terjeszkedése

 

Európa fogalmának értelme a történelem folyamán jelentősen átalakult, napjainkban is több jelentése létezik. Európa egyik jelentésében földrajzi fogalom, gyakran önálló kontinensként határozzák meg. A földrajz szerint Európa Eurázsia hatalmas kiterjedésű nyugati félszigete. A földrajzi értelemben vett Európa keleti határát régebben a Don, az újkorban pedig az Ural-hegység vonalában határozták meg. A történeti fejlődés folyamán az Európa fogalomnak kialakult egy másik jelentése is, amely szerint Európa lényegében vallási, kulturális és politikai közösség. A földrajzi és kulturális értelemben vett Európa határai a történeti fejlődés folyamán nem estek egybe.

      A kulturális és politikai Európa fogalom kialakulásában fontos időszak volt a korai középkor, amikor az arab előnyomulás miatt a kereszténység számára elveszett Észak-Afrika, a kereszténység keleti és nyugati fele pedig egymástól eltávolodott. Bizánc visszaszorult a Balkán és Kis-Ázsia területére, a latin kereszténység pedig Gallia, Itália, Britannia, Hispánia és Írország területére korlátozódott. Ezeken a területeken szervezték meg királyságaikat a germán népek, akik idővel felvették a római rítusú kereszténységet. Erre a területre, a régi Nyugatrómai Birodalom területére, és az itt kialakult királyságokra alkalmazták a középkori bizánci írók a nyugat (occidens) fogalmát. A Római Birodalom örökösének tekintett keleti birodalomra, vagyis Bizáncra pedig a kelet (oriens) fogalma vált használatossá. Ez a fogalomhasználat Nyugat-Európában is elterjedt azzal a módosulással, hogy a „nyugat” mellett az „Európa” kifejezést is alkalmazni kezdték. A római rítusú, latin nyelvi alapokon álló kereszténység a vallási közösség mellett kulturális közösséget is kialakított, politikai egységgé pedig Nagy Károly uralkodása alatt vált, aki birodalmában egyesítette a latin rítusú keresztény népek által lakott területek nagyobbik részét. A nyugat-európai római rítusú keresztény népeket összefogó birodalmi keret felbomlott, de kialakultak azok a struktúrák, amelyek vallási, kulturális és politikai közösségbe integrálták a nyugati társadalmakat. Ezek között érdemes megemlíteni, a római egyházszervezetet, az érsekségek, püspökségek, esperességek és plébániák egész Nyugat-Európát lefedő területi rendszerét. Az európai szerzetesrendek hálózatszerűen hozták létre rendházaikat a latin nyugat minden tartományában.

      Kialakultak a politikai gondolkodás általános keretei, amelyeket a nyugati politikai elitek elfogadtak: a pápai és császári főhatalom, a királyi hatalom isteni eredete. Elterjedt a királyság (regnum) és hercegség (ducatus) politikai kerete, a nyugati kereszténységhez csatlakozó uralkodók felhagytak pogány hatalmi címeikkel, rendszerint a király (rex) vagy a herceg (dux) cím elnyerésére törekedtek, átvették a hatalmi szimbolika és reprezentáció nyugati elemeit. A 10–11. században Európához csatlakozó népek a politikai keretek megszervezésében is nyugati mintákat követtek. A királyi udvarok felépítése és tisztségviselőik, a kialakuló királyságok területi igazgatása, az intézmények és a királyi hatalom működtetése, a legtöbb esetben keleti vagy nyugati frank mintákat követett. A királyi birtokok, udvarházak és szolgálónépek rendszere, a védelem alapjaként működő várrendszer és a várakhoz telepített katonaság, a grófság vagy megye, amely a korabeli forrásokban Angliától Magyarországig mindenhol comitatus, számos európai királyságban kialakult 1000 körül. Ezek a politikai struktúrák arról tanúskodnak, hogy Európában olyan politikai keretek szerveződtek, amelyek nagyon sokféle helyi sajátossággal rendelkeztek, és régiónként jelentősen különböztek, mégis sajátságosan európaiak voltak. Más civilizációkban és birodalmakban például az iszlám világban, a steppei nomád birodalmakban, Indiában vagy Kínában egészen más politikai keretek, hatalmi rendszerek és intézmények alakultak ki, de még Kelet-Európában és Bizáncban is merőben más volt a politikai berendezkedés.

      Nyugat-Európa politikai széttagoltsága és sokszínűsége dacára is képes volt kialakítani olyan vallási, kulturális és politikai struktúrákat, amelyek egységbe foglalták. A római rítusú kereszténység és a nyugati civilizáció terjeszkedésének kezdete a Frank Birodalom kialakulásának idejére tehető. Nagy Károly meghódította a Rajnától az Elbáig és Pannóniáig terjedő területeket, támogatta a kereszténység elterjedését, az egyház intézményrendszerének kialakulását. A Frank Birodalom felbomlása után Nyugat-Európa védekezésbe kényszerült az arab viking és magyar támadások miatt, de a 10–11. században a magyarok, lengyelek, csehek és a skandináv népek is felvették a római rítusú kereszténységet, és megszervezték királyságaikat. A nyugati civilizáció terjeszkedésének következő fázisa a 12–13. században zajlott, amely során a Baltikum, az Ibériai-félsziget és a Kelet-Mediterráneum jelentős része is nyugati befolyás alá került.

      A korai középkorban Európa keleti felén a Bizánci Birodalom és a vonzásába kerülő népek szintén egy sajátos európai civilizáció létrehozása felé haladtak, amelynek vallási alapja a kereszténység keleti ága volt, nyelvi és kulturális hátterét döntő részben a görög hagyomány biztosította. Ennek az Európa keleti felén formálódó kultúrkörnek politikai központját a Bizánci Birodalom alkotta, amely körül számos más politikai alakulat is megszerveződött (Kijevi Rusz, Bolgár Cárság, Szerb Fejedelmség). Bizánc és a szövetségi rendszerébe, illetve kulturális vonzáskörébe került társadalmak kialakították sajátos politikai gondolkodásukat, politikai és intézményi kereteiket, egyházszervezetüket és vallásos kultúrájukat.

A pestis Európában

 

A középkori nagy pestisjárványról számos forrás fennmaradt, ebből adódóan viszonylag jól nyomon lehet követni terjedését és következményeit. A források viszonylagos bősége ellenére is sok a vitatott és megoldatlan kérdés. A történeti hagyomány szerint az 1347. év októberének elején genovai hajók kötöttek ki Messinában, és a pestis ezt követően gyors ütemben terjedni kezdett. A hajók a Krím-félszigetről, Kaffa városából érkeztek.

      A pestis Kelet-Ázsiából indult, Kínában már 1333-ban számos áldozatot követelt, majd a kereskedelmi- és a zarándokutak irányában terjeszkedni kezdett. A Kínából Belső- és Közép-Ázsián keresztül nyugat felé vonuló karavánok a selyemúton haladva terjesztették a járványt, amely a Krím-félszigetet is elérte 1346-ban. A pestis terjedésének másik útvonala is Kínából indult, az Indonéziába tartó kereskedelemi hajók hurcolhatták be Jáva és Szumátra szigeteire. Innen a Malaka-szoroson keresztül India felé tartó hajók révén jutott a járvány Ceylon, Bengália és Dél-India kikötőibe. A pestis a trópusi területeken gyorsan terjedt, a népesség jelentős része áldozatává vált, a betegség Indiából az Arab-tengeren a Vörös-tengeren és a Perzsa-öblön keresztül eljutott a Közel-Keletre. Bagdad, Egyiptom, és a Földközi-tenger keleti partján fekvő kereskedővárosok népessége 1347-ben jelentős demográfiai veszteséget szenvedett. A pestis több útvonalon is eljuthatott Európába, hiszen az itáliai városok élénk kereskedelmet folytattak a Kelet-Mediterráneum városaival.

      A pestis Európában szintén a kereskedelmi utak mentén terjedt a leggyorsabban, 1347 végén már fertőzött volt Szicília, Szardínia és Korzika szigete, a kór pedig Marseille kikötőjében is megjelent. A járvány 1348 közepére elterjedt Aragónia, Franciaország és Itália területén, az év második felében pedig Dél-Angliában is felütötte fejét. A német területek népessége 1349-ben szenvedett e pestistől, Skandináviában 1350 folyamán tombolt a járvány. A következő évben Európa fellélegezhetett, a pestis elvonult, de a következő évtizedekben és évszázadokban még többször visszatért, regionális vagy helyi járványokat okozva. A nagy pestis az európaiak hozzávetőlegesen 1/3 részének oltotta ki életét. A pusztítás mértéke területenként változó volt, a ritkán lakott és forgalmas utaktól távoli vidékek lakói, az elzárt falusi közösségek jobb túlélési esélyekkel rendelkeztek, a nagyobb forgalmas települések, főként a jelentős népességgel rendelkező városok sok lakójukat elvesztették. Egyes városokban (pl.: Milánó) szigorú rendszabályokkal sikerült némileg visszaszorítani a járványt, de számos településen felbomlott a rend, a várost vagy az adott vidéket irányító vagyonosabb elit magára hagyta a helyi közösségeket, és vidéki birtokaira vonult. A pestis nem csak az embereket pusztította, hanem a járvány következtében a társadalmat összetartó jogrend és a társadalmi kapcsolatok is meglazultak, helyenként felbomlottak.

      A pestis pusztításának rendkívüli mértéke több okra vezethető vissza. A 13. század végén jelentős éghajlati változások kezdődtek, a korábbi enyhe klíma lehűlt, az időjárás viharossá és csapadékossá vált. A hidegperiódus kritikus időszaka 1315-től 1317-ig tartott, amikor Európa jelentős területein élelmiszerhiány alakult ki, és éhínség volt, amelynek következtében a népesség sok helyen hozzávetőlegesen 10 %-os veszteséget szenvedett. Az 1320-as években állatjárvány pusztította Nyugat-Európa állatállományát, amely a későbbi évtizedekben is felütötte fejét. A gyenge termésű évek és a haszonállatokat tizedelő betegségek a 14. század első felében gyakran ismétlődtek, ennek következtében agrárválság alakult ki, az európai népesség döntő része pedig alultáplálttá vált, gyakran éhezett éhezett. A pestisjárvány tehát rosszul táplált és legyengült népességet támadott meg. A pestis terjedését elősegítette a városok zsúfoltsága, és a korabeli köztisztasági viszonyok, valamint az, hogy a korszak társadalmai felkészületlenek, eszköztelenek és kiszolgáltatottak voltak ilyen fajta katasztrófákkal szemben.

      A pestis után a politikai hatalom számos városban és országban szigorú rendszabályokat hozott a jogi és társadalmi normák betartatása, megerősítése érdekében, de a demográfiai veszteség nyomán elinduló gazdasági és társadalmi változásokat nem lehetett megállítani.

 

Nyugat-Európa kereskedelme (13–15. század)

 

Európa 11–13. századi terjeszkedése következtében gazdasági erőforrásai megnövekedtek, és fejlődésének határai kitágultak. A skandináv kereskedelmi- és kalandozó útvonalak a viking kalandozások kora után az európai kereskedelmi útvonalak részévé váltak, a kereskedelem viszonylag békés körülmények között zajlott. Az Északi- és Balti-tenger kereskedelmi forgalmába a skandinávok mellett bekapcsolódtak az angol, flandriai és észak-nemet városok kereskedői. A Magyar Királyság kialakulásának és európai integrációjának fontos, de kevéssé hangsúlyozott következménye volt, hogy megnyílt és biztonságossá vált a Duna völgyében futó szárazföldi és folyami útvonal, amely a zarándokok és kereskedők számára is nyitva állt. Ezzel járhatóvá vált a Nyugat-Európát és Bizáncot összekötő legrövidebb útvonal, amely számos zarándok és keresztes csapategység utazását is biztosította. A keresztes hadjáratok következtében velencei, genovai, francia és más európai hatalmak ellenőrzése alá került a Kelet-Mediterráneum számos fontos kereskedelmi útvonala, és a közel-keleti kereskedővárosok jelentős része (Akko, Aleppo, Bejrút, Famagusta, Szidón, Türosz). Az európai flották meghódították a Földközi-tenger szigeteit (Ciprus, Kréta, Málta, Ródosz,), amelyek a hajózás szempontjából döntő fontossággal rendelkeztek. Konstantinápoly és a görög szigetek elfoglalása a negyedik keresztes hadjáratban, megnyitotta az utat a Fekete-tenger kikötői felé.

      Európa belső szárazföldi területein is számos kereskedelmi útvonal alakult ki, amelyek a gyors ütemben fejlődő városokat, a 12–13. században feltárt és művelés alá vont bányavidékeket kötötték össze a gazdaság régebben kialakult központjaival. Közép-Svédország, Szilézia, a Szudéták, a Cseh-érchegység, a Felvidék és Erdély korábban kiaknázatlan érclelőhelyei vonzották a telepeseket, bányászokat és kereskedőket. Az ércekkel és nyers fémmel folytatott kereskedelem jelentősen fellendült.

      A gazdaság új központjai alakultak ki Flandriában és Észak-Itáliában, a textilipar jelentősen fejlődött, ami maga után vonta a nyersanyagokkal (gyapjú, textilfestékek) folytatott kereskedelem növekedését. A kései középkorban már számos népes város volt, amelynek ellátását nem tudta a városkörnyéke és a helyi élelmiszer-kereskedelem biztosítani. London, Párizs, Velence, a flamand, itáliai és német városok jelentős része arra kényszerült, hogy távoli területekről szerezzen be gabonát, élőállatot, bort, egyéb élelmiszert, valamint hajóépítésre és építkezésre alkalmas fát. Ennek következtében egyre nagyobb arányokat öltött a tömegcikkek kereskedelme, és lassanként meghaladta a luxusjavakkal folytatott kereskedelem mértékét. A kései középkorban körvonalazódni kezdett az európai munkamegosztás, egyes régiók sajátos árucikkekkel jelentek meg az európai városok piacain, illetve bizonyos területek megbízható piacai lettek egy-egy terméknek. Londonba a francia, spanyol és portugál kikötőkből rendszeresen érkeztek borszállítmányok, viszont az angol gyapjút Flandria vásárolta fel hatalmas tételekben. A flamand posztó keresett árucikk volt egész Európában, a flamand városok pedig francia és kisebb részben német gabona, élőállat és borszállítmányokra voltak utalva, később a balti gabonaszállítmányok is megjelentek. Észak és Közép-Németország, valamint Szilézia városai lengyel élőállatot vásároltak jelentős tételben. Észak-Itália egyes városai (Velence) és a dél-német városok (Augsburg, Nürnberg, Bécs) magyar élőállatot vásároltak. A magyarországi bor és gabona szintén piacra talált Bécs Csehország, Szilézia és Lengyelország piacain.

      A kereskedelmi utak forgalma is jelentősen átalakult, a genovai hajósok a Gibraltári-szoroson keresztül összeköttetést biztosítottak az atlanti partok és a mediterrán kereskedelmi útvonalak között. A hajóforgalom megnövekedése kedvezőtlenül hatott az Alpok hágóin áthaladó forgalomra és Champagne vásáraira. A tömeges áruszállítás kedvezőbb volt vízen, mint szárazföldön, a kikötők forgalma számos esetben gyorsabban növekedett, mint a szárazföldi útvonalaké. A kereskedelem szervezeti keretei is fejlődtek, elterjedt a hitel, a kereskedelmi váltó, a kereskedők gildékbe szerveződtek, amelyek szabályozták tevékenységüket. Kialakultak a kereskedőházak, amelyek megbízottaik és lerakataik révén jelen voltak számos város gazdasági életében. Bizonyos városok gazdasági és politikai érdekeik érvényesítése érdekében városszövetségekbe szerveződtek (Hanza-városok). Néhány nagyobb város önálló köztársasággá nőtte ki magát, és saját politikát folytatott (Velence, Firenze, Genova, Siena).

      A kereskedelem megkövetelte az értékálló pénzek megjelenését, az ezüstérmek mellett a 13–14. században Európában újra megjelentek az aranypénzveretek. Az európai kereskedelemben számos pénz volt forgalomban, szükségessé vált a pénzek egymáshoz viszonyított értékének meghatározása. A gazdaságnak új ágazata volt kialakulóban a pénzváltás és a bank.

Brit-szigetek

 

Angolszász bevándorlás és letelepedés

 

Az angolszászok Britanniába vándorlásának régészeti és írott forrásai is vannak. Ennek ellenére a betelepülés részletei sok esetben tisztázatlanok, mert a régészeti források egy nagy mozaik darabkáiként kerülnek a felszínre, amelynek még jelentős része a föld alatt van, az írott források pedig a későbbi századokban keletkeztek, és emiatt megbízhatóságuk kétségeket támaszt. A régészeti források alapján megállapítható, hogy a Jütland-félsziget (Dánia) délnyugati partjai mentén, és Szászország partjainál található régészeti kultúra tárgyi emlékei megjelentek az 5. század második felében Britannia délkeleti partjainál. Ez nem pusztán a kereskedelemnek köszönhető, ugyanis a használati tárgyak mellett megtalálhatók a népesség betelepülésére utaló leletek: sírok, temetők, házak és települések nyomai, valamint az erőszakos területfoglalást bizonyító pusztítás jelei.

      Az angolszász bevándorlásról fennmaradt legrégebbi forrás Gildas munkája (De excidio et conquestu Britanniae), amely 540 körül keletkezett. A következő jelentős forrás Beda Venerabilis (ca. 673–735) munkája (Historia Ecclesiastica Gentis Anglorum), amelyet 731. körül fejezett be. Gildas műve a korábbi, de mivel nem történetírói szándékok vezették a szerzőt, csak kevéssé tényszerű és megbízható. Beda viszont az angolszász bevándorlás után 300 évvel élt, és ez kérdésessé teszi azt, hogy értesülései és adatai mennyire voltak pontosak. Beda szerint a rómaiak 410-ben kivonultak Britannia provinciából, és ezután a pikt és skót rablók támadásokat indítottak a britek ellen, akiknek Vortigern nevű vezetője segítségül hívta a szászokat és angolokat, akik ekkor még csak három hajóval érkeztek. A zsoldosként érkező csoport tagjai hamarosan felismerték a britek gyengeségét, és tudatára ébredtek, hogy termékeny földjeiket könnyen meghódíthatják. Megtudván ezt a többiek, nagy számban jelentek meg és megkezdték Britannia elfoglalását. A tudomány mai állása szerint az angol, szász és jüt törzseken kívül frízek és lehet, hogy svéd csoportok is érkeztek. A jüt törzs Jütlandról érkezett és Kentben telepedett le, a szászok az Elba és az Ems folyó torkolatvidékéről jöttek és Essex, Sussex valamint Wessex területére vándoroltak. Az angolok az Angulus nevű területről érkeztek, amely a jütök és a szászok óhazája között feküdt, és Kelet-Anglia, Mercia és Northumbria területére telepedtek le. Ezeket a törzseket Hengist és Horsa vezette Britanniába. A bevándorlás ideje ellentmondásosan szerepel a forrásokban, és a modern kutatásban is több vélemény alakult ki, de annyi megállapítható, hogy az angolszászok zöme 449–456 között érkezhetett Britanniába. A modern kutatás álláspontja szerint a germánok és britek kapcsolatának kezdete korábbra nyúlik vissza, és a bevándorlás is tovább tartott, mint ahogyan az írott források állítják. A régi római provincia elfoglalása összehangolatlanul történhetett, az egyes germán törzsek csak lassan nyomultak előre saját vezetőik irányításával. A hódítás menetéről kevés az adat, a részletek hiányosan maradtak fenn az utókor számára, viszont értékes forrásokkal szolgál a régészet, amely a germánokra jellemző kulturális szokások (temetkezés, tárgyhasználat) terjedését viszonylag pontosan képes térképre rajzolni. A korabeli források kronológiája ellentmondásos, esetenként bizonytalan, a csaták lokalizációja szintén problematikus, mivel a források helyneveit sok esetben nem lehet azonosítani.

      A germán törzsek 500-ra elfoglalták a déli és keleti partokat, és a folyók mentén előnyomultak a szárazföld belseje felé, elfoglalták Kent, Sussex, Essex, Kelet-Anglia, és Észak-Anglia keleti területeit. Az angolszász térnyerés a 6. század folyamán lassan haladt, Gildas még arról írt, hogy Britanniát brit zsarnokok tartották kézben. A brit fejedelmek a Mons Badonicus melletti csatában legyőzték az angolszászokat, és ennek következtében a germán terjeszkedés jelentősen lelassult. Sajnos a csata helyét nem lehet beazonosítani, és dátuma is bizonytalan, bár az Annales Cambriae 517-re tette. A germán előnyomulás az 550-es években folytatódott, 552-ben Old Sarum mellett, 556-ban Barbury váránál, majd 577-ben Dyrham mellett vívtak győztes csatákat az angolszászok. A szászok 577 körül délnyugaton elérték a Severn folyó vonalát, majd tovább a Tamar folyóig jutottak. A Tyne folyótól északra kialakult Bernicia királysága a 6. század második felében, amelynek királya a 610-es években Chesternél elérte az Ír-tengert. A kelta brit csoportok kitartó ellenállása fékezte az angolszász terjeszkedést, de megállítani nem tudta. A kelta népesség Cornwall, Wales és a skót határvidék területére szorult, de egy részük helyben maradt és az angolszászoknak alávetett népességként élt tovább.

 

Angolszász államalapítás

 

A 7. század elején a Humber folyótól délre tíz királyságról tudósítanak a források. A kenti királyságot a hagyomány szerint 449 és 491 között Hengest és Horsa, valamint Horsa fia Æsc alapította. A terület a jüt törzs szállásterülete volt. Mercia királysága a 8. században függésbe vonta Kentet, de 825 után Wessex foglalta el.

      Kelet-Anglia királyságának területét az angolok már az 5. században benépesítették, élén a Wuffingas-dinasztia állt. Mercia függésbe vonta Kelet-Anglia királyságát 796–827 között. A 9. század közepének dán támadásai jelentősen gyengítették Kelet-Anglia királyságát, amelyet Guthrum dán király 879–880-ban elfoglalt.

      Essex a keleti szász népesség szállásterületén alakult ki a Temze torkolatától délre. A királyság központja London volt. Mercia 664-ben függésébe vonta Essexet, de Wessex 825-ben elfoglalta Essexet, amelyet a 9. század közepén a dánok fennhatóságuk alá vontak. Wessex Nagy alfréd uralkodása alatt hódította vissza Essex területét a 880-as években.

      A déli szászok királysága Sussex, politikai rendszere bizonytalan, királyainak névsora sem teljes, akiket a forrásokban gyakran csak duxként emlegettek. Offa, Mercia (757–796) királya a 770-es évek elején függésbe kényszerítette Sussexet, amely az ellenduni csata (825) után Wessex részévé vált.

      A Brit-sziget középső területein Közép-Anglia és Mercia osztoztak. Mercia 600 körül már királyság volt, Penda alatt (632–655) pedig jelentős hatalommá vált a Humber folyótól délre. Æthelbald (716–757) és Offa (757–796) uralkodása alatt Mercia növelte befolyását és területét. Mercia a 9. században hanyatlásnak indult. Az erőteljes viking támadások és betelepülés jelentősen gyengítette Merciát, amelynek területét Wessex és a dánok felosztották (886). Közép-Anglia lakói nem alapítottak önálló szilárd politikai alakulatot. Penda, Mercia királya (635–655) saját fiát Paedát helyezte az élükre királyként a 650-es évek elején, de ez nem járt együtt tartós politkai hatalom kialakulásával. Ezt a területet Mercia lényegében elfoglalta. A Severn folyó és Wales között Magonsætan királysága alakult ki, amelyet Mercia a 7. században bekebelezett. A Severn folyótól keletre Hwicce királysága helyezkedett el, amelyet Offa elfoglalt és beolvasztott Merciába a 780-as években, élére pedig ealdormant állított.

      Surrey és Lindsey királyságaira alig van megbízható adat, a 670-es években Surrey élén alkirály állt, akit Mercia tartott függésben. Surrey az ellenduni csata (825) után Wessex tartományává vált. Lindsey királysága a Humber és Witham folyó között alakult ki a 6. században, területét Mercia királysága foglalta el a 8. században.

      Wessex az 5. század második felében és a 6. század elején szerveződött meg, és nyugat felé jelentős győzelmek révén kiterjesztette területét. A szászok Bradford-on-Avon mellett megverték a briteket (652), majd Peonnan mellett (658), később pedig 682-ben újabb szász győzelem következett. Wessex 700 előtt bekebelezte Exeter vidékét, és 722-ig a britek a Hayle folyóig szorultak vissza Cornwallban. Dumnonia királysága csak a Hingston Down melletti csata (838) után vált Wessex részévé. Wessex királyái a 9. század elején viselték az angolszász és kelta területek feletti főhatalmat jelképező bretwalda címet. Egbert wessexi király (802–839) kiterjesztette hatalmát Essexre és Kelet-Angliára, majd 825-ben legyőzte Mercia utólsó királyát, és függésbe kényszerítette Merciát. Wessex elfogalta a Sussexet is 825-ben. Az angol és szász királyságok mellett számos brit királyság is kialakult, Cornwallban Dumnonia, Wales területén pedig Dyfed, Powys és Gwynedd.

      Bernicia királyságát a Bamburh vidékén letelepedő germánok alapították. Első királyuk Ida 547 körül kezdett uralkodni, a 6. század második felében elfogalaták a Tyne folyó vidékének brit területeit. Æthelfrith (593–616) Bernicia királya jelentős brit területeket hódított meg, uralkodása alatt megszilárdult az angolok hatalma északon. Æthelfrith győzelmet aratott Degsastonnál (603) Dalriada királysága felett, amelyet skótok laktak. Dalriada volt az egyik jelentős kelta királyság, amely a Forth folyótól északra fekvő pictek felett is gyakorolt bizonyos ellenőrzést. Ezt követően Æthelfrith elfoglalta Deira királyságát, és a két királyságból létrehozta Northumbria királyságát, amely 650-re kiterjesztette hatalmát észek felé a Firth of Forth-ig.

      Mercia, Æthelbald és Offa uralkodása alatt a legerősebb angol királysággá vált. Hwicce és Magonsætan Mercia tartományai lettek. Kelet-Anglia, Lindsey és Essex királyságai elvesztették politikai jelentőségüket, és Mercia befolyása alá kerültek. Wessex, Sussex és Kent szintén kénytelen volt elfogadni Mercia elsőbbségét és politikai befolyását. A 865-ben partra szálló dán hadsereg 867-ben elfoglalta Yorkot, 875-ben Northumbriát. York központtal kialakult a yorki dán királyság, amely a dánok által meghódított területeket foglalta magába.

      A Hadriánusz fal mentén számos kisebb brit törzs élt, akik független királyságokba szerveződtek. Tucatnyi királyi dinasztia neve maradt fenn, de csak néhány uralmi területét lehet azonosítani. A legerősebb brit királyság Strathclyde, központja Dumbarton, már az 5. században létezett, története a 11 századig követhető, amikor az angolok és skótok felosztották területét.

      A Firth of Forth vidékét az angolok a hetedik század közepe körül kezdték hódoltatni, addig Manaw Gododdin királyságé volt a terület. A Solway folyó völgyében Rheged brit királyság alakult ki. Elmet szintén kelta királysága a 7. századig megőrizte függetlenségét, majd Northumbria részévé vált. Az angol és szász királyságok politikai egységének kialakulása hosszú időt vett igénybe, és ez a folyamat a 10. századig tartott.

A keresztény térítés

 

Római Britannia területén a kései antikvitásban három püspökség működéséről maradt fenn adat, a népesség jelentős része a városokban és nagyobb településeken keresztény lehetett. A rómaiak kivonulása után felerősödő pogány pictek támadásai, majd a szintén pogány angolszászok bevándorlása súlyos csapást jelentett a brit városi közösségekre, amelyek egyben a kereszténység központjai is voltak. Az angolszászok által leigázott és földjeikről elűzött britek ragaszkodtak keresztény vallásukhoz, de a brit egyház a kelta népesség egy részével együtt nyugatra szorult Wales és Cornwall területére. A brit egyház a szakadatlan harcok áldozatává vált, a papok és a szerzetesek jelentős része az angol hódítás idejében életét vesztette, a templomok romba dőltek, a műveltségi szint hanyatlott. A hatodik század végére Britannia jelentős része pogány lett, a túlélésért küzdő antik eredetű brit egyháznak nem maradt elég ereje a pogány tömegek megtérítésére, és az egyház szervezeti kereteinek felépítésére.

      A krisztianizáció fontos lépése volt Æthelbert kenti király házassága, aki feleségül vette Berthát, Charibert frank király lányát. A keresztény frank hercegnő kíséretében keresztény frank harcosok és egyházi emberek érkeztek, akik a királyi udvarban megbecsülésben részesültek. Ekkoriban (597) érkezett a kenti udvarba Augustinus bencés szerzetes, akit a I. Gergely pápa a térítés feladatával bízott meg. A pápa tervei szerint két érsekség felállítása volt a cél, az egyiknek Yorkban a másiknak pedig London lett volna a központja, de Augustinus Canterburyben maradt, és utódai sem költöztek Londonba, így az angol egyház központja Canterbury lett. Augustinus 604-re két püspökséget is felszentelt, az Egyik központja Rochester a másiké London lett. Essex királya 604-ben vette fel a kereszténységet, a northumbriai Edwin király 627-ben Yorkban hajtotta keresztvíz alá fejét. Kelet-Angliában Rædwald király (616) keresztény hitre tért, de pogány vallását is gyakorolta. Wessexben Cyngelis király (611–642) 635-ben tért át a kereszténységre, és megalapította Dorchester püspökségét. Mercia és Közép-Anglia lakói Penda király (633–655) uralkodása alatt keresztelkedtek meg jelentősebb arányban. A keleti szászok a 7. század közepén keresztelkedtek meg, II. Sigeberht királyuk († 653) kiérdemelte a „szent” jelzőt, a következő király Essex trónján Swithhelm (653–664) pedig Rendelshamben keresztelkedett meg. Legutoljára Sussex királysága tért át a keresztény hitre a 680-as években. A kereszténység a 7. században csak felületes volt az angolszászok között, több uralkodó gyakorolta még pogány hitét, egyesek pedig megtagadták a kereszténységet, de a század végén és a 8. század folyamán a kereszténység megerősödött, szervezeti keretei kiépültek. A 730-as években York érsekségéhez három püspökség tartozott (Hexham, Lindisfarne, Whithorn). A déli egyháztartomány élén Canterbury állt, amely mellett tizenkét püspökség működött (Dommoc, Hereford, Leicester, Lichfield, Lindsey, London, North Elmham, Rochester, Selsey, Sherborne, Winchester, Worcester). Dorchester működése bizonytalan.

      Az egyházmegyék megszervezése mellett a szerzetesi kultúra is gyorsan fejlődött, számos bencés közösség szerveződött, a monostorok királyi birtokadományokban részesültek. A birtokadományok nagysága eltérő volt 10–80 körüli telek és a rajta élő szolganép adományozására vannak adatok. A viking támadások kezdetén a 8–9. század fordulóján több kettősmonostor is működött (Barking, Coldingham, Ely, Hartlepool, Minster in Thanet, Repton, Withby).

Skandináv hódítás és letelepedés Angliában

 

A történeti hagyomány szerint 793-ban jelentek meg a viking kalózok az északi angolszász partok mentén, kirabolták Lindisfarne monostorát, majd távoztak. A következő évben Jarrow, 795-ben pedig Iona monostora vált a vikingek áldozatává. A déli partok mentén is ekkor jelent meg az első viking csapat Dorset vidékén, de Dél-Anglia 835-ig nem szenvedett a vikingektől. Ekkor viszont a skandinávok megszállták Sheppey szigetét a Temze torkolatánál, és 30 éven keresztül szinte minden évben váltakozó hevességgel lecsaptak a déli partok mentén Londontól egészen Cornwall-félszigetig, illetve a szárazföld belsejében (Canterbury, Rochester, Winchester). Az angolszász királyságoknak nem volt flottájuk, és partvédelmük is hiányzott. A vikingek szabadon rabolhattak, gyors támadásaik alkalmával 20–25 km mélyen is behatoltak a szárazföld belsejébe, 850 körül London és Canterbury volt a célpont, de 851-ben Æthelwulf Wessex királya döntő győzelmet aratott a vikingeken. Wessex szenvedett ugyan a váratlan viking portyáktól, viszont a nagyobb csatákban képes volt győzni, így területe elkerülte az ellenséges megszállást.

      A következő nagyobb invázió 865-ben kezdődött Kelet-Angliában, amelyet a dánok megszálltak, majd 866-ban hadseregük észak felé indult és elfoglalta Yorkot. Ezután 867-ben lerohanták Merciát, és megölték Kelet-Anglia királyát. A dánok 871-ben délre vonultak és megtámadták Wessexet, de Ashdown mellett vereséget szenvedtek. Halfdan dán vezér Northumbriába vonult, a dán sereg egy része pedig délen maradt, és Wessex ellen harcolt. A dánok hódítása Kelet-Anglia, Northumbria és Mercia jelentős részén megszilárdult, a földeket felosztották, és dán települések alakultak ki.

      Nagy Alfréd (871–899) wessexi király legyőzte a dánokat az edingtoni csatában 878-ban, majd 886-ban elfoglalta Londont. Alfréd békét kötött Guthrum dán királlyal 886-ban, amely során a két uralkodó felosztotta az angolszász területeket. A keleti szászok királysága (Essex) ekkor került ismét Wessex ellenőrzése alá. A Chester–London vonaltól (Watlingi út) délre eső területek Wessexhez kerültek, az attól északra és keletre fekvő vidékek a dán jog alá tartozó területek (Danelag) lettek. Jelentős dán támadás indult Kent területén 892-ben, de Wessex sikeresen védekezett, és szétszórta a viking csapatokat. Wessex védelmének sikere Nagy Alfréd politikájának köszönhető, aki az angol flotta megszervezése mellett szárazföldi erődök láncolatát is kialakította. A megerődített településekről (burh) fennmaradt egy lista (Burghal Hidage), amely 914–919 között keletkezhetett, és összesen 33 erőd nevét tartalmazta, amelyek döntő többsége a Temzétől délre helyezkedett el. Alfréd és utódai uralkodása alatt ezek a megerődített települések igazgatási és gazdasági központokká váltak, a kereskedelmi forgalom, pénzverdék, vásárok és a királyi adminisztráció is a védett települések falai közé települt. Az uralkodó a várakhoz földeket rendelt, és embereket telepített, akinek feladata az erődítési munkák elvégzése és a vár védelme volt. Számos vár kezdetben cölöp és földsáncokból állt, később többet kőfalakkal is elláttak.

 

Anglia területi kialakulása

 

A dán területek politikai központja York volt, amelytől délre Derby, Leicester, Lincoln, Nottingham és Stamford területe, az öt vár vidéke (Five Boroughs) alkotta a dán területek magját. Alfréd utódai több évtizedes harcban lépésről-lépésre számolták fel a yorki dán hatalmat. Jelentős siker volt Kelet-Anglia elfoglalása 916–17-ben. Edvárd (899–924) és Æthelflæd 918-ban elfoglalta a dánok két erődítményét (Leicester, Stamford), és 920-ra sikerült Wessex északi határát a Humber folyóig kitolni. A 9–10. század folyamán a norvég vikingek is jelentős hódításokat hajtottak végre, elfoglalták a skót és ír partok jelentős részét, valamint a közeli kisebb szigeteket. Önálló királyság alakult ki Man szigetén, amely területéről norvég népesség érkezett a Walestől északra fekvő angol partokra 900 és 920 között. Æthelstan király (924–939) 927-ben döntő győzelmet aratott Olaf yorki királyon, akit írországi norvégok is támogattak, majd elfoglalta Northumbriát, 934-ben pedig észak felé Skócia területére vezetett hadat. Ekkor szövetkezett ellene Konsztantin skót király, Olaf dublini viking király és Strathclyde királya, akik 937-ben egyesített erővel nyomultak Mercia területére, de Brunanburh-nál vereséget szenvedtek az angoloktól. Athelstan halálát követően a dublini Olaf elfoglalta Yorkot (939) és az öt vár vidékét is megszerezte, de halála (941) után három évvel I. Edmund wessexi király (939–946) felszámolta a yorki királyságot. Az utolsó próbálkozás a független yorki viking királyság megteremtésére Vérescsatabárdú Erik nevéhez fűződik, akit Eadred wessexi király 954-ben elűzött.

      Anglia észak felé terjeszkedett, Edmund király meghódította Strathclyde régi brit királyságát, majd átengedte a skót királynak, de a hódítás még nem járt tartós eredménnyel, Strathclyde hamarosan független lett. Edgár (957–975) elismertette hatalmát a Brit-sziget kelta fejedelmeivel. Az angolok 1000-ben megtámadták és elpusztították Strathclyde területét, ekkor már a kisebb brit fejedelemségek behódoltak Skócia és Anglia királyainak. Strathclyde nagyobb része a skót királyok fennhatósága alá került, Northumbria északi része (Lothian) szintén skót terület lett, a két ország közötti határ a Tweed folyó mentén alakult ki.

      A 865–954 közötti időszak háborúi hatalmas pusztítással jártak, a viking hódítás következtében számos kisebb-nagyobb kelta és angolszász királyság elbukott, de Wessex megerősödve került ki a harcokból. A politikailag egységes Anglia kialakulása ebben a korszakban kezdődött. Az angliai dán népesség a dán politikai hatalom gyengülése és bukása után elfogadta az angol királyok fennhatóságát, nem bontakozott ki jelentős ellenállás a dán népesség körében. A dánok gyakran léptek házasságra angolszászokkal, és emellett gazdaságilag is beilleszkedtek Anglia életébe. A dán népesség asszimilációja néhány generáció után bekövetkezett.

      A területileg növekedő királyság irányítása megkövetelte az igazgatás átszervezését, kialakultak a grófságok (shire) amelyek élén királyi hivatalnok állt (ealdorman). Wessex területén az első néhány shire a 7–8. században jött létre királyi birtokok körül (Dorchester, Somerset). Wessex területi terjeszkedése révén több kisebb királyságot is magába olvasztott, amelyek grófságok lettek Cornwall és Devonshire grófságok a régi Dumnonia királyságából lettek kialakítva. Dél-keleten Essex, Kent, Surrey, Sussex önálló politikai alakulatokból, királyságokból grófságokká alakultak, miután Wessex meghódította területüket. Közép-Angliában a dán hatalmi központokból szerveződtek grófságok (Derbyshire, Staffordshire, Nottinghamshire). Kelet-Anglia területén Norfolk és Suffolk grófságai alakultak ki. A 10. század végére kialakult a területileg egységesülő Anglia, amelynek területi adminisztrációja a grófságokon alapult. A grófságok népe gyűléseket tartott, amelyen az ealdorman elnökölt és bíráskodott, háborúban vezette a grófság haderejét, illetve szervezte a védelmet. A 10. század végén megjelent a sheriff, aki a király személyes megbízottjaként irányított egy grófságot, az ealdorman pedig gyakran a grófságok csoportjából kialakított provincia élén állt.

      A grófságon belül a burh, amely esetenként a grófság központi települése volt, saját királyi hivatalnokkal és intézményekkel rendelkezett, önálló gyűlése volt, amelyen a király hivatalnoka bíráskodott. Ezek a települések a kései angolszász korban gazdaságilag megerősödtek, és elindultak a városi fejlődés irányába.

      Az angol területi igazgatás fontos egysége volt a hundred, amely a teória szerint 100 hideból állt, azonban a valóságban ettől eltért. A hide terület mérésére szolgált. A hundred a 10. században jelent meg közigazgatási egységként, de hasonló egységek már korábban létezhettek. A hundred gyűlése bíróságként is működött, rendszerint négyhetente ülésezett, és jelentős szerepet játszhatott a területi igazságszolgáltatásban, ugyanis a grófsági bíróság viszonylag ritkán, évente csak kétszer ült össze. A wapentake a hundred skandináv megfelelője volt, a dánok területén alakult ki, eredeti neve vápnatak, és feladatköre is megegyezett az angolszász hundreddel. A hundred katonai-védelmi feladatköre a későbbi időszakban megszűnt, és közigazgatási, bíráskodási szerepe vált meghatározóvá.

 

Az angol egyház a kései angolszász korban

 

A viking támadások jelentős pusztítást okoztak az angol egyházban, először Lindisfarne kolostora semmisült meg 793-ban. Hexham és Whithorn püspökségei a 800 utáni években pusztultak el, Yorkot pedig 866-ban foglalták el a dánok, és ennek következtében az érsek menekülni kényszerült. A következő ötven évben az érsekség története homályba vész, bár az érseki szék betöltése folytonos volt, az intézményrendszer és a gazdasági háttér elpusztult. A 10. század közepén York érseksége birtokadományokban részesült angol birtokban levő területeken, és 972-től 1016-ig Worcester püspöksége és York érseksége össze volt kapcsolva York megmaradása érdekében. Lindisfarne, amely 635-től volt püspöki központ, 875-ben szűnt meg, amikor a szerzetesek elhagyták a szigetet és hosszú vándorlás után 883-ban Chester-le-Street püspökségét alapították meg, majd 995-ben Durhambe helyezték át a püspöki széket.

      Az ország keleti felén fekvő hat egyházmegye (Dorchester, Dummoc, Elmham, Leicester, Lindsey, London) szenvedett a legtöbbet a viking támadásoktól. Dummoc teljesen megsemmisült, soha többé nem éledt fel. A Kelet-Anglia püspöki székeinek betöltésében 870 és 956 között mutatható ki hiátus, bizonyos területek ideiglenesen a londoni püspökség fennhatósága alá kerültek. A 10. század második felében, ahogyan Wessex meghódította a dán területeket, felélesztették a lerombolt püspökségeket. Elmham magába olvasztotta Dummoc egyházmegye területét, a központja pedig 1066 után Thetfordba, majd 1072 után Norwichba költözött. A hajdani Essexi Királyság területe a londoni püspöki szék fennhatósága alatt maradt.

      Lindsey püspöksége megszűnt területét Dorchester egyházmegye olvasztotta magába, és a leicesteri püspökséget sem lehetett fenntartani, amely területe szintén Dorchesterhez került. A normann hódítás után a püspökség székhelye Dorchesterből Lincolnba költözött.

      Hereford, Lichfield és Worcester egyaránt szenvedett a dán támadásoktól, de működését nem törték meg a vikingek, talán csak Lichfield esetében egy rövidebb időre. Canterbury, Rochester és Selsey ugyancsak kénytelen volt elviselni a dán portyákat, de működésük töretlen volt a legnehezebb időkben is. Winchester és Sherborne, Wessex két ősi püspöksége Edvárd uralkodása alatt (899–924) területileg megváltozott, Winchester területéből kiszakadt Ramsbury, Sherborne-ból pedig kivált Wells püspöksége. Devon és Cornwall grófságok területén megszerveződött Crediton püspöksége. Æthelstan uralkodása alatt (924–939) a Cornwall-félsziget délkeleti részén szerveződött meg St. Germans püspöksége. Crediton és St. Germans a 11. század közepén egyesült és Exeterbe költözött a központjuk 1050-ben. Ramesbury és Sherborne 1058-ban egyesült, 1070-ben a püspöki szék Old Sarumba költözött. A wellsi püspökség helyzete pedig változatlan maradt.

      A 10. század második felében az angol szerzetesség is új erőre kapott, a lerombolt rendházakat felépítették, a szerzetesi közösségek újra megszerveződtek. Az angol szerzetességre hatást gyakorolt Fleury és Cluny. Szerzetesi közösségek és monostorok álltak helyre Peterborough (966), Ely (970), Thorney (972) területén. A szintén a 10. század közepén élénkült fel Glastonbury, Winchcomb szerzetesi közössége pedig Ramseybe költözött. A 10–11. században a számos új monostort is alapítottak.

 

Nagy Knut (1016–1035) északi birodalma

 

Eadred halála után (946–955) hosszú békés időszak következett Anglia életében, amely 980-ban ért véget, ugyanis ekkor ismét támadásba lendültek a dánok Anglia déli és keleti partjai mentén. A norvég és dán portyák 988-tól egyre erőteljesebbek lettek, de Tanácstalan Æthelred király (978–1016) 991-ig képes volt megállítani őket. Ekkor új fordulatot vett a dán fenyegetés, ugyanis a vesztes maldoni csata után Anglia kénytelen volt hadisarcot (danegæld) fizetni.

