Balogh László–Sinkovics Balázs

 

Függelék

Segédlet szemináriumi- és szakdolgozatok készítéséhez

 

Bevezetés

Ez a munka arra vállalkozik, hogy segítséget nyújtson a szemináriumi dolgozatot vagy szakdolgozatot íróknak, és betekintést nyújtson néhány tudományos jellegű mű elkészítésének bizonyos ismereteibe. A szakdolgozat megírására a szemináriumi dolgozatok készítenek fel. A rájuk fordított idő alatt a hallgatók elsajátítják a témaválasztást, a problémalátást és a dolgozatok formai szabályait. Még ha a szemináriumi dolgozatok nem a későbbi szakdolgozati témához kapcsolódnak is, akkor sem haszontalanok. Az egyetemi évek alatt egyre kevesebb olyan szemináriumot lehet felvenni – jórészt sajnos az egyre nagyobb hallgatói létszám miatt –, ahol önálló munkával kell egy témát feldolgozni, és azt írott formában leadni. Így sokan csak a szakdolgozatnál szembesülnek először azokkal a formai elemekkel, amelyek nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy a beadott munkával kedvező érdemjegyet szerezzenek. A szemináriumi dolgozatokat – amellett, hogy kötelezőek a jegy megszerzéséhez – tekinthetjük gyakorlásnak a jövendő „nagy műhöz”.

      Az egyetemi szintű oktatásnak része az adott szak, illetve tudományág és a hozzá kapcsolódó tudományos élet megismerése, az abban való eligazodás képességének elsajátítása. Ehhez kíván segítséget biztosítani jelen munka azon része, amely a tudományos érintkezésben szokásos műfajok egy részét röviden ismerteti (rezümé, vitacikk, recenzió, könyvismertetés, előadás).

      Ezen munkánkban – amelyet útmutatónak, syllabusnak szántunk – igyekeztünk a dolgozat megírásának egyes munkafázisai szerint haladni. Amennyiben próbálkozásunk sikerült, úgy végigolvasva és – legalább részben – alkalmazva az általunk javasoltakat, a dolgozat is elkészülhet.

      Az ismertetett módszerek és szabályok nem tekinthetők kötelezőnek. Inkább arra törekedtünk, hogy az általunk ismert és a tudományos munkát segítő eszközöket bemutassuk. Az olvasóra bízzuk, hogy ezekből válogasson. Vannak azonban olyan elemek (bibliográfia, stílus stb.), amelyek elfogadása valamilyen mértékben mindenki számára kötelező, elutasításuk pedig nem a dolgozat írójának egyéniségét, konvenciókon túlmutató zsenijét bizonyítják, hanem a szakma szabályainak nem ismerését. A választható és a kötelező dolgokra minden esetben külön is felhívjuk az olvasó figyelmét.

      Úgy véljük, hasznos lesz, ha részletesebben foglalkozunk az irodalomjegyzék összeállításával és elkészítésével, amely a szakdolgozatnak és a tudományos munkáknak egyaránt elengedhetetlen része. Elkészítésének rendkívül sokféle módja van. Mi az elterjedtebbek közül választottunk ki kettőt illusztráció végett.

      Összeállításunk alapvetően a középkori történelem témakörében íródó dolgozatokhoz kíván segítséget nyújtani. Azt azonban reméljük, hogy számos része hasznos tanácsokkal szolgálhat a más tárgykörben elkészülő munkákhoz is.

      Munkánk elkészítése során az alábbi műveket vettük alapul: Umberto Eco (Hogyan írjunk szakdolgozatot? Budapest, 1992), Gyurgyák János (Szerkesztők és szerzők kézikönyve. Budapest, 2000), Szabó Katalin (Kommunikáció felsőfokon. Budapest, 1997) Sándor Klára: (Első[s]segély. Kézirat, JATE BTK Altajisztika Tanszék, Szeged, 1993).

      Emellett a legfőbb segítséget tanárainktól és hallgatóinktól kaptuk. Előbbiek korábbi szemináriumi dolgozataink hibáit javították, utóbbiak pedig számos olyan problémára hívták fel a figyelmünket a saját dolgozataikkal kapcsolatban, amelyekre mi már nem is gondoltunk. Az ezekre adott válaszok nagy része helyet kapott a munkánkban. Hálás köszönet mindannyiuk segítségéért.

Milyen típusú szakdolgozatot válasszak?

Alapvetően két szakdolgozati típus létezik. Az egyik a már meglevő szakirodalom összefoglalására vállalkozik – tehát kompilatív –, a másik az önálló kutatásra, új eredmények feltárására helyezi a nagyobb hangsúlyt. Általában úgy gondolják az emberek, hogy egy új, eddig nem kutatott téma feldolgozása az értékesebb. Ez azonban csak részben igaz. Kétségtelen, hogy ha egy hallgató egy új forrást talál, amelyet még senki nem ismertetett, és ennek a feldolgozását választja témájául, akkor sokak szerint értékesebb témát választ, mint az, aki egy adott – és mindenki által ismert – forráscsoportra vonatkozó szakirodalom kritikai bemutatását tűzte ki céljául. Hangsúlyozni érdemes, hogy mindkét téma egyaránt értékes lehet, ugyanis a már ismert forrásadatokat is lehet új szempontból vizsgálni, és a korábbiaktól eltérő eredményre jutni. A szakdolgozat értékét tehát nem elsősorban a téma, hanem az adja meg, hogy a hallgató mennyire oldja meg sikeresen a kitűzött feladatot.

      Nagyon sok kiváló szakdolgozat készült már kompilatív módon. Ezekben a szerzők a szakirodalom teljességének bemutatásával átfogó, kritikus képet nyújtottak témájukról. A kész munka – optimális esetben – a témát alaposan nem ismerő kutatóknak ad segítséget az egyes vélemények megismeréséhez, de sok esetben még a kérdésben jártas személyek számára is tud – eddig számukra nem ismert munkákat feldolgozva – újat mondani.

      A szakdolgozatok másik típusába azon munkák tartoznak, amelyekben a szerző egy olyan forrást mutat be, vagy olyan új eredményre jut, amely a kutatók számára eddig ismeretlen volt. Az újdonság ebben az esetben természetesen azt is jelentheti, hogy az egy adott tudományterület szakemberei számára ilyen értelmezésben ismeretlen volt. Könnyen belátható, hogy egy olyan a magyarság történelmére vonatkozó forrás bemutatása, amelyet külföldi szakemberek ismertek ugyan, de a magyar kutatók még nem, új eredménynek tekinthető. Akkor is igaz ez, ha egy régészeti forrás vagy forráscsoport a történészek – tehát egy másik tudományterület szakemberei – számára ismeretlen volt, és arra a szakdolgozat írója hívja fel a figyelmet. Ezekkel a szakdolgozatokkal azonban fokozott figyelemmel kell eljárni, mivel sok szakdolgozó választott már olyan új adatokra támaszkodó kutatást témájául, amelynek feldolgozása meghaladta képességeit.

      Hozzá kell tennünk, hogy a két típus között nincs olyan éles határvonal, mint sokan gondolják. Ha valaki forrást dolgoz fel, akkor is szükség van az adott kérdéskör ismertetésére. És viszont: a szakirodalom eddigi eredményeinek bemutatásakor is szükség lehet arra, hogy a szakdolgozat írója kritikusan állást foglaljon bizonyos kérdésekben, és ez nemegyszer egy későbbi publikáció alapját is képezheti. Az önálló kutatást pedig meg kell, hogy előzze a korábbi kutatók témához kapcsolódó véleményeinek a megismerése. Helyes, ha ez az ún. kutatástörténet az új eredmények bemutatására irányuló szakdolgozat bevezetésében is helyet kap. Ha nem ismerjük – vagy nem akarjuk megismerni – a korábban a kérdéssel foglalkozó kutatók véleményét, akkor hogyan akarunk „újat” mondani?

      A kutatástörténet esetében két megközelítés létezik. Vagy kronologikusan vagy tematikusan dolgozzuk fel a témát. Az előbbi azt jelenti, hogy a kérdéssel foglalkozó kutatók véleményét a megjelenés sorrendjében tárgyaljuk. Amennyiben az ember először fog ilyen jellegű munkához, ezt tudja egyszerűbben megoldani. Ennek hátránya azonban, hogy az olvasó – aki lehetséges, hogy a mi munkánk kapcsán szembesül a téma egyes problémáival – könnyebben át fog siklani a nem elhanyagolható részletek felett, hiszen a szakirodalom monoton – számára sokszor – zavaros ismertetése céltalan dolognak tűnhet. A másik lehetőség, ha a szakirodalomban felmerült nézeteket rendszerezzük, és a témával kapcsolatos érveket, valamint ellenérveket ütköztetjük. Ekkor több lehetőség van a lényeges elemek kiemelésére, és könnyebben megadhatjuk azokat a fontos szempontokat, amelyeket az olvasónak a későbbiekben is figyelembe kell vennie. A két feldolgozási mód között az eltérést az elkészült munka tartalomjegyzéke is könnyen érzékelteti:

 

Kronologikus                                    Tematikus

 

A szakirodalom áttekintése

Nagy Lajos                                           A kincs készítésének körülményei

Kis Péter                                              A kincs elrejtésének okai

Kovács János                                       A megtalálás körülményei

Alsó Károly                                         A kincs tulajdonosa

 

      Nem ajánlatos olyan kérdést egy kompilatív szakdolgozat témájául választani, amelyről a közelmúltban született kutatástörténeti összefoglalás. Ha azonban új kutatási eredményeket akarunk a szakdolgozatunkban bemutatni, akkor egy olyan munka, amely a kérdés kutatástörténetét már feldolgozta, nagy hasznunkra lehet.

Témaválasztás

Az ember hajlamos arra, hogy elfogadja a témavezető tanár választását, holott a kapott téma nem is érdekli. Ezt ne tegyük. A téma kiválasztásánál két fő szempontot kell figyelembe venni. Egyrészt érdekelnie kell a munka íróját, másrészt tudományos problémára kell irányulnia. Ha a dolgozatunk tárgya iránt nem érdeklődünk, attól ugyan még el tudjuk készíteni, de örömünk nem fog telni benne. Ki kell tehát alakítani egy olyan kompromisszumot, amely a tanárnak is elfogadható és az érdeklődésünknek is megfelel. A témaválasztás első lépcsőjeként a hallgatónak kell meghatároznia, hogy mely terültek érdeklik, majd saját – a sok esetben még egészen tág határok között mozgó – ötleteivel kell felkeresni azt a tanárt, akinek szakterülete az általa választott témához a legközelebb áll. Ha határozott elképzeléseink vannak jövendőbeli szakdolgozatunk témájáról, akkor is mindenképpen meg kell beszélnünk a tanárunkkal. Könnyen lehet, hogy egy népszerű témáról a közeljövőben jelentetnek meg egy monográfiát. Ilyen esetekben érdemesebb várni az adott munka kiadásáig, hisz egy-egy akár évtizedekig tartó kutatás sok, eddig még nem publikált eredményt hozhat a felszínre. Az is elképzelhető, hogy egy ilyen munka nemrégiben már napvilágot látott, csak még nem találkoztunk vele. A tanár minden bizonnyal az adott korszakra vonatkozó szakirodalomról átfogó képpel rendelkezik, botor dolog volna ezt a tudást nem igénybe venni egy dolgozat elkészítése során. Nem szabad elfelejteni, hogy egy szakdolgozat elkészítése két ember, a diák és a témavezető tanár közös munkája. A témaválasztás során könnyen esik abba a csapdába a szakdolgozó, hogy számára kedves problémát a források és a szakirodalom ismerete nélkül kíván megoldani. Az ilyen meddő próbálkozásokat hagyjuk meg a laikusoknak. Bízzunk a tanárainkban, akik elfogulatlanul meg tudják ítélni tudásunkat, lehetőségeinket és témaválasztásunkat.

      Tudományos témának csak az tekinthető, amelynek forrásbázisa van. Azaz a kérdésről olyan forrásokkal rendelkezünk, amelyek előzetes várakozásaink alapján a dolgozat által felvetett kérdésekre válasszal szolgálhatnak. A válasz nemcsak új eredmény lehet, hanem a régi megcáfolása is. A dolgozatunk akkor is elérte célját, ha kimutatjuk benne, hogy egy kérdésben a korábbi kutatás hibásan tételezett fel valamit. Eredménynek ugyanis az számít, ami az ismereteinket olyan irányba változtatja meg egy adott problémáról, hogy az a valósághoz jobban közelítsen, mint a korábbi elképzelés. Például ha a szakirodalomban az áll, hogy XY részt vett a W melletti csatában, és be tudom bizonyítani, hogy ennek nincs nyoma a forrásokban, akkor eredményt értem el. A jelenleg ismert források alapján közelebb járunk a valósághoz, mint azok, akik korábban elfogadták ezt az állítást.

      Kétségtelen, hogy nem minden téma azonos értékű. Vannak olyan emberek, akik egy életen át haszontalan dolgokat gyűjtenek, mások pedig könyveket. Mindkét gyűjtemény a maga szempontjai szerint lehet figyelemreméltó. A tulajdonosok mindkettőbe egy élet munkáját fektethették, mégis aligha vonja kétségbe bárki, hogy egy könyvgyűjtemény eszmei értéke sokszorosa egy olyan gyűjteménynek, amely haszontalan lomokból áll. Van tehát téma és téma között minőségi különbség. Bármilyen témát választunk, gondoljuk meg, hogy mire jó? Kit érdekel? Kinek van szüksége rá?

      Amennyiben a témát nem mi választjuk – mint például legalábbis részben egy szemináriumi dolgozat esetében –, akkor is hasznos lehet számunkra, hisz hozzásegít gondolataink rendszerezéséhez, fogalmazási készségünk javításához, ugyanakkor kipróbálhatjuk magunkat a történettudomány területén. A távlati cél azonban mégis csak az kell, hogy legyen, hogy munkánk másoknak, az olvasóknak hasznára váljon. Sok szemináriumon az elkészült dolgozatot az egész csoportnak végig kell olvasnia, vagy hallgatnia, ha referátumként is elhangzik. Ha belegondolunk, hogy sokunknak ezek az első olyan munkái, amelyek nagy nyilvánosság előtt megmérettettek, akkor talán nem is olyan lebecsülendő egy-egy ilyen dolgozat súlya. Vannak, akik úgy tervezik, hogy az egyetemi éveket arra használják fel, hogy megalapozzák a tudományos karrierjüket. Nem szerencsés, ha egy nagy ambícióval rendelkező hallgatónak a szemináriumi dolgozatai rendre az „időhiány” és a „többi óra” miatt nem ütik meg az elvárható szintet.

      Nincsenek „védett” témák. Minden téma, ötlet, ha nyomtatásban megjelent, mindenki számára hozzáférhetővé válik. Annak, hogy egy hallgatótársunk/kollégánk témáját átvéve kezdjünk dolgozni, csak egy dolog szab határt: az önmérséklet. Általában olyan kérdést, amelyről tudjuk, hogy valaki dolgozik rajta, nem kezdünk el kutatni. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy nem foglalkozhatunk a 13. századi Magyar Királysággal, mert valakinek ez a kedvenc korszaka. IV. Béla király birtok-visszavételi politikájából azonban lehetőleg egy évfolyamon belül ketten ne írjanak szakdolgozatot. Ez nem vonatkozik arra, ha egy mások által kutatott témában új adatra bukkanunk. Ám semmiképpen ne „vegyük el” más ötletét! Mindig gondoljuk meg, hogy vajon az ötlet valóban a sajátunk, vagy esetleg mégis mástól hallottuk. Mások még kiadatlan eredményei, csak a szerző előzetes engedélyével használhatók fel. Természetesen a forrást ekkor is a jegyzetben vagy a főszövegben meg kell adnunk.

Az irodalom felgyűjtésének kezdetei

Ha sikerült választanunk, nekiláthatunk az érdemi munkának. Először is találnunk kell egy olyan művet, amely a témánkról szól. Ha nem lelünk ilyent, akkor olyan kézikönyveket, lexikonokat kell választanunk, amelyek a korszakról átfogó képet adnak. Ha például IV. Béla belpolitikájáról nem is találunk monográfiát, Magyarország 13. századi történelméről biztosan fogunk. A mű végigolvasása során ne csak a főszövegre figyeljünk, hanem – legalábbis másodszori olvasásra – a szakirodalmi hivatkozásokra is. Ezek a főszövegben, a lábjegyzetekben vagy az olvasott munka végén megadott olyan művek, amelyből tájékozódhatunk arról, hogy a szerző állításait milyen adatokra alapozza. A tudományos művek írói gondoskodnak arról, hogy adataik leellenőrizhetőek legyenek, így mindig megadják azok pontos származási helyét.

      Példának álljon itt a Korai magyar történeti lexikon (9–14. század) (Főszerk.: Kristó Gyula, szerk.: Engel Pál–Makk Ferenc, Budapest, 1994), amelyben egy olyan szakdolgozathoz keresünk irodalmat, amely IV. Bélának az uralkodásáról fog szólni. Kiindulópontnak megnézzük a IV. Béla címszót, ahol máris megtaláljuk 3 monográfia adatait. Megnézhetjük még az Aranybulla címszót (12 mű), a király testvérére, Kálmánra vonatkozót (4 mű), a tatárjárást (4 mű) stb. Nagyon hamar tekintélyes mennyiségű olvasnivaló adatait gyűjthetjük össze. Amennyiben egy monográfiát találtunk a témánkban, akkor figyelnünk kell a hivatkozásokra. Az ezekben szereplő művek pontos adatait vagy a jegyzetekben vagy a könyv irodalomjegyzékében megtaláljuk. Sokszor hallja az ember, hogy az én témámról még senki sem írt. Természetesen előfordulhat ilyen eset is, de higgyük el, a legtöbb témáról rengeteg publikáció született már. Ha nem találunk semmit, az legtöbbször nem azzal magyarázható, hogy ilyen munkák nem léteznek.

      Ha jó munkát választottunk, akkor sok hivatkozást találunk, és el tudunk ezek segítségével indulni. Második lépcsőben az eddig összegyűjtött irodalmat ajánlatos megszerezni és elolvasni. Itt újabb hivatkozások találhatók. Ezt a módszert visszagöngyölítésnek nevezzük.

 

Legelsőnek elolvasott mű

                   az abban elsőként hivatkozott mű

                                      az abban elsőként hivatkozott mű

                                      az abban másodikként hivatkozott mű

 

                   az abban másodikként hivatkozott mű

                                      az abban elsőként hivatkozott mű

                                      az abban másodikként hivatkozott mű stb.

 

      Sokak számára öncélúnak és fölöslegesnek tűnhet, hogy minden hivatkozásnak utána keressen. Minek tegyünk így, hisz az olvasott munkákban a számunkra fontos adatot mindenki mint tényt szerepelteti? Gondoljunk azonban arra, hogy a nagy tekintélyű és tudású kutatók sem tévedhetetlenek. Legalább azoknak az adatoknak az esetében, amelyek a témánkhoz szorosan kapcsolódnak, érdemes – a lehetőségeinkhez képest – mindent elolvasni, nehogy később derüljön ki, hogy a dolgozatunk sarkkövének tekintett „tény” csak egy a szakirodalomban meglévő számos „fantom” adatból.

      Az anyaggyűjtés során segíti a gondolataink rendezését, ha az adatainkat vázlatban rögzítjük. Különösen akkor igaz ez, ha egy kérdés teljes szakirodalmát föl akarjuk gyűjteni. Ekkor például egy családfához hasonlító ábrán rögzíthetjük az egyes hivatkozásokat. Ezzel a módszerrel könnyen kideríthető, hogy kihagytunk-e valamit az elolvasandók közül. Ha pedig a végére értünk a munkának, akkor elégedetten dőlhetünk hátra, mert tudjuk, hogy a kérdéssel kapcsolatos összes álláspontot megvizsgáltuk.

      Lássunk egy példát, amelyben egy képzeletbeli csata időpontját vizsgáljuk:

 

XY

1011-re helyezi      hivatkozik   R forrásra         

 

SD

1021-re helyezi      hivatkozik   DF 1-re

 

DF

az egyik művében (DF 1)

1021-re helyezi      hivatkozik   XY-ra

 

a másik művében (DF 2)

1011-re helyezi       hivatkozik   XY-ra

 

      Amennyiben a táblázat tartalmaz minden lehivatkozott művet, akkor megállapíthatjuk, hogy DF1 művében feltehetően elírásból eredő hiba folytán az 1011-es évszám helyett 1021 került közlésre. SD a hibát nem vette észre és átvette. Feltételezhető, hogy SD nem ismerte sem XY művét – holott alapvető a kérdés szempontjából –, sem az R forrást. Ez a példa kétségtelenül talán túlzottan elméletire sikerült. Többen talán egy ilyen többlépcsős visszakeresést fölöslegesnek tartanak. Nézzük meg, hogy egy ilyen táblázat nélkül milyen következtetésre juthattunk volna.

 

1. Csak XY, SD és DF 1 műveit olvastuk. Ezek közül kettő 1021-re, egy pedig 1011-re helyezte az eseményt. Tehát – mivel többen vallják –, hogy az esemény 1021-ben történt, minden bizonnyal ez az adat a helyes.

2. Mindegyik művet ismerjük. DF 1 és DF 2 mást mond. Ez a szerző bizonytalan, tehát az ő műveit nem vesszük figyelembe. XY műve több mint száz éves, tehát elavult. Bizonyosan SD-nek van igaza, akinek a könyve alig néhány éve jelent meg. Tehát az esemény 1021-ben történt.

