Balogh László–Sinkovics Balázs
Segédlet szemináriumi- és szakdolgozatok készítéséhez
Ez a munka arra vállalkozik,
hogy segítséget nyújtson a szemináriumi dolgozatot vagy szakdolgozatot íróknak,
és betekintést nyújtson néhány tudományos jellegű mű elkészítésének bizonyos
ismereteibe. A szakdolgozat megírására a szemináriumi dolgozatok készítenek
fel. A rájuk fordított idő alatt a hallgatók elsajátítják a témaválasztást, a problémalátást
és a dolgozatok formai szabályait. Még ha a szemináriumi dolgozatok nem a
későbbi szakdolgozati témához kapcsolódnak is, akkor sem haszontalanok. Az
egyetemi évek alatt egyre kevesebb olyan szemináriumot lehet felvenni – jórészt
sajnos az egyre nagyobb hallgatói létszám miatt –, ahol önálló munkával kell
egy témát feldolgozni, és azt írott formában leadni. Így sokan csak a
szakdolgozatnál szembesülnek először azokkal a formai elemekkel, amelyek
nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy a beadott munkával kedvező érdemjegyet
szerezzenek. A szemináriumi dolgozatokat – amellett, hogy kötelezőek a jegy
megszerzéséhez – tekinthetjük gyakorlásnak a jövendő „nagy műhöz”.
Az egyetemi szintű oktatásnak része az adott szak, illetve
tudományág és a hozzá kapcsolódó tudományos élet megismerése, az abban való
eligazodás képességének elsajátítása. Ehhez kíván segítséget biztosítani jelen
munka azon része, amely a tudományos érintkezésben szokásos műfajok egy részét
röviden ismerteti (rezümé, vitacikk, recenzió, könyvismertetés, előadás).
Ezen munkánkban – amelyet útmutatónak, syllabusnak szántunk –
igyekeztünk a dolgozat megírásának egyes munkafázisai
szerint haladni. Amennyiben próbálkozásunk sikerült, úgy végigolvasva és –
legalább részben – alkalmazva az általunk javasoltakat, a dolgozat is
elkészülhet.
Az ismertetett módszerek és szabályok nem tekinthetők
kötelezőnek. Inkább arra törekedtünk, hogy az általunk ismert és a tudományos
munkát segítő eszközöket bemutassuk. Az olvasóra bízzuk, hogy ezekből
válogasson. Vannak azonban olyan elemek (bibliográfia, stílus stb.), amelyek
elfogadása valamilyen mértékben mindenki számára kötelező, elutasításuk pedig
nem a dolgozat írójának egyéniségét, konvenciókon túlmutató zsenijét
bizonyítják, hanem a szakma szabályainak nem ismerését. A választható és a
kötelező dolgokra minden esetben külön is felhívjuk az olvasó figyelmét.
Úgy véljük, hasznos lesz, ha részletesebben foglalkozunk az
irodalomjegyzék összeállításával és elkészítésével, amely a szakdolgozatnak és
a tudományos munkáknak egyaránt elengedhetetlen része. Elkészítésének rendkívül
sokféle módja van. Mi az elterjedtebbek közül választottunk ki kettőt
illusztráció végett.
Összeállításunk alapvetően a középkori történelem témakörében
íródó dolgozatokhoz kíván segítséget nyújtani. Azt azonban reméljük, hogy
számos része hasznos tanácsokkal szolgálhat a más tárgykörben elkészülő
munkákhoz is.
Munkánk elkészítése során az alábbi műveket vettük alapul:
Umberto Eco (Hogyan írjunk szakdolgozatot? Budapest, 1992), Gyurgyák János
(Szerkesztők és szerzők kézikönyve. Budapest, 2000), Szabó Katalin
(Kommunikáció felsőfokon. Budapest, 1997) Sándor Klára: (Első[s]segély. Kézirat, JATE BTK Altajisztika Tanszék, Szeged, 1993).
Emellett a legfőbb segítséget tanárainktól és hallgatóinktól
kaptuk. Előbbiek korábbi szemináriumi dolgozataink hibáit javították, utóbbiak
pedig számos olyan problémára hívták fel a figyelmünket a saját dolgozataikkal
kapcsolatban, amelyekre mi már nem is gondoltunk. Az ezekre adott válaszok nagy
része helyet kapott a munkánkban. Hálás köszönet mindannyiuk segítségéért.
Milyen típusú szakdolgozatot válasszak?
Alapvetően két szakdolgozati
típus létezik. Az egyik a már meglevő szakirodalom összefoglalására vállalkozik
– tehát kompilatív –, a másik az önálló kutatásra, új eredmények feltárására
helyezi a nagyobb hangsúlyt. Általában úgy gondolják az emberek, hogy egy új,
eddig nem kutatott téma feldolgozása az értékesebb. Ez azonban csak részben
igaz. Kétségtelen, hogy ha egy hallgató egy új forrást talál, amelyet még senki
nem ismertetett, és ennek a feldolgozását választja témájául, akkor sokak
szerint értékesebb témát választ, mint az, aki egy adott – és mindenki által
ismert – forráscsoportra vonatkozó szakirodalom kritikai bemutatását tűzte ki
céljául. Hangsúlyozni érdemes, hogy mindkét téma egyaránt értékes lehet,
ugyanis a már ismert forrásadatokat is lehet új szempontból vizsgálni, és a
korábbiaktól eltérő eredményre jutni. A szakdolgozat értékét tehát nem
elsősorban a téma, hanem az adja meg, hogy a hallgató mennyire oldja meg
sikeresen a kitűzött feladatot.
Nagyon sok kiváló szakdolgozat készült már kompilatív módon.
Ezekben a szerzők a szakirodalom teljességének bemutatásával átfogó, kritikus
képet nyújtottak témájukról. A kész munka – optimális esetben – a témát
alaposan nem ismerő kutatóknak ad segítséget az egyes vélemények
megismeréséhez, de sok esetben még a kérdésben jártas személyek számára is tud
– eddig számukra nem ismert munkákat feldolgozva – újat mondani.
A szakdolgozatok másik típusába azon munkák tartoznak,
amelyekben a szerző egy olyan forrást mutat be, vagy olyan új eredményre jut,
amely a kutatók számára eddig ismeretlen volt. Az újdonság ebben az esetben
természetesen azt is jelentheti, hogy az egy adott tudományterület szakemberei
számára ilyen értelmezésben ismeretlen volt. Könnyen belátható, hogy egy olyan
a magyarság történelmére vonatkozó forrás bemutatása, amelyet külföldi
szakemberek ismertek ugyan, de a magyar kutatók még nem, új eredménynek
tekinthető. Akkor is igaz ez, ha egy régészeti forrás vagy forráscsoport a
történészek – tehát egy másik tudományterület szakemberei – számára ismeretlen
volt, és arra a szakdolgozat írója hívja fel a figyelmet. Ezekkel a
szakdolgozatokkal azonban fokozott figyelemmel kell eljárni, mivel sok szakdolgozó
választott már olyan új adatokra támaszkodó kutatást témájául, amelynek
feldolgozása meghaladta képességeit.
Hozzá kell tennünk, hogy a két típus között nincs olyan éles
határvonal, mint sokan gondolják. Ha valaki forrást dolgoz fel, akkor is szükség
van az adott kérdéskör ismertetésére. És viszont: a szakirodalom eddigi
eredményeinek bemutatásakor is szükség lehet arra, hogy a szakdolgozat írója
kritikusan állást foglaljon bizonyos kérdésekben, és ez nemegyszer egy későbbi
publikáció alapját is képezheti. Az önálló kutatást pedig meg kell, hogy előzze
a korábbi kutatók témához kapcsolódó véleményeinek a megismerése. Helyes, ha ez
az ún. kutatástörténet az új eredmények bemutatására irányuló szakdolgozat
bevezetésében is helyet kap. Ha nem ismerjük – vagy nem akarjuk megismerni – a
korábban a kérdéssel foglalkozó kutatók véleményét, akkor hogyan akarunk „újat”
mondani?
A kutatástörténet esetében két megközelítés létezik. Vagy
kronologikusan vagy tematikusan dolgozzuk fel a témát. Az előbbi azt jelenti,
hogy a kérdéssel foglalkozó kutatók véleményét a megjelenés sorrendjében
tárgyaljuk. Amennyiben az ember először fog ilyen jellegű munkához, ezt tudja
egyszerűbben megoldani. Ennek hátránya azonban, hogy az olvasó – aki
lehetséges, hogy a mi munkánk kapcsán szembesül a téma egyes problémáival –
könnyebben át fog siklani a nem elhanyagolható részletek felett, hiszen a
szakirodalom monoton – számára sokszor – zavaros ismertetése céltalan dolognak
tűnhet. A másik lehetőség, ha a szakirodalomban felmerült nézeteket
rendszerezzük, és a témával kapcsolatos érveket, valamint ellenérveket
ütköztetjük. Ekkor több lehetőség van a lényeges elemek kiemelésére, és
könnyebben megadhatjuk azokat a fontos szempontokat, amelyeket az olvasónak a
későbbiekben is figyelembe kell vennie. A két feldolgozási mód között az
eltérést az elkészült munka tartalomjegyzéke is könnyen érzékelteti:
Kronologikus Tematikus
A
szakirodalom áttekintése
Nagy Lajos A
kincs készítésének körülményei
Kis Péter A kincs elrejtésének okai
Kovács
János A
megtalálás körülményei
Alsó Károly A kincs
tulajdonosa
Nem ajánlatos olyan kérdést egy kompilatív szakdolgozat
témájául választani, amelyről a közelmúltban született kutatástörténeti
összefoglalás. Ha azonban új kutatási eredményeket akarunk a szakdolgozatunkban
bemutatni, akkor egy olyan munka, amely a kérdés kutatástörténetét már
feldolgozta, nagy hasznunkra lehet.
Az ember hajlamos arra, hogy
elfogadja a témavezető tanár választását, holott a kapott téma nem is érdekli.
Ezt ne tegyük. A téma kiválasztásánál két fő szempontot kell figyelembe venni.
Egyrészt érdekelnie kell a munka íróját, másrészt tudományos problémára kell
irányulnia. Ha a dolgozatunk tárgya iránt nem érdeklődünk, attól ugyan még el
tudjuk készíteni, de örömünk nem fog telni benne. Ki kell tehát alakítani egy
olyan kompromisszumot, amely a tanárnak is elfogadható és az érdeklődésünknek
is megfelel. A témaválasztás első lépcsőjeként a hallgatónak kell
meghatároznia, hogy mely terültek érdeklik, majd saját – a sok esetben még
egészen tág határok között mozgó – ötleteivel kell felkeresni azt a tanárt,
akinek szakterülete az általa választott témához a legközelebb áll. Ha
határozott elképzeléseink vannak jövendőbeli szakdolgozatunk témájáról, akkor
is mindenképpen meg kell beszélnünk a tanárunkkal. Könnyen lehet, hogy egy
népszerű témáról a közeljövőben jelentetnek meg egy monográfiát. Ilyen
esetekben érdemesebb várni az adott munka kiadásáig, hisz egy-egy akár
évtizedekig tartó kutatás sok, eddig még nem publikált eredményt hozhat a
felszínre. Az is elképzelhető, hogy egy ilyen munka nemrégiben már napvilágot
látott, csak még nem találkoztunk vele. A tanár minden bizonnyal az adott
korszakra vonatkozó szakirodalomról átfogó képpel rendelkezik, botor dolog
volna ezt a tudást nem igénybe venni egy dolgozat elkészítése során. Nem szabad
elfelejteni, hogy egy szakdolgozat elkészítése két ember, a diák és a
témavezető tanár közös munkája. A témaválasztás során könnyen esik abba a
csapdába a szakdolgozó, hogy számára kedves problémát a források és a
szakirodalom ismerete nélkül kíván megoldani. Az ilyen meddő próbálkozásokat
hagyjuk meg a laikusoknak. Bízzunk a tanárainkban, akik elfogulatlanul meg
tudják ítélni tudásunkat, lehetőségeinket és témaválasztásunkat.
Tudományos témának csak az tekinthető, amelynek forrásbázisa
van. Azaz a kérdésről olyan forrásokkal rendelkezünk, amelyek előzetes
várakozásaink alapján a dolgozat által felvetett kérdésekre válasszal
szolgálhatnak. A válasz nemcsak új eredmény lehet, hanem a régi megcáfolása is.
A dolgozatunk akkor is elérte célját, ha kimutatjuk benne, hogy egy kérdésben a
korábbi kutatás hibásan tételezett fel valamit. Eredménynek ugyanis az számít,
ami az ismereteinket olyan irányba változtatja meg egy adott problémáról, hogy
az a valósághoz jobban közelítsen, mint a korábbi elképzelés. Például ha a
szakirodalomban az áll, hogy XY részt vett a W melletti csatában,
és be tudom bizonyítani, hogy ennek nincs nyoma a forrásokban, akkor eredményt
értem el. A jelenleg ismert források alapján közelebb járunk a valósághoz, mint
azok, akik korábban elfogadták ezt az állítást.
Kétségtelen, hogy nem minden téma azonos értékű. Vannak olyan
emberek, akik egy életen át haszontalan dolgokat gyűjtenek, mások pedig
könyveket. Mindkét gyűjtemény a maga szempontjai szerint lehet figyelemreméltó.
A tulajdonosok mindkettőbe egy élet munkáját fektethették, mégis aligha vonja
kétségbe bárki, hogy egy könyvgyűjtemény eszmei értéke sokszorosa egy olyan
gyűjteménynek, amely haszontalan lomokból áll. Van tehát téma és téma között
minőségi különbség. Bármilyen témát választunk, gondoljuk meg, hogy mire jó?
Kit érdekel? Kinek van szüksége rá?
Amennyiben a témát nem mi választjuk – mint például legalábbis
részben egy szemináriumi dolgozat esetében –, akkor is hasznos lehet számunkra,
hisz hozzásegít gondolataink rendszerezéséhez, fogalmazási készségünk
javításához, ugyanakkor kipróbálhatjuk magunkat a történettudomány területén. A
távlati cél azonban mégis csak az kell, hogy legyen, hogy munkánk másoknak, az
olvasóknak hasznára váljon. Sok szemináriumon az elkészült dolgozatot az egész
csoportnak végig kell olvasnia, vagy hallgatnia, ha referátumként is elhangzik.
Ha belegondolunk, hogy sokunknak ezek az első olyan munkái, amelyek nagy nyilvánosság
előtt megmérettettek, akkor talán nem is olyan lebecsülendő egy-egy ilyen
dolgozat súlya. Vannak, akik úgy tervezik, hogy az egyetemi éveket arra
használják fel, hogy megalapozzák a tudományos karrierjüket. Nem szerencsés, ha
egy nagy ambícióval rendelkező hallgatónak a szemináriumi dolgozatai rendre az „időhiány”
és a „többi óra” miatt nem ütik meg az elvárható szintet.
Nincsenek „védett” témák. Minden téma, ötlet, ha nyomtatásban
megjelent, mindenki számára hozzáférhetővé
válik. Annak, hogy egy hallgatótársunk/kollégánk témáját átvéve kezdjünk
dolgozni, csak egy dolog szab határt: az önmérséklet. Általában olyan kérdést,
amelyről tudjuk, hogy valaki dolgozik rajta, nem kezdünk el kutatni. Ez
természetesen nem azt jelenti, hogy nem foglalkozhatunk a 13. századi Magyar
Királysággal, mert valakinek ez a kedvenc korszaka. IV. Béla király
birtok-visszavételi politikájából azonban lehetőleg egy évfolyamon belül ketten
ne írjanak szakdolgozatot. Ez nem vonatkozik arra, ha egy mások által kutatott
témában új adatra bukkanunk. Ám semmiképpen ne „vegyük el” más ötletét! Mindig
gondoljuk meg, hogy vajon az ötlet valóban a sajátunk, vagy esetleg mégis
mástól hallottuk. Mások még kiadatlan eredményei, csak a szerző előzetes
engedélyével használhatók fel. Természetesen a forrást ekkor is a jegyzetben
vagy a főszövegben meg kell adnunk.
Az irodalom felgyűjtésének
kezdetei
Ha sikerült választanunk,
nekiláthatunk az érdemi munkának. Először is találnunk kell egy olyan művet,
amely a témánkról szól. Ha nem lelünk ilyent, akkor olyan kézikönyveket,
lexikonokat kell választanunk, amelyek a korszakról átfogó képet adnak. Ha
például IV. Béla belpolitikájáról nem is találunk monográfiát, Magyarország 13.
századi történelméről biztosan fogunk. A mű végigolvasása során ne csak a
főszövegre figyeljünk, hanem – legalábbis másodszori olvasásra – a szakirodalmi
hivatkozásokra is. Ezek a főszövegben, a lábjegyzetekben vagy az olvasott munka
végén megadott olyan művek, amelyből tájékozódhatunk arról, hogy a szerző
állításait milyen adatokra alapozza. A tudományos művek írói gondoskodnak
arról, hogy adataik leellenőrizhetőek legyenek, így mindig megadják azok pontos
származási helyét.
Példának álljon itt a Korai magyar történeti lexikon (9–14.
század) (Főszerk.: Kristó Gyula, szerk.: Engel Pál–Makk Ferenc, Budapest,
1994), amelyben egy olyan szakdolgozathoz keresünk irodalmat, amely IV. Bélának
az uralkodásáról fog szólni. Kiindulópontnak megnézzük a IV. Béla
címszót, ahol máris megtaláljuk 3 monográfia adatait. Megnézhetjük még az Aranybulla
címszót (12 mű), a király testvérére, Kálmánra vonatkozót (4 mű), a tatárjárást
(4 mű) stb. Nagyon hamar tekintélyes mennyiségű olvasnivaló adatait gyűjthetjük
össze. Amennyiben egy monográfiát találtunk a témánkban, akkor figyelnünk kell
a hivatkozásokra. Az ezekben szereplő művek pontos adatait vagy a jegyzetekben
vagy a könyv irodalomjegyzékében megtaláljuk. Sokszor hallja az ember, hogy az
én témámról még senki sem írt. Természetesen előfordulhat ilyen eset is, de
higgyük el, a legtöbb témáról rengeteg publikáció született már. Ha nem
találunk semmit, az legtöbbször nem azzal magyarázható, hogy ilyen munkák nem
léteznek.
Ha jó munkát választottunk, akkor sok hivatkozást találunk, és
el tudunk ezek segítségével indulni. Második lépcsőben az eddig összegyűjtött
irodalmat ajánlatos megszerezni és elolvasni. Itt újabb hivatkozások
találhatók. Ezt a módszert visszagöngyölítésnek nevezzük.
Legelsőnek
elolvasott mű
az abban elsőként hivatkozott
mű
az abban
elsőként hivatkozott mű
az
abban másodikként hivatkozott mű
az abban másodikként
hivatkozott mű
az abban
elsőként hivatkozott mű
az abban másodikként hivatkozott mű stb.
Sokak számára öncélúnak és fölöslegesnek tűnhet, hogy minden
hivatkozásnak utána keressen. Minek tegyünk így, hisz az olvasott munkákban a
számunkra fontos adatot mindenki mint tényt szerepelteti? Gondoljunk azonban
arra, hogy a nagy tekintélyű és tudású kutatók sem tévedhetetlenek. Legalább
azoknak az adatoknak az esetében, amelyek a témánkhoz szorosan kapcsolódnak,
érdemes – a lehetőségeinkhez képest – mindent elolvasni, nehogy később derüljön
ki, hogy a dolgozatunk sarkkövének tekintett „tény” csak egy a szakirodalomban
meglévő számos „fantom” adatból.
Az anyaggyűjtés során segíti a gondolataink rendezését, ha az
adatainkat vázlatban rögzítjük. Különösen akkor igaz ez, ha egy kérdés teljes
szakirodalmát föl akarjuk gyűjteni. Ekkor például egy családfához hasonlító
ábrán rögzíthetjük az egyes hivatkozásokat. Ezzel a módszerrel könnyen
kideríthető, hogy kihagytunk-e valamit az elolvasandók közül. Ha pedig a végére
értünk a munkának, akkor elégedetten dőlhetünk hátra, mert tudjuk, hogy a
kérdéssel kapcsolatos összes álláspontot megvizsgáltuk.
Lássunk egy példát, amelyben egy képzeletbeli csata időpontját vizsgáljuk:
XY
1011-re
helyezi hivatkozik R forrásra
SD
1021-re
helyezi hivatkozik DF
1-re
DF
az egyik
művében (DF 1)
1021-re
helyezi hivatkozik XY-ra
a másik
művében (DF 2)
1011-re
helyezi hivatkozik XY-ra
Amennyiben a táblázat tartalmaz minden lehivatkozott
művet, akkor megállapíthatjuk, hogy DF1 művében feltehetően elírásból
eredő hiba folytán az 1011-es évszám helyett 1021 került közlésre. SD a
hibát nem vette észre és átvette. Feltételezhető, hogy SD nem ismerte
sem XY művét – holott alapvető a kérdés szempontjából –, sem az R
forrást. Ez a példa kétségtelenül talán túlzottan elméletire sikerült. Többen
talán egy ilyen többlépcsős visszakeresést fölöslegesnek tartanak. Nézzük meg,
hogy egy ilyen táblázat nélkül milyen következtetésre juthattunk volna.
1. Csak XY, SD
és DF 1 műveit olvastuk. Ezek közül kettő 1021-re, egy pedig 1011-re
helyezte az eseményt. Tehát – mivel többen vallják –, hogy az esemény 1021-ben
történt, minden bizonnyal ez az adat a helyes.
2. Mindegyik művet ismerjük. DF
1 és DF 2 mást mond. Ez a szerző bizonytalan, tehát az ő műveit nem
vesszük figyelembe. XY műve több mint száz éves, tehát elavult.
Bizonyosan SD-nek van igaza, akinek a könyve alig néhány éve jelent meg.
Tehát az esemény 1021-ben történt.
3. Mindegyik művet ismerjük.
Mivel két egymástól eltérő vélemény is van, a kérdést nem lehet eldönteni. A
kérdéses esemény 1011-ben vagy 1021-ben történt.
Ezek bármelyikét is fogadtuk volna el, máris bekerült egy hibás
adat a dolgozatunkba. És ha még erre elméletet is építünk… Ha nem próbálunk a
nyomára akadni annak, hogy a szerzők mi alapján állítanak valamit, akkor vajon
hányszor fordulhat még elő ilyen eset a tanárunk vagy az opponensünk elé kerülő
munkánkban?
Az általunk olvasott művekben a hivatkozások között többfajta „bizonyítékot”
lelhetünk. A tudományos munkákban a bizonyításnak három fajtáját találhatjuk
meg. Az első esetben a szerző egy forrásra hivatkozik, amely valamit állít.