      Hegyesszakállú Sven dán király és Olaf Tryggvasson norvég vezér egyesített flottája megtámadta Londont, de a város ellenállt, a vikingek kirabolták a déli és keleti partvidéket, majd hadisarc fejében távoztak. A 990-es években gyakoriak voltak a viking portyák Anglia partjai mentén. Sven dán király pedig Anglia meghódítására készült. Az angliai dánok elleni atrocitások után 1003-ban és 1004-ben is dán támadás érte Angliát. A folyamatos portyák után 1013-ban Sven inváziós hadsereget vezetett Anglia ellen, amelyet gyorsan lerohant. Æthelred király Normandiába menekült, Sven pedig Anglia ura lett, de 1014-ben hirtelen meghalt. Ekkor Æthelred és fia visszatért Angliába, Sven fia Knut pedig új hadsereget gyűjtött, és 1015–16 folyamán elhúzódó harcokban elfoglalta Anglia jelentős részét, majd az ashingdoni csatában győzelmet aratott Vasakaratú Edmund felett, aki Æthelred halála után (1016) angol király lett. Knut és Edmund egyezséget kötöttek: Edmund kapta Wessexet, Knut pedig Anglia többi részét, de Edmund váratlanul meghalt, és Knut megszállta az egész országot. Fivére halála után, Knut 1019-ben megszerezte a Dánia feletti hatalmat, majd 1028-ban Norvégia jelentős részét is elfoglalta. Az északi birodalom új politikai alakulat volt, de alkotórészeit csak Knut személye, politikai és katonai tehetsége tartotta össze, halála után (1035) birodalma felbomlott. Norvégia trónjára Magnus, Szent Olaf fia került 1035-ben. Anglia trónját Knut két fia Hardaknut és Nyúllábú Harald is magának követelte, 1037-ben Harald lett Anglia királya, Hardaknut pedig Dániában tartózkodva próbálta megszerezni a hatalmat. Harald 1040-ben meghalt és Hardaknut lett Anglia ura, de Dániát elvesztette, majd 1042-ben ő is meghalt, és Hitvalló Edvárd örökölte Anglia trónját.

      Knut királysága békét hozott Angliának, és lehetőséget arra, hogy békésen kapcsolódjon a skandinávok által fenntartott kereskedelmi rendszerhez. Knut 1017-ben Angliát négy nagyobb egységre (provincia) osztotta, Wessexet rövid ideig saját ellenőrzése alatt tartotta, Merciát, Kelet-Angliát és Northumbriát earlök hatalma alá rendelte. A dán uralom előtt Anglia területi kormányzatát a királyok által kinevezett ealdormanek irányították, akik rendszerint egy-egy grófság (comitatus, shire) élén álltak. Knut Angliájában a provinciák élére királyi kinevezéssel kerültek a hivatalnokok, és az uralkodó saját akarata szerint megváltoztathatta az egyes tartományok területi összetételét.

      Knut uralkodása alatt 1020 és 1023 között kiadta törvénykönyvét, amely Edgár törvényeinek megtartását jelentette. Knut a grófsági és járási (hundred) bíróságok működését Edgár törvényei szerint megerősítette, és fenntartotta azt a korábbi gyakorlatot is, amely szerint minden szabad felnőtt férfinek egy tízes csoportba (tithing) kellett tartoznia, és ezeknek a csoportoknak egy századkerületbe (hundred) kellett szerveződniük.

 

Normann hódítás Angliában

 

Hitvalló Edvárd angol király 1066. januárjában meghalt, és felesége fivérére Harold Godwinsonra hagyta a trónt, aki Godwin wessexi gróf fia volt. Vilmos, Normandia hercege szintén magának követelte Anglia trónját, 1066 tavaszán és nyarán hatalmas méretű vállalkozást készített elő. Flottát ácsoltatott, és hadsereget toborzott, amelynek létszámát 6 és 10 ezer fő között határozzák meg a modern kor történészei. A normann haderő magja 2–3000 nehézfegyverzetű lovas volt, akik mellett gyalogos és íjász csapatok is felsorakoztak.

      Vilmos herceg szövetségeseként Harald Hardrada norvég király is Anglia ellen készülődött, háromszáz hajónál is több egységből álló flottája több ezer skandináv harcossal ért partot York mellett. A norvég inváziós erők belső támogatásra is számíthattak Tostig northumbriai gróf és emberei révén. A norvég flotta York közelében Riccallnál az Ouse folyónál kötött ki, majd a norvég csapatok Tostig támogatásával Fulfordnál megverték az északi grófságok csapataiból szervezett angolszász haderőt 1066. szeptember 20-án. Harald Hardrada hódoltatta Yorkot és Anglia lerohanására készült. Harold angol király értesülvén a norvég támadásról északra indította testőrségét, a housecarlokat. Ez a csapat erőltetett menetben néhány nap leforgása alatt Yorkhoz ért, és szeptember 25-én döntő csapást mért a norvég csapatokra Stamford Bridge-nél. Az angolok elsöprő győzelmét jelezte, hogy a norvég hadsereg maradványainak elszállítására elegendő volt 24 hajó. A csatában meghalt Tostig és Harald Hardrada norvég király.

      Vilmos 1066 augusztusában már készen állt a behajózásra, de ezt a kedvezőtlen szél miatt el kellett halasztania. A normann flotta a Dives folyó torkolatánál állomásozott, ahonnan Vilmos szeptember 12-én a Somme menti St. Valery-be irányította át csapatait. A szélirány kedvezőre fordult, és Vilmos azonnal elrendelte a behajózást, a flotta szeptember 27-én éjjel futott ki a nyílt tengerre, a többszáz hajó navigációt Vilmos kormányosa oldotta meg a vezérhajó árbócára kötött lámpással. A hajóhad szeptember 28-án reggel partot ért Pevensey mellett, és Vilmos megkezdte a környék megszállását, és katonai tábor felállítását.

      Harald király szeptember 25. után megkezdte második erőltetett menetét testőrségével, és néhány nap leforgása alatt Londonhoz ért, közben pedig elrendelte az angol grófsági haderő gyülekezését. A hagyományos angolszász népfelkelés (fyrd) értékesebb elemét a nemesi (thegn) csapatok alkották, a szabad földművesek fegyveres csapatai nem képviseltek jelentősebb katonai erőt. Harold teljes hadereje 8000 fő körül lehetett, a legértékesebb egységek a királyi testőrség csapatai voltak, amelyek nehézfegyverzetű gyalogságként harcoltak zárt alakzatokban. A döntő ütközet 1066. október 14-én Hastings mellett zajlott, amelyben a normannok teljes győzelmet arattak, meghalt Harold és két fivére, a királyi testőrség a király halála után is folytatta az elkeseredett küzdelmet, de teljesen felmorzsolódott. Az angolszász fegyveres felkelés csapatai menekültek, Vilmos pedig visszarendelve az üldöző csapatokat, és rendezte hadseregét.

      A csata után a normannok előnyomultak London irányába, amely az angol ellenállás központja volt, Vilmos elfoglalta a környező településeket (Romney, Dover, Canterbury), és lassan körülzárta Londont, kisebb csatározások közepette politikai alkuk keretén belül megpróbálta maga mellé állítani az angolszász előkelőket. Berkhamsteadben zajlottak a tárgyalások, amelyek során London vezető polgárai és a megmaradt angolszász nagybirtokosok vonakodva ugyan, de végül kénytelenek voltak elismerni Vilmost királyuknak, akit 1066 karácsonyán Westminsterben királlyá koronáztak. Ezután még több kisebb hadjáratra is sor került a lázadások miatt, de Vilmos Anglia törvényes királya maradt.

      A következő évben Vilmos visszatért Normandiába, és számos győzelmi ünnepséget rendezett, majd Angliában jelentős belpolitikai változtatásokba kezdett. Az angolszász birtokosok földjeit saját hűbéreseinek adta, és a régi nemességet normann hűbéreseivel váltotta fel.

 

Települések és közigazgatás

 

A középkori vidéki települések számának megállapításához a Domesday Book az egyik kiemelkedően megbízható forrás. Hódító Vilmos 1085 karácsonyán határozta el az összeírás elkészítését, amely 1086-ban megvalósult. A Tees folyótól délre eső területek majdnem mindegyik települése szerepelt a listákon, Anglia területének döntő hányadáról pontos adatokat kapott az uralkodó. Összesen 45000 szabad paraszti és földesúri földbirtok, illetve gazdaság adatait írták össze, így informálva az uralkodót a szántóföldek, legelők, erdők, kaszálók méretéről a népesség számáról és jogállásáról valamint a birtokok jövedelmezőségéről. Az összeírás összesen 14000 helynevet tartalmaz, de ezek között számos beazonosíthatatlan település is szerepel.

       Az angol falvak alaprajza nem volt egységes, a települések földrajzi adottságaitól, gazdasági jellegüktől és kialakulásuk körülményeitől függött arculatuk és alaprajzuk. A korai középkorban kialakult falvak alaprajza szabálytalan, de a 12. századtól megjelentek azok a falvak, amelyek szabályos alaprajza tudatos telepítést tükrözött. Kialakult az a falutípus, amely egy központi rész, rendszerint templom és templomtér köré szabályos alaprajz szerint épült (nucleated settlement). Ez a falutípus az angol vidék jelentős részén már elterjedt 1300 körül. A falvak és kisebb vidéki települések átlagosan 1–2 kilométer távolságban voltak egymástól, kialakult és rögzült a falvak határának felosztása, vagyis a mezőbeosztás. Angliában jelentős kiterjedésű erdőségek voltak a 11. században, amelyek jelentős részét kiirtották a középkor végére. Az erdőket erdőkerületekbe szervezték, amelyek uralkodói birtokok, és királyi vadászterületek voltak.

      Anglia I. Edvárd (1272–1307) uralkodása alatt 39 grófságból állt, amelyek 628 járással rendelkeztek, közülük 358 lordok birtokába került a királyi adományozások révén. A járások gyakran csak néhány községből álltak, de léteztek több tucat községből kialakított járások is. A nagy területű Devonshire 38 járással, Cambridgeshire 14 járással rendelkezett, Bedford grófság 9 járásból állt. A grófságok mérete és a bennük fekvő járások száma jelentősen eltérhetett, ennek ellenére megállapítható, hogy átlagosan 10–20 község alkotott egy járást.

      A középkori Anglia 609 városias településéről (borough) maradt fenn adat, amelyek említése nem egy időben történt, hanem a 10–15. század folyamán összességében. A 39 angol grófság területén átlagosan 15 borough feküdt, de a városias települések tényleges megoszlása meglehetősen egyenetlenül alakult az ország területén. A jelentős kiterjedésű Devon grófság 74, Somerset 31, Cornwall 30, Gloucestershire 29 várost számlált. Számos grófság csak néhány várossal rendelkezett, Cambridgeshire 3, Leicestershire 3, Middlesex 1 és Rutland szintén 1 várost tudhatott határain belül. A városok többsége a Temze völgyében, Dél- és Kelet-Angliában alakult ki. Közép- és Észak-Anglia vidékein kisebb volt a városok lélekszáma, és a várossűrűség is alacsonyabb volt.

      A 609 boroughból 160 királyi, 143 egyházi és 232 laikus földesúri alapítású volt. A király és az egyház 9, a király és a földesurak együtt 6 várost alapítottak, további 1 borough közös egyházi és földesúri alapítású, 58 borough alapítója pedig ismeretlen.

      A 13. századi Angliában 17 egyházmegye volt, amelyek körülbelül 40 főesperességet foglaltak magukba, ezek többsége a grófságok területével azonos volt, de kisebb eltérések megfigyelhetők. A főesperességek decanatusokból álltak, amelyek területe az esetek többségében fedésben volt a járások területével. A decanatus egyházközségekből (parochia) szerveződött.

      A Domesday Book (1086) tartalmazza a középkori Anglia egyházairól az első összeírást, amelyben összesen 1700 egyházat említettek. Az 1292. évi egyházi összeírás 8085 egyházközséget tartalmazott. Az 1371. évi parlamenti összeírás pedig 8669 egyházközségről számolt be. A nagyobb városokban számos egyházközség működött, Londonban 100 körül volt az egyházközségek száma a kései középkorban, Yorkban 40, Stamfordban és Bristolban 20–20, Anglia összes városában együttesen 500-nál több egyházközség lehetett.

      A nagyobb monostorok többségét az 1200 körüli években már megalapították, de a későbbi századokban számos kisebb szerzetesi közösség szerveződött. A reformáció kezdetén 1517-ben 180 nagyobb és 700 kisebb szerzetesi közösség működött az országban. Az angol történeti demográfia szerint a monostorok lakóinak száma a 13. század elején 12500 körül lehetett, és ez a szám a 14. század közepére 17500-ra gyarapodott. A becslések szerint az egyházak rendelkeztek az ország vagyonának 20 százalékával, amely döntő részben a kiterjedt egyházi birtokállománynak volt köszönhető.

      Kent és Kelet-Anglia kivételével, a középkori Angliában jelentős kiterjedésű erdők voltak, amelyeket, Hódító Vilmos és utódai saját birtokukba vettek, és területüket erdőkerületekbe (forest) szervezték, amelyek az erdőjog alatt álltak. A 12. század végén a 39 angol grófságból 33 területén voltak erdők. Az erdők mérete és száma a 15. század végére jelentősen csökkent.

 

Népesség és gazdaság

 

Anglia lélekszámának értékes forrása a Domesday Book, amely 275000 személyt említett, ez alapján lehet következtetni az ország teljes népességére. Az összeírásból kimaradt az ország északi határterülete, és a népesség néhány százaléka. A teljes népesség becslésekor problematikus a korabeli gazdaság és háztartás lélekszámának megállapítása, amellyel az összeírt népességet szorozni kell ahhoz, hogy a teljes lélekszám megbecsülhető legyen. A szorzószámoktól és az összeírásból kimaradtak becslésétől függően 1, 75 és 2,25 millió fő között állapítható meg a teljes lélekszám. A következő jelentősebb összeírás az 1377-ben kivetett fejadó, amely során minden tizennégy év feletti személyt listába foglaltak. Az összeírás 1355000 adófizetőt említ, amelyhez hozzászámítandó az adózásból kimaradtak (tizennégy évnél fiatalabbak, egyháziak) száma. Mindezeket összevetve a teljes népesség 2,5–3 millió főre becsülhető. Az 1348–49. évi pestis előtt a lélekszám lényegesen magasabb volt, 1300 körül 4,5–6 millió fő lehetett, de a 14. századi ökológiai válság következtében kialakuló éhínség és agrárválság, valamint a pestis miatt a népesség száma jelentősen visszaesett. A történeti demográfia 40 százalékos népességcsökkenéssel számol. A 15. század közepén Anglia népessége 2,8–3,1 millió főre becsülhető. A népsűrűség Dél- és Kelet-Angliában, a Temze völgyében volt a legmagasabb, nyugat és észak felé csökkent. A 11. században Észak-Angliában 1–5 fő/km volt a népsűrűség, délen 10–15 fő/km, esetenként ennél is több. A 13. századig a népsűrűség a népesség gyarapodásával jelentősen növekedett, de a területi eloszlás arányai alig módosultak országos szinten. A népesség területi elhelyezkedésében a városok fejlődése hozott jelentősebb regionális változást.

      Anglia népességének döntő többsége mezőgazdaságból élt, és vidéki településeken lakott, de a népesség egy kisebb, egyre növekvő hányada a városok lakójává vált. A városok lélekszáma széles skálán mozgott, London a 15. században hozzávetőlegesen 40000 főt számlált, és az egyetlen angol város volt, amely a korabeli németalföldi vagy itáliai városokkal összemérhető. Londonon kívül Norwich volt az egyetlen város, amelynek népessége meghaladta a 10000 főt. Bristol, Canterbury, Coventry Salisbury és még három város népessége 6000 főnél némileg több volt. Cambridge, Hereford, Lincoln, Oxford és további 11 város lélekszáma 4–5000-re tehető. További hozzávetőlegesen 40 város számlált 2000 körüli lakót, és számos kisváros népessége alakult 500 fő körül. Az angol kisvárosok többsége falusias jellegű volt, a népesség nagyobb hányada mezőgazdaságból élt, de jelentős szerepet játszott a helyi kereskedelemben. A kései középkorban összesen 200 város küldött képviselőt a parlamentbe, természetesen nem egy időben, és száznál több várost öveztek kőfalak, amelyek a védelmi funkció mellett a városok presztízsét is növelték.

      Anglia gazdag volt ásványi anyagokban és ércekben, Londontól délre Sussex területén több vasérclelőhelyet is kiaknáztak. Jelentős volt a vasfeldolgozás, de a finomacél, a minőségi páncélok és fegyverpengék még gyakran külföldről érkeztek. Közép- és Észak-Angliában a felszín közeli szénlelőhelyeken bányákat nyitottak, amit a középkor végén az erdők fogyása egyre inkább kikényszerített. Az ón és ólom érceit bányászták Cornwall, Devon és Közép-Anglia területén. Az ón- és ólomérc bányászok száma családtagokkal együtt 6–8000 körül lehetett. Jelentős ónfeldolgozás alakult ki Bristol, Coventry, London, Norwich, York városaiban, ahol gildekbe szerveződtek az ónedényeket készítő mesterek. A 16. század elején a nyers ón és feldolgozott ónáruk együttes tömege 500 tonna/év körüli csúcsot ért el. Ezeket a termékeket a Mediterráneum a Hanza és Németalföld kereskedői is vásárolták. A korai középkorban a frank kikötőkkel (Dorestat, Quentovic) alakult ki élénk kereskedelem. A vikingek bekapcsolták Angliát hatalmas távolsági kereskedelmi rendszerükbe, ezek a kapcsolatok Norvégiával, Dániával, a balti területekkel a viking kor után is fennmaradtak. Anglia a középkor folyamán egyre nagyobb mennyiségben exportált gyapjút jelentős részben Flandriába. Anglia a 14. század elején 35350 zsák gyapjút exportált évente, amelynek előállításához hozzávetőlegesen 7,5 millió juhot kellett tenyészteni. A kései középkorban fellendült az angol textilkészítés, az 1480-as évekre 8511 zsákra csökkent a nyersgyapjú exportja, de 51850 végnyi gyapjúszövetre növekedett a textilexport. A textilipar az angol gazdaság egyik jelentős ágazatává vált.

      Anglia jelentős mennyiségben importált bort francia, spanyol és portugál kikötőkből. Londonban a Hanza és a genovai kereskedők is rendelkeztek kereskedelmi lerakatokkal. A Skandináviával fenntartott kereskedelem fontos árucikke volt a Norvégiából származó hal, az északi prémek, és az angliai erdők fogyatkozása miatt a kiváló minőségű skandináv fa, amelyet elsősorban hajóépítésre használtak. A skandináv ércek és fémek, elsősorban a nyersvas és a réz a középkor végén szintén megjelent az angol kikötőkben. Az angol import jelentős tételeként jelent meg a keleti selyem, bársony, szatén, fűszerek, cukor, bársony, drágakövek és ötvösmunkák. Az angol textilkészítés egyre nagyobb mennyiségben igényelt festékeket, amelyek jelentős része szintén behozatalból származott.

 

Frank Birodalom

 

A Frank Királyság a 6. században

 

A frankok galliai betelepülését a 4. századtól kezdődően egy elhúzódó folyamatnak kell tekintenünk, melynek végpontját egy önálló királyság létrehozása jelentette az 5. század végén. A száli-frank uralkodó dinasztiából származó Klodvig a 480-as évek elején került hatalomra és uralmát egy sor konfliktus árán sikerült kiterjesztenie a Rajnától nyugatra eső területeken szinte egész Galliára. Ezek a háborúk részint a testvér uralkodókkal való leszámolást jelentették, aminek következtében képes volt biztosítani saját egyeduralmát. Uralmának első éveiben sikerült Észak-Galliából teljesen kiszorítania a Római birodalmat (Soissons 486). Klodvig királyságának terjeszkedése másrészt a szomszédos germán népek rovására történt. Az alemannokat elűzte a Rajnától keletre (Zülpich 496), majd a 6. század elején a vizigótok felett aratott győzelemmel (Vouillé 507), és az azt követő igen sikeres hadjárattal Aquitánia azaz a Loire-tól a Pireneusokig terjedő hatalmas terület nagy része is kezére került. Lényegében fiaira maradt Gallia dél-keleti területein Burgundia (534) majd Provence (537) integrálása.

      Klodvig uralmának stabilitását illetve expanziójának lehetőségét alapvetően befolyásolta az a tény, hogy az 5. század legvégén több ezer harcosával együtt Reimsben felvette a kereszténységet. Más germán népekkel szemben a frank elit a katolikus hitre tért át (a köznép esetében a krisztianizáció hosszabb, a 7. század közepéig elhúzódó folyamat volt), ami alapvetően eldöntötte a hatalmi egyensúlyt Galliában. Az óriási demográfiai diszparitás mellett (kb.120 ezer frank és 6 millió gallo-római), Klodvig csak így számíthatott a helyi lakosság bizalmára és a működőképes katolikus egyházszervezet állami szolgálatára. Klodvig halálát követően azonban a frank állam törékeny egysége megbomlott, amit gyakori belső háborúk gyengítettek. A 6. század végére létrejött a Frankok Királyságának (regnum francorum) három legfontosabb hatalmi pólusa, Neustria, Austrasia és Burgundia.

 

A Frank Birodalom Nagy Károly korában

 

A Meroving-dinasztia hatalma gyengülni kezdett a 7. században, amelynek egyik oka a frank politikai berendezkedésben keresendő. A királyságot részkirályságokra osztó politika következménye volt, hogy a tartományokban (Neustria, Austrasia, Aquitánia) is kialakultak a királyi udvartartás intézményei. A királyi udvartartást a majordomusok vezették, hatalmuk egyre növekedett, és gyakran a tényleges politikai és katonai ügyek intézésében is meghatározó szerepet vállaltak. Neustria és Austrasia irányítását a helyi majordomusok végezték, miközben a királyi hatalom egyre inkább névlegessé és szakrális jellegűvé vált.

      Austrasia majordomusa Heristalli Pipin legyőzte Ebroint, aki Neustria majordomusa volt (Tertry 687), az ő fia Martell Károly (Austrasia majordomusa 714–741) döntő győzelmet aratott az arabokon (Poitiers 732). Martell Károly fia Kis Pippin 741-ben lépett apja örökébe, majd 751-ben megfosztotta hatalmától III. Childerichet az utolsó Meroving uralkodót, és királlyá koronáztatta magát.

      II. István pápa kérésére Pippin 754-ben és 756-ban is hadat vezetett a longobárdok ellen, akik Aistulf királyuk vezetésével megtámadták Ravennát és Rómát is fenyegették. A második hadjárat teljes frank győzelemmel végződött, Pippin megszilárdította a pápa római hatalmát, és átadta neki a Ravennai Exarchatus területét. Pippin hűségére kényszerítette a bajor Tasziló herceget (757), elfoglalta Septimaniát (752–759), és leverte a függetlenségre törekvő aquitániai herceget, fiai Károly és Karlmann felosztották örökségüket, de Karlamann halála (771) után Károly az egész birodalom ura lett.

      Károly (768–814) számos hadjárata révén jelentősen megnövelte birodalma területét. A szászok ellen 772-ben indított háborúskodás harminc évig tartott, számos hadjárat (775–780, 782–785, 794–799, 804) révén leverte és megkeresztelte a szász törzseket, Szászországot grófságokra osztotta és betagolta a birodalomba.

      Jelentős területi szerzemény volt a Észak-Itália meghódítása, amelyet Károly 773–774 folyamán hajtott végre, majd felvette a longobard királyi címet, és frank mintára grófságokat szervezett, ezzel párhuzamosan megerősítette a pápa hatalmát és itáliai birtokait.

      Károly egyik sikertelen hadjáratára 778-ban került sor, amikor a Pireneusi-félszigetre nyomulva hadat indított az Córdobai Emirátus ellen, a Pireneusok hegyláncai között lakó baszkok fővárosát Pamplonát elfoglalta, de a baszkok megtámadták és legyőzték utóvédét a roncesvalles-i völgyben. A spanyol területek felszabadítása az arab uralom alól (reconquista) Nagy Károly katonai és politikai elképzelése volt, de akkor még sikertelen maradt, annak ellenére, hogy kisebb területek frank uralom alá kerültek. A Spanyol őrgrófság 795-ben jött létre, majd 811-ben Tortosa elfoglalása után déli határa kitolódott az Ebro folyóig.

      Arichis, a beneventumi longobárd herceg, vereséget szenvedett Károlytól (787), hercegsége frank uralom alá került, a Frank és a Bizánci Birodalom Dél-Itáliában közvetlenül határossá vált egymással.

      Károly több hadjáratot indított a Kárpát-medencében lakó avarok ellen, a Duna völgyében vezetett 791-es támadás sikertelen volt, de a 795–796. évi támadások teljes sikerrel jártak, az avarok birodalma összeomlott, Károly elfoglalta Pannóniát, amelynek területén őrgrófságot szervezett.

      A korabeli Európa legerősebb hatalma a Frank Birodalom volt, Károly 800-ban Rómába vonult, és ott császárrá koronázta a pápa, nyugati császári címét néhány év késlekedés és diplomáciai huzavona után Bizánc is elismerte. Károly több hadjáratot indított az Elbától keletre élő szlávok, szorbok és csehek ellen, de szállásvidékük meghódítása és betagolása a birodalomba utódaira maradt. A császár halála után fia Lajos (814–840) örökölte az egész birodalmat, de már életében felosztotta fiai között, akik halála után megerősítették a birodalom felosztását (Verdun 843).

A frank egyház

 

A 8. század közepétől, a Karoling-dinasztia hatalomra jutásával szoros összefüggésben, jelentős változások zajlottak le az egyház életében. Az átalakulás legfőbb támogatói és irányítói maguk az uralkodók (Kis Pippin, Nagy Károly, Kegyes Lajos) voltak. Kiemelendőek a Nagy Károly uralkodása alatt végbement intézményi reformok, melyek évszázadokra meghatározták a nyugati egyház működési kereteit.

      A 9. század elejére a birodalomban létrejött 21 egyháztartomány (érsekség), amelyhez tartozóan helyreállt a korábban teljesen meggyengült és sokhelyütt működésképtelen egyházmegyei (püspökségi) hálózat. A püspökök szerepének megerősödése együtt járt a székesegyházhoz tartozó papság spirituális és közösségi életét szabályzó regula (Vita canonica) megteremtésével. A püspökségeken belül létrejöttek a főesperességek, majd az esperesi körzetek, amelyek a plébániák felügyeletét biztosították. Szigorodtak a papság iskolázottságára vonatkozó elvárások is. Ezen felül, Nagy Károly fontosnak tartotta az egyházon belül önállósággal és jelentős különbségekkel jellemezhető apátságok életének egyesített szabályozását. E célból az Aquitániában sikerrel működő Aniane-i Benedeket bízta meg a bencés rend korábbi reguláinak összevetésével, és az eredetivel konform szabályzat kidolgozásával, melyet azután birodalmi szinten igyekezett érvényesíttetni. Az egyházat minden szinten érintő reformok kidolgozását szolgálták azok a zsinatok, melyek tevékenysége az egyházmegyétől a birodalmi keretekig látványosan megélénkült. Ezek közül a legjelentősebb a 813-ban összehívott öt reformzsinat volt (Arles, Chalon, Mainz, Reims, Tours). A határozatok (canon) gyakran császári rendelet (capitulare) formájában is megjelentek, és véghezvitelüket, vagyis az egyház intézményi reformjának ellenőrzését az uralkodó által delegált speciális megbízottak (missi) ellenőrizték. A reformokon túl Nagy Károly számos esetben foglalt állást hitéleti és dogmatikai kérdésekben is. Isten kegyelméből uralkodó, felszentelt császárként a zsinatok egy részén személyesen elnökölt, ami jól tükrözte az egyház és az állam képletesen szólva a trón és az oltár szoros szövetségét. A Karoling uralkodók egyházpolitikájának másik fontos vetülete az expanzió, a missziós térítő tevékenység biztosítása volt. Itt elsősorban a legyőzött pogány germán népek keresztény hitre térítéséről van szó. A 8. század második felétől a szászok és frízek közt végzett missziós tevékenység azonnal követte a hódítást. Az újonnan szerzett területek integrációja tehát szorosan függött a krisztianizáció folyamatától. A Karolingok által támogatott és szorgalmazott missziók azonban túlléptek a birodalom határain is – így a skandináv népek irányába – ám itt alig érzékelhető sikerrel jártak. Az uralkodók reformtörekvései közt erős hangsúlyt kapott az egyháziak képzésének szerepe. Ez a tény nagyban hozzájárult az iskolahálózat megújulásához, ami három irányban bontakozott ki. Az udvari elitképzés biztosítására erősödött a palotaiskola szerepe, ahová az uralkodó igyekezett összegyűjteni a korszak legkitűnőbb értelmiségét. Másrészt kiépült a püspöki székhelyeken, illetve az apátságokban működő iskolák hálózata, mely a legtartósabb kezdeményezésnek bizonyult. Ezzel párhuzamosan megszülettek a legfontosabb másolóműhelyek, scriptoriumok, a nagybetűs írást felváltotta a kisebb, de nagyon elegáns betűket használó karoling minuscula, megújult a liturgia, és ehhez kapcsolódóan új liturgikus könyvek készültek. A reform harmadik szinten a parochiákhoz tartozó iskolákat hozott létre a vidéki papság alapműveltségének biztosítására, de itt hosszú távon kevés változás történt. Összességében nagy eredménynek számít az iskolai keretek újrateremtése és a szellemi élet megélénkülése bizonyos társadalmi rétegekben. Az említett intézkedések nyomán bekövetkező kulturális fellendülésnek köszönhetően beszélhetünk Karoling reneszánszról. Fontos azonban jelezni, hogy az egyházi kultúra magújulásáról van szó, és ennek a világi társadalomban nem volt autonóm módon jelentkező vetülete. Egyházi értelemben sem beszélhetünk még a spirituális élet mélyebb szintjeinek megújulásáról, sokkal nagyobb hangsúlyt kapott az egységesítés igénye, az intézményi és normatív keretek megalkotása.

 

A Frank Birodalom felosztása

 

A Frank Birodalom felbomlása hosszú, majd másfél évszázados folyamatot jelent, melyet számos előre nem látható tényező alakított, elsősorban a hatalmi központok, illetve a társadalom felső rétegeinek töredezettsége, valamint a kialakuló hűség és hűbérláncolatok. Az újraegyesítés gondolata nem tűnt ugyan el, de az alkalmanként visszatérő kísérletek már nem hoztak jelentős sikert. A széttagolódás folyamatában a döntő mozzanat a 843-as verduni szerződés volt Kegyes Lajos három fia, Lothár, (Kopasz) Károly és (Német) Lajos közt. A birodalom örökösök közötti megosztása ugyanakkor nem volt új gondolat, azt minden korábbi uralkodó megtette. Verdun jelentősége abban állt, hogy a megosztás már tartós maradt, és az egyesítésnek nem volt tovább reális alapja. Nagy Károly birodalmának felosztása régóta tartó családi konfliktus eredménye volt. Az osztozkodás alapját tulajdonképp három tartomány képezte: Aquitánia Károlynak, Bajorország Lajosnak, Lombardia pedig Lotárnak volt kijelölve. Következésképp Kegyes Lajos legidősebb fia (Lotár) örökölte a császári címet és vele egy az Északi-tengertől Toscanáig elnyúló hatalmas területet, mely magába foglalta az ősi családi birtokokat (Austrasia), valamint Burgundiát és egész Eszak-Itáliát. Két öccse (Károly és Lajos) az ettől nyugatra illetve keletre eső területeket kapta. A verduni szerződés geopolitikai értelemben évszázadokra meghatározta Nyugat-Európa területi rendjének főbb határvonalait. Ugyanakkor az osztozkodás szempontjai között sem nyelvi, sem etnikai kritériumok nem számítottak, és az sem lehetett szempont, hogy mindhárom fél egyenlő arányban részesedjen a természeti-gazdasági javakból, illetve tartalékokból. Először F. Ganshof mutatott rá, hogy a felosztás egyetlen felfedezhető szempontja az volt, hogy mindhárom fél a maga országában tarthassa saját klientúráját, embereit és azok birtokait. A korai hűbériség tehát fontos szerepet játszott a határvonalak meghúzásakor. Ezzel magyarázható, Lotár országának precedens nélküli formája, és összetétele, valamint azok a nyelvi vagy földrajzi szempontból nehezen magyarázható tények, hogy Lotárhoz kerültek jelentős területek a Rhône-tól nyugatra, kisebb területek Károlyhoz a Saône-tól keletre, vagy épp az, hogy a Rajna bal partján elhelyezkedő Speyer, Worms és Mainz Lajoshoz került. A verduni szerződést követően azonban részint külső (normann, arab) támadásoknak is köszönhetően tovább töredezett az uralkodók politikai hatalma. Kopasz Károly királysága egyre erősebb normann támadásoknak volt kitéve, e mellett a 9. század második felében igen feszült, háborús viszony alakult ki Bretagne és a Nyugati Frank Királyság közt. A leggyorsabb felaprózódás épp Lotár birodalmában zajlott le, ahol a császár 855-ben bekövetkezett halála után fiai tovább osztották az örökséget. Röviddel később, az utódlási problémákkal is küzdő örökösök már nem voltak képesek hatékonyan ellenállni Kopasz Károly és Német Lajos ambícióinak, ami Lotaringia, azaz a Karoling családi birtokok 870-es felosztásához vezetett a merseeni szerződésben Károly és Lajos között. Az egykori császári székhely Aachen Lajoshoz és örököseihez került, ám Lotaringia hovatartozásának problémája még több mint egy évszázadon át napirenden maradt. A kérdés megoldása a Franciaországból jött (Karoling dinasztiát váltó) Capetingek hatalomra jutása után (987) következett be, Lotaringia hosszú évszázadokra beépült a Német-Római Birodalomba. Délebbre Burgundia, Provence és Észak-Itália a 9. század végén a keleti frank királyok birtoka lett. A 9. század végétől tehát a Karoling örökségből két jelentős királyság jött létra Francia occidentalis és Francia orientalis néven. A hercegségek és grófságok autonómiájának megerősödése mindkét területen tovább tördelte az uralkodók tényleges hatalmát. A birodalom helyreállítása (renovatio imperii) a már nem Karoling dinasztia uralma alatt álló német területekről kiindulva sikerült a 10. század második felében.

 

Franciaország

 

Franciaország az ezredfordulón

 

Az első ezredfordulón az egykori Nyugati Frank Királyság (francia occidentalis) keretei közt egy felaprózódott országot találunk. A Robertidák családjából származó Capet Hugó 987-ben került trónra. Felvette a korábban Karolingok által viselt rex francorum (fankok királya) címet, és ezzel kezdetét vette a Capeting-dinasztia több évszázados uralkodása (987–1328). A család a 9. század második felétől komoly hatalmi tényezőnek számított a nyugati frank területeken, és a királyi címet is sikerült rövidebb periódusokra megszerezniük. Birtokaik súlypontja a Szajna és a Loire közti területeken, illetve a Párizs környéki Ile de France-on helyezkedett el. Territoriális hatalmuk több mint egy évszázadon át tartó kiépítésében épp azok a tényezők játszottak komoly szerepet, amelyekkel a 10. század végétől uralkodóként maguknak is meg kellett küzdeniük: a királyi hatalom leépülése és ezzel szoros de nem kizárólagos összefüggésben a hűbéri-uradalmi rendszer kiépülése. Ez utóbbi hatalmas területeket és vele együtt magát az államot szervezte ki a királyi hatalom alól. A Capetingek ősei tehát tudatos regionális hatalmi politikát folytattak, ügyes egyházpolitikával, szövetség- és házasságkötésekkel. Capet Hugó hatalomra kerülésétől viszont a feudalizáció folyamata és a territoriális hatalmak egyre nagyobb függetlenedése hosszú időre a saját birtokokra és azok körzetére korlátozta királyi hatalmat, ami itt is elsőrendűen közvetlen hűbérúri illetve urasági (senior) minőségben volt érvényesíthető. Az északi területeken a király ugyan még konkurens hatalomként jelent meg Normandia hercege vagy Anjou grófja számára, ám távolabb Bretagne hercege vagy a Loire-tól délre eső területek fejedelmei (Aquitánia. Toulouse) a Karolingoktól szerzett és azóta tovább épített autonómia mögött alig vettek tudomást róla. A Capeting uralkodók hatalmi pozíciója az ezredfordulót követően ráadásul több mint egy fél évszázadon át tovább gyengült. Mindezek ellenére hibás lenne csak a negatív körülmények figyelembe vétele, hisz egy sor kedvező tényező segítette a dinasztia talpon maradását. Ezek közt említendők a hosszú uralkodási periódusok, a trónharcok teljes hiánya, amely legfőképp annak köszönhető, hogy a trónutódlás rendezett és előre biztosított módon zajlott (az örökösök társkirállyá választásával és koronázásával még apjuk életében), illetve a királyságot hosszú ideig nem osztották meg az örökösök között. Az uralkodó presztízsét növelte a felszentelés 11. századtól rögzített rítusa és az a hit, mely személyéhez természet feletti – Istentől való – adottságokat (gyógyító képesség) kapcsolt. Fontos kiemelni ezen felül, hogy nem volt más aspiráns a rex francorum címre, – és ezáltal a nyugati-frank örökségre –, a külső befolyás veszélye pedig épp hatalomra kerülésüknek köszönhetően hosszú időre megszűnt. A Capeting koronabirtokok kitűnő földrajzi elhelyezkedése, – számos kereskedelmi útvonal találkozása illetve közelsége – pedig előnyös feltételeket biztosított a gazdasági fejlődésnek és demográfiai gyarapodásnak. Végül ki kell emelni, hogy ha az ezredfordulón és azt követően reálpolitikára kényszerült is a francia király, az egykori francia occidentalis-regnum francorum fogalma megmaradt, sőt némileg erősödött azáltal, hogy önálló értelmezést kapott a Német-Római Birodalommal szemben, és ebben a királyság ideológusainak is jelentős szerepe volt. Ez a tény pedig biztosította a király primus inter paresként való hatalmi erősödését, és az uralkodó alá visszarendezett állam perspektíváját, vagy legalábbis annak távoli lehetőségét. A territoriális fejedelemségek közt ugyanis kevés volt, amely oly mértékben kifele gravitált volna a regnum francorum keretei közül, hogy a hűbéri kötelékeket is elszakította volna (Katalónia). A feudalizáció, mely tehát a Capeting hatalmi kiépülés akadályozója volt az ezredfordulón, bő egy évszázaddal később épp annak elősegítőjévé vált.

 

 

Plantagenet-Capeting konfliktus (12–13. század)

 

A 12. század közepére jelentős hatalmi átrendeződés játszódott le Európa atlanti zónáiban a Plantagenet dinasztiához köthetően. A család Anjou grófságból kiindulva fokozatosan terjesztette ki hatalmát nyugat- és észak-franciaországi területekre (Anjou, Maine, Touraine, Normandia) a 12. század első felében. II. Plantagenet Henrik (1151–1189) örökség (Anglia) illetve házassági hozomány (Aquitánia) útján további hatalmas birtokokra tett szert. A számos nyugati történész által Plantagenet birodalomnak nevezett birtokegyüttes, így Skóciától a Pireneusokig, egy hatalmas észak-déli tengelyű állammá alakult az 1150-es években. Mindez döntő változást jelentett a nyugat-európai hatalmi egyensúlyban is. A francia király nagyhűbéreséből a 12. század második felére egy nagyhatalmú rivális lett, akinek birtokai és jövedelmei többszörösét tették ki annak, amivel a Capeting uralkodó rendelkezett. A nyilvánvaló arányeltolódás önmagában is komoly veszélyt jelentett a Francia Királyságra nézve. A dinasztikus konfliktus – mely ebben a korszakban semmiképp sem egyszerűsíthető le egy angol-francia szembenállásra – eredője azonban abban állt, hogy a két uralkodó közti hűbérviszony továbbra sem szakadt meg, és a kontinensen levő birtokaiért a Plantagenet fél homágiummal és abból fakadó kötelezettségekkel tartozott a francia királynak. Paradox módon ez a tény nem csupán alapot adott a konfliktusnak de szabályozta is azt. Ennek következtében a háború kifejezést csak feudális értelemben használhatjuk, amit valóban katonai hadműveletek és összecsapások sora jelez, de hosszú ideig nem jelentett általános háborús légkört, és nem célozta a status quo radikális megváltoztatását sem. A katonai összecsapások, melyek majd fél évszázadon át elsősorban a határvidékeket érintették (Normandia, Vexin, Maine, Berry) nem változtattak lényegesen az eredeti helyzeten, amit VII. Lajos sikerként könyvelhetett el. Alapvetően mindkét fél korlátozott lehetőségekkel bírt: az angol királynak egy hatalmas, közigazgatási szempontból rendkívül heterogén államot kellett működtetnie, a Capeting uralkodó viszont az előnytelen erőviszonyok miatt volt kénytelen alternatív eszközöket igénybe venni, legalább az egyensúly megtartása érdekében. VII. Lajos, majd Fülöp Ágost politikájának lényeges eleme volt a rivális hatalmi hátterének megosztása. Az uralkodóval szemben igyekeztek a mindenkori trónörököst támogatni, a kontinensen levő birtokokon lázadásokat szítani, illetve a helyi nemességet birtokadományokkal saját magukhoz kötni. Jelentős változás állt be az 1190-es évek elejétől, amikor Fülöp Ágost nyilvánvaló célja lett a katonai „visszahódítás”, amit Oroszlánszívű Richárd távolléte nagyban megkönnyített. Az angol király a keresztes hadjáratról visszatérve (1194) fordítani tudott, és több ízben megszégyenítő vereséget mért a Capeting uralkodóra (Gisors, Fréteval). Utóda (Földnélküli János) képtelen volt megtartani örökségét, 1202-ben Fülöp Ágost a vazallusi kötelezettségek nem teljesítése okán elkobozta a kontinensen levő birtokait. Ezzel a visszahódítás jogi alapját is megvetette. Francia részről átütő sikert hozott 1204 tavaszán az egyik legnagyobb korabeli nyugat-európai erőd Chateau-Gaillard elfoglalása, amely alig 10 évvel korábban épült Normandiában. Ezt követően Fülöp Ágostnak néhány hónap elegendő volt, hogy az egész hercegséget megszerezze. Anjou, Maine és Touraine ugyan később került a francia uralkodó kezére, itt azonban a helyi nemesség átállása lényegesen lerövidítette a harcokat. Hasonló helyzet állt elő Aquitánia északi részén (Poitou, Aunis), de itt a nemesség, Anjouval ellentétben, nem nyújtott tartós támaszt, rövid időn belül szembefordult a Capeting uralkodóval is. A koalíciós (német-angol) seregek felett aratott bouvines-i győzelem (1214) végleg eldöntötte a konfliktus kimenetelét. A Plantagenet uralkodó Aquitánia jelentős részét kivéve elveszítette minden korábbi birtokát a kontinensen. Ezen felül 1213-től Bretagne-ban is megszűnt a Plantagenet befolyás lehetősége. János meggyengült helyzetét kihasználva Lajos herceg (későbbi VIII. Lajos francia király) 1215-ben sikeresen partraszállt Angliában azzal a nyilvánvaló céllal, hogy a helyi elégedetlenséget kihasználva megszerezze az angol koronát. Vállalkozása azonban hamarosan meghiúsult, ami lezárta a visszahódítás legeredményesebb szakaszát, és egyben a reális Capeting ambíciók határait is jól kijelölte. Ezt követően az utolsó fázist az angol uralkodó (III. Henrik) többé-kevésbé erőtlen revanskísérletei és VIII. Lajos (1223–1226) további stratégiai jelentőségű, ám kisebb léptékű terjeszkedése jellemezte Aquitánia északi részén. 1224-ben VIII. Lajosnak sikerült Limousin és Périgord nagy részét, valamint Saintonge-t és La Rochelle-t megszereznie: Ez utóbbi az atlanti partra való közvetlen kijutást jelentette a francia uralkodó számára. III. Henrik 1230-ban illetve 1240 és 1242 közt a francia király ellen irányuló hűbéri-nemesi lázadásokat támogatva igyekezett pozíciót nyerni, de ezek a kísérletek teljesen eredménytelenek maradtak. A több mint egy évszázados konfrontáció végére (ideiglenesen) az 1258-as párizsi béke tett pontot, amely a Plantagenet uralkodónak tett kisebb területi engedmények mellett (Agenais, Quercy) rendezte a két fél közt fennálló hűbérviszonyt.