3. Mindegyik művet ismerjük. Mivel két egymástól eltérő vélemény is van, a kérdést nem lehet eldönteni. A kérdéses esemény 1011-ben vagy 1021-ben történt.

 

      Ezek bármelyikét is fogadtuk volna el, máris bekerült egy hibás adat a dolgozatunkba. És ha még erre elméletet is építünk… Ha nem próbálunk a nyomára akadni annak, hogy a szerzők mi alapján állítanak valamit, akkor vajon hányszor fordulhat még elő ilyen eset a tanárunk vagy az opponensünk elé kerülő munkánkban?

      Az általunk olvasott művekben a hivatkozások között többfajta „bizonyítékot” lelhetünk. A tudományos munkákban a bizonyításnak három fajtáját találhatjuk meg. Az első esetben a szerző egy forrásra hivatkozik, amely valamit állít. Amennyiben a forrással kapcsolatos kutatások is támogatják a nézetet, akkor ez tekinthető a legelfogadhatóbb bizonyítási módnak. Ha egy dolgot két vagy több – egymástól független – forrás állít, akkor azt ténynek fogadhatjuk el. Ennél bizonytalanabb a másik bizonyítási mód, az analógia használata. Ekkor
a szerző más esetek hasonló példái alapján tételez fel valamit. Ha az analógia tudományos tekintetben megfelelő – például azonos gazdasági, társadalmi és politikai szinten élő népeket hasonlít össze –, akkor számos esetben elfogadható. Sokszor azonban még ilyen bizonyítékok sem állnak a kutatók rendelkezésére, és ilyenkor saját szubjektív véleményüket, feltevésüket közlik a műveikben, úgy, mintha azok biztos adatok lennének. A mi feladatunk az, hogy a művek olvasása során – folyamatosan figyelemmel kísérve a hivatkozásokat – a három bizonyítási módot meg tudjuk különböztetni egymástól. Tapasztalni fogjuk, hogy egyes kutatók saját korábbi feltételezéseikre egy idő után mint tényekre hivatkoznak. Más esetekben egy-egy híres tudós feltételezései – vagy nem egyszer csupán ötletei – válnak „megkérdőjelezhetetlen igazságokká”. Ha csak tehetjük, ne elégedjünk meg a „biztos állítások” puszta elfogadásával, hanem igyekezzünk személyesen meggyőződni arról, hogy kiállják-e a kritika próbáját.

      Amikor úgy látjuk, hogy a szakirodalomból már nem tudunk további, új könyvészeti adatra találni, akkor még egy dolgot kell tennünk: meg kell keresni egy, a témában járatos tanárunkat. Ő feltehetően ismeri a kérdéssel foglalkozó legújabb munkákat is. Ezekre – hiszen lehetséges, hogy csak néhány hónapja jelentek meg, és a könyvtárak még nem is vásároltak belőlük – esetleg még nem hivatkozott senki sem.

      Miután ily módon tájékozódtunk a témával kapcsolatos szakirodalomról és forrásokról, föl kell tennünk magunknak néhány kérdést:

 

1. A szakirodalom beszerezhető-e számunkra?

2. Tudunk-e olvasni azon a nyelven/nyelveken, amelyen a szakirodalom íródott?

3. A források hozzáférhetőek-e számunkra?

4. Tudunk-e olvasni azon a nyelven/nyelveken, amelyen a források íródtak, vagy amilyen nyelvű fordításai megjelentek?

5. Alkalmasak vagyunk a témára?

 

      Nincs értelme olyan témát választani, amelyhez az alapvető művek csak egy távoli ország könyvtárában találhatók meg, ráadásul olyan nyelven, amelyet nem ismerünk, és nem is tudunk – időhiány vagy más okból (pl. tanárhiány) – megtanulni. Hasonlóképpen a forrásokkal is ez a helyzet. Ha a minket érdeklő kézirat nincs publikálva, vagy a munka rendkívül ritka és csak egyetlen messzi külországi levéltárban/könyvtárban található meg, és a témával kapcsolatos összes feldolgozás olyan nyelven íródott, amelyet soha nem tanultunk, sőt még nyelvkönyvünk vagy szótárunk sincs belőle, akkor belátható, hogy érdemes másfelé fordulnunk.

      Ha csak néhány rövidebb, de rendkívül fontos munka van olyan nyelven, amelyet nem tudunk elolvasni, akkor kérjünk meg rá valakit, hogy fordítsa le. Ez megengedhető, az ugyanis nem várható el minden egyetemistától, hogy például egyszerre tudjon angolul, németül, franciául, spanyolul, lengyelül, oroszul, románul stb. Ha ezt a lehetőséget kellett választanunk, akkor is tartsuk az eszünkben, hogy a dolgozat a mi munkánk, és nem illő, hogy a vonatkozó művek jelentős részét másokkal olvastassuk el. A források esetében különösen figyelni kell azok nyelvére. A középkori források elsöprő többsége olyan nyelveken vagy olyan módon íródott, amelyeket egy egyetemista tanári segítség nélkül nem tud elolvasni. A szakirodalom olvasása során nemegyszer találkozhatunk olyan megjegyzésekkel, amelyekből kiderül, hogy neves kutatók is kikérik kollégáik véleményét, ha egy számukra fontos, de kutatási területüktől távolabb eső kérdést is vizsgálniuk kell. Az igényes szakkönyveket is az adott tudományterület legjobbjai közül kiválogatott lektorokkal szokták véleményeztetni a megjelenés előtt. Tanácsot, szakmai segítséget kérni a tudományos munka természetes velejárója. Egy szakemberrel való konzultáció mindig javára válik a dolgozatoknak. Nem szerencsés tehát, ha az ember olyan témát választ, amelyhez nem tud megfelelő szakmai segítséget kapni tanáraitól. Azt azonban nem szabad elfelejteni, hogy a dolgozat megírása azért a mi feladatunk marad.

      Az utolsó pontban feltett kérdés pedig arra vonatkozik, hogy megvan-e a kellő általános műveltségünk
a téma megoldásához. Aki nem olvasta még a Bibliát és a vele foglalkozó irodalomnak legalább egy – ha mégoly csekély – részét, lehetőleg ne fogjon bele egy a Bibliáról szóló szakdolgozatba. A dolgozatírás közben fog ugyanis rádöbbenni, hogy mennyi mindent kellene még elolvasnia, és valószínűleg egy idő után – látva a könyvtárnyi irodalmat – elmegy a kedve az egésztől.

      Ha a fentebb megfogalmazott problémák közül bármelyik ráillik a témánkra, érdemes nagyon komolyan elgondolkodni azon, hogy a választás helyes volt-e. Ha azonban az említettek nem vonatkoznak ránk, akkor tovább léphetünk.

Könyvtárhasználat

Elolvastunk egy vagy több kézikönyvet, és néhány hivatkozást találtunk is bennük, akkor azok alapján már elmehetünk a könyvtárba és megkezdhetjük az irodalom összegyűjtését. Első lépésként meg kell nézni a katalógusban, megvan-e a keresett könyv, illetve hogy a szerző írt-e más könyvet is abból a tárgykörből. Ekkor máris számtalan problémával szembesülhetünk. Ha a szerző neve alapján keresünk, nem árt tudni, hogy egy névnek több írásmódja lehet. Egy orosz szerző neve egy orosz műve esetében az eredeti név átbetűzésével kerül a katalógusba; ugyanennek a szerzőnek egy más nyelvű monográfiáján azonban más írásképpel szerepelhet a neve, mondjuk egy német vagy angol nyelvű munkában a német vagy angol átírás szerint.

      Álljon itt erre néhány példa:

 

Васильев

Vasilyev

Vasziliev

Vasil'ev

 

Кляшторный

Klyashtorny

Kljastornij

Klaštornyj

     

Чернецов

Csernecov

Tschernetsov

Černecov

 

      A steppetörténettel foglalkozó hallgatók számára ismerősen csenghet Joseph Marquart neve. Ő a műveiben az alábbi módokon írta a nevét:

 

Marquart, Joseph

Markvart, Joseph

Markwart, Joseph

 

      Amennyiben a könyvtárakban és a számítógépes könyvtári keresőkben lévő tárgyszókatalógust is használni szeretnénk, több dolgot figyelembe kell vennünk. Ezekben természetesen nemcsak a témánkra vonatkozó tárgyszavakat lehet átnézni, hanem a témakörhöz kapcsolódókat is. Ha tárgyszóra keresünk rá, akkor is érdemes figyelembe venni, hogy néhány szó több formában is belekerülhetett a katalógusba.

steppe – sztyepp

hsziung-nu – hsiung-nu – hiung-nu

kun – polovec – cuman – coman stb.

 

      Mivel a tárgyszavakat a könyvtárosok határozzák meg, könnyen elképzelhető, hogy nem ott található valami, ahol gondolnánk. Az előbbi egyik példánál maradva: ha a Kína határán élő nomád népet, a hsziung-nukat nem találjuk, megnézhetjük a Belső-Ázsia története címszót is, ha ezt sem találjuk, Ázsia története alatt valószínűleg megleljük a keresett könyveket. A tárgyszókatalógusok az esetek elsöprő többségében gyakorlatilag használhatatlanok, mert a besorolás téma és nem minőség szerint történik. Így egymás mellé kerülnek a tudományosan elismert és az áltudományos művek is, vagy pedig a tárgyszavak lesznek túl általánosak. A tárgyszókatalógusokat tehát csak fokozott óvatossággal lehet felhasználni.

      A könyvtári katalógusoknak két fő fajtája lehet: a – sok esetben az interneten elérhető – számítógépes katalógusok és a cédulakatalógusok, amelyeket csak az adott könyvtárba ellátogatva használhatunk. Mindegyiknek vannak előnyei és hátrányai is. A számítógépes keresők könnyen kezelhetőek és gyorsak, de sok esetben egyelőre nem tartalmazzák a könyvtár teljes állományát, hanem csak általában egy adott évtől a könyvtárba került könyveket leljük meg ebben az adatbázisban. Ez tehát azt jelenti, hogy ha mondjuk 1990-től kezdték el a számítógépes rendszert alkalmazni, akkor az 1990 után megjelent munkák esetében biztos, hogy bekerültek a katalógusba. Emellett azonban minden olyan munka, amely 1990 után lett vásárolva, megtalálható benne. Tehát egy 1935-ben kiadott, de a könyvtár által csak 1989-ben vett könyv nem, míg ugyanez a könyv, ha 1991-ben lett megvásárolva, már megtalálható a katalógusban. A számítógépes katalógusok esetében tehát mindig utána kell nézni, hogy a könyvtár állományának mely részét tartalmazza. A cédulakatalógusoknál fordított a helyzet: ott valószínűleg egy adott év után a katalógust már nem fejlesztették, és a későbbiekben beszerzett könyveket már csak a számítógépes katalógusban lehet megtalálni.

      Amennyiben egy könyv nincs meg az általunk látogatott könyvtárakban, akkor lehetőség van arra, hogy az ún. könyvtárközi kölcsönzéssel megkérjük a keresett munkát az ország, vagy esetleg a világ egy másik könyvtárából. A magyarországi könyvtárak jelentős részéből néhány hétre lehet úgy kölcsönözni, hogy „saját” könyvtárunkban leadunk egy kérést, ezután a könyvtár megkéri a kötet, és amikor az megérkezik, általában e-mailen értesítenek. Ha valamelyik könyv vagy cikk itthon nem érhető el, akkor külföldről is megkérhetjük. Ez azonban nagyon drága, csak akkor éljünk vele, ha más módon a keresett munkát nem lehet beszerezni. A részletekről bátran kérdezzük meg a könyvtárosokat. Ha rákényszerülünk egy ilyen kérésre, érdemes „partnert” keríteni, és a költségeken osztozni. Könnyen elképzelhető, hogy valamelyik tanárunk hajlandó segíteni, és saját magának megkéri a munkát, amelyet utána a rendelkezésünkre is bocsát.

      A könyvtárközi kölcsönzés során csak könyveket kérhetünk. Ha olyan folyóiratcikkre van szükségünk, amelyek csak távoli könyvtárakban érhetőek el, akkor ugyanilyen módon fénymásolatot kérhetünk az adott publikációról. Ez belföldön jutányos áron megtehető, külföldről azonban már sokkal drágábban juthatunk hozzá. Újabban a fénymásolatok helyett elektronikus úton is megkaphatjuk a kért cikket, de ez szintúgy pénzbe kerül. Bár kétségtelen, ez utóbbi sokkal gyorsabb, ami például egy szakdolgozat megírásakor nem mellékes szempont.

      Amennyiben a dolgozatunkhoz kevés irodalmat találtunk, akkor átnézhetjük azokat a folyóiratokat, amelyekben a vizsgált tágabb témáról szóló cikkeket publikálnak. Az utóbbi néhány év számait átlapozva rábukkanhatunk használható tanulmányokra. Érdemes megnézni, hogy van-e az adott folyóiratnak mutatója. Ha van, viszonylag gyorsan kereshetünk benne témánkba vágó publikációkat. Mindig gondoljunk arra is, hogy egy-egy publikációra sokszor csak több év eltelte után hivatkoznak. A legújabb, és sokszor a – legalábbis kutatástörténeti szempontból – számunkra leghasznosabb publikációk nem maradhatnak ki csak azért a dolgozatunkból, mert a legjelentősebb történész szaklapok utolsó néhány számát „időhiány” miatt nem akartuk átlapozni.

Bibliográfiai cédulák

A szakirodalom összegyűjtése során mindenki szembesül azzal a problémával, hogy az adatait milyen rendszerben érdemes felírni úgy, hogy azok a legpraktikusabban felhasználhatóak legyenek. Erre már régóta kialakult az a gyakorlat, hogy a már elolvasott vagy elolvasandó művek adatait cédulákon tüntetjük fel. Ezeknek nagy előnye, hogy ábécérendbe szedhetők, és így az egyes szerzők, illetve művek a céduláink közül könnyen kikereshetők. Kis helyigényük miatt a könyvtárba is könnyen magunkkal vihetjük őket, így az olvasóterem egyik asztalánál ülve nem kell hosszú percekig gondolkoznunk az elolvasandó mű címén vagy a szerző nevén (netalán a folyóirat megjelenési évén stb.), mert ezek a céduláinkon megtalálhatóak. Mivel egy munka bibliográfiai adatai nem foglalnak el sok helyet, éppen ezért általában A/6 lapméretet szoktunk használni erre (ez az A/4-es lap negyede). A rendszer a számítógépek korában kissé idejétmúltnak tűnhet. Miért nem elég, ha csak elektronikus úton rögzítjük ezeket az adatokat? Mindenkinek, aki ezt tervezi, ajánlani tudjuk, hogy próbálja ki, akár csak egy-egy héten át, hogy elsőként a laptopjával, a rákövetkező héten pedig csak néhány kicsi papírlapocskával jár könyvtárba. Aztán pedig döntsön, számára – mert végül is ez a lényeg – melyik a jobb.

      Tekintsük át, hogy milyen adatokat kell mindenképpen felvennünk ezekre a céduláinkra, ha azt akarjuk, hogy a könyvtárakban gyorsan meg tudjuk keresni az adott munkát, illetve hogy a későbbiekben könnyen el tudjuk készíteni a dolgozatunk bibliográfiáját.

      A továbbiakban az egyes olvasmányokat típusokra bontva tárgyaljuk. A cédulákon szereplő adatok esetében az eltérő formai elemeket csak a jobb érthetőség végett használjuk. A kézzel írt cédulákon természetesen ezek nem jeleníthetők meg. A cédulák formai elemei helyett azok tartalmára kell nagyobb figyelmet fordítani.

Monográfiák

Az önálló könyvként megjelent munkák bibliográfiai leírásának az alábbi részeket kötelezően tartalmaznia kell: a szerző neve (vezetéknév, keresztnév), a mű címe, ha van, akkor a sorozat címe, a kiadás helye, a kiadás éve. A magyarországi gyakorlatban ma még ritkán, Európa más országaiban és az Amerikai Egyesült Államokban viszont sok esetben a kiadó nevét is kérik, így nem lehetetlen, hogy hamarosan nálunk is elterjed ez a gyakorlat. Tehát ezt is érdemes lehet feljegyezni.

 

1. A szerző neve

      vezetéknév

      keresztnév (teljesen kiírva)

 

      A sorrend mindig ez. Ha a munka olyan idegen nyelven jelent meg, ahol a szerző nevét a keresztnév előrehelyezésével írják, akkor is ezt a rendszert kell alkalmazni. Ilyen esetekben a vezetéknév és a keresztnév (keresztnevek) közé vessző kerül. Ha a mű főcímoldalán – azaz a mű harmadik oldalán, ahol maga a cím található – a szerzőnek valamelyik keresztneve kezdőbetűvel van csak kiírva, akkor a bibliográfiánkban sem kell azt feloldani. Fontos azonban, hogy megkülönböztessük a vezetéknév és a keresztnév egyes elemeit. Például:

 

Peter B. Golden               Golden, Peter B.

 

Ezzel szemben

 

Imre H. Tóth                    H. Tóth, Imre

 

      Ragaszkodnunk kell a főcímoldalon szereplő névalakokhoz – gondoljunk csak bele, ha nem tennénk, a könyvtári katalógusokban sokszor meg sem találnánk az adott munkát. Ha azonban egy személy különböző módon írt neveken szerepel, akkor a katalógus cédulái is különböző helyekre kerülnek az abc-rendbe szedett cédulák között. Hogy ilyenkor az eltérő névalakokban szereplő azonos szerzőt könnyen megtaláljuk, egy külön cédulánkra fel kell írnunk, hogy az adott személy még milyen nevek alatt szerepel, majd ezt a lapot be kell raknunk a bibliográfiai céduláink közé.

 

 

 

      Az utalási rendszer akkor pontos, ha a név minden előfordulásánál az összes többi alakját is megemlítjük. Így azonban a bibliográfiai céduláink száma – bizonyos esetekben – lényegesen megszaporodhat.

      A szerző nevének nem része a tudományos fokozat, nemesi rang, beosztás (pl. sir, báró, gróf, doktor). Ezeket nem tüntetjük föl.

      Ha a művet több szerző készítette, akkor mindegyikőjük nevét kiírjuk.

 

 

 

      A legtöbbet használt nem latin írásrendszerek esetében az átíráshoz a Függelékben közlünk táblázatokat.

 

2. A könyv címe

A könyv címe a főcímoldalon található és nem a borítón. A címoldal – ideális esetben – a könyv harmadik oldala. Erre nagyon kell vigyázni, mivel a kiadók a hosszabb címek esetén a borítón nem a teljes címet tüntetik fel, hanem annak csak egy rövidített változatát.

      A cím mindig az, amit a főcímoldalon találunk. Az itt talált címet nem lehet rövidíteni, egyszerűsíteni, a helyesírását kijavítani, hanem csak egyet lehet tenni: szó szerint leírni. A nyilvánvaló helyesírási és nyomdahibákat a szögletes zárójelbe tett [sic!] szócskával jelöljük. Nem tekinthetők hibának azonban a mű korára jellemző helyesírási sajátságok, ezekre tehát külön nem hívjuk fel a figyelmet.

      Az alcímeket a bibliográfiai cédulákra föl kell venni, viszont általában az alcímként föltüntetett műfajmegjelöléseket nem tüntetjük fel. Megtehetjük tehát, hogy ilyen cédulát készítünk:

 

 

de sok esetben inkább ezen egyszerűbb formát részesítjük előnyben.

 

 

      Ha egy monográfia több kötetből áll, akkor ezt jeleznünk kell. A köteteket mindig római számmal, az első és az utolsó kötet számával jelöljük.

 

 

3. Sorozatcím

Sorozatban jelennek meg mindazok a kiadványok, amelyeknek közös megnevezése és az egyes köteteknek külön sorszáma is van. Ezt azért is célszerű feltüntetni, mert egyes könyvtárakban e szerint is osztályozhatják a műveket. Nem mellékes az sem, hogy egy-egy neves kiadó olyan kiadványsorozatokat is megjelentet, ahol a sorozatcím egyben a minőségre is garanciát jelent. A sorozatcím és az adott kötet sorozaton belüli száma általában a könyvek második oldalán az ún. sorozatcímoldalon kerül feltüntetésre. A sorozatcímet az itt talált formában kell leírnunk. A sorozaton belüli számot azonban – függetlenül a köteten található jelölési módtól – mindig arab számmal írjuk le.

 

 

 

 

      Ha egy „sorozat” kötetei nem viselnek sorszámot, azok a bibliográfiai leírásban mint sorozat nem szerepeltethetők (pl.: Gyorsuló Idő, Magyar századok).

 

4. A megjelenés helye

Ez mindig városnév és nem ország, nem állam. Ez utóbbi azért fontos, mert az Amerikai Egyesült Államokban megjelent munkák címoldalán föl szokták tüntetni azt az államot is (Utah, New York stb.), ahol a kiadási hely fekszik. Ezt nem kell szerepeltetni a bibliográfiai cédulánkon, és legfőképpen nem kell összekeverni a kiadási hellyel.

      Könnyen félrevezethet valakit, hogy a kiadók a címoldalon gyakran szerepeltethetik saját nevüket, ez pedig tartalmazhatja egy város nevét (pl.: Cambridge University Press). Ez azonban nem a kiadási hely, a kiadó bárhol kiadhatta az adott munkát.