Amennyiben a forrással kapcsolatos kutatások is támogatják a nézetet, akkor ez
tekinthető a legelfogadhatóbb bizonyítási módnak. Ha egy dolgot két vagy több –
egymástól független – forrás állít, akkor azt ténynek fogadhatjuk el. Ennél
bizonytalanabb a másik bizonyítási mód, az analógia használata. Ekkor
a szerző más esetek hasonló példái alapján tételez fel valamit. Ha az analógia
tudományos tekintetben megfelelő – például azonos gazdasági, társadalmi és
politikai szinten élő népeket hasonlít össze –, akkor számos esetben
elfogadható. Sokszor azonban még ilyen bizonyítékok sem állnak a kutatók
rendelkezésére, és ilyenkor saját szubjektív véleményüket, feltevésüket közlik
a műveikben, úgy, mintha azok biztos adatok lennének. A mi feladatunk az, hogy
a művek olvasása során – folyamatosan figyelemmel kísérve a hivatkozásokat – a
három bizonyítási módot meg tudjuk különböztetni egymástól. Tapasztalni fogjuk,
hogy egyes kutatók saját korábbi feltételezéseikre egy idő után mint tényekre
hivatkoznak. Más esetekben egy-egy híres tudós feltételezései – vagy nem
egyszer csupán ötletei – válnak „megkérdőjelezhetetlen igazságokká”. Ha csak
tehetjük, ne elégedjünk meg a „biztos állítások” puszta elfogadásával, hanem
igyekezzünk személyesen meggyőződni arról, hogy kiállják-e a kritika próbáját.
Amikor úgy látjuk, hogy a szakirodalomból már nem tudunk
további, új könyvészeti adatra találni, akkor még egy dolgot kell tennünk: meg
kell keresni egy, a témában járatos tanárunkat. Ő feltehetően ismeri a
kérdéssel foglalkozó legújabb munkákat is. Ezekre – hiszen lehetséges, hogy
csak néhány hónapja jelentek meg, és a könyvtárak még nem is vásároltak belőlük
– esetleg még nem hivatkozott senki sem.
Miután ily módon tájékozódtunk a témával kapcsolatos
szakirodalomról és forrásokról, föl kell tennünk magunknak néhány kérdést:
1. A szakirodalom beszerezhető-e
számunkra?
2. Tudunk-e olvasni azon a
nyelven/nyelveken, amelyen a szakirodalom íródott?
3. A források hozzáférhetőek-e
számunkra?
4. Tudunk-e olvasni azon a
nyelven/nyelveken, amelyen a források íródtak, vagy amilyen nyelvű fordításai
megjelentek?
5. Alkalmasak vagyunk a témára?
Nincs értelme olyan témát választani, amelyhez az alapvető
művek csak egy távoli ország könyvtárában találhatók meg, ráadásul olyan
nyelven, amelyet nem ismerünk, és nem is tudunk – időhiány vagy más okból (pl.
tanárhiány) – megtanulni. Hasonlóképpen a forrásokkal is ez a helyzet. Ha a
minket érdeklő kézirat nincs publikálva, vagy a munka rendkívül ritka és csak
egyetlen messzi külországi levéltárban/könyvtárban található meg, és a témával kapcsolatos
összes feldolgozás olyan nyelven íródott, amelyet soha nem tanultunk, sőt még
nyelvkönyvünk vagy szótárunk sincs belőle, akkor belátható, hogy érdemes
másfelé fordulnunk.
Ha csak néhány rövidebb, de rendkívül fontos munka van olyan
nyelven, amelyet nem tudunk elolvasni, akkor kérjünk meg rá valakit, hogy
fordítsa le. Ez megengedhető, az ugyanis nem várható el minden egyetemistától,
hogy például egyszerre tudjon angolul, németül, franciául, spanyolul,
lengyelül, oroszul, románul stb. Ha ezt a lehetőséget kellett választanunk,
akkor is tartsuk az eszünkben, hogy a dolgozat a mi munkánk, és nem illő, hogy
a vonatkozó művek jelentős részét másokkal olvastassuk el. A források esetében
különösen figyelni kell azok nyelvére. A középkori források elsöprő többsége
olyan nyelveken vagy olyan módon íródott, amelyeket egy egyetemista tanári
segítség nélkül nem tud elolvasni. A szakirodalom olvasása során nemegyszer
találkozhatunk olyan megjegyzésekkel, amelyekből kiderül, hogy neves kutatók is
kikérik kollégáik véleményét, ha egy számukra fontos, de kutatási területüktől
távolabb eső kérdést is vizsgálniuk kell. Az igényes szakkönyveket is az adott
tudományterület legjobbjai közül kiválogatott lektorokkal szokták
véleményeztetni a megjelenés előtt. Tanácsot, szakmai segítséget kérni a
tudományos munka természetes velejárója. Egy szakemberrel való konzultáció
mindig javára válik a dolgozatoknak. Nem szerencsés tehát, ha az ember olyan
témát választ, amelyhez nem tud megfelelő szakmai segítséget kapni tanáraitól.
Azt azonban nem szabad elfelejteni, hogy a dolgozat megírása azért a mi
feladatunk marad.
Az utolsó pontban feltett kérdés pedig arra vonatkozik, hogy
megvan-e a kellő általános műveltségünk
a téma megoldásához. Aki nem olvasta még a Bibliát és a vele foglalkozó
irodalomnak legalább egy – ha mégoly csekély – részét, lehetőleg ne fogjon bele
egy a Bibliáról szóló szakdolgozatba. A dolgozatírás közben fog ugyanis
rádöbbenni, hogy mennyi mindent kellene még elolvasnia, és valószínűleg egy idő
után – látva a könyvtárnyi irodalmat – elmegy a kedve az egésztől.
Ha a fentebb megfogalmazott problémák közül bármelyik ráillik a
témánkra, érdemes nagyon komolyan elgondolkodni azon, hogy a választás helyes
volt-e. Ha azonban az említettek nem vonatkoznak ránk, akkor tovább léphetünk.
Elolvastunk egy vagy több
kézikönyvet, és néhány hivatkozást találtunk is bennük, akkor azok alapján már
elmehetünk a könyvtárba és megkezdhetjük az irodalom összegyűjtését. Első
lépésként meg kell nézni a katalógusban, megvan-e a keresett könyv, illetve
hogy a szerző írt-e más könyvet is abból a tárgykörből. Ekkor máris számtalan
problémával szembesülhetünk. Ha a szerző neve alapján keresünk, nem árt tudni,
hogy egy névnek több írásmódja lehet. Egy orosz szerző neve egy orosz műve
esetében az eredeti név átbetűzésével kerül a katalógusba; ugyanennek a
szerzőnek egy más nyelvű monográfiáján azonban más írásképpel szerepelhet a
neve, mondjuk egy német vagy angol nyelvű munkában a német vagy angol átírás
szerint.
Álljon itt erre néhány példa:
Васильев
Vasilyev
Vasziliev
Vasil'ev
Кляшторный
Klyashtorny
Kljastornij
Klaštornyj
Чернецов
Csernecov
Tschernetsov
Černecov
A steppetörténettel foglalkozó hallgatók számára ismerősen
csenghet Joseph Marquart neve. Ő a műveiben az alábbi módokon írta a nevét:
Marquart,
Joseph
Markvart,
Joseph
Markwart,
Joseph
Amennyiben a könyvtárakban és a számítógépes könyvtári
keresőkben lévő tárgyszókatalógust is használni szeretnénk, több dolgot
figyelembe kell vennünk. Ezekben természetesen nemcsak a témánkra vonatkozó
tárgyszavakat lehet átnézni, hanem a témakörhöz kapcsolódókat is. Ha tárgyszóra
keresünk rá, akkor is érdemes figyelembe venni, hogy néhány szó több formában
is belekerülhetett a katalógusba.
steppe – sztyepp
hsziung-nu
– hsiung-nu – hiung-nu
kun –
polovec – cuman – coman stb.
Mivel a tárgyszavakat a könyvtárosok határozzák meg, könnyen
elképzelhető, hogy nem ott található valami, ahol gondolnánk. Az előbbi egyik
példánál maradva: ha a Kína határán élő nomád népet, a hsziung-nukat nem
találjuk, megnézhetjük a Belső-Ázsia története címszót is, ha ezt sem
találjuk, Ázsia története alatt valószínűleg megleljük a keresett
könyveket. A tárgyszókatalógusok az esetek elsöprő többségében gyakorlatilag
használhatatlanok, mert a besorolás téma és nem minőség szerint történik. Így
egymás mellé kerülnek a tudományosan elismert és az áltudományos művek is, vagy
pedig a tárgyszavak lesznek túl általánosak. A tárgyszókatalógusokat tehát csak
fokozott óvatossággal lehet felhasználni.
A könyvtári katalógusoknak két fő fajtája lehet: a – sok
esetben az interneten elérhető – számítógépes katalógusok és a
cédulakatalógusok, amelyeket csak az adott könyvtárba ellátogatva
használhatunk. Mindegyiknek vannak előnyei és hátrányai is. A számítógépes
keresők könnyen kezelhetőek és gyorsak, de sok esetben egyelőre nem
tartalmazzák a könyvtár teljes állományát, hanem csak általában egy adott évtől
a könyvtárba került könyveket leljük meg ebben az adatbázisban. Ez tehát azt
jelenti, hogy ha mondjuk 1990-től kezdték el a számítógépes rendszert
alkalmazni, akkor az 1990 után megjelent munkák esetében biztos, hogy
bekerültek a katalógusba. Emellett azonban minden olyan munka, amely 1990 után
lett vásárolva, megtalálható benne. Tehát egy 1935-ben kiadott, de a könyvtár
által csak 1989-ben vett könyv nem, míg ugyanez a könyv, ha 1991-ben lett
megvásárolva, már megtalálható a katalógusban. A számítógépes katalógusok
esetében tehát mindig utána kell nézni, hogy a könyvtár állományának mely
részét tartalmazza. A cédulakatalógusoknál fordított a helyzet: ott
valószínűleg egy adott év után a katalógust már nem fejlesztették, és a
későbbiekben beszerzett könyveket már csak a számítógépes katalógusban lehet
megtalálni.
Amennyiben egy könyv nincs meg az általunk látogatott
könyvtárakban, akkor lehetőség van arra, hogy az ún. könyvtárközi kölcsönzéssel
megkérjük a keresett munkát az ország, vagy esetleg a világ egy másik
könyvtárából. A magyarországi könyvtárak jelentős részéből néhány hétre lehet
úgy kölcsönözni, hogy „saját” könyvtárunkban leadunk egy kérést, ezután a
könyvtár megkéri a kötet, és amikor az megérkezik, általában e-mailen
értesítenek. Ha valamelyik könyv vagy cikk itthon nem érhető el, akkor
külföldről is megkérhetjük. Ez azonban nagyon drága, csak akkor éljünk vele, ha
más módon a keresett munkát nem lehet beszerezni. A részletekről bátran
kérdezzük meg a könyvtárosokat. Ha rákényszerülünk egy ilyen kérésre, érdemes „partnert”
keríteni, és a költségeken osztozni. Könnyen elképzelhető, hogy valamelyik tanárunk
hajlandó segíteni, és saját magának megkéri a munkát, amelyet utána a
rendelkezésünkre is bocsát.
A könyvtárközi kölcsönzés során csak könyveket kérhetünk. Ha
olyan folyóiratcikkre van szükségünk, amelyek csak távoli könyvtárakban
érhetőek el, akkor ugyanilyen módon fénymásolatot kérhetünk az adott
publikációról. Ez belföldön jutányos áron megtehető, külföldről azonban már
sokkal drágábban juthatunk hozzá. Újabban a fénymásolatok helyett elektronikus
úton is megkaphatjuk a kért cikket, de ez szintúgy pénzbe kerül. Bár
kétségtelen, ez utóbbi sokkal gyorsabb, ami például egy szakdolgozat
megírásakor nem mellékes szempont.
Amennyiben a dolgozatunkhoz kevés irodalmat találtunk, akkor
átnézhetjük azokat a folyóiratokat, amelyekben a vizsgált tágabb témáról szóló
cikkeket publikálnak. Az utóbbi néhány év számait átlapozva rábukkanhatunk
használható tanulmányokra. Érdemes megnézni, hogy van-e az adott folyóiratnak
mutatója. Ha van, viszonylag gyorsan kereshetünk benne témánkba vágó
publikációkat. Mindig gondoljunk arra is, hogy egy-egy publikációra sokszor
csak több év eltelte után hivatkoznak. A legújabb, és sokszor a – legalábbis
kutatástörténeti szempontból – számunkra leghasznosabb publikációk nem
maradhatnak ki csak azért a dolgozatunkból, mert a legjelentősebb történész
szaklapok utolsó néhány számát „időhiány” miatt nem akartuk átlapozni.
Bibliográfiai
cédulák
A szakirodalom összegyűjtése
során mindenki szembesül azzal a problémával, hogy az adatait milyen
rendszerben érdemes felírni úgy, hogy azok a legpraktikusabban felhasználhatóak
legyenek. Erre már régóta kialakult az a gyakorlat, hogy a már elolvasott vagy
elolvasandó művek adatait cédulákon tüntetjük fel. Ezeknek nagy előnye, hogy
ábécérendbe szedhetők, és így az egyes szerzők, illetve művek a céduláink közül
könnyen kikereshetők. Kis helyigényük miatt a könyvtárba is könnyen magunkkal
vihetjük őket, így az olvasóterem egyik asztalánál ülve nem kell hosszú
percekig gondolkoznunk az elolvasandó mű címén vagy a szerző nevén (netalán a
folyóirat megjelenési évén stb.), mert ezek a céduláinkon megtalálhatóak. Mivel
egy munka bibliográfiai adatai nem foglalnak el sok helyet, éppen ezért
általában A/6 lapméretet szoktunk használni erre (ez az A/4-es lap negyede). A
rendszer a számítógépek korában kissé idejétmúltnak tűnhet. Miért nem elég, ha
csak elektronikus úton rögzítjük ezeket az adatokat? Mindenkinek, aki ezt
tervezi, ajánlani tudjuk, hogy próbálja ki, akár csak egy-egy héten át, hogy
elsőként a laptopjával, a rákövetkező héten pedig csak néhány kicsi
papírlapocskával jár könyvtárba. Aztán pedig döntsön, számára – mert végül is
ez a lényeg – melyik a jobb.
Tekintsük át, hogy milyen adatokat kell mindenképpen felvennünk
ezekre a céduláinkra, ha azt akarjuk, hogy a könyvtárakban gyorsan meg tudjuk
keresni az adott munkát, illetve hogy a későbbiekben könnyen el tudjuk
készíteni a dolgozatunk bibliográfiáját.
A továbbiakban az egyes olvasmányokat típusokra bontva
tárgyaljuk. A cédulákon szereplő adatok esetében az eltérő formai elemeket csak
a jobb érthetőség végett használjuk. A kézzel írt cédulákon természetesen ezek
nem jeleníthetők meg. A cédulák formai elemei helyett azok tartalmára kell
nagyobb figyelmet fordítani.
Az önálló könyvként megjelent
munkák bibliográfiai leírásának az alábbi részeket kötelezően tartalmaznia
kell: a szerző neve (vezetéknév, keresztnév), a mű címe, ha van, akkor a
sorozat címe, a kiadás helye, a kiadás éve. A magyarországi gyakorlatban ma még
ritkán, Európa más országaiban és az Amerikai Egyesült Államokban viszont sok
esetben a kiadó nevét is kérik, így nem lehetetlen, hogy hamarosan nálunk is
elterjed ez a gyakorlat. Tehát ezt is érdemes lehet feljegyezni.
1. A szerző neve
vezetéknév
keresztnév (teljesen kiírva)
A sorrend mindig ez. Ha a munka olyan idegen nyelven jelent
meg, ahol a szerző nevét a keresztnév előrehelyezésével írják, akkor is ezt a
rendszert kell alkalmazni. Ilyen esetekben a vezetéknév és a keresztnév
(keresztnevek) közé vessző kerül. Ha a mű főcímoldalán – azaz a mű harmadik
oldalán, ahol maga a cím található – a szerzőnek valamelyik keresztneve
kezdőbetűvel van csak kiírva, akkor a bibliográfiánkban sem kell azt feloldani.
Fontos azonban, hogy megkülönböztessük a vezetéknév és a keresztnév egyes
elemeit. Például:
Peter B.
Golden Golden, Peter B.
Ezzel szemben
Imre H.
Tóth H. Tóth, Imre
Ragaszkodnunk kell a főcímoldalon szereplő névalakokhoz –
gondoljunk csak bele, ha nem tennénk, a könyvtári katalógusokban sokszor meg
sem találnánk az adott munkát. Ha azonban egy személy különböző módon írt
neveken szerepel, akkor a katalógus cédulái is különböző helyekre kerülnek az
abc-rendbe szedett cédulák között. Hogy ilyenkor az eltérő névalakokban
szereplő azonos szerzőt könnyen megtaláljuk, egy külön cédulánkra fel kell
írnunk, hogy az adott személy még milyen nevek alatt szerepel, majd ezt a lapot
be kell raknunk a bibliográfiai céduláink közé.
Marquart, Joseph:
Osttürkische Dialektstudien
Abh. der kgl. Gesselsch. der Wiss. zu Göttingen
Phil.-Hist. Klasse. N. F. XIII. Nro.1.
Göttingen: Van den
Hoeck
&
Ruprecht in Göttingen
19702
Markwart, Joseph lásd Marquart, Joseph
Az utalási rendszer akkor pontos, ha a név minden
előfordulásánál az összes többi alakját is megemlítjük. Így azonban a
bibliográfiai céduláink száma – bizonyos esetekben – lényegesen megszaporodhat.
A szerző nevének nem része a tudományos fokozat, nemesi rang,
beosztás (pl. sir, báró, gróf, doktor). Ezeket nem tüntetjük föl.
Ha a művet több szerző készítette, akkor mindegyikőjük nevét
kiírjuk.
Kristó
Gyula – Makk Ferenc
Az
Árpád-házi uralkodók
Budapest:
Interpress Kiadó
1988
Bóna István–Cseh János–Nagy Margit–Tomka Péter–Tóth
Ágnes
Hunok – Gepidák – Langobardok. Történeti
régészeti tézisek és címszavak
Magyar Őstörténeti Könyvtár 6.
Szeged: JATE Magyar Őstörténeti Kutatócsoport
1993
A
legtöbbet használt nem latin írásrendszerek esetében az átíráshoz a Függelékben
közlünk táblázatokat.
2. A
könyv címe
A könyv címe a főcímoldalon
található és nem a borítón. A címoldal – ideális esetben – a könyv harmadik oldala.
Erre nagyon kell vigyázni, mivel a kiadók a hosszabb címek esetén a borítón nem
a teljes címet tüntetik fel, hanem annak csak egy rövidített változatát.
A cím mindig az, amit a főcímoldalon találunk. Az itt talált
címet nem lehet rövidíteni, egyszerűsíteni, a helyesírását kijavítani, hanem
csak egyet lehet tenni: szó szerint leírni. A nyilvánvaló helyesírási és
nyomdahibákat a szögletes zárójelbe tett [sic!] szócskával jelöljük. Nem
tekinthetők hibának azonban a mű korára jellemző helyesírási sajátságok, ezekre
tehát külön nem hívjuk fel a figyelmet.
Az alcímeket a bibliográfiai cédulákra föl kell venni, viszont
általában az alcímként föltüntetett műfajmegjelöléseket nem tüntetjük fel.
Megtehetjük tehát, hogy ilyen cédulát készítünk:
Róna-Tas András
A magyarság korai
története
(Tanulmányok)
Magyar Őstörténeti Könyvtár
9.
Szeged: JATE Magyar
Őstörténeti Kutatócsoport
1995
de sok esetben
inkább ezen egyszerűbb formát részesítjük előnyben.
Róna-Tas András
A magyarság korai története
Szeged: JATE Magyar Őstörténeti Kutatócsoport
1995
Ha egy monográfia több kötetből áll, akkor ezt jeleznünk kell.
A köteteket mindig római számmal, az első és az utolsó kötet számával jelöljük.
Bréhier, Louis
Bizánc tündöklése és hanyatlása
I–II.
Bizánc Világa 1.
Budapest: Bizantinológiai Intézeti Alapítvány
1997
3.
Sorozatcím
Sorozatban jelennek meg
mindazok a kiadványok, amelyeknek közös megnevezése és az egyes köteteknek
külön sorszáma is van. Ezt azért is célszerű feltüntetni, mert egyes
könyvtárakban e szerint is osztályozhatják a műveket. Nem mellékes az sem, hogy
egy-egy neves kiadó olyan kiadványsorozatokat is megjelentet, ahol a sorozatcím
egyben a minőségre is garanciát jelent. A sorozatcím és az adott kötet
sorozaton belüli száma általában a könyvek második oldalán az ún.
sorozatcímoldalon kerül feltüntetésre. A sorozatcímet az itt talált formában
kell leírnunk. A sorozaton belüli számot azonban – függetlenül a köteten
található jelölési módtól – mindig arab számmal írjuk le.
Kristó
Gyula
A
Kárpát-medence és a magyarság régmúltja (1301-ig)
Szegedi
Középkortörténeti Könyvtár 3.
Szeged:
Szegedi Középkorász Műhely
1993
Ivanics Mária
A Krími Kánság a tizenöt éves háborúban
Kőrösi Csoma Kiskönyvtár 22.
Budapest: Akadémiai Kiadó
1994
Gombocz, Zoltán
Die
bulgarisch–türkischen Lehnwörter in der ungarischen Sprache
Mémoires de la Société
Finno–Ugrienne 30.
Helsinki
1912
Ha egy „sorozat” kötetei nem viselnek sorszámot, azok a
bibliográfiai leírásban mint sorozat nem szerepeltethetők (pl.: Gyorsuló Idő,
Magyar századok).
4. A
megjelenés helye
Ez mindig városnév és nem
ország, nem állam. Ez utóbbi azért fontos, mert az Amerikai Egyesült Államokban
megjelent munkák címoldalán föl szokták tüntetni azt az államot is (Utah, New
York stb.), ahol a kiadási hely fekszik. Ezt nem kell szerepeltetni a
bibliográfiai cédulánkon, és legfőképpen nem kell összekeverni a kiadási
hellyel.
Könnyen félrevezethet valakit, hogy a kiadók a címoldalon
gyakran szerepeltethetik saját nevüket, ez pedig tartalmazhatja egy város nevét
(pl.: Cambridge University Press). Ez azonban nem a kiadási hely, a kiadó
bárhol kiadhatta az adott munkát.
A nyomda telephelye sem tüntethető fel mint a könyv megjelenési
helye, mivel a könyvet nem a nyomda, hanem a kiadó jelenteti meg. Típushiba szokott
lenni, hogy a dolgozatokban a
Széchenyi Nyomda Kft. Győr
vagy a
K-B. Aktív Kft. Nyomdája, Miskolc
alapján a hallgatók Győrt,
illetve Miskolcot adják meg a kiadás helyének. Ez súlyos hiba. Könnyen lehet,
hogy egy kiadó – pusztán csak a kedvező nyomdaköltségek miatt – nagyon távoli
nyomdákkal végezteti el egy-egy könyv nyomtatását.
A város nevét a címoldalon lévő írásképben kell megadni. Tehát
a
Paris
alakot nem „javíthatjuk” ki a mai magyar
nyelvben használatos
Párizs
formára.