 

 

A Francia Királyság déli terjeszkedése (13. század)

 

A 12. század közepétől a francia külpolitika egyre aktívabb szerepet játszott a királyságtól délre elhelyezkedő hűbértartományok irányában. A déli területek legfontosabb hatalmi pólusa Toulouse grófsága volt, amely kényes szövetségi politikával igyekezett a Plantagenet Aquitánia és az egyre erősebb Aragónia közt egyensúlyt találni. Toulouse sebezhetőségét tovább növelte a 12. században területén egyre erősebb gyökereket verő kathar eretnekség, mely további külső beavatkozással fenyegetett. Átmeneti kedvező körülmények közt a 13. század elején a katolikus egyháznak sikerült megszerezni Fülöp Ágost francia uralkodó támogatását egy keresztes hadjárathoz. A katonai beavatkozásra egyházi és francia részről 1209-től került sor. A mintegy 20 évig tartó konfliktus, az „albigens háborúk” nevet viseli a történetírásban. A háború első éveiben a keresztesek mellé felsorakozó toulouse-i grófnak (VI. Raymond) sikerült a hadjáratot riválisa, Raimond-Roger Trancavel birtokai ellen fordítania, 1211-től azonban maga is védekezésre kényszerült. Néhány év leforgása alatt a konfliktus kimenetele katasztrofálissá vált a toulouse-i gróf számára. A keresztesek vezetője 1212-ben már az új politikai-jogi berendezkedést megalapozó rendelet-együttest bocsátotta ki Pamiers-ban, ami gyakorlatilag a Párizs környéki szokásjog átültetését jelentette a meghódított területekre. Egy év múlva a muret-i csatában (az egyetlen jelentősebb harctéri ütközet a háború folyamán) a toulouse-i gróf döntő vereséget szenvedett, és elvesztette legfőbb támaszát II. Péter aragón királyt is. Az 1215-ös lateráni zsinaton pedig megfosztották VI. Raymondot minden birtokától. Ebből a szorult pozícióból azonban a toulouse-i grófnak néhány év alatt sikerült talpra állni és visszahódítani korábban birtokolt területeit. Segítségére volt a helyi lakosság nagy részében élő elégedetlenség és csalódottság a keresztes francia lovagok által elkövetett sorozatos és tömeges mészárlások miatt. Simon de Monfort halálával (1218) végleg megroppant a keresztesek uralma a déli területek felett. Fia, Amaury de Monfort számára nem nyújtott komolyabb segítséget a trónörökös Lajos herceg (későbbi VIII. Lajos) második hadjárata (1219) sem, az apjától örökölt hódításokat 1224-re teljesen elveszítette, jogigényét pedig a francia uralkodóra ruházta. A visszahódítás sikere, határozottabb reakcióra ösztönözte a pápaságot és némileg vonakodó szövetségesét, a francia királyt. Alapos külpolitikai előkészítést követően 1226-ban először indult francia uralkodó személyesen déli keresztes hadjáratra, és ezzel minőségi változás állt be a háború menetébe. Korábban a francia király alapvetően keresztes háborúként kezelte a konfliktust, amelyet elsősorban a hűbéri kötelékek szorosabbá tételére kívánt felhasználni Simon de Monfort közbeiktatásával. Miután ez a kísérlet megbukott valódi hódító háborúra került sor, igaz a grófság teljes integrációja a koronabirtokokba továbbra sem volt reális elképzelés. Újból megmutatkozott azonban a toulouse-i gróf belső támaszainak gyengesége és esetlegessége, aminek eredményeképp a másfél évtizeddel korábbinál jóval kevesebb hadművelet és brutalitás is elegendőnek bizonyult VII. Raymond térdre kényszerítéséhez. Az albigens háborút lezáró béke (Párizs–Maux 1229) a függetlenségét elvesztő grófra nézve igen súlyos következményekkel bírt, ám a politikai realitások mentén köttetett. A grófság keleti fele közvetlenül a francia királysághoz került, viszont VII. Raymond birtokainak demilitarizálása, jelentős jóvátétel és az uralkodónak tett hűbéreskü fejében Toulouse-t és a nyugati részeket megtarthatta. A szerződés – nem előre elrendelt kényszerként – lehetővé tette, hogy Raymond halála után a grófság a Capeting dinasztia kezére jusson: Bár uralkodása idején Raymond még egyszer (1240–42) megpróbálta visszaszerezni korábbi teljes grófságát és függetlenségét, ennek érdekében szövetséget kötött III. Henrik angol királlyal és számos közép és dél-franciaországi nemessel, de ez a kísérlet IX. Lajos gyors reagálásának köszönhetően elbukott. A grófság VII. Raymond halálával (1249) vejéhez a Capeting Poitiers-i Alfonzhoz került. Bő két évtized múlva (1271) Alfonz örökösök híján III. Fülöp francia uralkodóra hagyta a grófságot, amely ekkor végleg betagozódott a királyságba. Toulouse integrációja a 13. században tehát fokozatosan zajlott le. Döntő jelentősége több szempontból mégis a kezdeti albigens háborúknak volt, amelyek megtörték Toulouse függetlenségét, és egy déli aragón–katalán–toulouse-i és provanszál területekből formálódó állam elképzelését. Fontos még látnunk, hogy a Toulouse-i grófság politikai, társadalmi, gazdasági, kulturális téren számos ponton markánsan különbözött az északi Francia Királyságtól, maga a grófság politikai tekintetben nem volt homogén. Részint ebből következően a konfliktust nem egyszerűsíthetjük le egy észak-déli háborúvá.

 

 

Franciaország a brétigny–calais-i békeszerződés korában

 

A százéves háború első szakaszában a Francia Királyság addigi történetének legmélyebb válságába jutott. Az okok sajátos összefonódása társadalmi, demográfiai, gazdasági és politikai értelemben súlyos nehézségeket eredményezett. Az angolok hadjáratai és a velük együtt járó pusztítások, a vesztes csaták (Crécy 1346, majd a Poitiers 1356), súlyos veszteségeket okoztak az országnak. Az 50-es évek végére a királyság védelmére hivatott nemesség presztízse is megroppant. Tovább súlyosbította a körülményeket, hogy Poitiers-nál maga a király (II. János) is angol fogságba került. Paradox módon ugyanakkor a háború szünetei csak tovább növelték a problémákat, ugyanis a kifizetetlen angol és francia zsoldosok rászabadultak a helyi lakosságra és az ország szinte egészét érintő rablóakcióik állandósították a közbiztonság hiányát. A pestis által megtizedelt országban válságba került az uradalmi gazdaságok jelentős része, ami tovább erősítette az inflációt. Az elégedetlenség érthető növekedése túllépett a rendi gyűlés keretein, heves társadalmi mozgalmakba, illetve lázadásokba torkollott a városokban (Rouen, Párizs) és vidéken a módosabb parasztság körében (Jacquerie). Ezen körülmények közt francia részről sürgető volt az angolokkal való konfliktus rendezése, és ezzel összefüggésben pedig a fogságban levő uralkodó kiszabadítása. Az angolok két békeajánlatot tettek Londonban (1358–59), azonban azt a megoldást, hogy teljes Nyugat-Franciaországot leválasszák a koronabirtokokról, a francia fél természetesen nem tudta elfogadni. Az elutasítást követően III. Edvárd Észak-Franciaországban partra szállva igyekezett nyomatékot adni követeléseinek. Hadjárata nem pusztán a lakosság megfélemlítését és a francia területek pusztítását célozta meg, hanem tervbe vette Reims bevételét, az ottani koronázást és Párizs elfoglalását. A katonai akció teljes sikertelensége ugyanakkor váratlanul javított a francia tárgyalási pozíciókon. A Fekete Herceg és a Dauphin (későbbi V. Károly) közt 1360 májusában Brétignyben lezajlott tárgyalások eredménye a pár hónap múlva Calais-ban szentesített béke volt. Ennek értelmében mindkét fél lemondott egy-egy addig ismétlődően felmerülő jogigényéről: III. Edvárd a francia koronáról, a francia király pedig Aquitániáról. Mindez azt jelentette, hogy a Valois-ház megmenekült a legrosszabbtól, attól, hogy angol uralkodó kerül a francia trónra, ám ezért cserébe lemondott arról a hűbéri kötelékről, mely a Plantagenet uralkodókat és legfőképp Aquitániát, immár két évszázada a francia királytól függő helyzetbe sorolta. Az angolok így az ún. Nagy-Aquitánia kizárólagos urai lettek, s emellett északon két jelentős hídfőt tartottak meg, Pontieu-t és Calais-t. Edvárd lemondott viszont az általa részben elfoglalt Normandiáról és Anjouról, ami francia részről mindenképp eredménynek volt elkönyvelhető. További engedmény volt, hogy 3 millió ecu-re csökkent a francia királyért követelt váltságdíj, aki ráadásul a kifizetés előtt számos előkelő túsz fogva tartása árán visszatérhetett Franciaországba. A calais-i békeszerződés azonban bármennyire is igyekezett rendezett viszonyokat teremteni a két ország konfliktusában, egyik fél sem tartotta be paragrafusait és lemondási nyilatkozatait (renunciationes cum clausula). Az egyes területek átadása elhúzódott, a valódi végrehajtást pedig végleg meghiúsította az V. Károly által indított visszahódítás. A béke térképre vetítve tehát egy fiktív állapotot mutat csupán, ám jól ábrázolja az egyensúlyeltolódás szélső pontjait és néhány fontosabb jogigényt, melyek mentén folytatódott tovább a háború.

 

 

Franciaország a százéves háború végén

 

Az 1420-as troyes-i béke rendkívül hátrányos helyzetet rögzített a Valois-dinasztia számára. Franciaország három részre szakadt. 1. a Loire-tól északra található területek és Párizs angol megszállás alatt álltak. 2. A Loire vidékét és az attól délre eső részeket, Guyenne-t leszámítva, a Dauphin (a későbbi VII. Károly) és az Armagnac-párt uralta, 3. keleten pedig Burgundia, illetve a burgund herceg befolyási övezete állt. Ezen felül a francia korona utódlása VI. Henrik angol király és Valois Katalin fia (VI. Henrik) számára volt biztosítva, perszonáluniót vetítve előre, kizárva ezzel az öröklésből Károly Dauphint. A háború Vége azonban távolinak látszott. A déli területeken Károly jól működő államot hozott létre Poitiers és Bourges központtal (bourges-i királyság). Az általa uralt területek jövedelmei stabil háttért biztosítottak a „visszahódítás” tervéhez, de a Loire-tól északra kevés támogatója akadt, legitimitása pedig igen vitatott volt. Északon az angolok a burgundi szövetség ellenére sem tudták hatékonyan működtetni a közigazgatást a háború terheit az egyre elégedetlenebb franciaországi lakosságra hárították, a folytatáshoz szükséges jövedelmek ennek következtében korlátozottak voltak. Az angolok és a burgundiak ellenőrizték viszont Párizst, ami jelentős súlypontot képezett az oldalukon. A további lépéshez szükséges kölcsönös tehetetlenségnek és a mögötte húzódó erőegyensúlynak köszönhetően a status quo kimozdíthatatlannak tűnt. Az 1420-as évek elején Károly Baugénál stratégiai győzelmet aratott ugyan, ám néhány évvel később Verneuil újabb jelentős vereséget hozott a franciák számára. Döntést, – bármelyik fél számára – csak a teljes ország elfoglalása kényszerített volna ki. Ebbe az irányba az első lépést az angolok tették meg, akik egy Loire-on túli hadművelet céljából Orléans-nál támadták a Bourges központú királyságot. A frissen közbelépő Jeanne d’Arc segítségével azonban Károly fordítani tudott, és Orléans-t megőrizve 1429 nyarán már jelentős sikereket tudhatott magáénak Vendöme grófságban majd Champagne-ban aratott győzelmeivel. Károly megkoronázása Reimsben, s végül Ile de France-ban való megjelenése átütő siker volt, de a katonai győzelmek Párizsnál megszakadtak, ami a szakításhoz vezetett Jeanne d’Arc és Károly közt. Az uralkodó reálpolitikai megfontolásból Párizs bevételét csak a burgundiakkal való kiegyezés után tudta elképzelni. Párizsi bevonulására így 1436-ban egy évvel az arrasi béke után került sor. Az armagnac–burgundi konfliktus vége új perspektívákat adott VII. Károlynak, aki a frissen nyert lehetőségeket hatalma biztosítására, a közigazgatás és az államkincstár helyreállítására használta fel. Komolyabb hadműveletek, – melyek immár az angolok kiűzését célozták a kontinensről – csak 1449-től indultak meg, tehát egy jelentősebb kényszerszünet után. Francia részről az angolok által elfoglalt területek visszaszerzése különböző hozzáállást igényelt. Normandia estében felszabadításról beszélhetünk, hisz ez a tartomány viselte az angolok háborús költségeinek jelentős részét, és a helyi lakosság ellenséges magatartása, majd határozott ellenállása az angolokkal szemben az 1430-as évektől érzékelhető volt. Ellenben Guyenne és különösképp Bordeaux és környéke mindvégig érdekelt maradt az Angliával fennálló szoros gazdasági kapcsolatokban, ráadásul az angol királyok a terület helytállását különböző kiváltságokkal jutalmazták. Az autonómiájára mindig is kényes lakosság pedig kevesebb veszélyt látott egy távolabbi angol uralkodóban, mint a francia király közvetlen fennhatóságában. Guyenne esetében tehát inkább visszahódításról beszélhetünk, és részint ez magyarázza, hogy itt a harcok elhúzódtak, és VII. Károly döntő sikert csak 1453-ban Castillonnál, illetve Bordeaux végleges kapitulációjával ért el. A guyenne-i győzelmekkel a francia király elérte, hogy az angolok végleg kiszorultak a kontinensről (egyedüli kivétel Calais, ami az angolok fontos hídfője maradt 1558-ig). Ezt követően katonai hadműveletekre nem került sor, hosszabb idő után 1475-ben egy elvetélt angol beavatkozási kísérlet (Picquigny) vetett véget végleg a háborúnak.

 

 

Városhálózat Franciaországban (13. század)

 

A középkori francia városfejlődés látványos eredményei ellenére igen összetett képet mutat, aminek következtében nehezen alkalmazhatók rá általánosító sémák. Az érett középkorra jellemző gyarapodás sokhelyütt a 10. századtól nyomon követhető, ám az alapok változatossága miatt három fontos csoportot kell elkülönítenünk. 1. A régi római városok (civitas), melyek a kora középkorban fontos püspöki, esetenként világi székhelyekké váltak (Párizs, Tours, Angers, Limoges, Toulouse, etc.). Ez a csoport adja az érett középkor legjelentősebb városait. Topográfiai fejlődésük a 10. századtól két irányba hatott. A korai városmag (civitas) körül létrejövő várossejtek (burgus) elrendeződését tekintve beszélhetünk alapvetően binukleáris városokról (Toulouse, Tours etc.) és polinukleáris városokról (Párizs, Angers etc). A második csoportot alkotják azok a városok, amelyek alapvetően nem urbánus mag (vár vagy apátság) körül, a 10–12. században jöttek létre, és fejlődésük korai szakaszában pusztán burgus névvel illették őket (Chateaudun, Chinon, Caen, etc.). Fejlődésüket erősen befolyásolta, földrajzi helyzetük, kereskedelmi szerepük, és az uradalmi rendszeren belül élvezett kiváltságaik. Általában kisebb jelentőségű központok voltak, de Caen és Normandia példája mutatja, hogy adott esetben képesek voltak régi püspöki központok (Lisieux, Bayeux) fölé emelkedni. A harmadik csoportba az ún. telepített városok tartoznak, melyek születésénél már egyértelműen kimutatható a politikai szándék. Ezek az ún. új városok (Bastides, Villesneuves), amelyek a 12–13. században jelentek meg elsősorban az Ile de France déli részén és Délnyugat-Franciaországban Aquitánia és a Toulouse-i grófság határvidékén. Általában kisebb központokról van szó, amelyek a 12–13. századra jól érzékelhető demográfiai növekedést kanalizálták. Funkciójuk három pontban összegezhető: határvidékek politikai stabilizálása és integrálása; szükséges esetben katonai védelme; valamint a frissen művelés alá vett területek bekapcsolása a gazdasági-piaci vérkeringésbe. A városok jogi helyzetét tekintve a helyzet még összetettebb. Egyes európai régióktól eltérően Franciaországban számos esetben erőltetett volna királyi, egyházi vagy más földesúri hatalomhoz kötött városokról beszélni. Egy-egy előbbi tényező dominanciája jellemző lehet, ám a birtok és hatalmi töredezettség a városokon belül igen hangsúlyos maradt. A koherens elképzeléssekkel induló heves kommunaharcok Franciaországban éppúgy nem jellemzőek (a kortársak által gyakorta használt kommuna fogalma nem keverendő össze a 19. századi történetírás által felkarolt és általános érvényűnek vélt kommunaharcok fogalmával), mint a „köztársaság-szintű” önkormányzati elkülönülés. Különbségeket elsősorban a regionális történeti fejlődés és az autonómiaszintek összevetésével tudunk megállapítani. 1. Ezek alapján megfigyelhetők a magas szintű és rétegzett szervezettségű önkormányzatisággal rendelkező városok például Flandriában. 2. A valamivel alacsonyabb autonómiaszinttel rendelkező kiváltságolt városok az egykori Plantagenet területeken gyakran roueni és poitires-i típúsú szabadságjogokkal rendelkeztek. 3. Az ennél is kevesebb kiváltsággal rendelkező, de privilégiumlevelet kapott (Lorris típusú) városok a Capeting területeken alakultak ki. 4. Negyedik csoportként Dél-Franciaország helyi körülményei közt fejlődve, a viszonylag gyenge központi hatalom mellett vagy azzal szemben, kialakultak ún. konzuli városok, amelyek római eredetű topográfiai, jogi és kulturális örökségre támaszkodtak, és hatottak rájuk az észak-itáliai városok. Ötödik csoportként említhetők azok a városok, amelyek a 13. század végéig szinte alig rendelkeztek kiváltságokkal. Közéjük tartozik a korabeli Európa egyik legnagyobb városa Párizs is. Számos, különösképp kelet-franciaországi város jogi helyzete alapján nem sorolható ebbe a csoportosításba, ugyanis sajátos regionális karakterrel bírt, ilyen városok találhatók például Burgundiában. A fentebb vázolt sokszínűségen túl, a franciaországi városfejlődési sajátosságok közt kiemelendő a városszövetségek hiánya, valamint a városok önmagában is jelentős demográfiai súlya, ami különösképp feltűnő az angol vagy német városok lélekszámával összevetve.

 

 

Burgundia

 

A 11. század elejétől Burgundia nagyobbik része több mint három évszázadon keresztül a Capeting-ház oldalágának uralma alatt állt. A 14. század közepén a francia koronabirtokba integrált hercegség néhány évvel később (1363) apanázsként II. János fiához, Merész Fülöphöz került. Ezzel Burgundia – eleinte szorosan a Francia királysághoz kötődve – újból önálló territoriális tényezővé vált. Az autonóm státuszt tükrözte a burgundi herceg szerepe a királyi udvarban, igaz a korai időszakban Merész Fülöp óriási összegeket vont ki a királyság jövedelmeiből saját hercegsége és udvara számára. A franciaországi támasztól való függetlenedést szolgálta viszont a burgundi hercegek számos önálló külpolitikai kezdeményezése, melyek nagy része birtokaik gyarapodását szolgálta. A legjelentősebb szerzemények közt szerepeltek Flandria, Hainaut, Holland és Zeeland grófságok, valamint Brabant, Luxemburg és Limburg hercegségek. Ezeken felül számos váruradalom és kisebb területi egység került Burgundiához, illetve annak szoros befolyási övezetébe. A folyamatosan kimutatható terjeszkedés eszközei igen változatosak voltak: házasság és örökségpolitika, katonai beavatkozás (Luxemburg), vásárlás (Namur). A 15. század közepére Burgundia két nagy, – egy északi és egy déli – területcsoportból állt, amelyek nem érintkeztek egymással: Északon a Somme folyótól a Fríziáig, illetve az Északi tengertől Luxemburgig; délen pedig a burgundi hercegség és grófság néhány hozzá kapcsolódó fontos területtel és váruradalommal (Charolais, Auxerrois, Maconnais). A burgundi expanziót kísérő konfliktusok azonban elhúzódtak (Luxemburg 1427–1462; ráadásul egyes területek (Flandria, Brabant) integrálása az amúgy jól szervezett burgundi államba, fejlődési sajátosságaiknál fogva igen nehéz feladatnak bizonyult, s ennek következtében a herceg uralma alatt összegyűjtött területek nehezen adták egy koherens állam képét. Az uralkodók ugyanakkor sokat tettek az összekötő kapcsok megteremtéséért. A legfőbb kohéziós tényező kétségkívül a herceg személye maradt, ám jól felmérve a kor követelményeit sikerült létrehozni egy működőképes államapparátust (számvevőszék, fiskális hivatalok, hadsereg stb.) a kor Európájában irigylésre méltóan pazar udvari élettel, tudatosan használva az udvari propaganda egyre bővülő eszköztárát. Mindezek következtében a 15. század második felére valóban megszületett egy sajátos burgundi identitástudat, ám ennek megerősödésére már nem volt idő. Burgundia (értsd hercegi állam) a 14. század végétől majd egy évszázadon át fontos hatalmi tényezővé vált Európában. Burgundia sajátos geopolitikai helyzetben volt, ugyanis a francia, német (császári) és angol (Flandria és a Németalföld okán) érdekszféra ütközőpontjában állott. A burgund hercegek expanziója így mindig valamelyik rovására történt más és más mértékben. Ezt ellensúlyozandó, fontos támaszt épített ki a herceg Franciaországban, ami nem csak az udvarban betöltött szerepét jelenti, hanem befolyását a Loire-tól északra levő területeken és különösképp Párizsban. Fontos elemévé vált a burgundi politikának az angol szövetség (1410–1435) és a mérsékelten ellenséges viszony a Német-Római Birodalommal. A százéves háború vége és az utolsó burgundi herceg (Merész Károly) mind makacsabb expanziós politikája egyre inkább szembeállította Franciaországgal. A korábbiakban az apja elől épp a burgundi udvarba menekült XI. Lajos, francia királyként már egyértelműen a hercegség reintegrálását tűzte ki célul. Merész Károly burgundi herceg végső vereséget szenvedett Nancynál 1477-ben, és halálával Burgundia önálló fejlődése véget ért. Burgundia, amely nehéz körülmények közt látványosan gyarapodó európai állammá vált, széthullott. Az ún. két Burgundia (Burgundi hercegség és Burgundi grófság-Franche Comté) az egyre erősebb és központosítottabb Francia Királyság része lett, míg az északi tartományok döntő részben egy újabb dinasztikus politika (Habsburg) kulcsszereplőivé váltak, így biztosítva némi továbbélést a burgundi udvari hagyománynak.

 

 

Itália

 

Az osztrogótok és Itália

 

A Balkán félsziget északnyugati részén élő osztrogótok 489-ben érkeztek Itáliába. Eredeti hazájuk a Fekete-tengertől északra elterülő steppevidék, ahol előbb a hun támadáskor az ő fennhatóságuk alatt éltek, majd 380-ban egy csoportjukat Pannonia Secunda és Valeria provinciákba telepítik be. Zenón keletrómai császár ösztönzésére Itáliába vonulnak és ott Theodorik királyuk (471–526) vezetésével leverik Odoaker 476 óta fennálló államát. Theodorik uralma messze túlterjedt Itália földrajzi határain, magába foglalva Provence-ot, a régi Római Rhaetia, Noricum tartományokat, a Száva felső folyásának vidékét (Savia), Dalmáciát és Szicília szigetét. Ezen túlmenően Theodorik házassági politikája egy nagyobb, a germán királyságok közötti szövetségi rendszer összekovácsolását célozta. Ő maga Klodvig frank király nővérével lépett házasságra. Húgát, Amalafridát a vandálok, unokahúgát, Amalabergát a thüringek királyához adta feleségül. Az osztrogótok elsősorban a Pó-vidékre, valamint Flaminia és Picenum tartományba telepedtek be nagyobb számban, az Appennini-félsziget más területein inkább csak helyőrségeket tartottak fenn. A gótok Itáliába való betelepülése nem járt különösebb társadalmi zavarokkal. A jövevények nem az őslakosoktól, hanem Odoaker germánjaitól vették el a földeket. Ariánus keresztény létükre uralkodójuk vallási békére törekedett a katolikus római lakossággal, olyannyira, hogy az új államszervezetben a katolikus szenátori-püspöki arisztokrácia több képviselője is (Cassiodorus, Boëthius) helyet kapott. Az igazgatást a kettősség jellemezte: a római provinciák szervezetét megtartották, a provinciák élén a polgári igazgatást vezető iudex provinciae állt, aki fölé az ellenőrzés célzatával a főként katonai funkciókat ellátó úgynevezett comes gothorumot rendelték. Az utóbbi a római és a gót lakosok közötti ügyekben is ítélkezett. A központi szervek vezetője a magister officiorum volt, Theodorik halála után Itália legfölsőbb irányításáért a praefectus praetorio felelt. Megmaradt Róma város különleges helyzete, élén a paefactus urbi és a senatus állt. Theodorik uralmának vége felé a belső hatalmi egyensúly megbomlott, ugyanis 519-ben véget ért a 481-ben kezdődött Akakios-féle szakadás, amely szembeállította a konstantinápolyi pátriárkát és a keletrómai uralkodót a nyugati, itáliai egyházakkal és a pápasággal. A szakadás idején az ariánus gót vezető réteg és a Bizánccal szemben álló itáliai egyházak egymás természetes szövetségesei voltak, míg annak elmúltával a gót uralkodó és környezete már gyanakvással tekintett a római arisztokratákra. A helyzet Theodorik halála után tovább éleződött, mivel lánya, Amalaswintha régensként gyakorolta a hatalmat kiskorú fia nevében, majd ennek halála után unokatestvérével, Theodahaddal (534–536) kötött házasságot. Kisvártatva azonban az új férj megölette a bizáncbarátnak tartott Amalaswinthát. Ez ürügyként szolgált a bizánciaknak a beavatkozásra, ezen kívül a keletrómai hatalmi körök érdekeit sértette a keleti gótok balkáni terjeszkedése. A bizánci beavatkozást elősegítette, hogy szétesett a Theodorik által létrehozott szövetségi rendszer. A Konstantinápolyban hatalomra került I. lusztiniánusz császár (527–565) meghirdette a birodalom nyugati területeinek visszavételére irányuló programját (restitutio imperii), amelynek következtében 533-ban kezdetét vette a bizánci osztrogót háború. A bizáncbarátnak tartott Theodahadot a gót arisztokrácia megbuktatta és Witigest (536–540) állította a helyébe. A kezdeti gyors bizánci sikereket (Ravenna elfoglalása és Witiges foglyul ejtése 540-ben) szívós gót ellenállás ellensúlyozta, amelyet Totila (541–552) király szervezett, hadseregébe felszabadított rabszolgákat is felvéve. A döntő csaták azonban (Monte Lattaro, Tagina) a keletrómai vezér, Narses győzelmét hozták, így 553-ban a keletrómaiak győzelmével és az Osztrogót Királyság megsemmisülésével ért véget a konfliktus.

A longobardok Itáliában

 

Az időszámításunk kezdetén a longobardokat az Elba torkolatvidékén találjuk. Az eredetmítoszaikban szereplő azon állítást, amely szerint Skandináviából származnak, inkább toposznak, semmint a történeti valóság részének kell tartanunk. A 4. század végén Magdeburg és Drezda vidékén találjuk őket, majd innen a Cseh-medencébe (400 körül), a Duna bal partjához (Rugiland, kb. 481), majd a Bécs-medencébe (kb. 505–507) vonultak, ahonnan Wacho uralkodása idején (kb. 510–540) hatalmukat Pannóniára is kiterjesztették. Az avar fenyegetés elől innen vonultak 568-ban Itáliába Alboin király (565–572) vezetésével. A bevonulók létszámát mintegy 100–120 ezerre becsülhetjük. Elsősorban az északkeleti Friaul tartományt, az Alpok déli völgyeit és a Pó-síkságot népesítették be. A félszigeten három tartós politikai alakulatot alapítottak, északon a királyságukat (székhelye a 6. század végén Verona, majd a 7. század elején Agilulf uralma alatt Milánó, később Pavia), délen pedig két hercegséget szerveztek Spoleto és Benevento központtal. Utóbbiak csupán rövid időszakokra kerültek függésbe az északi királyságtól, így Grimoald király idején (662–671), aki beneventumi hercegként szerezte meg a paviai királyságot, és Liutprand uralkodása alatt (712–744). A longobardok Itáliába vonulásuktól kezdve meg-megújuló háborúskodásban álltak a bizánciakkal, akiket a 6. század végén a frankok is támogattak (590). A bizánciak a ravennai exarchatust, az úgynevezett Pentapolist (Rimini, Fano, Pesaro, Senigallia, Ancona), valamint Apuliát, Bruttiumot és Calabriát tudták tartani, névlegesen pedig fennhatóságot gyakoroltak Róma és a Tirrén-tenger partjának városai fölött. Északkelet felől az avarok jelentettek fenyegetést, akik azonban nem egyszer a friauli longobard herceg ellen a Paviában székelő királlyal szövetségben léptek fel. Legnagyobb betörésükre Friaul tartományba 610 körül vagy az azt követő években került sor. A keletrómaiaknak a 7. század folyamán nem sikerült sikeres ellentámadást indítani a longobardok ellen (a legjelentősebb II. Konstans császáré a 7. sz. közepén), s 680-ban békét kötöttek velük. Liutprand és Aistulf királyok idején a longobardok elfoglalták az exarchatust. A longobardok, ellentétben az osztrogótokkal, nem törekedtek a római őslakossággal való együttműködésre, és a római kormányzási intézményeket is csak lassabban és töredékesebben vették át. A katolicizmusra való áttérésük is vontatottabban haladt, és csupán a 7. század utolsó harmadában teljesedett be, amikorra azonban nyelvileg is asszimilálódtak az őslakosságba. A longobard társadalom derékhadát a szabad harcos arimannus (Heermann) alkotta, aki részt vehetett a népgyűlésen (thing). Közülük emelkedtek ki a nemesek (adalingi), akik közül a hercegek (dux) voltak a legrangosabbak. A duces és az adalingi hatalmát az általuk vezetett harci és utazási egységek (fara) biztosították, amelyeknek az Itáliába való betelepülés idején már nem csak az adott nemzetségből kerültek ki a tagjai, hanem más szabad és félszabad (aldio) elemek is tagjai lettek. A vezető nemzetségek (Gausus, Beleos, Harodus, stb.) vetélkedésének állása döntötte el, hogy kié legyen az uralkodói hatalom. Az arisztokrácia és a királyi hatalom vetélkedése a kezdetleges hatalmi struktúrát is meghatározta. A betelepedéskor a longobard hercegek (számuk mintegy 35-re tehető) a nagyobb városokba helyezték székhelyüket. A királyi hatalom támaszait velük szemben a királyi birtokok igazgatását és bírói funkciókat ellátó guastaldusok jelentették, akik nem egyszer ugyanabban a városban tartották székhelyüket, mint a hercegek. A tisztséget Authari király (584–590) hozta létre, aki elérte, hogy az egyes ducatusokban található földek fele az uralkodót illesse.

A Pápai Állam kialkulása

 

A paviai királyság Liutprand és Aistulf idején már Rómát fenyegette, ezért II. István pápa a frankoktól kért segítséget. Kis Pippin támadásai még csak megállították a langobard terjeszkedést. Nagy Károly azonban 774-ben országához csatolta a királyságot, felvéve a longobardok királya (rex longobardorum) címet. Ami a pápaságot illeti, a korban a Patrimonium Sancti Petri (Szent Péter öröksége) kifejezéssel illették tágabban a római püspök birtokait, szerte Itáliában, Provence-ban, Szicíliában, stb., illetve szűkebben magát azt a Róma környéki részt, amelynek a pápák nem egyszer a bizánci hatalom megbízottjaiként világi urai (dux) is voltak. 728-ban, amikor Liutprand longobard király II. Gergelynek adományozta Sutri városát, történt meg először az, hogy a pápa (II. Gergely) a saját jogán gyakorolt világi hatalmat egy adott területen. Ezt követte Kis Pippin frank király adománya, amely azokat a területeket foglalta magába, amelyeket a longobardok elvettek a bizánciaktól, ám a longobardok elleni sikeres hadjárat következtében ő rendelkezhetett velük. Ezek a következők voltak: raveimai exarchatus, a Pentapolis (öt Adria-parti város: Rimini, Pesaro, Fano, Senigallia, Ancona), kivéve Anconát (756). Nagy Károly idején Romagna, Ancona, Tuscia déli része és Sabina Tiberis-parti sávja gyarapította a pápai állam területét.

 

Itália a Karoling-korban

 

A frankok országukhoz csatolták a longobard királyságot és a Spoletói Hercegséget 774-ben. Nagymérvű frank betelepülésre nem került sor, és a longobard tisztségviselőket sem cserélték le azonnal. A 776-ban Friaulban ellenük kitört lázadás után azonban változott a helyzet: a duxokat és a guastaldusokat most már fokozatosan grófok és őrgrófok váltották fel, meghonosítva ezzel a frank királyság igazgatási rendszerét. Ugyancsak importálták a beneficiális birtokokkal javadalmazott vazallusok intézményét. Nagy Károly, akit a pápa 800 karácsonyán császárrá koronázott, még életében legidősebb fiára, Pippinre bízta az alkirálysággá lett Itália kormányzását (781–810). Őt fia, Bernard követte ebben a tisztségben (810–818), akit lázadása miatt I. (Kegyes) Lajos fia, I. Lotár megvakíttatott és megfosztott trónjától.

      Lotárt a verduni szerződés is megerősítette a most már nem regnum longobardorunmak, hanem egyre inkább regnum Italiaenak nevezett részkirályság birtoklásában. Lotár 855-ben bekövetkezett halála után ezt a területet a császári címmel együtt fia, II. Lajos örökölte és birtokolta 875-ig. Lajos, bár eredményesen lépett fel az Apuliában emirátust alapító arabok ellen (871), délen nem tudott tartós hódításokra szert tenni. Halála után a császári címet az itáliai királysággal együtt I. Lotár fia, Kopasz Károly örökölte, ám őt elűzve Német Lajos fia, Karlomann vette át az uralmat (876–879). Karlomann után a Karoling birodalmat utolsó ízben egy kézben egyesítő Vastag Károly következett (879–887), de őt a mainzi birodalmi gyűlés letette méltóságából.

      A Karoling birodalom felbomlása nagyjából a 9. század végéig azt jelentette, hogy a hatalom központjait a részkirályságok – köztük az itáliai – alkották. Ekkoriban azonban ezeken belül az eredetileg az uralkodói hatalmat képviselő grófok és őrgrófok a királytól, illetve a császártól kapott közhatalmi jogosítványokat egyre inkább a maguk nevében gyakoroltak. Egyre számosabb vazallusukra támaszkodva hatalmukat területükön örökletessé tették. A vazallusokkal szemben Itáliában a királyi hatalom támaszát jelentő arimannus réteg egyre inkább jelentőségét vesztette. Először a friauli, a tusciai, a spoletói, majd az ivreai őrgrófság vált jelentős hatalmi központtá. A 9. század végén és a 10. század első felében ezek birtokosai vetélkedtek az itáliai királyi és vele együtt a császári címért. Mindenekelőtt egyrészt a tusciai és a vele szövetséges spoletói, másrészt a friauli őrgrófok szembenállása volt meghatározó. Az előbbieket provence-i és burgundiai rokonságuk, az utóbbiakat a keleti frank területek előkelői támogatták. Elsőként Friaul ura, I. Berengár koronáztatta magát királlyá (888), hamarosan azonban, hiába tett Arnulf keleti frank királynak hűbéri esküt, Spoleto őrgrófja, Guido vereséget mért rá (Trebbia, 889). Guido és fia, Lambert elérték az áhított császári koronát (891, ill. 892), ám Formosus pápa, mivel fenyegetve érezte magát tőlük, Arnulf királyt hívta ellenük, akit 896-ban ugyancsak császárrá koronázott. Amikor azonban Guido (894), Lambert (898) és Arnulf (899) egyaránt meghaltak, a tusciai–spoletói párt (vezetője ekkor Adalbert tusciai őrgróf és felesége, Berta) Provence-i Lajost (900–905), majd Burgundi Rudolfot (922–926) állította Berengárral szembe, aki az előbbit legyőzte, majd 915-ben a császárkoronázást is elérte, ám amikor az utóbbival kellett volna szembeszállnia, de merénylet áldozata lett (924). Rudolf sem volt képes tartós uralmat kiépíteni az arisztokratákkal szemben, akik Berta második házasságából származó fiát, Provence-i Hugót tették meg itáliai királynak (926–947).

      Rómában a 10. század elején a pápáktól Theophylactus ragadta kezébe a város és környéke irányítását. Leánya, Marozia házasságot kötött Alberich spoletói őrgróffal, majd Guido tusciai őrgróffal. Ezek a házasságok Rómát a tusciai–spoletói párthoz kötötték. Marozia harmadik férje maga Hugó király lett, aki azonban éppen a tusciai és a spoletói őrgrófi tisztségek betöltése alkalmával súlyosan megsértette a helyi dinasztiák érdekeit. Ennek következtében Marozia fia, Alberich vezetésével fellázad ellene a rómavárosi arisztokrácia (932), majd első házasságából származó mellőzött gyermekei védelmében Berta is szembefordult vele és II. Berengárt, Ivrea őrgrófját kezdte támogatni, aki elűzte Itáliából Hugót. Az ő fiát és utódját, akinek felesége Adelhaid burgundi hercegnő volt, Berengár hamarosan megölette, és Adelhaidot a saját fiához akarja kényszeríteni. A német uralkodó, I. Ottó Burgundia hűbérurának és Adalhaid gyámjának tekintette magát, s el akarta vágni az itáliai uralkodókat és a burgundi hercegeket összefűző dinasztikus szálakat, nehogy ezen az alapon szülessen újra a császárság intézménye Nyugaton. A német beavatkozás új korszak kezdetét jelzi egész Itália történetében.

Dél-Itália (8–11. század)

 

Dél-Itáliában a 8. század dereka és a 11. század elején kezdődő normann térhódítás között négy főbb hatalmi tényező létezett: Bizánc, a tőle többnyire csak névlegesen függő Tirrén-tenger partján sorakozó városok, az egymással is viszálykodó longobard hercegségek és az arabok. A frank, illetve német uralkodók Bizánc és az arabok ellen vezetett hadjáratai esetenként tartós eredményeket hoztak.

      A mai Tunézia területét magába foglaló Aglabida emírségből érkező arabok 827-ben kezdték elhódítani Szicíliát a bizánciaktól. Itteni székhelyükké Palermót tették, s innen kiindulva foglalták el Calabriát, Campania déli részét és Apuliát, ahol Bari központtal önálló emirátust is alapítottak. A várost 871-ben foglalta vissza tőlük II. Lajos császár, majd a 915-ben a Garigliano folyónál bekövetkezett vereség, amelyet X. János pápa, I. Berengár és a déli langobard hercegségek csapataitól szenvedtek el, megállította terjeszkedésüket. A 9. században újra erőre kapó Bizánc 873-ban függésbe vonta a beneventói fejedelemséget, megszerezte Barit (876), s bár Szicíliában érzékeny veszteség érte Siracusa elvesztésével, ám a 880-as években sikerült Dél-Itália jelentős részeit fennhatósága alá vonnia. Két themát alakított ki ezeken a területeken: Longobardiát Bari és Calabriát Reggio központtal. 975 után, feltehetően a német és az arab fenyegetés hatására a két themát egy katepanátusban egyesítették, míg Lucania néven egy újabb themát szerveztek. Bizánc számára a 11. sz. elején az apuliai városok felkelései jelentettek nehézségeket. A Tirrén-tenger partján fekvő, és Bizánctól csak formálisan függő városokban (Nápoly, Amalfi, Gaeta), a városokat irányító duxok hatalma örökletessé kezdett válni. Ezek a városok ebben az időben virágzó kereskedelmet folytattak Bizánccal és az arabokkal.

      Amikor 774-ben Nagy Károly elfoglalta az észak-itáliai longobard királyságot és a Spoletói Hercegséget, a Beneventumi Hercegség vált a longobard állami folytonosság letéteményesévé. Ezt felismerve II. Arichis herceg (774–787) a dux helyett a princeps címet kezdte használni. Az önállóság azonban nem mindig volt teljes. Nagy Károly, aki sikerrel vert vissza egy bizánci támadást 787-ben, Arichis fejedelem fiát, III. Grimoaldot (788–806) vazallusává tette. A kései Karoling-korban II. Lajos császár ugyancsak erőteljes politikát folytatott délen, magát Beneventumot is megszállva tartotta (866–871). Ezt követően a fejedelemség mint említettük – bizánci függésbe került, ami egészen 895-ig tartott. Időközben a fejedelmi nemzetségen belüli viszály oda vezetett, hogy 849-ben Salerno, mint önálló hercegség levált a Beneventumi Fejedelemségről. Ugyanígy tett Capua is 840-ben, bár 900 és 981 között ismét egyesült Beneventummal. A 943 és 981 között uralkodó I. (Vasfejű) Pandulf – szövetségben I. Ottó német királlyal, majd császárral – létre hozott egy rövid életű integrációt, mivel nem csupán a három déli longobard államalakulatot, hanem még Spoletót is (967-től) hatalma alatt egyesítette. Halála után ez az egység azonban felbomlott. Dél-Itália egységesítéséhez a normannok láttak hozzá a 11. században: Capua 1058-ban, Beneventum és Salerno 1077-ben került uralmuk alá.

Itália a 10–11. században

 

Az Itáliai Királyság a 10. század közepén a német uralkodók kezébe került. I. Ottó német király (936–972) célja a császári cím elnyerése volt. Az első, 951-ben vezetett itáliai hadjárat alkalmával ez még nem sikerült, a pápa (XII. János) vonakodása miatt. Ellenben II. Berengár (950–961) hűségesküje következtében az itáliai királyság ekkor a német korona vazallusává vált, majd maga I. Ottó koronáztatta magát a regnum Italiae uralkodójává.

      A pápa azonban, mivel Berengár fenyegetést jelentett számára, Ottó második hadjárata alkalmával (961) beadta a derekát, s így 962-ben már sor került a császárkoronázásra, amikor az úgynevezett Ottonianummal egyben a két hatalom viszonyát is szabályozták. A Karoling uralkodók területi adományait az Ottonianum megerősítette és továbbiakkal gyarapította. A gyarapodásokat egyrészt különféle kisebb adományok tették ki Emilia tartományban és Isztrián, másrészt szélesítették a kijáratot az Adriára (Rieti, Terni, Narni, Teramo adományozásával), harmadrészt dél felé jelentettek növekedést (Aquino, Teano, Capua), negyedrészt pedig olyan területek alkották, amelyek felett a gyakorlatban soha nem érvényesült a pápai uralom (Korzika szigete vagy Beneventum). Ugyanez a rendelkezés a pápaválasztást császári ellenőrzés alá vonta, ami azonban az uralkodók távollétében és a római városi nemesség belső harcai miatt alig érvényesült.

      A Theophylactos dinasztiától származó Crescentiusok rendszeresen szembefordultak a császárok által támogatott egyházfőkkel, és saját jelöltjeiket próbálták a pápai trónra juttatni. 1012-őt követően a tusculumi grófok császárpárti családja volt Rómában hatalmon egészen a 40-es évek elejéig. A császári befolyás tetőpontját ezzel szemben a székhelyét Rómába helyező, rövid életű III. Ottó és a vele barátságban levő II. Szilveszter időszaka, továbbá III. Henrik (1039–1056) erőteljes fellépése (1046, sutri zsinat) jelentették. III. Henrik mérsékelt reformpártisága következtében az Alpokon túlról származó, császárhű és az egyházi reformnak elkötelezett személyek kerültek a pápai trónra. Ennek a gyakorlatnak azonban 1059-ben, amikor a II. Miklós pápa megválasztásakor tartott zsinat határozata nem vett tudomást a császár pápaválasztásban játszott szerepéről, vége szakadt. Mindez azonban már az úgynevezett invesztitúraharc közvetlen előjátéka.

      Észak-Itáliában a szász dinasztia idején jelentős területi változások mentek végbe. 952-ben Ottó testvérének, Henrik bajor hercegnek adta Aquileiát és Veronát, amit azonban utóda, II. Ottó 976-ban Karintiához csatolt, hogy Civakodó Henrik bajor herceggel szemben Karintiában képezzen hatalmi ellensúlyt. További változást jelentett, hogy 1028-ban Friault II. Konrád császár (1024–1039) az aquileiai pátriárkának adományozta, (ami azután 1420-ban került Velence birtokába). Ugyancsak II. Konrád tette Trentót egyházi fejedelemséggé és csatolta Bajorországhoz (1027). Korszakunkban a Karoling-kori vezető családok háttérbe szorultak vagy kihaltak. A német uralkodó támogatóiként, általa megerősített őrgrófokként új családok építettek ki tartományi hatalmat Észak- és Közép-Itália különféle vidékein: az Aleramiak Saluzzóban és Montferratban, az Obertenghiek Liguria keleti felén, a Canossák Emiliában, az Ubertiek Toscanában és Spoletóban. A királyi hatalom legfontosabb támaszai azonban a nagyobb, vagy stratégiai fekvésű városi központok (Milánó, Lodi, Brescia, Cremona, Trento, Padova, Vicenza, Trieszt, Piacenza, Reggio nell’ Emilia, Modena) egyházi vezetői, a közhatalmi jogosítványokkal, grófi jogkörökkel felruházott úgynevezett püspök-grófok voltak. A nagy kolostorok apáti székébe ugyancsak császárhű egyháziak – a 11. század elejétől többnyire német származásúak – kerültek. A német uralkodóknak azonban ekkoriban már több kihívással kellett szembenézniük. A nagy, a császárt támogató püspökségek, így Leó vercelli püspök, gyakran erőszakos földszerző politikát folytattak, amely mélyen sértette az észak-itáliai arisztokrácia érdekeit. Az elégedetlenek Arduin ivreai őrgrófban találtak vezetőjükre, aki királlyá koronáztatta magát (1002–1014). II. Henrik (1002–1024) császár megverte Chiuse in Valsuganánál (1004), de csak halála évében vonult kolostorba. 1024-ben, II. Henrik halála után a paviai királyi palotát a város polgárai lerombolták. A német uralkodók hatalma egész Észak-Itáliában megrendült. Az őt követő II. Konrád (1024–1039) idején több városi felkelésre is sor került (Ravenna 1027; Parma, Cremona 1037). Összetettebb eset Milánó és érseke, Aribert esete. Az érsekkel szemben, aki 1033-ban még Burgundia megszerzésében segítette a császárt, a kishűbéres csoportok (valvassores) épp II. Konrád támogatását kérték, aki az ő érdekükben adta ki 1037-ben a hűbérbirtokok öröklését lehetővé tévő Constitutio de feudist. A következő érsek III. Henrik császár embere volt (Guido Velate), vele és általában a császárpárti felsőpapsággal szemben robbant ki a pataria mozgalom (1057), amelyet az egyházi reformot támogató és a pápaválasztásból a császári befolyást ekkor már száműzni kívánó római egyházfők is támogattak. Az események az invesztitúraharchoz vezettek, melynek során a pápák legjelentősebb szövetségesei a Canossák lettek. A család sarja, Matild őrgrófnő jelentős birtokokra tett szert Észak- és Közép-Itáliában, és fontos kapcsot jelentett V. Welf bajor herceggel kötött házassága révén a pápát támogató dél-német főurakkal. Az invesztitúraharc nagymértékben hozzájárult az észak- és közép-itáliai városok önállósodásához azzal, hogy a császári hatalom erőit elvonta a városok ellenőrzésétől, a püspököket pedig megosztotta, ami a városokban játszott politikai szerepük csökkenésével járt.