      A nyomda telephelye sem tüntethető fel mint a könyv megjelenési helye, mivel a könyvet nem a nyomda, hanem a kiadó jelenteti meg. Típushiba szokott lenni, hogy a dolgozatokban a

Széchenyi Nyomda Kft. Győr

vagy a

K-B. Aktív Kft. Nyomdája, Miskolc

alapján a hallgatók Győrt, illetve Miskolcot adják meg a kiadás helyének. Ez súlyos hiba. Könnyen lehet, hogy egy kiadó – pusztán csak a kedvező nyomdaköltségek miatt – nagyon távoli nyomdákkal végezteti el egy-egy könyv nyomtatását.

      A város nevét a címoldalon lévő írásképben kell megadni. Tehát a

Paris

alakot nem „javíthatjuk” ki a mai magyar nyelvben használatos

Párizs

formára.

      Amennyiben a helynév ma már nem úgy használatos, mint ahogyan a köteten találjuk, akkor is ragaszkodunk az eredeti formához (pl. Leningrad és nem Sanktpetersburg).

      A nem latin betűs neveket szokás szerint átbetűzzük. Erre lásd a Függelékben lévő táblázatokat.

      Abban az esetben, ha a mű a kiadás helyét nem adja meg, a cédulánkra a

[h. n.]

azaz a ’hely nélkül’ jelzetet írjuk.

      Amennyiben egy kötetet pontos megjelenési hely nélkül nyomtattak ki, úgy érdemes könyvtári számítógépes katalógusokban utánanézni, mert ezekben minden bizonnyal a helyes adatokat rögzítették.

 

5. Kiadó

A magyar gyakorlatban még nem terjedt el a kiadó feltüntetése, de a nyugat-európai és az amerikai bibliográfiáknak sokszor részét képezik. Ezt általában a megjelenési hely után tüntetjük fel, attól kettősponttal elválasztva. Érdemes lehet tehát ezt az adatot is felvenni a saját céduláinkra. Természetesen ezt csak a könyvek, tanulmánykötetek esetében szükséges megtenni, a folyóiratoknál nem.

 

6. A megjelenés éve

A megjelenés éve a főcímoldalon szereplő dátum. Ha itt nincs megadva, akkor ezt az adatot keressük a mű negyedik oldalán az ún. copyright-, vagy a kolofonoldalon. Itt a szerzői jogok megadásánál jelölik az évet (pl.: © Róna-Tas András 1996). Ez azonban néha félrevezető, mert nem feltétlenül azonos a kiadási évvel (Gyurgyák János Szerkesztők és szerzők kézikönyve. Budapest, 2000 esetén például © Gyurgyák 1996). A művek második kiadásánál a copyright évszáma eltér(het) a kiadás évétől. Az itt talált copyright évszám tehát csak tájékozódásra használható, azt könyvtári adatbázisok alapján mindig (!) ellenőrizni kell.

      A kolofonoldalon például az alábbi adatok lehetnek:

     

A kiadásért felelős az Akadémiai Kiadó és Nyomda Vállalat igazgatója

A nyomdai munkálatokat az Akadémiai Kiadó és Nyomda Vállalat végezte

Felelős vezető: Zöld Ferenc

Budapest, 1994

Nyomdai táskaszám: 22830

Felelős szerkesztő: Mérey Zsoltné

Műszaki szerkesztő: Nyárádi Tamásné

A fedélterv Urai Erika munkája

Kiadványszám: 207

Megjelent 11,8 (A/5) ív + 1 ív melléklet terjedelemben

HU – ISSN 0075–6911

 

      Ilyen esetekben a feltüntetett évszámot – itt 1994 – a megjelenés évének tekinthetjük.

      Ha a könyv pontos kiadási éve nem állapítható meg, akkor az évszám helyére a közkeletű

[é. n.]

’év nélkül’ jelölést tesszük. Amennyiben a műben nem szerepel, de mi a nyomára akadtunk a megjelenés pontos (!) évszámának, úgy azt az a cédulánkon az alábbiakban jelöljük:

[1991]

      Minden esetben győződjünk meg több a témában elfogadott könyv bibliográfiájának vagy könyvtári számítógépes katalógusoknak a segítségével, hogy az évszámunk helyes.

 

7. Járulékos részek

Ha a mű végleges kialakításában a szerző mellett mások is részt vettek, és ezt a főcímoldalon is megadják, akkor a közreműködők nevét a bibliográfiai cédulánkon fel kell tüntetni.

 

 

 

      Amennyiben az adott munka elkészítésében számos kutató vett rész, ne spóroljuk el az időt azzal, hogy közülük csak egy-kettő nevét jegyezzük fel a cédulánkra. Rendkívül kellemetlen tud lenni, ha az ember egy olyan tanárától kér szakmai segítséget, akinek egy kötetben való közreműködéséről – éppen a spórolásból fakadóan – csak a személyes beszélgetés során szerzünk ismeretet. Ha azonban az adott monográfiát valaki lefordította valamely más modern nyelvre, és mi ebben a formában olvassuk, akkor szükségtelen a fordító nevét feljegyeznünk.

      A közreműködők mellé a főcímoldalon szereplő terminust tesszük ki, azaz mindig pontosan megadjuk, hogy az adott személynek a kötet elkészültében milyen szerepe volt. Ettől eltérni csak akkor lehet, ha az általunk használt kifejezés ugyanazzal a jelentéssel bír, mint az eredeti. A részleteket lásd a Gyűjteményes kötetek fejezetben.

      A kötetekkel kapcsolatban azt is rögzíteni kell, hogy hányadik kiadását használtuk, melyiket kell megszereznünk. A különböző kiadások ugyanis eltérhetnek, a szerző átdolgozhatta, bővíthette, pontosíthatta a szöveget. A kiadás száma általában a főcímoldalon vagy a kolofonoldalon van feltüntetve. Az adatokat az alábbiképpen rögzítjük.

      Ha a munkának ez az első kiadása:

 

 

      Ha a munkának ez nem az első kiadása:

 

 

vagy:

 

 

      Ha a munkának ez nem az első kiadása, de ráadásul még a korábbi kiadás(ok)hoz képest a szöveg a szerző (szerkesztő, kiadó) jelzése szerint módosult akkor:

 

 

 

Gyűjteményes kötetek

A gyűjteményes kötetek esetén az alábbi adatokat a bibliográfiai céduláknak feltétlenül tartalmaznia kell:

      - a gyűjteményes kötet címe

      - kötetszáma (ha van)

      - a gyűjteményes kötet szerkesztője

      - a kötet sorozatcíme és száma (ha van)

      - kiadási helye

      - kiadó

      - kiadási éve

      A továbbiakban csak azokról lesz szó részletesen, amelyek eltérnek a monográfiáknál tapasztalt gyakorlattól.

      A szerkesztők nevét mindig ki kell írni

 

 

vagy

 

 

formában. Abban az esetben, ha az adott munka a „felelős szerkesztő” vagy „a kötetet szerkesztette” stb. formában szerepelteti a szerkesztőt, akkor is a „szerk.” megjelölést alkalmazzuk.

      Ha azonban a kötetnek főszerkesztője van, azt a „Főszerk.:” vagy „(főszerk.)” formában kell jelölni. Ha egy kötetnek főszerkesztője és szerkesztője is van, akkor mindegyiket föl kell tüntetni. Hiszen nem mellékes, hogy egy kötet szerkesztését egy ember, vagy egy ember vezetésével többen végezték-e el.

 

 

      Ha több szerkesztő van, akkor mindegyik nevét feltüntetjük.

     

 

      Amennyiben egy idegen nyelven megjelent gyűjteményes kötetet kívánunk felvenni a cédulánkra, úgy a szerkesztővel kapcsolatban használt kífejezést (pl. herausgegeben, editor stb.) az eredeti nyelven meg kell hagynunk.

      A sorozatcím, a megjelenési hely, a kiadó és a megjelenés éve esetében éppúgy járunk el, mint a monográfiák esetében.

      Ha a gyűjteményes kötetben egy cikkre kívánunk hivatkozni, akkor az alábbi tételeket kell a cédulánkon feltüntetni:

- a cikk írójának a neve

- a cikk címe

- a gyűjteményes kötet címe

- kötetszáma (ha van)

- a gyűjteményes kötet szerkesztője

- a kötet sorozatcíme és száma (ha van)

- kiadási helye

- kiadó

- kiadási éve

- a cikk terjedelme

      A továbbiakban csak azokra a részletekre térünk ki részletesen, amelyek eltérnek a monográfiáknál tapasztalt gyakorlattól.

      A szerző vagy szerzők nevének feltüntetése után a cikk címe kerül rögzítésre. Ezt követi az in: vagy In: szócska, majd a gyűjteményes kötet adatainak felvitele. Ha egy tanulmányt kívánunk rögzíteni a cédulánkon, akkor a leírás utolsó eleme minden esetben oldalszám. Amennyiben az adott cikk egyetlen oldalon kapott helyet, úgy egy számot, ha több oldalon, akkor a cikk első és utolsó oldalát jegyezzük fel. Egy tanulmány kezdő oldalszáma az, ahol a főcím elhelyezkedik, végoldalszáma pedig az, ahol a cikkhez kapcsolódó utolsó információ helyet kap. Amennyiben egy cikkhez képek, térképek vagy idegen nyelvű összefoglalók tartoznak, természetesen ezeket is a munka szerves részének tekintjük.

 

 

vagy

 

 

      Amennyiben a cikk és a hozzá tartozó jegyzetek vagy bibliográfia nem követik egymást, akkor mindkét rész oldalszámait a cédulánkon fel kell tüntetni.

 

 

Lexikonok, enciklopédiák

Lexikonok, szótárak bibliográfiai cédulái a többkötetes művek mintájára készülnek. Meg kell adni a mű pontos címét, a szerzőt vagy szerkesztőt, valamint a kiadás helyét és évét. Ha a szótár vagy lexikon kötetei különböző évben jelentek meg, akkor az első és az utolsó kötet évszámait adjuk meg.

 

 

      Ha olyan műről van szó, amelyiknek már több kötete megjelent, de még nem ért véget a kiadás, akkor az első kötet évszáma után gondolatjelet teszünk.

 

 

      Bizonyos esetekben azonban kérhetik az általunk használt kötet megjelenési évét is, tehát mindenképpen jegyezzük fel egy külön cédulára:

 

 

      A legtöbb szótár, lexikon sok szerző munkája. Ha tehát egy adott szócikket akarunk jelölni a cédulánkon, és ha a szócikkeknek a szerzőit a kötet megadja, akkor azt fel kell tüntetni. A szerző megadása történhet például a szócikk után a teljes név vagy csak kezdőbetűk kiírásával. Elképzelhető olyan eset is, hogy a kötet valahol máshol (pl.: a címoldalt követő oldalon, az előszóban stb.) jelzi az egyes részek szerzőit, illetve feloldja a monogramokat. A továbbiakban úgy kell eljárnunk, mint a gyűjteményes kötetek esetében.

 

 

      Ha egy lexikon oldalai több hasábra tagolódnak, akkor szokás megadni azt is, hogy az adott oldalon az információ melyik hasábban kapott helyet. A hasábokat minden oldalon (!) balról jobbra az ábécé kisbetűivel jelöljük, majd ezt a jelet az oldalszám után helyezzük.

 

 

      Ha a szócikk szerzője a kötet alapján nem állapítható meg, akkor a bibliográfiában csak a kötet adatait kell megadni, a szócikkét nem.

Folyóiratcikkek

A rendszeresen megjelenő, folyamatos számozású időszaki kiadványokat e munka folyóiratokként kezeli. A folyóiratokban szereplő cikkek esetében az alábbi adatokat mindig szerepeltetni kell:

- a cikk írójának a neve

- a cikk címe

- a folyóirat címe

- az adott folyóirat évfolyamának száma (ha van)

- az adott folyóirat kiadási éve

- a folyóirat éven belüli számát (nem minden esetben)

- a cikk terjedelme

      Az alábbiakban csak azokkal az elemekkel foglalkozunk részletesen, amelyek eltérnek a gyűjteményes köteteknél már tárgyalt gyakorlattól.

 

1. A folyóirat címe

A folyóirat címe a főcímoldalon található teljes cím, azt megcsonkítani, valamely elemét elhagyni tilos. A bibliográfiai céduláinkon a folyóiratok címe helyett ne alkalmazzunk rövidítéseket, azok használatát lehetőleg tartalékoljuk a bibliográfiákra. A folyóiratok alcímeit soha nem adjuk meg.

      A folyóiratoknál, lévén itt egy-egy cím sokszor kerülhet lejegyzésre hosszabb tudományos munkákban, kialakultak egyezményes rövidítések. Ezek feloldását az adott kutatási terület kézikönyveiben megtalálhatjuk. Ha alkalmazzuk őket, akkor a rövidítések feloldását tartalmazó jegyzékeket is másoljuk le, és használjuk is. Soha ne oldjuk fel folyóiratcímek rövidítéseit fejből! Ebből származhatnak félreértések, és később nem létező folyóiratokat keresünk a könyvtárban, vagy amikor újra meg akarunk nézni egy adatot a cikkben, a hivatkozott helyen nem találjuk.

 

Például: LK ≠ Levéltári Közlöny vagy Levéltári Kutatások, hanem Levéltári Közlemények.

 

2. A folyóirat évfolyama

Minden olyan folyóiratnál, amelynek van évfolyamszámozása, azt a bibliográfiai cédulákon fel kell tüntetni. A folyóiratok évfolyamszámát – bármilyen formában szerepel is eredetileg – mindig arab számmal írjuk.

 

3. A folyóirat megjelenési éve

      Ha a folyóiraton az év megadása mellett megadjuk a tényleges megjelenést is, úgy ezt szögletes zárójelben a megjelenés éve után kell írnunk.

 

 

4. A folyóirat száma

Amennyiben a folyóirat egy éven belül folyamatos oldalszámozással jelenik meg, akkor nem kell feltüntetni, hogy az adott szám az éven belül hányadik volt (pl.: Századok). Ha azonban a kötetek oldalszámozása egy éven belül nem folyamatos, akkor kötelező feltüntetni az éven belüli sorszámát (pl.: Aetas) vagy egyéb jelölést (pl. Keletkutatás).

 

5. A cikkek oldalszámai

      Erre lásd a Tanulmánykötetek fejezetet.

 

      Ezeknek a tükrében egy bibliográfiai cédula a következőképpen néz ki:

 

 

 

 

Fordítások

Amennyiben egy forrást nem az eredeti, hanem valamely modern nyelven olvasunk, akkor a fordító nevét a bibliográfiai cédulán fel kell tüntetnünk. Ha feldolgozásról van szó, a fordító nevét nem kell kiírni.

     

 

      Természetesen ha egy olyan kötetben olvastuk a fordítást, amelyben több szöveg is megtalálható, akkor az általunk használt részt a gyűjteményes kötetetek mintájára vesszük fel a cédulánkra.

 

 

Előadások

A konferenciákon, tudományos tanácskozásokon elhangzott előadások is publikációnak számítanak, ezekre is lehet hivatkozni. Ügyelni kell azonban itt is a pontos adatokra:

      - a szerző neve

      - előadásának címe

      - az előadás időpontja és helye (város)

      - a konferencia címe.

 

 

      Nem szerencsés hivatkozni egyetemi előadásokon vagy szemináriumokon elhangzottakra, mert könnyen elképzelhető, hogy a tanár nem feltétlenül saját véleményét oktatja, hanem ragaszkodik a tankönyvben található adatokhoz. Ezen szabály alól csak akkor van kivétel, ha az előadás egy még nem publikált új eredményt tartalmazott. Ilyenkor azonban a tanár engedélye szükséges a felhasználáshoz. Mivel ezek a hivatkozások kevéssé ellenőrizhetőek – hiszen csak bizonyos számú, ott jelenlévő ember ismerheti az előadást – ezért a dolgozatainkban csak akkor alkalmazzuk, ha az előadás nyomtatott formában nem jelent még meg, vagy számunkra semmilyen módon nem elérhető, és rendkívül fontos adatokat vagy szempontokat ismertetett az előadó. Ha tehát olyan adatot hallunk egy előadás vagy szeminárium során, amelyre nekünk szükségünk van, minden esetben kérdezzük meg a tanárunkat. Elképzelhető ugyanis, hogy a számunkra újnak tűnő eredmény valójában egy már megjelent műből származik.

      Az internet adta lehetőségeket kihasználva megpróbálkozhatunk azzal is, hogy egy-egy érdekes konferencia-előadás szövegét az előadótól e-mailen megkérjük. Abban az esetben, ha az cikk formában elkészült, könnyen lehet, hogy meg is kapjuk.

Internet, elektronikus dokumentum

A CD-ROM-okkal ugyanaz a helyzet, mint a könyvek esetében. Mindegyiknél meg kell adni minden olyan adatot, ami lehetővé teszi a hozzáférést, a visszakeresést. Tehát a szerző, szerkesztő nevét, a CD-ROM címét, kiadóját, a kiadás évét.

 

 

Bár az olyan magyar nyelvű történettudományi cikkek száma, amelyek csak elektronikus formában érhetők el, viszonylag csekély, de egyre inkább szaporodik azoknak a folyóiratoknak a száma, amelyek csak az interneten léteznek, sőt egyes kutatók fel is rakják bizonyos műveiket a saját honlapjukra. A folyóiratok esetében szerencsésebb, ha a nyomtatott változatra hivatkozunk, mivel az interneten fellelhető és a megjelent szöveg nem feltétlenül ugyanaz, és a későbbi visszakeresés, hivatkozás ellenőrzése is biztonságosabb. Lehet, hogy a világhálón egy korábbi változat szerepel.

      Manapság egyre több olyan adat, forrás, tanulmány, könyvismertetés kerül fel a világhálóra, amelyeket dolgozatunkban is fel tudunk használni, és amelyek máshonnan nem szerezhetők be. Ha felhasználjuk ezeket, természetesen meg kell adni, hol érhetőek el. A teljes elérési út feltüntetése, ahogy az a böngészőablakban látható, nem mindig szükséges, hiszen annak alapján nem mindig lehet megtalálni a hivatkozott művet (pl. regisztráció szükséges hozzá). Ilyenkor elég a főoldal megadása, ahonnan általában könnyen eljuthatunk a hivatkozott műhöz.

 

 

 

 

     

      Ha az interneten talált folyóirat a papírváltozat tördelését megtartva olvasható (pl. PDF formátumban), akkor feltüntetjük a tanulmány eredeti megjelenésének helyét a szokásos módon, így a hivatkozást bárki visszakeresheti.

      Fontos, hogy ne – vagy ne csak – a készítés és a világhálóra való felkerülés dátumát adjuk meg, mivel az elektronikusan közzétett tanulmányok bármikor könnyen lekerülhetnek onnan, illetve átkerülhetnek másik helyre, és elképzelhető, hogy az olvasó nem találja meg a hivatkozott helyen. Ezért minden esetben meg kell adni a felhasználás időpontját, vagyis amikor utoljára láttuk a tanulmányt.

 

 

 

      A szakdolgozatok vagy még inkább a szemináriumi dolgozatok írása során sok hallgató megkísérel anyagot gyűjteni az internet segítségével. Ilyen esetekben azonban mindig szem előtt kell tartani, hogy az internetre felrakott magyar nyelvű „történelmi munkák” jelentős része egyelőre alig használható, nagyon sokszor lelkes amatőrök műve. Minden esetben a témát adó tanárral konzultálni kell egy-egy internetes oldal használatakor!

A „cédulák”

Amikor elkezdjük olvasni a témánkhoz kapcsolódó szakirodalmat – lehetőleg először a monográfiákat –, mindent nem tudunk megjegyezni. Vannak, akik füzetbe írják ki a fontos vagy fontosnak vélt dolgokat, de egy idő után az betelik, és csak hosszú keresés után találják meg benne azt az adatot, amelyre éppen kíváncsiak. Elképzelhető az is, hogy már hosszú percek óta keresünk egy idézetet a füzetünkben, de nem leljük. Sokan törték már a fejüket, hogyan lehet feldolgozni egy művet úgy, hogy a belőle készített jegyzetek használhatók legyenek. Több módszert is bemutatunk. Nem írjuk elő, melyiket kell választani, mindenkinek magának kell dönteni. Egy dolog azonban elvárás: a dolgozatnak jól kell sikerülnie. Ebben pedig nagy szerepe van a megfelelő jegyzetelésnek.

      Az összes módszernek van egy közös sajátossága. Nem füzetbe készül, hanem cédulákra. A cédulák olyan A/5-ös vagy A/6-os lapokat jelentenek, amelyekre a dolgozatíró a szakirodalomban talált fontos adatokat kigyűjti. Föltehetjük a kérdést: fontos-e az, hogy éppen ekkora lapokat használjunk? Nem, lehet ettől eltérőeket is használni, de vajon minek? Az ezektől eltérő lapok a vásárolható papírokból csak nagy veszteség és plusz munka árán állíthatók elő. Választhatunk tehát más méretet, de akkor számoljunk azzal, hogy több időt fog elvenni a lapok vagdosása, mint a jegyzetelés és a dolgozat megírása. Azt, hogy melyik papírnagyságot választjuk, attól függ, hogy számunkra melyik a legjobb. Nincs szabály, és csak az cél, hogy használható legyen. Ha munka közben kiderül, hogy a cédulázásunk nem a legmegfelelőbb, ne ragaszkodjunk hozzá: nyugodtan változtassunk rajta. Ne felejtsük el, ezt a módszert fogjuk a továbbiakban használni. Jobb az elején változtatni egy rossz módszeren, mint hogy a továbbiakban bajlódjunk vele.