Amennyiben a helynév ma már nem úgy használatos, mint ahogyan a
köteten találjuk, akkor is ragaszkodunk az eredeti formához (pl. Leningrad és
nem Sanktpetersburg).
A nem latin betűs neveket szokás szerint átbetűzzük. Erre lásd
a Függelékben lévő táblázatokat.
Abban az esetben, ha a mű a kiadás helyét nem adja meg, a
cédulánkra a
[h. n.]
azaz a ’hely nélkül’ jelzetet
írjuk.
Amennyiben egy kötetet pontos megjelenési hely nélkül
nyomtattak ki, úgy érdemes könyvtári számítógépes katalógusokban utánanézni,
mert ezekben minden bizonnyal a helyes adatokat rögzítették.
5. Kiadó
A magyar gyakorlatban még nem
terjedt el a kiadó feltüntetése, de a nyugat-európai és az amerikai
bibliográfiáknak sokszor részét képezik. Ezt általában a megjelenési hely után
tüntetjük fel, attól kettősponttal elválasztva. Érdemes lehet tehát ezt az
adatot is felvenni a saját céduláinkra. Természetesen ezt csak a könyvek,
tanulmánykötetek esetében szükséges megtenni, a folyóiratoknál nem.
6. A
megjelenés éve
A megjelenés éve a
főcímoldalon szereplő dátum. Ha itt nincs megadva, akkor ezt az adatot keressük
a mű negyedik oldalán az ún. copyright-, vagy a kolofonoldalon. Itt a szerzői
jogok megadásánál jelölik az évet (pl.: © Róna-Tas András 1996). Ez azonban
néha félrevezető, mert nem feltétlenül azonos a kiadási évvel (Gyurgyák János Szerkesztők
és szerzők kézikönyve. Budapest, 2000 esetén például © Gyurgyák 1996). A
művek második kiadásánál a copyright évszáma eltér(het) a kiadás évétől. Az itt
talált copyright évszám tehát csak tájékozódásra használható, azt könyvtári
adatbázisok alapján mindig (!) ellenőrizni kell.
A kolofonoldalon például az alábbi adatok lehetnek:
A kiadásért felelős az Akadémiai Kiadó és Nyomda Vállalat igazgatója
A
nyomdai munkálatokat az Akadémiai Kiadó és Nyomda Vállalat végezte
Felelős
vezető: Zöld Ferenc
Budapest,
1994
Nyomdai
táskaszám: 22830
Felelős
szerkesztő: Mérey Zsoltné
Műszaki
szerkesztő: Nyárádi Tamásné
A
fedélterv Urai Erika munkája
Kiadványszám:
207
Megjelent
11,8 (A/5) ív + 1 ív melléklet terjedelemben
HU –
ISSN 0075–6911
Ilyen esetekben a feltüntetett évszámot – itt 1994 – a
megjelenés évének tekinthetjük.
Ha a könyv pontos kiadási éve nem állapítható meg, akkor az
évszám helyére a közkeletű
[é. n.]
’év nélkül’ jelölést tesszük.
Amennyiben a műben nem szerepel, de mi a nyomára akadtunk a megjelenés pontos
(!) évszámának, úgy azt az a cédulánkon az alábbiakban jelöljük:
[1991]
Minden
esetben győződjünk meg több a témában elfogadott könyv bibliográfiájának vagy
könyvtári számítógépes katalógusoknak a segítségével, hogy az évszámunk helyes.
7.
Járulékos részek
Ha a mű végleges
kialakításában a szerző mellett mások is részt vettek, és ezt a főcímoldalon is
megadják, akkor a közreműködők nevét a bibliográfiai cédulánkon fel kell
tüntetni.
Szádecky-Kardoss Samu
Az avar történelem forrásai 557-től 806-ig
Társszerző: Farkas Csaba. Munkatársak: Borsos
Márta, Csillik Éva, Makk Ferenc, Olajos Teréz
Magyar Őstörténeti Könyvtár 12.
Budapest: Osiris Kiadó
1998
2., átírt és bővített kiadás
Németh Gyula
A honfoglaló magyarság kialakulása
Közzéteszi: Berta Árpád
Budapest: Akadémiai Kiadó
1991
2., bővített és átdolgozott kiadás
Amennyiben az adott munka elkészítésében számos kutató vett
rész, ne spóroljuk el az időt azzal, hogy közülük csak egy-kettő nevét
jegyezzük fel a cédulánkra. Rendkívül kellemetlen tud lenni, ha az ember egy
olyan tanárától kér szakmai segítséget, akinek egy kötetben való
közreműködéséről – éppen a spórolásból fakadóan – csak a személyes beszélgetés
során szerzünk ismeretet. Ha azonban az adott monográfiát valaki lefordította
valamely más modern nyelvre, és mi ebben a formában olvassuk, akkor
szükségtelen a fordító nevét feljegyeznünk.
A közreműködők mellé a főcímoldalon szereplő terminust tesszük
ki, azaz mindig pontosan megadjuk, hogy az adott személynek a kötet
elkészültében milyen szerepe volt. Ettől eltérni csak akkor lehet, ha az
általunk használt kifejezés ugyanazzal a jelentéssel bír, mint az eredeti. A
részleteket lásd a Gyűjteményes kötetek fejezetben.
A kötetekkel kapcsolatban azt is rögzíteni kell, hogy hányadik
kiadását használtuk, melyiket kell megszereznünk. A különböző kiadások ugyanis
eltérhetnek, a szerző átdolgozhatta, bővíthette, pontosíthatta a szöveget. A
kiadás száma általában a főcímoldalon vagy a kolofonoldalon van feltüntetve. Az
adatokat az alábbiképpen rögzítjük.
Ha a munkának ez az első kiadása:
Róna-Tas András
A honfoglaló magyar nép
Budapest: Balassi Kiadó
1996
Ha a munkának ez nem az első kiadása:
Moravcsik Gyula
Bizánc és a magyarság
Makk Ferenc bev. tanulmányával
Budapest: Lucius Kiadó
2003
2. kiadás
vagy:
Moravcsik Gyula
Bizánc és a magyarság
Makk Ferenc bev.
tanulmányával
Budapest: Lucius Kiadó
20032
Ha a munkának ez nem az első kiadása, de ráadásul még a korábbi
kiadás(ok)hoz képest a szöveg a szerző (szerkesztő, kiadó) jelzése szerint
módosult akkor:
Bárczi Géza
A magyar szókincs eredete
Budapest: Tankönyvkiadó
1998
2., bővített kiadás
Frazer,
J. G.
Az
Aranyág
Budapest:
Osiris Kiadó
1998
2.,
javított kiadás
A
gyűjteményes kötetek esetén az alábbi adatokat a bibliográfiai céduláknak
feltétlenül tartalmaznia kell:
- a gyűjteményes kötet címe
- kötetszáma (ha van)
- a gyűjteményes kötet szerkesztője
- a kötet sorozatcíme és száma (ha van)
- kiadási helye
- kiadó
- kiadási éve
A továbbiakban csak azokról lesz szó részletesen, amelyek
eltérnek a monográfiáknál tapasztalt gyakorlattól.
A szerkesztők nevét mindig ki kell írni
Attila és hunjai
Szerk.: Németh Gyula
Budapest: Magyar Szemle
Társaság
1940
vagy
Németh
Gyula (szerk.)
Attila
és hunjai
Budapest:
Magyar Szemle Társaság
1940
formában. Abban
az esetben, ha az adott munka a „felelős szerkesztő” vagy „a kötetet
szerkesztette” stb. formában szerepelteti a szerkesztőt, akkor is a „szerk.”
megjelölést alkalmazzuk.
Ha azonban a kötetnek főszerkesztője van, azt a „Főszerk.:”
vagy „(főszerk.)” formában kell jelölni. Ha egy kötetnek főszerkesztője és
szerkesztője is van, akkor mindegyiket föl kell tüntetni. Hiszen nem mellékes,
hogy egy kötet szerkesztését egy ember, vagy egy ember vezetésével többen
végezték-e el.
Magyarország története. Előzmények és magyar
történet 1242-ig I-II.
Főszerk.: Székely György. Szerk.: Bartha Antal
Magyarország története tíz kötetben 1.
Budapest: Akadémiai Kiadó
1984
Ha több szerkesztő van, akkor mindegyik
nevét feltüntetjük.
Szent Istvántól Mohácsig
Szerk.: Blazovich László–Kristó Gyula–Makk Ferenc
Szegedi Középkortörténeti Könyvtár 6.
Szeged: Szegedi Középkorász Műhely
1994
Amennyiben egy idegen nyelven megjelent
gyűjteményes kötetet kívánunk felvenni a cédulánkra, úgy a szerkesztővel
kapcsolatban használt kífejezést (pl. herausgegeben, editor stb.) az eredeti
nyelven meg kell hagynunk.
A sorozatcím, a megjelenési hely, a kiadó és
a megjelenés éve esetében éppúgy járunk el, mint a monográfiák esetében.
Ha a gyűjteményes kötetben egy cikkre
kívánunk hivatkozni, akkor az alábbi tételeket kell a cédulánkon feltüntetni:
- a cikk
írójának a neve
- a cikk
címe
- a
gyűjteményes kötet címe
- kötetszáma
(ha van)
- a
gyűjteményes kötet szerkesztője
- a kötet
sorozatcíme és száma (ha van)
- kiadási
helye
- kiadó
- kiadási
éve
- a cikk terjedelme
A továbbiakban csak azokra a részletekre térünk ki részletesen,
amelyek eltérnek a monográfiáknál tapasztalt gyakorlattól.
A szerző vagy szerzők nevének feltüntetése után a cikk címe
kerül rögzítésre. Ezt követi az in: vagy In: szócska, majd a
gyűjteményes kötet adatainak felvitele. Ha egy tanulmányt kívánunk rögzíteni a
cédulánkon, akkor a leírás utolsó eleme minden esetben oldalszám. Amennyiben az
adott cikk egyetlen oldalon kapott helyet, úgy egy számot, ha több oldalon,
akkor a cikk első és utolsó oldalát jegyezzük fel. Egy tanulmány kezdő
oldalszáma az, ahol a főcím elhelyezkedik, végoldalszáma pedig az, ahol a
cikkhez kapcsolódó utolsó információ helyet kap. Amennyiben egy cikkhez képek,
térképek vagy idegen nyelvű összefoglalók tartoznak, természetesen ezeket is a
munka szerves részének tekintjük.
Ligeti
Lajos
Attila
hunjainak eredete
In:
Németh Gyula (szerk.)
Attila
és hunjai
Budapest:
Magyar Szemle Társaság
1940,
11–30.
vagy
Ligeti Lajos
Attila hunjainak eredete
In:
Attila és hunjai
Szerk.: Németh Gyula
Budapest: Magyar Szemle Társaság
1940, 11–30.
Amennyiben
a cikk és a hozzá tartozó jegyzetek vagy bibliográfia nem követik egymást,
akkor mindkét rész oldalszámait a cédulánkon fel kell tüntetni.
Kristó Gyula
Koppány felnégyelése
In: Kristó Gyula Tanulmányok az Árpád-korról
Budapest: Magvető Kiadó
1983, 77–92, 473–476.
Lexikonok, szótárak
bibliográfiai cédulái a többkötetes művek mintájára készülnek. Meg kell adni a
mű pontos címét, a szerzőt vagy szerkesztőt, valamint a kiadás helyét és évét.
Ha a szótár vagy lexikon kötetei különböző évben jelentek meg, akkor az első és
az utolsó kötet évszámait adjuk meg.
A
magyar nyelv történeti-etimológiai szótára
I–III.
Főszerk.:
Benkő Loránd
Budapest:
Akadémiai Kiadó
1967–1976
Ha olyan műről van szó, amelyiknek már több kötete megjelent,
de még nem ért véget a kiadás, akkor az első kötet évszáma után gondolatjelet
teszünk.
Monumenta Germaniae historica inde ab anno
Christi quingentesimo usque ad annum millesimum et qiungentesimum. Scriptores. I–
Ed. Pertz, G. H.
Hannover–Leipzig: Hiersemann
1826–
Bizonyos esetekben azonban kérhetik az általunk használt kötet
megjelenési évét is, tehát mindenképpen jegyezzük fel egy külön cédulára:
Monumenta Germaniae historica inde ab anno
Christi quingentesimo usque ad annum millesimum et qiungentesimum. Scriptores.
XXIII.
Ed.: Pertz, G. H.
Hannover–Leipzig: Hiersemann
1986
A legtöbb szótár, lexikon sok szerző munkája. Ha tehát egy
adott szócikket akarunk jelölni a cédulánkon, és ha a szócikkeknek a szerzőit a
kötet megadja, akkor azt fel kell tüntetni. A szerző megadása történhet például
a szócikk után a teljes név vagy csak kezdőbetűk kiírásával. Elképzelhető olyan
eset is, hogy a kötet valahol máshol (pl.: a címoldalt követő oldalon, az
előszóban stb.) jelzi az egyes részek szerzőit, illetve feloldja a
monogramokat. A továbbiakban úgy kell eljárnunk, mint a gyűjteményes kötetek
esetében.
Kazhdan, Alexander P.
Eirené
In:
The Oxford Dictionary of Byzantium II.
Ed. chief: Kazhdan, Alexander P. Ex. editor:
Alice-Mary Talbot
Ed.: Cutler, Anthony–Gregory, Timothy E.–Ševčenko,
Nancy P.
New York–Oxford: Oxford University Press
1991, 1008.
Ha egy lexikon oldalai több hasábra tagolódnak, akkor szokás
megadni azt is, hogy az adott oldalon az információ melyik hasábban kapott
helyet. A hasábokat minden oldalon (!) balról jobbra az ábécé kisbetűivel
jelöljük, majd ezt a jelet az oldalszám után helyezzük.
Kapitánffy István
görögtűz
In: Korai magyar történeti lexikon (9–14.
század)
Főszerk.: Kristó Gyula. Szerk.: Engel Pál–Makk
Ferenc
Budapest: Akadémiai Kiadó
1994, 239b
Ha a szócikk szerzője a kötet alapján nem állapítható meg,
akkor a bibliográfiában csak a kötet adatait kell megadni, a szócikkét nem.
A rendszeresen megjelenő,
folyamatos számozású időszaki kiadványokat e munka folyóiratokként kezeli. A
folyóiratokban szereplő cikkek esetében az alábbi adatokat mindig szerepeltetni
kell:
- a cikk
írójának a neve
- a cikk
címe
- a
folyóirat címe
- az adott
folyóirat évfolyamának száma (ha van)
- az adott
folyóirat kiadási éve
- a
folyóirat éven belüli számát (nem minden esetben)
- a cikk
terjedelme
Az alábbiakban csak azokkal az elemekkel foglalkozunk
részletesen, amelyek eltérnek a gyűjteményes köteteknél már tárgyalt
gyakorlattól.
1. A folyóirat címe
A folyóirat címe a
főcímoldalon található teljes cím, azt megcsonkítani, valamely elemét elhagyni
tilos. A bibliográfiai céduláinkon a folyóiratok címe helyett ne alkalmazzunk
rövidítéseket, azok használatát lehetőleg tartalékoljuk a bibliográfiákra. A
folyóiratok alcímeit soha nem adjuk meg.
A folyóiratoknál, lévén itt egy-egy cím sokszor kerülhet lejegyzésre
hosszabb tudományos munkákban, kialakultak egyezményes rövidítések. Ezek
feloldását az adott kutatási terület kézikönyveiben megtalálhatjuk. Ha
alkalmazzuk őket, akkor a rövidítések feloldását tartalmazó jegyzékeket is
másoljuk le, és használjuk is. Soha ne oldjuk fel folyóiratcímek rövidítéseit
fejből! Ebből származhatnak félreértések, és később nem létező folyóiratokat
keresünk a könyvtárban, vagy amikor újra meg akarunk nézni egy adatot a
cikkben, a hivatkozott helyen nem találjuk.
Például: LK
≠ Levéltári Közlöny vagy Levéltári Kutatások, hanem Levéltári
Közlemények.
2. A
folyóirat évfolyama
Minden olyan folyóiratnál,
amelynek van évfolyamszámozása, azt a bibliográfiai cédulákon fel kell
tüntetni. A folyóiratok évfolyamszámát – bármilyen formában szerepel is
eredetileg – mindig arab számmal írjuk.
3. A
folyóirat megjelenési éve
Ha a folyóiraton az év megadása mellett megadjuk a tényleges
megjelenést is, úgy ezt szögletes zárójelben a megjelenés éve után kell írnunk.
Kononov,
A. N. Semantika cvetooboznac’emij v tjurkskih jazikah.
Tjurkologiceskij
Sbornik 1975 [1978] 159–179.
4. A
folyóirat száma
Amennyiben a folyóirat egy
éven belül folyamatos oldalszámozással jelenik meg, akkor nem kell feltüntetni,
hogy az adott szám az éven belül hányadik volt (pl.: Századok). Ha azonban a
kötetek oldalszámozása egy éven belül nem folyamatos, akkor kötelező
feltüntetni az éven belüli sorszámát (pl.: Aetas) vagy egyéb jelölést (pl.
Keletkutatás).
5. A
cikkek oldalszámai
Erre lásd a Tanulmánykötetek fejezetet.
Ezeknek a tükrében egy bibliográfiai cédula
a következőképpen néz ki:
Senga Toru
Morávia bukása és a honfoglaló magyarok
Századok 117 (1983) 307–345.
Kövér Lajos
Turgot politikai pályája
Aetas 1994/4, 107–132.
Ivanics Mária
Gázi Giráj és Báthori Zsigmond szövetségének
terve 1598-ból
Keletkutatás 1989/ősz 27–59.
Amennyiben egy forrást nem az
eredeti, hanem valamely modern nyelven olvasunk, akkor a fordító nevét a
bibliográfiai cédulán fel kell tüntetnünk. Ha feldolgozásról van szó, a fordító
nevét nem kell kiírni.
A
mongolok titkos története
Ford.:
Ligeti Lajos
Budapest:
Gondolat Kiadó
1962
Természetesen ha egy olyan kötetben olvastuk a fordítást,
amelyben több szöveg is megtalálható, akkor az általunk használt részt a
gyűjteményes kötetetek mintájára vesszük fel a cédulánkra.
Szallám
tolmács útleírása
Ford.:
Kmoskó Mihály
In: A
honfoglalás korának írott forrásai
Főszerk.:
Kristó Gyula
Szerk.:
Olajos Teréz–H. Tóth Imre–Zimonyi István
Szegedi
Középkortörténeti Könyvtár 7.
Szeged:
Szegedi Középkorász Műhely
1995,
21–23.
A
konferenciákon, tudományos tanácskozásokon elhangzott előadások is
publikációnak számítanak, ezekre is lehet hivatkozni. Ügyelni kell azonban itt
is a pontos adatokra:
- a szerző neve
- előadásának címe
- az előadás időpontja és helye (város)
- a konferencia címe.
Kiss
Gergely Bálint
A
magyarság megítélése az államalapítás korában
5.
Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus
Jyväskylä,
2001. augusztus 8.
Nem szerencsés hivatkozni egyetemi előadásokon vagy
szemináriumokon elhangzottakra, mert könnyen elképzelhető, hogy a tanár nem
feltétlenül saját véleményét oktatja, hanem ragaszkodik a tankönyvben található
adatokhoz. Ezen szabály alól csak akkor van kivétel, ha az előadás egy még nem
publikált új eredményt tartalmazott. Ilyenkor azonban a tanár engedélye
szükséges a felhasználáshoz. Mivel ezek a hivatkozások kevéssé ellenőrizhetőek
– hiszen csak bizonyos számú, ott jelenlévő ember ismerheti az előadást – ezért
a dolgozatainkban csak akkor alkalmazzuk, ha az előadás nyomtatott formában nem
jelent még meg, vagy számunkra semmilyen módon nem elérhető, és rendkívül
fontos adatokat vagy szempontokat ismertetett az előadó. Ha tehát olyan adatot
hallunk egy előadás vagy szeminárium során, amelyre nekünk szükségünk van,
minden esetben kérdezzük meg a tanárunkat. Elképzelhető ugyanis, hogy a
számunkra újnak tűnő eredmény valójában egy már megjelent műből származik.
Az internet adta lehetőségeket kihasználva megpróbálkozhatunk
azzal is, hogy egy-egy érdekes konferencia-előadás szövegét az előadótól
e-mailen megkérjük. Abban az esetben, ha az cikk formában elkészült, könnyen
lehet, hogy meg is kapjuk.
Internet,
elektronikus dokumentum
A CD-ROM-okkal ugyanaz a
helyzet, mint a könyvek esetében. Mindegyiknél meg kell adni minden olyan
adatot, ami lehetővé teszi a hozzáférést, a visszakeresést. Tehát a szerző,
szerkesztő nevét, a CD-ROM címét, kiadóját, a kiadás évét.
Gyulai Éva (szerk.)
Erdélyi királyi könyvek I.
1–9. kötet (1581–1610)
CD-ROM,
Budapest: Arcanum Kiadó
2003
Bár az olyan magyar nyelvű
történettudományi cikkek száma, amelyek csak elektronikus formában érhetők el,
viszonylag csekély, de egyre inkább szaporodik azoknak a folyóiratoknak a
száma, amelyek csak az interneten léteznek, sőt egyes kutatók fel is rakják
bizonyos műveiket a saját honlapjukra. A folyóiratok esetében szerencsésebb, ha
a nyomtatott változatra hivatkozunk, mivel az interneten fellelhető és a
megjelent szöveg nem feltétlenül ugyanaz, és a későbbi visszakeresés, hivatkozás
ellenőrzése is biztonságosabb. Lehet, hogy a világhálón egy korábbi változat
szerepel.
Manapság egyre több olyan adat, forrás, tanulmány,
könyvismertetés kerül fel a világhálóra, amelyeket dolgozatunkban is fel tudunk
használni, és amelyek máshonnan nem szerezhetők be. Ha felhasználjuk ezeket,
természetesen meg kell adni, hol érhetőek el. A teljes elérési út feltüntetése,
ahogy az a böngészőablakban látható, nem mindig szükséges, hiszen annak alapján
nem mindig lehet megtalálni a hivatkozott művet (pl. regisztráció szükséges
hozzá). Ilyenkor elég a főoldal megadása, ahonnan általában könnyen eljuthatunk
a hivatkozott műhöz.
Alemany, A.
Sixth Century Alania: between Byzantium,
Sasanian Iran and the Turkic World
In:
Ērān and Anērān. Webfestschrift Marshak
2003
[http://www.transoxiana.org/Eran/Articles/alemany_abs.html
– 2005. április 5.]
Kordé
Zoltán
A
székelykérdés története
Múzeumi
Füzetek 4. Székelyudvarhely, 1991
[Magyar
Elektronikus Könyvtár: http://mek.oszk.hu/ – 2006. április 25.]
Róna-Tas András
Nép és nyelv. A magyarság kialakulása
[Mindentudás Egyeteme:
http://www.mindentudas.hu/rona/20040301ronatas15.html – 2006. május 4.]