A Szicíliai Királyság

 

A 11. század elejétől kezdve az Észak-Franciaországból érkező, hol a különféle longobard hatalmaságok, hol pedig Bizánc zsoldjában álló normannok fokozatosan váltak Dél-Itália legfontosabb hatalmi tényezőjévé, oly módon, hogy szolgálataikért hűbérbirtokokban részesültek. Vezéreik közül első ízben Dregont-i Rainulf kapott hűbért: 1030-ban IV. Sergius, Nápoly hercege (dux) átengedte neki Aversa várát. 1043-ban IV. Guaimar, Salerno longobard hercege adta hűbérbe a bizánciaktól elvett Melfit Hauteville-i Tankréd gyerekeinek: Vaskarú Vilmosnak és testvéreinek, amely a további terjeszkedés kiindulópontja lett. Ebben a fő szerepet már Vilmos féltesvérei: (Guiscard) Róbert és Roger játszották. Róbert 1053-ban megverte IX. Leó pápa normannok ellen indított hadait (Civitate), ugyanakkor azt is elérte, hogy az egyházfők benne látták azt a tényezőt, aki képes Róma megvédésére. A szövetséget II. Miklós és Róbert 1059-ben Melfiben kötötte meg: a normannok a pápaság vazallusai lettek, ellenben Róbert megkapta az Apulia és Calabria hercege címet, továbbá a még arab kézen levő Szicíliát.

      A terjeszkedés következő szakaszában, a normannok kiűzték a kontinentális területekről a bizánciakat, 107l-ben pedig Barit is elfoglalták, amely a bizánci hatalom székhelye volt Dél-Itáliában. Róbert dinasztikus politikájával is elősegítette hódításai konszolidálását, feleségül vette a salernói herceg lányát, s örököséül nem az első, normann feleségétől származó Bohemundot, hanem a salernói hercegnőtől született Roger Borsát tette meg. A dél-itáliai normannok feletti uralmat azonban nem ő örökölte, hanem Róbert testvére, (I.) Roger és az ő utódai. Roger Szicíliát hódította el az araboktól. A szigettel a saját zsákmányaként rendelkezve osztogatott hűbért híveinek, ugyanakkor 1088-ban II. Orbán pápától a püspökök kinevezésével és a püspökségek alapításával járó apostoli jogokat is kapott a „hitetlenektől” elhódított területeken. Roger halála (1101) után fia, Simon (1101–1105) örökölte a szicília grófja címet. Ám Roger Borsa (1085–1111) és fia, Vilmos (1111–1127) halála után I. Roger kisebbik fia, II. Roger (szicíliai gróf 1105–1154) birtokba vette Apuliát és Calabriát is 1127-ben. 1130-ban, hasznot húzva a Rómát megosztó kettős pápaválasztásból, Anacietus ellenpápa jelenlétében Palermóban királlyá koronáztatta magát. Az új királyság létét azután a másik pápa, II. Ince is kénytelen volt elismerni. A kormányzásban a hűbéri jogok, a kiváltságok és a „szabadságok” tiszteletét jelentő normann hagyományok keleties (bizánci és arab) intézményekkel, tisztségekkel és hatalmi ideológiákkal keveredtek. Utóbbiak meghonosításáról, a központosítás igényéről elsősorban az 1140-ben kibocsátott arianói törvények tanúskodnak.

      A palermói udvarban számos arab, görög tisztségviselő működött. A központi kormányzásban fontos Szerepet játszott az arab eredetű admirális (a kikötők és a flotta felügyelője), valamint a királyi jövedelmek beszedését végző dohana. Az uralkodó hatalma főként Sziciliában volt erős, a kontinensen inkább csak kiterjedt birtokai révén számított a legnagyobb hatalmasságnak. A helyi igazgatás a iustitiariusok, a városokban a baiulusok kezében volt.

      II. Roger halála után (1154), I. Vilmos uralmának idejét (1154–1166) a nagyhűbéresek, a városok és a kisnemesek lázadásai jellemezték, amelyekkel szemben fia, II. Vilmos (1166–1189) meghajolt. Az ő idején (1186) került sor II. Roger leánya, Konstancia és I. Frigyes német-római császár fia, VI. Henrik házasságára. A frigy, az ellenpárt fellépésének dacára, amely II. Roger törvénytelen unokáját, Tankrédot és az ő fiát, III. Vilmost támogatta, azt eredményezte, hogy a szicíliai trónra a német Hohenstaufok kerültek, és a szicíliai királyság helyzete is átalakult. VI. Henrik (1194–1197) törekvése egy nagy Földközi-tengeri birodalom kiépítésére irányult, ám korai halála meggátolta törekvéseit. Az ekkor még kiskorú Frigyes fölött előbb édesanyja, Konstancia, majd III. Ince pápa (1198–1216) gyakorolta a gyámságot. A pápa a Hohenstaufok ellenfelét, Welf Ottót támogatta a német királyi, illetve császári címért folyó harcban (1198–1218), de amikor Ottó az egyházi területekre vetett szemet és Szicíliára támadt, a pápa szembefordult vele, trónjától megfosztotta, és Frigyes pártjára állt (1211). Azt a szándékát azonban, hogy szétválassza a német-római császári és a szicíliai királyi hatalmat, az új uralkodó, II. Frigyes (1212–1250) keresztülhúzta. Frigyes, miközben a német területek kormányzását fiára, VII. Henrikre bízta (1220–1235), addig Dél-Itália fölötti hatalmát saját maga gyakorolta. A római császárok mintájára törvényeket adott ki és aranypénzt veretett, monopóliumokat vezetett be, arab zsoldosokat alkalmazott, a helyi igazgatási teendőket fizetett iustitiariusokra bízta, akik az adott területen nem birtokolhattak földeket, nem köthettek házasságot.

 

A városköztársaságok kialakulása és virágzása (1100–1250)

 

A Karoling-kori struktúrák bomlása Észak- és Közép-Itáliában nem csupán a tartományi különállás és a földesúri hatalom megerősödésével járt együtt, hanem magában hordozta a városi autonómia megszületésének esélyét is. Ezt az esélyt segítette az ezredfordulón bekövetkezett általános népességnövekedés, valamint az, hogy Itáliában a városi hagyományok és a római jog alkalmazásának folytonossága nem szűnt meg a korai középkor századaiban sem. Az itáliai középkor egyik meghatározó intézménye a commune, amelyen általában a városi önállóság politikai jogi kereteit szokás érteni. Azonban érdemes szem előtt tartani, hogy nem minden város commune és nem minden commune város. Nem minden város alakított communét, ugyanakkor számos paraszti és főldesúri commune is alakult térségünkben. A városokban a konzulok válnak az önkormányzat vezetőivé, első említésükhöz szokták kötni a commune kialakulását. Példaként néhány fontosabb dátum: Pisa (1081), Asti (1095), Milánó (1097), Arezzo (1098), Siena (1100) Ferrara (1105), Mantova. A communék kialakulását a konzuli tisztség megjelenéséhez szokás kötni. Észak- és Közép-Itáliában négy társadalmi komponense különböztethető meg a communék kialakulásának: a hűbéri elemek erős városi befolyása, a részben az ő vazallusi támogatásukra támaszkodó püspöki hatalom, a polgári elemek és a jogászi-jegyzői csoportok. A commune az ő kompromisszumuk eredménye. Ám régiónként eltérő a súlyuk: a Pótól délre kevés a hűbéri elem és a püspöki vazallusok súlya nem meghatározó, míg attól északra és a Pó-vidéki Lombardiában (Milánó, Cremona, Lodi, Bergamo, Novara) ennek ellenkezőjét láthatjuk. Az Appenninektől délre Pisában erős volt a püspöki hatalom, míg Firenzében jelentőségét vesztette. Genovában az egyes városnegyedek előkelőinek szövetsége révén alakult ki a commune. A commune várost övező területeket is fokozatosan fennhatósága alá vonta.

      A 12. század végén és a 13. század első felében a legtöbb városban megjelent a podestà intézménye. Olyan személyről van szó, akit kívülről hívnak meg a város irányítására, meghatározott időre választják, kiterjedt jogkörökkel rendelkezik, de hivatalának letelte után szigorúan elszámoltatják. A podesták megjelenése a communék hivatalszervezetének professzionalizálódásával járt. Az észak- és közép-itáliai városok erősödő önállóságával szemben jelentett kihívást I. Barbarossa Frigyes (1152–1190) azon törekvése, hogy újra érvényesítse azokat a császári felségjogokat, amelyek a communék kialakulásával a városi hatóságok kezébe kerültek. 1158-ban a Roncagliánál tartott birodalmi gyűlésen nyilvánította ki szándékát a bolognai jogászok római jogra támaszkodó érveit is felhasználva. Az ellenszegülő Milánót megostromolta és leromboltatta (1162). Vele szemben 1164-ben megalakul négy venetói város (Padova, Verona, Treviso, Vicenza) ligája, majd 1167-ben a lombard liga (Cremona, Brescia, Bergamo, Mantova, Milano). A két szövetség a következő évtizedben egyesült, tovább is bővült, s élvezte a császárral szemben álló III. Sándor pápa (1159–1181) támogatását. A lombard városok fegyveres ereje 1176-ban Legnanónál vereséget mért Frigyesre, aki ezután a megegyezésre törekedett. 1177-ben a pápával Velencében kötött békét, míg az 1183-ban létrejött konstanzi békében elismerte a városok jogát a szabad önkormányzatra, tisztségviselőik megválasztására, az elsőfokú bíráskodásra városi érvényű rendelkezések meghozatalára falak és védművek emelésére.

      Babarossa unokája, II. Frigyes idején (1212–1250) kiújult az ellenségesség a lombard városokkal, akikkel szemben az uralkodó 1237 Cortenuovánál revánsot vett, ám az 1248-ban vívott pármai csatában a városok bizonyúltak erősebbnek, s még a császári kincstárat is zsákmányul ejtették. Frigyes korában kezdődött az itáliai városokon belül a császárpárti (ghibellin) és a pápapárti (guelf) erők szembenállása, azonban a továbbiakban az elnevezéssel egészen más okokból szembenálló csoportokat is illettek.

      Ami a pápaságot illeti, III. Ince idején szerezte meg a Pápai Állam az anconai határgrófságot (Marca Anconitana vagy Marche), a Spoletói Hercegséget, Assisit, Perugiát, Siena környékén pedig Cepranót és Radicofanót. Mindez az utolsó nagy területi gyarapodást jelenti történetében. Az 1207-ben III. Ince által (1198–1216) összehívott viterbói gyűlés a Pápai Állam egységes szervezetté alakítására tett kísérletnek tekinthető. Ekkor a pápa a Pápai Állam különböző területein (Romagna, Tuscia, Spoleto, Marca, Sabina, Campania Marittima) egyformán érvényes rendelkezéseket hozott. A tartományok élére rektorokat állított, akik a kincstárnokokkal együtt gyakorolták az egyházfő helyi jogait. Betiltotta a helyi háborúkat és kimondta, hogy a communék nem hozhatnak a papságot sértő rendelkezéseket.

 

Észak-és Közép Itália (13–14. század)

 

Ez az időszak a császári hatalom meggyengülésének, a pápaság átmeneti megerősödésének, majd francia befolyás alá kerülésének kora, míg számos városköztársaságban ekkor szerzi meg az vezető szerepet a kereskedő és kézműve nagy-, illetve középpolgárság, az úgynevezett popolo, ám a 13. század második felében egy új uralmi rend, a signoria is megjelenik. Ugyanekkor annak lehetünk tanúi, hogy megkezdődik a nagyobb, regionális államok kialakulása.

      II. Frigyes legitim fia, IV. Konrád korai halála után a törvénytelen utód, Manfréd, majd Konrád gyermeke, Konradin próbálta meg a Hohenstauf dinasztia itáliai pozícióit megtartani. Azonban az észak-itáliai városok jelentős részének császárellenessége, illetve a pápák által a szicíliai királyság megszerzésében támogatott Anjou Károly fellépése következtében ez a törekvés eredménytelen maradt. Ezt követően a különféle császári dinasztiák tagjai érdemben nem képesek beleszólni Észak- és Közép-Itália belső viszonyaiba.

      A 13. század közepe felé kezdett a communék irányításába szervezetten és erőteljesen beleszólni a kereskedők és kézművesek társadalmi csoportja, a popolo. E csoport saját vezető tisztségviselőként a podestával szemben úgynevezett népkapitányt (capitano del popolo) állított, és a commune intézményeivel párhuzamosan önálló szervezetet hozott létre, saját tisztségviselőkkel és tanácsokkal. A popolo eredete a városok egyes negyedeiben szerveződő gyalogos egységekre (societates) megy vissza, amelyek egy idő után városi szinten olvadtak egybe. Megtörténhetett, hogy a popolo e szerveződése átalakult, és a polgárság szakmai-korporatív szervezetei, a céhek olvasztották magukba, mint az Firenzében történt, ám más városokban nem feltétlenül volt így. A 13. század közepén számos helyen a vezetést is magukhoz ragadták (Vercelli 1259, Perugia 1255, Firenze 1250) Az évszázad végén számos helyen annyira megerősödött a popolo, hogy a korábbi vezető csoportokat (magnati, grandi) megfosztotta a város irányításában játszott szerepüktől és száműzetésbe is kényszeríthette őket. Az ilyen rendelkezésekre példa a Firenzében 1293-ban kiadott Ordinamenti di Giustizia.

      A signoria, a városok élén álló monarchikus jellegű és örökletes hatalom kialakulása a 13–14. század fordulójára megy vissza. Az új uralmi forma megjelenését elősegítette, hogy a városköztársaságok vezető csoportjai közötti hatalmi harcok élesebbé váltak, s az, hogy az intézmények képtelenek voltak ezt a harcot mederben tartani. A signoria egyik korai megvalósulásának tekinthető Treviso urának, III. Ezzelino da Romanónak uralma Treviso, Verona, Vicenza és Padova felett (1226–1259) Gyakran a meglévő vezető tisztségek meghosszabbítása és életfogytig való viselésének kimondása jelentette a monarchikus irányítás első formáját. Mantovában 1299-ben a népkapitányi tisztség esetében láthatjuk ezt megvalósulni. Máshol a városi elitből kerültek ki az új, megnövelt hatáskörű népkapitányok (Veronában Mastino della Scala 1260-ban, Padovában Giacomo Carrara 1318- ban). Milánóban a popolóhoz kötődő della Torre család uralmát dönti meg a vidéki támasszal és birtokokkal rendelkező Ottone Visconti 1277-ben, egyben szintén betöltve a popolo legfontosabb tisztségeit. Ferrarában, ahol a popolo intézményei ki sem alakultak, az Este család már a 13. század elején megszilárdítja a város fölötti uralmát.

      Velence története több szempontból is különlegesnek tartható. A commune csak a 12. század közepén jön létre a Nagytanács felállításával (1172), amely az élethossziglan választott doge hatalmát volt hivatva korlátozni. A Nagytanácsban képviseltek körének korlátozása (serrata 1297) az arisztokrata kormányzás feltételeit teremtette meg, amelyben a doge egy korlátozott hatáskörű, választott monarcha funkcióját töltötte be. Velence berendezkedése évszázadokon át nagy stabilitást mutatott.

      Az Appenninektől délre, Toscanában az egyeduralmi kísérleteknek ekkor még nincs társadalmi bázisa, s csak epizód jellegűek, mint Pisa és Lucca esetében, vagy külső fenyegetés által kiváltott válsághelyzethez kötődnek. Ezt tapasztalhatjuk Firenzében, ahol többször ugyan, ámde rövid időre lesznek külső hatalmak exponensei a város signoréi (Valois Károly 1301–1302, Anjou Róbert nápolyi király 1313–1322, Károly calabriai herceg, 1325, Gautier de Brienne 1342–1343). Siena is megtartja a köztársasági formát. A signoriák kialakulásának fontos velejárója az expanzióra való törekvés, ami más communék vagy signoriák, paraszti közösségek vagy nemesek alávetését jelentette. Ez azonban csak kevés esetben és inkább csak a 14. század végétől fogva vezetett regionális államalakulat létrejöttéhez. A század elején Cangrande della Scala (1291–1329) uralma alá vonta Vicenzát, a Marca Trevigianát és Padovát. A milánói Viscontiak ugyanekkor Lodit, Paviát, Piacenzát, majd egész Lombardiát hódították meg. Firenze az Arno völgyében terjeszkedett, megszerezve Pistoiát, Pratót, San Gimignanót és Poggibonsit. Genova hajóhada 1284-ben Meloriánál leverte a pisaiakat, s ezzel Korzika és részben Szardínia birtokába jutott, amelyek korábban az önkormányzat eredeti és tartós formáját alakították ki.

 

Dél-Itália és a pápaság (13–15. század)

 

II. Frigyes halála után fia, IV. Konrád lett az uralkodó (1250–1254), aki azonban korán meghalt. Ezt követően Frigyes illegitim gyermeke, Manfréd próbálta a helyzetét Dél-Itáliában megszilárdítani. Ekkoriban a pápai törekvések a Hohenstauf-dinasztia meggyengítésére, valamint a Szicíliai Királyság és a Német-Római Birodalom szétválasztására irányultak. A pápa e törekvésében talált szövetségesre Anjou Károlyban, IX. Lajos francia király testvérében, akinek átengedte a Szicíliai Királyságot az 1264-ben megkötött egyezség értelmében. Károly a beneventumi ütközetben (1266) leverte Manfrédot, aki holtan maradt a csatatéren. Az új uralkodó még IV. Konrád fiatal gyermekét, Konradint is lefejeztette (1268).

      Az új uralom nem sokat változtatott a normann-kori és a II. Frigyes korabeli intézményeken, de francia tisztségviselők és hivatalnokok váltották fel a korábbiakat, s nagyrészt franciák – Anjou- és Provence-beliek voltak az udvar személyzete, a lovagok és a földbirtokosok is. Az 1282-ben Palermóban kirobbant franciaellenes felkelés kettészakította a királyságot. Szicília leválását támogatta III. Péter aragón uralkodó is, aki azonban 1285-ben meghalt, csakúgy, mint Anjou Károly. Péter utódai, III. Alfonz és II. Jakab az 1295-ben megkötött anagni egyezményben lemondtak a sziget birtokáról, már csak azért is, hogy Jakab a pápánál elérje az invesztitúrát Szardínia és Korzika birtokába. Ám a szicíliai nemesség és városok képviselői testvérüket Frigyest hívták meg a trónra, és 1296-ban Cataniában királlyá kiáltották ki (III. Frigyes 1296–1337). A status quót azután 1302-ben aragón, nápolyi és pápai részről egyaránt elfogadták. Szicília a 14. században önálló királyságnak tekinthető, amely természetesen több dinasztikus szálon is kapcsolódott Aragóniához. 1396-ban az aragóniai I. Márton személyével már perszonálunió jött létre a két királyság között, majd 1412-ben a barcelonai trónra lépő Trastamara Ferdinánd formálisan is egyetlen politikai egységgé tette a két területet. Aragónia 1323 után érvényesítette fennhatóságát Szardínia fölött is.

      A nápolyi királyságban a szicíliai vecsernye után kialakult helyzetben Anjou Károly az 1283-as san martinói rendeletekben jelentős engedményeket tett a hűbéri arisztokráciának. Gyengítették az uralkodó helyzetét az oldalágak által birtokolt jelentős tartományok is, mint a tarantói fejedelemség vagy a calabriai hercegség. Károly unokája, I. Róbert (1309–1343) ezeket az adottságokat figyelembe véve kormányzott. A királyság számára a dinasztikus küzdelmek és az örökösödési problémák ugyancsak kihívásokat jelentettek. I. Johanna királynő (1343–1381) férjének, András herceg halálának megbosszulására I. Lajos magyar király vezetett két hadjáratot is a királyságba, de az előle menekülő Johanna felelősségre vonását nem sikerült elérnie. Az örökös nélküli királynő először a Valois-házi I. Anjou Lajost, Provence grófját jelölte meg utódjául, aki II. János francia király fiaként kapta apanázsbirtokként az Anjou grófságfot. Ám VI. Orbán pápa a durazzói-ághoz tartozó Károlyt (1381–1386) támogatta, aki rövid ideig Kis Károly néven magyar király is volt. Ekkor kezdődött az Anjouk és a durazzóiak több évtizedes küzdelme a hatalomért. Károly halála után kiskorú fia, László (1386–1414) csak névleg válhatott uralkodóvá, mert I. Lajos fia, II. Lajos foglalta el Nápolyt. Háborúskodásuk csak 1399-ben ért véget László győzelmével. Lánya, Johanna (1414–1435) előbb Aragóniai V. Alfonzot, majd az Anjou III. Lajost nevezte meg utódjaként, ami újra örökösödési harcokhoz vezetett. Ezekből az aragón uralkodó, V. Alfonz (1416–1458) került ki győztesen, aki 1442-ben bevonult Nápolyba és feleségére, Máriára hagyva Aragónia kormányzását, ott rendezte be udvarát. Halálakor törvénytelen gyermeke, I. Ferdinánd örökölte a trónt (1458–94) A Nápolyi Királyság 1503-ban egyesült ismét a Szicíliai Királysággal, most már spanyol közreműködéssel, a Katolikus Ferdinándot és utódait képviselő alkirályok irányítása alatt.

      A pápaság késő középkori történetét nem csupán az avignoni „fogság”, az azt követő egyházszakadás és a nagy zsinatok jelentik, hanem a pápai állam belső fejleményei is. 1347-ben Cola di Rienzo tett kísérletet a köztársasági Róma megteremtésére, ám 1350-ben egy arisztokrata összesküvés miatt elmenekült a városból. 1354-ben visszatért, de zsarnoki módszerei miatt fellázadtak ellene és megölték. A római helyzet bizonytalansága is késztette arra az avignoni pápai udvart, hogy a Pápai Állam igazgatásának rendbetételével Egidio Albornoz bíborost bízza meg, aki 1357-ben kiadott rendelkezéseivel egységesítette a pápai területek kormányzását. Az igazi újjászervezés azonban a nyugati egyházszakadás után az ismét egységes latin kereszténység fejévé választott V. Márton pápa (1417–1431) nevéhez fűződik, aki hatékony állami és igazgatási szervezetet kezdett kialakítani. Az európai egyháztól származó jövedelmek mellett ekkor kezdték módszeresen kiaknázni a belső gazdasági erőforrásokat. A 13. századra visszamenő gyakorlat szerint az államon belül megkülönböztették a közvetlenül alávatett (immediate subiectae) és a közvetetten alávetett (mediate subiectae) területeket. Az előbbi esetben részben a helyi commune vagy úr kezében, részben pedig a pápai tisztségviselők (rector, legatus) kezében volt a politikai irányítás. Ide tartoztak olyan nagy városi közösségek is, mint Bologna, Perugia, Ancona vagy Ascoli. A második esetben meghagyták a helyi nemesi családok autonómiáját (pl. Urbino, Camerino).

Észak-és Közép Itália a 15. században

 

A 14–15. század fordulóján szilárdultak meg Itália északi és középső részén a nagyobb regionális államok. A Pó vidékén két nagy expanziós törekvésről beszélhetünk. Az első Milánó hercege, Gian Galeazzo Visconti nevéhez fűződött, aki a 14. század végén meghódította Veronát, Vicenzát (1387) és Padovát (1388). Sőt, a hódítás számos, az Appenninektől délre eső területet és várost is Milánóhoz csatolt, mint Pisa, Siena, Perugia (1399), és 1400-ban Bolognát is elérte. A másik expanziós hullámot, amely természetesen részben válasz is volt az elsőre, Velencének a 15. század első felében végrehajtott terjeszkedése jelenti. Velence ugyanakkor 1381-ben történetének egyik legsúlyosabb válságát élte át, amikor a genovai hajóhad már a várost fenyegette. A chioggiai győzelem azonban elhárította a veszélyt, s Velence egyre inkább a szárazföldi területek (Terraferma) megszerzésére törekedett. E törekvés a 15. sz. elején hozott látványos eredményeket, amikor is északkeleten a priaul-aquileiai pátriárkátus (1420), míg nyugaton, 1404 és 1428 között Milánó visszaszorításával Padova, Vicenza, Belluno, Verona, Brescia és Bergamo került velencei uralom alá.

      VIII. Amadé uralma alatt (1391–1440) erősödött meg a Savoyai Hercegség, magába olvasztva egyrészt az alpesi területeket (Aosta, Susa völgye, Vaud vidéke), másrészt a mai Piemonte tartomány nagy részét. Az északi területekre jellemző, hogy az itteni hatalmasságok a német-római császároktól szereztek legitimációt, legtöbbször pénzért vásárolva uralkodói címeket. Gian Galeazzo Visconti 1395-ben milánói herceg lett, majd VIII. Amadé 1416-ban Savoya hercegévé emelkedett. Gian Francesco Gonzaga, aki Mantova ura volt, 1432-ben őrgrófi címre tett szert. Borso d’Este 1452-ben Modena és Reggio, majd 1471-ben Ferrara hercegévé vált.

      Az Appeinninektől délre Firenze regionális állama a 14–15. század fordulóján indult növekedésnek: ekkor lett a városé Arezzo (1385), ekkor számolták fel Pistoia önkormányzatát, s 1409-ben került sor Pisa, majd 1414-ben Livorno meghódítására. Akárcsak Velence esetében, itt is fontos szempont volt, hogy gátat vessenek a Viscontiak terjeszkedésének. A válasz azonban nem maradt el, Filippo Maria Visconti (1412–1447) 1421-ben hercegségéhez csatolta Genovát, amit a milánóiak 1435-ben elveszítettek, de 1464-től 1478-ig, majd 1487-től 1499-ig újra a magukénak mondhatnak. A Visconti terjeszkedés 1423-ban Romagna egy részét is elérte. Velence és Firenze reakciója az volt, hogy 1426-ban Visconti-ellenes szövetséget alakítottak, amelyhez a Gonzagák, az Esték és VIII. Amadé is csatlakozott. A szövetség 1427-ben Maclodiónál leverte a milánói haderőt, melynek következtében a ferrarai béke stabilizálta a különféle államok határait. Új fordulatot adott az eseményeknek, hogy aragóniai V. Alfonz igényt formált a nápolyi trónra, amiben Filippo Maria Visconti nagy fenyegetést látott. A genovai flotta felhasználásával 1435-ben Ponzánál vereséget mért az aragón hajóhadra, s magát Alfonzot is fogságba ejtette. A két uralkodó között azonban a fogság idején szövetség jött létre, amely ellen Velence vezetésével az összes itáliai hatalom felsorakozott. Ezt a koalíciót először a Cosimo de’Medici irányítása alatt álló Firenze törte meg azzal, hogy Milánó felé közeledett, majd a Bizánc elestét (1453) eredményező oszmán török fenyegetés, amellyel elsősorban Velencének kellett szembenéznie, enyhítette a belső, itáliai ellentéteket. Mindennek következtében, elsősorban Cosimo kezdeményezésére kötötték meg 1454-ben Lodiban azt a békét, amely létrehozta az itáliai államok laza szövetségét, az itáliai ligát. Az öt jelentős állam: a Nápoly–Szicíliai Királyság, a Pápai Állam, Firenze, Velence és Milánó jelentősebb konfliktusoktól mentesen élte meg az 1498-ig terjedőig terjedő időszakot. Ekkor indított hadjáratot VIII. Károly francia uralkodó (1483–1498), hogy nápolyi trónigényének érvényt szerezzen. Ez a beavatkozás a kezdete azon háborúk sorozatának, amelyek a 16. században Itáliát két külső hatalom, a spanyolok és a franciák vetélkedésének színterévé tették.

 

Lengyelország

 

A nyugati szláv területek

 

Nyelvészeti, történeti és régészeti kutatások alapján a szláv őshazával kapcsolatban számos elmélet látott napvilágot, amelyek között kisebb különbségek vannak, de többségük abban megegyezik, hogy a szláv őshaza erdős mocsaras területen lehetett. Ez a terület a Visztula, és a Dnyeper folyók közé tehető a Kárpátoktól északra, központi része a Pripjaty folyó erdőségekkel borított mocsaras vidéke.

      Az 4–5. századi népmozgásokkal együtt a szlávok törzsei is vándorolni kezdtek, egyik nagyobb csoportjuk keleti irányba húzódott Kelet-Európa erdős területein, őket nevezték a korabeli források antoknak, a másik águk nyugati-délnyugati irányba mozdult el az Elba és a Kárpátok térsége felé, őket nevezték a kortárs történetírók sclavinoknak. A szlávok vándorlását jelentősen befolyásolta az avarok megjelenése a VI. század közepén a kelet-európai steppén. Az avarok megsemmisítették a Tiszától keletre fekvő gepida államot (567), majd elfoglalták a Kárpát-medence nyugati felét is, ahonnan elűzték a longobardokat. Az avar hódítás idején a szláv népesség egy jelentős része a Balkán-félszigetre nyomult, a nyugati szlávok pedig a Frank Birodalom határáig jutottak.

      Samo vezetésével (628–653) szerveződött meg a nyugati szlávok első jelentősebb politikai alakulata, amelynek létezéséről a korabeli források is beszámoltak. Samo sikeresen harcolt az avarok és frankok ellen, de a hatalma alatt egyesülő szláv törzsek még nem voltak képesek szilárd politikai alakulatot, államot szervezni. Samo halála után a törzsi politikai keretek hosszú időre meghatározóvá váltak.

      A morva állam volt a következő jelentősebb politikai alakulat, amely a nyugati szlávok jelentős részét egyesítette. A morva törzs vezetői legyőzték a Duna, Morava és Fehér-kárpátok közötti terület szláv törzseit, Mojmir fejedelem (830–846) a cseh és luzsicei területeket is meghódította. A Nyitra-vidék urának számító Pribina fejedelem 833-ban Mojmir támadása után elmenekült, így a mai Szlovákia nyugati területei is Mojmir hatalma alá kerültek. Kialakult Morávia, vagyis a Morva Birodalom, amelyet Mojmir halála után Rasztiszláv fejedelem (846–870) irányított. A nyugati szlávok körében ekkor kezdett terjedni a kereszténység, Mojmir 812 körül megkeresztelkedett, 845-ben tizennégy cseh törzsfő járult Német Lajos keleti frank király elé Ratisbornba, a kereszténység felvétele okán. A passaui püspökség jelentős szerepet vállalt a morvák megtérítésében, de a keleti frank egyház térnyerése a német politikai befolyás erősödését is elősegítette. Rasztiszláv szövetséget kötött Bizánccal, majd országába hívta Cirillt és Metódot, akik 863-ban kezdték térítő és egyházszervező munkájukat Moráviában. A nyitrai területeket Szvatopluk kapta, és ott részfejedelemséget szervezett Morávián belül. A keleti frankok megdöntötték Rasztiszláv uralmát, amelyben Szvatopluk is segítette őket, de a morvák fellázadtak a frankok ellen. Szvatopluk a felkelés élére állva magához ragadta a fejedelmi hatalmat (870–894). A frankok és a magyarok erőteljes támadásai következtében Morávia vereséget szenvedett és felbomlott. A cseh területek német, a keleti morva területek magyar befolyás alá kerültek.

      A nyugati szlávok más csoportjai az Visztulától az Elbáig terjedő területeken telepedtek le. Az Elba mentén számos pogány szláv törzs élt a 9–10. században, ezek a törzsek nem jutottak el az önálló államalapításig. A németek keleti terjeszkedésének első jelentős lépése volt, hogy kiterjesztették királyságuk keleti határát az Elba vonaláig a 10. században. A Billung Őrgófság, Nordmark, a Meisseni Őrgrófság és a Zeitzi Őrgrófság megszervezésével a német határ elérte az Odera folyó vonalát, és Németország közvetlen határos lett a lengyel törzsek területeivel.

      A 9–10. században több tucat kisebb lengyel törzs nagyobb törzsekbe, illetve törzsszövetségekbe szerveződött, amelyek szállásterületei alapjául szolgáltak a későbbi tartományi berendezkedésnek. A wiślánok és lendzianok a Visztula felső folyása mentén (Kis-Lengyelország), a mazóviánok a Visztula alsó folyásától keletre (Mazóvia), a polánok a Warta folyó mentén (Nagy-Lengyelország), a ślężianok az Odera vidékén (Szilézia), a pomeránok Pomerániában, a goplánok Kujáviában rendezkedtek be. Az Odera középső szakasza mentén a Warta torkolatvidékétől délnyugatra Lubusz vidékén a lubusánok kisebb törzse élt.

 

Lengyelország kialakulása

 

A lengyel állam magterülete a polánok törzsének szállásvidékén alakult ki, Gniezno és környéke a Warta folyó vidékén kedvező feltételeket biztosított nagyobb lélekszámú népesség megtelepedésére, kedvező geopolitikai helyzete révén eléggé távol volt a német államtól, amely hódító hatalomként lépett fel. A Visztula felső szakasza mentén élő wiślánok, akik szintén eljutottak az államalapításig, a Cseh Királyság befolyási övezetébe kerültek.

      A lengyel állam Gniezno körül kezdett megszerveződni, ez a település már a 9–10. század fordulóján jelentős hatalmi központtá vált, várral védett fejedelmi székhely volt viszonylag jelentős népességgel és gazdasággal. Mieszko fejedelem (960–992) hatalomra kerülésének idejében Gniezno jelentős fejedelemséggé vált. Mieszko 966-ban megkeresztelkedett, és ezzel fejedelemsége a latin nyugati világhoz csatlakozott. A polán fejedelemség meghódította a goplánok szállásterületét a későbbi Kujáviát és Mazóvia jelentős részét. Mieszko 967-ben elérve az Odera torkolatvidékét kijutott a Balti-tenger partjaira, és ezzel konfliktusba került a Német Királysággal, amely az Elba és az Odera közötti szláv törzseket igyekezett alávetni. Mieszko legyőzte a Warta torkolata mentén Cedyniánál Hodon őrgrófot 972-ben. II. Ottó német király 979-ben hadjáratot vezetett a lengyelek ellen, akik sikeresen védekeztek, a kialakuló hatalmi egyensúly eredményeként Nyugat-Pomeránia Mieszko ellenőrzése alatt maradt, és a lengyel határ az Odera mentén rögzült. A lengyel területek délnyugati része cseh uralom alatt állt, de Mieszko vezetésével a lengyelek győzelmet arattak a csehek felett (989–992), és ennek eredményeként Csehországtól megszerezték Sziléziát és Krakkó vidékét. Mieszko hatalma erősítésére várakat épített, 968-ban pedig Pozńanban működni kezdett az első missziós püspökség, halála után (992) fia, Bátor Bolesław lett a fejedelem.

      Bolesław kiváló politikusként és hadvezérként megszilárdította a Piast dinasztia hatalmát és megerősítette államát. III. Ottó császár az 1000. évben Gnieznoba utazott Adalbert sírjához, a látogatás célja politikai jellegű volt, a tárgyalások eredményeként Gneznoban érsekséget alapítottak, és több püspökség felállításáról döntöttek (Krakkó, Wrocław, Kołobrzeg). Ezek a sikeres tárgyalások a független lengyel fejedelem hatalmának és fejedelemségének elismerését jelentették.

      II. Henrik császár (1002–1024) uralkodása alatt fellángolt a német–lengyel ellentét, Bolesław 1004-ben megpróbálta meghódítani Csehországot, de II. Henrik megakadályozta tervét. Ugyancsak területi viták alakultak ki Lusatia (Łużyce, Lausitz) és Milzenland (Milsko) kapcsán, amelyek az Elba vidékén élő szlávok területei voltak, de a német és lengyel uralkodó is befolyása alá akarta vonni ezeket a területeket. Elhúzódó konfliktus bontakozott ki, amely alatt több háborús év terhelte a két ország viszonyát (1004–1005, 1007–1013, 1015–1018). A bautzeni béke zárta le ezt az időszakot, amelynek értelmében a vitatott területek lengyel kézen maradtak, és a lengyel fejedelem megkapta Morvaországot, de a történelmi korszakokon átívelő német–lengyel ellentét és bizalmatlanság gyökerei ide vezethetők vissza. Ezután Nyugat-Pomeránia függetlenedett Lengyelországtól, de Kelet-Pomerániát és a tengermelléket Gdańsk körzetével sikerült megtartani.

      Bolesław kihasználva a Kijevi Fejedelemség belviszályát, a lengyel határokat keleten kiterjesztette a Bug folyóig, és elfoglalta a Czerwień körüli területeket, délkeleten pedig bekebelezte a San folyó völgyét, Przemyśl várát, és a határt a Dnyeszter folyó felső szakasza mentén jelölte ki. Bolesław uralkodása utolsó évében (1025) királlyá koronáztatta magát Gnieznóban. Ettől az időtől kezdett elterjedni a Polonia (Polska) elnevezés Lengyelország neveként, ugyanakkor az egyes lengyel tartományok neve is elterjedt (Nagy-Lengyelország Polonia Maior, Kis-Lengyelország Polonia Minor), területi kiterjedésük lassanként rögzült.

      Az első Piastok alatt kiépültek az állam és az egyház területi intézményei, a püspökségek mellett több monostort és számos templomot is alapítottak. Több tucat vár és földbirtok biztosította a fejedelmi hatalom alapját, amelyek mellett kiemelkedett néhány különösen jelentős fejedelmi, illetve tartományi hatalmi központ (Gniezno, Poznań, Wrocław, Krakkó, Sandomierz, Płock, Kruszwicza, Gdańsk, Łęczyca). A Kárpátoktól északra, az Odera és a Bug folyók között kialakult lengyel állam területe hozzávetőlegesen 250000 km² volt, lakónak száma pedig a 11–12. században elérhette az 1,2 millió főt.

      II. Mieszko (1025–1034) és utódai uralkodása alatt a belső lázadások és külső támadások miatt megingott Lengyelország hatalmi helyzete, német fennhatóság alá került Lusatia és Milsko vidéke. Merész Bolesławnak (1058–1079) sikerült 1075-ben pápai támogatással megerősíteni a lengyel egyházat, és Płockban új püspökséget alapítani. Nyugat-Pomeránia keresztény hitre térítése az 1124–1128 körüli években kapott új lendületet, amikor a régi kołobrzegi püspökséget felváltotta az usedomi, Kujávia területén pedig Włocławekben szerveződött püspökség, amelynek területe Kelet-Pomerániát is felölelte. A német határ mentén az Odera vidékén a lubuszi püspökség területe lengyel ellenőrzés alá került.

 

Lengyelország a 12–13. században

 

III. Ferdeszájú Bolesław halálakor (1138) felosztotta országát fiai között, de szándéka szerint megtartotta volna a főfejedelmi (senior) méltóságot. A lengyel jogban nem terjedt el az elsőszülötti öröklés, az utódok pedig követelték részüket az örökségből, ami belháborúkhoz vezetett. Az első felosztás szerint Kis- és Nagy-Lengyelország, valamint Pomeránia a legidősebb fiút illette a főfejedelmi ranggal. Az ország még további négy részfejedelemségre tagolódott (Mazóvia és Kujávia, Nagy-Lengyelország nyugati része, Szilézia, Sandomierz). A későbbiek folyamán ezt a felosztást további felosztások követték a hatalmi viszonyok és az örökösök száma szerint. A Piast-dinasztiának több ága alakult ki, amelyek utódai gyakran további dinasztikus ágakat alapítottak, és az örökölt részfejedelemségek tovább osztódtak. Lengyelország tartományokra esett szét, kialakultak a sziléziai, nagy-lengyelországi, kis-lengyelországi, mazóviai és kujáviai Piast-ágak. A sziléziai Piastok családja legalább hat rokoni ágra tagolódott az idők folyamán, és részfejedelemségeik ennek megfelelően aprózódtak.

      A 13. század folyamán húsznál több részfejedelemség alakult ki, amelyek jelentős önállósággal rendelkeztek, a krakkói fejedelemnek nem volt tényleges hatalma az egyes részfejedelemségek felett. A részfejedelemségek kora kétszáz éven keresztül tartott, de ez nem vezetett Lengyelország hűbéri alávetéséhez, mivel Oroszország és a Német Királyság is hasonló belső gondokkal nézett szembe. A kijevi fejedelemség szintén részfejedelemségekre tagolódott, Németországban pedig a tartományúri hatalom megerősödése jelentősen gyengítette a császári hatalmat. A lengyel részfejedelemségek hozzájuk hasonló erővel rendelkező ellenfelekkel álltak szemben. A brandenburgi őrgrófok Nagy-Lengyelország fejedelmeit akarták hűbéri függésbe vonni, a krakkói fejedelmek pedig a halicsi orosz fejedelemség megszerzése miatt kerültek összeütközésbe a magyar királyokkal. A lengyel területeket a poroszok és litvánok támadásai is fenyegették, akik még a 13. század kezdetén is pogányok voltak. Mazóviai Konrád fejedelem segítségül hívta a német lovagrendet a poroszok ellen, 1225–1226-ban átadta nekik a chełmnói területet. A lovagrend sikerrel hódította meg a poroszok földjeit, négy püspökséget alapított, közöttük egyet Chełmnóban, ezek a püspökségek a rigai érsekségnek voltak alárendelve.

      Lengyelországot a német terjeszkedés mellett a tatár támadás is fenyegette, a tatárok 1241-ben több győztes ütközet (Tursk, Chmielnik) után feldúlták Sandomierz, Wiślica és Krakkó vidékét, majd betörtek Sziléziába és Legnica mellett is sikerrel csatáztak a lengyelek ellen. A tatár rablótámadások megismétlődtek a század folyamán (1259, 1287), de nem veszélyeztették a lengyel fejedelemségek függetlenségét, és az ország területi egységét. Ezzel szemben a német terjeszkedés egyre nagyobb területeket szakított el a lengyel fejedelemségektől, 1252-ben Lubusz vidéke a Brandenburgi Őrgrófság fennhatósága alá került. Brandenburg tovább terjeszkedett, és Nyugat-Pomeránia déli részét elfoglalva megalapította Neumarkot. A német lovagrend 1282-ben megszerezte Gniew területét a Visztula torkolatától délre, 1308-ban pedig elfoglalta Gdańskot, ezután Dobrzyń környéke és Kujávia következett. A lovagrend 150 évre megszerezte Kelet-Pomeránia területét.

 

Lengyelország a 14. században

 

A lengyel részfejedelemségek alávetése, illetve területeik megszerzése a 13. század végén is jelentős erőkkel zajlott, II. Vencel cseh király Szilézia mellett, Nagy- és Kis-Lengyelországra is igényt formált. A belső konfliktusoktól is megosztott Lengyelország egységének helyreállításában Władysław Lokietek (1260–1333) harca jelentős eredményeket hozott, sikerült bevonulnia Krakkóba, és hosszú harcok után biztosította hatalmát Kis- és Nagy-lengyelország felett. Nagy Kázmér (1333–1370) tovább folytatta az ország egyesítését, de a siker érdekében súlyos engedményeket kellett tennie, 1339-ben a krakkói békében elismerte a cseh király hűbérúri fennhatóságát Szilézia felett, amit 1348-ban megismételt (namysłówi béke). Kázmér hosszú tárgyalások után 1343-ban Kaliszban békét kötött a német lovagrenddel, megkapta Kujávia és Drobzyń területét, de lemondott egész Pomerániáról és Danzigról. A lengyel király 1340-ben bekapcsolódott a Halicsi fejedelemségért folytatott harcba, amit a dux Russiae cím igénylése is jelzett, de a szomszédos hatalmak (Litvánia, Magyarország, Arany Horda) is bejelentették igényüket. A litvánok megszállták Halics északi részét (Volhínia) a tatárok pedig betörtek Lengyelországba. Halics (Ruténia) 1349 és 1366 között lengyel fennhatóság alá került, de hosszú ideig még nem tagolódott be a Lengyel királyságba, a lengyel királyi kancellária külön tartományként (regnum Russiae) kezelte.