      Amíg nem tájékozódunk a választott témában, nem szerzünk átfogó ismereteket, nem célszerű rögtön cédulázással kezdeni egy-egy mű feldolgozását. Érdemes ezt a lépést a második átolvasáskor megtenni, ellenkező esetben nem fogjuk tudni, mi lényeges, és mi kevésbé fontos a dolgozat elkészítéséhez, és sok lényegtelen részletet is kigyűjtünk. Később a rengeteg fölösleges adat megnehezíti a lényeg meglátását, a fontos információk kiszűrését. Ha például a középkori krónikairodalomban szereplő honfoglalásképet akarjuk bemutatni, akkor nem szükséges a magyarok eredetéről vallott összes elméletet ismertetni. A cédulázás egy-egy munka tervszerű, válogatott kijegyzetelését jelenti.

      A későbbi sikeres felhasználás érdekében éppen ezért egy cédulára csak egy könyvből származó adatok kerüljenek. Egy másik tanulmány vonatkozó részleteit másik cédulára célszerű írni. De még egy mű különböző, össze nem tartozó gondolatait is külön cédulákra szoktuk kiírni, mivel így könnyebb lesz őket a megírás előtt csoportosítani.

      De hogy egyszerűbb legyen, lássunk néhány példát!

      Az előttünk lévő szöveg a témánkhoz hasznos adalékokkal járul hozzá. Ezek egy részére szó szerint van szükségünk (ezt jelöltük a könnyebb érthetőség végett kurziválással), más részeit elég lesz saját szavainkkal kijegyzetelni.

 

„…a magyarországi ispáni vár kutatások döntően új eredményekre vezettek. Ahol a realitások talaján maradtak, (Sopron, Moson, Hont, Abaújvár, Zalaszentiván, Sály-Örsúrvára stb.), ott egyértelműen bizonyítható volt, hogy a kazetta-szerkezetes várak legkorábban a 10–11. század fordulóján épültek. Amelyiknek 2. netán 3. periódusa is van, az mindenkor vitathatatlanul 11. századi. Döntő módon igazolták mindezt az ispáni várak temetői, amelyek az Árpád-monarchia egész területén vagy 30 helyen 10–11. század fordulóján keletkeztek, s a 11–12. század fordulójától kezdve templom körüli temetőkben folytatódtak. Mivel a vár létezésének legfontosabb tanúja a várnép, elfogadhatatlanok-védhetetlenek mindazon vár-keltezések, amelyek sok évvel megelőzik a várnép temetőjének megnyitását.”

 

Minden cédulán fel kell tüntetni                                    Meg kell adni azt a tárgyszót, amelyről

a pontos forráshelyet.                                                       első ránézésre el tudjuk dönteni, hogy a cédula tartalma

                                                                                               kiről vagy miről szól.

 

 

A fontosnak ítélt szövegrész, oldalszámmal

(Ha szó szerinti kiírást készítünk, akkor idézőjelbe rakjuk)

 

      Ha az olvasott mű megadja az állítását alátámasztó hivatkozásokat, akkor a lapra ezeket is írjuk fel.

 

 

      Ezek után mindig világosan látni fogjuk, hogy a szerző nem feldolgozásokra, hanem forrásokra hivatkozott. Ezeknek megtudjuk a pontos bibliográfiai adatait – amelyeket természetesen azonnal rögzítünk egy cédulán – és azt is, hogy melyik oldalon találhatók azok az adatok, amelyekre Györffy a megállapításait alapozta. Így bármikor képesek vagyunk arra, hogy az általunk olvasott információk eredetét feltérképezzük, azaz megállapítsuk, tényleg igaza volt-e a szerzőnek.

      Mivel a cédulák számának növekedésével nem fogunk emlékezni arra, mit honnan írtunk ki, a kivonatolt mű pontos bibliográfiai adatait érdemes minden cédulán feltüntetni. A későbbiekben ez nagyon meggyorsítja a munkánkat, hiszen nem kell azzal tölteni az időnket, hogy visszakeresgetjük a különböző könyvekben az idézett helyeket. Azt is megtehetjük, hogy a művek adatait a céduláinkra csak rövidítve jegyezzük fel, de ebben az esetben külön bibliográfiai cédulákon a rövidítések feloldását mindig pontosan meg kell adni. Ezzel a rendszerrel ugyan időt spórolunk, de a tévedésünk valószínűségét is megnöveljük. Vajon ha a rövidítéseink használatában nem voltunk következetesek, akkor az alapján, hogy

Németh Gyula: A honfoglaló magyarság kialakulása.

el tudjuk-e dönteni, hogy a szerző 1930-as vagy 1991-es, azonos című, de nem teljesen azonos tartalmú, azaz új kutatási eredményeket, ill. új elméleteket is tartalmazó későbbi művéből származik-e adatunk? Nyilvánvalóan nem. Bár kétségtelen, hogy ilyen helyzet legtöbbször csak azon művek esetén merül fel, amelynek több, nem azonos szövegű kiadása is létezik, és elképzelhető, hogy az általunk olvasott könyvek között eddig ilyen nem fordult elő. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a továbbiakban sem lesz közöttük. A kicsivel több munka megérheti a ráfordított időt, mert nagyon kellemetlen lehet, ha a szakdolgozat egyik opponense hívja föl a figyelmet arra, hogy – maradván a fenti példánál – Németh Gyula általunk idézett nézete nem az 1920-as évekből származik, hanem a szerző 1976-ban bekövetkezett halála előtt néhány évvel alakult csak ki. Ugyanígy előfordulhat az is, hogy valaki nem találja meg az adott műben azt a helyet, amire hivatkoztunk. A különböző kiadásoknak ugyanis más lehet a tördelése, és akár több tíz oldallal arrább kerülhet egy-egy szövegrész. A bíráló pedig azt fogja mondani, hogy az adott könyvben az adott oldalon ilyen szöveghely nincs. Ezzel kapcsolatban még egy jó tanács: ha forrásokat használunk fel, azok esetében nem csak az oldalszámot, hanem a fejezet (könyv, caput, paragrafus stb.) számát is szokás megadni. Ugyanis így az általunk használttól eltérő kiadásban is könnyen utána lehet keresni.

 

 

      A legtöbb esetben a cédulákra a saját szavainkkal jegyzeteljük ki a szerző gondolatait. Ha valamilyen oknál fogva szükségét látjuk annak, hogy szó szerint írjunk ki a könyvből egy részletet, egy nagyon fontosnak ítélt gondolatot, akkor azt azzal is jelezzük, hogy idézőjelek közé rakjuk. Erről soha ne feledkezzünk meg, nehogy előforduljon, hogy mástól vett mondatok kerüljenek be a szakdolgozatunkba idézőjel nélkül. Ez nem etikus, és ha a témavezető vagy a bíráló erre rájön (például mert a mi stílusunktól, szóhasználatunktól nagyon eltérő megfogalmazásról van szó), az kellemetlen pillanatokat okozhat a dolgozat írójának. Ha mások megállapításai olyan jól mutatnak rá valamire, hogy szó szerint kell őket idézni, akkor idézőjelet is kell rakni. Sokszor azonban a szó szerinti idézésnek nincs létjogosultsága. Amennyiben a mondatok tartalma világos, úgy legegyszerűbb, ha saját szavainkkal megfogalmazva kerülnek be a dolgozatunkba. Az olvasóban nem kelt jó benyomást az a szerző, akinek a műve nagyrészt csak máshonnan kiollózott mondatokból áll, mert azt hiszik róla, hogy nincs saját véleménye, vagy saját szavaival nem tudja elmondani gondolatait.

      A cédulára természetesen a saját ötleteinket is feltüntethetjük. Erre általában valamilyen rövidítést használunk:

KG: (ez azt jelenti, hogy Kovács Gábor gondolja a következő részt; persze mindenki a saját monogramját használja)

Én: (Én gondolom a következő részt)

      Nagyon fontos, hogy mindig el kell különíteni a szakirodalomban talált gondolatot a sajátunktól, máskülönben később előfordulhat, hogy dolgozatunkban összekeveredik a felhasznált irodalom szerzőjének véleménye a mi megjegyzéseinkkel. Két-három hét után nem biztos, hogy emlékezni fogunk rá, hogy az ellenvetések, amelyek a cédulán vannak, a szerzőtől vagy tőlünk származnak. Ha biztosra akarunk menni, akkor megtehetjük, hogy ezeket külön cédulákra rögzítjük, így a tévedés lehetőségét nagyban csökkentjük.

      A cédulák könnyebb kezelhetősége miatt érdemes a bal sarkába egy tárgyszót felírni, így a csoportosításkor, az egymáshoz tartozó adatok összeválogatásakor könnyebb dolgunk lesz. Az áttekinthetőség kedvéért egy cédulára csak egy adat kerüljön. Ha például egy munkában azt keressük, hogy a szerző milyen véleménnyel van Anonymusról, akkor az kerülhet egy cédulára. Ha ellenben azt keressük, hogy milyen megyeszékhelyeket említ, azokat – gondolva arra, hogy más szerzők talán más rendszerben hozzák ezeket – érdemes a későbbi csoportosítást segítve külön cédulára írni. Ha egy cédulára nem fér ki az idézendő adat, akkor több cédulát is használhatunk. Ekkor azonban az egybetartozókat úgy rögzítsük egymáshoz, hogy ne tudjanak szétválni. Erre a legalkalmasabb a tűzőgép.

      Soha ne írjunk a cédulánk hátoldalára, mert mondjuk takarékoskodni akarunk a papírral. Nagyon körülményes forgatni a lapokat, és ez idővel össze fog zavarni, sőt nem is mindig vesszük majd észre, hogy a cédula másik oldalán is van információ. Az ilyen „halott adatok”, elvesznek a későbbi munka számára. Akárcsak azok, amelyek olyan cédula aljára kerültek, amelyek nem kapcsolódnak szorosan a cédula elejéhez, illetve azok, amelyekre nem írtuk rá, honnan is származik a – később nagyon fontossá váló – gondolat.

      A cédulákra inkább több, semmint kevesebb információ kerüljön. Ezen azt értjük, hogy ha a kijegyzetelés közben érdekes adatra bukkanunk, akkor csak azért, mert esetleg unjuk a cédulázást, ne tekintsünk el a kiírásától. Az ilyen „időspóroló” módszerek a legtöbbször ahhoz vezetnek, hogy hazaérve rádöbbenünk, hogy a kérdéses gondolatot mégis ki kellett volna jegyzetelni. Ilyenkor indulhatunk vissza a könyvtárba. Sokkal könnyebb a bővebb jegyzetekből válogatni, azokat tömöríteni, mint állandóan visszajárni a könyvtárakba egy-egy hiányzó adatért.

      Még egy hasznos tanács. Ha egy könyv ott van a könyvespolcunkon, akkor is érdemes kicédulázni. Két okból is: ha nem otthon dolgozunk, hanem például a könyvtárban, akkor nem vihetjük magunkkal az egész könyvespolcot, másrészt egy több száz oldalas könyvben cédulák nélkül képtelenség lesz gyorsan megtalálni a számunkra szükséges adatot.

      Amennyiben olyan munkákat olvasunk, amelyek a dolgozat megírásához fontosak, ne sajnáljuk a fénymásolásra szánt összeget, és készítsünk róla másolatot. Egy szakdolgozat esetében lehetséges, hogy – természetesen csak a cikkeket és legföljebb egyes könyvek fejezeteit értve itt – néhány ezer forintból hazavihetjük a fontosabb publikációkat. Nem érdemes spórolni, mert viszonylag kis összeg nagyon sok fölösleges könyvtárlátogatástól szabadít meg. Gondoljunk bele, hogy mennyire bosszantó, ha a szakdolgozat leadása előtti nap este észreveszünk egy olyan hivatkozást, amelyet még ellenőriznünk kellene, de a könyvtár már zárva van. Ekkor már nem fogjuk jó ötletnek tartani, hogy korábban a kérdéses cikket – lehetséges, hogy csak száz forint megtakarítást elérve – nem másoltuk le.

Elakadtam, mit tegyek?

Ha elakadtunk egy problémánál; ha nem tudjuk, hogy hol találunk meg egy könyvet vagy cikket; ha kérdésünk van: nyugodtan forduljunk a tanárainkhoz, azaz kérjünk konzultációt. A tanárnak kötelessége, hogy segítsen a szeminaristájának, szakdolgozójának. Azzal tudjuk támogatni ebben, hogy jól körülírt problémákkal fordulunk hozzá. Bizonyos, hogy lesznek olyan dolgok, amelyeket többszöri olvasásra sem értünk meg. Ez természetes, a hallgató nem kell, hogy tisztában legyen a szakirodalom minden kérdésével. Ha nem értjük a jelöléseket, a hivatkozásokat, a latin, görög vagy arab forrásokat, nyugodtan forduljunk tanárainkhoz. Ugyanez természetesen vonatkozik a szemináriumvezetőre is. Neki is kötelessége, hogy a kiadott dolgozati témával kapcsolatos konkrét kérdéseket meghallgassa, és a lehetőségekhez mérten segítsen. Hangsúlyozzuk, hogy konkrét kérdéseket kell megfogalmazni! Tanácstalannak lenni csak a kiadott szakirodalom elolvasása után lehet.

Időbeosztás

Sokszor halljuk: „Már csak be kell gépelnem.” Egy dolgozat esetében a begépelés nem az utolsó fázist jelenti. Az első – sőt sokszor a második vagy a harmadik – kinyomtatott változatban még rengeteg hiba szokott lenni: ismétlődések, logikai hibák, és akkor még az elütésekről, szóismétlésekről, stilisztikai hibákról nem is beszéltünk. Ezért a dolgozatunkat soha ne az utolsó pillanatban nyomtassuk ki. A számítógépben levő szöveg javítása mindig felületesebb, mint a nyomtatott verzióé, hiszen nehezebb átlátni, nehezebb észrevenni azt, ha a dolgozatban valahol már említett eseményt két oldallal később – talán még azonos kísérőszöveggel együtt – újra idézünk. Legegyszerűbb, ha már a munka elején a számítógépbe is beírjuk a gondolatainkat, így azokat folyamatosan átnézhetjük, finomíthatjuk, és ez bizonyosan előnyére válik majd a munkánknak. Talán sokak számára furcsának tűnhet, de a dolgozatainkat érdemes néha hangosan felolvasni. A néma olvasás esetén ugyanis az ember könnyebben átsiklik a fogalmazásbeli problémákon, nem veszi könnyen észre azokat. A hangosan olvasás nem csak a hibákat, a pontatlanságokat segít kiszűrni, hanem a dolgozat követhetőségére, érthetőségére is jól rámutat. A csak olvasott szöveg esetében a logikai ugrások az olvasó számára könnyebben követhetőek, nem úgy a hangosan felolvasott szöveg esetében. Ott egyértelmű, hogy a jövendő hallgatóságnak nem lesz módja a dolgozatunk egyes részeit újra meg újra elolvasni.

Vázlat

Mielőtt nekilátunk a dolgozat megírásának, ajánlatos vázlatot készíteni. Ebből kiderül, – még az előtt, hogy egy betűt is beírnánk a számítógépbe –, hogy milyen elemeit kell megírnunk a dolgozatnak, és biztosítja azt, hogy az elkészült mű egységes szerkezetű legyen. Ez egyben azt is jelenti, hogy kontrolálni tudjuk magunkat a megírás során. Mindegyik fejezethez van már irodalmunk? Megírtuk már mindegyik fejezetet? Minden lényeges kérdés előkerült már? Nem olyanról írunk, ami nem is volt benne az előzetes vázlatban? Nem tárgyalunk semmit kétszer két különböző helyen? Ha kihagyunk egy vázlatpontot, nem törik meg a gondolatmenet?

      A dolgozatnak a vázlatot kell követnie. Ez nem azt jelenti, hogy az előzetes terveinktől nem szabad eltérni, hiszen írás közben jöhetünk rá arra, hogy amit eleinte egy pontba foglaltunk össze, azt logikusabb lenne kettébontani, vagy hogy a 3. és a 4. pont fordítva (tehát 4. és 3. pont) jobban illeszkedik a gondolatmenetbe. Rámutat arra is, hogy egyes részek milyen terjedelemben kerülnek a dolgozatba, nem lesz-e valami túlságosan hosszan, részletekbe menően fejtegetve, pedig kevésbé fontos a dolgozat egésze szempontjából. Vagyis a vázlat arra is jó, hogy jelezze, miért nem követjük.

      A vázlat megírása során figyelembe kell venni azt, hogy a dolgozatunk egy tudományos kérdés egy bizonyos nézőpontból való megközelítését fogja adni. Elképzelhető, hogy mások másképpen gondolkodnak az adott kérdésről, és ennek talán hangot is adnak. Vitákra tehát mindig számítani kell. Ennek figyelembevételével a dolgozat megírásakor úgy kell viselkedni, mintha a saját munkánk legádázabb kritikusai volnánk. Minden olyan állításunkat, amely a dolgozat szempontjából fontos (új eredmény, új interpretáció stb.) olyan adatokkal kell körbebástyázni, amelyek az olvasóban felmerülő kérdésekre már választ is adhatnak.

      Egy dolgot mindig szem előtt kell tartanunk. A dolgozatunkat az olvasó akkor látta először. Ezzel szemben mi a munkafázisok során többször is végigolvastuk a „nagy művet”, ismerjük a felépítését, tudjuk, hogy az egyes részek hogyan követik egymást. A többi olvasó ezekkel az információkkal még nem rendelkezik, így arra kell törekednünk, hogy számunkra első olvasatra is jól áttekinthető legyen a munkánk.

      Ha a vázlat jól sikerült, akkor megtehetjük, hogy a dolgozatot ne elölről kezdve írjuk meg, hanem a számunkra legkedvesebb résztől. Nem kell tartanunk attól, hogy valami kimarad, mert elég csak a vázlatra pillantani, hogy ellenőrizzük hol is tartunk.

A dolgozat

Amikor a kigyűjtött művek mindegyikét (vagy legalábbis legtöbbjét) elolvastuk és kicéduláztuk, az egyes problémák forrásbázisát megvizsgáltuk, és vázlatot készítettünk a dolgozat felépítéséről, akkor kezdődhet a következő fontos dolog: az anyag elrendezése.

      Számba kell venni a céduláinkat, és megnézni, mi fontos, mi nem, előreláthatólag melyikre lesz, és melyikre nem lesz szükségünk a megíráshoz. Nem kell minden cédulát beleírni a dolgozatba. A fel nem használt cédulák jók lehetnek egy későbbi munkához. Ha jó a vázlat és a cédulákat logikusan elrendeztük, akkor következhet a megírás.

A stílus

Nem könnyű recepteket adni arra, hogyan kell úgy dolgozatot írni, hogy annak jó stílusa legyen. Mindannyian különbözőek vagyunk, mindenkinek más és más a stílusa, valaki unalmas témát is tud érdekesen előadni, más az érdekfeszítő kérdéseket sem. A stíluson azonban gyakorlással lehet javítani.

      A stílus függ attól is, mit és milyen formában kívánunk előadni. Másképpen kell megírni egy szemináriumi dolgozatot, illetve referátumot – tehát egy szigorúan időhöz és terjedelmi korlátokhoz kötött munkát –, egy esszét, egy ismeretterjesztő cikket, és máshogyan egy hosszabb értekezést vagy tanulmányt, amelyben bizonyítunk és cáfolunk.

      Akármelyiket választjuk, az egyik legfontosabb feltétel az egység. Vagyis a dolgozatunk ne tartalmazzon semmi olyat, ami nem a vizsgált témához tartozik. Ha több kérdést érintünk, mindegyik legyen kapcsolatban a fő mondanivalóval, az egyes részek pedig szervesen, logikusan álljanak egymás után. Különben az olvasó azt hiheti, a szerző sem volt tisztában a témájával, azért ír le mindent össze-vissza.

      A tudományos stílust mindenkinek meg kell tanulni. Ennek egyik jellemzője a szakszavak megfelelő használata. Egy tudománynak lehetnek saját szakszavai, de lehetnek olyanok is, amelyeket a köznapi beszédben is használunk, csak éppen más jelentéssel. Ennek következtében két dologra nagyon kell figyelni. A vitatható fogalmakat pontosan definiáljuk, nehogy félreértésre adjunk okot. Viszont nem kell a mindenki által azonos értelemben használt fogalmakat elmagyarázni. Másrészt vigyázzunk arra, hogy a különböző korokban másképpen értelmeztek bizonyos szavakat. Tehát ha száz, de akár ötven évvel ezelőtti műveket olvasunk, és azt hisszük, mindegyik ugyanarról ír, lehet, hogy tévedünk.

      A kazárokról például a 20. század első felében úgy gondolták, hogy köztörök nyelvet beszéltek, a 20. század utolsó harmadában úgy, hogy csuvasos típusú nyelvet. Ha tehát a „kazárok török nyelvéről” olvasunk, akkor két szerző egymástól homlokegyenest eltérő dolgot is érthet ezen.

      Még ha meghatározzuk is, mit értünk egy-egy fogalom alatt, akkor is kerüljük lehetőleg az idegen szavak használatát. Az olyan művek, amelyeknek az írója egy oldalon 20–30 idegen szót használ – sokszor sajnos teljesen fölöslegesen – nem tudományosak lesznek ettől, hanem olvashatatlanok. A tudományos stílusra a kijelentő mondatok a jellemzőek. Értekezésben, tanulmányban kerüljük az érzelmi töltéssel rendelkező mondatokat, a minősítéseket és a fölösleges jelzőket. Gondoljunk arra, hogy az olvasó nem kíváncsi a véleményünkre, csak az érveinkre. Ügyeljünk arra, hogy az írásunk minden tekintetben egységes legyen. Általában múlt időt szoktunk használni az események bemutatása során. Néha előfordul a jelen idő is, de egy a fontos, ne váltogassuk őket. Vagy végig múlt vagy végig jelen időben írjunk.