Tokaji Zsolt
Bombák és aknák a régi Kínában
hadművészet
címszó,
[http://www.terebess.hu/keletkultinfo/ – 2006.
április 25.]
Ha az interneten talált folyóirat a papírváltozat tördelését
megtartva olvasható (pl. PDF formátumban), akkor feltüntetjük a tanulmány
eredeti megjelenésének helyét a szokásos módon, így a hivatkozást bárki visszakeresheti.
Fontos, hogy ne – vagy ne csak – a készítés és a világhálóra
való felkerülés dátumát adjuk meg, mivel az elektronikusan közzétett
tanulmányok bármikor könnyen lekerülhetnek onnan, illetve átkerülhetnek másik
helyre, és elképzelhető, hogy az olvasó nem találja meg a hivatkozott helyen.
Ezért minden esetben meg kell adni a felhasználás időpontját, vagyis amikor
utoljára láttuk a tanulmányt.
Pálffy
Géza
A
másfél évszázadnyi török uralom mérlege
Múlt-kor
e-folyóirat 1. évf. 3. szám
[www.mult-kor.hu/folyoirat.php
– 2006. április 25.]
Kiss Gergely
A királyi alapítású bencés apátságok és az
esztergomi érsek joghatósága az Árpád-korban
Egyháztörténeti Szemle 5
(2004/1)
[http://www.uni-miskolc.hu/~egyhtort/cikkek/kissgergely.htm
– 2006. április 25.]
A szakdolgozatok vagy még inkább a szemináriumi dolgozatok
írása során sok hallgató megkísérel anyagot gyűjteni az internet segítségével.
Ilyen esetekben azonban mindig szem előtt kell tartani, hogy az internetre
felrakott magyar nyelvű „történelmi munkák” jelentős része egyelőre alig
használható, nagyon sokszor lelkes amatőrök műve. Minden esetben a témát adó
tanárral konzultálni kell egy-egy internetes oldal használatakor!
Amikor elkezdjük olvasni a
témánkhoz kapcsolódó szakirodalmat – lehetőleg először a monográfiákat –,
mindent nem tudunk megjegyezni. Vannak, akik füzetbe írják ki a fontos vagy
fontosnak vélt dolgokat, de egy idő után az betelik, és csak hosszú keresés
után találják meg benne azt az adatot, amelyre éppen kíváncsiak. Elképzelhető
az is, hogy már hosszú percek óta keresünk egy idézetet a füzetünkben, de nem
leljük. Sokan törték már a fejüket, hogyan lehet feldolgozni egy művet úgy,
hogy a belőle készített jegyzetek használhatók legyenek. Több módszert is
bemutatunk. Nem írjuk elő, melyiket kell választani, mindenkinek magának kell
dönteni. Egy dolog azonban elvárás: a dolgozatnak jól kell sikerülnie. Ebben
pedig nagy szerepe van a megfelelő jegyzetelésnek.
Az összes módszernek van egy közös sajátossága. Nem füzetbe
készül, hanem cédulákra. A cédulák olyan A/5-ös vagy A/6-os lapokat jelentenek,
amelyekre a dolgozatíró a szakirodalomban talált fontos adatokat kigyűjti.
Föltehetjük a kérdést: fontos-e az, hogy éppen ekkora lapokat használjunk? Nem,
lehet ettől eltérőeket is használni, de vajon minek? Az ezektől eltérő lapok a
vásárolható papírokból csak nagy veszteség és plusz munka árán állíthatók elő.
Választhatunk tehát más méretet, de akkor számoljunk azzal, hogy több időt fog
elvenni a lapok vagdosása, mint a jegyzetelés és a dolgozat megírása. Azt, hogy
melyik papírnagyságot választjuk, attól függ, hogy számunkra melyik a legjobb.
Nincs szabály, és csak az cél, hogy használható legyen. Ha munka közben
kiderül, hogy a cédulázásunk nem a legmegfelelőbb, ne ragaszkodjunk hozzá:
nyugodtan változtassunk rajta. Ne felejtsük el, ezt a módszert fogjuk a
továbbiakban használni. Jobb az elején változtatni egy rossz módszeren, mint
hogy a továbbiakban bajlódjunk vele.
Amíg nem tájékozódunk a választott témában, nem szerzünk átfogó
ismereteket, nem célszerű rögtön cédulázással kezdeni egy-egy mű feldolgozását.
Érdemes ezt a lépést a második átolvasáskor megtenni, ellenkező esetben nem
fogjuk tudni, mi lényeges, és mi kevésbé fontos a dolgozat elkészítéséhez, és
sok lényegtelen részletet is kigyűjtünk. Később a rengeteg fölösleges adat
megnehezíti a lényeg meglátását, a fontos információk kiszűrését. Ha például a
középkori krónikairodalomban szereplő honfoglalásképet akarjuk bemutatni, akkor
nem szükséges a magyarok eredetéről vallott összes elméletet ismertetni. A
cédulázás egy-egy munka tervszerű, válogatott kijegyzetelését jelenti.
A későbbi sikeres felhasználás érdekében éppen ezért egy
cédulára csak egy könyvből származó adatok kerüljenek. Egy másik tanulmány
vonatkozó részleteit másik cédulára célszerű írni. De még egy mű különböző,
össze nem tartozó gondolatait is külön cédulákra szoktuk kiírni, mivel így
könnyebb lesz őket a megírás előtt csoportosítani.
De hogy egyszerűbb legyen, lássunk néhány példát!
Az előttünk lévő szöveg a témánkhoz hasznos adalékokkal járul
hozzá. Ezek egy részére szó szerint van szükségünk (ezt jelöltük a könnyebb
érthetőség végett kurziválással), más részeit elég lesz saját szavainkkal
kijegyzetelni.
„…a magyarországi ispáni vár
kutatások döntően új eredményekre vezettek. Ahol a realitások talaján maradtak,
(Sopron, Moson, Hont, Abaújvár, Zalaszentiván, Sály-Örsúrvára stb.), ott
egyértelműen bizonyítható volt, hogy a kazetta-szerkezetes várak legkorábban a
10–11. század fordulóján épültek. Amelyiknek 2. netán 3. periódusa is van, az
mindenkor vitathatatlanul 11. századi. Döntő módon igazolták mindezt az ispáni
várak temetői, amelyek az Árpád-monarchia egész területén vagy 30 helyen 10–11.
század fordulóján keletkeztek, s a 11–12. század fordulójától kezdve templom
körüli temetőkben folytatódtak. Mivel a vár létezésének legfontosabb tanúja
a várnép, elfogadhatatlanok-védhetetlenek mindazon vár-keltezések, amelyek sok
évvel megelőzik a várnép temetőjének megnyitását.”
Minden cédulán fel kell tüntetni Meg
kell adni azt a tárgyszót, amelyről
a
pontos forráshelyet. első
ránézésre el tudjuk dönteni, hogy a cédula tartalma
kiről
vagy miről szól.
ispáni
várak
Bóna István: Az Árpádok
korai várai
Debrecen: Ethnica 1998.
18–19. o.: a kutatás újabban
kimutatta, hogy a kazetta-szerkezetes ispáni várak legkorábban a 10–11. század
fordulóján keletkeztek,
„Mivel a vár létezésének legfontosabb tanúja a
várnép, elfogadhatatlanok-védhetetlenek mindazon vár-keltezések, amelyek sok
évvel megelőzik a várnép temetőjének megnyitását.”
A fontosnak ítélt
szövegrész, oldalszámmal
(Ha szó szerinti kiírást készítünk, akkor
idézőjelbe rakjuk)
Ha az olvasott mű megadja az állítását
alátámasztó hivatkozásokat, akkor a lapra ezeket is írjuk fel.
Csaba
Györffy György:
A
magyarság keleti elemei
Budapest: Gondolat Kiadó
1990
47. o.: Aventinus említi
Bulcsuval, Léllel, Súrral együtt
Anonymus: a Csaba magyarja nép Görögországba települt le
a krónikákban közmondás utal a Csaba magyarja népcsoportra
Gombos,
Catalogus 353–354.
SRH
I. 93; 163; 279.
Ezek után mindig világosan látni fogjuk, hogy a szerző nem
feldolgozásokra, hanem forrásokra hivatkozott. Ezeknek megtudjuk a pontos
bibliográfiai adatait – amelyeket természetesen azonnal rögzítünk egy cédulán –
és azt is, hogy melyik oldalon találhatók azok az adatok, amelyekre Györffy a
megállapításait alapozta. Így bármikor képesek vagyunk arra, hogy az általunk
olvasott információk eredetét feltérképezzük, azaz megállapítsuk, tényleg igaza
volt-e a szerzőnek.
Mivel a cédulák számának növekedésével nem fogunk emlékezni
arra, mit honnan írtunk ki, a kivonatolt mű pontos bibliográfiai adatait
érdemes minden cédulán feltüntetni. A későbbiekben ez nagyon meggyorsítja a
munkánkat, hiszen nem kell azzal tölteni az időnket, hogy visszakeresgetjük a
különböző könyvekben az idézett helyeket. Azt is megtehetjük, hogy a művek
adatait a céduláinkra csak rövidítve jegyezzük fel, de ebben az esetben külön
bibliográfiai cédulákon a rövidítések feloldását mindig pontosan meg kell adni.
Ezzel a rendszerrel ugyan időt spórolunk, de a tévedésünk valószínűségét is
megnöveljük. Vajon ha a rövidítéseink használatában nem voltunk következetesek,
akkor az alapján, hogy
Németh Gyula: A honfoglaló magyarság
kialakulása.
el tudjuk-e dönteni, hogy a
szerző 1930-as vagy 1991-es, azonos című, de nem teljesen azonos tartalmú, azaz
új kutatási eredményeket, ill. új elméleteket is tartalmazó későbbi művéből
származik-e adatunk? Nyilvánvalóan nem. Bár kétségtelen, hogy ilyen helyzet
legtöbbször csak azon művek esetén merül fel, amelynek több, nem azonos szövegű
kiadása is létezik, és elképzelhető, hogy az általunk olvasott könyvek között
eddig ilyen nem fordult elő. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a továbbiakban
sem lesz közöttük. A kicsivel több munka megérheti a ráfordított időt, mert
nagyon kellemetlen lehet, ha a szakdolgozat egyik opponense hívja föl a
figyelmet arra, hogy – maradván a fenti példánál – Németh Gyula általunk
idézett nézete nem az 1920-as évekből származik, hanem a szerző 1976-ban bekövetkezett
halála előtt néhány évvel alakult csak ki. Ugyanígy előfordulhat az is, hogy
valaki nem találja meg az adott műben azt a helyet, amire hivatkoztunk. A
különböző kiadásoknak ugyanis más lehet a tördelése, és akár több tíz oldallal
arrább kerülhet egy-egy szövegrész. A bíráló pedig azt fogja mondani, hogy az
adott könyvben az adott oldalon ilyen szöveghely nincs. Ezzel kapcsolatban még
egy jó tanács: ha forrásokat használunk fel, azok esetében nem csak az
oldalszámot, hanem a fejezet (könyv, caput, paragrafus stb.) számát is szokás
megadni. Ugyanis így az általunk használttól eltérő kiadásban is könnyen utána
lehet keresni.
szkíták
Hérodotosz: A
görög–perzsa háború. Ford. Muraközi Gyula
A jegyzeteket írta Győry
Hedvig és Hegyi Dolores
Budapest: Osiris Kiadó
1997, 310, IV. könyv, 127 c.
Hérodotosz szerint a
szkítáknak nincsenek városaik, nem foglalkoznak földműveléssel.
A legtöbb esetben a cédulákra a saját szavainkkal jegyzeteljük
ki a szerző gondolatait. Ha valamilyen oknál fogva szükségét látjuk annak, hogy
szó szerint írjunk ki a könyvből egy részletet, egy nagyon fontosnak ítélt
gondolatot, akkor azt azzal is jelezzük, hogy idézőjelek közé rakjuk. Erről
soha ne feledkezzünk meg, nehogy előforduljon, hogy mástól vett mondatok
kerüljenek be a szakdolgozatunkba idézőjel nélkül. Ez nem etikus, és ha a
témavezető vagy a bíráló erre rájön (például mert a mi stílusunktól,
szóhasználatunktól nagyon eltérő megfogalmazásról van szó), az kellemetlen
pillanatokat okozhat a dolgozat írójának. Ha mások megállapításai olyan jól
mutatnak rá valamire, hogy szó szerint kell őket idézni, akkor idézőjelet is
kell rakni. Sokszor azonban a szó szerinti idézésnek nincs létjogosultsága.
Amennyiben a mondatok tartalma világos, úgy legegyszerűbb, ha saját szavainkkal
megfogalmazva kerülnek be a dolgozatunkba. Az olvasóban nem kelt jó benyomást
az a szerző, akinek a műve nagyrészt csak máshonnan kiollózott mondatokból áll,
mert azt hiszik róla, hogy nincs saját véleménye, vagy saját szavaival nem
tudja elmondani gondolatait.
A cédulára természetesen a saját ötleteinket is
feltüntethetjük. Erre általában valamilyen rövidítést használunk:
KG: (ez azt jelenti, hogy Kovács Gábor gondolja a következő részt;
persze mindenki a saját monogramját használja)
Én: (Én gondolom a következő részt)
Nagyon fontos, hogy mindig el kell különíteni a szakirodalomban
talált gondolatot a sajátunktól, máskülönben később előfordulhat, hogy
dolgozatunkban összekeveredik a felhasznált irodalom szerzőjének véleménye a mi
megjegyzéseinkkel. Két-három hét után nem biztos, hogy emlékezni fogunk rá,
hogy az ellenvetések, amelyek a cédulán vannak, a szerzőtől vagy tőlünk
származnak. Ha biztosra akarunk menni, akkor megtehetjük, hogy ezeket külön
cédulákra rögzítjük, így a tévedés lehetőségét nagyban csökkentjük.
A cédulák könnyebb kezelhetősége miatt érdemes a bal sarkába
egy tárgyszót felírni, így a csoportosításkor, az egymáshoz tartozó adatok
összeválogatásakor könnyebb dolgunk lesz. Az áttekinthetőség kedvéért egy
cédulára csak egy adat kerüljön. Ha például egy munkában azt keressük, hogy a
szerző milyen véleménnyel van Anonymusról, akkor az kerülhet egy cédulára. Ha
ellenben azt keressük, hogy milyen megyeszékhelyeket említ, azokat – gondolva
arra, hogy más szerzők talán más rendszerben hozzák ezeket – érdemes a későbbi
csoportosítást segítve külön cédulára írni. Ha egy cédulára nem fér ki az
idézendő adat, akkor több cédulát is használhatunk. Ekkor azonban az
egybetartozókat úgy rögzítsük egymáshoz, hogy ne tudjanak szétválni. Erre a
legalkalmasabb a tűzőgép.
Soha ne írjunk a cédulánk hátoldalára, mert mondjuk
takarékoskodni akarunk a papírral. Nagyon körülményes forgatni a lapokat, és ez
idővel össze fog zavarni, sőt nem is mindig vesszük majd észre, hogy a cédula
másik oldalán is van információ. Az ilyen „halott adatok”, elvesznek a későbbi
munka számára. Akárcsak azok, amelyek olyan cédula aljára kerültek, amelyek nem
kapcsolódnak szorosan a cédula elejéhez, illetve azok, amelyekre nem írtuk rá,
honnan is származik a – később nagyon fontossá váló – gondolat.
A cédulákra inkább több, semmint kevesebb információ kerüljön.
Ezen azt értjük, hogy ha a kijegyzetelés közben érdekes adatra bukkanunk, akkor
csak azért, mert esetleg unjuk a cédulázást, ne tekintsünk el a kiírásától. Az
ilyen „időspóroló” módszerek a legtöbbször ahhoz vezetnek, hogy hazaérve
rádöbbenünk, hogy a kérdéses gondolatot mégis ki kellett volna jegyzetelni.
Ilyenkor indulhatunk vissza a könyvtárba. Sokkal könnyebb a bővebb jegyzetekből
válogatni, azokat tömöríteni, mint állandóan visszajárni a könyvtárakba egy-egy
hiányzó adatért.
Még egy hasznos tanács. Ha egy könyv ott van a
könyvespolcunkon, akkor is érdemes kicédulázni. Két okból is: ha nem otthon
dolgozunk, hanem például a könyvtárban, akkor nem vihetjük magunkkal az egész
könyvespolcot, másrészt egy több száz oldalas könyvben cédulák nélkül
képtelenség lesz gyorsan megtalálni a számunkra szükséges adatot.
Amennyiben olyan munkákat olvasunk,
amelyek a dolgozat megírásához fontosak, ne sajnáljuk a fénymásolásra szánt
összeget, és készítsünk róla másolatot. Egy szakdolgozat esetében lehetséges,
hogy – természetesen csak a cikkeket és legföljebb egyes könyvek fejezeteit
értve itt – néhány ezer forintból hazavihetjük a fontosabb publikációkat. Nem
érdemes spórolni, mert viszonylag kis összeg nagyon sok fölösleges
könyvtárlátogatástól szabadít meg. Gondoljunk bele, hogy mennyire bosszantó, ha
a szakdolgozat leadása előtti nap este észreveszünk egy olyan hivatkozást,
amelyet még ellenőriznünk kellene, de a könyvtár már zárva van. Ekkor már nem
fogjuk jó ötletnek tartani, hogy korábban a kérdéses cikket – lehetséges, hogy
csak száz forint megtakarítást elérve – nem másoltuk le.
Ha elakadtunk egy
problémánál; ha nem tudjuk, hogy hol találunk meg egy könyvet vagy cikket; ha
kérdésünk van: nyugodtan forduljunk a tanárainkhoz, azaz kérjünk konzultációt.
A tanárnak kötelessége, hogy segítsen a szeminaristájának, szakdolgozójának.
Azzal tudjuk támogatni ebben, hogy jól körülírt problémákkal fordulunk hozzá.
Bizonyos, hogy lesznek olyan dolgok, amelyeket többszöri olvasásra sem értünk
meg. Ez természetes, a hallgató nem kell, hogy tisztában legyen a szakirodalom
minden kérdésével. Ha nem értjük a jelöléseket, a hivatkozásokat, a latin,
görög vagy arab forrásokat, nyugodtan forduljunk tanárainkhoz. Ugyanez
természetesen vonatkozik a szemináriumvezetőre is. Neki is kötelessége, hogy a
kiadott dolgozati témával kapcsolatos konkrét kérdéseket meghallgassa, és a
lehetőségekhez mérten segítsen. Hangsúlyozzuk, hogy konkrét kérdéseket kell
megfogalmazni! Tanácstalannak lenni csak a kiadott szakirodalom elolvasása után
lehet.
Sokszor halljuk: „Már csak be
kell gépelnem.” Egy dolgozat esetében a begépelés nem az utolsó fázist jelenti.
Az első – sőt sokszor a második vagy a harmadik – kinyomtatott változatban még
rengeteg hiba szokott lenni: ismétlődések, logikai hibák, és akkor még az
elütésekről, szóismétlésekről, stilisztikai hibákról nem is beszéltünk. Ezért a
dolgozatunkat soha ne az utolsó pillanatban nyomtassuk ki. A számítógépben levő
szöveg javítása mindig felületesebb, mint a nyomtatott verzióé, hiszen nehezebb
átlátni, nehezebb észrevenni azt, ha a dolgozatban valahol már említett
eseményt két oldallal később – talán még azonos kísérőszöveggel együtt – újra idézünk.
Legegyszerűbb, ha már a munka elején a számítógépbe is beírjuk a
gondolatainkat, így azokat folyamatosan átnézhetjük, finomíthatjuk, és ez
bizonyosan előnyére válik majd a munkánknak. Talán sokak számára furcsának
tűnhet, de a dolgozatainkat érdemes néha hangosan felolvasni. A néma olvasás
esetén ugyanis az ember könnyebben átsiklik a fogalmazásbeli problémákon, nem
veszi könnyen észre azokat. A hangosan olvasás nem csak a hibákat, a
pontatlanságokat segít kiszűrni, hanem a dolgozat követhetőségére, érthetőségére
is jól rámutat. A csak olvasott szöveg esetében a logikai ugrások az olvasó
számára könnyebben követhetőek, nem úgy a hangosan felolvasott szöveg esetében.
Ott egyértelmű, hogy a jövendő hallgatóságnak nem lesz módja a dolgozatunk
egyes részeit újra meg újra elolvasni.
Mielőtt nekilátunk a dolgozat
megírásának, ajánlatos vázlatot készíteni. Ebből kiderül, – még az előtt, hogy
egy betűt is beírnánk a számítógépbe –, hogy milyen elemeit kell megírnunk a
dolgozatnak, és biztosítja azt, hogy az elkészült mű egységes szerkezetű
legyen. Ez egyben azt is jelenti, hogy kontrolálni tudjuk magunkat a megírás
során. Mindegyik fejezethez van már irodalmunk? Megírtuk már mindegyik
fejezetet? Minden lényeges kérdés előkerült már? Nem olyanról írunk, ami nem is
volt benne az előzetes vázlatban? Nem tárgyalunk semmit kétszer két különböző
helyen? Ha kihagyunk egy vázlatpontot, nem törik meg a gondolatmenet?
A dolgozatnak a vázlatot kell követnie. Ez nem azt jelenti,
hogy az előzetes terveinktől nem szabad eltérni, hiszen írás közben jöhetünk rá
arra, hogy amit eleinte egy pontba foglaltunk össze, azt logikusabb lenne
kettébontani, vagy hogy a 3. és a 4. pont fordítva (tehát 4. és 3. pont) jobban
illeszkedik a gondolatmenetbe. Rámutat arra is, hogy egyes részek milyen
terjedelemben kerülnek a dolgozatba, nem lesz-e valami túlságosan hosszan,
részletekbe menően fejtegetve, pedig kevésbé fontos a dolgozat egésze
szempontjából. Vagyis a vázlat arra is jó, hogy jelezze, miért nem követjük.
A vázlat megírása során figyelembe kell venni azt, hogy a
dolgozatunk egy tudományos kérdés egy bizonyos nézőpontból való megközelítését
fogja adni. Elképzelhető, hogy mások másképpen gondolkodnak az adott kérdésről,
és ennek talán hangot is adnak. Vitákra tehát mindig számítani kell. Ennek
figyelembevételével a dolgozat megírásakor úgy kell viselkedni, mintha a saját
munkánk legádázabb kritikusai volnánk. Minden olyan állításunkat, amely a
dolgozat szempontjából fontos (új eredmény, új interpretáció stb.) olyan
adatokkal kell körbebástyázni, amelyek az olvasóban felmerülő kérdésekre már
választ is adhatnak.
Egy dolgot mindig szem előtt kell tartanunk. A dolgozatunkat az
olvasó akkor látta először. Ezzel szemben mi a munkafázisok során többször is
végigolvastuk a „nagy művet”, ismerjük a felépítését, tudjuk, hogy az egyes
részek hogyan követik egymást. A többi olvasó ezekkel az információkkal még nem
rendelkezik, így arra kell törekednünk, hogy számunkra első olvasatra is jól
áttekinthető legyen a munkánk.