      Kázmér 1351-ben hűbéri függésbe vonta Mazóviát, és a Bug folyó mentén lengyel hűbéres hercegségeket alapított (Chełm és Bełz, valamint Włodzimierz).

      A litvánok a 14. század második felében jelentős orosz területeket hódítottak meg, a széttagolódott és egymással is ellenséges orosz fejedelemségek a mongoloknál és a litvánoknál is gyengébbek voltak. Algirdas litván fejedelem 1362-ben a Dnyeper mentén legyőzte a tatárokat, és a litvánok 1363-ban elfoglalták Kijevet, majd 1375-ben Polotszkot végül 1403-ban Szmolenszket.

      Nagy Lajos lengyel királyként (1370–1382) fenntarotta Ruténia külön tartományi státuszát, támogatta a városok fejlődését (Lwów, Rzeszów, Jaroszlav, Krosno, Sanok), amelyekben német telepesek jelentek meg, akik elsősorban a magdeburgi jogok szerinti kiváltságokban részesültek. Ezek a városok biztosították a Fekete-tenger felé vezető átmenő kereskedelmet. Halicsban 1375-ben római rítusú érsekség kezdett működni, amely később Lwówba települt. Nagy Lajos halála után a lengyelek fennhatóságuk alá vonták Halicsot, amelyet csak 1434-ben tagoltak be Lengyelország intézményi és jogi rendszerébe, területét Ruténia, Volhínia, Podólia néven vajdaságokba osztották, és a lengyel törvények alá rendelték.

      Lengyelország hatalmi helyzetében jelentős változás kezdődött 1385-ben, amikor a krewói unió révén Lengyelország és Litvánia történelme összekapcsolódott. Hedvig lengyel királynőt feleségül vette Jagelló litván fejdelem, aki 1386-ban a latin rítusú kereszténységet választotta. A két ország között tartós perszonálunió alakult ki, amelyet a Bug menti Horodłóban 1413-ban kötött unió is megerősített. Litvániában lassanként megjelentek a lengyel területi berendezkedéshez hasonló intézmények, a püspökségek, vajdaságok, várnagyságok. Litvánia fővárosában Vilnóban 1387-ben püspökség szerveződött, amely Gniezno alárendeltségébe tartozott.

 

Lengyelország és Litvánia a 15. században

 

A lengyelek és litvánok közötti összefogást a külső fenyegetettség erősítette, a tatárok mellett, a német lovagrend jelentette a fő veszélyforrást. A lovagrend megszerezte Neumarkot Brandenburgtól 1402-ben, és 1404-ben Samogitiát is elfoglalta Litvániától. Elhúzódó háború alakult ki a lovgarend és a lengyel–litván erők között (1409–1410), amelyben döntő fordulatot eredményezett a lengyelek grünwaldi (1410) győzelme. A lovagrend a toruńi békében (1411) lemondott Samogitiáról és Dobrzyń védékéről. A második toruńi béke (1466) tizenhárom éves háborút zárt le (1454–1466). Lengyelország elfoglalta a német lovagrendtől Kelet-Pomerániát, Chełmno vidékét, a warmiai püspökség területét, Malbork, Gdańsk, Toruń és Elbląg városokat. Ebből a területből alakult ki a Királyi Poroszország, amely a Lengyel Királyság jelentős kiváltságokkal rendelkező tartománya lett. A német lovagrend Poroszországi területéből megalakult a Porosz Hercegség, amelynek központja Königsberg lett, és ez a tartomány a lengyel király hűbéres területévé vált. A német lovagrend livóniai területei a rend irányítása alatt maradtak, és ott a lovagrend szuverén hatalmat gyakorolt.

      Lengyelország délkeleti irányba is terjeszkedett, 1430-ban Nyugat-Podóliában vajdaságot szerveztek Kamieniec központtal, Kelet-Podóliát a litvánok foglalták el már korábban 1403-ban. A litvánok elérték a Dnyeper torkolatát, és kijutottak a Fekete-tenger partjára, ezen a területen összeütközésbe kerültek a törökökkel és a Krími Kánsággal. A török szultán 1475-ben vazallusi függésbe kényszerítette a krími tatárokat, 1484-ben pedig elfoglalta Kilia és Akkerman kikötőit. Lengyelország válaszként vazallusi függésébe vonta a Moldvai Fejedelemséget.

 

A német lovagrend a Baltikumban

 

Az 1190-ben alapított akkoni német ispotály a Staufok politikájának köszönhetően 1198-ra lovagrenddé alakult. Tagjai elsősorban német területekről érkeztek, de a szabályzat nem tiltotta a más nemzetiségűek felvételét sem. A rendhez felszentelt paptestvérek, lovagok, fegyvernökök, novíciusok és szolgák tartoztak, de időszakosan csatlakoztak keresztes fogadalmat tett segítők és világi életet élő támogatók, ún. féltestvérek is. A rend legfelső vezetője a nagymester, helyettese a nagykomtúr volt, a legfontosabb ügyekről az évente összehívott nagykáptalan döntött. A német területeken lévő Landkomturságok élén a Deutschmeister, a porosz és livóniai területek élén a provincialis magister állt; a vezetéshez tartozott még az ellátásért felelős Trapier, a pénzügyeket kezelő Tressier, az ispotályokat felügyelő Spittler és a rend katonai parancsnoka, a Marschall. A kommendák v. rendházak élén Komtur, Pfleger, ill. Vogt állt; a közepes területi egységek (Ballei, Komturei) irányítója a Landkomtur, míg a nagyobb területeké a Landmeister volt.

      A sikertelen térítési kísérleteket követően 1198-ban német katonai akció indult Livóniába. Az első jelentős sikereket Albert rigai püspök érte el, aki a megszerzett területek védelmére megalapította a Kardtestvérek Rendjét (1202). A rend a litvánoktól elszenvedett veresége után beolvadt a Német Lovagrendbe (1237), amely akkorra már a térség fontos tényezőjévé vált. A német lovagrend a Szentföldről Velencén keresztül először a Barcaságba érkezett, ahol II. András magyar király határvédelmi feladatokkal bízta meg. A lovagoknak azonban 1225-ben távozniuk kellett Erdélyből, miután itt önálló állam létrehozására törekedtek. Még ugyanebben az évben Konrád mazóviai fejedelem kérte a segítségüket a pogány poroszok ellen. Miután a lovagok önállósági törekvéseikhez II. Frigyestől és Mazóviai Konrádtól garanciákat is kaptak (rimini aranybulla 1226; kruschwitzi szerződés 1230), megkezdődhetett a porosz területek elleni 1285-ig tartó keresztes háború. 1235-re meghódították Pomesaniát, a Visztula-öblöt elérve pedig kelet felé haladtak tovább, hogy összeköttetést teremtsenek az 1237 óta szintén az érdekeltségi körükbe tartozó Livóniával. A livóniai csapatok 1242-ben a Csúd-tó jegén súlyos vereséget szenvedett Alekszander novgorodi fejedelemtől, ami nyilvánvalóvá tette, hogy északkelet felé lehetetlen tovább terjeszkedni. Kurland (1245) és Samland (1255) meghódítása után már csak a litvánok lakta Samaiten választotta el a lovagrend két ágát; az ide évente meghirdetett keresztes hadjáratok a késő középkor lovagságának fontos próbájává váltak, de tartós sikereket nem hoztak.

      Kelet-Pomeránia (Pommerellen) és Gdanszk elfoglalása (1308) a lengyelek jóindulatának elvesztését eredményezte a lovagrend számára. Bár a Hedvig trónörökös és Jagelló fejedelem házasságával létrejött lengyel–litván unió (1385) nem fenyegette a lovagrendet, az továbbra is pogánynak minősítette és támadta a litvánokat, s ezzel végül önmaga okozta vesztét. A grünwaldi csatában (1410) a német lovagrend olyan sebet kapott, amelybe lassan elvérzett. A háborús költségek, a kártérítés és a következő évek külpolitikájának következében a rend egyre több anyagi áldozatot követelt a városoktól és a helyi nemességtől, mire ezek szövetségre léptek, és a lengyel királynak vetették alá magukat. Az ezt követő háborút lezáró második toruńi békében (1466) a lovagok elveszítették Kelet-Pomerániát (Pommerellen) és részben legrégibb területeiket, így a Kulmerlandot és a rend központját, Marienburgot is. Brandenburgi Albrecht nagymester még megpróbálta diplomáciai és katonai akciókkal helyreállítani a rend hatalmát, azonban sikertelenül. A lovagok és a lengyel királyság viszonyát 1525-ben véglegesen tisztázó megállapodás értelmében a lovagrend állama világi fejedelemséggé alakult, és a királyság része lett.

Német-római Birodalom

 

Keleti Frank Királyság (843–911)

 

A verduni szerződés három részre osztotta a Frank Birodalmat, amelyek közül a keleti, Német Lajosnak (817–876) juttatott rész a középkori Német Királyság elődjének tekinthető. Amikor Német Lajos meghalt (876), birtokain fiai osztoztak. Bajorország a délkeleti határgrófságokkal együtt Karlmann (876–880), Frankónia, Thüringia és Szászország III. Lajos (876–882)‚ a délnyugati Alemannia (Svábföld) pedig III. (Vastag) Károly kezére került. Lotaringia, amely nevében korábbi ura II. Lotár nevét őrzi, az ő halála (869) után a meerseni szerődéssel (870) két részre lett osztva. Kelet-Lotaringia Német Lajos birtokába került Aachennel, amely a régi Karoling birodalom egyik legfontosabb politikai központja volt. Halálakor a nyugati frank uralkodó, Kopasz Károly (840–877) kísérletet tett a tartomány megszerzésére, ám az andernachi csatában III. (Ifjabb) Lajos (876–882) keleti frank királytól vereséget szenvedett. Ezt követően 880-ban a ribemont-i szerződéssel a Nyugat-Lotaringia is a keleti frank királysághoz került. Testvéreinek halálát követően III. (Vastag) Károly nem Csupán a keleti frank területeket egyesítette, hanem 881-ben a császári címet is megszerezte, amiről azonban 887-ben Triburban a birodalom előkelői lemondatták. Keleti frank uralkodóként utódjául Karlmann fiát, Karinthiai Arnulfot választották meg, aki szintén császár lett (896), ám hamarosan meghalt (899). Fia, Gyermek Lajos (899–911) idején a királyságot meg-megújuló külső támadások fenyegették, s ekkor erősödtek meg a kora-középkori germán etnikumokról elnevezett, ám ekkor már az eredeti etnikai jelleget jórészt csak a nevükben őrző úgynevezett „törzsi hercegségek” (Stammesherzogtum): Szászország, Thüringia (ekkor még csak őrgrófság), Bajorország, Frankónia, Svábföld, illetve Lotaringia. Fontos terület még délkeleten a Karoling őrgrófságból kialakult Karintia, amely azonban 907 és 976 között a bajor hercegség részét képezte.

      Lajossal kihalt a Karolingok keleti férfiága (911), így a királyság előkelői a frank hercegség urát, I. Konrádot (911–918) választották uralkodónak, aki azonban nem volt képes gátat vetni a hercegségek önállósodásának. A Szász Hercegség vált a legerősebbé, amelynek urai Thüringiát is megszerezték, Konrád gyengeségét jelezte, hogy a nyugati frankok időlegesen még Lotaringiát is befolyásuk alá vonták. Konrád halálakor azonban az szászok bizonyultak erősebbnek, és a szász Liudolf családból származó I. Madarász Henriket (919–936) választották királlyá. Ő azután elérte, hogy a délnémet előkelők, II. Burchard sváb herceg és Arnulf, akit a délnémet urak választottak királlyá, meghódoljanak előtte. 921-ben a nyugati frank uralkodó, „Együgyű” Károly (893–923) szerződésben ismerte el a keleti frank területek önállóságát. Henriknek 925-ben Lotaringiát sikerült a nyugati frankoktól visszaszereznie.

      Keleten a határ nagyjából az Elba és a Saale folyók vonalán állandósult. Ezek mentén két őrgrófság jött létre: északon Nordmark, a cseh határokkal szomszédosan pedig Ostmark. A keleti frank hatalom története szorosan összekapcsolódik a korai morva „állammal”. Mojmir morva fejedelem hatalma (kb. 830–846) a cseh erdőtől a Garamig terjedt, de Német Lajos megdöntötte hatalmát és unokaöccsét, Rasztiszlávot emelte a helyébe (846–870), aki azonban függetlenedett a keleti frank uralkodótól. Hatalomra kerülését közvetlenül megelőzően tizennégy cseh fejedelem megkeresztelkedett, ám Rasztiszláv attól tartott, hogy a birodalmi befolyás ezáltal erősödni fog országában, ezért a szlávul miséző Cirillt és Metódot kérte föl a térítés folytatására. Utóda, I. Szvatopluk (870–894) 874-ben Forcheimben békét kötött a keleti frankokkal.

      A keleti határvidékek más területei is a keleti frank befolyás növekedését mutatják. 849-ben szorb őrgrófságot említenek a források. Karantániában a 810-es évektől grófok léptek az itteni korábbi hercegek helyébe. Pannóniában Német Lajos támogatásával az a Pribina († kb. 862), alapított fejedelemséget, aki Nyitráról Mojmir terjeszkedése elől menekült el. A politikai befolyás növelésének a térítés is eszköze volt. A 798-ban érsekségi rangra emelt Salzburg a Dráva és a Duna között jutott missziós területhez, míg a csehek és morvák térítése Regensburg, majd Szvatopluk halála után Passau feladata volt.

Német Királyság (10–11. század)

 

Politikatörténeti szempontból a középkori német királyság története a szász dinasztiával kezdődik (919–1024). A királyságnak nem volt állandó székhelye, az egyes uralkodók elsősorban a saját családi birtokaikra támaszkodhattak Ugyanakkor ebben az időszakban szerezték meg a német királyok az Itáliai Királyság fölötti uralmat és alapították újra a császárság intézményét nyugaton (I. Ottó, 962). Az Elba és a Saale vidékén szláv törzsek éltek, az obodritok (Mecklenburg környékén), vilcek (liuticsok), szorbok az Elba és Saale folyók között. I. „Madarász” Henrik (919–936) megszilárdította a védelmi rendszert és várak építésébe fogott. Ezekben fegyverforgató parasztok, az úgynevezett agrarii milites is fontos szerephez jutottak a védelmi feladatok ellátásában. 933-ban a merseburgi ütközetben vereséget mért az országára törő magyarokra. Henrik nevéhez olyan városok megalapítása fűződik, mint Quedlinburg, Merseburg és Magdeburg.

      Fia, I. Ottó (936–973) az uralkodói hatalmat úgy erősítette meg, hogy a hercegségek élére saját családtagjait állította. Lotaringiát vejére, Vörös Konrádra, majd testvérére, Brúnó kölni érsekre bízta, Bajorországot öccsének, Henriknek, a Sváb hercegséget fiának, Liudolfnak adta. Ottó támaszkodott az érseki és püspöki központokra, az uralkodói patronátus alatt álló, kiterjedt birtokokkal rendelkező kolostorokra. Udvarába gyűjtötte azokat az egyháziakat, akikre a későbbiekben fontos kinevezések vártak (birodalmi kápolna), az országon belüli utazásai során a nagy egyházi intézmények látták el az udvart és nagy létszámú haderőt is rendelkezésére bocsátottak. Ezt a gyakorlatot utódai is folytatták. A világi és az egyházi hatalom eme, 10–11. századi német összefonódását szokás birodalmi egyházi rendszernek (Reichskirchensystem) nevezni.

      Ottó Lech-mezei győzelme (955) végleg elhárította a magyar fenyegetést. Uralma idején a keleti határ nagyjából az Odera–Neisse vonalára tolódott ki. E vonal mögött északon terült el Hermann Billung, délebbre pedig Gero őrgrófsága. Gero halála után után (965) az általa uralt területen három őrgrófság alakult: Nordmark (Altmark), Ostmark (Lausitz), Meisseni Mark. I. Ottó újraalapította a Nagy Károly-féle dán őrgrófságot is. A szláv térítés központjává Magdeburgot kívánta tenni. Ebből a célból került sor 937-ben a Szent Móric kolostor alapítására, azonban a mainzi érsek ellenállása miatt csak 968-ban emelkedhetett Magdeburg érsekségi rangra. Ezt követően tartoztak alá az Ottó által alapított missziós püspökségek: Brandenburg, Havelberg (948), Merseburg, Zeitz (később: Naumburg) és Meissen (968). Északabbra Oldenburg (később Lübeck), az obodritok megtérítésének kiindulópontja, a hamburgi érsekség suffraganeusa (alárendelt püspöksége) volt.

      II. Ottó idején (973–983) I. Ottó unokaöccse, „Civakodó” Henrik bajor herceg († 995) a cseh I. Boleszlávval (929–972) és a lengyel I. Mieszkóval (kb. 960–992) szövetkezett. Az uralkodónak hosszas küzdelem után sikerült levernie őket (978). Ezután, hogy a Bajor Hercegséget meggyengítse, leválasztotta róla Nordgaut, a karintiai és a veronai őrgrófságot, valamint létrehozta Ostmarkot (976), a mai Ausztria elődjét. Visszaverte Lotár nyugati frank király Lotaringia elleni támadását, és Párizsig hatolva békére kényszerítette őt (980). II. Ottó halála után (983) azonban a szláv népek lerázták a német őrgrófok uralmát. A szorbok rövidesen lengyel uralom alá kerültek, s csak 1031-ben kényszerítette újra őket II. Konrád német fennhatóság alá, ami időnként nagyon is laza volt. Az obodritok zsákmányszerző hadjáratai még a norvég partokat is fenyegették a 11–12. század fordulóján. E népek Csupán a 12. század végére váltak kereszténnyé. I. Boleszláv lengyel király elfoglalta Csehországot, ami fenyegetést jelentett a német uralkodók számára. Ezért II. Henrik még a pogány liuticsekkel is hajlandó volt összefogni a lengyelek ellen. Csehországot visszaszerezte (1004), s bár az 1018-ban megkötött bautzeni béke Lausitzot Boleszlávnak ítélte, az 1031-ben a német királysághoz került vissza.

      A németek érdeke volt Lengyelország meggyengítése, s a szláv területek megosztása, egyrészt Szilézia megszerzésével, másrészt Csehország birodalmon belül tartásával. III. Henrik (1039–1056) két hadjárattal (1040, 1041) hűbéri viszonyba vonta Csehországot, amely a nagy-lengyel területeket (Krakkó, Gniezno) elfoglaló I. Břtislav idején (1034–1055) megerősödött. A királyság hatalmi bázisa a száli dinasztia hatalomra kerülésével (II. Konrád 1024–1039) a középső német területekre (Frankónia) helyeződött át. Maga a birodalom 1033-ban a Burgundiai (Arelat) Királysággal bővült. VII. Gergely pápa (1073–1085) és IV. Henrik német király között (1056–1105, császár: 1084-től) 1075-től kibontakozó invesztitúraharc, alkalmat adott a szász és délnémet hercegeknek arra, hogy Rheinfeldeni Rudolf sváb herceget tegyék ellenkirállyá (1077), aki két évvel korábban az Unstrut-menti Homburgnál a szász és a thüringiai előkelőkkel szemben még támogatta Henriket. Henrik azonban az Elster melletti csatában (1080) legyőzte Rudolfot, az újabb ellenkirály, Herman, salmi gróf halála után (1088) már nem akadt újabb próbálkozó. Bajorországban ekkor emelkedett fel a Welf család, amely másfél évszázadon át a belső német politikai viszonyok egyik legfontosabb tényezője lett. 1070-ben Estei Azzo fia, IV. Welf lett a bajor herceg. Kivételt képez az 1077–1096 közötti időszak, amikor IV. Henrik elvette tőlük ezt a tartományt.

      Welfet II. Orbán pápa összeházasította Canossai Matilddal, hogy az Itáliában időző IV. Henriket harapófogóba szorítsa, ám a frigy hamarosan felbomlott. Henriket végül fia, V. Henrik (1105–1125) kényszerítette lemondásra, aki az invesztitúraharcot német–pápai viszonylatban az 1122-ben megkötött wormsi konkordátummal lezárta. Mivel nem volt fiúutódja, hatalmát I. Frigyes sváb herceg és IV. Henrik lánya, Ágnes házasságából született II. Frigyes sváb hercegre akarta örökíteni, azonban a frankóniai és a sváb uralkodói birtokok egyesítésén alapuló erős uralkodói hatalom nem volt kívánatos a német választóknak, ezért Supplinburgi Lotár szász herceget választották királlyá (1125–1137).

Burgundia

 

A Frank Birodalom felbomlásakor önálló politikai egységek jöttek létre a 6. században elfoglalt Burgund Királyság területén. Felső-Burgundia (Burgundia Transjurana) a verduni szerződés (843) szerint I. Lotáré lett, majd királysága felosztásakor (855) létrejött a Felső-Burgundiát is magába foglaló Lotaringia, amelyet II. Lotár (855–869) lotaringiai király kapott. A frank birodalom előkelői Vastag Károly császárt (881–887) detronizálták, Felső Burgundia urai pedig Rudolf őrgrófot emelték a tartomány királyává (888). A Welf-családból származó Rudolf nagyapja Jámbor Lajos császár második feleségének, Juditnak volt a testvére. Apja, Konrád († 878) Auxerre grófja, majd II. Lajos császár (855–875) rábízta Genf, Lausanne és Sion kormányzását. Rudolf nyomban meg kívánta szerezni Lotaringiát is, de meg kellett hátrálnia Arnulf császár előtt (887–899), aki viszont 888-ban Regensburgban elismerte Felső-Burgundia urának, azzal a feltétellel, ha lemond a további területi igényekről. Arnulf azonban ellenséges maradt Rudolffal szemben, de Arnulf († 899) és fia Zwentibold († 900) korai halála miatt Rudolf nehézség nélkül örökíthette hatalmát fiára, II. Rudolfra (912–937), aki megszerezte Aargau és Thurgau bizonyos részeit. II. Rudolfot Itália előkelői Itália királyává választották (922), de 926-ban a helyi ellenállás miatt le kellett mondania királyi címéről.

      A Földközi-tenger partvidékén (Provence) és az Alpok délnyugati lejtőin jött létre Alsó-Burgundia vagy Dél-Burgundia (Burgundia Cisjurana), nagyjából annak a királyságnak a területén, amelyet I. Lotár császár fia, Károly († 863) birtokolt. Ezt követően Kopasz Károly császár (nyugati frank király 840–877, császár 875–877) birtokolta a területet, melynek irányítását vazallusára, Lyon és Vienne grófjára, Bosóra bízta. Boso feleségül vette II. Lajos császár (855–875) lányát, Ermengardát, ami hozzásegítette ahhoz, hogy a helyi előkelők és püspökök II. „Hebegő” Lajos nyugati frank király (877–79) halála után Arelat (Burgundia) királyává tegyék (879). Székhelyét az arab támadások miatt Arles-ból áthelyezte Vienne-be. További terjeszkedési kísérletei miatt III. Lajos nyugati frank (879–882) és Karloman aquitániai király (879–884) hadjáratot indítottak ellene. Sorsáról 887-ben bekövetkezett haláláig keveset lehet tudni, királysága azonban Vastag Károly császár hűbérese lett. Miután azonban utóbbi meghalt (888), Ermengarda elérte, hogy Bosótól született fia, Lajos legyen Alsó-Burgundia királya (890).

      I. Berengár itálai királlyal szembeforduló itáliai előkelők Lajos, burgund királyt Itália királyává koronázták (900), 901-ben pedig a pápa császárrá tette. Ellentámadása során azonban Berengár foglyul ejtette Lajost, megvakíttatta, és visszaküldte Provence-ba (905), ahol 923-ig uralkodott († 928). A valódi hatalmat ugyanis egyre inkább unokatestvére, Hugó gyakorolta, aki Theobald, Vienne grófja és II. Lotár lánya, Berta házasságából született.

      Berta, akinek első férje Tusciai Adalbert volt, az itáliai nemességgel jó kapcsolatokat ápolt, és elérte, hogy Hugót itáliai királynak hívják meg (926). Ám erőszakos, a helyi érdekeket sértő politikája miatt elűzték Rómából (932). A helyi hatalmak újra II. Rudolfot szerették volna a trónon látni, akit 926-ban már lemondattak. Ám Hugó megegyezett Rudolffal: ha II. Rudolf lemond itáliai igényeiről, megkapja Dél-Burgundiát. Hugó uralmát II. Berengár 946-ban megdöntötte, ugyanakkor az alku értelmében 933-ban Alsó- és Felső-Burgundia II. Rudolf kezén Arelati királyság néven egyesült.

      II. Rudolf († 937) után fia, Konrád vette át az uralmat (937–992). Hugó azonban vissza akarta szerezni a királyságot, ezért már 937-ben feleségül vette Konrád édesanyját, Bertát, Adelhaidot pedig, aki Konrád lánytestvére volt, fiával, Lotárral házasította össze. I. Ottó német király azonban látta a fenyegetést, amit számára az jelentett, ha a burgundi uralkodók, Hugó vagy utódai szerzik meg az Itália fölötti uralmat és a császári címet. Ezért Konrádot foglyul ejtette és szigorúan kíséretében tartotta, a 950-ben meghalt Lotár feleségét, Adelhaidot, miután 951-ben Itáliába hadjáratot vezetett és magát Itália királyává koronáztatta, feleségül vette. Ez a házasság lett a jogalapja annak, hogy a német uralkodók ezt követően igényt tartottak az Arelati Királyságra. Konrád fia, III. Rudolf (993–1032), belső ellenségeivel szemben II. Henrik császár (1002–1024) segítségére szorult, aki több ízben megeskette, hogy országát rá fogja hagyni. Henrik utóda, II. Konrád, miután III. Rudolf meghalt, magát Burgundia-Arelat királyává koronáztatta. A tartományi urak ellenállása és Odo blois-i gróf trónkövetelése miatt azonban a német igényt fegyverrel kellett érvényesítenie (1033, 1034). Ezután Arelat a Német és az Itáliai Királyság mellett a Német-Római Birodalom részkirálysága lett. Konrád a fiát, III. Henriket bízta meg a királyság kormányzásával. A helyi felső klérus és a nemesek részt vehettek a birodalmi gyűléseken.

      Némelyik német császár, pl. Barbarossa Frigyes (1178) vagy utolsóként IV. Károly (1364) burgundi királynak is koronáztatta magát. A német fennhatóság, dacára annak, hogy azt a 11–12. század során a sváb hercegekkel (Rheinfeldeni Rudolf vagy a Zhringenek próbálták érvényesíttetni, névleges maradt, leszámítva a német királysághoz közeli Jura-vidéket. Kivételt jelent Barbarossa Frigyes időszaka, aki Burgundi Beatrixot vette feleségül, vagy VII. Henrik császár (1308–1313), aki a savoyai hercegekben talált támaszra. Az ország azonban fokozatosan több területre esett szét. Még a 10. század elején grófságként gyakorlatilag önállósodik Provence, hogy a 12. század elején Barcelona függésébe kerüljön, majd egy szerencsés házassággal Anjou Károly szerezze meg (1246). A délkeleti részen Savoya alakult önálló hercegséggé (1416), nyugaton pedig Lyon és Valence vidéke, valamint Dauphiné kerül a 14. században a francia koronához.

Német-római Birodalom (12–13. század)

 

A Német-római Birodalom és benne a Német Királyság történetét 1125 és 1250 között a Welf- és a Hohenstauf- család ellentéte, a pápasággal vívott küzdelem, valamint a tartományi fejedelemségek megerősödése határozza meg. A fejedelemségek megosztottsága és a pápai politika miatt nem alakult ki örökletes monarchia, hanem a német területeken a választókirályság gyakorlata érvényesült.

      Supplinburgi Lotár (1125–1137) szász herceg császárrá választása után pápabarát politikát folytatott. Több háborút vívott Frigyes sváb herceggel. Lányát, Gertrudot Büszke Henrik bajor herceghez (1126–1138), V. Welf unokaöccséhez adta férjhez, akinek kezén, Lotár halála után a német területek két leghatalmasabb hercegsége egyesült, s még az itáliai Toscana is a birtokában volt. A német választók ezúttal a Welfek túlhatalmától tartva I. Frigyes sváb herceg fiát, Konrádot emelték trónra. III. Konrád (1138–1151), arra a régi szokásra hivatkozva, hogy egyetlen fejedelem sem uralhat két hercegséget, felszólította Büszke Henriket, hogy az egyikről mondjon le, aki ezt megtagadta, ezért a király mindkettőtől megfosztotta (1138). Szászországot Medve Albert, Bajorországot pedig Babenberg IV. Lipót osztrák őrgróf (1136–1141) kapta. Konrád azonban engedett a Welfeknek, s Büszke Henrik fia, Oroszlán Henrik az 1142-es frankfurti egyezséggel visszakapta Szászországot, amiért a király Medve Albertet Nordmark birtokával kárpótolta. (Kelet felé terjeszkedve és a liuticsokat alávetve alapította meg Albert 1150-ben Brandenburg őrgrófságát.) Ezután nem sokkal Bajorországot, mivel időközben IV. Lipót meghalt, ennek testvére, az osztrák őrgróf, Jasomirgott Henrik kapta meg (1143–1156). Halála közeledtével Konrád az unokaöccsét, Frigyest jelölte meg utódjának.

      I. (Rőtszakállú) Frigyes (1152–1190) anyja (Judit Welf hercegnő), Büszke Henrik húga volt. Hatalmának bázisát a svábföldi, frankóniai és elzászi kiterjedt Stauf birtokok jelentették. A megbékélés érdekében, nagybátyjának, VI. Welfnek adta Toscanát (1152–1162) és Spoletót (1152–1171). Oroszlán Henriket elismerte a szász és a bajor hercegség urának, az utóbbiról leválasztotta Ostmarkot és azt hercegséggé tette, hogy így kárpótolja a bajor hercegségért Jasomirgott Henriket (1156).

      Oroszlán Henrik (1139–1180) a szász hercegséget szinte független uralkodóként kormányozta. Leverte Pribiszlav pogány szláv fejedelmet (1138–1139), hadjáratot vezetett a vendek ellen (1147), alávetette az obodritokat. Kiterjesztette uralmát Pomerániára és Rügen szigetére, újraalapította Lübecket (1158). Henrik azonban önkényesen viselkedett a szász nemesekkel, akik I. Frigyeshez fordultak. Az uralkodó bírósága elé idéztette a herceget (1178–1180), és megfosztotta valamennyi birtokától. A szász hercegséget Bernhard, Anhalt grófja kapta, a belőle leválasztott Vesztfáliát Köln érseke, Bajoroszág birtokába pedig Wittelsbach II. Ottó jutott. Stájerország levált a Bajor Hercegségről és önálló hercegség lett. I. Frigyes törekvése arra irányult, hogy nagyobb fejedelemségek helyén több kisebb létrejöttét segítse elő. I. Frigyes feleségül vette Burgundi Beatrixot (1156), megszilárdítva a birodalom Burgundia feletti főségét. Az a törekvése, hogy a német uralkodók jogait az önállósuló észak-itáliai városokkal szemben érvényesítse, több hadjárata ellenére alig járt eredménnyel. Toscana és Spoleto fölött azonban sikerült kormányzatát megszilárdítania, fiát Henriket pedig összeházasította II. Roger szicíliai király Konstancia nevű lányával (1186).

      VI. Henriket (1190–1197) korai halála megakadályozta fő törekvésében, földközi-tengeri birodalmának kiépítésében. Az 1198-ban trónra lépett III. Ince pápa megszerezte a Pápai Államnak Spoletót és az Anconai határgrófságot. Helyzetét megkönnyítette, hogy a német fejedelmeket megosztotta a lehetséges utódok támogatása. Egyik részük VI. Henrik testvérét, Sváb Fülöpöt választotta királlyá, a másik pedig Oroszlán Henrik fiát, IV. (Welf vagy Brunswick) Ottót. A pápa, bár VI. Henrik kiskorú gyermekének, az 1194-ben született Frigyesnek gyámja volt, Ottót koronázta császárrá 1209-ben. Ottó azonban meg akarta szerezni a régi itáliai császári birtokokat és Szicíliát, ezért Ince 1210-ben kiközösítette, és az ifjú Frigyest támogatta azzal a kikötéssel, hogy nem egyesíti Szicíliát a Német Királysággal.

      II. Frigyes (1212–1250) központosított államot hozott létre Szicíliában és Itália meghódítására törekedett, ami a lombard városok ellenállásába ütközött. 1212-es aranybullájában örökletes királyi címet biztosított a cseh uralkodóknak, Német Királysága kormányzását fiára (VII. Henrik 1220–1235) bízta. Császári rendelkezéseivel 1220-ban az egyházi, 1231-ben a világi fejedelemségek jogait szélesítette ki, királyi jogokat adva nekik (pénzverés, várépítés, vámszedés). Igaz, 1235-ben megpróbálta az uralkodói jogokat megerősíteni, birodalmi békét hirdetett, főbírót nevezett ki, bővítette a kancellária jogkörét és több vám, illeték szedésének jogát visszavette, de törekvése nem hozott tartós sikert. A német hűbérjog tiltotta az örökös nélkül maradt birtokok uralkodóra háramlását, ami korlátozta az uralkodó birtokszerzését, tehát a hűbéri viszonyrendszer erősödése a tartományi fejedelmeknek kedvezett. Az eredetileg szolgaállapotú, katonáskodó, hivatalt viselő ministerialis réteg, amely az uralkodó támasza volt, egyre inkább (különösen az interregnum időszakában) függésbe került. A 13. század közepéig a bírói felségjogot az uralkodó maga adományozta (bannus-adomány), innentől fogva azonban ez is a tartományi hercegek kezére került.

      Amikor II. Frigyes fia, IV. Konrád halálával beköszöntött a nagy interregnum (1254–1278), a tartományi dinasztiák hatalma már megszilárdult. A Wittelsbachok birtokolták Bajorországot és Pfalzot, a Wettinek Meissent, Lausitzot és Türingiát, az Askaniaiak Brandenburgot ás Anhaltot, A cseh uralkodók Cseh- és Morvaországot. Ausztria és a mai Svájc jelentős területeit 1278 után már Habsburg kézen látjuk.

Ausztria kialakulása

 

A dunai őrgrófság élére 976-ban kinevezett Lipóttal kezdődött a Babenbergek csaknem háromszáz évig tartó uralma Ausztriában. A fennhatóságuk alá tartozó területet – vagy annak egy részét – először 996-ban említi egy oklevél Ostarrichi (Österreich) néven, a tartomány kialakulásának folyamata azonban ekkor még épp csak elkezdődött. Területszerzésre északon és keleten nyílott lehetőség: 991-ben átlépték a Wienerwald határát, a 11. században északon elérték a Thayát, Magyarország felé pedig lassan a Lajta rögzült határvonalként. A cseh Mark és Neumark vidékének megszerzése után telepítési hullám indult meg, s a kelet felé terjeszkedés hatására a Babenbergek központja Melkből Tullnba illetve Garsba került.

      Az invesztitúraharc idején II. Lipót őrgróf először a pápaság mellett foglalt állást, mire IV. Henrik a császárhű Vratislav cseh fejedelemnek adományozta Ausztriát. A harcok során Lipót jelentős területeket vesztett, az őrgrófságot azonban végül mégis megtarthatta. Fia, III. Lipót a későbbi V. Henrik pártjára állt, s jutalomból elnyerte Henrik nővérének, Ágnesnek a kezét, ami jelentősen növelte a dinasztia tekintélyét. Míg az egyházi előkelőkkel szemben kompromisszumokra kényszerült, addig a világiakat sikerült visszaszorítania (s így többek között Bécs városát is megszereznie), valamint III. Lipót idejére tehető a tartományi jog első említése és az Austria kifejezés első használata is. IV. Lipót őrgróf támogatta féltestvérét, III. Konrádot a Welfekkel vívott küzdelmeiben, amiért jutalmul Bajorországot kapta, ez pedig Ausztria számára azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy a Babenbergek politikájában háttérbe szorul. I. (Barbarossa) Frigyes császár azonban uralkodása kezdetén szeretett volna véget vetni a Welfekkel folytatott küzdelmeknek, ezért Bajorországot Oroszlán Henriknek adományozta. A Babenberg Jasomirgott Henrik sokáig ellenállt, ám 1156-ban végül kompromisszum született: a császár oklevelében (Privilegium minus) neki adományozta Ausztriát, amelyet ugyanekkor hercegséggé emelt, s számos kiváltsággal látott el. Ugyanebben az évben Henrik Klosterneuburgból Bécsbe helyezte át székhelyét.

      A Waldviertelben folytatott erdőirtások miatt Ausztria konfliktusba keveredett Csehországgal, ennek rendezésére I. Frigyes 1179-ben kijelölte a két terület közötti határt. 1186-ban V. Lipót örökösödési szerződést kötött IV. Ottokár stájer fejedelemmel, így 1192-ben Stájerország is az uralma alá került, majd VI. Lipót további örökségekkel, foglalásokkal és vásárlásokkal növelte területeit, amelynek eredményeképp a Babenbergek birtokai az 1220-as évek végére már majdnem az Adriáig terjedtek. A városok támogatásával és egyes jelentős családok félreállításával sikerült megszilárdítania fejedelmi hatalmát. II. Frigyes herceg kormányzása válságos időszakot jelentett a hercegség történelmében, 1245-ben azonban addigi ellenfele, II. Frigyes császár hajlandónak mutatkozott Ausztriát királysággá emelni, bár ez a Hohenstaufok és a pápaság ellentéte miatt akkor még nem valósult meg.

      II. Frigyes herceggel 1246-ban kihalt a dinasztia, s azonnal megindult a harc a Babenbergek tekintélyes örökségéért. IV. Béla király és II. Ottokár 1254-ben kötött szerződése értelmében a Přemysl-ház kapta Ausztriát, Pitten grófságot, Bécsújhelyet és a Traungaut. Ottokár halála után, Habsburg Rudolf fiainak, Albertnek és Rudolfnak adományozta Ausztriát, utóbbi azonban már a következő évben, 1283-ban egyedül uralkodott a hercegség felett, és tovább gyöngítette a helyi nemesség hatalmát. 1335-ben II. Albert megszerezte Karintiát, fia, IV. Rudolf herceg pedig Tirollal növelte Ausztria területét. Testvérei 1379-ben felosztották a hatalmas örökséget, majd III. Albert az utolsó, még birodalmi függésben lévő uradalmakat is Ausztriához csatolta. Az összetűzésekkel terhes 15. század végén, Corvin Mátyás halála után I. Miksának sikerült az országot teljesen visszafoglalni, és kormányzati reformja után 1512-re Ausztriát, Stájerországot, Karintiát és Krajnát egységbe foglalni.

Német kolonizáció

 

A 11. század végétől meginduló telepítési hullámok során a német királyságból elsősorban kereskedők, kézművesek és parasztok érkeztek Európa keleti felébe, a Finn-öböltől egészen a Fekete-tengerig illetve a Száváig. A folyamat – területenként változó mértékben – a 12. század közepétől a 14. század végéig volt a legintenzívebb, ebben az időszakban a németajkúak által lakott terület több mint harmadával növekedett. A kelet felé vándorlást ösztönözte a mezőgazdasági technikák fejlődése, az ezzel összefüggő népességnövekedés, valamint a nyugati városfejlődés. A kolonizáció a befogadó államokban, vidékeken gazdasági és jogi téren is alapvető hatással volt a fejlődés további irányára.

      A 12–13. század fordulójáig mind Magyarországon, mind a nyugati szlávok lakta területeken óriási térségek álltak lakatlanul a könnyen megművelhető, ezért viszonylag sűrűbben lakott vidékek mellet. Közép-Európában is kezdetét vette a pénzgazdálkodás, megjelentek az első piacok, a mezőgazdaságban azonban még jelentős területeken az extenzív termelési mód volt meghatározó. A 12. század második felétől aztán az egyes uralkodók részben latin nyelvű illetve német telepesek behívásával, részben pedig az alattvalóiknak tett kedvezményekkel megpróbálták kedvező irányba befolyásolni a népességszám alakulását, és kiszélesíteni a termelés alá vont területeket. A telepítések korai időszakában fontos szempont volt, hogy a hospesek részt vettek határvédelmi feladatok ellátásában, valamint az uralmi terület kiterjesztésében is.

      A Német-római Birodalom keleti határvidékén alakultak ki azok a települési és jogi formák, amelyek aztán a befogadó vidékek számára mintául szolgáltak. A kolonizációval kapcsolatos szervező tevékenységet többnyire kisnemesi vagy polgári származású vállalkozók, ún. lokátorok végezték, akik ezért cserébe különféle kedvezményeket, kiváltságokat kaptak a befogadó földesúrtól, így például adómentességet, a falvakban örökölhető bíró tisztséget az alsó fokú bíráskodásból származó jövedelmekkel, valamint malom illetve kocsma üzemeltetésének jogát is. A lokátorok mellett a kolostorok és a lovagrendek is szerepet játszottak a telepítésben: gyakran kaptak nagy birtokadományokat a kolonizálandó területen, s nem ritkák a határvidéken történő alapítások sem.

      A hospesek személyükben szabadok voltak, szabadon költözködhettek, végrendelkezhettek, adó-, terménybeszolgáltatási- és védelmi kötelezettségeiket szerződésben rögzítették, ügyeik irányítására önkormányzati testületet választhattak, és a magukkal hozott jogrend szerint élhettek. Szabadságaik összességét szláv területen német jognak, Magyarországon hospesjognak nevezték, ez utóbbi azonban nem kizárólag a német etnikumhoz kötődik, hanem a latin telepesek jogaira is vonatkozik. Az eltérő terminológia és a területi különbségek mellett azonban a telepesek mindenütt jobb jogi helyzetben voltak, mint a befogadó ország népessége, és a kiváltságoknak köszönhetően egykori hazájukhoz képest is kedvezőbb helyzetbe kerültek.

      Míg az esetek többségében a kolonizáció békésen zajlott, s a telepesek az adott ország uralkodójának vagy a vidék földesurának kezdeményezésére érkeztek az országba, addig porosz, litván és balti területen a német lovagrend játszott vezető szerepet, és a telepesek a főként német kezdeményezésre indult hódítás és krisztianizáció nyomán jelentek meg.

      A német telepesek meghatározó szerepet játszottak a településhálózat alakulásában és a városok fejlődésében is. Az előbbi esetében a védelmi és az adminisztratív szempontok mellett a gazdaságiak is fontos szerepet játszottak, így a fontos kereskedelmi központokban és a bányavárosokban a Baltikumtól Magyarországig meghatározó volt a német polgárság. Mivel többnyire az ő kezükben volt az irányítás, amelyből a befogadó ország lakossága is szerette volna kivenni részét, a társadalmi ellentétek nem egyszer etnikai jelleget öltöttek, mint például 1439-ben Budán.

Hanza-városok

 

A Hanza az Északi- és a Balti-tenger térségének legnagyobb kereskedelmi szövetsége volt a 12. század közepe és a 17. század dereka között. Lényege a vízi úton szállított nyugati és keleti áruk cseréjében rejlett. Maga a szó eredetileg éppúgy jelölte az ugyanoda tartó kereskedők csoportját, mint a közös kereskedelemben való részvétel díját illetve jogát is. A Hanza-szövetség létrejöttének elengedhetetlen feltétele volt a városi autonómia kiépítése és a városszövetségek megjelenése a térségben, továbbá a Balti-tenger partja mentén egy sor új város alapítása, az Északi- és a Balti-tenger közötti összekötőút feletti uralom megszerzése – Hamburg illetve Lübeck központtal –‚ a távolsági kereskedelmet addig bonyolítók túlszárnyalása, valamint a konkurencia kiszorítása. Az északi kereskedelem első központja Gotland volt; 1190-ben a német kereskedők is a gotlandiak mellett jelentek meg Novgorodban, 1200-ra azonban már saját udvaruk volt, a későbbi kereskedelmi telephely, a kontor elődje. Keleten Riga, Reval és Dorpat voltak a Hanza legfontosabb támaszpontjai. Svédországgal Oroszlán Henrik és Knut Eriksson király szerződése nyomán vált lehetővé a kereskedelem, amely elsősorban az ásványkincsekre épült. Dánia főként az összeköttetés miatt volt fontos, míg Norvégiából leginkább tőkehalat szállítottak. Angliában III. Henrik 1237-ben védelmet és kiváltságokat biztosított a gotlandi kereskedőknek, 1280-ra pedig a hansa Alemanie már kölni, lübecki és hamburgi kereskedőket egyesített Londonban. Fontos kontor volt a flandriai Brüggében, amely a délre, elsősorban Franciaország és az Ibériai-félsziget felé irányuló kereskedelem bázisául szolgált. A szövetség közös döntéshozó szerve a hanzagyűlés, amely először 1356-ban ülésezett.