 

A jazigok első támadása 107-ben érte el Pannóniát. A támadást még viszonylag könnyen sikerült elhárítani, de 117-ben a jazigok és roxolánok közös támadása már nagy nehézségeket okozott Hadrianusnak, aki lebontotta az éppen elkészült hidat Turnu-Severinnél, megemelte a roxolánoknak fizetett évdíjat és megerősítette Dacia provincia védelmi rendszerét.

 

1241-ben a mongolok könnyedén áttörik Vereckénél a nádor seregét, és beözönlenek az országba. Március közepére már Pest alá érkeznek, elfoglalják Vácot is. Előőrseikben sokan a kunokat vélik felfedezni. IV. Béla kénytelen Kötönyt és családját udvari őrizetbe venni. Ennek ellenére magyar és német fegyveresek megrohanják a palotát, és a kun testőrség védekezése ellenére Kötönyt és családját meggyilkolják.

 

      Ne keverjük azonban a kettőt, hol jelen, hol múlt időt használva.

 

934-ben alapvetően megváltozott az addig ellenséges magyar–besenyő viszony. Ebben az évben a bolgárok megtámadják az éppen egymással hadakozó besenyőket és magyarokat. Azok a támadás hatására megegyeznek, és közös erővel indulnak a bolgárok, és a segítségükre siető bizánciak ellen. A bolgárok kitartottak városaik falai között, amíg megérkezett a bizánci felmentő sereg.

 

      Kerüljük az írott munkánkban az élőszóban természetes megjegyzéseket. Míg előszóban megtehetjük, hogy előadásunk egy bizonyos pontján például a

Térjünk rá a besenyők régészeti hagyatékának bemutatására!

fordulattal élünk, de egy írott munkában ez lehetőleg már ne kapjon helyet.

Ne írjuk:

 

A tanulmány szerint…

A műből kiderül…

 

helyette inkább:

 

A szerző szerint…

A tanulmány szerzője szerint…

 

      Egy tudományos kérdés írott formában való feldolgozása tehát tömör, érzelemi megnyilvánulásoktól mentes, és kevésbé az egyéniségünk megmutatását szolgálja, szemben például a téma szóban történő kifejtésével.

Cím

Ne feledjük, hogy a cím az elkészült dolgozatunkhoz tartozik. Nem kell feltétlenül ragaszkodni az előre megállapított címhez, de egyetlen dolog fontos: a cím fedje a dolgozat tartalmát. A dolgozatnak megírása során is van természetesen egy címe, ezt azonban tekintsük ideiglenesnek, munkacímnek. Amikor elkészülünk a munkánkkal, gondoljuk végig, hogy a cím megfelel-e a dolgozat tartalmának. Rövid és tömör-e? Egyértelmű-e? Ha lehet, kerüljük az elvont, túl általános vagy hosszú címeket: „Néhány észrevétel a dél-orosz steppén élt nomád népek vallására, különös tekintettel a kazárokra” helyett inkább „A steppei népek és a világvallások” vagy „A kazárok és a zsidó vallás” stb. Nem kell izgalmasnak lennie a címnek, de legyen figyelemkeltő. Mindenki azt szeretné, ha a sok munkával összeállított dolgozatát minél többen olvasnák. Egy rosszul megválasztott cím elriaszthatja az olvasót. Ez sem nekünk, sem a szeminárium vezetőjének vagy a témavezetőnknek nem érdeke.

      Ha olyan címet választottunk, amely frappáns, de nem utal egyértelműen a tartalomra, akkor alcím is kell, amely pontosít, magyaráz. Ha a címben a figyelemfelkeltő funkció kap nagyobb szerepet, akkor olyan alcímet kell adni, amelyik már utal a dolgozat tartalmára.

Zúduló sasok. Új honfoglalók – besenyők, kunok, jászok – a középkori Alföldön és a Mezőföldön. Szerk.: Havassy Péter, Gyulai Katalógusok 2. Gyula: Erkel Ferenc Múzeum, 1996.

Berta Árpád: Szavaimat jól halljátok… A türk és ujgur rovásírásos emlékek kritikai kiadása. Szeged: SZTE BTK Altajisztika Tanszék–MTA–SZTE Turkológiai Kutatócsoport, 2004.

      A jó cím meghatározza a dolgozat tartalmát, és felkelti az olvasó érdeklődését. Gondoljunk arra is, hogy a dolgozatunk olvasója először a címmel szembesül. Egy rosszul sikerült címet viselő dolgozatra talán szintén igaz, hogy az „első benyomás” fontos. Az olvasó optimális esetben nem csak ez alapján dönt, de azt aligha lehet kétségbe vonni, hogy a dolgozat egészével kapcsolatos véleményét a cím érdemben befolyásolhatja.

A dolgozat szövege   

Néhány posztmodern írótól eltekintve az írott műveket részekre tagoljuk. Minden munkának vannak jól elkülöníthető részei. A dolgozat három fő részből áll: bevezetés, tárgyalás és befejezés. Azaz a dolgozatnak tartalmaznia kell a kifejtendő problémák felvetését, a megoldásához szükséges tények és adatok elősorolását és a következtetések levonását. Ez szinte közhelyszámba megy, mégis el szoktak feledkezni róla. A leggyakoribb, hogy a dolgozatok nem a befejezéssel érnek véget, hanem egyszerűen csak abbamaradnak. E három fő részt követhetik a járulékos részek, a mellékletek, térképek stb.

Bevezető

Minden dolgozathoz tartozik bevezető. Fontos, hogy jól írjuk meg, hiszen a legtöbb bíráló az irodalomjegyzéket és a bevezetőt nézi meg először, ezért igyekezzünk jó benyomást tenni rá. A szerző ebben vázolja fel a dolgozatban részletesen ismertetett témát, meghatározza a módszereket, a forrásbázist, a részletesen és az érintőlegesen tárgyalt dolgokat. Itt indokolhatjuk meg, miért fontos és időszerű az adott munka. Amennyiben az író nem készít bevezetőt, akkor az olvasó nem fogja tudni, hogy a dolgozat miért nem szólt X-ről, miért csak másodlagos szakirodalom alapján ismerteti Z-t, miért szól hosszú oldalakon keresztül T-ről. A jó bevezető esetén az olvasó tudja, hogy mire számíthat a dolgozat olvasásakor; a munka végére érve nem lesz hiányérzete. Azt azonban nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a bevezető nem maga a dolgozat, ezért nem lehet közel azonos hosszúságú, mint a főszöveg, valamint nem mehet bele olyan részletekbe, amelyek a dolgozat témájául szolgálnak.

      A bevezető megírását bármikor megtehetjük. Lehet már a dolgozat megírása előtt egy bevezetőt írni; ez azért hasznos, mert fölvázoljuk magunknak is, hogy miről is akarunk írni és milyen koncepció szerint. Ezt azután lehet módosítani, átírni, míg a végén kialakul a végleges változat. Ám a bevezetőt megírhatjuk az utolsó lépcsőben is, amikor már teljesen kész van a dolgozat, amikor látjuk a szerkezetét, rendszerét.

Tárgyalás/Fő rész

Ez a legterjedelmesebb rész, ezért célszerű további egységekre tagolni. Először tekintsük át a téma eddigi szakirodalmát. Itt a tágabb témánkra vonatkozólag elég csak néhány mérvadó összefoglalásra való hivatkozás, a szűkebb területünkön azonban igyekezzünk teljességre törekedni. Ezután következhetnek az új eredményeink, és az azt bizonyító anyagok részletes bemutatása. Ha több szempontból mutatjuk be a témát, az egyes szempontok szerint alfejezetekre bonthatjuk a szövegünket. Mondanivalónkat lényegében háromféleképpen lehet elrendezni: 1) időbeli, 2) térbeli, 3) logikai viszonyok szerint. Természetesen ezek nem mindig érvényesülnek tisztán, sokféle átmeneti típus van. Időbeli elrendezést akkor alkalmazunk, ha eseményeket mondunk el (Mondjuk a hunok története 370-től Attila haláláig). Térbeli elrendezést alkalmazhatunk akkor, ha például a Kelet-Európa 9. század végi politikai viszonyait írjuk meg. Ilyenkor természetesen célszerű keletről nyugatra (vagy fordítva), azaz égtájak szerint haladni. A logikai elrendezést bizonyításkor, ismertetéskor használhatunk. Az érvek és ellenérvek felsorolásakor haladhatunk a fontosabbtól a kevésbé fontos felé, az ismert dolgoktól az új, eddig ismeretlenek felé.

      Ha egy probléma megoldására vállalkozunk, minden állításunkat bizonyítani kell, forrásokkal alá kell támasztani. A már létező és a lehetséges ellenvetésekkel is vitába kell szállni, meg kell cáfolni azokat. Ha vannak ellenérvek, azokat nem lehet száműzni a lábjegyzetbe, mert az olyan, mintha nem vennénk őket komolyan. Ha viszont a tudományos közmegegyezéstől eltérő, de bizonyítékkal kellően alá nem támasztott véleményt is szükségesnek tartunk megemlíteni, azt megtehetjük a jegyzetekben. Azt azonban ne felejtsük el, hogy nem minden a témához kapcsolódó mű és a benne található vélemény idézendő. Csak azok a szerzők várhatják el, hogy véleményeik egy adott tudományos munkában helyet kapjanak, akik az adott tudományterület alapelveit magukra nézve is kötelezőeknek tartják. Félreértés ne essék, nem az egyes eltérő véleményeknek kell gátat szabni. A tudományos érvelés alapelveinek betartása minden tudományterületen belül elvárható minimum. Ezért lehet, hogy két kutató ádáz vitát folytat egy esemény datálásával vagy megítélésével kapcsolatban. Nem értenek egyet, de vitát folytatnak, mert a bizonyítékok értelmezésében eltérő véleményen vannak, ugyanakkor a tudományos érvelés alapelvei terén azonos véleményt képviselnek. Az egyes tudományok területein azokat fogadják el vitapartnernek, akik a tudományos igényű okfejtés és érvelés alapján vitatkoznak.

      A megfogalmazáskor tartsuk szem előtt, hogy az egyes új részek vigyék előbbre a tárgyalást, s ne ismételjük magunkat. Viszont arra is ügyelni kell, hogy ne legyenek logikai ugrások, indokolatlan kitérések, hézagok, amelyek akadályozzák az érvelést, és megnehezítik az olvasó dolgát. Fontos, hogy minden belekerüljön, ami a tárgyhoz tartozik, ami segíti annak megértését.

      Ennek a résznek a végén meg kell mondanunk, milyen új eredményre jutottunk, hogyan járultunk hozzá az eddigi kutatásokhoz. Vigyázzunk arra, hogy ha a tárgyalás során egy tétel bizonyítása előtt azt írtuk, hogy a következő öt forrás említi az eseményt, ne négyet vagy hatot soroljunk fel. Ugyanez áll az érveinkre is. Éppen ezért háromnál több számot nem szokás adni, vagy egyáltalán ne mondjunk számot.

      Ha valamely fontos történelmi esemény megítélésében – amelyről éppen dolgozatot írunk – megoszlik a történészek véleménye, be kell mutatnunk az érveket és ellenérveket. Ha ezekből nagyon sok van, és mi hosszasan taglaljuk ezeket, a sok részletben ne sikkadjon el a fő mondanivaló, vagyis világosan derüljön ki, miért is tartjuk ezt fontosnak, mit is akarunk bizonyítani ezzel.

      Egyik fő követelmény a világosság, az érthetőség. Két- vagy háromféle dolgot lehetőleg ne mondjunk egy mondatban, mert az olvasó belezavarodik. Az író képzelje bele magát az olvasó helyébe, s mérje föl, milyen háttérismeretek szükségesek a megértéshez. Az olvasó azonnal meg akarja érteni az elmondottakat, nem akarja újraolvasni a mondatot vagy a bekezdést, hogy megfejtse, mit is akartunk neki mondani. Az anyaggyűjtés során rengeteg olyan információt szereztünk, amely az olvasónak nem áll rendelkezésére, éppen ezért nem célszerű kevéssé ismert neveket, eseményeket úgy megemlíteni, mintha azt mindenkinek illene ismernie. Ha csak tehetjük azon nevekhez vagy fogalmakhoz, amelyek nem az általános műveltség részei, írjunk rövid megjegyzést. Képzeljük el például, hogy egy forrásra hivatkozik egy dolgozat az alábbiképpen:

 

             Ibn Ruszta azt írja…

 

      Az olvasó nem biztos, hogy a nevet látva – gondoljunk bele, lehet, hogy az adott oldalon ez már a sokadik – el tudja helyezni a forrást időben és térben. Ekkor meg kell állni, el kell gondolkodni, netalán meg kell néznie azt egy szakkönyvben. Egy biztos: dolgozatunk olvasását megszakítja. Ez utóbbi pedig semmiképpen nem lehet érdekünk. Sokkal egyszerűbb, és főképpen alig igényel helyet, ha ilyen esetben ezt írjuk:

 

             A 10. századi muszlim író Ibn Ruszta…

 

      Ezen rövid megjegyzéssel világos időbeli kereteket adtunk mondandónknak, és megjelöltük azt a kultúrkört is, amelyből a forrás származik. Tehát megkönnyítettük az olvasónak azt, hogy általános műveltségéhez hozzákösse mondanivalónkat, az olvasást és a megértést pedig gördülékenyebbé tettük.

      A jó stílus feltétele a tömörség. Ne írjunk le a témához nem tartozó betéteket, hosszas kitérőket. Ha egy témáról öt oldalban el lehet mondani az érdemi mondanivalót, ne írjunk róla tíz oldalt. A tudományos közleményekben a mellébeszélés egyáltalán nem előny. Nem az a célunk, hogy fitogtassuk széles műveltségünket, hanem hogy világosan, közérthetően és félreérthetetlenül adjuk elő mondandónkat. Ellenkező esetben az olvasó vagy unottan folytatja, vagy egyszerűen félreteszi a művet.

      A saját állításunk bizonyítása előtt ajánlatos az eddig megfogalmazott és a lehetséges ellenérveket cáfolni. A bírálatunkban és az érvelésünkben is állításainkat, bizonyításainkat mindig támasszuk alá adatokkal. Az adatok legyenek ellenőrizhetők, tehát meg kell jelölni a forrásukat. Ne írjuk:

 

             Több népnél megfigyelhető…,

 

akkor, ha csak egy, esetleg két példánk van valamire. Kerüljük viszont a hétköznapi eszmefuttatásokat, az alá nem támasztható kijelentéseket, véleményeket, az előítéleteket. A közismert megállapításokat, általánosan elfogadott nézeteket azonban természetesen nem kell forrásokkal alátámasztani. Például azt a megállapítást, hogy

 

             Ligeti Lajos szerint a besenyők nyelve kihalt nyelv (1986: 506).

 

aligha szükséges hivatkozással ellátnunk, mert a kutatók egyetértenek abban, hogy a besenyő ma már holt nyelv, és nemcsak Ligeti, hanem mindenki szerint így van ez.

      A félreérthető, nem pontosan érthető fogalmakat mindjárt az első előforduláskor definiáljuk.

 

Az oguzokat a különböző források más-más névvel jelölik: a muszlim kútfők guzz-ként, az oroszok tork-ként, a bizánci görög szövegekben ouzoi-ként. Ebben az esetben meg kell indokolni, hogy a dolgozatunkban a magyar szakirodalomban elterjedt úz elnevezést fogom használni mindegyik másik helyett.

 

      Bizonyítás helyett más szerzőre csak akkor hivatkozhatunk, ha az idézett helyen a kérdéses állítás be van bizonyítva. És viszont: ha már valaki a kérdéses állítást bizonyította, akkor nekünk elég arra hivatkozni. Ha másodkézből idézünk, ellenőrizzük az eredetit, hátha a kiragadott gondolat a szövegkörnyezetben egészen mást jelent.

 

A Bibliában is benne van: Nincs Isten. – 53. zsoltár, 2. vers. 

Igen ám, de ha megnézzük a teljes szövegkörnyezetet, azt találjuk:

Ezt mondta a balgatag az ő szívében: Nincs Isten.

 

      Az idézeteknél adjuk meg a pontos forrást (lásd alább: Jegyzetek), ha nem tudjuk megadni, inkább ne idézzünk. Nem a mennyiség számít ugyanis, hanem a minőség.

      Soha ne felejtsük el: a témáról a legtöbb olvasónak nincs olyan átfogó képe, mint az adott témával foglalkozó szerzőnek. A kifejtés során segítsük az olvasót abban, hogy megértse a mondanivalónkat. Ezt úgy tehetjük meg, hogy a nem magától értetődő dolgokat megmagyarázzuk. Mit is jelent ez? Vegyünk egy példát. „Jusztiniánusz ekkor parancsot adott hadvezérének, hogy támadja meg a gótokat.” Ez a mondat azonnal kérdéseket vet fel. Ki ez a Jusztiniánusz? Bizánci császár volna? És hányadik Jusztiniánuszról van szó? A gótok melyik csoportjára utal a mondat (osztrogótok, vizigótok, krími gótok)? stb. Ezért szerencsésebb, ha azt írjuk „I. Jusztiniánusz bizánci császár ekkor parancsot adott hadvezérének, Beliszáriusznak, hogy támadja meg a Ravennát ostromló osztrogótokat.” Mindent azonban nem kell megmagyarázni. Ha a dolgozatunkat a honfoglaló magyarokról írjuk, akkor például nem kell kitérni, hogy hol volt a Vereckei-hágó, vagy hogy hol volt a besenyők őshazája.

Befejezés

A befejezés az olvasó utolsó benyomása dolgozatunkról. Ez lehet a tömör összefoglalása az elmondottaknak, belefogalmazhatjuk a végső következtetést, a témát fölvető és az azt lezáró szempontot, valamint ismét utalhatunk az általunk tett esetleges új eredményekre. Azonban lehetőleg ne ide kerüljön a mindent eldöntő végső érv. Ebben a részben rámutathatunk még egyszer az egyes fejezetek, gondolatok közötti összefüggésekre, összességében magyarázhatjuk meg jelentőségüket. Jó, ha visszakapcsolódunk a kiinduláshoz, hiszen így láthatjuk, honnan indultunk, hová jutottunk. Esetleg kijelölhetjük a további kutatások vélhető irányát. A befejezés után lehetőleg ne maradjon megválaszolatlan kérdés, kivéve ha további kutatási irányokat jelölünk ki az olvasónak, vagy ha úgy cáfolunk korábbi elméleteket, hogy nem mondunk újat, mert nincsenek rá források. Viszont semmiképpen ne mentegetőzzünk, hogy erről vagy arról a részkérdésről miért nem tudtunk írni.

      Ha úgy érezzük, készek vagyunk, következhet az egész dolgozat átfésülése. Pótolhatjuk a hiányokat, igazíthatunk a gondolatmeneten. Ellenőrizzük, hogy megvan-e minden fontos részlet. Mindent olyan részletesen tárgyaltunk, amennyire fontos? Az egyes részek kapcsolódnak-e egymáshoz? A bevezetés és a befejezés illeszkedik-e a kifejtéshez? Minden állításunkat alátámasztottuk érvekkel? Minden lehetséges ellenvetést kivédtünk?

      Hogy meg tudjuk állapítani dolgozatunk valóban alkalmas-e a beadásra, még számos alkalommal kell végigolvasnunk a számítógépünkön, kinyomtatva és akár hangosan. A munkánk nem az utolsó pont leütésével ér véget, hanem az „utolsó” hiba kijavításával.

Dolgozattípusok

Rezümé

Ez magyarul rövid összefoglalás, kivonat. A dolgozat végéhez csatoljuk abból a célból, hogy ha valaki nem akarja elolvasni az egész dolgozatot, ebből mégis képet kapjon a tartalmáról. Néhány mondattól legfeljebb egy oldalig terjedhet. Az a célja, hogy felkeltse az olvasó érdeklődését. Tartalmazza a témaválasztás indoklását, a dolgozat témájának rövid bemutatását, esetleg hozzákapcsolja a szakirodalmi előzményekhez. Fel kell vázolni a kutatás módszerét és az elért eredményeket. Éppen rövidsége okán nem szerencsés, ha elmerülünk egy részlet ismertetésében. Az ilyen munkák általában konferenciákon az előadások tartalmának rövid összefoglalására, vagy cikkek végén az eredményeknek a dolgozat nyelvétől eltérő szövegű áttekintésére szolgálnak. Ebből következően úgy kell megfogalmazni, hogy önállóan is megállja a helyét.

„Ötperces”

Több szakon is létezik az úgynevezett „ötperces” (természetesen az időtartam lehet 5–10–15–20 perc is, az alábbiak ezekre is vonatkoznak) műfaja. A hallgatók ilyenkor egy kutató életpályájának vagy elvétve egy-egy elméletnek a bemutatását kapják feladatul. Ezt a dolgozatot írott formában is be kell adni, de a munkát szóban is elő kell adni. Az elkészült mű időbeli terjedelme szigorúan 5 perc. (A könnyebb érthetőség kedvéért 300 másodperc.) Akik még nem hallottak erről, azok sokszor úgy gondolják, hogy az ötperces annyit tesz, hogy az ember ír egy-két oldalt és felolvassa. Nem így van. Egy jó ötperces pontosan 300 másodpercig tart. Sem több, sem kevesebb nem lehet. Az időkorláttól való eltérés legrosszabb esetben sem lehet 10 másodpercnél több. Hogy miért van erre szükség? Nyilván mindenkiben fölmerül ez a kérdés: nem túlzás ez egy kicsit? Az elsőéves hallgatók leggyakoribb hibája, hogy nem tudnak különbséget tenni egy téma írott és elmondott változata között. Így sokszor előfordul, hogy olyan szavakat és stílust alkalmaznak dolgozataikban, amelyek szóban még elfogadhatóak, de írott formában nem. Sokszor gondot okoz az is, hogy világosan és érthetően mutassanak be egy problémát, más esetekben az időkeretek betartása jelent megoldhatatlan gondokat.