Ha a vázlat jól sikerült, akkor megtehetjük, hogy a dolgozatot
ne elölről kezdve írjuk meg, hanem a számunkra legkedvesebb résztől. Nem kell
tartanunk attól, hogy valami kimarad, mert elég csak a vázlatra pillantani,
hogy ellenőrizzük hol is tartunk.
Amikor a kigyűjtött művek
mindegyikét (vagy legalábbis legtöbbjét) elolvastuk és kicéduláztuk, az egyes
problémák forrásbázisát megvizsgáltuk, és vázlatot készítettünk a dolgozat
felépítéséről, akkor kezdődhet a következő fontos dolog: az anyag elrendezése.
Számba kell venni a céduláinkat, és megnézni, mi fontos, mi
nem, előreláthatólag melyikre lesz, és melyikre nem lesz szükségünk a
megíráshoz. Nem kell minden cédulát beleírni a dolgozatba. A fel nem használt
cédulák jók lehetnek egy későbbi munkához. Ha jó a vázlat és a cédulákat
logikusan elrendeztük, akkor következhet a megírás.
Nem könnyű recepteket adni
arra, hogyan kell úgy dolgozatot írni, hogy annak jó stílusa legyen.
Mindannyian különbözőek vagyunk, mindenkinek más és más a stílusa, valaki
unalmas témát is tud érdekesen előadni, más az érdekfeszítő kérdéseket sem. A
stíluson azonban gyakorlással lehet javítani.
A stílus függ attól is, mit és milyen formában kívánunk
előadni. Másképpen kell megírni egy szemináriumi dolgozatot, illetve
referátumot – tehát egy szigorúan időhöz és terjedelmi korlátokhoz kötött
munkát –, egy esszét, egy ismeretterjesztő cikket, és máshogyan egy hosszabb
értekezést vagy tanulmányt, amelyben bizonyítunk és cáfolunk.
Akármelyiket választjuk, az egyik legfontosabb feltétel az
egység. Vagyis a dolgozatunk ne tartalmazzon semmi olyat, ami nem a vizsgált
témához tartozik. Ha több kérdést érintünk, mindegyik legyen kapcsolatban a fő
mondanivalóval, az egyes részek pedig szervesen, logikusan álljanak egymás
után. Különben az olvasó azt hiheti, a szerző sem volt tisztában a témájával,
azért ír le mindent össze-vissza.
A tudományos stílust mindenkinek meg kell tanulni. Ennek egyik
jellemzője a szakszavak megfelelő használata. Egy tudománynak lehetnek saját
szakszavai, de lehetnek olyanok is, amelyeket a köznapi beszédben is
használunk, csak éppen más jelentéssel. Ennek következtében két dologra nagyon
kell figyelni. A vitatható fogalmakat pontosan definiáljuk, nehogy félreértésre
adjunk okot. Viszont nem kell a mindenki által
azonos értelemben használt fogalmakat elmagyarázni. Másrészt vigyázzunk arra,
hogy a különböző korokban másképpen értelmeztek bizonyos szavakat. Tehát ha
száz, de akár ötven évvel ezelőtti műveket olvasunk, és azt hisszük, mindegyik
ugyanarról ír, lehet, hogy tévedünk.
A kazárokról például a 20. század első felében úgy gondolták,
hogy köztörök nyelvet beszéltek, a 20. század utolsó harmadában úgy, hogy
csuvasos típusú nyelvet. Ha tehát a „kazárok török nyelvéről” olvasunk, akkor
két szerző egymástól homlokegyenest eltérő dolgot is érthet ezen.
Még ha meghatározzuk is, mit értünk egy-egy fogalom alatt,
akkor is kerüljük lehetőleg az idegen szavak használatát. Az olyan művek,
amelyeknek az írója egy oldalon 20–30 idegen szót használ – sokszor sajnos
teljesen fölöslegesen – nem tudományosak lesznek ettől, hanem olvashatatlanok.
A tudományos stílusra a kijelentő mondatok a jellemzőek. Értekezésben,
tanulmányban kerüljük az érzelmi töltéssel rendelkező mondatokat, a
minősítéseket és a fölösleges jelzőket. Gondoljunk arra, hogy az olvasó nem
kíváncsi a véleményünkre, csak az érveinkre. Ügyeljünk arra, hogy az írásunk
minden tekintetben egységes legyen. Általában múlt időt szoktunk használni az
események bemutatása során. Néha előfordul a jelen idő is, de egy a fontos, ne
váltogassuk őket. Vagy végig múlt vagy végig jelen időben írjunk.
A jazigok első támadása
107-ben érte el Pannóniát. A támadást még viszonylag könnyen sikerült
elhárítani, de 117-ben a jazigok és roxolánok közös támadása már nagy
nehézségeket okozott Hadrianusnak, aki lebontotta az éppen
elkészült hidat Turnu-Severinnél, megemelte a roxolánoknak fizetett
évdíjat és megerősítette Dacia provincia védelmi rendszerét.
1241-ben a mongolok könnyedén
áttörik Vereckénél a nádor seregét, és beözönlenek az országba.
Március közepére már Pest alá érkeznek, elfoglalják Vácot is.
Előőrseikben sokan a kunokat vélik felfedezni. IV. Béla kénytelen
Kötönyt és családját udvari őrizetbe venni. Ennek ellenére magyar és német
fegyveresek megrohanják a palotát, és a kun testőrség védekezése
ellenére Kötönyt és családját meggyilkolják.
Ne
keverjük azonban a kettőt, hol jelen, hol múlt időt használva.
934-ben alapvetően megváltozott
az addig ellenséges magyar–besenyő viszony. Ebben az évben a bolgárok megtámadják
az éppen egymással hadakozó besenyőket és magyarokat. Azok a támadás hatására megegyeznek,
és közös erővel indulnak a bolgárok, és a segítségükre siető bizánciak
ellen. A bolgárok kitartottak városaik falai között, amíg megérkezett
a bizánci felmentő sereg.
Kerüljük az írott munkánkban az élőszóban természetes
megjegyzéseket. Míg előszóban megtehetjük, hogy előadásunk egy bizonyos pontján
például a
Térjünk rá a besenyők régészeti
hagyatékának bemutatására!
fordulattal élünk, de egy
írott munkában ez lehetőleg már ne kapjon helyet.
Ne írjuk:
A tanulmány szerint…
A műből kiderül…
helyette inkább:
A szerző szerint…
A tanulmány szerzője szerint…
Egy tudományos kérdés írott formában való feldolgozása tehát
tömör, érzelemi megnyilvánulásoktól mentes, és kevésbé az egyéniségünk
megmutatását szolgálja, szemben például a téma szóban történő kifejtésével.
Ne feledjük, hogy a cím az
elkészült dolgozatunkhoz tartozik. Nem kell feltétlenül ragaszkodni az előre
megállapított címhez, de egyetlen dolog fontos: a cím fedje a dolgozat
tartalmát. A dolgozatnak megírása során is van természetesen egy címe, ezt
azonban tekintsük ideiglenesnek, munkacímnek. Amikor elkészülünk a munkánkkal,
gondoljuk végig, hogy a cím megfelel-e a dolgozat tartalmának. Rövid és
tömör-e? Egyértelmű-e? Ha lehet, kerüljük az elvont, túl általános vagy hosszú
címeket: „Néhány észrevétel a dél-orosz steppén élt nomád népek vallására,
különös tekintettel a kazárokra” helyett inkább „A steppei népek és a
világvallások” vagy „A kazárok és a zsidó vallás” stb. Nem kell izgalmasnak
lennie a címnek, de legyen figyelemkeltő. Mindenki azt szeretné, ha a sok
munkával összeállított dolgozatát minél többen olvasnák. Egy rosszul
megválasztott cím elriaszthatja az olvasót. Ez sem nekünk, sem a szeminárium
vezetőjének vagy a témavezetőnknek nem érdeke.
Ha olyan címet választottunk, amely frappáns, de nem utal
egyértelműen a tartalomra, akkor alcím is kell, amely pontosít, magyaráz. Ha a
címben a figyelemfelkeltő funkció kap nagyobb szerepet, akkor olyan alcímet
kell adni, amelyik már utal a dolgozat tartalmára.
Zúduló sasok. Új honfoglalók – besenyők, kunok, jászok – a középkori
Alföldön és a Mezőföldön. Szerk.: Havassy Péter, Gyulai Katalógusok 2. Gyula: Erkel Ferenc
Múzeum, 1996.
Berta Árpád: Szavaimat jól halljátok… A türk és ujgur rovásírásos
emlékek kritikai kiadása. Szeged: SZTE BTK Altajisztika Tanszék–MTA–SZTE
Turkológiai Kutatócsoport, 2004.
A jó cím meghatározza a dolgozat tartalmát, és felkelti az
olvasó érdeklődését. Gondoljunk arra is, hogy a dolgozatunk olvasója először a
címmel szembesül. Egy rosszul sikerült címet viselő dolgozatra talán szintén
igaz, hogy az „első benyomás” fontos. Az olvasó optimális esetben nem csak ez
alapján dönt, de azt aligha lehet kétségbe vonni, hogy a dolgozat egészével kapcsolatos
véleményét a cím érdemben befolyásolhatja.
Néhány posztmodern írótól eltekintve az írott műveket részekre
tagoljuk. Minden munkának vannak jól elkülöníthető részei. A dolgozat három fő
részből áll: bevezetés, tárgyalás és befejezés. Azaz a dolgozatnak tartalmaznia
kell a kifejtendő problémák felvetését, a megoldásához szükséges tények és
adatok elősorolását és a következtetések levonását. Ez szinte közhelyszámba
megy, mégis el szoktak feledkezni róla. A leggyakoribb, hogy a dolgozatok nem a
befejezéssel érnek véget, hanem egyszerűen csak abbamaradnak. E három fő részt
követhetik a járulékos részek, a mellékletek, térképek stb.
Minden dolgozathoz tartozik bevezető. Fontos, hogy jól írjuk
meg, hiszen a legtöbb bíráló az irodalomjegyzéket és a bevezetőt nézi meg
először, ezért igyekezzünk jó benyomást tenni rá. A szerző ebben vázolja fel a
dolgozatban részletesen ismertetett témát, meghatározza a módszereket, a
forrásbázist, a részletesen és az érintőlegesen tárgyalt dolgokat. Itt
indokolhatjuk meg, miért fontos és időszerű az adott munka. Amennyiben az író
nem készít bevezetőt, akkor az olvasó nem fogja tudni, hogy a dolgozat miért
nem szólt X-ről, miért csak másodlagos szakirodalom alapján ismerteti Z-t,
miért szól hosszú oldalakon keresztül T-ről. A jó bevezető esetén az
olvasó tudja, hogy mire számíthat a dolgozat olvasásakor; a munka végére érve
nem lesz hiányérzete. Azt azonban nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a
bevezető nem maga a dolgozat, ezért nem lehet közel azonos hosszúságú, mint a
főszöveg, valamint nem mehet bele olyan részletekbe, amelyek a dolgozat
témájául szolgálnak.
A bevezető megírását
bármikor megtehetjük. Lehet már a dolgozat megírása előtt egy bevezetőt írni;
ez azért hasznos, mert fölvázoljuk magunknak is, hogy miről is akarunk írni és
milyen koncepció szerint. Ezt azután lehet módosítani, átírni, míg a végén
kialakul a végleges változat. Ám a bevezetőt megírhatjuk az utolsó lépcsőben
is, amikor már teljesen kész van a dolgozat, amikor látjuk a szerkezetét,
rendszerét.
Ez a legterjedelmesebb rész, ezért célszerű további egységekre
tagolni. Először tekintsük át a téma eddigi szakirodalmát. Itt a tágabb
témánkra vonatkozólag elég csak néhány mérvadó összefoglalásra való hivatkozás,
a szűkebb területünkön azonban igyekezzünk teljességre törekedni. Ezután
következhetnek az új eredményeink, és az azt bizonyító anyagok részletes
bemutatása. Ha több szempontból mutatjuk be a témát, az egyes szempontok
szerint alfejezetekre bonthatjuk a szövegünket. Mondanivalónkat lényegében
háromféleképpen lehet elrendezni: 1) időbeli, 2) térbeli, 3) logikai viszonyok
szerint. Természetesen ezek nem mindig érvényesülnek tisztán, sokféle átmeneti
típus van. Időbeli elrendezést akkor alkalmazunk, ha eseményeket mondunk el
(Mondjuk a hunok története 370-től Attila haláláig). Térbeli elrendezést
alkalmazhatunk akkor, ha például a Kelet-Európa 9. század végi politikai
viszonyait írjuk meg. Ilyenkor természetesen célszerű keletről nyugatra (vagy
fordítva), azaz égtájak szerint haladni. A logikai elrendezést bizonyításkor,
ismertetéskor használhatunk. Az érvek és ellenérvek felsorolásakor haladhatunk
a fontosabbtól a kevésbé fontos felé, az ismert dolgoktól az új, eddig
ismeretlenek felé.
Ha egy probléma
megoldására vállalkozunk, minden állításunkat bizonyítani kell, forrásokkal alá
kell támasztani. A már létező és a lehetséges ellenvetésekkel is vitába kell
szállni, meg kell cáfolni azokat. Ha vannak ellenérvek, azokat nem lehet
száműzni a lábjegyzetbe, mert az olyan, mintha nem vennénk őket komolyan. Ha
viszont a tudományos közmegegyezéstől eltérő, de bizonyítékkal kellően alá nem
támasztott véleményt is szükségesnek tartunk megemlíteni, azt megtehetjük a
jegyzetekben. Azt azonban ne felejtsük el, hogy nem minden a témához kapcsolódó
mű és a benne található vélemény idézendő. Csak azok a szerzők várhatják el,
hogy véleményeik egy adott tudományos munkában helyet kapjanak, akik az adott
tudományterület alapelveit magukra nézve is kötelezőeknek tartják. Félreértés
ne essék, nem az egyes eltérő véleményeknek kell gátat szabni. A tudományos
érvelés alapelveinek betartása minden tudományterületen belül elvárható
minimum. Ezért lehet, hogy két kutató ádáz vitát folytat egy esemény
datálásával vagy megítélésével kapcsolatban. Nem értenek egyet, de vitát
folytatnak, mert a bizonyítékok értelmezésében eltérő véleményen vannak,
ugyanakkor a tudományos érvelés alapelvei terén azonos véleményt képviselnek.
Az egyes tudományok területein azokat fogadják el vitapartnernek, akik a
tudományos igényű okfejtés és érvelés alapján vitatkoznak.
A megfogalmazáskor
tartsuk szem előtt, hogy az egyes új részek vigyék előbbre a tárgyalást, s ne
ismételjük magunkat. Viszont arra is ügyelni kell, hogy ne legyenek logikai
ugrások, indokolatlan kitérések, hézagok, amelyek akadályozzák az érvelést, és
megnehezítik az olvasó dolgát. Fontos, hogy minden belekerüljön, ami a tárgyhoz
tartozik, ami segíti annak megértését.
Ennek a résznek a
végén meg kell mondanunk, milyen új eredményre jutottunk, hogyan járultunk
hozzá az eddigi kutatásokhoz. Vigyázzunk arra, hogy ha a tárgyalás során egy
tétel bizonyítása előtt azt írtuk, hogy a következő öt forrás említi az
eseményt, ne négyet vagy hatot soroljunk fel. Ugyanez áll az érveinkre is.
Éppen ezért háromnál több számot nem szokás adni, vagy egyáltalán ne mondjunk
számot.
Ha valamely fontos
történelmi esemény megítélésében – amelyről éppen dolgozatot írunk – megoszlik
a történészek véleménye, be kell mutatnunk az érveket és ellenérveket. Ha
ezekből nagyon sok van, és mi hosszasan taglaljuk ezeket, a sok részletben ne
sikkadjon el a fő mondanivaló, vagyis világosan derüljön ki, miért is tartjuk
ezt fontosnak, mit is akarunk bizonyítani ezzel.
Egyik fő követelmény
a világosság, az érthetőség. Két- vagy háromféle dolgot lehetőleg ne mondjunk
egy mondatban, mert az olvasó belezavarodik. Az író képzelje bele magát az
olvasó helyébe, s mérje föl, milyen háttérismeretek szükségesek a megértéshez.
Az olvasó azonnal meg akarja érteni az elmondottakat, nem akarja újraolvasni a
mondatot vagy a bekezdést, hogy megfejtse, mit is akartunk neki mondani. Az
anyaggyűjtés során rengeteg olyan információt szereztünk, amely az olvasónak
nem áll rendelkezésére, éppen ezért nem célszerű kevéssé ismert neveket,
eseményeket úgy megemlíteni, mintha azt mindenkinek illene ismernie. Ha csak
tehetjük azon nevekhez vagy fogalmakhoz, amelyek nem az általános műveltség
részei, írjunk rövid megjegyzést. Képzeljük el például, hogy egy forrásra
hivatkozik egy dolgozat az alábbiképpen:
Ibn Ruszta azt
írja…
Az olvasó nem biztos,
hogy a nevet látva – gondoljunk bele, lehet, hogy az adott oldalon ez már a
sokadik – el tudja helyezni a forrást időben és térben. Ekkor meg kell állni,
el kell gondolkodni, netalán meg kell néznie azt egy szakkönyvben. Egy biztos:
dolgozatunk olvasását megszakítja. Ez utóbbi pedig semmiképpen nem lehet
érdekünk. Sokkal egyszerűbb, és főképpen alig igényel helyet, ha ilyen esetben
ezt írjuk:
A 10. századi
muszlim író Ibn Ruszta…
Ezen rövid
megjegyzéssel világos időbeli kereteket adtunk mondandónknak, és megjelöltük
azt a kultúrkört is, amelyből a forrás származik. Tehát megkönnyítettük az
olvasónak azt, hogy általános műveltségéhez hozzákösse mondanivalónkat, az
olvasást és a megértést pedig gördülékenyebbé tettük.
A jó stílus feltétele
a tömörség. Ne írjunk le a témához nem tartozó betéteket, hosszas kitérőket. Ha
egy témáról öt oldalban el lehet mondani az érdemi mondanivalót, ne írjunk róla
tíz oldalt. A tudományos közleményekben a mellébeszélés egyáltalán nem előny.
Nem az a célunk, hogy fitogtassuk széles műveltségünket, hanem hogy világosan,
közérthetően és félreérthetetlenül adjuk elő mondandónkat. Ellenkező esetben az
olvasó vagy unottan folytatja, vagy egyszerűen félreteszi a művet.
A saját állításunk
bizonyítása előtt ajánlatos az eddig megfogalmazott és a lehetséges
ellenérveket cáfolni. A bírálatunkban és az érvelésünkben is állításainkat,
bizonyításainkat mindig támasszuk alá adatokkal. Az adatok legyenek
ellenőrizhetők, tehát meg kell jelölni a forrásukat. Ne írjuk:
Több népnél
megfigyelhető…,
akkor, ha csak egy, esetleg két példánk van valamire. Kerüljük
viszont a hétköznapi eszmefuttatásokat, az alá nem támasztható kijelentéseket,
véleményeket, az előítéleteket. A közismert megállapításokat, általánosan
elfogadott nézeteket azonban természetesen nem kell forrásokkal alátámasztani.
Például azt a megállapítást, hogy
Ligeti Lajos
szerint a besenyők nyelve kihalt nyelv (1986: 506).
aligha szükséges hivatkozással ellátnunk, mert a kutatók egyetértenek
abban, hogy a besenyő ma már holt nyelv, és nemcsak Ligeti, hanem mindenki
szerint így van ez.
A félreérthető, nem
pontosan érthető fogalmakat mindjárt az első előforduláskor definiáljuk.
Az oguzokat a különböző források más-más névvel jelölik: a
muszlim kútfők guzz-ként, az oroszok tork-ként, a bizánci görög
szövegekben ouzoi-ként. Ebben az esetben meg kell indokolni, hogy a
dolgozatunkban a magyar szakirodalomban elterjedt úz elnevezést fogom
használni mindegyik másik helyett.
Bizonyítás helyett
más szerzőre csak akkor hivatkozhatunk, ha az idézett helyen a kérdéses állítás
be van bizonyítva. És viszont: ha már valaki a kérdéses állítást bizonyította,
akkor nekünk elég arra hivatkozni. Ha másodkézből idézünk, ellenőrizzük az
eredetit, hátha a kiragadott gondolat a szövegkörnyezetben egészen mást jelent.
A Bibliában is benne van: Nincs Isten. – 53. zsoltár, 2.
vers.
Igen ám, de ha megnézzük a teljes szövegkörnyezetet, azt
találjuk:
Ezt mondta a balgatag az ő szívében: Nincs Isten.
Az idézeteknél adjuk
meg a pontos forrást (lásd alább: Jegyzetek), ha nem tudjuk megadni, inkább ne
idézzünk. Nem a mennyiség számít ugyanis, hanem a minőség.
Soha ne felejtsük el:
a témáról a legtöbb olvasónak nincs olyan átfogó képe, mint az adott témával
foglalkozó szerzőnek. A kifejtés során segítsük az olvasót abban, hogy megértse
a mondanivalónkat. Ezt úgy tehetjük meg, hogy a nem magától értetődő dolgokat
megmagyarázzuk. Mit is jelent ez? Vegyünk egy példát. „Jusztiniánusz ekkor
parancsot adott hadvezérének, hogy támadja meg a gótokat.” Ez a mondat azonnal
kérdéseket vet fel. Ki ez a Jusztiniánusz? Bizánci császár volna? És hányadik
Jusztiniánuszról van szó? A gótok melyik csoportjára utal a mondat
(osztrogótok, vizigótok, krími gótok)? stb. Ezért szerencsésebb, ha azt írjuk „I.
Jusztiniánusz bizánci császár ekkor parancsot adott hadvezérének,
Beliszáriusznak, hogy támadja meg a Ravennát ostromló osztrogótokat.” Mindent
azonban nem kell megmagyarázni. Ha a dolgozatunkat a honfoglaló magyarokról
írjuk, akkor például nem kell kitérni, hogy hol volt a Vereckei-hágó, vagy hogy
hol volt a besenyők őshazája.
A befejezés az olvasó utolsó benyomása dolgozatunkról. Ez lehet
a tömör összefoglalása az elmondottaknak, belefogalmazhatjuk a végső
következtetést, a témát fölvető és az azt lezáró szempontot, valamint ismét
utalhatunk az általunk tett esetleges új eredményekre. Azonban lehetőleg ne ide
kerüljön a mindent eldöntő végső érv. Ebben a részben rámutathatunk még egyszer
az egyes fejezetek, gondolatok közötti összefüggésekre, összességében
magyarázhatjuk meg jelentőségüket. Jó, ha visszakapcsolódunk a kiinduláshoz,
hiszen így láthatjuk, honnan indultunk, hová jutottunk. Esetleg kijelölhetjük a
további kutatások vélhető irányát. A befejezés után lehetőleg ne maradjon
megválaszolatlan kérdés, kivéve ha további kutatási irányokat jelölünk ki az
olvasónak, vagy ha úgy cáfolunk korábbi elméleteket, hogy nem mondunk újat,
mert nincsenek rá források. Viszont semmiképpen ne mentegetőzzünk, hogy erről
vagy arról a részkérdésről miért nem tudtunk írni.