      A Hanza, története bizonyos szakaszában mintegy száznyolcvan tagot is számlált, fénykorában azonban csak ötvenöt–nyolcvan város kereskedőit egyesítette. A 14. század közepéig új városok úgy válhattak a szövetség tagjaivá, hogy a Hanza és a saját kerekedőik részvételével közösen bonyolított távolsági kereskedelembe egyszerűen beolvadtak, ezt követően azonban az új jelentkezőknek már kérelmezniük kellett a felvételt. A kisebb városok számára még ezután is létezett egyszerűbb út, mivel egy-egy nagyobb taggal is felvétethették magukat a szövetségbe. Rendhagyó Neuss városának esete, amelyet 1475-ben császári privilégium emelt hanza-városi rangra. A Hanza tagjai hűségesküt tettek, külföldön közösen szerzett jogok alapján kereskedtek és közös kontorokat tartottak fenn. Kereskedelmi tevékenységük Novgorodtól Skandinávián, a német területeken és Flandrián át Angliáig terjedt, de kapcsolatban álltak francia, spanyol és itáliai kereskedőkkel is. Elsősorban nyerstermékeket – fémeket, fát, viaszt, szárított és sózott halat, gabonát, sót, prémeket – exportáltak, a behozatalban pedig az angol gyapjú és a flamand posztó állt az élen.

      A Hanza-szövetség 1280 körüli létrejötte után a csatlakozott városok együtt hatékonyabban tudtak küzdeni céljaik megvalósításáért. Ennek érdekében – a diplomáciai út mellett – többször sikerrel vetették be a kereskedelmi blokád eszközét (1280/82-ben például Brügge, 1284/85-ben Norvégia ellen). A 14. században még folyamatosan bővülő kereskedelmi rendszer a 15. században hanyatlásnak indult. Ennek okai egyrészt a szövetségen belüli különbségekben és az Európában történő változásokban keresendők, másrészt pedig – különösen a Német Lovagrend 1410-es veresége után – a megbízható katonai védelem hiányában. Az Øresundon és Kelet-Európa szárazföldi útjain olyan kereskedők is megjelentek a Balti-tenger térségében, akik nem tartoztak a Hanzához, s változás – növekedés – történt a kereskedelem volumenében is. A kiemelkedő fontosságú svédországi réz hasznát déli kereskedők, közülük is elsősorban a Fuggerek zsebelték be, a livóniai városok pedig kiszorították a Hanza-városokat, s maguk folytatták az Oroszország felé irányuló kereskedelmet.

 

Német választófejedelemségek

 

IV. Károly császár 1356-ban kibocsátott aranybullájának legfontosabb intézkedései a német király – s egyben a leendő német-római császár – megválasztására vonatkoztak. A törvény értelmében az uralkodóválasztáshoz elegendő volt az egyszerű többség, tehát a hét választófejedelem szavazatai közül négy, ez pedig szakítást jelentett a korábbi gyakorlattal, amely szerint csak egyhangú szavazattal lehet királyt választani, s amely ezért gyakran sorozatos csatározásokhoz vezetett. Az aranybulla pontosan rögzítette a választófejedelmek körét is: az egyházi fejedelmek közül a mainzi, a kölni és a trieri érsek, míg a világiak közül a cseh király, a szász herceg, a rajnai palotagróf és a brandenburgi őrgróf kapott választójogot.

      A kora középkori Nyugat-Európában az uralkodóválasztással kapcsolatban két elv érvényesült: a dinasztikus öröklésé, illetve a választásé. Németországban az invesztitúraharc következtében 1077-től az utóbbi vált meghatározóvá, amikor az arisztokrácia IV. Henrik ellenében Rudolf sváb herceget választotta királlyá, s ezzel demonstrálta, hogy támogatása nélkül a császári trón sem megingathatatlan. 1157-ben I. (Barbarossa) Frigyes a pápaság igényeivel szemben azt emelte ki, hogy a korona kizárólag Isten kegyelmének és a fejedelmek választásának köszönhető. Ezt a gondolatot folytatta a választófejedelmek rhensi gyűlése (1338), amikor kijelentették, hogy az uralkodót pápai megerősítés nélkül, pusztán a fejedelmek választása által is megilletik a birodalom jogai és javai, továbbá megfogalmazták azt is, hogy a király megválasztásához elegendő a fejedelmek többségének szavazatát megszerezni. Bajor Lajos ezt még abban az évben birodalmi törvénnyé emelte (licet iuris), a pápasággal való szembenállása azonban végül bukáshoz vezetett, s a választók Luxemburgi Károlyt tették meg utódjául. Ő azután az aranybullában ugyan kerülte elődje radikális megfogalmazását, közvetett módon azonban nagyon is határozottan foglalt állást, lényegében a rhensi határozatot megerősítve, miáltal a császár személyének kérdése német belüggyé vált.

      A választásra jogosultak köre a középkor folyamán több száz főről hétre szűkült. Vitatott, hogy miért éppen a fenti három egyházi és négy világi fejedelem maradt végül választó. Az egyháziak közül az említett érsekségek voltak a legrégibbek, s vezetőik vettek részt legtöbbször választáson. Egyes kutatók szerint egy sor megállapodás következtében tudták biztosítani választójogukat, mások ezzel szemben arra hívják fel a figyelmet, hogy ezekbe a székekbe bizonyos leányágon királyi származású rokoni szövetségek tagjai kerültek. Még vitatottabb a kérdés a világi választók tekintetében. Az ún. főhivatal-elmélet szerint azok a fejedelmek lettek választók, akik a birodalom legfontosabb címeit viselték. A 13. század első feléből származó Szász tükör szerint a választófejedelmek közül hatan, a legfontosabb udvari tisztségek viselői, már ekkor olyan joggal rendelkeztek, amely a választás során a többiek elé helyezte őket. (A cseh király itt még nem szavazhatott, mert nem volt német, az Aranybulla azonban koronájára hivatkozva már elsőnek nevezi a világi választók között. IV. Károly maga is cseh király volt.) A törvény folytatásából úgy tűnik, hogy ez nem is volt annyira különleges választójog, hanem inkább annak joga, hogy elsőként hirdessék ki a közösen hozott döntés eredményét. Egy másik elmélet szerint a világi választók mind ugyanattól a királyi pártól, I. Henriktől és Matildtól származtak, méghozzá mindannyian kihalt fiágak leányágain keresztül, s ezt a régi köteléket még megerősítette, hogy mindannyian Habsburg Rudolf leányági leszármazottai is voltak.

      Az aranybulla a választófejedelemségeket feloszthatatlannak nyilvánította, a választóknak pedig számos királyi felségjogot adományozott. Körük a 17. századig változatlan maradt, majd ezt követően bővült és módosult. A választás egészen 1806-ig, a császárság fennállásának végéig, az aranybullában rögzítettek szerint zajlott.

Csehország a 10–13. században

 

A Cseh-medencében a nagymorva hatalom szétesése után három hatalmi központ jött létre: (1) nyugaton a lucsánoké az Eger középső folyásánál, (2) a cseheké Žatec vidékén a Vltava és a Beroun folyók mentén, (3) keleten pedig a zlicsánok és a csehországi horvátok területe az Elba felső szakaszánál. A 10. század során közülük kedvező fekvésénél fogva a cseh emelkedett ki, amelyhez döntően hozzájárult, hogy a cseh Přemyslek legyőzték a keleti részeket irányító Slavnikokat 995-ben.

      Ezt megelőzően azonban Csehország már I. Henrik alatt a német király hűbérese lett. A Přemysl-családba tartozó Vencel prágai herceget (921–929) testvére, I. Boleslav (929–972) által vezetett pogánylázadás űzte el. Boleslavot végül I. Ottó kényszerítette engedelmességre (950). Az egyházszervezésre német függésben került sor. A térítés eleinte a regensburgi püspökségből indult ki, de a 973-ban alapított prágai és a morva területen 1063 körül létrehozott olomouci püspökség a mainzi érsekség alárendeltségébe került. A lengyelek I. „Vitéz” Bolesław vezetésével meghódították Morvarszágot 1004-ben, de II. Henrik császár visszaállította a Přemyslek uralmát. I. Břetislav fejedelem (1034–1055) Krakkót ás Gnieznót hódította meg (1038–1039), ám III. Henrik császár a foglalások visszaadására kényszerítette és adófizetésre kényszerítette (1040–1041). A csehek azonban megtarthatták Sziléziát egészen 1054-ig, miután hűbéradó fejében a lengyelekhez került vissza. Mivel a lengyelek alig fizették ezt az adót, a tartomány birtoklása állandó konfliktusok tárgya lett. Amikor a széttagolódás realitásait belátva III. „Ferdeszájú” Bolesław (1102–1138) felosztotta Lengyelországot gyermekei között, a legidősebb fiának juttatta a Szilézia és Krakkó (Kis-Lengyelország) feletti uralmat. Ám őt testvérei elűzték, s csak Barbarossa Frigyes támogatásával tudott Szilézia birtokába visszajutni. Ezt követően a Piastok sziléziai ága és a helyi uralkodó rétegek teljesen elnémetesedtek.

      A csehek maguk választották királyaikat a Přemysl-családból, akik azonban eskü és a hűbérbirtok elfogadása révén a német uralkodó alárendeltjeivé váltak. Hadsereggel voltak kötelesek támogatni őt, illetve részt kellett venniük az udvari bíráskodásban. 1114-ben a cseh királyt a német király pohárnokaként említik, amely egyben választófejedelmi rangot is jelentett. Morvaországot I. Barbarossa Frigyes 1182-ben őrgrófsággá tette és közvetlenül a birodalomhoz kapcsolta. Innentől fogva a morva őrgrófi címet általában vagy maguk a cseh fejedelmek, vagy az uralkodóház más, fiatalabb tagjai viselték. A fejedelmek csak kivételesen és személyre szólóan kaptak királyi rangot a német-római császártól, azt nem örökíthették utódaikra. Így volt ez 1085-ben II. Vratislav fejedelem (1061–1092) és 1158-ban II. Vladislav (1140–1173) esetében is. Örökölhetővé a királyi cím csak akkor vált, amikor I. Ottokár (1197–1230) elérte, hogy II. Frigyes Császár 1212-ben, az úgynevezett szicíliai aranybullában ezt kinyilvánítsa.

      A cseh középkor egyik legjelentősebb uralkodója II. Ottokár (1253–1278), akinek Babenberg Margittal kötött házassága is hozzájárult területgyarapító sikereihez. Amikor ugyanis Babenberg Frigyes 1246-ban a IV. Béla magyar királlyal vívott ütközetben életét vesztette, fiúutód nélkül maradt. Ottokár 1254-ben megegyezett IV. Bélával: az előbbi Ausztria, az utóbbi Stájerország birtokába jutott. Azonban a magyar fennhatóságot a stájer urak lerázták (1259), majd Ottokár a magyarokon 1261-ben aratott kroissenbrunni győzelemmel biztosította magának Stájerország birtokát. A nagy interregnum idején Cornwalli Richárd, a császári cím egyik aspiránsa (1257–1272), a támogatás fejében Karintiát adományozta Ottokárnak (1269). Richárd halála után a cseh uralkodó maga törekedett a császári cím megszerzésére. A morvamezei ütközetben (1278) azonban vereséget szenvedett és meghalt, az osztrák tartományok pedig Habsburg Rudolf kezére kerültek. Fia, II. Vencel (1278–1305) viszont elfoglalta Sziléziát és Kis-Lengyelországot, és 1300-ban lengyel királlyá koronáztatta magát. Fia, III. Vencel (1305–1306) ugyancsak igényt formált a lengyel trónra, ám éppen akkor gyilkolták meg, amikor úton volt a krakkói koronázásra. Vele kihalt a Přemysl-dinasztia.

      Rudolf osztrák herceg (II. Vencel özvegyének férje) és Henrik karintiai herceg (II. Vencel veje) próbálta a cseh trónt megszerezni, ám II. Vencel egy másik leányának (Erzsébet) férje, Luxemburgi János (1310–1346), VII. Henrik német-római császár fia került ki győztesen a vetélkedésből. Az érett középkor századaiban Csehországban nagy társadalmi átalakulások zajlottak. A szabad harcosok lesüllyedtek szolgáló néppé, belőlük és a szolgaelemekből lettek a jobbágyok. A régi törzsi arisztokrácia helyébe az udvarhoz szorosan kötődő új főnemesi réteg került. Nyugati típusú hűbériség, a főként katonai szolgálattal terhelt hűbérbirtok adományozásának hiányában nem jött létre. Morvaországban a tatárjárás után a védekezés céljából számos vár épült, ezek azonban a központi hatalommal szembeni ellenállásra is lehetőséget adtak. Igen nagy kiterjedésűek voltak az egyházi nagybirtokok, amelyek élen jártak az elsősorban német ajkú paraszti népesség betelepítésében. A telepítések hozzájárultak a helyi autonómiák létrejöttéhez, az adó- és szolgáltatási kedvezmények megadásához – ezeket német jogú településeknek nevezték. A városokban szintén magas volt a német lakosság aránya.

Csehország a 14–15. században

 

A kései középkorra esik a cseh állam virágkora, amit Prága érsekségi rangra emelése, az egyetem alapítása és számos építkezés (Károly-híd, Hradzsin, Szent Vitus székesegyház) is jelez. Luxemburgi I. János (1310–1346) megerősítette a cseh nemesség kiváltságait. Az 1335-ös visegrádi találkozón lemondott a Přemyslek lengyel trónigényéről, Szilézia birtoklásáért cserébe, és megszerezte Lausitzot. IV. Károly (1346–1378) cseh és német király, 1355-től császár, rendelkezésével (Majestas Carolina) a nemesség befolyását igyekezett visszaszorítani. Az 1356-os aranybullával a cseh király a hét választófejedelem egyike lett

      IV. Károly fia, IV. Vencel idején (1378–1419) nőtt a társadalmi és a vallási elégedetlenség. Ehhez eszmei Segítséget nyújtott az oxfordi John Wyclif tanainak terjedése, melyek középpontjában az egyháznak a világi hatalom általi mélyreható reformja, a szerzetesrendek létjogosultságának tagadása, az átlényegülés (transzszubsztanciáció) elvetése, és az egyháziak által nyújtott bűnbocsánat kritikája állt. Ezek a nézetek azért is terjedtek el gyorsan Csehországban, mert a 14. században erős volt a valdens eretnekség hatása, s mert IV. Vencel leányának, Annának és II. Richárd angol királynak házassága révén felélénkültek az angol–cseh kulturális és egyházi kapcsolatok. A cseh reformmozgalom vezetőjévé Husz János vált, aki, a mellett, hogy nagy hatású prédikátor volt, 1402-től a prágai egyetem rektori tisztét is betöltötte. A széles társadalmi elégedetlenséget számos nemes és polgár is osztotta, mert az egyház kezén hatalmas birtokok koncentrálódtak, s az egyházi méltóságok magas kamatra hitelezői tevékenységet is folytattak. Ugyanakkor IV. Vencel elnéző volt Husszal, sőt, amikor 1409-ben a prágai érsek és az egyetem német tanárai a pápa támogatásának kérdésében nem álltak az oldalára, Kutná Horá-i rendeletében a csehek javára változtatta meg az egyetem vezetését meghatározó szavazati arányokat, mire a németek elhagyták Prágát és Lipcsében alapítottak új egyetemet.

      XXIII. János pápa (1410–1415) búcsúcédula árusítást hirdetett, amelyet Husz és követői bíráltak. Válaszul a pápa interdiktumot mondott ki Prágára, amely csak úgy nyerhetett feloldozást, ha Husz elhagyta, de vidéki prédikációi tovább növelték az elégedetlenséget. Huszt a Konstanzban ülésező zsinat elé idézték, amelyen kis szavazattöbbséggel bűnössége mellett döntöttek és máglyán elégettették (1415), Prágai Jeromos hasonló sorsra jutott. A cseh nemesség ezt az ország megsértéseként fogta fel, s 425 nemes nyilatkozatban mondta ki, hogy a pápa és a zsinat helyett a hit kérdéseiben a prágai egyetem iránymutatását fogadja el. Ekkor vált népszerűvé a két szín alatti (sub utraque specie) áldozás, amelyet Jakoubek ze Střibra népszerűsített és 1417-ben a prágai egyetem is elfogadott. IV. Vencel halálát követően, főként Ján Želivsky hatására 1419-ben kitört a prágai felkelés. A husziták követeléseiket az ún. prágai négy pontban foglalták össze. 1420-ban cseh uralkodóként keresztes haddal érkező Zsigmondot Ján Žižka a prágai Vítkov-hegyen megverte. Ekkor különültek el élesen a huszita mozgalom különféle irányzatai. A mérsékelt kelyhesek, akik vezetői Konrád prágai érsek, Simon Rokycana és Ján Příbram, a prágai egyetem tanára voltak, programjának alapja a prágai négy pont maradt. A husziták radikális követői vidéken, különféle hegyeken gyűltek össze, amelyeket ószövetségi nevekkel illettek (Hóreb, Sion). Közülük a legismertebb Tábor, amely egyben a felkelés radikális szárnyának nevét adta. Magukévá tették a közelgő ezeréves birodalom gondolatát, az emberi törvények helyett csak a Bibliát (az isteni törvényt) tartották követendőnek, elvetették az átlényegülést és vagyonközösséget próbáltak bevezetni. Legismertebb vezetőjük Václav Koranda volt. A husziták elérték, hogy Észak- és Kelet-Csehország városai is csatlakozzanak. A cseh nemesek és huszonegy város (pl.: Prága, Kutná Hora, Kouřim, Nymburk, Hradec Králové, Kolín, Čáslav) küldöttei megtartották a čáslavi országgyűlést, amely elfogadta a prágai négy pontot, megtagadta az engedelmességet Zsigmondnak, s húsz régenst állított az ország élére. Morvaország képviselői nem fogadták el a határozatokat. Ugyanekkor, főként délnyugat-csehországi központok (Domářlice, Klatovy, Tábor, Prachatice életre hívták a táborita városok ligáját. A husziták 1421-ben újabb hadjáratot vertek vissza, ám a legtehetségesebb vezér, Žižka 1424-ben meghalt. Követői a Hóreb-hegyi közösség árváknak (orfanitáknak) kezdték nevezni magukat. A fő különbség köztük és a táboriták között, hogy ők elismerték az átlényegülés tanát.

      A városi ligák radikalizálódtak 1427-re több város, amely 1421-ben a mérsékeltekkel tartott a čáslavi országgyűlésen, most a táboritákhoz csatlakozott, mint Kutná Hora, Kouřim, Hradec Králové, Čáslav. A huszita mozgalom sikereinek csúcspontja az 1431-ben aratott domažlicei győzelem, amely után a bázeli zsinat tárgyalásokat kezdeményezett, majd elfogadta a prágai kompaktátákat (1433), ez kompromisszumos formában a prágai négy pont elismerése volt. Az egyezség megosztotta a huszitákat, amelynek következtében a kelyhesek Lipanynál vereséget mértek a táboritákra (1434), ám a döntő csapást az 1435-ben Tábornál elszenvedett vereség, illetve Sion hegyének bevétele jelentette. A kompaktátákat 1436-ban Jihlavában hirdették ki, majd Zsigmondot cseh királlyá koronázták, akit veje, Habsburg Albert (1437–1439), majd ennek utószülött fia, László követett (1440–1457). László nagykorúságáig interregnum volt, amikor bárói ligák harca lett úrrá az országon, Poděbrad György lépett fel gyámként, aki 1448-ban bevonult Prágába, majd 1452-ben Csehország kormányzója lett. Ugyanebben az évben leromboltatta Tábort, az utolsó huszita erősséget. László halálát követően őt választották uralkodóvá (1458–1471). 1469-ben Mátyás a cseh katolikusok és a pápa felhívására háborút indított Poděbrad ellen, és elfoglalta Morvaországot, Sziléziát és Lausitzot. Poděbrad halála után Jagelló Ulászlót választották a rendek királlyá (1471–1516), akit az olomouci békében (1478) Mátyás elismert cseh királynak, de címzetes cseh királyként megtartotta birtokában Morvaországot és Sziléziát.

 

Skandinávia

 

Skandinávia Európa északi részén félszigetként kapcsolódik a kontinenshez, területéhez számos kisebb sziget tartozik. Dánia és Dél-Svédország sík vidék, de Skandinávia többi részét dombvidékek és magas hegyek tagolják, a középkorban sűrű erdők borították, hideg éghajlata és sovány talajai miatt inkább az állattenyésztésnek kedvezett, a gabonatermelés csak szerény megélhetést biztosított. Skandinávia gazdag volt vas-, réz- és más ércekben, partjai mentén a halászat a megélhetés biztos forrása volt. Az egyes területek közötti összeköttetést jobban lehetett biztosítani hajózással, mint szárazföldön, ugyanis a hegyeken és sűrű erdőkön szinte lehetetlen volt átvágni. Svédország belsejében a tó- és folyóhálózat csaknem összefüggő vízrendszert alkotott, amely nyáron hajóval télen pedig szánnal volt járható. Norvégia területét magas és járhatatlan hegyvidék tagolta, amelybe fjordok nyúltak, az egymás mellett sorakozó öblöket a tenger felől könnyebb volt megközelíteni, mint szárazföldön, mivel a fjordokat szétválasztó magas hegyeket sűrű erdők borították. Dánia területét a Jütland-félszigeten kívül több tucat nagyobb és számos kisebb sziget alkotta, amelyek között az összeköttetés szintén csak a tenger felől volt biztosítható. A természeti adottságok miatt a skandinávok rákényszerültek a hajózásra. Az élelemtermelés korlátozott lehetőségei miatt, a megélhetés reményében számosan kényszerültek arra, hogy a tenger által kínált lehetőségeket használják ki, halászattal és kereskedelemmel kezdtek foglalkozni. Skandinávia bőven biztosított keresett árucikkeket, prémeket, érceket, hajóépítésre alkalmas fát, és sokféle halat.

      Skandinávia területét északi germán törzsek, valamint finnek és lappok lakták, a népsűrűség alacsony volt 1–5 fő/km², csak a déli partok mentén alakult ki ennél nagyobb népsűrűség, de északon még ennél is ritkább volt a népesség. A környezeti adottságok következtében a népesség a tengerpartok közelében telepedett le. A halászat és a közlekedés biztosítása megkövetelte a hajóépítés és hajózás technikájának fejlesztését. A skandináv társadalom vérségi, nemzetségi keretek között szerveződött még a 9–10. században is, a népesség döntő többsége szabad jogállású volt. A skandinávok a viking korban már kapcsolatba léptek a kereszténységgel, de a többség még pogány hitét gyakorolta.

      A viking kalandozások, majd kereskedelmi útvonalak irányának alakulását jelentősen befolyásolta a skandináv országok földrajzi helyzete. Svédország keleti és déli határait mosta tenger, a partok mentén kikötésre alkalmas öblök és szigetek sora húzódott, tehát az ország keleti irányba volt nyitott. Ez meghatározta a svédek kereskedelmi és katonai tevékenységének irányát. A norvég és svéd területeket a Skandináv-hegységrendszer választotta el. Norvégia fjordjai nyugat és dél felé nyíltak, és így az észak-atlanti vizeken és az Északi-tengeren hajózók számára biztosítottak védett kikötőket. Dánia félszigetei és szigetei között számos tengerszoros biztosította az összeköttetést. A Balti- és Északi-tenger közötti kapcsolat az Øresundon keresztül valósult meg. A dánok földrajzi helyzetüknél fogva keletre és nyugatra is indíthattak kalóz, illetve kereskedelmi céllal hajókat.

      Erőteljes dán támadás indult Frízia partjai ellen 834-ben, amikor a dánok Dorestadot a kereskedelmi központot is elpusztították. A következő évtizedekben számos támadás zúdult a Nyugati Frank Birodalom északi partjaira. A dán támadások miatt tönkrement a fríz kereskedelem, amely az északi frank partok, a Brit-szigetek és Norvégia között biztosította a forgalmat, virágkora 780–834 közé tehető. Hatalmas dán flotta indult Hamburg ellen 845-ben, egy kisebb flotta pedig a Szajnán hajózott fel ebben az időben. Rouen, Párizs, és számos francia város vált a 9. századi viking portyák áldozatává, egészen 911-ig, amikor Rollo vezér megkapta a későbbi Normandia területét, hogy védelmezze a skandináv támadásoktól. Párizs környékét 860-tól hét éven keresztül támadták a vikingek, 878-tól szintén hosszú háborús időszak kezdődött, amely tizenhárom éven keresztül tartott. A vikingek a Loire, Szajna, Rajna és más folyók vizén felhajózva dúltak, fosztogattak. Angliát 835-ben érte az egyik legerősebb dán támadás, majd harminc éven keresztül szinte folyamatos háborús időszak következett. A vikingek 844-ben az Ibér-félsziget nyugati partjai mentén portyáztak, majd 859–862 között eljutottak a Földközi tenger vizeire. A hadjárat Bretange-ból indulva a spanyol, portugál partok mentén keresztüljutott a Gibraltári-szoroson, és a délfranica partok mentén elérte az itáliai Luna városát.

      A norvégok a 9. század folyamán Írországot, Skóciát és a kisebb szegeteket is támadták, amelyeket elfoglaltak és benépesítettek. Az ír és skót partok mentén pedig számos területet elfoglalva kikötőket és kisebb településeket alapítottak. A szigeteken önálló politikai alakulatok jöttek létre az egyes viking vezérek hatalma alatt, amelyek közül említést érdemel a Man-szigeti Királyság, amely magába foglalta a Skócia és Írország közötti szigeteket (Man-sziget, Hebridák).

Svédország

 

Közép-Svédországban Uppland területén szerveződött meg az egyik korai svéd királyság a 8. században, amely kelet felé a finn és észt területekkel kereskedelmi kapcsolatban állt, nyugat felé pedig Jämtland vidékén keresztül a trøndelagi út biztosított kapcsolatot a norvég területekkel. A svédek kelet felé terjeszkedtek, a 8. század végén és a 9. század elején a Balti-tenger partjáról eljutottak a Ladoga-tóig, amelynek déli partján megalapították Ó-Ladoga városát (Aldegjuborg). Innen lehetett a Volhov folyó mentén eljutni Novgorodba (Holmgarðr), amelytől délkeletre volt a Volga, a Dnyeper és a Dvina forrásvidéke. Ó-Ladogából vízi útón lehetett eljutni az Onyega-tóig, és tovább a Fehér-tengerig. A svédek a tengerhajózásban és a belvízi hajózásban is jártasak voltak, mesteri ügyességgel találták meg a folyók forrásvidékei között a legrövidebb és legalacsonyabb átjárókat. A svédeket rusznak, illetve varégnak nevezik a korabeli források, egyes csoportjaik gyorsan haladtak dél felé, eljutottak Szmolenszkbe, majd a Dnyeper mentén Kijevbe. A svédek kereskedelmi kapcsolatai a Fekete-tengeri kikötőkig és Bizáncig értek, a Volga mentén pedig eljutottak Kazáriáig és a Bagdadi Kalifátusig. Kelet-Európában két skandináv hatalmi és kereskedelmi központ alakult ki, az egyik Novgorod volt, a másik pedig Kijev. A kelet-európai kereskedelmi utak északon Gotland, Uppsala és Birka városaiba irányultak. A pogány svédek szakrális központja Sigtuna volt, amelynek területén épült az egyik legjelentősebb pogány szentély. Dél-svédországban Skåne vidékén alakultak ki jelentős kereskedelmi központok, a Svédországból Dániába és a német területekre vezető szárazföldi utak itt érték el a tengert. A Balti-tenger és az Északi-tenger kereskedői is itt találkoztak. A svédek a 900-as évek elején meghódították Dánia déli részén Hedeby környékét, amely a Danevirke mentén biztosította Nyugat-Európa és a Baltikum közötti kereskedelmet, de ez a svéd fennhatóság csak néhány évtizedig tartott.

      A 10. század végén Kelet-Európában háttérbe szorult a skandináv etnikum, a szláv népesség lassan asszimilálta őket, a kereskedelmi rendszerük azonban még a 11. századig fennmaradt. A kelet-európai skandináv kereskedelem hanyatlásának oka, hogy a kijevi fejedelmek vették át a kereskedelmi utak feletti ellenőrzést, a steppei nomádok támadásai is kockázatosabbá tették a kereskedelmet a Dnyeper alsó szakaszán, a közép-ázsiai ezüstlelőhelyek termelése is csökkent. A 11. században a keresztes hadjáratok megnyitották a keleti kereskedelmi utakat Nyugat-Európa számára, amely szintén kedvezőtlenül hatott a svéd kereskedelemre.

      A kereszténység a svéd területeken csak lassan terjedt, az első keresztény misszió Ansgar nevéhez köthető, aki 829-ben kezdett téríteni Birka városában. A svédek kitartóan ragaszkodtak ősi hitükhöz és vallásukhoz, a kereszténység csak a 10. században kezdett szélesebb körben terjedni, de az uppsalai, illeve sigtunai pogány szentély még a 11. században is működött. A kereszténység első központjai között említhető a skarai egyházmegye, amelynek első püspöke 1030 körül halt meg, Värend központjában (Växjö) szintén püspökség létesült. További püspökségeket alapítottak Linköping (1100), Lund 1040, Dalby 1048), Vesteräs (11. század második fele), és Sigtuna (11. század) központokkal. A 11. század végén Svédországban hozzávetőlegesen 300 templom lehetett. Skandinávia megtérítésében német és angol szerzetesek vállalták a legnagyobb feladatokat, a Skandináv püspökségek az északnémet Hamburg–brémai érsekség alá tartoztak. A régi és az új vallás még 1000 körül is viszonylag békésen élt egymás mellett, de a 11. században a vallási türelmetlenség következtében véres összetűzésekre is sor került. A század végén lerombolták az uppsalai pogány szentélyt, a régi kultuszok egyik jelentős központját, és ezután a pogány hit lassan eltűnt. Az utolsó jelentősebb pogány csoportokat Jeruzsálemi Sigurd norvég király törte meg, amikor 1123-ban hadjáratot indított a dél-svédországi Smålandban lakó pogány népesség ellen, de a pogányság számos eleme Svédország északi területein még sokáig fennmaradt.

      A 11. században megerősödött a királyi hatalom, ennek ellenére a helyi közösségek jelentős belső szabadsággal rendelkeztek. Svédországban nem alakult ki a comitatuson alapuló grófsági területi közigazgatás rendszere, a királyság tartományokból állt, amelyek szokásjogai a középkorban fennmaradtak. A tartományi gyűlések döntöttek a helyi ügyekben, szabályozták a tartomány lakóinak egymás közötti viszonyait. A tartományi törvénykönyvek közül több fennmaradt, mások elvesztek, de számos tartomány (Västergötland, Dalarna, Hälsingland, Västmanland, Småland, Närke, Värmland, Östergötland, Uppland) törvénykönyvének egykori létére van adat. A tartományok kisebb egységekből, járásokból álltak, amelyeket a falvak és tanyák csoportjai alkottak. A társadalom döntő többsége szabad jogállású maradt. A királyi hatalmat a királyi birtokok és várak élén álló várnagyok képviselték.

Norvégia

 

A norvég partok és a Meroving-kori Frank Királyság közötti kereskedelmet régészeti leletek igazolják. Norvégia területén a 8–9. században még törzsi, nemzetségi kerek között élt a népesség. Az ország keskeny tengerparti sávja és déli területe volt csak lakható, a terület elsősorban állattenyésztésre alkalmas, a gabonatermelés alárendelt szerepet játszott. A norvég vikingek a zord környezeti feltételek miatt arra kényszerültek, hogy a tengeri halászat és kereskedelem révén biztosítsák megélhetésüket. A norvég partok mentén a hajóút északra vezetett a Kola-félszigetig és a Fehér-tengerig. A legfontosabb árucikk az északon élő állatok préme, amelyet nagy mennyiségben szállítottak Dél-Skandinávia kereskedelmi központjaiba (Skiringsal, Hedeby). A norvégok már a 8. század végén és 9. század elején benépesítették az északi szigeteket, a Shetland-, Orkney-, Färöer-szigetek és a Hebridák kelta népességét a vikingek elűzték, vagy meghódították. A 9–10. század fordulóján került sor Izland benépesítésére, a szigeten korábban már néhány ír csoport letelepedett, az első viking telepesek száma 400 körül volt, többségük Norvégiából érkezett. A norvégok nyugati kirajzásának egyik oka, hogy a 9. század végén Széphajú Harald egyesítette Norvégia jelentős részét, királyi hatalmat gyakorolt, és ellenfeleit elűzte, akik a Brit-szigetekre vagy a ritkán lakott északi szigetekre telepedtek.

      Jó Håkon király egyesítette a norvég tartományokat, és nem próbálkozott a pogány norvégok megtérítésével. Dánia megtámadta Norvégiát, és a norvég király a konfliktus áldozata lett 960-ban. Norvégiát a 10. században nem sikerült egységes állammá szervezni, elhúzódó hatalmi harcok következtek, 970-ben három részre osztották az országot, a jarlok hatalma töretlen volt saját nemzetségük és tartományuk felett. Szent Olaf (1016–29/30) egyesítette a norvég tartományokat, de 1028-ban Nagy Knut dán király elűzte. Olaf és utódai alatt Norvégia keresztény országgá vált. Az ország egyik jelentős központja Nidaros (Trondheim), amelyben 1029-től püspökség működött, a másik központ Oslo, ott a 11. század második felében szerveződött püspökség.

      A norvég királyok a 10–11. században csak korlátozott hatalommal rendelkeztek, tényleges hatalmat saját birtokaik felett gyakorolhattak, kíséretük révén formálisan hatalmuk alá hajthatták az országrészeket, de azok belső önállósága jelentős maradt. Az uralkodók a befolyásos nemzetségfők megnyerése révén tudtak közvetett hatalmat gyakorolni. A királyi birtokok élén álló hivatalnokok gyakran kaptak megbízatást arra, hogy a király nevében irányítsák a környék népességét. A nagyobb városok élén királyi hivatalnokok (gjaldkeri) álltak, például a 12. század elején Trondheimben, akik adminisztratív és katonai ügyekben is eljártak, valamint vezették a városi gyűlést (thing, mót). A vidéki területeken helyi és tartományi gyűlések működtek, amelyeken a 12. századtól királyi bírók is megjelentek, akik kezdetben csak felügyelték a gyűléseket, de a 13. század második felében tényleges bírói jogkört is kaptak. A közvetlen királyi irányítás alá vont területi közigazgatás kialakulása már a 12. században elkezdődött, és a 13. század folyamán már lefedte az egész ország területét. A rendszer alapja a kerület (sýsla), amely a kontinensen kialakult comitatushoz hasonlítható, élén királyi tisztviselő állt, aki gyakran vagyonos földbirtokos volt. A kerületek központjában egy jelentősebb település, város állt.

      Izland a norvég jogrendet követte, amelyet 930-ban rögzítettek, a szigetország legfőbb irányító testülete az althing, amely a szigetlakók gyűlése volt. Izland négy kerületre tagolódott, amelyek élén bíróságok álltak. Az izlandiak az 1000-ben tartott gyűlésen döntöttek a kereszténység általános elfogadása mellett, amely erőszaktól mentesen terjedt el körükben. Az első izlandi püspökség már a 11. században működött Skárholtban. Izland településeinek számát 4500 tanyára becsülik 1100 körül, egy ilyen gazdaságban hozzávetőlegesen 15 személy élhetett, és ezek alapján az össznépesség 70000 főre tehető. Száz és múlva a népesség 80000 főre gyarapodott, de a 14. században jelentősen visszaesett az izlandiak lélekszáma. Izland 930 és 1262 között független, amikor a norvég uralkodó kiterjesztette hatalmát a szigetre, amely Norvégiával együtt a Dán Királyság fennhatósága alá került. Grönlandot 900 körül fedezték fel a vikingek, majd száz évvel később Vörös Erik felderítette és benépesítését is megkezdte (985–86).

      A vikingek a 9. század elején már kalóztámadásokat indítottak az ír partok ellen, és hamarosan letelepedtek a kikötésre alkalmas helyeken. Turgeis norvég törzsfőnök 839-ben jelentős flottával támadott Írországra, és több part menti területet elfoglalt, majd megalapította Dublint. A 9. század közepén a dánok is megjelentek az ír partok mentén, de elsődleges célpontjuk Anglia volt.

Dánia

 

Dánia első jelentős uralkodója Gotfred király volt († 810), aki a Jütland-félsziget déli részén egy védelmi rendszer kiépítését kezdte meg, amely földsáncokból és erődökből állt. A védmű (Danevirke) célja Dánia déli határának védelme volt a frankokkal szemben, akik leigázták Szászországot, és így elérték a dán határvidéket. A Danevirke a Balti- és Északi tenger között húzódott, építése több szakaszban történt, végleges formája csak a későbbi századokban alakult ki, nyomvonala mentén fontos kereskedelmi út futott, amelyen áthaladt a Dániát észak–déli irányban átszelő útvonal. Dánia védelme erős flottát igényelt, amelynek felszerelését és fenntartását az uralkodó adószedéssel biztosította. A vérségi rokoni alapon szerveződő dán társadalom egyes rokoni csoportjai, nemzetségei, adózási egységként (skipæn) működtek. Minden egységnek évente egy hajót kellett felszerelni és a király rendelkezésére bocsátani tizenhat hétre, a hajó személyzetét is az adózó egység biztosította. Az uralkodó embere (styresmand) szigorúan ellenőrizte ezt a rendszert, a hajók személyzetét és felszerelését.

      A királyi központ Roskildében volt Sjælland tartományban a királyság középső vidékén, amely mellett számos nagy erőd tartozott az uralkodói birtokokhoz, ezek közül több katonai táborként is működött.

      A királyi hatalom egyik fontos pillére volt az uralkodó kiterjedt birtokállománya, a másik hatalmi bázist a királyhoz hű befolyásos nemzetségfők támogatása jelentette. Dánia területi egyesítése 1157-re valósult meg, a korábbi dán uralkodók többsége az országnak csak bizonyos területeit ellenőrizte. A Dán Királyság számos szigetből állt, amelyeket a királyság kialakulása előtt szinte önálló országnak tekintettek, mindegyiknek saját jogrendje és népgyűlése volt. Az ország egyesítése után számos terület tartománnyá szerveződött, de sokat megőrzött belső önállóságából.

      Kékfogú Harald (940–986) király uralkodása alatt vált Dánia keresztény országgá, de a keresztény térítés már korábban elkezdődött a Hamburg–brémai érsekség és az angol egyház vállalt jelentős szerepet a dánok megtérítésében. A legkorábbi alapítású püspökségek (Schleswig, Ribe, Århus) gyakran betöltetlenül maradtak az ellenséges pogány magatartás miatt. Lund püspöksége 1085-ben alakult, és 1104-ben érseki rangra emelkedett, ezzel megalakult az első skandináv érsekség, amely ekkor még dán fennhatóság alá tartozott. A 11. század végére Sjællandban 150, Fyn tartomány területén pedig 100 templom épült.

      A 12–13. században a népesség egy része a falvakból a tartományi központokba vándorolt, amelyek növekedni kezdtek, a várossá váló települések egyedi kiváltságokkal és városi jogrenddel rendelkeztek. Dániában majdnem 70 település fejlődött várossá, de a városi népesség száma csekély volt. A vidéki társadalom szervezőelve a vérségi-rokoni kötelék maradt, a bíráskodás a tartományi gyűlések (ting) bíróságán történt.

Skandinávia a kései középkorban

 

Skandinávia a kései középkorban is jelentősen eltért Nyugat-Európától a társadalmi szerkezet, és a gazdasági fejlettség tekintetében. A népesség jelentős része megőrizte szabadságát, a városok kicsik voltak és kevés is volt belőlük. Dánia népessége a pestis előtt 1 millió főre becsülhető, amely a járvány után jelentősen csökkent. A népesség száma hosszú időn keresztül stagnált. A németek betelepülése az 1200-as évektől megfigyelhető, elsősorban holsteini németek jelentek meg Dániában, a városokban pedig a Hanza befolyása növekedett.

      Norvégia népessége a nagy pestis előtt 300000 főt számlált, majd a pestis után jelentős csökkenés figyelhető meg, a reformáció korában az ország népessége alig haladta meg a 180000 főt. A kései középkorban kialakult a norvég városi társadalom, amelynek lélekszáma 1300 körül alig haladta meg a 20000 embert. Az országban csak néhány település fejlődött igazi várossá, Bergen 7000, Trondheim 3000, Oslo 2000 és Trønsberg 1500 főt számlált. A többi városi joggal rendelkező település néhány száz főt számlált. Magnus király (1263–1280) egy törvénykönyvbe foglalta a norvég városok jogait, lényegében egységessé téve a városi jogot. A Hanza-szövetség Norvégiában is jelentős befolyást szerzett, a norvég tengeri kereskedelem tetemes hányadát ellenőrzése alá vonta. A középkor végi gazdasági és demográfiai visszaesés az elhagyott paraszti gazdaságok számában is megmutatkozik, 1450 körül 15000 lehetett az elhagyott gazdaságok száma, amely a teljes állomány 25 százalékára becsülhető.

      Svédországban azonban jelentős nagyságú földeket vontak művelés alá még a kései középkorban is, illetve a 13. századtól dokumentálhatóan a bányáknak köszönhetően számos település jött létre. A Hanza jelentős összegeket fektetett a svéd ércbányászatba és kohászatba, német bányászok vándoroltak Svédországba, és a városok fejlődését is elősegítette a betelepülés. A svéd népesség száma 1349 előtt 650000 főre becsülhető, amely jelentősen visszaesett a pestisjárvány után, és csak a 16. század kezdetére érte el a pestis előtti szintet. A népesség elenyésző része élt városokban, amelyek többnyire kisvárosok voltak, Svédországban hozzávetőlegesen 35 kisebb és nagyobb város létezett 1500 körül. Visby és Stockholm tekinthető viszonylag nagyobb városnak 5000–10000 közötti lakóval. A közepes méretű városok (Kalmar, Jönköping, Uppsala, Västerås) 2–3 ezer lakónak adtak otthont. Visby és Stockholm kivételével a svéd városok döntően agrártelepülések, a polgárok az állattenyésztésből és mezőgazdaságból éltek, amely mellett kézműves és kereskedő tevékenységet is folytattak. A városokban főként Gotland szigetén Visbyben a német bevándorlók a 12. század közepén megjelentek, és egyre nagyobb befolyással rendelkezetek a kereskedelem szervezésében. A német polgárok a kalmari unió után is képesek voltak megőrizni kedvező helyzetüket.

      A svéd–norvég és dán–svéd határ a viking korszak lezárultával a 11. század végére rögzült, a későbbi századokban nem történt jelentős területi változás, kivéve például: Dánia megszerezte Schonant (1360) Ölandot és Gotlandot (1361). Svédország északi határa a lapp területek felé még nem alakult ki, és a keleti határ sem szilárdult meg. A finn területek meghódítása a 12. század közepén (1150) kezdődött, a svédek elsősorban a Finn-öböl északi partján értek el sikereket, de 1240-ben a Néva melletti csatában vereséget szenvedtek a novgorodi fejedelemségtől. A dánok a Finn-öböl déli partjait, az észt területeket igyekeztek elfoglalni, de a német lovagrend az 1240-es évekre meghódította Livóniát, így a dánok lassan elveszítették korábbi befolyási övezetüket. A németek keleti hódításait ugyancsak a Novgorodi Fejedelemség állította meg 1242-ben a Csúd-tónál vívott csatában. A svédek és novgorodiak közötti harcok évtizedekig elhúzódtak a finn és karjalai területek birtoklásáért, amelyet a pähkinäsaari béke zárt le (1323). A svédek és novgorodiak felosztották Karjalát, amelynek a Finn-öböl felé eső része svéd terület lett, de a Néva folyó útvonala Novgorodémaradt, amelyen viszont szabad hajózást biztosítottak a kereskedők számára. A svéd–orosz béke formálisan 1595-ig érvényben volt. Svéd és kisebb számban német betelepülők érkeztek a finn tengerparti településekre, amelyekben élénk kereskedelem zajlott. A finn népesség a 12–13. században vált kereszténnyé, a finn püspökség központja Turkuban alakult ki.

      Az északi országok gazdasági és védelmi érdekei azonosak voltak, a német terjeszkedés, illetve a Hanza gazdasági és politikai befolyásának növekedése ellen létrehozták a kalmari uniót (1397), Pomerániai Eriket választva királynak. Erik hosszú háborút vívott Holstein grófjaival Schleswig birtoklásáért, de kénytelen volt 1435-ben lemondani a tartományról, amelyet Dánia csak 1460-ban szerzett vissza. Schleswig és Holstein birtoklásához mindkét félnek gazdasági érdekei fűződtek. A Hamburg és Lübeck közötti keskeny átjáró biztosította a Balti-, és Északi-tenger között a kereskedelmi forgalmat. A két tenger közötti másik kapcsolatot a Dániát és Svédországot elválasztó szoros, az Øresund biztosította, amelyet a Hanza-városok akartak ellenőrzésük alá vonni. Svédországban 1435-ben felkelés kezdődött a dán uralom ellen, amelyet a dánok még képesek voltak megfékezni, és 1523-ig fenntartották a kalmari uniót, amikor Svédország kilépett a szövetségből. Norvégia továbbra is a dán királyok országa maradt, és évszázadokra elvesztette függetlenségét.