      Az „ötperces” segít abban – ha komolyan vesszük –, hogy megtanuljuk, hogyan lehet világosan és tömören megfogalmazni egy témát a rendelkezésre álló időkorlátok figyelembevételével. Ennél a dolgozatnál, mint az összes többinél is, ügyelni kell arra, hogy legyen bevezetése, befejezése, és ne csak maga a főtéma szerepeljen. Gondoljunk bele: Az „ötperces” jó, ha kétoldalnyi szöveget jelent. Ha ezt nem tudjuk kielégítően megoldani, akkor hogyan vállalkozunk arra, hogy egy ennél nagyobb témát 5–10–15 oldalon bemutassunk? Azoknak is jó gyakorlást jelent egy dolgozat meghatározott hosszra való elkészítése, akik ilyen jellegű szemináriumokon nem vesznek részt. A konferenciákon megtartott előadások is általában kötöttek: 15 vagy 20 percesek. Számos esetben előfordul, hogy egy hallgató lehetőséget kap tanárától valamilyen konferencián való részvételre. Nagyon kellemetlen, ha az ember élete első komoly megmérettetésén nem tudja mondanivalóját végigmondani, mert a levezető elnök az idő túllépése miatt félbeszakítja. Ha egy „ötperces” csak 20 másodperccel tart tovább a megengedettnél, az azt jelenti, hogy egy konferencián a mondandónk utolsó másfél percét már nem mondhatjuk el, mert a levezető elnök – ha elég határozott – fel fog szólítani az előadásunk abbahagyására.

      Az ötperces – és minden más rövid műfaj esetében – azt tanácsolhatjuk, hogy ne kezdjük mentegetőzéssel. A „Sajnos dolgozatom az időhiány miatt nem tér ki mindenre, de igyekezni fogok, hogy a lehető legtöbbet elmondjam az öt perc alatt” kezdet máris majd 10 másodpercet elvett az értékes időből. Arra is fölösleges hivatkozni, hogy a téma nem foglalható össze öt perc alatt. Hiszen akkor miért választottuk?

Kiegészítés, tisztázás

Ennek a leggyakoribb tanulmányformának a célja, hogy egy adott témával kapcsolatos korábbi tudásunkhoz hozzátegyen valamit. Ez lehet új szempont felvetése, eddig észre nem vett összefüggések bemutatása, a régi ismeretek új látószögből történő összefoglalása, egy eddig vitatott kérdés lezárása.

Könyvismertetés, recenzió

Egy könyvet sokféleképpen be lehet mutatni. Ennek egyik legegyszerűbb formája a könyvismertetés. Ez lehet tárgyilagos bemutatás a véleményünk ismertetése nélkül, illetve bíráló ismertetés, recenzió. Az elsőn célja, hogy az olvasó hű képet kapjon a könyvről, anélkül hogy kiderülne, nekünk mi a véleményünk róla. Ebben az esetben nem minősítünk, nem kritizálunk, csak leírjuk vázlatosan a könyv tartalmát. Lehetőleg minél pontosabban kövessük a szerző gondolatmenetét, viszont el lehet hagyni a bizonyítóanyag jelentős részét. Jól kell tudni azonban válogatni: a rossz elrendezés alaposan eltorzíthatja a mondanivalót. Bemutathatunk fontosabb fejezeteket részletesebben, míg általunk kevésbé fontosnak tartottakat rövidebben.

      A recenzió nem egy megjelent mű bírálatát jeleni. Sajnos hajlamos az ember arra, hogy egy-egy recenzált műben csak a hibákat keresse, hogy a recenzióban megjegyezhesse: „Sajnos a szerző hibásan értelmezte a latin szöveget…; A szerző nem ismeri X. Y. alapvető munkáját…” Bár a recenziónak az is a feladata, hogy a hibákra rámutasson, nemcsak ebből áll. Elsősorban bemutatnia kell a művet. Miről szól? Ki a szerzője? Milyen forrásbázist használ? Korszerű-e? Mikor íródott? Honnan indul és hová jut el? Milyen eredményei vannak? És így tovább. Elsősorban erre kíváncsi az olvasó. Próbáljunk kutatómunkát végezni, ne elégedjünk meg csak azzal, amit
a könyvben találunk. A jó recenzió messze túlmutat a könyvön: hozzá kapcsolódó, de az olvasó számára nem egyértelmű összefüggésekre mutat rá, elhelyezi azt a kérdés szakirodalmában (jó/rossz összefoglaló, új eredmények, egy kérdés lezárása stb.). Az is érdemel néhány szót, hogy a választott mű milyen kutatási keretbe illeszkedik.

      Természetesen, ha az adott munka tendenciózusan hibázik, akkor arra fel kell hívni a figyelmet. Egyre azonban vigyázzunk: a recenziónkat olvasni fogják. Sokan el szokták ezt felejteni, mint ahogy azt is, hogy olvasni fogja a recenzált mű szerzője is. És esetleg válaszol rá. Ezért minden mondatunkat támasszuk alá. Aki könyvet jelentet meg, valószínűleg nagyobb tekintély, mint mi. Csak egyféleképpen maradhatunk talpon egy vele való vitában: ha igazunk van. Kockázatos vállalkozás ez, egy recenzió semmiségnek tűnik, de ha megjelenik, akkor már nem az.

      Lényeges szempont a recenzált munka kiválasztásánál, hogy a mű új legyen, azaz ne legyen 2–3 évnél régebbi. A kisebb példányszámban külföldön megjelent nehezen megszerezhető művek ismertetése, recenzálása fontos feladat. Különösen így van ez, olyan művek esetében, amelyek nem világnyelven íródtak, de egy tudományterület szempontjából fontos eredményeket tartalmaznak. Például a magyar középkori történelem bizonyos témaköreinek kutatása kapcsán figyelmet érdemel a szlovák, lengyel, cseh, román, szerb, bolgár nyelvű forráskiadás és szakirodalom. Aki rendelkezik egy-egy szomszédos vagy távolabbi nyelv és kultúra ismeretével, könyvismertetés és recenzió révén mások számára is hozzáférhetővé teheti az adott nyelven megjelent legújabb kutatási eredményeket.

Bírálat (vitacikk)

A bírálat egy munka hibáira hívja fel a figyelmet, de természetesen a benne levő új és fontos eredményeket is érdemes megemlíteni. A legfőbb cél, hogy a bírált könyv vagy cikk szerzőjét a saját álláspontja megvédésére, vagy a mi álláspontunk elfogadására késztessük. Ezt a műfajt csak abban az esetben alkalmazhatjuk, ha a bírálandó műnek súlyos módszertani, tartalmi vagy formai hiányosságai vannak. A bírálat esetében fokozottan érvényes az, hogy kerülnünk kell a személyeskedéseket. Vagyis nem írhatjuk:

 

            „A szerző, ahogy már tőle megszokhattuk…”

 

      Mindig szem előtt kell tartanunk, hogy a bírálat az adott műnek szól és nem az írójának. Nem egy életművet bírálunk, hanem az életmű egyetlen kis szeletét, amelyből nem lehet általánosítani.

      Olyan kutatókkal, akik a közmegegyezésen alapuló normákat nem fogadják el (pl. sumér-magyar rokonság hívei), vagy akiknek tudományos felkészültsége az elvárható szintet nem üti meg, tudományos vitát folytatni nem érdemes.

Előadás

Az előadások – még inkább, mint az írott cikkek – a közönségnek szólnak. Itt különösen ügyelni kell a helyes és pontos fogalmazásra, hogy a hallgatók első hallásra felfoghassák a mondat értelmét. Ha a hallgató valamit nem ért, nem olvashatja újra el az előző mondatokat, mint az írott szövegben. Ha egy-egy mondat bonyolultabb vagy nehezen érthető, és a hallgató eltöpreng azon, mit is akart ezzel mondani az előadó, akkor a következő két–három mondatról már le is maradt.

      Éppen a könnyebb követhetőség kedvéért az előadásban gyakoribbak lehetnek az egyes részek közötti összekötő szövegek, mint egy cikkben:

 

            Térjünk rá a második pontra…

            Befejezésül még azt szeretném közölni…

            Összefoglalva az elhangzottakat…

 

      A beszéd egyes részei logikusan, világosan kapcsolódjanak egymáshoz. Hatásos, figyelemfelkeltő bevezetéssel ajánlott kezdeni, és végül tömör összefoglalást adni, hogy a hallgató figyelmét újra a főbb gondolatokra irányítsa. A beszéd viszont ne legyen érthetetlenül tömör. Ha állításaink bizonyításához sok adatot használunk fel, akkor vagy kiosztott lapokon (handout), vagy kivetítőn mutassuk be az adatokat. Egyik esetben sem kell minden adatot ismertetni, ellenben magyarázzuk el, mi látható az ábrán/táblázatban/térképen stb. Ha ezt nem tesszük meg, akkor a hallgatóság belemerül a kiosztott lapok tanulmányozásába, és nem tud odafigyelni az előadásra vagy fordítva: az előadásra figyel, és hiába adtuk neki oda az adatokat.

      Az előadások szövegét is meg kell írni. A konferenciákon általában húsz perc áll rendelkezésünkre, hogy mondanivalónkat kifejthessük. Ahhoz pedig, hogy vázlatból összefüggően pontosan húsz percig beszéljen valaki, úgy, hogy mindent elmondjon, amit el akart mondani, nagy gyakorlat kell.

A dolgozathoz hozzátartozó formai elemek

Címlap

Minden szemináriumi dolgozat és szakdolgozat címlappal készül. Hogy mi kerüljön a szakdolgozatok címlapjára, azt általában előírják (erre lásd az adott tanintézet szabályzatát). A szemináriumi dolgozatok címlapját a szemináriumvezető tanár határozza meg. Általánosságban azonban megállapítható, hogy a címlapnak vannak olyan elemei, amelyek nem maradhatnak el. Ezek az alábbiak:

1. A dolgozat írójának a neve

2. A dolgozat írójának szakja/szakjai, évfolyam-megjelöléssel

3. A dolgozat címe

4. A dolgozat készítésének éve

5. Az a tanintézet, ahol a dolgozat készült, a kar megjelölésével

                                                                         

      Emellett vannak olyan elemei, amelyek nem kötelezőek, de a tanárunknak vagy az egyéni ízlésünknek megfelelően feltüntetendő vagy feltüntethető:

6. A város neve, amelyben a tanintézet található

7. A szemináriumvezető tanár neve

8. A szeminárium címe

9. A dolgozat műfajának megjelölése

 

Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar     Az ujgurok története             Balogh Gábor V. történelem, III. angol   2001

Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Szeged     Az ujgurok története   Kovács Aladár tanársegéd Az avarok története szeminárium       Balogh Gábor V. történelem, III. angol   2001

 

      A címlap nem visel sorszámot, következésképpen a dolgozat első oldala az, ahol a főszöveg kezdődik.

Tartalomjegyzék

Szemináriumi dolgozatok esetében ne írjunk tartalomjegyzéket. Ez alól azok a dolgozatok sem kivételek, amelyekben a főszöveg fejezetekre van bontva, ugyanis egy 5–20 oldalas dolgozat tartalma e nélkül is könnyedén nyomon követhető.

      A szakdolgozatoknál, tudományos diákköri dolgozatoknál (TDK) – vagyis általában a hosszabb, fejezetekre tagolt munkáknál – kell tartalomjegyzéket készíteni. Általánosságban elmondható, hogy azoknál a munkáknál, ahol a szöveg könnyen áttekinthető (max. 20 oldal), nem kell, az ennél nagyobbaknál ajánlatos tartalomjegyzéket alkalmazni.

      A tartalomjegyzékeknek sok fajtája van, ezek közül mi csak néhányat mutatunk be. Ezekből két szempont szerint lehet választani. Egyrészt az esztétikai, ez – legalábbis részben – szubjektív, és a dolgozat típusa által megkívánt módon, amely objektív.

 

      a) változat

 

1. Bevezetés

2. A magyarság a 10. században

2.1. A magyarság politikai története

2.1.1. A kalandozások

2.1.2. A belpolitikai helyzet

2.2. A magyarság társadalma

2.2.1. A hatalommegosztás kérdése

2.2.2. A trónharcok

2.2.2.1. Taksony fejedelem

2.3. A magyarság gazdálkodása

3. Összefoglalás

 

      Ebben a tartalomjegyzékben az egyes fejezetek arab számokat kaptak, az alfejezetek pedig a fejezet számozását kiegészítő számot.

      Ennek a rendszernek fő előnye a következetesség és a jó hivatkozhatóság. Többszerzős kézikönyv vagy monográfia esetében hasznos, így mind a kereszthivatkozások, mind a visszakeresések könnyebbek.

 

             pl. „Erre lásd részletesen 1.2.3.2. fejezetet.”

 

A hátránya azonban az, hogy a fejezetek/alfejezetek számai rendkívül nehezen jegyezhetők meg. Három számnál többet lehetőleg ne használjunk. Amennyiben – mint a példa esetében is látható – az ágak mélységben 4 vagy ennél is több szintre bomlanak, a dolgozat könnyen követhetetlenné válik. Ráadásul a szövegszerkesztőben ha kivágunk, beillesztünk vagy áthelyezünk egy részt, az egész számozás megváltozhat, és kezdhetjük elölről.

 

      b) változat

 

Bevezetés

A magyarság a 10. században

A magyarság politikai története

A kalandozások

A belpolitikai helyzet

A magyarság társadalma

A hatalommegosztás kérdése

A trónharcok

Taksony fejedelem

A magyarság gazdálkodása

Összefoglalás

 

      Ennek a tartalomjegyzéknek az előnye az, hogy a fejezetek számai nem zavarják meg az áttekintést, könnyen átszerkeszthető a változtatások tükrében. Az egyes betűméretek, illetve stílusok alkalmazásával a fejezetek, alfejezetek világosan elkülöníthetők. Hátránya azonban, hogy ha az egyes fejezetek mélységben sok szintre bomlanak, akkor a tartalomjegyzék a sok stílusnak köszönhetően zavarossá válhat. Ezért három lépcsőnél lejjebb itt sem érdemes menni.

      A megfelelő modell kiválasztásához érdemes a könyvespolcunkon széjjelnézni, hátha találunk olyan könyvet, amelynek a tartalomjegyzéke mind a dolgozatunk témájához, mind saját egyéniségünkhöz, szépérzékünkhöz igazodik.

      Érdemes elgondolkodni azon, hogy a legtöbb olvasó elsőként a tartalomjegyzéket – valamint a bevezetőt, a befejezést és az irodalomjegyzéket – nézi meg, és egy csúnya, áttekinthetetlen tartalomjegyzék alapján munkánkról is – már annak elolvasása előtt – rossz véleménnyel lehet. A tartalomjegyzék ugyanis árulkodik a dolgozat tartalmáról, az elrendezésről, az egyes részek terjedelméről és arányáról, a belső összefüggésekről.

Oldalszámozás

A dolgozatok első oldalának az tekinthető, ahol a szöveg első mondata helyet kap. Ebből következik, hogy a borító nem kap oldalszámot. A dolgozat oldalszámozását középre vagy a jobb szélre helyezhetjük. Amennyiben alulra tesszük úgy az első oldalon is kiírjuk, ha felülre, úgy az első oldal – legfőképpen esztétikai szempontok miatt – számozatlan marad. A tartalomjegyzéken – ha az előre kerül – szintén nem tüntetjük fel a számot, viszont ez beleszámít a sorba, így a dolgozat első oldala a 2-es vagy 3-as számmal kezdődik.

Hivatkozások

Amikor dolgozatot írunk, minden adatodat visszakereshetővé kell tennünk. Ezen azt értjük, hogy ha valakitől egy véleményt, adatot, nézetet, vélekedést átveszünk, akkor kötelező feltüntetni ennek forrását. Így nem fordulhat elő, hogy a sajátunkként adunk elő olyan bizonyítást, amelyet már valaki más megírt. Idegen babérokkal nem szabad dicsekedni. A hivatkozásokra azért is szükség van, hogy megmutassuk, ismerjük az előzetes kutatásokat a témában. Ha nem akarunk mindent bizonyítani, utalhatunk így korábbi munkákra, ahol ezt már megtették előttünk.

      Vannak azonban olyan adatok, amelyek nem igényelnek külön jegyzeteket, mert általánosan elfogadott, közismert tényeket tartalmaznak.

 

             pl.:

 

1526-ban a mohácsi csatában a Magyar Királyság hadereje vereséget szenvedett. A király, II. Lajos a menekülés során életét vesztette.

 

             A Magyar Királyság megalapítója Szent István volt.

 

      Ezek olyan magától értetődő tények, amelyek esetében nem szabad (tehát nem kell!) hivatkozni irodalomra.

      Minden más esetben azonban hivatkoznunk kell. Ez nem szubjektív megítélés kérdése. A hivatkozott információk kétfélék lehetnek: 1. tartalmi kivonatok; 2. szó szerintiek.

      Az első esetben a szerző gondolatát saját szavainkkal fogalmazzuk meg. Ilyenkor természetesen nem használunk idézőjelet. A második esetben a szó szerint idézett szöveg mindig idézőjelbe kerül. Ha úgy veszünk át szó szerint mondato(ka)t, hogy nem tesszük idézőjelbe, az plágium. Mint ahogy plágiumnak minősül az is, ha ugyan nem szó szerint idéztünk egy műből, de nem adjuk meg a forrást, nem hivatkozunk semmire, hanem úgy adjuk elő, mintha a mi gondolatunk lenne. És ha erre a témavezetőnk rájön, az roppant kínos. Egyfelől feltehetően igen jól ismeri a kiadott szakirodalmat, másfelől sok történésznek vannak olyan sajátos szófordulatai, vagy olyan a stílusa, hogy ki lehet találni, kitől származnak a mondatok, még ha a dolgozatíró nem is jelezte azt. És ez akár a félévi jegy megtagadásával is járhat.

 

A lázadás túl a Dunán tört ki. Ott voltak a fejedelmi család birtokai, ott terjedt el leginkább az új vallás. Az elégületlenek vezére Koppány volt, a tar Zirind fia, aki állítólag Istvánnal rokonságban is állt, mégis el akarta őt űzni, és a pogány vallást szándékozott visszaállítani. Somogyból, ahol Koppány szállása volt, István földjére rontottak a lázadók, pusztítva, öldökölve, s úgy vonultak Veszprém falai alá, hogy azt megvívják.

Oly hirtelen támadt s oly gyorsan terjedt a fölkelés, hogy István székhelyéről Esztergomból, a Duna másik partjára húzódott, nehogy meglepjék. Itt gyűjtötte össze hadait, Hunt és Pázmán testőrségének parancsnokai itt avatták német módra lovaggá.

 

      Az idézett szöveg stílusa, szófordulatai egyértelműen arra utalnak, hogy a szerző nem maga fogalmazta a kérdéses részt. Olyan szavakat használ (elégületlenek, Veszprémet megvívják), olyan a mondatszerkesztése (pl. Hunt és Pázmán testőrségének parancsnokai itt avatták német módra lovaggá), amely inkább 80–100 évvel ezelőtti írókra jellemző. Ugyanerről árulkodik az az igen gyakori hiba a különféle dolgozatokban, hogy szerzőik a régebbi szakirodalom szó- és névhasználatát kritika nélkül átveszik. Ez nem csak azt jelenti, hogy a készítője nem volt elég figyelmes, de arra is utal, hogy a mai történeti irodalom szóhasználatával sincs tisztában, vagyis nem kielégítő mértékben ismeri a szakirodalmat. A fentebbi idézetben erről árulkodnak a dőlten kiemelt nevek, ezeket ugyanis ma már nem a 19. században elterjedt formában használjuk. Ezeknek ma Dunántúl, Tar Szerénd, Hont és Pázmány a szokásos alakja.

      A szó szerinti idézésnél az eredeti szöveget a lehető legnagyobb pontossággal, betűhíven adjuk vissza. Megtartjuk ez elírásokat, a korabeli helyesírást, az eredeti központozást.

Vámbéry azt írja a magyar nyelvről: „És mégis ki a magyar és finn-ugor nyelvek közti viszonyt némi figyelemre méltatja, meg fog győződni, hogy a török-tatár nyelvekkeli rokonság csak második foku, és hogy a magyar elsö fokon csak a finn-ugor nyelvekkel, még pedig a vogul nyelvvel áll közelebbi rokonságban” (Vámbéry 1869, 114).

      Ha az idézetben további idézet van, akkor azt ún. francia idézőjelbe (magyarul varjúláb) tesszük.

Györffy György a kazárok segédnépeiről írja: „A X. századi Maszúdi szerint Kazárországban »vannak… oroszok (Rūs) és szlávok (Saqāliba), akik a főváros egyik oldalán laknak, s halottaikat… elégetik«” (Györffy 1990, 61).