Ha úgy érezzük,
készek vagyunk, következhet az egész dolgozat átfésülése. Pótolhatjuk a
hiányokat, igazíthatunk a gondolatmeneten. Ellenőrizzük, hogy megvan-e minden
fontos részlet. Mindent olyan részletesen tárgyaltunk, amennyire fontos? Az
egyes részek kapcsolódnak-e egymáshoz? A bevezetés és a befejezés illeszkedik-e
a kifejtéshez? Minden állításunkat alátámasztottuk érvekkel? Minden lehetséges
ellenvetést kivédtünk?
Hogy meg tudjuk
állapítani dolgozatunk valóban alkalmas-e a beadásra, még számos alkalommal
kell végigolvasnunk a számítógépünkön, kinyomtatva és akár hangosan. A munkánk
nem az utolsó pont leütésével ér véget, hanem az „utolsó” hiba kijavításával.
Ez magyarul rövid összefoglalás, kivonat. A dolgozat végéhez
csatoljuk abból a célból, hogy ha valaki nem akarja elolvasni az egész
dolgozatot, ebből mégis képet kapjon a tartalmáról. Néhány mondattól legfeljebb
egy oldalig terjedhet. Az a célja, hogy felkeltse az olvasó érdeklődését. Tartalmazza
a témaválasztás indoklását, a dolgozat témájának rövid bemutatását, esetleg
hozzákapcsolja a szakirodalmi előzményekhez. Fel kell vázolni a kutatás
módszerét és az elért eredményeket. Éppen rövidsége okán nem szerencsés, ha
elmerülünk egy részlet ismertetésében. Az ilyen munkák általában konferenciákon
az előadások tartalmának rövid összefoglalására, vagy cikkek végén az
eredményeknek a dolgozat nyelvétől eltérő szövegű áttekintésére szolgálnak.
Ebből következően úgy kell megfogalmazni, hogy önállóan is megállja a helyét.
Több szakon is létezik az úgynevezett „ötperces” (természetesen
az időtartam lehet 5–10–15–20 perc is, az alábbiak ezekre is vonatkoznak)
műfaja. A hallgatók ilyenkor egy kutató életpályájának vagy elvétve egy-egy
elméletnek a bemutatását kapják feladatul. Ezt a dolgozatot írott formában is
be kell adni, de a munkát szóban is elő kell adni. Az elkészült mű időbeli
terjedelme szigorúan 5 perc. (A könnyebb érthetőség kedvéért 300 másodperc.)
Akik még nem hallottak erről, azok sokszor úgy gondolják, hogy az ötperces
annyit tesz, hogy az ember ír egy-két oldalt és felolvassa. Nem így van. Egy jó
ötperces pontosan 300 másodpercig tart. Sem több, sem kevesebb nem lehet. Az
időkorláttól való eltérés legrosszabb esetben sem lehet 10 másodpercnél több.
Hogy miért van erre szükség? Nyilván mindenkiben fölmerül ez a kérdés: nem
túlzás ez egy kicsit? Az elsőéves hallgatók leggyakoribb hibája, hogy nem
tudnak különbséget tenni egy téma írott és elmondott változata között. Így
sokszor előfordul, hogy olyan szavakat és stílust alkalmaznak dolgozataikban,
amelyek szóban még elfogadhatóak, de írott formában nem. Sokszor gondot okoz az
is, hogy világosan és érthetően mutassanak be egy problémát, más esetekben az
időkeretek betartása jelent megoldhatatlan gondokat.
Az „ötperces” segít
abban – ha komolyan vesszük –, hogy megtanuljuk, hogyan lehet világosan és
tömören megfogalmazni egy témát a rendelkezésre álló időkorlátok
figyelembevételével. Ennél a dolgozatnál, mint az összes többinél is, ügyelni
kell arra, hogy legyen bevezetése, befejezése, és ne csak maga a főtéma
szerepeljen. Gondoljunk bele: Az „ötperces” jó, ha kétoldalnyi szöveget jelent.
Ha ezt nem tudjuk kielégítően megoldani, akkor hogyan vállalkozunk arra, hogy
egy ennél nagyobb témát 5–10–15 oldalon bemutassunk? Azoknak is jó gyakorlást
jelent egy dolgozat meghatározott hosszra való elkészítése, akik ilyen jellegű
szemináriumokon nem vesznek részt. A konferenciákon megtartott előadások is
általában kötöttek: 15 vagy 20 percesek. Számos esetben előfordul, hogy egy
hallgató lehetőséget kap tanárától valamilyen konferencián való részvételre.
Nagyon kellemetlen, ha az ember élete első komoly megmérettetésén nem tudja
mondanivalóját végigmondani, mert a levezető elnök az idő túllépése miatt
félbeszakítja. Ha egy „ötperces” csak 20 másodperccel tart tovább a
megengedettnél, az azt jelenti, hogy egy konferencián a mondandónk utolsó
másfél percét már nem mondhatjuk el, mert a levezető elnök – ha elég határozott
– fel fog szólítani az előadásunk abbahagyására.
Az ötperces – és
minden más rövid műfaj esetében – azt tanácsolhatjuk, hogy ne kezdjük
mentegetőzéssel. A „Sajnos dolgozatom az időhiány miatt nem tér ki mindenre, de
igyekezni fogok, hogy a lehető legtöbbet elmondjam az öt perc alatt” kezdet
máris majd 10 másodpercet elvett az értékes időből. Arra is fölösleges
hivatkozni, hogy a téma nem foglalható össze öt perc alatt. Hiszen akkor miért
választottuk?
Ennek a leggyakoribb tanulmányformának a célja, hogy egy adott
témával kapcsolatos korábbi tudásunkhoz hozzátegyen valamit. Ez lehet új
szempont felvetése, eddig észre nem vett összefüggések bemutatása, a régi
ismeretek új látószögből történő összefoglalása, egy eddig vitatott kérdés
lezárása.
Egy könyvet sokféleképpen be lehet mutatni. Ennek egyik
legegyszerűbb formája a könyvismertetés. Ez lehet tárgyilagos bemutatás a
véleményünk ismertetése nélkül, illetve bíráló ismertetés, recenzió. Az elsőn
célja, hogy az olvasó hű képet kapjon a könyvről, anélkül hogy kiderülne,
nekünk mi a véleményünk róla. Ebben az esetben nem minősítünk, nem kritizálunk,
csak leírjuk vázlatosan a könyv tartalmát. Lehetőleg minél pontosabban kövessük
a szerző gondolatmenetét, viszont el lehet hagyni a bizonyítóanyag jelentős
részét. Jól kell tudni azonban válogatni: a rossz elrendezés alaposan
eltorzíthatja a mondanivalót. Bemutathatunk fontosabb fejezeteket
részletesebben, míg általunk kevésbé fontosnak tartottakat rövidebben.
A recenzió nem egy
megjelent mű bírálatát jeleni. Sajnos hajlamos az ember arra, hogy egy-egy
recenzált műben csak a hibákat keresse, hogy a recenzióban megjegyezhesse: „Sajnos
a szerző hibásan értelmezte a latin szöveget…; A szerző nem ismeri X. Y.
alapvető munkáját…” Bár a recenziónak az is a feladata, hogy a hibákra
rámutasson, nemcsak ebből áll. Elsősorban bemutatnia kell a művet. Miről szól?
Ki a szerzője? Milyen forrásbázist használ? Korszerű-e? Mikor íródott? Honnan
indul és hová jut el? Milyen eredményei vannak? És így tovább. Elsősorban erre
kíváncsi az olvasó. Próbáljunk kutatómunkát végezni, ne elégedjünk meg csak
azzal, amit
a könyvben találunk. A jó recenzió messze túlmutat a könyvön: hozzá kapcsolódó,
de az olvasó számára nem egyértelmű összefüggésekre mutat rá, elhelyezi azt a
kérdés szakirodalmában (jó/rossz összefoglaló, új eredmények, egy kérdés
lezárása stb.). Az is érdemel néhány szót, hogy a választott mű milyen kutatási
keretbe illeszkedik.
Természetesen, ha az
adott munka tendenciózusan hibázik, akkor arra fel kell hívni a figyelmet.
Egyre azonban vigyázzunk: a recenziónkat olvasni fogják. Sokan el szokták ezt
felejteni, mint ahogy azt is, hogy olvasni fogja a recenzált mű szerzője is. És
esetleg válaszol rá. Ezért minden mondatunkat támasszuk alá. Aki könyvet
jelentet meg, valószínűleg nagyobb tekintély, mint mi. Csak egyféleképpen
maradhatunk talpon egy vele való vitában: ha igazunk van. Kockázatos
vállalkozás ez, egy recenzió semmiségnek tűnik, de ha megjelenik, akkor már nem
az.
Lényeges szempont a
recenzált munka kiválasztásánál, hogy a mű új legyen, azaz ne legyen 2–3 évnél
régebbi. A kisebb példányszámban külföldön megjelent nehezen megszerezhető
művek ismertetése, recenzálása fontos feladat. Különösen így van ez, olyan
művek esetében, amelyek nem világnyelven íródtak, de egy tudományterület
szempontjából fontos eredményeket tartalmaznak. Például a magyar középkori
történelem bizonyos témaköreinek kutatása kapcsán figyelmet érdemel a szlovák,
lengyel, cseh, román, szerb, bolgár nyelvű forráskiadás és szakirodalom. Aki rendelkezik
egy-egy szomszédos vagy távolabbi nyelv és kultúra ismeretével, könyvismertetés
és recenzió révén mások számára is hozzáférhetővé teheti az adott nyelven
megjelent legújabb kutatási eredményeket.
A bírálat egy munka hibáira hívja fel a figyelmet, de
természetesen a benne levő új és fontos eredményeket is érdemes megemlíteni. A
legfőbb cél, hogy a bírált könyv vagy cikk szerzőjét a saját álláspontja
megvédésére, vagy a mi álláspontunk elfogadására késztessük. Ezt a műfajt csak abban
az esetben alkalmazhatjuk, ha a bírálandó műnek súlyos módszertani, tartalmi
vagy formai hiányosságai vannak. A bírálat esetében fokozottan érvényes az,
hogy kerülnünk kell a személyeskedéseket. Vagyis nem írhatjuk:
„A
szerző, ahogy már tőle megszokhattuk…”
Mindig szem előtt
kell tartanunk, hogy a bírálat az adott műnek szól és nem az írójának. Nem egy
életművet bírálunk, hanem az életmű egyetlen kis szeletét, amelyből nem lehet
általánosítani.
Olyan kutatókkal,
akik a közmegegyezésen alapuló normákat nem fogadják el (pl. sumér-magyar
rokonság hívei), vagy akiknek tudományos felkészültsége az elvárható szintet
nem üti meg, tudományos vitát folytatni nem érdemes.
Az előadások – még inkább, mint az írott cikkek – a közönségnek
szólnak. Itt különösen ügyelni kell a helyes és pontos fogalmazásra, hogy a
hallgatók első hallásra felfoghassák a mondat értelmét. Ha a hallgató valamit
nem ért, nem olvashatja újra el az előző mondatokat, mint az írott szövegben.
Ha egy-egy mondat bonyolultabb vagy nehezen érthető, és a hallgató eltöpreng
azon, mit is akart ezzel mondani az előadó, akkor a következő két–három
mondatról már le is maradt.
Éppen a könnyebb
követhetőség kedvéért az előadásban gyakoribbak lehetnek az egyes részek
közötti összekötő szövegek, mint egy cikkben:
Térjünk
rá a második pontra…
Befejezésül
még azt szeretném közölni…
Összefoglalva
az elhangzottakat…
A beszéd egyes részei
logikusan, világosan kapcsolódjanak egymáshoz. Hatásos, figyelemfelkeltő
bevezetéssel ajánlott kezdeni, és végül tömör összefoglalást adni, hogy a
hallgató figyelmét újra a főbb gondolatokra irányítsa. A beszéd viszont ne
legyen érthetetlenül tömör. Ha állításaink bizonyításához sok adatot használunk
fel, akkor vagy kiosztott lapokon (handout), vagy kivetítőn mutassuk be az
adatokat. Egyik esetben sem kell minden adatot ismertetni, ellenben magyarázzuk
el, mi látható az ábrán/táblázatban/térképen stb. Ha ezt nem tesszük meg, akkor
a hallgatóság belemerül a kiosztott lapok tanulmányozásába, és nem tud odafigyelni
az előadásra vagy fordítva: az előadásra figyel, és hiába adtuk neki oda az
adatokat.
Az előadások szövegét
is meg kell írni. A konferenciákon általában húsz perc áll rendelkezésünkre,
hogy mondanivalónkat kifejthessük. Ahhoz pedig, hogy vázlatból összefüggően
pontosan húsz percig beszéljen valaki, úgy, hogy mindent elmondjon, amit el
akart mondani, nagy gyakorlat kell.
A
dolgozathoz hozzátartozó formai elemek
Minden
szemináriumi dolgozat és szakdolgozat címlappal készül. Hogy mi kerüljön a szakdolgozatok
címlapjára, azt általában előírják (erre lásd az adott tanintézet
szabályzatát). A szemináriumi dolgozatok címlapját a szemináriumvezető tanár
határozza meg. Általánosságban azonban megállapítható, hogy a címlapnak vannak
olyan elemei, amelyek nem maradhatnak el. Ezek az alábbiak:
1. A
dolgozat írójának a neve
2. A
dolgozat írójának szakja/szakjai, évfolyam-megjelöléssel
3. A
dolgozat címe
4. A
dolgozat készítésének éve
5.
Az a tanintézet, ahol a dolgozat készült, a kar megjelölésével
Emellett vannak olyan elemei, amelyek nem
kötelezőek, de a tanárunknak vagy az egyéni ízlésünknek megfelelően
feltüntetendő vagy feltüntethető:
6. A
város neve, amelyben a tanintézet található
7. A
szemináriumvezető tanár neve
8. A
szeminárium címe
9. A
dolgozat műfajának megjelölése
Szegedi Tudományegyetem
Bölcsészettudományi Kar
Az ujgurok története
Balogh
Gábor
V.
történelem, III. angol
2001
|
|
Szegedi Tudományegyetem
Bölcsészettudományi Kar
Szeged
Az ujgurok története
Kovács Aladár
tanársegéd
Az avarok története szeminárium
Balogh Gábor
V. történelem, III. angol
2001
|
A címlap nem visel
sorszámot, következésképpen a dolgozat első oldala az, ahol a főszöveg kezdődik.
Szemináriumi dolgozatok esetében ne írjunk tartalomjegyzéket. Ez
alól azok a dolgozatok sem kivételek, amelyekben a főszöveg fejezetekre van
bontva, ugyanis egy 5–20 oldalas dolgozat tartalma e nélkül is könnyedén nyomon
követhető.
A szakdolgozatoknál,
tudományos diákköri dolgozatoknál (TDK) – vagyis általában a hosszabb,
fejezetekre tagolt munkáknál – kell tartalomjegyzéket készíteni.
Általánosságban elmondható, hogy azoknál a munkáknál, ahol a szöveg könnyen
áttekinthető (max. 20 oldal), nem kell, az ennél nagyobbaknál ajánlatos
tartalomjegyzéket alkalmazni.
A
tartalomjegyzékeknek sok fajtája van, ezek közül mi csak néhányat mutatunk be.
Ezekből két szempont szerint lehet választani. Egyrészt az esztétikai, ez –
legalábbis részben – szubjektív, és a dolgozat típusa által megkívánt módon,
amely objektív.
a)
változat
2. A
magyarság a 10. században
2.1.
A magyarság politikai története
2.1.1.
A kalandozások
2.1.2.
A belpolitikai helyzet
2.2.
A magyarság társadalma
2.2.1.
A hatalommegosztás kérdése
2.2.2.
A trónharcok
2.2.2.1. Taksony
fejedelem
2.3.
A magyarság gazdálkodása
3.
Összefoglalás
Ebben a
tartalomjegyzékben az egyes fejezetek arab számokat kaptak, az alfejezetek
pedig a fejezet számozását kiegészítő számot.
Ennek a rendszernek
fő előnye a következetesség és a jó hivatkozhatóság. Többszerzős kézikönyv vagy
monográfia esetében hasznos, így mind a kereszthivatkozások, mind a
visszakeresések könnyebbek.
pl. „Erre lásd
részletesen 1.2.3.2. fejezetet.”
A hátránya azonban az, hogy a fejezetek/alfejezetek számai
rendkívül nehezen jegyezhetők meg. Három számnál többet lehetőleg ne
használjunk. Amennyiben – mint a példa esetében is látható – az ágak mélységben
4 vagy ennél is több szintre bomlanak, a dolgozat könnyen követhetetlenné
válik. Ráadásul a szövegszerkesztőben ha kivágunk, beillesztünk vagy
áthelyezünk egy részt, az egész számozás megváltozhat, és kezdhetjük elölről.
b)
változat
A
magyarság a 10. században
A magyarság politikai története
A kalandozások
A belpolitikai helyzet
A magyarság társadalma
A hatalommegosztás kérdése
A trónharcok
Taksony fejedelem
A magyarság gazdálkodása
Összefoglalás
Ennek a
tartalomjegyzéknek az előnye az, hogy a fejezetek számai nem zavarják meg az
áttekintést, könnyen átszerkeszthető a változtatások tükrében. Az egyes
betűméretek, illetve stílusok alkalmazásával a fejezetek, alfejezetek világosan
elkülöníthetők. Hátránya azonban, hogy ha az egyes fejezetek mélységben sok
szintre bomlanak, akkor a tartalomjegyzék a sok stílusnak köszönhetően
zavarossá válhat. Ezért három lépcsőnél lejjebb itt sem érdemes menni.
A megfelelő modell
kiválasztásához érdemes a könyvespolcunkon széjjelnézni, hátha találunk olyan
könyvet, amelynek a tartalomjegyzéke mind a dolgozatunk témájához, mind saját
egyéniségünkhöz, szépérzékünkhöz igazodik.
Érdemes elgondolkodni
azon, hogy a legtöbb olvasó elsőként a tartalomjegyzéket – valamint a
bevezetőt, a befejezést és az irodalomjegyzéket – nézi meg, és egy csúnya,
áttekinthetetlen tartalomjegyzék alapján munkánkról is – már annak elolvasása
előtt – rossz véleménnyel lehet. A tartalomjegyzék ugyanis árulkodik a dolgozat
tartalmáról, az elrendezésről, az egyes részek terjedelméről és arányáról, a
belső összefüggésekről.
A dolgozatok első oldalának az tekinthető, ahol a szöveg első
mondata helyet kap. Ebből következik, hogy a borító nem kap oldalszámot. A
dolgozat oldalszámozását középre vagy a jobb szélre helyezhetjük. Amennyiben
alulra tesszük úgy az első oldalon is kiírjuk, ha felülre, úgy az első oldal –
legfőképpen esztétikai szempontok miatt – számozatlan marad. A
tartalomjegyzéken – ha az előre kerül – szintén nem tüntetjük fel a számot,
viszont ez beleszámít a sorba, így a dolgozat első oldala a 2-es vagy 3-as
számmal kezdődik.
Amikor dolgozatot írunk,
minden adatodat visszakereshetővé kell tennünk. Ezen azt értjük, hogy ha
valakitől egy véleményt, adatot, nézetet, vélekedést
átveszünk, akkor kötelező feltüntetni ennek forrását. Így nem fordulhat elő,
hogy a sajátunkként adunk elő olyan bizonyítást, amelyet már valaki más megírt.
Idegen babérokkal nem szabad dicsekedni. A hivatkozásokra azért is szükség van,
hogy megmutassuk, ismerjük az előzetes kutatásokat a témában. Ha nem akarunk
mindent bizonyítani, utalhatunk így korábbi munkákra, ahol ezt már megtették
előttünk.
Vannak azonban olyan adatok, amelyek nem igényelnek külön
jegyzeteket, mert általánosan elfogadott, közismert tényeket tartalmaznak.
pl.:
1526-ban a mohácsi csatában a
Magyar Királyság hadereje vereséget szenvedett. A király, II. Lajos a menekülés
során életét vesztette.
A Magyar Királyság megalapítója Szent István volt.
Ezek olyan magától értetődő tények, amelyek esetében nem szabad
(tehát nem kell!) hivatkozni irodalomra.
Minden más esetben azonban hivatkoznunk kell. Ez nem szubjektív
megítélés kérdése. A hivatkozott információk kétfélék lehetnek: 1. tartalmi
kivonatok; 2. szó szerintiek.
Az első esetben a szerző gondolatát saját szavainkkal
fogalmazzuk meg. Ilyenkor természetesen nem használunk idézőjelet. A második
esetben a szó szerint idézett szöveg mindig idézőjelbe kerül. Ha úgy veszünk át
szó szerint mondato(ka)t, hogy nem tesszük idézőjelbe, az plágium. Mint ahogy
plágiumnak minősül az is, ha ugyan nem szó szerint idéztünk egy műből, de nem
adjuk meg a forrást, nem hivatkozunk semmire, hanem úgy adjuk elő, mintha a mi
gondolatunk lenne. És ha erre a témavezetőnk rájön, az roppant kínos. Egyfelől
feltehetően igen jól ismeri a kiadott szakirodalmat, másfelől sok történésznek
vannak olyan sajátos szófordulatai, vagy olyan a stílusa, hogy ki lehet
találni, kitől származnak a mondatok, még ha a dolgozatíró nem is jelezte azt.
És ez akár a félévi jegy megtagadásával is járhat.
A lázadás túl
a Dunán tört ki. Ott voltak a fejedelmi család birtokai, ott terjedt el
leginkább az új vallás. Az elégületlenek vezére Koppány volt, a tar
Zirind fia, aki állítólag Istvánnal rokonságban is állt, mégis el akarta őt
űzni, és a pogány vallást szándékozott visszaállítani. Somogyból, ahol Koppány
szállása volt, István földjére rontottak a lázadók, pusztítva, öldökölve, s úgy
vonultak Veszprém falai alá, hogy azt megvívják.
Oly
hirtelen támadt s oly gyorsan terjedt a fölkelés, hogy István székhelyéről
Esztergomból, a Duna másik partjára húzódott, nehogy meglepjék. Itt gyűjtötte
össze hadait, Hunt és Pázmán testőrségének parancsnokai
itt
avatták német módra lovaggá.
Az idézett szöveg stílusa, szófordulatai egyértelműen arra
utalnak, hogy a szerző nem maga fogalmazta a kérdéses részt. Olyan szavakat
használ (elégületlenek, Veszprémet megvívják), olyan a mondatszerkesztése (pl.