Spanyol-félsziget

 

Hispánia az 5. században

 

Hispániában az 5. század folyamán két germán nép telepedett le tartósan: a vizigótok (nyugati gótok) és a svébek. A félszigetet érintette a silingi és asdingi vandálok átvonulása is (409–429), az előbbiek délen Baetica tartományban, az utóbbiak Nyugaton a Durius (Duero) folyó völgyében telepedtek le. A germán népekkel együtt érkeztek az iráni eredetű alánok, akik Lusitania provincia területén foglalták el szállásterületeiket. A vandálok átkelve Észak-Afrikába (429), meghódították Karthágó vidékét is (439), és megalapították észak-afrikai királyságukat. Átvonulásuk emlékét máig őrzi az egyik déli vidék, Andaluzia elnevezése. A vizigótok őshazáját a Skandináv félsziget déli részére szokás helyezni, ahonnan a mali Lengyelország vidékére, majd a pontusi steppére vándoroltak. Itt érte őket a hunok támadása (375), melynek következtében elszakadtak az osztrogótoktól és a Római Birodalom területén Thracia provinciában kértek menedéket. Miután sikertelenül próbálták őket a Balkánon letelepíteni, Alarich királyukkal az élen Itáliába vonultak, kifosztották Rómát (410), majd Athaulf vezetése alatt Dél-Galliában foglaltak el jelentős területeket, később pedig Hispániába is benyomultak. 416-ban kapták meg a Tolosa (Toulouse) körüli területet Dél-Galliában, amelyen a Nyugatrómai Birodalmon belüli szövetséges királyságukat megalapították.

      A római politika célja a tolosai gót királysággal az volt, hogy a gótokat felhasználva megfékezze a Hispániába benyomult vandálokat. A nyugati gótok lemondtak a Narbo (Narbonne) környéki tengerparti sávról, hogy a rómaiak ismét összeköttetést létesíthessenek Provence és Hispánia között. Ezt követően Eurich szilárdította meg a monarchia helyzetét azáltal, hogy a királynak számos földet foglalt le, továbbá törvénykönyvet adott ki, amelyben népe szokásjogát írásba foglalta. Ugyanígy tett utóda, II. Alarich is, aki a provinciális római jog gyűjteményét állíttatta össze. A vizigótok az 5. század folyamán uralmukat kiterjesztették Aquitániára, illetve a Pireneusok hegyláncain átkelve betelepedtek Észak-Hispániába. A gót királyok szintén uralmuk alá vonták Gallia Narbonensis és Septimania területeit.

      A Frank Királyság, amely Észak-Galliában terjeszkedett, Vouillé-nél (507) döntő győzelmet aratott a nyugati gót csapatok felett, és ennek következményeként a gótok elvesztették galliai területeik legnagyobb részét. Aquitánia frank kézre került, a gótok kénytelenek voltak áttelepülni Hispániába, és csak Septimania (később Gothia), valamint Tolosa környékét voltak képesek megtartani Gallia déli részén. Ezt követően 511 és 516 között az osztrogót uralkodó, Nagy Theodorik idején szoros szövetség jött létre a vizigót és osztrogót királyok között.

Hispánia a 6–7. században

 

A nyugati gótoknak Hispánián osztozniuk kellett a svébekkel, akik önálló királyságot alapítottak a félsziget északnyugati területien Braga központtal (411–585). Leovigild (568–586) vizigót király 585-ben, az utolsó svéb király halála után elfoglalta a Svéb Királyságot. A keletrómai uralkodó, I. Jusztiniánusz hódítása Hispánia déli- délnyugati sávját (Hispania Baetica), Córdoba és Cartagena városával együtt elszakította a vizigótoktól. Córdobát 584-ben, Dél-Hispániát pedig 624-ben hódították vissza a vizigótok Bizánctól.

      A Nyugati Gót Királyság székhelye előbb Barcelona, majd (Leovigild idején) Toledo lett, ahol több, a királyság számára is törvényeket hozó zsinatot tartottak a 7. században. A hispano-római egyház szervezett és erős volt, a barbár támadások és az aruiánus vizigót politikai hatalom dacára is megőrizte vitalitását. Több érsekség és számos püspökség működött a félszigeten, a népesség döntő többsége pedig keresztény volt.

Arab hódítás Hispániában

 

A vizigót királyságot az Omajjád támadás (711) semmisítette meg. A döntő ütközetben, a Guadalete (vagy La Janda) folyó mellett, Roderich király is elesett. Az arabok 718-ra a félsziget nagy részét birtokba vették. A vizigótok nagy része a frank királyságba menekült, ám lényeges fejlemény, hogy egy vizigót nemes, Pelayo vezetésével (718–737) Hispánia északi sávjában egy új hatalmi központ alakult ki Asztúria néven, amely több szempontból is folytonosságot jelent a korábbi vizigót állammal.

Hispánia a 8–9. században

 

A 8–10. században Hispánia északi felén három hatalmi központ alakult ki. Az egyik Asztúria, Pelayo alapítása, a másik a Pamplona körül kialakult egység, amelyet majd Navarra néven ismerünk, harmadik pedig a frank expanzió következtében létrejött Barcelonai őrgrófság (Marca Hispanica). Az Oviedo központtal létrejött Asztúriai Királyság helyzetét elsősorban a cavadonga-i győztes ütközet (722) szilárdította meg. A királyság ébren tartotta a vizigót jogi és politikai hagyományokat. Ezt követően a 9. század második felében jöttek létre a későbbi terjeszkedés alapjai azáltal, hogy I. Ordoño (850–866) és III. Alfonz (866- 911) kiterjesztették uralmukat a Duero folyó völgyére, amelyet az arabok nem szálltak meg módszeresen. A spontán, illetve az uralkodók által szervezett földfoglalások általi benépesedés (repoblación) tette lehetővé, hogy III. Alfonz Leónban rendezze be székhelyét (856).

      Ami a keletebbi vidékeket illeti, Nagy Károly 785-ben elfoglalta Geronát, 801-ben pedig Barcelonát, majd pedig 812-ben létrehozta a Marca Hispanicát. Ezen belül öt grófságról beszélhetünk: Barcelona, Gerona, Ampurias, Rosellón (Roussillon a Pireneusoktól északra) és Urgel. Ezek urai a 10. század végéig a nyugati frank uralkodók – igaz névleges – hatalmát ismerték el.

 

Hispánia a 10. században

 

A 8. században és a 9. század elején a Córdobai Kalifátust megosztó belső harcok után III. Abd al-Raihman (921–961) szilárdította meg a kalifák uralmát és vonta femhatósága alá 934-es, illetve 939-es hadjárataival a határvidékeket (Toledo, Zaragoza). Erőteljesen támadta a leóni területeket is, aminek 939-ben II. Ramiro vetett véget a simancasi csatában aratott győzelmével. A 10. század végén Al-Manszur kalifa (962–1002) hadjáratai jelentettek súlyos fenyegetést Leónra és Barcelonára nézve.

      Az asztúriai nemesség önálló akcióinak következménye volt a 9. század végén Burgos, Zamora, Simancas visszafoglalása, mely kirajzolta a Hernán González gróf (931–970) kezén egyesülő Kasztíliai Grófság területét. Az grófságok a 10. századra a következőkkel gyarapodnak: Besalú, Bergueda, Cerdana, Pallars. Ezek urai a 12. század elejére a barcelonai gróf fennhatóságát fogják elismerni. E mellett frank hatásra a 8. században kezdenek létrejönni a későbbi Aragón Királyság alapját képező Aragón, illetve a frank alapítású, Jaca környékén létrejött Sobrarbe és Ribagorza grófságai. Navarra királysága első ízben majd a 11. század elején fog fontos szerepet játszani az Ibér-félszigeti keresztény királyságok sorában.

Hispánia a 11. században

 

1031-ben felbomlott a Córdobai Kalifátus, melynek következtében az arab „térfélen” számos apróbb politikai egység jött létre, amelyeket taifáknak nevezünk. Ugyanekkor a keresztény királyságok az integrációra való törekvés jeleit mutatták és erőteljes terjeszkedésbe kezdtek. A királyok kezén hatalmas földbirtokok egyesültek, s őket gazdagították azok a váltságdijak (parías), amelyeket a taifák a béke fennmaradása fejében fizettek.

      Elsőként Navarra uralkodója, I. (Nagy) Sancho (1000–1035) lépett föl egységesítő szándékkal, uralma alatt egyesítette León királyságát, továbbá Kasztília, Aragón és Ribagorza grófságait. Fiai közül I. Ramiro kapta Aragónt, 1. Ferdinánd (1037–1065) kezén maradt León és Kasztília, s III. Garcíának jutott Navarra. Ferdinánd sikeres offenzívát folytatott a muzulmánok ellen, adófizetésre kötelezte Badajozt, Toledót és Zaragozát, s Coimbrát is elfoglalta (1064). Halála után fiai örökölték a részkirályságokat: II. Sancho Kasztíliát, VI. Alfonz Leónt és García Galíciát. Testvérei rovására Sancho erőszakos terjeszkedésbe kezdett, ám egy várostromnál halálát lelte. Ezután Alfonz, aki a római vizigót politikai-jogi hagyományok hatása alatt a császári címet is felvette (ezen a téren nem egy utóda követte is őt), egyesítette ismét a részkirályságokat. Elfoglalta Toledót (1085) és a Földközi-tenger partján fekvő fontos központot, Valenciát, s adófizetésre kötelezte a keleti és déli taifák uralkodóit. A hódítás lendületét a következő évben törték meg az Almoravidák (Jusuf-ibn Tashfin), akik a Bajadoz melletti csatában vereséget mértek a kasztíliai erőkre, ami Valencia feladásához vezetett. Ám 1094-ben felkelés tört ki a városban, a helyi kádit megölték, s a helyzetet kihasználva a híres vezér, Rodrigo Diaz de Vivar (Cid) öt évre hatalmába kerítette a várost. Hatáta után özvegye, Jimena próbálta meg tartani magát, VI. Afonzot hívta segítségül. A király azonban reménytelennek ítélte a város helyzetét, ezért kiüríttette és felgyújtatta. Alfonz halála után (1109) lánya, Urraca örökölte a trónt (a szintén Alfonznak nevezett fia, aki Franche-Comté grófjától, Rajmundtól született, még kiskorú), a nemesség fellépésére házasságra lépett az aragóniai I. Alfonzzal. Ám 1110-ben ezt a házasságot semmisnek mondták ki, és Urraca fiát, (VII.) Alfonzot tették királlyá (1126–1157).

      Az északi keresztény királyságok sorában a 11. század első felében új hatalmi tényezőként jelent meg Aragónia és a Barcelonai grófság. Az Aragón királyság Aragón, Sobrare és Ribagorza grófságok egyesítésével jött létre 1044-ben, I. Ramiro (1035–1069) idején. Fia, I. Sancho (1069–1094) a Navarra fölötti uralmat is megszerzte (1076), ami az ő két gyermeke, I. Péter (1094–1104), illetve I. Atfonz (1104–1134) idején is fennmarad. Az utóbbi 1118-ban meghódította Zaragozát, s további sikeres harcokat vívott Valencia, Murcia és Córdoba környékén (Arinsol 1126). A frank hagyományokon alapuló Barcelonai grófság a Pireneusoktól északra is fontos tényezőnek számított, de déli irányba is terjeszkedni kezdett. II. Ramón Berenguer barcelonai gróf (1076–1097) Tarragonát foglalta el (1091), és csaknem az Ebróig terjesztette ki hatalmát. Utóda, III. Ramón Berenguer (1097–1131) 1123-ra az összes katalán grófság feletti hatalmat megszerezte, de vezetett hadjáratot Ibizára és Mallorcára is. A 11. század végén mindazonáltal a Reconquista lefékeződött, ugyanis a taifák az észak-afrikai arab államoktól a korábbiaknál hathatósabb segítséget kaptak.

Hispánia a 12. században

 

A reconquista lefékeződése hatalmi átrendeződéssel is együtt járt a 11. század végén és a 12. század első felében. 1095-ben León-Kasztíliáról levált a nyugati Portugál grófság, amely ezentúl önállóan vett részt a reconquistában. Legnagyobb egyházi központja Braga, ahol a visszafoglalás után, 1070-ben újraalapították az érsekséget. Az Ourique folyó mellett aratott győzelem után, 1139-ben portugáliai I. Alfonz királlyá kiáltatta ki magát (1112–1185), 1147-ben bevette Lisszabont. 1179-ben a pápa is elismerte az önálló Portugál királyságot.

      Navarra ugyanakkor a 12. század elejétől kimaradt a hódító hadmüveletekből, így a továbbiakban nem volt lehetősége területi gyarapodásra. Aragónia és Katalónia egyesülése ellenben egy új hatalom születését jelentette. Amikor 1134-ben I. (Aragóniai) Alfonz egyenesági örökösök nélkül meghalt, testvére, II. Ramiro (1134–1137) foglalta el a trónt. Ugyanakkor VII. (Kasztíliai) Alfonz (1126–1157) is bejelentette igényét az uralkodásra, hadjáratot vezetett Navarrába és a baszk vidékekre, felvéve az imperator címet. Ám az Aragónia feletti uralom megszerzésére tett kísérlete sikertelen maradt, mert II. Ramiro lányának, Petronillának és Barcelona grófjának, IV. Ramón Berengernek a házasságával (1151) egyesült Aragónia és Katalónia. 1134 után Navarrának is sikerült megőriznie önállóságát.

      Az ibér-félszigeti keresztény államok számára új fenyegetést jelentett, hogy 1146-ban az Almoravidák helyébe az Almohádok léptek, s 1172-ben valamennyi muszlim államot egyesítették a félszigeten. 1157-ben meghalt VII. Alfonz, majd a következő évben a fia (III. Sancho) is. Utóduk VIII. Alfonz (1158–1214), aki 11 éves korában vette át a kormányzást. Nagybátyja, II. Ferdinánd, León uralkodója igényt tartott trónjára, s emiatt hadjáratot is indított Kasztília ellen (1178), de a két uralkodónak 1180-ban sikerült megegyeznie. Az Aragón királyság tovább erősödött: a Pireneusoktól északra hűbéri függésbe vonta Provence-ot (1167–68), Béarn-t, Bigorre-t (1187) és Roussillon-t (1217). Aragónia és Kasztília megegyezett a muszlimoktól elfoglalt területek felosztásáról (Cazorla 1179). A szövetségek dacára azonban az Almohádok nagy sikert értek el: 1195-ben Alarcosnál nagy vereséget mértek VIII. Alfonz hadaira, ostrom alá vették Toledót, Madridot és Alcalát. A király kénytelen volt békét kérni. Kasztília ellen fordultak León és Navarra uralkodói is. A helyzet a Las Navas de Tolosai ütközettel (1212) változott meg döntő módon, amelynek következtében VIII. Alfonz majdnem teljesen elfoglalta Andalúziát, halála azonban közbeszólt.

      Ugyancsak elhunyt II. Péter (1196–1213), Aragónia királya is a toulouse-i gróffal vívott muret-i ütközetben. Az egyesült Aragónia és Katalónia az intézmények fejlődése terén fontos lépéseket tett. II. Alfonz (1162–1196) egyenesadót vetett ki (bovatge), összeállíttatta a Liber Feudorum major című összeírást, amely garantálta a bárókkal szembeni jogait, gyakran folyamodott a békét esküvel megerősítő gyűlések (Pau i Treva) összehívásához. Ezek alakultak át a 13. század elején a főnemesekből, az egyháziakból és a városok küldötteiből álló tanácskozásokká. Az első katalán „corts” 1218-ban ült össze. A 12. század végén más ibér-félszigeti királyságokban is, mint Leónban 1188-ban hasonló gyűléseket hívnak össze, amelyek a rendi képviselet kezdeteit jelentik a hispániai királyságokban.

Hispánia a 13. században

 

A Las Navas de Tolosa-i ütközet utáni kedvező helyzetben a déli irányú terjeszkedés felgyorsult, s a déli területek benépesítése előtt új táviatok nyíltak. Kasztíliában I. Henrik rövid királyságát követően (1214–1217). III. Ferdinánd lépett a trónra, akinek anyja VIII. Alfonz lánya, Berenguela, apja pedig León királya IX. Alfonz (1188–1230) volt. Az utóbbi halálával, 1230-ban Ferdinánd kezén végleg egyesült Kasztília és León. A megerősödött királyság elfoglalta Córdobát (1236), „védnöksége” alá vette Murciát (1243), és bevette Jaént (1246) és Sevillát is (1248). Ezek mind külön királyságok központja lettek, amelyeken – a régebben birtokolt Toledón és Galicián kívül León és Kasztília királya uralkodott.

      A 13. század közepe után csupán Granada és Huelva környéke maradt az arabok kezén. III. Ferdinánd halála után X. Alfonz (1252–1284) lépett trónra. Tökéletesítette az igazgatást, jogvégzett tisztségviselőket (letrados) alkalmazott, kiadta a Siete Partidas címet viselő törvénykönyvet és újjászervezte a koronabirtokokat. Uralkodását a nemességgel vívott küzdelmek és a császári korona megszerzésére irányuló törekvés jellemzi. Átengedte Algarvest a portugáloknak (1254) és lemondott a portugál uralkodó fölötti hűbérúri igényeiről, ahogy a Gascogne iránti követeléséről, amit még VIII. Alfonz felesége hozott jegyajándékba. Amikor 1254-ben meghalt IV. Konrád, a császárság várományosa, 1256-ban pedig a császári trón másik követelője, Hollandi Vilmos, a kasztíliai uralkodó, akinek az édesanyja Sváb Fülöp leánya volt, elérkezettnek látta az időt, hogy a császári hatalmat megszerezze. 1257-ben elérte, hogy a német főurak egy része császárrá válassza, akiknek a küldöttsége Burgosban fel is kínálta neki a koronát, amit ő elfogadott. 1269-ben és 1272-ben X. Alfonz engedményeket tett a nemességnek. A belső nehézségek, az arabok támadása és az Anjoukat pártoló pápa ellenkezése visszakozásra késztetik Alfonzot a császárság kérdésében. Uralkodása vége felé trónviszályok jelentkeztek: elsőszülött fia, a régens Fernando de la Cerda meghalt, amikor ő Németországba ment, hogy hatalmi igényeit érvényesítse (1275). Apja visszaérkezéséig a második fiú, Alfonz védekezett sikerrel az arab támadás ellen. A király időközben hazatért, ám fia, a nemességre támaszkodva a Valladolidi cortesen rövidesen átvette az uralmat (1282). Apja még az arabokat segítségül híva sem tudta már hatalmát visszaszerezni, fia IV. Sancho néven megkoronáztatta magát (1284–1295), az apa, X. Alfonz még ugyanabban az évben meghalt. Az öröklés kérdése azonban viszálykodással fenyegetett, ugyanis Fernando Cerda gyermekei Aragóniába menekültek, s az ottani uralkodó támogatását élvezték.

      Aragónia a 13. század elején ugyancsak nagyarányú terjeszkedésbe kezdett. A muret-i csatát követően föladta terveit, hogy aquitániai és provence-i területeket vonjon hűbéri fennhatósága alá. II. Péter fiát, aki az ütközetben esett fogságba, a pápa nyomására Simon de Monfort szabadon engedte. A fiú lett I. Jakab néven Aragónia új királya (1213–1276). Uralkodása idején foglalta el Aragónia végleg Valenciát (1238). A várost és az azt övező tartományt a földre éhes aragóniai nemesség legnagyobb bosszúságára, nem olvasztotta be királyságába hanem 1239-ben megalapította az Aragóniával perszonálunióban álló Valenciai királyságot. Mallorca (1229) és Menorca (1232) elfoglalása a királyság új, a Mediterráneum felé irányuló expanziós politikájának nyitányát is jelenti. A hódítások során megszerzett területek önálló királyságok maradtak, amelyeknek mind megvolt a maga szokásjoga (fueros). Csupán az uralkodó személye kapcsolta őket egybe, aki a helyi előkelőkkel a szokások betartására, illetve a hűségre esküt tett, így kapcsolatuk szerződésszerűnek volt mondható. Mindezt a királyi hatalom oldaláról nem ellensúlyozták kellőképpen a nagy birtokok, a főként barcelonai kereskedők támogatása és a királyi igazgatás erősödése.

Hispánia a 14. században

 

Az Ibér-félszigeten nagyjából a 14. században három jelentősebb hatalomról beszélhetünk, melynek mind megvoltak a maga sajátos fejlődési jellegzetességei és terjeszkedési iránya. Navarra már nem játszott fontos szerepet, ugyanis 1234-ben a navarrai nemesség Thibaut champagne-i grófot tette uralkodóvá, ami a királyságot hosszú időre francia érdekkörbe helyezte, annak ellenére, hogy a navarrai nemesség a francia származású uralkodókkal szemben több-kevesebb sikerrel védelmezte intézményeit és jogait. Csupán a 14. században látunk nem francia – aragóniai – uralkodót a trónon (1441–1479), mígnem 1515-ben Navarra a spanyol királyság részévé vált. A három említett hatalom közül az egyik, Aragónia a Mediterráneum felé tekintett, és fő célja Szicília megszerzése volt. Ugyanakkor a nemesség ellenállása megnehezítette a központi hatalom érvényesülését és expanziós törekvéseit.

      I. Aragóniai Jakab († 1276) fiai közül III. Péter (1276–1285) örökölte Aragóniát, Katalóniát és Valenciát, Jakab pedig Mallorcát. (Ez utóbbi királyság 1344-ben került újra közvetlen aragón fennhatóság alá.) 1283-ben a nemesek és városok 1265-ben alakult ligája (Unión) általános kiváltságlevelet (Privilegio General) harcolt ki, amely előírta a királynak, hogy évente tartson rendi gyűlést, tartsa tiszteletben a nemesi szokásjogokat, és hogy a király főbírája (justicia) az előkelők tanácsa alapján működjön. 1287-ben III. Alfonzot (1286–1291) a Privilegio de la Unión kiadására kényszerítették, amely a királyi tanácsosok megválasztásának jogát a cortez kezébe adta és elérte, hogy a király a saját váraiból többet a rendeknek adjon át. Ugyanakkor Péter idején felgyorsult az expanzió: 1280-ban Tuniszba indított hadjáratot, majd a szicíliai Anjou uralom bukását (az ún. „szicíliai vecsernyét) követően (1282) bejelentette igényét a szigetre, azon az alapon, hogy II. Frigyes természetes fiának, Manfrédnek a lányát vette feleségül. Az Anjoukat támogató IV. Márton pápa (1281–1285) kiközösítette és letette Pétert, országát Valois Károlynak engedve át. A franciák erre benyomultak Katalóniába. Péter 1285-ben meghalt, egyik fia, az említett III. Alfonz örökölte Aragóniát, a másikat, II. Jakabot Szicília királyává koronázzák. Ugyanekkor Canfrancban Aragónia, Franciaország és a pápa békét kötöttek. Visszaléptették Valois Károlyt Aragónia trónjáról, s elismerték a királyság jogait Mallorca és Roussillon felett. A franciák és a pápa azonban nem tartották be a szerződést, és 1291-ben Aragóniát adó fizetésére kötelezték Valois visszaléptetéséért cserébe. III. Alfonz korai halála után testvére, Jakab (1291–1327) örökölte Aragónia, Katalónia és Valencia trónját, ám az 1295-ben az anagni szerződésben le kellett mondania Szicíliáról az Anjouk javára, annak ellenében, hogy ellenfelei beleegyeztek Szardínia megszerzésébe. A megegyezést a szicíliaiak nem fogadták el, és Jakab testvérét, Frigyest kiáltották ki királynak. Ezt az 1302-ben megkötött caltabellottai szerződés elismerte, azonban újra azzal a kikötéssel, hogy III. Frigyes halála után az Anjoukra kell szállnia a sziget fölötti uralomnak.

      Az aragón hódító törekvéseket jelezte, hogy 1302-ben a „katalán kompánia” nagy hadjáratot indított keletre, amelynek következtében Athén 1311 és 1388 között katalán hercegek uralma alatt állt. II. Jakab megerősítette a királyi hatalmat azzal, hogy visszavonta a Privilegio de la Uniónt (1301). II. Jakabot fia, IV. Alfonz (1327–1336) követte Szardínia alávetésében. 1336-ban fia, IV. Péter (1336–1387) került a trónra, aki 1348-ban feloszlatta az Uniónt, de számos nemesi kiváltság érvényben maradt. 1354-ben Mallorca és Roussillon Aragónia szilárd részévé vált. IV. Pétert rövid ideig (1387–1395) fia, I. János követte, majd ennek testvére, I. Márton került a trónra, (1396–1410), aki az 1409-ben aratott sanluri győzelemmel fejezte be Szardínia meghódítását.

      Kasztíliában IV. Sancho (1284–1295) halála után, kilenc éves fia, IV. Ferdinánd helyett régensként az anyja, Maria de Molina kormányzott, így Ferdinánd csak 1303-ban vehette át a hatalmat, ám halála (1312) után a trónöröklés kérdése továbbra is viszályok forrása volt. Ferdinánd fiát, az akkor csupán egy éves XI. Alfonzot csak 1325-ben nyilvánították uralkodásra érettnek. Hatalma idején viszonylag nyugodt időszak következett, a nemesség visszaéléseivel szemben a városokat pártolta, és sikeresen verte vissza az utolsó nagy arab támadást azzal, 1340-ben Saladónál győzelmet aratott a marokkói szultán csapatai felett. Ezt követően a 1344-ben a kasztíliaiak bevették Algecirast. XI. Alfonz 1350-ben a pestis áldozata lett. Halálát hosszú belháború követte. Törvénytelen gyermeke, Trastamara Henrik, a nemesség széles köreinek támogatásával a törvényes örökös, I. (Kegyetlen) Péter (1350–1369) ellen fordult, ami 1366-ban nyílt felkelésbe torkollott. A harcok során 1369-ben Pétert egyik testvére meggyilkolta, mire Trastamara mint II. Henrik átvette a hatalmat (1369–1379).

      A kasztíliai trónra azonban az Anjou-Plantagenet-ek is bejelentették igényüket, mivel Péter két lányát III. Edvárd két fia vette feleségül. Egyikük, John of Gaunt, Lancaster hercege fölvette a Kasztília királya címet, a spanyolok azonban vereséget mértek az angol flottára (1372). Henrik halála után fia, I. János került a trónra (1379–1390), aki békét teremtett az angolokkal és a portugálokkal. Henrik nevű fiát Lancaster hercegének lányával, azaz I. Péter unokájával összeházasítva egyesítette a törvényes és a törvénytelen ágat. Az örökös pár apanázsként megkapja az Asztúria hercege címet. Henrik kezdte el Kanári-szigetek elfoglalását (1402).

      Portugáliában 1385-ben dinasztiaváltással az Avis-i házba tartozó I. János került a trónra (1385–1433), miután az aljubarrotai ütközetben visszaverte a kasztíliai beavatkozási kísérletet.

Hispánia a 15. században

 

Aragóniában az erős aragón nemesség és az ugyancsak erős katalán városi polgárság állandó pénzügyi és kormányzati ellenőrző bizottság (diputació del general) felállítását érte el (először Katalóniában 1359-ben, majd a többi részkirályságban is), a királyságok (Aragónia, Katalónia, Mallorca, Valencia) különállása és erős jogszokásai fékezték a központi hatalom kialakulását, másrészt viszont játékteret nyújtottak a központi hatalom számára.

      Aragóniában I. Márton halála után, két éves interregnumot követően új dinasztia került a trónra. A caspei gyűlés, amely a katalóniai, az aragóniai és a valenciai cortes küldötteiből áll, 1412-ben a trónviszályok megszüntetése érdekében Trastamara Ferdinándot (1412–1416) választotta királlyá, ugyanannak a családnak a sarját, amely Kasztíliában már 1369 óta hatalmon volt. Őt 1416-ban fia, V. Alfonz (1416–1458) követte, aki jogara alatt egyesítette Aragóniát, Katalóniát, Valenciát Mallorcát és Szicíliát. 1421-ben II. Johanna nápolyi királynő (1414–1435) segítséget kért tőle III. Anjou Lajos ellen, s halála esetére viszonzásul neki ígérte a nápolyi trónt, ám hamarosan meggondolta magát. 1423-ban ugyanis már Lajosnak ígérte az öröklést, ami háborúhoz vezetett. Halálakor Johanna Lajos testvérét, Renét nevezte meg örökösnek. Alfonz azonban győzelmesen bevonult Nápolyba (1442), ahol ezután székhelyét is tartotta, feleségére, Máriára hagyva Aragónia és más tartományok kormányzását. Halálakor törvénytelen fiára, Ferdinándra hagyta a Nápoly feletti uralmat (1458–1494), míg fivére, II. János (1458–1479) kapta a fennmaradó területeket. Őt fia, II. Ferdinánd követte, aki 1469-ben vette feleségül Kasztíliai Izabellát.

      A 15. század hatvanas éveiben Aragónia és Kasztília háborúba kezdett. A hadi kiadások növekedése miatt azonban nemesi felkelés tört ki (1462–1472), melynek résztvevői IV. Henrik kasztíliai királyt hívták meg
a trónra. Ezek a zavarok parasztháborúkkal párosultak (1437, 1462), amelyek a remensa, a parasztok költözéséért fizetendő váltságdíj miatt törtek ki. A remensát végül, az utolsó Pedro Juan Sala vezette felkelés hatására eltörölték (1486), bár a felkelés vezetőjét foglyul ejtették és megölték. Kasztíliában III. Henrik 1406-ban bekövetkezett halálakor fia, II. János még csak két éves volt, ami újra régenskormányzatot eredményezett, egészen 1419-ig, amikor is teljesen kezébe került a hatalom. 1454-ben fia, IV. Henrik követte a trónon. 1468-ban testvérei, Alfonz és Izabella ösztönzésére a nemesség újra elégedetlenkedni kezdett. A királyt letették, és azzal a feltétellel szerezhette vissza a trónt, hogy Izabellát nevezi meg örökösének. 1474-ben, halálakor azonban visszalépett korábbi szándékától, és lányára, Johannára hagyta a trónt. Emiatt újabb belháború robbant ki, melyben Izabella pártja győzött. 1479-ben meghalt Aragónia királya, II. János. Örököse fia, II. Ferdinánd, aki 1469 óta Izabella férje volt, így az Ibér-félszigeti királyságok egy kézen egyesültek, kivéve Portugáliát és Navarrát, mely utóbbit II. János lánya, Leonóra, Foix grófnője örökölt.

      Altalános jelenség Kasztíliában az arisztokrácia befolyásának erősödése, melyet ellensúlyozandó a királyi hatalom szorosabb ellenőrzés alá vonta a városokat, elsősorban az azokat irányító corregidorok királyi kinevezése révén. Trastámara Henrik idején nőtt meg a főnemesek helyi autonómiája, amely gyakran városokat is magába foglalt. A főnemesség és a kormányzás kapcsolata mégis szoros maradt. A politikai érintkezés és a konfliktusok megoldásának fő terepe az udvar volt.

      A központi igazgatásban újításként jelentek meg az egy-egy kormányzati területért felelős tanácsok (Királyi Tanács, Lovagrendek Tanácsa stb.), és létre hozták a legfelső bíróságot (audiencia), majd 1482-ben ötre csökkentették a részkirályságok számát (Kasztília, León, Toledo, Andalúzia és Murcia). A Navarrai Királyságot 1512-ben foglalta el Ferdinánd. Tíz éves háborúskodást követően, melyben Málaga és Almeria is Kasztíliáé lett, 1492-ben elesett Granada is, az arabok utolsó erőssége a félszigeten. 1503-ban Nápolyt és Szicíliát is Spanyolországhoz csatolták. Ferdinánd halálakor (1516) nagy birodalom maradt unokájára, V. Károlyra.

Hispánia gazdasága a középkorban

 

Hispánia a mediterrán éghajlathoz alkalmazkodott népek számára már az antikvitásban is kiváló gabona- és szőlőtermő területeket kínált, rendelkezett vas-, réz- és ezüstérccel, valamint egyéb színesércekkel. Hispánia a Mediterrán kereskedelmi rendszer fontos részévé vált, a kései antikvitásban elsősorban Itália és Róma piacaira szállított gabonát, bort, fémeket és élőállatot, híres volt a hispániai lótenyésztés. Róma bukása után hanyatlott a kereskedelem, de az arab hódítás új lendületet adott a gazdasági életnek. Hispánia az Arab Birodalom és kereskedelmi rendszer részesévé vált, amely az atlanti partoktól Indiáig terjedt és hatalmas paicot kínált. Az arab vízgazdálkodás és kertkultúra elterjedt a félszigeten, számos új haszonnöveny is meghonosodott. A gazdasági fejlődés következtében a városok is megerősödtek, amelyek piacain rendszeres kereskedelem zajlott, általános volt a pénzgazdálkodás. Az európai kontinens második legnagyobb városa Córdoba lett (az első Konstantinápoly).

      A reconquista sikerei nagymértékű társadalmi átalakulást indítottak el, északról földművesek indultak dél felé, és benépesítették a harcok folyamán elnéptelenedett területeket. Kasztíliában erősödött az uralkodók tekintélye, akik ellenőrizték a meghódított földek odaítélését (repartimiento), és hogy a nagybirtok ne erősödjön meg túlságosan, a határvidékeken bírói, katonai és adószedői jogkörrel felruházott tisztségviselőkkel (adelantados de la frontera) képviseltették magukat. A királyi hatalom helyi meghosszabbításai voltak a koronabirtokok igazgatói (merinos), illetve a helyi igazgatás és bíráskodás tisztségviselői (alcaldes). Megnőtt egyszersmind a hadviselésben jártas főnemesség (ricos hombres) hatalma is, amely a meghódított területekből gazdagon részesedett, és birtokain védelmi céllal várakat is emelhetett. A királyi hatalom és a főnemesség befolyása párhuzamosan növekedett. Ez a kettőssége nyilvánult meg a 13. században egyre gyakoribb rendi gyűlésekben (Cortez).

      A meghódított területek lakóit gyűlések (concejos) szerint szervezték meg, amelyeken a vezető szerepet a fegyverforgató földtulajdonosok (caballeros, villanos) játszották, akik hamarosan a köznemesség (infanzones, hidalgos) soraiba emelkedtek. E területeken számos város és kisebb település önkormányzatot jelentő szokásjogát (fuero) az uralkodó megerősítette, amely megkülönböztette őket a magánbirtokok településeinek lakóitól. A szabad paraszti közösségek földesurukat is maguk választhatták meg (behetria). A nagybirtokokból az egyházi intézmények, kolostorok és az újonnan alakult, a harcokban is részt vevő lovagrendek (Alcantara, Calatrava, Santiago) is részesedtek, mivel kimerülőben volt az északról betelepíthető népességfölösleg, ezért a Kasztília által meghódított vidékeken – Andalúzia, Extremadura – az extenzív mezőgazdasági művelés és az állattenyésztés honosodott meg.

      Gazdasági téren az arisztokrácia fő jövedelemforrását a transzhumáns juhtenyésztés adta, amelynek vezetői önálló szervezetet (Mesta) hoztak létre, amely 1273-ban a királytól kiváltságokat is kapott. A flandriai és németalföldi textilipar egyre nagyobb tételben vásárolt gyapjút. A spanyol és portugál borok, valamint a parafa szintén keresett termékek voltak a nyugat-európai kikötőkben. A toledói kardpengék és más fegyverek kiváló minőséget képviseltek. Hispánia arab és izraelita közösségei élénk kereskedelmet tartottak fenn Észak-Afrika és a Közel-Kelet kereskedővárosaival, amelynek köszönhetően számos keleti luxuscikk érkezhetett a spanyol és katalán kikötőkbe.

      A 15. században kezdődött a portugál terjeszkedés nagy korszaka, amelynek kezdetét a Gibraltárral átellenben fekvő Ceuta (1415), majd Madeira (1419), az Azori- (1439) és a Zöld-foki-szigetek (1445) elfoglalása jelezte (a Kanári szigeteket végül, egyezmény útján 1479-ben Spanyolország szerezte meg). A terjeszkedés fő motorja a monarchia, a nemesség és a polgárság szövetsége volt, amelynek minden része hasznot húzhatott az eredményekből. Portugália kezdte ellenőrzése alá vonni a luxuscikkek (guineai bors, selyem, elefántcsont) és az arany kereskedelmének atlanti és nyugat-afrikai útvonalait, továbbá új termőterületeket és munkaerőt talált a cukornád és a festőnövények termesztéséhez.

Kelet-Európa

 

Kelet-Európa a 6. században

 

Kelet-Európa természetes határát északon és délen is tengerek alkotják: a Balti-, a Fehér-és a Jeges-tenger, illetve a Fekete- és a Kaszpi-tenger. Nyugaton és keleten nehéz természetes határt vonni, általában a Kárpátok és a Visztula, illetve az Urál-hegység és a Volga-folyó a képzeletbeli határ. Ez a hatalmas terület alapvetően egy nagy síkság, magasabb hegységek csak a peremeken találhatók. A kelet-európai síkságon három nagy növényzeti övezet alakult ki az északi tundrát nem számítva: az erdőzóna, az erdős steppe (erdős sztyep) és a füves steppe (sztyep). Délen a Krím-félsziget déli sávjában és a Fekete-tenger északi partvidékén még egy kisebb mediterrán éghajlatú sáv is kialakult.

      A természeti feltételek nagymértékben meghatározták az itt lakó emberek gazdálkodását. Az erdővidéken a vadász-gyűjtögető életmód, az erdős steppén a földművelés, a steppén pedig a nomád pásztorkodás vált meghatározóvá (de nem kizárólagos életformává) a Kr. e. 1. évezred folyamán. A technikai újítások, vívmányok a Kaukázus, illetve a Balkán-félsziget felől érték el a területet, de jelentős volt a Fekete-tenger északi partvidékén és a Krím-félsziget hegyektől védett déli sávjában megtelepedett görög kolóniák szerepe is.

      A vezető politikai hatalmak a steppén alakultak ki. A kelet-európai steppe részét képezi a Sárga-folyótól a Kárpát-medencéig terjedő hatalmas eurázsiai steppezónának. Ezen a területen jelentős államok, birodalmak alakultak ki. Kelet-Európában a politikai centrum a Kr. e. 7. századtól egészen a Kr. u. 10. századig a steppén volt. Kelet-Európa 6. századi etnikai és politikai története változatosan alakult. A Kaukázus északi oldalán több kisebb királyságot említettek a források, közülük talán a legfontosabb az alánok állama volt. A Krím déli partvidékén görög kikötők sorakoztak, a hegységben gótok laktak. A hun hatalom végleges megszűnése (469) után a kelet-európai steppét az ogur népek és a (proto)bulgárok szállták meg. Az ogurok (ugurok), saragurok és onogurok törzsei 463 körül jelentek meg a Volga-vidéken és a Kaukázustól északra eső területen. Szintén itt települtek le a szabírok (szavírok), az 500-as évek elején, és itt említik a források a 6–7. században a berszileket is. A szabírok, akárcsak az ogur népek, a Kazak-steppéről vándoroltak nyugatra. A bulgárok a 480-as évektől kezdve tűntek fel a Keletrómai Birodalom határvidékén, főleg Moesiában és Thrákiában, vagy mint a rómaiak szövetségesei, vagy egyszerűen csak rablóhadjáratokat vezetve a birodalmi tartományokba. A bulgárok lakóhelye a Fekete-tengertől északra eső steppén volt. A krími síkságon az altziagirok törzse lakott. Az ogur népek közé tartozó útigurok a Dontól keletre, a kutrigurok a Dontól nyugatra laktak.

      Külön kérdés a bulgár és a különböző ogur népnevek közötti összefüggés, az előbbi talán gyűjtőnév volt és az ogur népek is használták, de a 6. században még két külön csoportként jelennek meg a forrásokban. Az erdős steppén a 6. század első felében két nagy törzsszövetség jött létre: a szláv (szklavin) és anta. Az anták a Dnyeper és Dnyeszter között, a szklavinok a Visztula felső folyása és az Al-duna között, a Kárpátoktól keletre laktak a 6. század közepén. Az erdővidéken, feltehetően a Volga felső folyásától délre laktak a merik (merják) és a mordvák (mordvinok). Szintén az erdővidék népei közé tartoztak az észtek (aesti), akik feltehetően balti nyelvűek voltak (nem azonosak a mai észtekkel!). A scridiűnnek (screrefenni, scrithifinnni), akiket a mai lappok elődeivel azonosítanak, a korabeli ismert világ legészakibb részén laktak (Skandinávia déli része). Itt éltek a suehanok és a gautharok is. A vidivarii néven említett törzs a Visztula-torkolat közelében lakott. A forrásokban sok olyan népnév fordul elő, amelyeket az ókori irodalomból, illetve a hun korszak íróitól vettek át a 6. századi szerzők. Nagy politikai változást idézett elő az avarok megjelenése.

      Az avarok vezető törzsei Belső-Azsiából, az 550-es években a türkök elől menekültek nyugatra, néhány év alatt elérték a kelet-európai steppét, és hatalmuk alá vetették a steppe népeit, majd az antákat és a szklavinokat. 557-től tíz évig tartózkodtak a kelet-európai steppén, majd a közeledő türkök elől továbbmentek a Kárpát-medencébe, ahol letelepedtek (568). Kelet-Európában (elsősorban a steppeiek) az avar fennhatóságot a türk fennhatóság váltotta fel néhány évtizedre.

 

Kelet-Európa a 7. században

 

A 7. század története Kelet-Európában egy türkellenes lázadással kezdődött: a Türk Kaganátus nyugati részén fellázadtak a meghódított népek, és a felkelés átterjedt Kelet- Európára is: a Volga-, Don- és a Kaukázus-vidéken az 570 körül leigázott ogur népek szintén megpróbálták kivívni függetlenségüket. A Dnyeper-vidéki antákat viszont a Bizánci Birodalom vonta be egy avarellenes szövetségbe. Ennek előzménye volt, hogy az 570-es évek végétől kezdődő avar–bizánci háborúkban az Al-duna-vidéki szlávok az avarok oldalán harcoltak, és velük szemben a birodalom az antákkal keresett szövetséget. Ebben a helyzetben az avarok egy expedíciós sereget indítottak a Kárpátoktól keletre eső területre, amelynek célja az anták legyőzése volt. Ezt a célkitűzést sikerült teljesíteni, az antákról többet nem szólnak a források, a Dnyeper-vidék szláv nyelvű lakossága azonban nem tűnt el, hanem a következő évszázadokban a szláv nyelvterület határai kiterjeszkedtek. Feltehető, hogy az avarok ennél többet is elértek: segítséget adtak a türkök ellen küzdő népeknek. A későbbi eseményekből megállapítható, hogy az ogur népek függetlenségi törekvései sikerre vezettek. Ennek elsődleges oka a türk hatalom gyengülésében kereshető.

      A Kaukázus északnyugati részén, a Kubáni-alföldön, az Azovi-tenger partvidékén, a Don-vidéken a türk fennhatóság megszűnt, és megalakult egy önálló ország: Bulgária. A modern történetírás különböző neveken említi: Onogur (onogundur) Birodalom, Magna Bulgaria (a 9. században használt elnevezés alapján), Kuvrat birodalma. Az ogur népek közül az 5–6. században ismert saragurokról ekkor már nem szólnak a források és az ogurok sorsát sem ismerjük ekkoriban. Az onogurok azonban vezető szerepet játszottak Kuvrat birodalmában. Rajtuk kívül az onogundurok voltak még a vezetői ennek a steppei birodalomnak. A két népnév a későbbiekben onogur-bulgár, illetve onogundur-bulgár formában jelentkezik, ami a bulgárok, a bulgár népnév jelentőségét is bizonyítja. Maga Kuvrat gyermekkorában Konstantinápolyban nevelkedett, megkeresztelték és patrikiosz címet kapott Herakleios császártól, akivel később is szövetségesi, baráti kapcsolatban maradt. 635 körül Kuvrat elűzte az avar kagán katonáit, akik országában állomásoztak, ezzel megkezdte a terjeszkedést nyugat felé. Ezután országához csatolta a kutrigurok földjét, tehát a Don és a Dnyeper közötti területet. Nehéz megállapítani, hogy meddig terjedt kelet felé az Avar Kaganátus határa, befolyási övezete, valahol a Dnyeper és a Kubán-folyó torkolatvidéke között lehetett. Az avarok mindenesetre területeket veszítettek keleten. Kuvrat halálakor (665) birodalma határa nyugaton a Dnyepernél, keleten valahol Alániától északra volt. Nem tartozott bele azonban sohasem a Kaszpi-tenger nyugati partvidéke és a Kaukázus északkeletei fele. Itt a türkök sokáig megőrizték befolyásukat.