      A szó szerinti idézet ne legyen hosszabb 4–5 sornál, az ennél hosszabb idézeteket tartalmi idézetként illesztjük be a munkánkba. A tartalmi összefoglalás, idézet lehetőleg rövidebb legyen, mint az eredeti szöveg. Ha az idézetből valamit kihagyunk, azt három ponttal, ha hosszabb részt hagyunk ki, azt szögletes zárójelbe tett három ponttal jelöljük.

Németh Gyula azt írja Levediáról: „A magyarság nagy része Baskíriából vonult ki 830–850 körül… a Don és a Duna alsó folyása közé eső területre” (Németh 1990, 218).

„A Fekete-tengertől északra elterülő füves pusztaságon 1054-ben jelentek meg először a kun lovas csapatok az úzok nyomában. […] 1071-ben a Dnyepertől nyugatra, a Kijevi Fejedelemség délnyugati határánál találjuk a kunokat” (Pálóczi Horváth 1996, 19).

      Ha az idézethez bármilyen kommentárt fűzünk, azt minden esetben szögletes zárójelben jelezni kell. Így például ha felhívjuk a figyelmet a helyesírási vagy más hibára, azt a [sic!] szócskával tesszük. Ha valamit kiemelünk, azt a nevünk monogramjával együtt a követezőképpen jelezzük: pl. [Kiemelés tőlem. – H. B.] A tudományos írásokban hallgatólagosan elfogadott szabály, hogy ha egy idézethez (akár szó szerinti, akár tartalmi) nem fűztünk kritikai megjegyzést, akkor egyetértünk az abban foglaltakkal.

      Hivatkozni csak olyan munkára szabad, amelyet olvastunk. Előfordulhat, hogy bizonyos munkákat nem tudunk elérni, de a dolgozat szempontjából fontosnak tarjuk megemlíteni. Ekkor a következőképpen járjunk el:

Az angolszász törvénykönyvek prológusai kevésbé árulkodnak a királyi hatalom legitimációjáról. A hitelesnek tartott 7–8. századi törvénykönyvek közül, egyedül Ine (688–694) nyugati-szász király törvénykönyvének prológusa tartalmazza az „Én, Ine Isten kegyelméből a nyugati-szászok királya” formulát (Charter and Laws. In: English Historical Documents c. 500–1042. I. Ed.: Dorothy Withelock, London, 1955, 357–372. – idézi: Szántó 1997, 151).

Ezzel jelezzük azt, hogy nem láttuk eredetiben az említett forrást (English Historical Documents), illetve – még ha láttuk is – hogy nem mi bukkantunk rá arra az adatra. Ilyen esetekben azonban érdemes mértéket tartani. Egy opponensben nem kelt jó benyomást, ha munkánk majd minden oldalán arra hívjuk fel a figyelmet, hogy fontosnak ítélt műveket nem tudtunk használni. Ebben az esetben két lehetőségünk van. Vagy megelégszünk az eddig összegyűjtött hivatkozásainkkal, és csak elvétve teszünk említést a számunkra megszerezhetetlennek bizonyuló munkákra, vagy várunk a dolgozatunk leadásával.

      Csak addig kell – és illik – egy könyv idegen nyelvű változatára hivatkozni, amíg nincs mérvadó magyar fordítása. Ha ez utóbbi megjelent, már nem szokás az eredeti műre hivatkozni, hiszen nyilvánvaló, hogy a könnyebben érthető magyar fordítást használjuk. Ez alól csak abban az esetben lehet kivétel, ha a fordítás eltér az eredetitől, vagy az eredeti nyelven való idézés elengedhetetlenül szükséges (kifejezések, fordulatok).

      Ha egy már korábban megjelent műveket tartalmazó gyűjteményes kötetből idézünk, akkor érdemes inkább az eredeti megjelenési helyet megadni.

      Például felhasználjuk Németh Gyula Keleti eredetű magyar ruhanevek című tanulmányát, amely eredetileg a Nyelvtudományi Közlemények 50 (1936) számában, a 321–328. oldalon jelent meg. Mi azonban ezt az 1990-ben napvilágot látott Törökök és magyarok című gyűjteményes munka II. kötetében (Budapest: MTAK) olvastuk, ahol a 158–165. oldalakon van a tanulmány, de meg vannak adva az eredeti megjelenés bibliográfiai adatai is. Tehát ilyenkor hivatkozzunk az eredetire.

      Ezzel természetesen csak akkor élhetünk, hogy ha a kötet megtartotta az eredeti kiadás által használt oldaltükröt. Ha nem, akkor a gyűjteményes kötetet kell feltüntetni a bibliográfiában. Nagyon kell ügyelni arra, hogy sok esetben a szerzők a korábban már megjelent műveket tartalmazó gyűjteményes köteteikben az eredeti munkáikat kisebb vagy nagyobb mértékben megváltoztatják, amiket sok esetben nem is jelölnek.

      Például Györffy György A magyarság keleti elemei (Budapest: Gondolat, 1990) című könyvének csupán az előszavában utal a változtatásokra, a tanulmányok végén az eredeti lelőhely szerepel:

„Keleti népelemeinkkel kapcsolatos kutatásaimat doktori disszertációmmal, az 1939 végén megjelent ’Besenyők és magyarok’ c. tanulmánnyal kezdtem meg. …egy fél évszázada annyi javítást és pótlást eszközöltem az eredeti munkán, hogy jobbnak láttam átírni. […] A székelyek korai történetével négy ízben foglalkoztam. E dolgozatokból, melyekben a kérdést más-más oldalról közelítettem meg, e kötetben felfogásom módosulása ellenére némi rövidítéssel hármat leközöltem” (Györffy 1990, 8–9).

      Hogy melyik munkát használjuk eredetiben, az a szakdolgozaton belüli szerepével függ össze.

      Amennyiben forrásra hivatkozunk, úgy amennyiben azt eredeti nyelven is el tudjuk olvasni, illik a kritikai kiadásra is hivatkozni. Ezt akkor is megtehetjük, ha a szöveget mások segítségével, de leellenőriztük. Ha egy műnek van olyan magyar fordítása, amelyet mi is használtunk, akkor a tudományos tisztesség azt megkívánja, hogy a kritikai kiadás mellett arra is hivatkozzunk a dolgozatunkban. Ebben az esetben a hivatkozásban elsőként a kritikai kiadás, majd a fordítás kerül lejegyzésre, függetlenül a megjelenés évétől.

A hivatkozások helye

a) A hivatkozások kerülhetnek a szövegbe:

Árpád halálát a szakirodalom 907-re helyezi (Katona 1987, 34; Kristó 1980, 123–124).

      Ebben az esetben a hivatkozások a gondolat utolsó mondatának végén, zárójelben szerepelnek, az írásjel előtt. Ha több szerzőre hivatkozunk, akkor vagy időrendben utalunk rájuk vagy ábécérendben, ha azonos évben megjelent munkákról van szó.

A kabarok megtelepedéséről ugyan forrásaink nincsenek, ennek ellenére lokalizálták őket Nyitra és Bihar vármegyék területére, a Felső-Tisza vidékére és a pécsi püspökség területére is (Györffy 1987, 23; Mesterházy 1988, 23; Kristó 1992, 45).

      A fenti példa az előbb említett módszernek egy változata. Mivel azonban így nem tudjuk meg, ki mit gondol, helyesebb a következő mintát választani, amelyben a hivatkozást a mondatban a logikai helyére tesszük, így elkerülhetjük a félreértéseket:

A kabarok megtelepedéséről ugyan forrásaink nincsenek, ennek ellenére lokalizálták őket Nyitra és Bihar vármegyék területére (Györffy 1987, 23), a Felső-Tisza vidékére (Mesterházy 1988, 23) és a pécsi püspökség területére is (Kristó 1992, 45).

      A szövegközi hivatkozás tartalmazza a szerző nevét (csak vezetéknév!!!), művének kiadási idejét, az oldalszámo(ka)t, amelyeken az adott információ megtalálható. Ha két vagy több egymást követő oldalt kívánunk idézni, akkor az első oldal és az utolsó oldal számát írjuk ki, és közéjük gondolatjelet rakunk. A számok és a kötőjel közé nem kell szóközt tenni. Ha az oldalak nem egymást követik, akkor az egyes oldalszámokat mind kiírjuk, és közéjük vesszőt, a vessző után szóközt teszünk. Ha egy zárójelben több szerzőre történik hivatkozás, akkor az egyes hivatkozások közé pontosvessző kerül.

A Helytartók nemzetségét Húrin nemzetségének nevezték, mert őse a Minardil király idejében (1621–34) tárnokoskodó Emyn Annûn-i Húrin volt, egy előkelő númenori ház sarja (Katona 1876, 32). Utána a királyok mindig az ő leszármazottai közül választottak Helytartót (Katona 1876, 53–58), Pelendur kormányzása után pedig a tisztség örökletessé vált, mintha királyi méltóság volna, és apáról fiúra, vagy a legközelebbi rokonra szállt (Katona 1876, 59, 65, 98).

Hivatalba lépésekor minden helytartó letette az esküt, hogy „a király nevében fog kormányozni, amíg ő vissza nem tér”. Ezek a szavak azonban nemsokára üres formasággá váltak, és a Helytartók uralkodása semmiben sem különbözött a királyokétól (Katona 1876, 124; Tolkien 2002, 408)

b) A hivatkozás kerülhet még a lábjegyzetbe vagy a végjegyzetbe.

      A lábjegyzet az oldal alján kap helyet, a végjegyzet a dolgozat végén található. Mivel ez utóbbi forma a számítógépek megjelenésével erőteljesen visszaszorult, most nem tárgyaljuk. A dolgozatoknál se alkalmazzuk, elsősorban kényelmi szempontok miatt. Bizonyára mindenkinek vannak kellemetlen tapasztalatai az állandó hátra-, aztán visszalapozgatásról.

      A lábjegyzetbe került hivatkozások típusai az alábbiak:

1. Katona 1987, 34.

2. Katona Tamás A muglik. Budapest: Mese-mesketekiadó, 1987. (a továbbiakban Katona 1987) 34.

3a. Katona Tamás A muglik. Budapest: Mese-mesketekiadó 1987. (a továbbiakban Katona A muglik) 34.

3b. Katona Tamás A muglik története napjainkig. Budapest: Mese-mesketekiadó 1987. (a továbbiakban Katona A muglik…) 34.

4. Katona Tamás A muglik. Budapest: Mese-mesketekiadó 1987. (a továbbiakban Katona) 34.

      Az első és második esetben ugyanúgy járjunk el, mint a szövegközi jegyzetek esetében. A harmadik esetben a szerző neve mellé a cím, vagy ha az túl hosszú, annak rövidítése kerül. A rövidítés általában a szerző neve és a mű címének egy jellegzetes szava (a kulcsszó). A negyedik esetben, ha ilyen nevű szerzőtől csak egy munkát idézünk, akkor nem írjuk ki a könyv címét vagy a megjelenés évét. Fontos, hogy az oldalszám után ne tegyünk olyan jeleket (p.; o., old.), amelyekkel ezt erősíteni kívánjuk, nincs rá semmi szükség. Csak akkor tehetünk kivételt, ha az idézett műnek a szám nem az oldalszámát jelenti, hanem más tagolását (pl. fejezet, szakasz, sorszám, jegyzet stb.).

Katona 1987. 34. 1. jegyzet

Katona A muglik 2. fejezet

Katona A muglik. 34.

Katona 34.

Katona i. m. 34.

      Az öt eset közül a szemináriumi dolgozatokban az első az ajánlott. Ez nem azt jelenti, hogy a többi rendszer ismerete fölösleges. Ezeket használja ugyanis több olyan folyóirat, kötet, amelyeket mi is kézbe vehetünk. Ha pedig tudományos munkát végzünk, akkor fontos, hogy az egyes rendszerek között eligazodjunk. A utolsó megoldást sok folyóirat használja, de hosszabb művek esetén ez a hivatkozási rendszer teljesen visszakereshetetlen. Mit tegyünk olyankor, ha egy monográfiának csak a 3. fejezetét olvassuk el, mert arra van szükségünk, és a 159. oldalon azt találjuk, hogy Katona i. m.? A harmadik oldalon idézték már, vagy csak a 132. oldalon? Roppant bosszantó tud lenni az ilyen, az olvasót teljesen értelmetlen plusz munkára kényszerítő jelölési rendszer. A hivatkozások esetében tetszés szerint dönthetünk arról, hogy a szövegbe vagy lábjegyzetbe kerüljenek. A két rendszer keverése azonban nem szerencsés.

      A dolgozatírásnál el kell döntenünk azt is, hogy a szerzők nevét a hivatkozásokban milyen betűkkel írjuk. A legelterjedtebb a normál betűtípus, ma már azonban terjed a kiskapitális kiemelés.

Katona Tamás A muglik. Budapest: Mese-mesketekiadó, 1987. (a továbbiakban Katona 1987) 34.

      A Kiskapitális nem azonos a nagybetűkkel! A kiskapitális olyan nagybetűs forma, amelyben a betűk a nagybetűkkel alakilag egyeznek, de kisebbek. A tulajdonnevek kezdőbetűjét ilyenkor is nagybetűvel kell írni: Katona és nem katona.

      A kiskapitális használatának az esztétikai szempontok mellett praktikus oldala is van. Így ugyanis a szövegen belüli hivatkozások esetében a nevek világosan elkülönülnek. A lábjegyzetekben csak annyiban indokolt a használata, hogy ha egy lábjegyzeten belül több munkára hivatkoznak, akkor az egyes munkák szerzőinek nevei gyorsan áttekinthetőek az eltérő betűtípusnak köszönhetően. Természetesen ha ezt a módszert használjuk, akkor minden hivatkozásra alkalmaznunk kell.

Hivatkozás szótárakra, kézikönyvekre

Szinte minden szótárnak van az adott tudományágban használt közkeletű rövidítése. Vannak olyan szótárak, lexikonok – bizonyos esetben kézikönyvek vagy forráskiadványok – amelyet egy, esetleg két szerző írt, de az előbbi megállapítás ezekre is érvényes lehet, ezért ilyenkor sem a szerző/szerzők nevével, hanem a közkeletű rövidítéssel hivatkozunk, és a bibliográfiába is ezzel a rövidítéssel vesszük fel.

FNESz = Kiss Lajos (1988) Földrajzi nevek etimológiai szótára I–II. Budapest: Akadémiai Kiadó.

ÁMTF = Györffy György (1963–1998) Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza I–. Budapest: Akadémiai Kiadó.

      Elvileg ugyan hivatkozhatnánk rá úgy is, hogy Kiss 1988, Györffy 1998, de ezt ritkán szoktuk. Helyette körülírást alkalmazhatunk:

Kiss Lajos véleménye szerint Fehérvár a nevét fehér falairól kapta (FNESz II. 234).

Belső hivatkozások

A dolgozatban lehetnek belső hivatkozások is. Ha a vége felé jónak látjuk, hogy felhívjuk a figyelmet egy korábban már idézett adatra, akkor nem kell újra leírnunk azt, hanem megtehetjük, hogy visszautalunk rá.

      Hosszabb dolgozat esetén:

            A magyarok esetében is megfigyelhető ez (lásd a 23. oldalon).

      Rövidebb dolgozat esetén:

            A magyarok esetében is megfigyelhető ez (lásd fentebb).

vagy

            A magyarok esetében is – mint már utaltunk rá – megfigyelhető ez.

      Ha a dolgozatunk rövid, vagy a visszautalás alig néhány oldallal korábban leírtakra vonatkozik, akkor nem szükséges ennek teret szentelni. Induljunk ki abból az optimális esetből, hogy az olvasó az 5–10 perccel korábban olvasottakra még emlékszik.

      A dolgozatban lehetőleg ne tengjenek túl a belső hivatkozások. A szerző ezzel ugyanis azt sugallja, hogy nem tudott rendet rakni a gondolataiban, és erre csak a dolgozat elkészítése után döbbent rá. Ha a dolgozat vázlata jó volt, a tartalomjegyzék, illetve a fejezetcímek világosak és követhetőek, akkor a dolgozat kevés belső hivatkozást igényel. Rendkívül zavaró tud lenni, ha egy munkában a szöveg gondolatmenetének követéséhez maga a szerző lépten-nyomon a mű lapozgatására kényszerít. A legfurcsább kétségkívül az az eset, ha a szöveg egyszerű átrendezésével ez elkerülhető lenne.

      A belső hivatkozásoknál nagyon kell ügyelni arra, hogy amennyiben oldalszámokra hivatkozunk, akkor a szövegszerkesztő programok miatt még az utolsó nyomtatásnál is elcsúszhat a szöveg. Az is előfordulhat, hogy az utolsó átnézés során beleírtunk az elejére egy újabb bekezdést, és így minden fél oldallal hátrébb került. Ha csak tehetjük, igyekezzünk ne oldalszámokra – vagy jegyzetszámokra – hivatkozni, hanem inkább válasszuk azt a megoldást, hogy az egyes fejezetek számát adjuk meg, feltéve, ha azok nem olyan hosszúak, hogy az adat visszakeresését megnehezítik.

      Szólnunk kell még a jegyzetekről is, amelyek nem azonosak a hivatkozásokkal. A zavart az okozza, hogy lábjegyzetek is lehetnek hivatkozások, viszont a jegyzetek legtöbbször lábjegyzetek. A jegyzetek a főszöveg gondolatmenetébe közvetlenül nem illeszkedő, de az adott témához kapcsolódó magyarázatok, megjegyzések, értelmezések, amelyek a főszövegben elhelyezve megbontanák annak menetét, elhagyásuk azonban fontos információtól fosztaná meg dolgozatunk olvasóját. Kissé leegyszerűsítve: azon céduláinkból lesznek a jegyzeteink, amelyek a dolgozat főszövegében nem kerültek felhasználásra, de amelyeket mégsem akarunk kihagyni a munkánkból. Nem szokás bizonyításokat, állítások cáfolatait jegyzetbe tenni, mert ez azt mutathatja, hogy nem tartjuk elég fontosnak a kérdés szempontjából. A jegyzetben viszont megemlíthetjük – ha biztosak vagyunk abban, amit állítunk –, hogy vannak, akik ezzel nem értenek egyet. Vigyázni kell azonban a jegyzetek hosszúságával. A túl sok vagy hosszú jegyzet megtöri az oldalt, nehézkessé teszi az olvasást. Ez esetben jobb, ha beépítjük az információkat a szövegbe.

      A lábjegyzetek szolgálhatnak a köszönetnyilvánítások elhelyezésére is. Ha a munkánkat valaki szakmailag segítette, úgy annak mértéke szerint egy lábjegyzetben (méghozzá az elsőben) ezt megköszönhetjük. Milyen esetekben érdemes ezt megtenni? Ha valaki egy fontos könyvet ad kölcsön, vagy fölhívja a figyelmünket egy alapvető munkára, akkor nem kell ezt külön megköszönni. Általában az ember igyekszik másoknak a segítségére lenni, de az ilyen szintű segítség nem tekinthető olyan mérvűnek, amely a dolgozat tartalmát nagymértékben befolyásolta. Akkor kell köszönetnyilvánításhoz folyamodnunk, ha a dolgozat elkészítése során a segítő személy rendszeres szakmai segítséget nyújtott nekünk, vagy ha olyan adatot, illetve publikációt juttatott el hozzánk, amelyet más módon csak nagy nehézség árán vagy sehogyan sem sikerült volna beszereznünk.

      A lábjegyzeteket általában kisebb betűvel is szedik, mint a főszöveget. A jegyzet mindig mondat, még ha hivatkozás is: nagybetűvel kezdjük, és pontot teszünk a végére.

      Lehetőleg kerüljük el a keresztbeutalásokat, a szövegszerkesztők világában ugyanis elég egyetlen kitörölt és/vagy pótlólag beírt lábjegyzet, és az egész számozás elcsúszik. Ha mégis keresztbeutalásokat alkalmazunk, ezekre nagyon vigyázni kell, a kinyomtatott, véglegesnek gondolt változatban még egyszer ellenőrizzünk mindet. A körbeutalások esetében a következő módokon járhatunk el:

            Lásd 16. jegyzet.

            Vö. 16. jegyzet.

            Bővebben lásd 16. jegyzet.

      Amikor a dolgozat elkészül, mindig ellenőrizzük, hogy a hivatkozásainkban levő művek a bibliográfiánkban megvannak-e. Inkább olyan művek is szerepeljenek az irodalomjegyzékben, amelyekre nem hivatkoztunk, mint hogy néhány munka kimaradjon belőle.

Bibliográfiák készítése

Általában háromféle bibliográfia kerülhet a kész dolgozat végére. Az egyik az irodalomjegyzék típusú: ez a ténylegesen áttekintett műveket tartalmazza, függetlenül attól, hogy beledolgoztuk-e a munkánkba. A másik a válogatott vagy ajánló bibliográfia: ez inkább áttekintő, rendszerező, belekerülhet a továbbvezető irodalom is. Ezt általában könyvekben szokás alkalmazni.

      A szemináriumi dolgozatokban, szakdolgozatokban leginkább a harmadik típust javasoljuk; ez a Hivatkozott irodalom: a nevéből következően ez csak azokat a műveket tartalmazza, amelyekre ténylegesen hivatkoztunk a munkánkban. Ha ezt valaki átnézi, látni fogja, mennyire vagyunk járatosak a téma irodalmában, mit használtunk fel. Az egyszerűség kedvéért a továbbiakban ezt a típust nevezzük Irodalomjegyzéknek, illetve Bibliográfiának.