Hunt és Pázmán testőrségének parancsnokai itt avatták német módra lovaggá),
amely inkább 80–100 évvel ezelőtti írókra jellemző. Ugyanerről árulkodik az az
igen gyakori hiba a különféle dolgozatokban, hogy szerzőik a régebbi
szakirodalom szó- és névhasználatát kritika nélkül átveszik. Ez nem csak azt
jelenti, hogy a készítője nem volt elég figyelmes, de arra is utal, hogy a mai
történeti irodalom szóhasználatával sincs tisztában, vagyis nem kielégítő
mértékben ismeri a szakirodalmat. A fentebbi idézetben erről árulkodnak a
dőlten kiemelt nevek, ezeket ugyanis ma már nem a 19. században elterjedt
formában használjuk. Ezeknek ma Dunántúl, Tar Szerénd, Hont és Pázmány
a szokásos alakja.
A szó szerinti idézésnél az eredeti szöveget a lehető
legnagyobb pontossággal, betűhíven adjuk vissza. Megtartjuk ez elírásokat, a
korabeli helyesírást, az eredeti központozást.
Vámbéry azt írja a
magyar nyelvről: „És mégis ki a magyar és finn-ugor nyelvek közti viszonyt némi
figyelemre méltatja, meg fog győződni, hogy a török-tatár nyelvekkeli rokonság
csak második foku, és hogy a magyar elsö fokon csak a finn-ugor
nyelvekkel, még pedig a vogul nyelvvel áll közelebbi rokonságban” (Vámbéry
1869, 114).
Ha az idézetben további idézet van, akkor azt ún. francia
idézőjelbe (magyarul varjúláb) tesszük.
Györffy György a kazárok
segédnépeiről írja: „A X. századi Maszúdi szerint Kazárországban »vannak…
oroszok (Rūs) és
szlávok (Saqāliba),
akik a főváros egyik oldalán laknak, s halottaikat… elégetik«” (Györffy 1990,
61).
A szó szerinti idézet ne legyen hosszabb 4–5 sornál, az ennél
hosszabb idézeteket tartalmi idézetként illesztjük be a munkánkba. A tartalmi
összefoglalás, idézet lehetőleg rövidebb legyen, mint az eredeti szöveg. Ha az
idézetből valamit kihagyunk, azt három ponttal, ha hosszabb részt hagyunk ki,
azt szögletes zárójelbe tett három ponttal jelöljük.
Németh Gyula azt írja
Levediáról: „A magyarság nagy része Baskíriából vonult ki 830–850 körül… a Don
és a Duna alsó folyása közé eső területre” (Németh 1990, 218).
„A Fekete-tengertől
északra elterülő füves pusztaságon 1054-ben jelentek meg először a kun lovas
csapatok az úzok nyomában. […] 1071-ben a Dnyepertől nyugatra, a Kijevi
Fejedelemség délnyugati határánál találjuk a kunokat” (Pálóczi Horváth 1996,
19).
Ha az idézethez bármilyen kommentárt fűzünk, azt minden esetben
szögletes zárójelben jelezni kell. Így például ha felhívjuk a figyelmet a
helyesírási vagy más hibára, azt a [sic!] szócskával tesszük. Ha valamit
kiemelünk, azt a nevünk monogramjával együtt a követezőképpen jelezzük: pl.
[Kiemelés tőlem. – H. B.] A tudományos írásokban hallgatólagosan elfogadott
szabály, hogy ha egy idézethez (akár szó szerinti, akár tartalmi) nem fűztünk
kritikai megjegyzést, akkor egyetértünk az abban foglaltakkal.
Hivatkozni csak olyan munkára szabad, amelyet olvastunk.
Előfordulhat, hogy bizonyos munkákat nem tudunk elérni, de a dolgozat
szempontjából fontosnak tarjuk megemlíteni. Ekkor a következőképpen járjunk el:
Az angolszász
törvénykönyvek prológusai kevésbé árulkodnak a királyi hatalom
legitimációjáról. A hitelesnek tartott 7–8. századi törvénykönyvek közül,
egyedül Ine (688–694) nyugati-szász király törvénykönyvének prológusa
tartalmazza az „Én, Ine Isten kegyelméből a nyugati-szászok királya” formulát
(Charter and Laws. In: English Historical Documents c. 500–1042.
I. Ed.: Dorothy Withelock, London, 1955, 357–372. – idézi: Szántó 1997,
151).
Ezzel jelezzük azt, hogy nem
láttuk eredetiben az említett forrást (English Historical Documents),
illetve – még ha láttuk is – hogy nem mi bukkantunk rá arra az adatra. Ilyen
esetekben azonban érdemes mértéket tartani. Egy opponensben nem kelt jó
benyomást, ha munkánk majd minden oldalán arra hívjuk fel a figyelmet, hogy
fontosnak ítélt műveket nem tudtunk használni. Ebben az esetben két
lehetőségünk van. Vagy megelégszünk az eddig összegyűjtött hivatkozásainkkal,
és csak elvétve teszünk említést a számunkra megszerezhetetlennek bizonyuló
munkákra, vagy várunk a dolgozatunk leadásával.
Csak addig kell – és illik – egy könyv idegen nyelvű
változatára hivatkozni, amíg nincs mérvadó magyar fordítása. Ha ez utóbbi
megjelent, már nem szokás az eredeti műre hivatkozni, hiszen nyilvánvaló, hogy
a könnyebben érthető magyar fordítást használjuk. Ez alól csak abban az esetben
lehet kivétel, ha a fordítás eltér az eredetitől, vagy az eredeti nyelven való
idézés elengedhetetlenül szükséges (kifejezések, fordulatok).
Ha egy már korábban megjelent műveket tartalmazó gyűjteményes
kötetből idézünk, akkor érdemes inkább az eredeti megjelenési helyet megadni.
Például felhasználjuk Németh Gyula Keleti eredetű magyar
ruhanevek című tanulmányát, amely eredetileg a Nyelvtudományi Közlemények 50
(1936) számában, a 321–328. oldalon jelent meg. Mi azonban ezt az 1990-ben
napvilágot látott Törökök és magyarok című gyűjteményes munka II.
kötetében (Budapest: MTAK) olvastuk, ahol a 158–165. oldalakon van a tanulmány,
de meg vannak adva az eredeti megjelenés bibliográfiai adatai is. Tehát
ilyenkor hivatkozzunk az eredetire.
Ezzel természetesen csak akkor élhetünk, hogy ha a kötet
megtartotta az eredeti kiadás által használt oldaltükröt. Ha nem, akkor a
gyűjteményes kötetet kell feltüntetni a bibliográfiában. Nagyon kell ügyelni
arra, hogy sok esetben a szerzők a korábban már megjelent műveket tartalmazó
gyűjteményes köteteikben az eredeti munkáikat kisebb vagy nagyobb mértékben
megváltoztatják, amiket sok esetben nem is jelölnek.
Például Györffy György A magyarság keleti elemei
(Budapest: Gondolat, 1990) című könyvének csupán az előszavában utal a
változtatásokra, a tanulmányok végén az eredeti lelőhely szerepel:
„Keleti népelemeinkkel
kapcsolatos kutatásaimat doktori disszertációmmal, az 1939 végén megjelent ’Besenyők
és magyarok’ c. tanulmánnyal kezdtem meg. …egy fél évszázada annyi javítást
és pótlást eszközöltem az eredeti munkán, hogy jobbnak láttam átírni. […] A
székelyek korai történetével négy ízben foglalkoztam. E dolgozatokból,
melyekben a kérdést más-más oldalról közelítettem meg, e kötetben felfogásom
módosulása ellenére némi rövidítéssel hármat leközöltem” (Györffy 1990,
8–9).
Hogy melyik munkát használjuk eredetiben, az a szakdolgozaton
belüli szerepével függ össze.
Amennyiben forrásra hivatkozunk, úgy amennyiben azt eredeti
nyelven is el tudjuk olvasni, illik a kritikai kiadásra is hivatkozni. Ezt
akkor is megtehetjük, ha a szöveget mások segítségével, de leellenőriztük. Ha
egy műnek van olyan magyar fordítása, amelyet mi is használtunk, akkor a
tudományos tisztesség azt megkívánja, hogy a kritikai kiadás mellett arra is
hivatkozzunk a dolgozatunkban. Ebben az esetben a hivatkozásban elsőként a
kritikai kiadás, majd a fordítás kerül lejegyzésre, függetlenül a megjelenés
évétől.
a) A hivatkozások kerülhetnek
a szövegbe:
Árpád halálát a szakirodalom 907-re
helyezi (Katona 1987, 34; Kristó 1980, 123–124).
Ebben az esetben a hivatkozások a gondolat utolsó mondatának
végén, zárójelben szerepelnek, az írásjel előtt. Ha több szerzőre hivatkozunk,
akkor vagy időrendben utalunk rájuk vagy ábécérendben, ha azonos évben
megjelent munkákról van szó.
A kabarok megtelepedéséről ugyan
forrásaink nincsenek, ennek ellenére lokalizálták őket Nyitra és Bihar
vármegyék területére, a Felső-Tisza vidékére és a pécsi püspökség területére is
(Györffy 1987, 23; Mesterházy 1988, 23; Kristó 1992, 45).
A fenti példa az előbb említett módszernek egy változata. Mivel
azonban így nem tudjuk meg, ki mit gondol, helyesebb a következő mintát
választani, amelyben a hivatkozást a mondatban a logikai helyére tesszük, így
elkerülhetjük a félreértéseket:
A kabarok megtelepedéséről ugyan
forrásaink nincsenek, ennek ellenére lokalizálták őket Nyitra és Bihar
vármegyék területére (Györffy 1987, 23), a Felső-Tisza vidékére (Mesterházy
1988, 23) és a pécsi püspökség területére is (Kristó 1992, 45).
A szövegközi hivatkozás tartalmazza a szerző nevét (csak
vezetéknév!!!), művének kiadási idejét, az oldalszámo(ka)t, amelyeken az adott
információ megtalálható. Ha két vagy több egymást követő oldalt kívánunk
idézni, akkor az első oldal és az utolsó oldal számát írjuk ki, és közéjük
gondolatjelet rakunk. A számok és a kötőjel közé nem kell szóközt tenni. Ha az
oldalak nem egymást követik, akkor az egyes oldalszámokat mind kiírjuk, és
közéjük vesszőt, a vessző után szóközt teszünk. Ha egy zárójelben több szerzőre
történik hivatkozás, akkor az egyes hivatkozások közé pontosvessző kerül.
A Helytartók nemzetségét Húrin
nemzetségének nevezték, mert őse a Minardil király idejében (1621–34)
tárnokoskodó Emyn Annûn-i Húrin volt, egy előkelő númenori ház sarja
(Katona 1876, 32). Utána a királyok mindig az ő leszármazottai közül
választottak Helytartót (Katona 1876, 53–58), Pelendur kormányzása után pedig a
tisztség örökletessé vált, mintha királyi méltóság volna, és apáról fiúra, vagy
a legközelebbi rokonra szállt (Katona 1876, 59, 65, 98).
Hivatalba lépésekor minden helytartó
letette az esküt, hogy „a király nevében fog kormányozni, amíg ő vissza nem tér”.
Ezek a szavak azonban nemsokára üres formasággá váltak, és a Helytartók
uralkodása semmiben sem különbözött a királyokétól (Katona 1876, 124; Tolkien
2002, 408)
b) A hivatkozás kerülhet még
a lábjegyzetbe vagy a végjegyzetbe.
A lábjegyzet az oldal alján kap helyet, a végjegyzet a dolgozat
végén található. Mivel ez utóbbi forma a számítógépek megjelenésével
erőteljesen visszaszorult, most nem tárgyaljuk. A dolgozatoknál se alkalmazzuk,
elsősorban kényelmi szempontok miatt. Bizonyára mindenkinek vannak kellemetlen
tapasztalatai az állandó hátra-, aztán visszalapozgatásról.
A lábjegyzetbe került hivatkozások típusai az alábbiak:
1. Katona 1987, 34.
2. Katona Tamás A muglik.
Budapest: Mese-mesketekiadó, 1987. (a továbbiakban Katona 1987) 34.
3a. Katona Tamás A muglik.
Budapest: Mese-mesketekiadó 1987. (a továbbiakban Katona A muglik) 34.
3b. Katona Tamás A muglik története
napjainkig. Budapest: Mese-mesketekiadó 1987. (a továbbiakban Katona A
muglik…) 34.
4. Katona Tamás A muglik. Budapest:
Mese-mesketekiadó 1987. (a továbbiakban Katona) 34.
Az első és második esetben ugyanúgy járjunk el, mint a
szövegközi jegyzetek esetében. A harmadik esetben a szerző neve mellé a cím,
vagy ha az túl hosszú, annak rövidítése kerül. A rövidítés általában a szerző
neve és a mű címének egy jellegzetes szava (a kulcsszó). A negyedik esetben, ha
ilyen nevű szerzőtől csak egy munkát idézünk, akkor nem írjuk ki a könyv címét
vagy a megjelenés évét. Fontos, hogy az oldalszám után ne tegyünk olyan jeleket
(p.; o., old.), amelyekkel ezt erősíteni kívánjuk, nincs rá semmi szükség. Csak
akkor tehetünk kivételt, ha az idézett műnek a szám nem az oldalszámát jelenti,
hanem más tagolását (pl. fejezet, szakasz, sorszám, jegyzet stb.).
Katona A muglik 2.
fejezet
Katona A muglik.
34.
Katona 34.
Katona i. m. 34.
Az öt eset közül a szemináriumi dolgozatokban az első az
ajánlott. Ez nem azt jelenti, hogy a többi rendszer ismerete fölösleges. Ezeket
használja ugyanis több olyan folyóirat, kötet, amelyeket mi is kézbe vehetünk.
Ha pedig tudományos munkát végzünk, akkor fontos, hogy az egyes rendszerek
között eligazodjunk. A utolsó megoldást sok folyóirat használja, de hosszabb
művek esetén ez a hivatkozási rendszer teljesen visszakereshetetlen. Mit
tegyünk olyankor, ha egy monográfiának csak a 3. fejezetét olvassuk el, mert
arra van szükségünk, és a 159. oldalon azt találjuk, hogy Katona i. m.? A
harmadik oldalon idézték már, vagy csak a 132. oldalon? Roppant bosszantó tud
lenni az ilyen, az olvasót teljesen értelmetlen plusz munkára kényszerítő
jelölési rendszer. A hivatkozások esetében tetszés szerint dönthetünk arról,
hogy a szövegbe vagy lábjegyzetbe kerüljenek. A két rendszer keverése azonban
nem szerencsés.
A dolgozatírásnál el kell döntenünk azt is, hogy a szerzők
nevét a hivatkozásokban milyen betűkkel írjuk. A legelterjedtebb a normál
betűtípus, ma már azonban terjed a kiskapitális kiemelés.
Katona Tamás A muglik. Budapest: Mese-mesketekiadó,
1987. (a továbbiakban Katona
1987) 34.
A Kiskapitális
nem azonos a nagybetűkkel! A
kiskapitális olyan nagybetűs forma, amelyben a betűk a nagybetűkkel alakilag
egyeznek, de kisebbek. A tulajdonnevek kezdőbetűjét ilyenkor is nagybetűvel
kell írni: Katona és nem katona.
A kiskapitális használatának az esztétikai szempontok mellett
praktikus oldala is van. Így ugyanis a szövegen belüli hivatkozások esetében a
nevek világosan elkülönülnek. A lábjegyzetekben csak annyiban indokolt a
használata, hogy ha egy lábjegyzeten belül több munkára hivatkoznak, akkor az
egyes munkák szerzőinek nevei gyorsan áttekinthetőek az eltérő betűtípusnak
köszönhetően. Természetesen ha ezt a módszert használjuk, akkor minden
hivatkozásra alkalmaznunk kell.
Hivatkozás szótárakra, kézikönyvekre
Szinte minden szótárnak van
az adott tudományágban használt közkeletű rövidítése. Vannak olyan szótárak,
lexikonok – bizonyos esetben kézikönyvek vagy forráskiadványok – amelyet egy,
esetleg két szerző írt, de az előbbi megállapítás ezekre is érvényes lehet,
ezért ilyenkor sem a szerző/szerzők nevével, hanem a közkeletű rövidítéssel
hivatkozunk, és a bibliográfiába is ezzel a rövidítéssel vesszük fel.
FNESz = Kiss Lajos (1988) Földrajzi nevek etimológiai szótára
I–II. Budapest: Akadémiai Kiadó.
ÁMTF = Györffy György (1963–1998) Az Árpád-kori Magyarország
történeti földrajza I–. Budapest: Akadémiai Kiadó.
Elvileg ugyan hivatkozhatnánk rá úgy is, hogy Kiss 1988, Györffy 1998, de ezt ritkán szoktuk. Helyette körülírást
alkalmazhatunk:
Kiss Lajos véleménye szerint Fehérvár a
nevét fehér falairól kapta (FNESz II. 234).
A dolgozatban lehetnek belső
hivatkozások is. Ha a vége felé jónak látjuk, hogy felhívjuk a figyelmet egy
korábban már idézett adatra, akkor nem kell újra leírnunk azt, hanem
megtehetjük, hogy visszautalunk rá.
Hosszabb dolgozat esetén:
A magyarok esetében is megfigyelhető ez (lásd a 23. oldalon).
Rövidebb dolgozat esetén:
A magyarok esetében is megfigyelhető ez (lásd fentebb).
vagy
A magyarok esetében is – mint már utaltunk rá – megfigyelhető
ez.
Ha a dolgozatunk rövid, vagy a visszautalás alig néhány
oldallal korábban leírtakra vonatkozik, akkor nem szükséges ennek teret
szentelni. Induljunk ki abból az optimális esetből, hogy az olvasó az 5–10
perccel korábban olvasottakra még emlékszik.
A dolgozatban lehetőleg ne tengjenek túl a belső hivatkozások.
A szerző ezzel ugyanis azt sugallja, hogy nem tudott rendet rakni a
gondolataiban, és erre csak a dolgozat elkészítése után döbbent rá. Ha a
dolgozat vázlata jó volt, a tartalomjegyzék, illetve a fejezetcímek világosak
és követhetőek, akkor a dolgozat kevés belső hivatkozást igényel. Rendkívül
zavaró tud lenni, ha egy munkában a szöveg gondolatmenetének követéséhez maga a
szerző lépten-nyomon a mű lapozgatására kényszerít. A legfurcsább kétségkívül
az az eset, ha a szöveg egyszerű átrendezésével ez elkerülhető lenne.
A belső hivatkozásoknál nagyon kell ügyelni arra, hogy
amennyiben oldalszámokra hivatkozunk, akkor a szövegszerkesztő programok miatt
még az utolsó nyomtatásnál is elcsúszhat a szöveg. Az is előfordulhat, hogy az
utolsó átnézés során beleírtunk az elejére egy újabb bekezdést, és így minden
fél oldallal hátrébb került. Ha csak tehetjük, igyekezzünk ne oldalszámokra –
vagy jegyzetszámokra – hivatkozni, hanem inkább válasszuk azt a megoldást, hogy
az egyes fejezetek számát adjuk meg, feltéve, ha azok nem olyan hosszúak, hogy
az adat visszakeresését megnehezítik.
Szólnunk kell még a jegyzetekről is, amelyek nem azonosak a
hivatkozásokkal. A zavart az okozza, hogy lábjegyzetek is lehetnek
hivatkozások, viszont a jegyzetek legtöbbször lábjegyzetek. A jegyzetek a
főszöveg gondolatmenetébe közvetlenül nem illeszkedő, de az adott témához
kapcsolódó magyarázatok, megjegyzések, értelmezések, amelyek a főszövegben
elhelyezve megbontanák annak menetét, elhagyásuk azonban fontos információtól
fosztaná meg dolgozatunk olvasóját. Kissé leegyszerűsítve: azon céduláinkból
lesznek a jegyzeteink, amelyek a dolgozat főszövegében nem kerültek
felhasználásra, de amelyeket mégsem akarunk kihagyni a munkánkból. Nem szokás
bizonyításokat, állítások cáfolatait jegyzetbe tenni, mert ez azt mutathatja,
hogy nem tartjuk elég fontosnak a kérdés szempontjából. A jegyzetben viszont
megemlíthetjük – ha biztosak vagyunk abban, amit állítunk –, hogy vannak, akik
ezzel nem értenek egyet. Vigyázni kell azonban a jegyzetek hosszúságával. A túl
sok vagy hosszú jegyzet megtöri az oldalt, nehézkessé teszi az olvasást. Ez
esetben jobb, ha beépítjük az információkat a szövegbe.
A lábjegyzetek szolgálhatnak a köszönetnyilvánítások
elhelyezésére is. Ha a munkánkat valaki szakmailag segítette, úgy annak mértéke
szerint egy lábjegyzetben (méghozzá az elsőben) ezt megköszönhetjük. Milyen
esetekben érdemes ezt megtenni? Ha valaki egy fontos könyvet ad kölcsön, vagy
fölhívja a figyelmünket egy alapvető munkára, akkor nem kell ezt külön
megköszönni. Általában az ember igyekszik másoknak a segítségére lenni, de az
ilyen szintű segítség nem tekinthető olyan mérvűnek, amely a dolgozat tartalmát
nagymértékben befolyásolta. Akkor kell köszönetnyilvánításhoz folyamodnunk, ha
a dolgozat elkészítése során a segítő személy rendszeres szakmai segítséget
nyújtott nekünk, vagy ha olyan adatot, illetve publikációt juttatott el
hozzánk, amelyet más módon csak nagy nehézség árán vagy sehogyan sem sikerült
volna beszereznünk.
A lábjegyzeteket általában kisebb betűvel is szedik, mint a
főszöveget. A jegyzet mindig mondat, még ha hivatkozás is: nagybetűvel kezdjük,
és pontot teszünk a végére.
Lehetőleg kerüljük el a keresztbeutalásokat, a
szövegszerkesztők világában ugyanis elég egyetlen kitörölt és/vagy pótlólag
beírt lábjegyzet, és az egész számozás elcsúszik. Ha mégis keresztbeutalásokat
alkalmazunk, ezekre nagyon vigyázni kell, a kinyomtatott, véglegesnek gondolt
változatban még egyszer ellenőrizzünk mindet. A körbeutalások esetében a
következő módokon járhatunk el:
Lásd 16. jegyzet.
Vö. 16. jegyzet.
Bővebben lásd 16. jegyzet.
Amikor a dolgozat elkészül, mindig ellenőrizzük, hogy a
hivatkozásainkban levő művek a bibliográfiánkban megvannak-e. Inkább olyan
művek is szerepeljenek az irodalomjegyzékben, amelyekre nem hivatkoztunk, mint
hogy néhány munka kimaradjon belőle.
Általában háromféle
bibliográfia kerülhet a kész dolgozat végére. Az egyik az irodalomjegyzék
típusú: ez a ténylegesen áttekintett műveket tartalmazza, függetlenül attól,
hogy beledolgoztuk-e a munkánkba. A másik a válogatott vagy ajánló
bibliográfia: ez inkább áttekintő, rendszerező, belekerülhet a továbbvezető
irodalom is. Ezt általában könyvekben szokás alkalmazni.