      A szavirok hatalma a 6. század végére megszűnt, a berszilekről azonban továbbra is vannak adatok. Feltűnnek viszont a kazárok, akik a 6. század második felében már ezen a vidéken laktak. Eredetükről különböző nézetek vannak, de az biztos, hogy a türkök vazallusai a 7. század elején is, 627–628 között pedig Herakleiosz bizánci császár szövetségesei voltak a perzsák ellen. Sorsukra nagy hatást gyakorolt a Nyugati Türk Kaganátus politikai széttagolódása és gyengülése 630 után. Ezekben az években önállósodtak a türköktől és vezetőjük felvette a kagáni címet. A 7. század folyamán a kazárok két fontos eseményben játszottak főszerepet: az arabok elleni harc és Kuvrat birodalmának bekebelezése. Az arabok 652-ben ütköztek meg a kazárokkal Balandzsar város mellett (a Szulak folyónál). A csatában a kazárok nagy győzelmet arattak. Bulgária Kuvrat halála után szétesett, a kazárok szállták meg. A Kazár Kaganátus ezzel a Kuvrat-féle birodalom örökösévé vált. A bulgárok egy része helyben maradt, kazár alattvaló lett, más csoportjaik nyugat felé vándoroltak. Egy részük az avarokhoz, másik pedig az Al-Duna vidékre vándorolt. Aszparukh nevű fejedelmük vezetésével kiszorították innen az avarokat, és a Bizánci Birodalom északkeleti határainál megalapították a dunai bulgár államot (681 körül).

Kelet-Európa a 8. században

 

A 8. században viszonylag keveset tudunk Kelet-Európa etnikai viszonyairól. Az írott források többsége a Kaukázusról szól, valamint a Krím-félszigetről. Az erdős steppe és az erdővidék sorsáról adatok helyett csak sejtéseink vannak. A politikai események a kazárokhoz kapcsolódnak. A kazárok a 670-es évektől kezdve kiterjesztették és megszilárdították hatalmukat Kelet-Európa nagy részén. Birodalmuk központi része a Kaukázus északkeleti felén alakult ki, első „fővárosuk” Balandzsar, amelynél 652-ben legyőzték az arabokat.

      Egy másik fontos terület volt a Kubáni-alföld és a Krím-félsziget keleti fele. A 8. század elején a kazárok birtokába jutott néhány fontos kikötőváros: Tamany-félszigeten Tamatarkha és Phanagoria, a félszigeten Boszporosz (Kercs). Ezekben az években a kazárok támogatták a Krímbe száműzött II. Jusztiniánusz bizánci (ex)császárt, majd a kherszóniakat is, akiket a trónjára dunai bulgár segítséggel visszajutott Jusztiniánusz akart megbüntetni. A 8. században Kherszón vált a Krím legjelentősebb városává, amely a Bizánci Birodalomhoz tartozott. A század folyamán a kazárok továbbra is birtokolták a kelet-krími kikötőket, amelyeket a kagán megbízottai felügyeltek. A bizánci–kazár kapcsolatok barátságosnak mondhatók, 733-ban még dinasztikus házasságot is kötöttek az uralkodóházak. A Kaukázusban 652 után évtizedekre elhárult az arab fenyegetés veszélye. A 680-as években a kazárok a transzkaukázusi országok belső küzdelmeibe avatkoztak be többször is, saját maguk, vagy vazallusaik, a kaukázusi hunok által.

      A 8. század elején a Kalifátus újra megerősödött és kezdetét vette az arab hódítások újabb hulláma, a Pireneusi-félszigettől Közép-Ázsiáig. A Kaukázus Újra hadszíntérré vált, megkezdődött az arab–kazár háborúk több évtizedes időszaka. Kezdetben a harcok Derbent körül folytak, a derbenti erőd és ezzel a Derbenti-szoros birtoklásáért. Derbenten keresztül vezetett az egyik legfontosabb út, amelyik összekötötte a Kaszpi-tenger nyugati partvidékét a transzkaukázusi területtel, tágabb értelemben Kelet-Európát Perzsiával (Kalifátusssal). Egy másik fontos átjáró az alánok földjén keresztül vezetett. Derbent többször gazdát cserélt, de végül az arabok kezébe került. Ezután az arabok gyakran keltek át a hegység északi oldalára, betörtek Kazáriába, elfoglalták Balandzsart, valamint Szamandart, a kazárok másik fontos városát. Többször a kazárok is vezettek hadjáratot a Kaukázustól délre, a legsikeresebbet 730-ban, amikor Ardabil mellett nagy győzelmet arattak az arabok felett. 737-ben az araboknak sikerült mélyen benyomulni Kazáriába. Legyőzték a kazárokat, és a kazár kagán áttért az iszlámra. Ezután az arabok már nem vezettek több hadjáratot a Kaukázustól északra (A kazárok viszont 762–764-ben és 799-ben is benyomultak a Kaukázustól délre fekvő területre, de ezek az akciók már nem voltak összefüggésben a korábbi háborúkkal).

      A háborúk ellenére a 8. században a kazárok sikeresen konszolidálták birodalmukat. A Kaganátus határai délen a Krím, Tamany-félsziget, a Kaukázus főgerince mentén húzódtak, keleti határuk a Kaszpi-tenger nyugati partvidéke, a Volga-vidék volt, északon az erdőzóna a fennhatóságuk alá tartozott, nyugaton a Dnyeperig elért a hatalmuk. A Kaukázus északi oldalán a kazárok befolyásuk alá vontak néhány kisebb fejedelemséget, és Alániával is baráti viszonyt alakítottak ki. A Krím-félszigeten a gótok is kazár uralom alá kerültek a 8. században. A krími gótok már évszázadok óta éltek itt, leszármazottai voltak 3–4. században a Dnyeper-vidéken lakó gótoknak, felvették a kereszténységet, településeik a Krím-hegység északnyugati felében húzódtak meg. 787-ben a gótok fellázadtak a kazár uralom ellen, de a kazárok leverték a felkelést. A 8. század végétől békés kapcsolatok alakultak ki a Kazár Kaganátus és a szomszédos iszlám világ között, amely elsősorban a kereskedelmi kapcsolatokban mutatkozott meg.

Kelet-Európa a 9. században

 

A 9. század a Pax Chazarica időszaka Kelet-Európában. A Kazár Kaganátus hatalma és befolyása szinte az egész területre kiterjedt. A Kaganátus területét két részre lehet osztani: 1. „Belső-Kazária”, a Kaganátus központi része, amelynek határai a következők voltak: délkeleten a Kaszpi-tenger nyugati partvidéke, délen a Kaukázus fő gerince, Alánia északi határa, a Tamany-félsziget, a Krím keleti fele, a Krími-hegység, nyugaton az Azovi-tenger, és a Dontól nyugatra eső steppe kissé bizonytalan határa, esetleg a Don-folyó maga, északon a Donyec- és Don-vidék erdős steppéi egészen a Volgáig. Az itt élő népekről kevés adatunk van. A „kazár” név a birodalom vezető törzsszövetsége volt, de ennek etnogenézise nem ismert, nyilván részt vettek benne a Kaukázustól északra lakó különféle nomád törzsek és talán a korábban a kazárok mellett gyakran említett „kaukázusi hunok” is.

      A belső területeken laktak a Kuvrat birodalmából megmaradt bulgárok, valamint az erdős steppén földművelők is éltek, akik, elterjedt feltevés szerint alán, vagy valamilyen más iráni nyelvet beszéltek. 2. „Külső-Kazária”, amelybe a vazallus népek tartoztak, mintegy félkörívben elhelyezkedve a központi terület körül: délen kaukázusi fejedelemségek, nyugaton a steppén a magyarok, tőlük északra, a Dnyeper középső és felső folyása mentén szláv nyelvű törzsek (a későbbi orosz hagyomány szerint a poljánok, radimicsok, szeverek, vjaticsok, utóbbi kettő a „szlávokkal” együtt a „kazár” hagyományban is szerepel!

      A Volga felső folyása mentén különböző finnugor nyelvű törzsek laktak, amelyekről a 10. századtól kezdve már több híradás maradt ránk. A Don és a Volga közötti erdős steppén ás erdővidéken laktak a burtaszok. A 9. század utolsó harmadából már ismerünk róluk szóló leírást. A burtaszoktól északnyugatra a volgai bulgárok területe helyezkedett el. A bulgár csak az egyik törzse volt ennek a szövetségnek, rajtuk kívül még a barszula, eszkel (eszgel) neveket ismerjük, de a 10. században közéjük tartoztak a barandzsarok és a szuvárok, valamint a fennhatóságuk alatt élő helyi, finnugor nyelvű őslakosság. A bulgárok és a másik négy említett törzs valamikor a 7. század legvége és a 9. század eleje közötti időszakban került északra a Volga és a Káma összefolyásának vidékére. Feltételezhető, hogy ez egy lassú vándorlás volt, az okai nem ismertek. A nevek alapján mind az öt törzs a steppéről vándorolt északra. A 9. században a volgai bulgárok kazár fennhatóság alá tartoztak és részt vettek a prémkereskedelemben.

      A Krímben Kherszón továbbra is szilárdan bizánci kézben volt, 840 körül szervezték meg a kherszóni themát. Kherszón fontos szerepet töltött be a Bizánci Birodalom északi kapcsolataiban. Ugyanebben az időben építették fel bizánci–kazár együttműködésben Sarkel várát a Don partján. A Baltikum valamint a Ladoga-tó, Dnyeper forrásvidéke, illetve a Volga forrásvidéke, a Valdáj-hátság külön figyelmet érdemel. A kazár fennhatóság erre a távoli területre nem, vagy csak alig terjedt ki, a 8. században balti és finnugor őslakosság élt itt. A 9. században etnikai és politikai változásoknak vagyunk tanúi ezen a vidéken: délről szláv nyelvű lakosság vándorolt be, elérve a Daugava (Nyugati Dvina, Düna) folyót, valamint az Ilmeny-tó környékét. Északról, a mai Dél-Svédországból pedig skandinávok települtek meg az erdővidéken, elsősorban a Dnyeper vízi útja mentén. A legjelentősebb ilyen központ Sztaraja Ladoga, amely 750 körül már lakott volt. A 9. században tűntek fel a forrásokban a ruszok. Eredetük vitatott, a legvalószínűbb az, hogy ennek a népnek az etnikai alapját az Észak-Oroszországban megtelepedő skandinávok és a helyi lakosság képezte, vezető csoportjaik skandinávok voltak. Követeik 839-ben Konstantinápolyban jártak. Kereskedelemmel foglalkoztak elsősorban, de rablóhadjáratokra is gyakran vállalkoztak, mint rokonaik a vikingek (normannok). Az északi erdővidéken fokozatosan megerősödtek, 860-ban már Konstantinápoly ellen indítottak hadjáratot. A kazárokkal békés viszonyt alakítottak ki, egyes források szerint a ruszoknak is volt kagánja. A század végén egy jelentős következményekkel járó esemény történt: a Kazak-steppéről nyugatra vándoroltak a besenyők, akik alulmaradtak a szomszédaikkal vívott háborúban. 895 körül átkeltek a Volgán és a Donon, benyomultak Etelközbe és kiszorították onnan a magyarokat és a kavarokat (kabarokat).

Kelet-Európa a 10. században

 

A 10. században jelentős változások kezdődtek Kelet-Európa politikai viszonyaiban. A Kazár Kaganátus mellett fokozatosan két új állam alakult ki: a (Kijevi) Rusz és Volgai Bulgária. Mindkettő az erdőzónában, ott, ahol eddig ilyenre nem volt példa. A ruszok déli irányú terjeszkedését a magyarok nyugatra vándorlása is segítette. A Dnyeper középső folyását, Kijev környékét a kazárok nem tudták megtartani. Feltehetően 900 körül már a ruszok birtokában volt. Ezzel a Rusz területe megnövekedett, a következő időszakban a különböző szláv törzsek feletti uralom megszerzése volt a rusz fejedelmek célja.

      A volgai bulgárok 922-ben hivatalosan is felvették az iszlámot és elszakadtak Kazáriától (amelynek vezetői ekkor már zsidó vallásúak voltak). A bulgároktól északra Víszú vagy Iszú földje terült el, lakói prémeket adtak el a bulgároknak. Ez a terület messze nyugat felé is kiterjedt (Fehér-tó), legalábbis az orosz Vesz, latin Wizzi nevek erre engednek következtetni. Ebből az időből több volgai népet is ismerünk: cseremisz, mordva, ar, burtasz, feltehetően a már korábban itt élő merik, orosz nevükön merják sem tűntek el, mert az 1100-as évek elején szerkesztett Orosz „Őskrónika” említi őket. Az orosz hagyomány szerint a muromák és a csudok isezena vidéken éltek. A Don és az Al-Duna közötti steppén a besenyők nyolc törzse lakott. A kazároknak nem sikerült szövetséges viszonyt kialakítani velük.

      Délen a Krímben a helyzet nem változott, a kazárok továbbra is birtokolták a félsziget keleti felét. A krími síkságra viszont besenyők költöztek be. A század közepére Alánia megerősödött, már a kazárok Don-vidéki birtokait is képesek voltak veszélyeztetni. A „fekete” bulgárok a kazárok, ruszok és a Bizánci Birodalom közötti területen laktak a 940-es, 50-es években. A Kazár Kaganátus területeket, adófizetőket és vazallusokat veszített, ami a gazdasági alapjait is gyengítette. Korábban a kereskedelem bevételei a kazár kincstárba folytak, most viszont a prémek, méz, viasz, rabszolgák beszerzési helyei nagyobbrészt a ruszokhoz és a volgai bulgárokhoz kerültek. A 960-as évek közepéig azonban az Oka-folyótól keletre eső terület lakossága még a kazároknak adózott. A Rusz és Volgai Bulgária élve a kereskedelemből származó lehetőségekkel, fokozatosan megerősödtek. A ruszok a 960-as években a Volga mentén terjeszkedtek. Szvjatoszláv Igorjevics fejedelem 964-ben uralma alá vonta a vjaticsokat. Ezután a kazárok ellen fordult. A ruszok a 10. század folyamán többször is rablóhadjáratokat vezettek a Kaszpi-tenger nyugati partvidékére, az iszlám területekre, ahová Kazárián keresztül, kazár engedéllyel juthatak el. A kazárok szolgálatában álló muszlimok (közöttük sok zsoldos katona volt) tiltakozására a kazár kagán megtiltotta a ruszoknak az áthaladást Kazárián. 965-ben Szvjatoszláv serege benyomult Kazáriába, legyőzte a kagán seregét és elfoglalta a kazárok Beleja Vezsa („Fehér torony”) nevű várát (Sarkel, vagy Etilváros egyik része). Utána a Kaukázus irányába tört előre, legyőzte az alánokat és a cserkeszeket. 969-ben a ruszok újabb csapást mértek a kazárokra: elfoglalták és kifosztották Etilt és Szamandart. A kazár nagyhatalom ezzel megszűnt. A Kaganátus Volga-menti steppéire keletről oguzok települtek be. Szvjatoszláv 969–971 között a dunai Bulgáriában harcolt a bizánciak ellen, 970-ben az egyesült rusz-besenyő-magyar sereg azonban vereséget szenvedett, 972-ben Szvjatoszlávot megölték a besenyők, amikor hazafelé tartott Bulgáriából. Utóda Nagy Vlagyimir a Rusz határait tovább növelte: 981-ben femihatósága alá vonta a vlagyimiri és cservenyi földeket nyugaton. 985-ben a volgai bulgárok ellen vezetett hadjáratot, szövetségben az oguzokkal. 988–989-ben pedig a bizánci Kherszón városát ostromolta. Végül békét kötött a bizánciakkal és hivatalos vallássá tette a kereszténységet. A 990-es években a besenyők többször is támadták a Ruszt (992, 996, 997). A 980-as évek végén a ruszok megszállták a Tamany-félszigetet, ami korábban Kazária fontos része volt, és megalapították a Tmutorokányi Fejedelemséget.

Kelet-Európa a 11. században

 

A 11. században Kelet-Európában három hatalmi központ volt: északnyugaton a Rusz, északkeleten a Volgai Bulgária és délen, a steppén a besenyők, majd a század közepétől kezdve a kunok. A Kaukázus északnyugati részén Alánia továbbra is megőrizte erejét. A Ruszban újabb részfejedelemségek alakultak ki. 1015-ben meghalt Nagy Vlagyimir, és a fiai között harc kezdődött a kijevi trónért. A két fő vetélytárs Szvjatopolk és Jaroszláv volt. Előbbit a besenyők és a lengyelek, utóbbit skandinávok támogatták. 1017-ben Jaroszláv birtokolta Kijevet, de egy év múlva Szvjatopolk és Vitéz Boleszló lengyel király egyesült serege elfoglalta. A lengyelek kezére került a „Vörös” Rusz (Cserveny), amit még Vlagyimir csatolt a Ruszhoz. 1019-ben. Jaroszláv legyőzte Szvjatopolkot, aki Lengyelországba menekült és ott is halt meg. Jaroszláv (Bölcs Jaroszláv) Kijevben rendezkedett be, és haláláig 1054-ig ő lett a kijevi nagyfejedelem.

      Bölcs Jaroszláv fontos államszervező tevékenységet végzett, törvényekeket hozott, támogatta az egyházat, uralkodása alatt terjedt az írásbeliség, és jelentős építkezések voltak. Az 1020-as években Jaroszláv testvérével, a tmutorokányi Msztyiszlávval háborúzott. 1026-ban a felek békét kötöttek. Kijev és Novgorod Jaroszlávé maradt, Csernyigov és Tmutorokány pedig Msztyiszlávé. Északon Polock megszabadult a kijevi függőségtől, amelyet még Vlagyimir kényszerített rá. Nyugaton azonban bővült a Rusz területe, 1031-ben Jaroszláv visszafoglalta Cservenyt a lengyelektől. Jaroszláv további hadjáratokat vezetett a Rusz szomszédságában lakó népek ellen. 1036-ban a besenyők ellen harcolt, 1038-ban a jatvjagok (jatvingok) földjén háborúzott, 1040-ben a litvánok, 1041-ben a mazóviaiak, 1042-ben pedig a jamok ellen vezetett hadjáratokat. 1043-ban a rusz flotta támadást intézett Konstantinápoly ellen.

      Jaroszláv 1054-ben meghalt, a Ruszt fiai között osztotta fel: Izjaszlávé lett Kijev, Novgorod, Pszkov és Turov, Szvjatoszláv kapta Csernyigovot és Tmutorokányt, Vszevolod Perejaszlávot, valamint a rosztovi és szuzdali földeket, Igor a volhíniai Vlagyimir birtokosa lett, Vjacseszláv pedig Szmolenszké. A három legidősebb testvér 1054 és 1073 között együttműködött a fontos kérdésekben („triumvirátus kora”). Az 1060-as években Polock ellen vezettek hadjáratot. Az 1050-es években a Rusz délkeleti határainál feltűntek a kunok (orosz nevükön polovecek), de 1068-ig nem indítottak nagyobb támadást a Rusz ellen. Ekkor azonban nagy károkat okoztak. Kijevben felkelés tört ki, és a fogságban lévő Vszeszlav polocki fejedelem kiszabadult, majd a hatalmat is magához ragadta két évig. 1070-ben már újra Izjaszláv volt hatalmon a városban. 1073-ban Vszevolod és Szvjatoszláv Izjaszláv ellen fordultak és elűzték, aki Lengyelországba menekült. 1077-ben külföldi segítséggel visszafoglalta Kijevet, de egy év múlva Vszevoloddal szemben csatát vesztett, ahol saját maga is meghalt. 1078-tól 1093-ig Vszevolod volt a kijevi nagyfejedelem, utána bátyjának fia, Szvjatopolk, aki 1113-ig birtokolta a trónt.

      A Rusz fejedelmei 1097-ben Ljubecsben megkísérelték rendezni az öröklés és birtoklás kérdéseit. Északkeleten a volgai bulgárok állama erős volt a 11. század folyamán, a tőlük északra lévő erdővidéket, Arföldet, Víszút és Júrát fennhatóságuk alatt tartották. Utóbbi területekre a ruszok prémvadászai és kereskedői is jártak. A 11. század elején a rusz–volgai bulgár kapcsolatok békések voltak. 1024-ben például a bulgárok gabonát küldtek a Ruszba, ahol éhínség volt. Az évszázad végén azonban már ellenségessé vált a két ország viszonya. 1088-ban a bulgárok elfoglalták a ruszoktól Murom városát. A bulgárok az iszlám országokkal is jó kapcsolatokat ápoltak, 1024–1025-ben bulgár követség járt Közép-Ázsiában, Nisápurban. A Fekete-tenger melléki steppéről a kunok fokozatosan kiszorították a besenyőket és az oguzokat, akik a Bizánci Birodalomba, Havasalföldre, Magyarországra és a Ruszba mentek. A Rusz fejedelmei besenyő és oguz (orosz nevükön tork) csoportokat telepítettek le a déli határoknál.

Kelet-Európa a 13. században

 

A 12. században Kelet-Európa politikai térképe érdemben nem változott az előző évszázadhoz képest. Vlagyimir Monomah kijevi nagyfejedelem (1113–1125) kísérletet tett a Rusz politikai egységének megteremtésére, de ez csak ideiglenesen sikerült. Halála után Msztyiszláv (1125–1132) és Jaropolk (1132–1139), majd néhány hétig Vjacseszláv (1139) nevű fiai követték a trónon. A 12. század közepére a Rusz különböző részei egyre jobban önállósodtak. A legfontosabb befolyásra a kijevi, csernyigovi, peremisl–tyerebovli, vlagyimir–volinszkiji fejedelmek tettek szert, északon Novgorod, Pszkov és Polock, északkeleten pedig a Viagyimir-szuzdali Fejedelemség.

      Az 1170-es évek elejére Kijev elvesztette korábbi jelentőségét, terüelteit a 12. század végén és 13. század elején a különböző rivális fejedelemségek birtokolták. A 12. század második felében és a 13. század elején a csernyigovi fejedelmek Kijev megszerzésére törekedtek, harcoltak a halicsi fejedelmek, valamint a kunok ellen. A Csernyigovi Fejedelemség északkeleti része önállósult, itt alakult ki a Rjazanyi Fejedelemség. A délnyugati területeken a 12. század közepén Vlagyimirko Volodarjevics (1124–1153) egyesítette, majd fia, Jaroszlav Oszmomiszi örökölte a trónt (1153–1187). Az utána következő Vlagyimirt (1187–1188, 1189–1199) uralma kezdetén a lázadó bojárok elűzték. 1199–1205 között a volhíniai Roman Msztyiszlavics állt a halicsi fejedelemség élén. Halála után Roman hívei magyar és lengyel segítséggel harcoltak a Novgorod–szeverszkiji Fejedelmek ellen, akik igényt tartottak a halicsi trónra. A Viagyimir-szuzdali (Rosztov-Szuzdal) Fejedelemség felemelkedése Jurij Dolgorukij uralkodása idején (1132–1154) kezdődött, fia, Andrej Bogoljubszkij uralkodása alatt (1157–1154) tovább növekedett a tekintélye. Az ő testvére Vszevolod Jurjevics (1176–1212) a nagyfejedelem címet vette fel, jelezve igényét a vezető szerepre az orosz fejedelemségek között.

      A vlagyimir-szuzdali fejedelmek a 12. század második felében és a 13. század elején egyre gyakrabban viseltek háborút a volgai bulgárok ellen. A Baltikumban is jelentős események történtek. Német telepesek 1201-ben megalapították Rigát és a következő évben megalakult a Livóniai Lovagrend (Kardtestvérek Rendje), amely terjeszkedni kezdett a Balti-tenger partvidékén és hamarosan elérte a Novgorodi Fejedelemség határát, valamint a litvánok földjét (Aukstaitija és Zsemaitija). Itt megállt a hódítás, ugyanis a lovagok 1236-ban és 1260-ban is a vereséget szenvedtek a litvánoktól.

      A litván fejedelmek közül Mindaugas ragadta magához a kezdeményezést és megkezdte a kisebb fejedelemségek egyesítését a saját uralma alatt, 1250 körül megkeresztelkedett, majd 1254-ben a római pápától kapott királyi koronát. Ezzel megvetette a Litván Nagyfejedelemség alapjait. A kelet-európai steppén 1221-ben jelentek meg a mongolok először. A Kaukázuson átkelve legyőzték az alánokat és a segítségükre érkező kunokat, majd 1223-ban a Kalka folyó mellett az orosz fejedelmek és a kunok egyesült seregét verték szét. Visszafelé útjukon a bulgárokkal is megütköztek. Ez még csak az előjátéka volt a mongol hódításnak, amelynek következő hulláma 1236-ban érkezett Európa keleti vidékeire, a mongolok 1236–1237-ben elfoglalták Volgai Bulgáriát, leigázták a Volga-vidéki népeket, 1237–1238 telén, 1238 tavaszán a Rjazanyi és a Vlagyimir-szuzdali Fejedelemség esett áldozatául a támadásuknak, majd a steppén a kunokra mértek súlyos vereséget. 1239-ben a Csernyigovi Fejedelemséget foglalták el, majd 1240-ben Kijevet és a halicsi, volhíniai területeket. A következő évben lengyel és magyar földön pusztítottak mongol seregek.

      A mongol hódítás mélyreható változásokat hozott, nemcsak politikai tekintetben, hanem társadalmi, gazdasági és etnikai vonatkozásokban is Kelet-Európában. A kunok földje, Volgai Bulgária és az oroszfejedelemségek a Mongol Birodalom fennhatósága alá kerültek. Északon Novgorod és Pszkov elkerülte a pusztítást, de adófizetésre kényszerült. Alekszandr Nyevszkij novgorodi fejedelem eközben a német lovagrend ellen harcolt eredményesen: 1242. április 5-én a Csúd-tavi ütközetben vereséget mért a lovagokra (két évvel korábban, 1240-ben a svédeket győzte le a Névánál). A tatárokkal szemben azonban nem a nyílt ellenszegülést, hanem a látszólagos behódolást és az adófizetést választotta. A többi orosz fejedelem szintén a tatárok alattvalója lett. Kelet-Európa a Nagy Mongol Birodalom nyugati részéhez tartozott, amit Dzsingisz kán eredetileg egyik fiának, Dzsocsinak adott. Tényleges birtokba vételét Dzsocsi nem érte meg, ezt fiai, Batu és Orda vitték véghez és osztozkodtak rajta: a Kelet-Európát magába foglaló birodalomrész, amelyet a mongolok Kék Hordának neveztek (de egy később keletkezett névvel, Arany Hordának nevezi az utókor), első kánja Batu volt, aki 1255–1256 folyamán meghalt (Orda a közép-ázsiai részt kapta, ezt Fehér Hordának nevezték). Batu utóda öccse, Berke lett. Az ő uralkodása alatt (1257–1266) igázták le véglegesen Halicsot, Volhíniát és Podóliát. Berke az iszlámot pártfogolta, szövetséget kötött az egyiptomi Mamelukokkal, amely elsősorban az Iránt elfoglaló mongolok ellen irányult. Az ellentét Azerbajdzsán hovatartozása miatt éleződött ki az iráni és a kelet-európai mongol birodalomrészek között. Berke utóda, Mengü-Temür (1267–1280) uralkodása alatt előrehaladt a birodalom megszervezése. Központja a Volga alsó folyásánál épült Szaráj városa volt (Ó- és Új-Szaráj, Batu is, Berke is alapított egy-egy ilyen nevű várost). Lakosságösszeírást végeztek az orosz területeken, ami az adóztatás szempontjából volt fontos. Ebben az időben növekedett meg a szerepe a Krím-félsziget olasz kereskedővárosainak, amelyek szintén a mongolok uralma alatt voltak.

Kelet-Európa a 14. században

 

A 14. század első fele az Arany Horda fénykora, Özbek (1313–1341), majd Dzsanibek (1342–1357) uralkodása alatt jó viszony alakult ki az egyiptomi szultánokkal, sikerült megszerezni Azerbajdzsánt, gazdasági és kulturális téren is fejlődés mutatlozott. Dzsanibek halála után néhány évvel azonban zűrzavaros időszak kezdődött. Északon a Litván Nagyfejedelemség látványosan gyarapodott a Rusz nyugati részét fokozatosan elfoglalta (Polock, Vityebszk, Meneszk (Minszk) mai Belarusz nagy része. Gediminas (11316–1341) idején Csernyigov és Novgorod–Szeverszkij is litván uralom alá került. Algirdas (1345–1377) idején már Volhínia, Kijev és Perejaszlav is Litvániához tartozott, a Nagyfejedelemség határai délen a steppéig értek. Halicsot Lengyelország szerezte meg. Algirdas 1363-ban Szinyije Vodinál legyőzte a tatárokat, ami megnövelte Litvánia tekintélyét Kelet-Európában. Mindaugas a nyugati kereszténységet választotta (a lovagrend fenyegetését így védte ki), utódai azonban a pravoszláviát részesítették előnyben. Gediminas 1316–1317 folyamán egy független metropoliát létesített egyik székhelyén, Novohorodokban, amivel hosszan tartó vitába került a moszkvai metropoliával.

      Algirdas halála után trónharc tört ki fiai között, amelyből Jogaila (Jagelló) került ki győztesen. A lengyelek Lajos magyar és lengyel király halála után Lajos lányát, Hedviget koronázták meg, és Jagellóhoz adták feleségül (korábban Habsburg férjet szántak neki). 1385. október 14-én megkötötték a krewoi egyezményt, amellyel megszületett a lengyel–litván perszonálunió, majd 1386-ban Litvánia hivatalosan is felvette a római katolikus vallást. Jagelló (1386–1434) unokatestvére, Vytautas (1398–1430) irányította Litvániát, ő azonban nem perszonáluniót, hanem önálló Litvániát akart, és szembefordult Jagellóval. Ebbe a küzdelembe hamarosan a lovagrend is beavatkozott. Az orosz fejedelemségek közül Novgorod megőrizte szerepét, de Pszkov önállósodott tőle. Északkeleten a század első felében négy fejedelemség volt: a moszkvai, a tveri, a rjazanyi és a nyizsnyij-novgorodi. Közülük a két legjelentősebb a moszkvai és a tveri voltak, egymás vetélytársai a vezető szerep megszerzéséért. Moszkvának sikerült elérnie, hogy a kijevi metropolita székhelye a városba kerüljön, míg Tver litván segítségre számíthatott. Azonban mindkét fejedelemség számára a legfontosabb a tatárokkal kialakított kapcsolat volt. 1332 előtt a tatárok akarata maradéktalanul érvényesült, a két felet ki tudták játszani egymás ellen. Akkor azonban Iván Kalita moszkvai fejedelem megkapta a nagyfejedelmi méltóságot megerősítő oklevelet (jarlik) a tatár udvartól, ezzel névlegesen az egykori Vlagyimir-szuzdali Fejedelemség egyedüli vezetőjévé vált. Emellett sikerült elérnie, hogy Tver és talán Novgorod adóját is ő küldhette Szarájba.

      Iván Kalita utódai (Szemjon, 1341–1353, II. Iván (1353–1358), Dmitrij (1362–1389) alatt tovább gyarapodott a Moszkvai Nagyfejedelemség. 1366-ban Dmitrij és a vlagyimiri fejedelem lányának házasságával a Moszkvai Nagyfejedelemség jelentős területekkel bővült (többek között Nyizsnyij-Novgoroddal). A fejedelemség legfőbb ellenségévé ekkor a litván állam vált, amelynek seregei Tverrel szövetségben több alkalommal egészen Moszkváig eljutottak (1368, 1370, 1372), de a várost nem tudták elfoglalni. 1375-ben Tver vereséget szenvedett Moszkvától, és elismerte annak vezető szerepét. A litván befolyás is megszűnt Tverben.

      Moszkva tekintélye tovább növekedett a tatárok felett aratott kulikovói győzelemmel. Az 1360 utáni években a Horda válságba került: vereséget szenvedtek a litvánoktól, a keleti rész, a hvárezmi Ürgencs központtal önállósult, belső trónharcok dúltak. Az orosz területek felett Mamaj emír uralkodott. Moszkva önálló politikája kivívta Mamáj haragját és Moszkva ellen vonult. Dmitrij fejedelem azonban 1380. szeptember 8-án a Don felső folyásánál legyőzte. A győzelemnek elsősorban lélektani hatása volt. Dmitrij Donszkoj halála után legidősebb fia, Vaszilij lett a nagyfejedelem (1389–1425). A kulikovói csata után Mamajnak újabb ellenséggel kellett megküzdenie: a keleti szomszéd és a korábbi vazallus Fehér Horda kánja, Toktamis elfoglalta Új-Szarájt és igényt tartott a Volgától nyugatra eső terület feletti uralomra is. A Kalka folyónál Mamaj vereséget szenvedett Toktamistól, a Krímbe, Kaffa városába menekült, ahol azonban megölték (1382).

      Toktamis uralkodása alatt az Arany Horda újra erőre kapott. 1382-ben elfoglalták és kifosztották Moszkvát. Toktamisnak az erejét a korábbi szövetséges, a szamarkandi emír, Timur (Lenk) elleni harc kötötte le. Timur hatalmas területeket hódított meg Ázsiában, és a dzsingiszi világbirodalom újjáélesztése volt célja. Ebbe a kelet-európai steppe is beletartozott. 1391-ben a Kondurcsa folyónál (a Volga mellett), majd 1395-ben a Tyerek folyónál (Észak-Kaukázus) Timur legyőzte Toktamist. Timur a volgai, krimi, kaukázusi városokat kifosztatta, elpusztíttatta, hogy a Horda bevételeinek egyik fontos forrását, a kereskedelmet tönkretegye, majd elvonult. Toktamis a litvánokhoz menekült, de a hatalmat nem tudta visszaszerezni, 1399-ben a litván–tatár koalfció a Vorszkla folyónál vereséget szenvedett az újjáalakuló Arany Horda kánjától, Temür-Kutlugtól. Az évszázad végére a Hordának sikerült újjászerveződni, de a korábbi évtizedekkel ellentétben egy erős lengyel–litván és egy erősödő moszkvai állam voltak a szomszédai.

Kelet-Európa a 15. században

 

A 15. század jelentős politikai változásokat hozott, az Arany Horda egysége megszűnt, az orosz fejedelemségek végleg megszabadultak a tatár uralom alól. A lengyel–litván állam európai viszonylatban is a jelentősebb államok közé emelkedett (területe alapján mindenképpen). Az 1410-es évekig a Horda felemelkedőben volt, Temür-Kutlug (1397–1400), Sádibek (1400–1408) és Pulad (1408–1410) uralma alatt, akik Edigü emír közreműködésével lettek kánok. Az 1410-es évek belső harcokkal teltek, Edigü és különböző trónkövetelők küzdöttek egymással. Edigü halála (1419) után a Horda szétesése felgyorsult. Ulug-Muhammed kán a litvánokra támaszkodva próbálta megtartani hatalmát, sikertelenül. 1438-ban Kazányba vonult (az egykori Volgai Bulgária), ahol megvetette az önálló Kazányi Tatár Kánság alapját. Ezután újabb területek váltak ki a Hordából.

      Az Oka-folyó mentén a későbbi Kaszimovi Kánság, Kurszk környékén egy litván-vazallus kis kánság (Jagoldaj fejedelem állama) ütközőállam szerepet töltöttek be, a moszkvai illetve litván udvartól függtek. A Krími Tatár Kánság szintén önállósult, 1449-ben Hádzsi-Girej kán vezetésével, akit IV. Kázmér lengyel király is támogatott, szemben a Hordával, illetve az önálló Litvániáért harcolókkal. A Krím történetében 1478 a következő fordulópont: Mengli-Girej kán az Oszmán Birodalom vazallusa lett. A Horda maradék részei Kücsük Muhammed és Szejjid Ahmed kánok uralma alatt Nagy Horda néven léteztek, egyre inkább a Volga alsó folyásához visszaszorulva.

      Északon a német lovagrend még 1382-ben elfoglalta Litvániától Samogitia területét, ezzel megteremtette a szárazföldi összeköttetést Poroszország és Livónia között. Vytautas figyelmét egy ideig a tatárok és Moszkva kötötték le, 1399-ben Toktamist próbálta a Horda trónjára segíteni, 1404–1408 között Moszkva ellen harcolt. 1409-ben azonban békét kötött Jagellóval Samogitia visszaszerzése érdekében. A lengyel–litván szövetség 1410. július 15-én a grünwaldi (tannenbergi) csatában döntő győzelmet aratott a lovagrend felett. Az 1411-ben megkötött toruni békében Lengyelország és Litvánia visszakapta Szamogitiát és a dobrini területet a Lovagrendtől.

      Vytautas politikájának középpontjában továbbra is a Horda és Moszkva állt. 1427-ben szerződést kötött a Tveri Fejedelemséggel, majd 1430-ban a Rjazanyi Fejedelemséggel, ami Moszkva ellen irányult. Vytautas azonban 1430-ban meghalt, Litvániában hatalmi harc kezdődött, ami kedvező volt Moszkva számára. Moszkva élén 1425- től 1462-ig II. Vaszilij („Tyjomnij”) állt. Uralkodásának első fele trónviszályokkal telt el, 1445-ben vereséget szenvedett a kazányi tatár kántól, fogságba esett, és váltságdíj fejében szabadulhatott csak ki. Tver függősége egy időre megszűnt, 1456-ban Moszkva egyenrangú partnernek ismerte el.

      III. Iván nagyfejedelemnek (1462–1505) sikerült végleg megszabadítani országát a tatár igától. Fokozatosan uralma alá kényszerítette a még önálló orosz fejedelemségeket (Novgorod 1478, Tver 1485), ahol mindenki a moszkvai nagyfejedelem (1494-től goszpodár) alattvalója lett. Az állami intézményeket újjászervezte. 1448 után a moszkvai metropolia autokefál egyházzá vált. III. Iván 1472-ben feleségül vette Zoét, az utolsó bizánci császár unokahúgát, ami növelte a nemzetközi tekintélyét, és a későbbiekben alapot adott arra, hogy Moszkva a Bizánci Birodalom örököseként lépjen fel. A Hordával szemben a Krími Kánság Szövetségét kereste. A lengyelek ugyanekkor a Hordával szövetkeztek Moszkva ellen. III. Iván nem fizetett adót a Hordának. 1480-ban a Horda serege Moszkva ellen indult, de a tatárok az Ugra folyónál az oroszokkal találták szembe magukat. Néhány napi várakozás után visszafordultak, az oroszok számára ez győzelem volt. 1502-ben a Horda végzete beteljesedett: Mengli-Girej krími kán legyőzte Sejkh-Ahmed kán seregét, a vesztes elmenekült (végül 1505-ben fejezte be életét Litvániában). A Horda maradék területe Asztrahányi Kánság néven létezett tovább 1556-ig.

      Az orosz fejedelemségek közül Pszkov és Rjazany még önálló volt, előbbit 1510-ben, utóbbit 1521-ben sikerült Moszkvának bekebeleznie. A Baltikum felé a lovagrend állta útját az oroszoknak. 1502-ben a Szmolina-tó mellett a lovagok legyőzték az oroszokat. A 16. században Moszkva elsősorban kelet felé terjeszkedett: 1552-ben a Kazányi, 1556-ban az Asztrahányi kánságot foglalták el, és ekkor kezdődött el Szibéria felfedezése és meghódítása. Délen az Oszmán Birodalom (Krími Kánság) ereje nem engedte meg a terjeszkedést, nemcsak az oroszoknak, hanem a lengyeleknek sem: a törökök 1484-ben elfoglalták Kiliát (Duna-delta) és Akkermant (Dnyeszterfehérvár), a lengyelek elvesztették a kijáratot a Fekete-tengerhez. A dinamikusan terjeszkedő moszkvai állam legfőbb vetélytársa azonban Lengyelország volt.

Kelet-Európa kereskedelme a középkorban

 

A kereskedelemből származó bevételek nagyban hozzájárultak a különböző kelet-európai államok felemelkedéséhez. Európa keleti fele hatalmas kiterjedésű terület, amely különféle javakat, terményeket adott az itt élőknek. Az erdővidék legfontosabb árui a prémek, méz és a viasz voltak. Az erdős steppe fontos gabonatermesztő vidék volt. A steppén elsősorban az állattenyésztés (ló, juh, szarvasmarha) volt a meghatározó. A Balti-tenger partvidékén borostyán lelőhelyek voltak. A korai középkorban emberkereskedelem folyt a térségben, elsősorban hadifoglyokat adtak el, akikből (rab)szolgák lettek. Ezeket az árukat különböző vidékekre szállították: a Római (Bizánci) Birodalomba, Közép-Azsiába, Perzsiába, a Kalifátusba, Nyugat-és Észak-Európába. Kelet-Európa országaiba textíliákat, ruhákat, fűszereket, bort, gyümölcsöt, drágaköveket, gyöngyöket, kaurit, ezüstöt (9–10. században elsősorban ezüst dirhemek), aranyat, fegyvereket hoztak be. Az ókorban a Fekete-tenger északi partvidékén alapított görög kereskedővárosok (Tirasz, Olbia, Kherszón, Pantikapaion, Tanaisz, Gorgippia stb.) játszottak fontos szerepet a steppén és erdős steppén lakó népekkel folytatott kereskedelemben.

      A 6–8. században a görög kolóniák elsősorban a Krím-félszigeten éltek tovább, és kereskedtek a szomszédos nomádokkal. Kelet-Európának Közép-Ázsiával, és azon keresztül Kínával is voltak kereskedelmi kapcsolatai. A Selyemút egyik szakasza a Kaszpi-tengert északról megkerülve a Kaukázus nyugati részén keresztül érte el a Fekete-tengert és a Bizánci Birodalom határát. A 6–7. században a bizánciak nemcsak kereskedelmi, hanem politikai kapcsolatokat is létesítettek az akkor felemelkedő Türk Kaganátussal, ami a perzsiai Szasszanida Birodalom ellen irányult. Az arab hódítás a 7. század közepén elérte a Kaukázust, a 8. század elején Közép-Azsiát. A kazárok sokat harcoltak az arabok ellen, ugyanakkor barátságos volt a viszonyuk a Bizánci Birodalommal. A nagy változás a 8. század második felében következett be, amikor az arab–kazár viszony békéssé vált. Az iszlám országokból kereskedők érkeztek a kazárokhoz, akik elősegítették a külföldi kereskedők tevékenységét. Ugyanekkor Skandináviából egyre többen próbáltak szerencsét a Finn-öböl és a Kazária közötti területen: ők sokszor messze északról egészen Konstantinápolyig, vagy a másik irányban a Kaszpi-tengerig elutaztak áruikkal.

      Kelet-Európa úthálózatának gerincét a folyók alkották, a legfontosabb vízi utak: a dnyeperi-út (Finn-öböl–Néva–Volhov–Lovaty–[Daugava]–Dnyeper–Fekete-tenger) Skandináviát kötötte össze a Fekete-tengerrel. A volgai út Észak-Oroszország és a Kaszpi-tenger közötti összeköttetést biztosította, a doni út pedig a Volga-vidék és a Fekete-tenger közötti utazást könnyítette meg. A szárazföldi utak közül ki kell emelni az említett Selyemút-szakaszt, valamint a Kelet-Európát átszelő útvonalat, ami a Volga-torkolattól indult nyugat felé és Kijeven keresztül vezetett tovább, a Kárpátoktól északra Krakkó, Prága, és a német területek felé. A Kazár Kaganátus központi része a Selyemút és a volgai út kereszteződésénél alakult ki; északon Sztaraja Ladoga, majd Novgorod és Kijev is a dnyeperi út mellett épült fel; Volgai Bulgária központja pedig a Volga és a Káma összefolyásának közelében jött létre. Ezek fontos kereskedelmi csomópontok voltak, nem véletlen tehát, hogy itt alakultak ki a 9–10. században a nagy kelet-európai államok „fővárosai”. A Kazár Kaganátus megszűnése után Volgai Bulgária vette át a kereskedelemben a vezető szerepet, a Rusz jelentősége csökkent a 11. század folyamán. Ugyanakkor a Kelet érdeklődése is csökkent Kelet-Európa irányában. A kunok szintén kereskedtek, elsősorban a Krím-félsziget kikötőiben. A Volga alsó folyásánál Szakszín játszott hasonló szerepet, mint korábban Etil. A mongol hódítást megelőzően ez a vidék a volgai bulgárok fennhatósága alá került.

      A mongol hódítás után a kereskedelem újabb nagy felvirágzását figyelhetjük meg. A Volga alsó folyásánál Ó- és Új-Szaráj volt a két nagy kereskedelmi központ, a Krímben az olasz kolóniák: Szudak és Kaffa, a Don alsó folyásánál Tana játszott jelentős szerepet. A 13. században Velence és Genova kezében voltak a Fekete-tenger északi partvidékének kikötői. A Kelettel folytatott kereskedelmet megkönnyítette, hogy a Horda kánjai a 13. század vége óta az iszlámot pártfogolták. A 14–15. században közép-ázsiai, és perzsa kereskedők látogatták Szarájt, de a delhi szultánok birodalmával is folyt kereskedelem. Nagy csapást jelentett Timur hadjárata 1395-ben, amely a nagy kereskedelmi központok pusztulását okozta, ezután a kereskedelem nem tudta elérni a korábbi áruforgalom szintjét.