      Az irodalomjegyzékben az egyes tételeket a magyar ábécé alapján ábécérendbe szedve soroljuk fel. Ha semmi nem indokolja az eltérést, akkor a magyar szokást követve az alábbi szabályokat alkalmazzuk.

      A rövid és a hosszú magánhangzók között csak akkor teszünk különbséget, ha más eltérés nincs a nevek között.

Győrffy András

Györffy György

Győrffy György

Győrffy István

      A régies helyesírású magyar és az idegen írású neveket az íráskép alapján soroljuk be.

Deguignes

Deny

Doerfer

Donner

Schliemann

Siklósi

Vörös Gyergely

Weörös János

Wörös Anna

      Ha az idegen név valamely betűje a magyar ábécé betűjétől csupán egy mellékjelben különbözik, azt nem tekintjük önálló betűnek (pl. s, ś, š) és a mellékjel nélküli alak alapján soroljuk be a nevet.

Šachmatov

Scharlipp

Schneider

Schubert

Schütz

      A betűrendbe soroláskor a nevek előtt álló ifj., dr., gróf elemeket sosem, a de, von elemeket általában nem vesszük figyelembe. Ez utóbbiakra általános szabály nem adható, ha névkiegészítő, mint a von a németeknél (pl. von Beethoven) vagy a van a hollandoknál (pl. van der Leeuw), akkor nem számít a betűrendbe soroláskor, ha a név szerves része, mint többnyire a de a franciáknál (pl. De Gaulle), akkor viszont igen. Nyilvánvaló, hogy az orientalista gróf Kuun Gézát a K betűnél kell keresni, a vallástudomány kiemelkedő képviselőjét, van der Leeuw nevét az L-nél, von Beethovent a B-nél.

      A nevekhez tartozó betűket régen nem vették figyelembe, a számítógép azonban nem tud különbséget tenni. Ezért ma inkább vesszővel elválasztva a név után írjuk ezeket.

Takács Miklós

H. Tóth Imre

Tóth Sándor

Vagy:

Takács Miklós

Tóth Imre, H.

Tóth Sándor

      Újabban felbukkan az a megoldás is, hogy a vezetéknév előtt álló betűt is figyelembe veszik a betűrendbe sorolásnál, ezt a gyakorlatot azonban nem ajánlatos követni.

Az alábbiakban lássunk néhány bibliográfia típust:

1. Ebben az esetben a hivatkozásokban szereplő rövidítéseket találjuk elöl, majd utána egyenlőségjelet, azután az irodalom feloldását.

Armstrong 1998 = Karen Armstrong: Mohamed. Az iszlám nyugati szemmel. Budapest: Európa Könyvkiadó, 1998.

Blazovich–Kristó–Makk 1994 = Szent Istvántól Mohácsig. Szerk.: Blazovich László–Kristó Gyula–Makk Ferenc. Szegedi Középkortörténeti Könyvtár 6. Szeged: Szegedi Középkorász Műhely, 1994.

Cseh 1993 = Cseh János: Apahida. In: HGL 79–81.

FNESz = Kiss Lajos: Földrajzi nevek etimológiai szótára I–II. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1988.

HGL = Bóna István–Cseh János–Nagy Margit–Tomka Péter–Tóth Ágnes: Hunok–Gepidák–Langobardok. Történeti régészeti tézisek és címszavak. Magyar Őstörténeti Könyvtár 6. Szeged: JATE Magyar Őstörténeti Kutatócsoport, 1993.

Ivanics 1994 = Ivanics Mária: A Krími Kánság a tizenöt éves háborúban. Kőrösi Csoma Kiskönyvtár 22. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1994.

Kapitánffy 1994 = Kapitánffy István: görögtűz. In: Korai magyar történeti lexikon (9–14. század). Főszerk.: Kristó Gyula. Szerk.: Engel P.–Makk Ferenc. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1994. 239b.

Kövér 1994 = Kövér Lajos: Turgot politikai pályája. Aetas 1994/4. 107–132.

Kristó 1993 = Kristó Gyula: A Kárpát-medence és a magyarság régmúltja (1301-ig). Szegedi Középkortörténeti Könyvtár 3. Szeged: Szegedi Középkorász Műhely, 1993.

Ligeti 1940 = Ligeti Lajos: Attila hunjainak eredete. In: Attila és hunjai. Szerk.: Németh Gyula. Budapest: Magyar Szemle Társaság, 1940. 11–30.

MEH = A magyarok elődeiről és a honfoglalásról. Kortársak és krónikások híradásai. Szerk.: Györffy György. A történelmi bibliográfiát kieg. Dienes István és Kovács László. Budapest: Osiris Kiadó, 2002⁵.

MTT = A mongolok titkos története. Ford.: Ligeti Lajos. Budapest: Gondolat Kiadó, 1962.

Németh 1940 = Attila és hunjai. Szerk.: Németh Gyula. Budapest: Magyar Szemle Társaság, 1940.

Németh 1991 = Németh Gyula: A honfoglaló magyarság kialakulása. Közzéteszi: Berta Árpád. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1991. 2., bővített és átdolgozott kiadás.

Papadakis–Meyendorff 2002 = Papadakis, Aristeides – Meyendorff, John: A keresztény kelet és a pápaság felemelkedése. Az egyház 1071 és 1453 között. Bizánc Világa 6. Budapest: Bizantinológiai Intézeti Alapítvány, 2002.

Róna-Tas 1996 = Róna-Tas András: A honfoglaló magyar nép. Budapest: Balassi Kiadó, 1996.

Senga 1983 = Senga Toru: Morávia bukása és a honfoglaló magyarok. Századok 117 (1983) 307–345.

Szallám tolmács = Szallám tolmács útleírása. Ford.: Kmoskó Mihály. In: A honfoglalás korának írott forrásai. Főszerk.: Kristó Gyula. Szerk. Olajos Teréz–H. Tóth Imre–Zimonyi István. Szegedi Középkortörténeti Könyvtár 7. Szeged: Szegedi Középkorász Műhely. Szeged 1995, 21–23.

 

2. A második esetben a hivatkozások az abc sorrend alapján kereshetőek vissza.

Armstrong, K. (1998) Mohamed. Az iszlám nyugati szemmel. Budapest: Európa Könyvkiadó.

Blazovich L. – Kristó Gy. – Makk F. (szerk.) (1994) Szent Istvántól Mohácsig. Szegedi Középkortörténeti Könyvtár 6. Szeged: Szegedi Középkorász Műhely.

Bóna I. et al. (1993) Hunok – Gepidák – Langobardok. Történeti régészeti tézisek és címszavak. Magyar Őstörténeti Könyvtár 6. Szeged: JATE Magyar Őstörténeti Kutatócsoport.

Ivanics M. (1994) A Krími Kánság a tizenöt éves háborúban. Kőrösi Csoma Kiskönyvtár 22. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Kapitánffy I. (1994) görögtűz. In: Korai magyar történeti lexikon (9–14. század). Főszerk.: Kristó Gy. Szerk.: Engel P.–Makk F. Budapest: Akadémiai Kiadó. 239b.

Kövér L. (1994) Turgot politikai pályája. Aetas 4. szám, 107–132.

Kristó Gy. (1993) A Kárpát-medence és a magyarság régmúltja (1301-ig). Szegedi Középkortörténeti Könyvtár 3. Szeged: Szegedi Középkorász Műhely.

Ligeti L. (1940) Attila hunjainak eredete. In: Attila és hunjai. Szerk.: Németh Gy. Budapest: Magyar Szemle Társaság. 11–30.

MEH = Györffy Gy. (szerk.) A magyarok elődeiről és a honfoglalásról. Kortársak és krónikások híradásai. A történelmi bibliográfiát kieg. Dienes István és Kovács László. Budapest: Osiris Kiadó. 2002⁵.

MTT = Ligeti L. (ford.) A mongolok titkos története. Budapest: Gondolat Kiadó. 1962.

Németh Gy. (szerk.) (1940) Attila és hunjai. Budapest: Magyar Szemle Társaság.

Németh Gy. (1991) A honfoglaló magyarság kialakulása. Közzéteszi: Berta Á. Budapest: Akadémiai Kiadó. 2. bővített és átdolgozott kiadás.

Papadakis, A.–Meyendorff, J. (2002) A keresztény kelet és a pápaság felemelkedése. Az egyház 1071 és 1453 között. Bizánc Világa 6. Budapest: Bizantinológiai Intézeti Alapítvány.

Róna-Tas A. (1996) A honfoglaló magyar nép. Budapest: Balassi Kiadó.

Senga T. (1983) Morávia bukása és a honfoglaló magyarok. Századok 117, 307–345.

Szallám tolmács = Szallám tolmács útleírása. Ford.: Kmoskó M. In: A honfoglalás korának írott forrásai. Főszerk.: Kristó Gyula. Szerk. Olajos Teréz–H. Tóth Imre–Zimonyi István. Szegedi Középkortörténeti Könyvtár 7. Szeged: Szegedi Középkorász Műhely. 1995, 21–23.

A bibliográfiák elkészítéséhez általános szabályként azt érdemes megjegyezni, hogy az egyes adatok egymástól teljesen egyértelműen el kell, hogy különüljenek. Erre két módszert használhatunk: vagy a betűtípusokkal (kurziválás, kiskapitális) vagy az egységek közé tett írásjellel (általában vesszővel) különítjük el az egyes egységeket.

Mellékletek

Mellékletbe tehetünk minden olyan információt, amelyek a szövegbe kerülve megakasztanák a gondolatmenetet, a dolgozat megértését viszont segítik. Ilyenek a táblázatok, a térképek, az adattárak, az ábrák. A mellékletek származási helyét – hacsak nem mi készítettük őket – mindig meg kell adnunk ott, ahol a térkép, ábra stb. megjelenik. És természetesen az irodalomjegyzékben is fel kell tüntetni a felhasznált művet. Ha például az alaptérképet valakitől átvettük, de kiegészítettük, akkor oda kell írnunk, hogy az eredetit kinek a művéből vettük át (pl. Minorsky 1953, 78 alapján). Ügyelnünk kell arra, hogy a mellékletek a dolgozat szerves részét képezzék, azaz ha már egyszer mellékletet alkalmazunk, akkor hivatkozzunk is rá a szövegben, ne csak funkciótlanul álljon ott a szöveg végén. A mellékletek nem a dolgozat díszei, hanem hozzá kapcsolódó, de a dolgozat szövegétől elkülönülő részek. Az a melléklet, amely a dolgozat mondanivalójához nem csatlakozik szervesen, értéktelen. A mellékleteket célszerű számozni, általában folyamatosan, így könnyebb lesz áttekinteni őket.

Adattár

Ha sok adatot dolgoztunk föl munkánk során, azokat érdemes adattárként táblázatos vagy egyéb formában mellékletbe rendezni. A főszövegbe csak a legszükségesebb adatokat közöljük nézeteink bizonyítására, alátámasztására. Vigyázzunk arra, hogy ne ömlesztve, hanem valamilyen elv szerint rendszerezve adjuk meg az adatokat. Számos rendszerezési módszer és elv létezik, amelyek közül a dolgozat jellege és az adatok típusa alapján érdemes kiválasztani a megfelelőt (ábécérend, gyakoriság, időrend, tematikai rend, földrajzi elhelyezkedés, forrástípus, stb.). A dolgozatban így folyamatosan hivatkozhatunk az adattár megfelelő részeire. Az adattár összeállításánál feltétlenül ügyelni kell arra, hogy az adatok pontos forrása a megfelelő helyen szerepeljen. Például táblázatba foglalt adatok esetében egy sort vagy oszlopot az adatok forráshelyének jelölésére érdemes fenntartani.

Térképek, ábrák és képek

A dolgozatokhoz akkor érdemes térképeket mellékelni, ha a szövegben többször szerepelnek olyan földrajzi nevek, amelyek lokalizációja nem mindenki számára egyértelmű. Térképek alkalmazása ajánlott akkor is, ha a dolgozat térbeli folyamatokat és jelenségeket (népek vándorlása, megyék kialakulása, városhálózat, kereskedelmi utak, stb.) tárgyal, amelyek megértése és áttekintése térkép segítségével jelentősen könnyebbé válik. A képek esetében fokozottan ügyeljünk arra, hogy jó minőségűek legyenek. Egy fényképről fénymásolóval készült másolat sokszor teljesen alkalmatlanná válik arra, hogy egy dolgozat hasznos kiegészítése legyen. Fölöslegesen, pusztán dekorációs céllal nem kell képeket mellékelni egyetlen dolgozathoz sem. A képek kiválasztásánál mindig fontos szempont, hogy korabeli tárgyról, épületről készült-e a fénykép. A régészeti, múzeumi albumok, művészettörténeti kiadványok értékes és szakmailag is hiteles fényképeket, rekonstrukciós rajzokat tartalmaznak, óvakodjunk a bizonytalan eredetű fényképek és rekonstrukciós ábrázolások alkalmazásától. Ne feledjük, hogy a kép, fénykép, az írott szöveghez hasonlóan forrásértékkel rendelkezik, amelynek lelőhelyét, forráshelyét jelölni szükséges. Ha a dolgozat írója saját fényképtárából helyez el képeket dolgozata mellékletében, mindig jelölje, hogy az adott kép a szerző felvétele. Ilyen esetben érdemes feltüntetni a fénykép készítésének évét, illetve a tárgy lelőhelyét, épület, régészeti feltárás pontos helyét, ahol a fényképfelvétel készült.

Az utolsó ellenőrzés

A dolgozat elkészültét nem az a pillanat jelenti, amikor az ember leüti az utolsó betűt, és utána elkezdi kinyomtatni a „kész” munkát. Egy jól sikerült dolgozat értékét nagyban leronthatja, ha elütések, következetlenségek találhatók benne. A kisebb – tehát nem a szakirodalom nem ismeréséből vagy az írói véna hiányából fakadó – hibákat a dolgozat írója nem fogja észrevenni. Ne áltassuk magunkat. Mi hosszú évek tapasztalata alapján állíthatjuk, hogy ez így van. Miután „utoljára” kinyomtattuk a dolgozatunkat, kérjünk meg egy személyt, hogy olvassa el, és mondjon véleményt róla. A kinyomtatást hangsúlyoznunk kell, a számítógép képernyőjén a hibák ugyanis sokkal kisebb mértékben fedezhetők fel, mint a papírlapon. A javítónak kettős feladata van. Egyrészt helyesírási és stilisztikai szempontból kell javítania a dolgozatot, másrészt tartalmilag. Ehhez a dolgozatot többször (legalább háromszor) el kell olvasnia. Az olvasás során a hibákat – bármilyen fajtájúak legyenek is – a javító a szövegben jelezze. Erre a könyvkiadás során kialakult speciális jelzések szolgálnak. A jelek ismerete nem kötelező, de ajánlott. A dolgozat javítása ugyanis két ember munkája. A javító jelez valamit a munkában, a dolgozat írója értelmezi a jelet, és ennek megfelelően javítja a szöveget. Ha a két személy nem azonos jelrendszert használ, akkor könnyen előfordulhat, hogy a „javítás” valójában inkább ront a korábbi szövegen. Gondoljunk arra, hogy ezt a rendszert alkalmazzák a nagy kiadók is, minden bizonnyal azért, mert jól bevált.

      Az alábbiakban áttekintjük ennek a jelölési rendszernek a főbb eszközeit. Általános szabályként tekinthető, hogy a javításaink minden esetben a javítandó részlettel azonos sorba kerüljenek.

 

      Ha olyan megjegyzésünk van, amit a dolgozat írójának szánunk, de nem kell a szövegbe illeszteni, akkor azt a margóra írjuk, és bekarikázzuk.

Formai előírások

A szemináriumi és szakdolgozatot Times New Roman betűtípussal, 12 pontos betűvel, a jegyzeteket 10 pontossal szokás írni. Ennél nagyobb betűket a fejezetcímeknél és a címlap elkészítésénél lehet használni. Ezek még könnyen és jól olvashatók. Ügyeljünk arra, hogy minden bekezdés azonos méretű betűvel legyen, ne váltogassuk a betűméretet.

      A sortávolság 1,5-ös legyen, az ennél ritkább vagy a sűrűbb nehezen olvasható, ez viszont lehetővé teszi azt is, hogy elvégezzük a javításokat, valamint a bíráló (szemináriumvezető vagy opponens) is beleírhatja megjegyzéseit a nyomtatott szövegbe.

Összegzés

Történészként óhatatlanul eszünkbe jut, hogy az írás nemcsak története hajnalán, de hosszú évszázadokig a kiváltságosok eszköze volt. Ma már mindenkinek lehetősége van ezzel a kommunikációs formával élni, sőt egy egyetemistának kötelessége is. Azt azonban nem állíthatjuk, hogy könnyű megírni egy-egy dolgozatot vagy éppen a szakdolgozatot. Sokak számára a leküzdhetetlen szorongás, lámpaláz miatt egy előadás megírása és felolvasása ugyanilyen nehéz. Ezen munka során arra törekedtünk, hogy tanácsainkkal, útmutatásainkkal megkönnyítsük a hallgatók számára az egyetemi dolgozatok megírását, és a tudományos pálya iránt érdeklődők számára az első tudományos igényű dolgozatok elkészítését.

      Egy történészi szakmunka sajátos nyelvezettel rendelkezik, amit az egyetemen kell elsajátítani. Ehhez logikus okfejtésnek is társulnia kell, vagyis a dolgozat megköveteli a tiszta, átlátható szerkezeti felépítést is. Végezetül, amit még figyelembe kell vennünk, az a sokak által tévesen kevés figyelemre méltatott forma. Gyakran előfordul, hogy ha a dolgozat nem felel meg az előírt formai követelménynek, úgy azt el sem olvassák. Ha a későbbiekben publikálni kívánjuk munká(i)nkat, abban az esetben is eleget kell tennünk a kiadó ilyen jellegű kívánságainak. Arról sem szabad elfelejtkeznünk, hogy a stílus nehézkessége, körülményes volta miatt hosszú hónapok kemény munkája veszhet kárba. A szakkifejezések pontos, helyénvaló használata pedig alapfeltétele egy tudományos munka megírásának.

      A dolgozatunk elkészítése során sohasem szabad megfeledkezzünk arról, hogy a munkánk lehet jó, de sajnos hibátlan vagy tökéletes nem. Ugyanakkor a hibák, amik esetlegesen benne maradtak a dolgozatban, a munkánk erényeivel együtt minősítik az írásunkat és bennünket.

      Annak ellenére, hogy sokak szerint a történész „mestersége” voltaképpen mindenki számára könnyen elsajátítható, azt kell mondanunk, hogy ez is egy olyan – bonyolult szabályokkal és cseppet sem könnyen megoldható tudományos problémákkal bőven megáldott – szakma, amit komoly és kitartó tanulás nélkül hitelesen művelni nem lehet.

Átírási táblázatok

 

Átírás nem latin betűs írásrendszerekből

 

A cirill betűk átírása

А а	a
Б б	b
В в	v
Г г	g
Д д	d
Е е	e
Ё ё	jo
Ж ж	zs
З з	z
И и	i
Й й	j
К к	k
Л л	l
М м	m
Н н	n
О о	o
П п	p
Р р	r
С с	sz
Т т	t
У у	u
Ф ф	f
Х х	h
Ц ц	c
Ч ч	cs
Ш ш	s
Щ щ	scs
Ъ ъ	–
Ы ы	i
Ь ь	–
Э э	e
Ю ю	ju
Я я	ja

 

A görög betűk átírása

A a	a
B b	b
Γ γ	g
Δ δ	d
Ε ε	e
Ζ ζ	z
Η η	é
Θ θ	th
Ι ι	i
Κ κ	k
Λ λ	l
Μ μ	m
Ν ν	n
Ξ ξ	x
Ο ο	o
Π π	p
Ρ ρ	r
Σ σ ς	sz
Τ τ	t
Υ υ	ü
Φ φ	ph
Χ χ	kh
Ψ ψ	psz
Ω ω	ó

   

Az arab ábécé átírása

önálló	végső	középső	kezdő	átírása
ﺍ	ﺎ			á
ﺏ	ﺐ	ﺑ	ﺒ	b
ﺕ	ﺖ	ﺗ	ﺘ	t
ﺙ	ﺚ	ﺛ	ﺜ	sz
ﺝ	ﺞ	ﺟ	ﺠ	dzs
ﺡ	ﺢ	ﺣ	ﺤ	h
ﺥ	ﺦ	ﺧ	ﺨ	h
ﺩ	ﺪ			d
ﺫ	ﺬ			dz
ﺭ	ﺮ			r
ﺯ	ﺰ			z
ﺱ	ﺲ	ﺳ	ﺴ	sz
ﺵ	ﺶ	ﺷ	ﺸ	s
ﺹ	ﺺ	ﺻ	ﺼ	sz
ﺽ	ﺾ	ﺿ	ﻀ	d
ﻁ	ﻂ	ﻃ	ﻄ	t
ﻅ	ﻆ	ﻇ	ﻈ	z
ﻉ	ﻊ	ﻌ	ﻋ	–
ﻍ	ﻎ	ﻐ	ﻏ	g
ﻑ	ﻒ	ﻔ	ﻓ	f
ﻕ	ﻖ	ﻘ	ﻗ	k
ﻙ	ﻚ	ﻛ	ﻜ	k
ﻝ	ﻞ	ﻠ	ﻟ	l
ﻡ	ﻢ	ﻤ	ﻣ	m
ﻥ	ﻦ	ﻧ	ﻨ	n
ﻩ	ﻪ	ﻬ	ﻫ	h
ﻭ	ﻮ			ú/v
ﻱ	ﻲ	ﻴ	ﻳ	í/j