A szemináriumi dolgozatokban, szakdolgozatokban leginkább a
harmadik típust javasoljuk; ez a Hivatkozott irodalom: a nevéből következően ez
csak azokat a műveket tartalmazza, amelyekre ténylegesen hivatkoztunk a
munkánkban. Ha ezt valaki átnézi, látni fogja, mennyire vagyunk járatosak a
téma irodalmában, mit használtunk fel. Az egyszerűség kedvéért a továbbiakban
ezt a típust nevezzük Irodalomjegyzéknek, illetve Bibliográfiának.
Az irodalomjegyzékben az egyes tételeket a magyar ábécé alapján
ábécérendbe szedve soroljuk fel. Ha semmi nem indokolja az eltérést, akkor a
magyar szokást követve az alábbi szabályokat alkalmazzuk.
A rövid és a hosszú magánhangzók között csak akkor teszünk
különbséget, ha más eltérés nincs a nevek között.
Győrffy András
Györffy György
Győrffy György
Győrffy István
A régies helyesírású magyar és az idegen írású neveket az
íráskép alapján soroljuk be.
Deguignes
Deny
Doerfer
Donner
Schliemann
Siklósi
Vörös Gyergely
Weörös János
Wörös Anna
Ha az idegen név valamely betűje a magyar ábécé betűjétől
csupán egy mellékjelben különbözik, azt nem tekintjük önálló betűnek (pl. s, ś,
š) és a mellékjel nélküli alak alapján soroljuk be a nevet.
Šachmatov
Scharlipp
Schneider
Schubert
Schütz
A betűrendbe soroláskor a nevek előtt álló ifj., dr.,
gróf elemeket sosem, a de, von elemeket általában nem
vesszük figyelembe. Ez utóbbiakra általános szabály nem adható, ha
névkiegészítő, mint a von a németeknél (pl. von Beethoven) vagy a van
a hollandoknál (pl. van der Leeuw), akkor nem számít a betűrendbe
soroláskor, ha a név szerves része, mint többnyire a de a franciáknál
(pl. De Gaulle), akkor viszont igen. Nyilvánvaló, hogy az orientalista gróf
Kuun Gézát a K betűnél kell keresni, a vallástudomány kiemelkedő képviselőjét,
van der Leeuw nevét az L-nél, von Beethovent a B-nél.
A nevekhez tartozó betűket régen nem vették figyelembe, a
számítógép azonban nem tud különbséget tenni. Ezért ma inkább vesszővel
elválasztva a név után írjuk ezeket.
Takács Miklós
H. Tóth Imre
Tóth Sándor
Vagy:
Takács Miklós
Tóth Imre, H.
Tóth Sándor
Újabban felbukkan az a megoldás is, hogy a vezetéknév előtt
álló betűt is figyelembe veszik a betűrendbe sorolásnál, ezt a gyakorlatot
azonban nem ajánlatos követni.
Az alábbiakban lássunk néhány
bibliográfia típust:
1. Ebben az esetben a
hivatkozásokban szereplő rövidítéseket találjuk elöl, majd utána
egyenlőségjelet, azután az irodalom feloldását.
Armstrong
1998 = Karen Armstrong: Mohamed.
Az iszlám nyugati szemmel. Budapest: Európa Könyvkiadó, 1998.
Blazovich–Kristó–Makk
1994 = Szent Istvántól Mohácsig. Szerk.: Blazovich László–Kristó Gyula–Makk Ferenc. Szegedi
Középkortörténeti Könyvtár 6. Szeged: Szegedi Középkorász Műhely, 1994.
Cseh
1993 = Cseh János: Apahida. In: HGL
79–81.
FNESz = Kiss Lajos: Földrajzi nevek
etimológiai szótára I–II. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1988.
HGL = Bóna István–Cseh János–Nagy Margit–Tomka Péter–Tóth
Ágnes: Hunok–Gepidák–Langobardok. Történeti régészeti tézisek és
címszavak. Magyar Őstörténeti Könyvtár 6. Szeged: JATE Magyar Őstörténeti
Kutatócsoport, 1993.
Ivanics
1994 = Ivanics Mária: A Krími
Kánság a tizenöt éves háborúban. Kőrösi Csoma Kiskönyvtár 22. Budapest: Akadémiai
Kiadó, 1994.
Kapitánffy
1994 = Kapitánffy István: görögtűz.
In: Korai magyar történeti lexikon (9–14. század). Főszerk.: Kristó
Gyula. Szerk.: Engel P.–Makk Ferenc. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1994. 239b.
Kövér
1994 = Kövér Lajos: Turgot
politikai pályája. Aetas 1994/4. 107–132.
Kristó
1993 = Kristó Gyula: A
Kárpát-medence és a magyarság régmúltja (1301-ig). Szegedi
Középkortörténeti Könyvtár 3. Szeged: Szegedi Középkorász Műhely, 1993.
Ligeti
1940 = Ligeti Lajos: Attila
hunjainak eredete. In: Attila és hunjai. Szerk.: Németh Gyula. Budapest:
Magyar Szemle Társaság, 1940. 11–30.
MEH = A
magyarok elődeiről és a honfoglalásról. Kortársak és krónikások híradásai.
Szerk.: Györffy György. A
történelmi bibliográfiát kieg. Dienes István és Kovács László. Budapest: Osiris
Kiadó, 20025.
MTT = A
mongolok titkos története. Ford.: Ligeti
Lajos. Budapest: Gondolat Kiadó, 1962.
Németh
1940 = Attila és hunjai. Szerk.: Németh
Gyula. Budapest: Magyar Szemle Társaság, 1940.
Németh
1991 = Németh Gyula: A
honfoglaló magyarság kialakulása. Közzéteszi: Berta Árpád. Budapest:
Akadémiai Kiadó, 1991. 2., bővített és átdolgozott kiadás.
Papadakis–Meyendorff
2002 = Papadakis, Aristeides –
Meyendorff, John: A keresztény kelet és a pápaság felemelkedése. Az
egyház 1071 és 1453 között. Bizánc Világa 6. Budapest: Bizantinológiai
Intézeti Alapítvány, 2002.
Róna-Tas
1996 = Róna-Tas András: A
honfoglaló magyar nép. Budapest: Balassi Kiadó, 1996.
Senga
1983 = Senga Toru: Morávia bukása
és a honfoglaló magyarok. Századok 117 (1983) 307–345.
Szallám tolmács =
Szallám tolmács útleírása. Ford.: Kmoskó
Mihály. In: A honfoglalás korának írott forrásai. Főszerk.:
Kristó Gyula. Szerk. Olajos Teréz–H. Tóth Imre–Zimonyi István. Szegedi
Középkortörténeti Könyvtár 7. Szeged: Szegedi Középkorász Műhely. Szeged 1995,
21–23.
2. A második esetben a
hivatkozások az abc sorrend alapján kereshetőek vissza.
Armstrong, K.
(1998) Mohamed. Az iszlám nyugati szemmel. Budapest: Európa Könyvkiadó.
Blazovich L. – Kristó
Gy. – Makk F. (szerk.) (1994) Szent Istvántól Mohácsig.
Szegedi Középkortörténeti Könyvtár 6. Szeged: Szegedi Középkorász Műhely.
Bóna I. et al.
(1993) Hunok – Gepidák – Langobardok. Történeti régészeti tézisek és
címszavak. Magyar Őstörténeti Könyvtár 6. Szeged: JATE Magyar Őstörténeti
Kutatócsoport.
Ivanics M.
(1994) A Krími Kánság a tizenöt éves háborúban. Kőrösi Csoma Kiskönyvtár
22. Budapest: Akadémiai Kiadó.
Kapitánffy I.
(1994) görögtűz. In: Korai magyar történeti lexikon (9–14. század).
Főszerk.: Kristó Gy. Szerk.: Engel P.–Makk F. Budapest: Akadémiai Kiadó. 239b.
Kövér L.
(1994) Turgot politikai pályája. Aetas 4. szám, 107–132.
Kristó Gy.
(1993) A Kárpát-medence és a magyarság régmúltja (1301-ig). Szegedi
Középkortörténeti Könyvtár 3. Szeged: Szegedi Középkorász Műhely.
Ligeti L.
(1940) Attila hunjainak eredete. In: Attila és hunjai. Szerk.: Németh
Gy. Budapest: Magyar Szemle Társaság. 11–30.
MEH =
Györffy Gy. (szerk.) A magyarok elődeiről és a honfoglalásról. Kortársak és
krónikások híradásai. A történelmi bibliográfiát kieg. Dienes István és Kovács
László. Budapest: Osiris Kiadó. 20025.
MTT = Ligeti L. (ford.) A mongolok titkos
története. Budapest: Gondolat Kiadó. 1962.
Németh Gy.
(szerk.) (1940) Attila és hunjai. Budapest: Magyar Szemle Társaság.
Németh Gy.
(1991) A honfoglaló magyarság kialakulása. Közzéteszi: Berta Á.
Budapest: Akadémiai Kiadó. 2. bővített és átdolgozott kiadás.
Papadakis, A.–Meyendorff,
J. (2002) A keresztény kelet és a pápaság felemelkedése. Az egyház
1071 és 1453 között. Bizánc Világa 6. Budapest: Bizantinológiai Intézeti
Alapítvány.
Róna-Tas A.
(1996) A honfoglaló magyar nép. Budapest: Balassi Kiadó.
Senga T.
(1983) Morávia bukása és a honfoglaló magyarok. Századok 117, 307–345.
Szallám tolmács = Szallám tolmács útleírása. Ford.: Kmoskó M. In: A
honfoglalás korának írott forrásai. Főszerk.: Kristó Gyula. Szerk. Olajos
Teréz–H. Tóth Imre–Zimonyi István. Szegedi Középkortörténeti Könyvtár 7.
Szeged: Szegedi Középkorász Műhely. 1995, 21–23.
A bibliográfiák
elkészítéséhez általános szabályként azt érdemes megjegyezni, hogy az egyes
adatok egymástól teljesen egyértelműen el kell, hogy különüljenek. Erre két
módszert használhatunk: vagy a betűtípusokkal (kurziválás, kiskapitális) vagy
az egységek közé tett írásjellel (általában vesszővel) különítjük el az egyes
egységeket.
Mellékletbe tehetünk minden
olyan információt, amelyek a szövegbe kerülve megakasztanák a gondolatmenetet,
a dolgozat megértését viszont segítik. Ilyenek a táblázatok, a térképek, az
adattárak, az ábrák. A mellékletek származási helyét – hacsak nem mi
készítettük őket – mindig meg kell adnunk ott, ahol a térkép, ábra stb.
megjelenik. És természetesen az irodalomjegyzékben is fel kell tüntetni a
felhasznált művet. Ha például az alaptérképet valakitől átvettük, de
kiegészítettük, akkor oda kell írnunk, hogy az eredetit kinek a művéből vettük
át (pl. Minorsky 1953, 78 alapján). Ügyelnünk kell arra, hogy a mellékletek a
dolgozat szerves részét képezzék, azaz ha már egyszer mellékletet alkalmazunk,
akkor hivatkozzunk is rá a szövegben, ne csak funkciótlanul álljon ott a szöveg
végén. A mellékletek nem a dolgozat díszei, hanem hozzá kapcsolódó, de a
dolgozat szövegétől elkülönülő részek. Az a melléklet, amely a dolgozat
mondanivalójához nem csatlakozik szervesen, értéktelen. A mellékleteket
célszerű számozni, általában folyamatosan, így könnyebb lesz áttekinteni őket.
Ha sok adatot dolgoztunk föl
munkánk során, azokat érdemes adattárként táblázatos vagy egyéb formában
mellékletbe rendezni. A főszövegbe csak a legszükségesebb adatokat közöljük
nézeteink bizonyítására, alátámasztására. Vigyázzunk arra, hogy ne ömlesztve,
hanem valamilyen elv szerint rendszerezve adjuk meg az adatokat. Számos
rendszerezési módszer és elv létezik, amelyek közül a dolgozat jellege és az
adatok típusa alapján érdemes kiválasztani a megfelelőt (ábécérend, gyakoriság,
időrend, tematikai rend, földrajzi elhelyezkedés, forrástípus, stb.). A
dolgozatban így folyamatosan hivatkozhatunk az adattár megfelelő részeire. Az
adattár összeállításánál feltétlenül ügyelni kell arra, hogy az adatok pontos
forrása a megfelelő helyen szerepeljen. Például táblázatba foglalt adatok
esetében egy sort vagy oszlopot az adatok forráshelyének jelölésére érdemes
fenntartani.
Térképek,
ábrák és képek
A dolgozatokhoz
akkor érdemes térképeket mellékelni, ha a szövegben többször szerepelnek olyan
földrajzi nevek, amelyek lokalizációja nem mindenki számára egyértelmű.
Térképek alkalmazása ajánlott akkor is, ha a dolgozat térbeli folyamatokat és
jelenségeket (népek vándorlása, megyék kialakulása, városhálózat, kereskedelmi
utak, stb.) tárgyal, amelyek megértése és áttekintése térkép segítségével
jelentősen könnyebbé válik. A képek esetében fokozottan ügyeljünk arra, hogy jó
minőségűek legyenek. Egy fényképről fénymásolóval készült másolat sokszor
teljesen alkalmatlanná válik arra, hogy egy dolgozat hasznos kiegészítése
legyen. Fölöslegesen, pusztán dekorációs céllal nem kell képeket
mellékelni egyetlen dolgozathoz sem. A képek kiválasztásánál mindig fontos
szempont, hogy korabeli tárgyról, épületről készült-e a fénykép. A régészeti,
múzeumi albumok, művészettörténeti kiadványok értékes és szakmailag is hiteles
fényképeket, rekonstrukciós rajzokat tartalmaznak, óvakodjunk a bizonytalan
eredetű fényképek és rekonstrukciós ábrázolások alkalmazásától. Ne feledjük, hogy
a kép, fénykép, az írott szöveghez hasonlóan forrásértékkel rendelkezik,
amelynek lelőhelyét, forráshelyét jelölni szükséges. Ha a dolgozat írója saját
fényképtárából helyez el képeket dolgozata mellékletében, mindig jelölje, hogy
az adott kép a szerző felvétele. Ilyen esetben érdemes feltüntetni a fénykép
készítésének évét, illetve a tárgy lelőhelyét, épület, régészeti feltárás
pontos helyét, ahol a fényképfelvétel készült.
A dolgozat elkészültét nem az
a pillanat jelenti, amikor az ember leüti az utolsó betűt, és utána elkezdi
kinyomtatni a „kész” munkát. Egy jól sikerült dolgozat értékét nagyban
leronthatja, ha elütések, következetlenségek találhatók benne. A kisebb – tehát
nem a szakirodalom nem ismeréséből vagy az írói véna hiányából fakadó – hibákat
a dolgozat írója nem fogja észrevenni. Ne áltassuk magunkat. Mi hosszú évek
tapasztalata alapján állíthatjuk, hogy ez így van. Miután „utoljára”
kinyomtattuk a dolgozatunkat, kérjünk meg egy személyt, hogy olvassa el, és
mondjon véleményt róla. A kinyomtatást hangsúlyoznunk kell, a számítógép
képernyőjén a hibák ugyanis sokkal kisebb mértékben fedezhetők fel, mint a
papírlapon. A javítónak kettős feladata van. Egyrészt helyesírási és
stilisztikai szempontból kell javítania a dolgozatot, másrészt tartalmilag.
Ehhez a dolgozatot többször (legalább háromszor) el kell olvasnia. Az olvasás
során a hibákat – bármilyen fajtájúak legyenek is – a javító a szövegben
jelezze. Erre a könyvkiadás során kialakult speciális jelzések szolgálnak. A jelek
ismerete nem kötelező, de ajánlott. A dolgozat javítása ugyanis két ember
munkája. A javító jelez valamit a munkában, a dolgozat írója értelmezi a jelet,
és ennek megfelelően javítja a szöveget. Ha a két személy nem azonos
jelrendszert használ, akkor könnyen előfordulhat, hogy a „javítás” valójában
inkább ront a korábbi szövegen. Gondoljunk arra, hogy ezt a rendszert
alkalmazzák a nagy kiadók is, minden bizonnyal azért, mert jól bevált.
Az alábbiakban áttekintjük ennek a jelölési rendszernek a főbb
eszközeit. Általános szabályként tekinthető, hogy a javításaink minden esetben
a javítandó részlettel azonos sorba kerüljenek.
Ha olyan megjegyzésünk van, amit a dolgozat írójának szánunk,
de nem kell a szövegbe illeszteni, akkor azt a margóra írjuk, és bekarikázzuk.
A szemináriumi és
szakdolgozatot Times New Roman betűtípussal, 12 pontos betűvel, a jegyzeteket
10 pontossal szokás írni. Ennél nagyobb betűket a fejezetcímeknél és a címlap
elkészítésénél lehet használni. Ezek még könnyen és jól olvashatók. Ügyeljünk
arra, hogy minden bekezdés azonos méretű betűvel legyen, ne váltogassuk a
betűméretet.
A sortávolság 1,5-ös legyen, az ennél ritkább vagy a sűrűbb
nehezen olvasható, ez viszont lehetővé teszi azt is, hogy elvégezzük a javításokat,
valamint a bíráló (szemináriumvezető vagy opponens) is beleírhatja
megjegyzéseit a nyomtatott szövegbe.
Történészként
óhatatlanul eszünkbe jut, hogy az írás nemcsak története hajnalán, de hosszú
évszázadokig a kiváltságosok eszköze volt. Ma már mindenkinek lehetősége van
ezzel a kommunikációs formával élni, sőt egy egyetemistának kötelessége is. Azt
azonban nem állíthatjuk, hogy könnyű megírni egy-egy dolgozatot vagy éppen a
szakdolgozatot. Sokak számára a leküzdhetetlen szorongás, lámpaláz miatt egy
előadás megírása és felolvasása ugyanilyen nehéz. Ezen munka során arra
törekedtünk, hogy tanácsainkkal, útmutatásainkkal megkönnyítsük a hallgatók
számára az egyetemi dolgozatok megírását, és a tudományos pálya iránt
érdeklődők számára az első tudományos igényű dolgozatok elkészítését.
Egy történészi szakmunka sajátos nyelvezettel rendelkezik, amit
az egyetemen kell elsajátítani. Ehhez logikus okfejtésnek is társulnia kell,
vagyis a dolgozat megköveteli a tiszta, átlátható szerkezeti felépítést is.
Végezetül, amit még figyelembe kell vennünk, az a sokak által tévesen kevés
figyelemre méltatott forma. Gyakran előfordul, hogy ha a dolgozat nem felel meg
az előírt formai követelménynek, úgy azt el sem olvassák. Ha a későbbiekben
publikálni kívánjuk munká(i)nkat, abban az esetben is eleget kell tennünk a
kiadó ilyen jellegű kívánságainak. Arról sem szabad elfelejtkeznünk, hogy a
stílus nehézkessége, körülményes volta miatt hosszú hónapok kemény munkája
veszhet kárba. A szakkifejezések pontos, helyénvaló használata pedig
alapfeltétele egy tudományos munka megírásának.
A dolgozatunk elkészítése során sohasem szabad megfeledkezzünk
arról, hogy a munkánk lehet jó, de sajnos hibátlan vagy tökéletes nem.
Ugyanakkor a hibák, amik esetlegesen benne maradtak a dolgozatban, a munkánk
erényeivel együtt minősítik az írásunkat és bennünket.
Annak ellenére, hogy sokak szerint a történész „mestersége”
voltaképpen mindenki számára könnyen elsajátítható, azt kell mondanunk, hogy ez
is egy olyan – bonyolult szabályokkal és cseppet sem könnyen megoldható
tudományos problémákkal bőven megáldott – szakma, amit komoly és kitartó
tanulás nélkül hitelesen művelni nem lehet.
А а |
a |
Б б |
b |
В в |
v |
Г г |
g |
Д д |
d |
Е е |
e |
Ё ё |
jo |
Ж ж |
zs |
З з |
z |
И и |
i |
Й й |
j |
К к |
k |
Л л |
l |
М м |
m |
Н н |
n |
О о |
o |
П п |
p |
Р р |
r |
С с |
sz |
Т т |
t |
У у |
u |
Ф ф |
f |
Х х |
h |
Ц ц |
c |
Ч ч |
cs |
Ш ш |
s |
Щ щ |
scs |
Ъ ъ |
– |
Ы ы |
i |
Ь ь |
– |
Э э |
e |
Ю ю |
ju |
Я я |
ja |
A a |
a |
B b |
b |
Γ γ |
g |
Δ δ |
d |
Ε ε |
e |
Ζ ζ |
z |
Η η |
é |
Θ θ |
th |
Ι ι |
i |
Κ κ |
k |
Λ λ |
l |
Μ μ |
m |
Ν ν |
n |
Ξ ξ |
x |
Ο ο |
o |
Π π |
p |
Ρ ρ |
r |
Σ σ ς |
sz |
Τ τ |
t |
Υ υ |
ü |
Φ φ |
ph |
Χ χ |
kh |
Ψ ψ |
psz |
Ω ω |
ó |
önálló |
végső |
középső |
kezdő |
átírása |
ﺍ |
ﺎ |
|
|
á |
ﺏ |
ﺐ |
ﺑ |
ﺒ |
b |
ﺕ |
ﺖ |
ﺗ |
ﺘ |
t |
ﺙ |
ﺚ |
ﺛ |
ﺜ |
sz |
ﺝ |
ﺞ |
ﺟ |
ﺠ |
dzs |
ﺡ |
ﺢ |
ﺣ |
ﺤ |
h |
ﺥ |
ﺦ |
ﺧ |
ﺨ |
h |
ﺩ |
ﺪ |
|
|
d |
ﺫ |
ﺬ |
|
|
dz |
ﺭ |
ﺮ |
|
|
r |
ﺯ |
ﺰ |
|
|
z |
ﺱ |
ﺲ |
ﺳ |
ﺴ |
sz |
ﺵ |
ﺶ |
ﺷ |
ﺸ |
s |
ﺹ |
ﺺ |
ﺻ |
ﺼ |
sz |
ﺽ |
ﺾ |
ﺿ |
ﻀ |
d |
ﻁ |
ﻂ |
ﻃ |
ﻄ |
t |
ﻅ |
ﻆ |
ﻇ |
ﻈ |
z |
ﻉ |
ﻊ |
ﻌ |
ﻋ |
– |
ﻍ |
ﻎ |
ﻐ |
ﻏ |
g |
ﻑ |
ﻒ |
ﻔ |
ﻓ |
f |
ﻕ |
ﻖ |
ﻘ |
ﻗ |
k |
ﻙ |
ﻚ |
ﻛ |
ﻜ |
k |
ﻝ |
ﻞ |
ﻠ |
ﻟ |
l |
ﻡ |
ﻢ |
ﻤ |
ﻣ |
m |
ﻥ |
ﻦ |
ﻧ |
ﻨ |
n |
ﻩ |
ﻪ |
ﻬ |
ﻫ |
h |
ﻭ |
ﻮ |
|
|
ú/v |
ﻱ |
ﻲ |
ﻴ |
ﻳ |
í/j |