Manfred Jahn
Árukapcsolások, kizárások, határterületek:
a megbízhatatlanság jelensége a narratív helyzetekben
A narratív alkotások befogadása során igen gyakran találkozunk azzal a jelenséggel, hogy nem adunk minden további nélkül hitelt az egyes narratív megnyilatkozásoknak. A megbízhatatlanságot hagyományosan a mindentudó narráció ellenpólusán, a korlátozott tudás kísérő jelenségeként tartották számon.
A megbízhatatlan narráció problémája a narratológiát is felforgató kérdések elé állítja a szakembereket: hogyan ítélhetjük megbízhatatlannak a narrátort azon információk alapján, melyekhez csak az ő közvetítésén keresztül van hozzáférésünk? Kell-e tételeznünk a narrátor fölé rendelt instanciát, és ha igen, milyen szövegbeli jelzések alapján? Mennyiben különbözik a megbízhatatlanság jelensége a homo- és heterodiegetikus narrátorok, illetve a szereplő-fokalizátorok esetében? Jahn tanulmánya ezekre a kérdésekre keresi a választ.Forrás:
Jahn, Manfred: Package Deals, Exklusionen, Randzonen: das Phaenomen der Unverlaesslichkeit in den Erzaehlsituationen. In Unreliable Narration: Studien zur Theorie und Praxis unglaubwürdigen Erzaehlens in der englischsprachigen Erzaehlliteratur. Szerk. Ansgar Nünning. Trier, Wissenschaftlicher Verlag, 1998. 81-106.
A narratív elméleteknek alig van olyan kérdése, amelyben az irodalomelméleti közösség véleménye annyira eltérő lenne, mint a megbízhatatlanság kérdésének az esetében. Az elméletírók egy része a megbízhatatlanságot központi és lényegi jelenségnek tartja (Booth 1961: VIII., X., XII. fejezet), a másik része periferikus jelenségnek és irrelevánsnak tekinti (Genette 1988: 19. fejezet). A jelenség kiterjedtségét illetően a legeltérőbb álláspontokat képviselik, beleértve azt, hogy minden narrátor megbízhatatlan, és azt is, hogy mind megbízható.1 E két álláspont között az árnyalásra és a megkülönböztetésre tett javaslatok széles skálájával találkozunk: Lanser (1981: 171) azt tartja valószínűnek, hogy minden narratív forma kereken 95%-ban megbízható; Ryan (1981: 534) és Rimmon-Kenan (1983: 103) a megbízhatatlanság mértékét a narrátor pszichológiai megformáltságának és láthatóságának fokától teszi függővé; Stanzel (1982: 122) és Doležel (1980: 17) az én-elbeszélést megbízhatatlannak, illetve sokkal kevésbé tekinti megbízhatónak, mint az auktoriális narrációt. Főként Sternberg (1978: 256) utasította el ez utóbbi típusú „árukapcsolásokat”2 , miközben néhány más elméletíróhoz (Yacobi 1981; Martínez-Bonati 1996) hasonlóan abból indult ki, hogy a homodiegetikus és heterodiegetikus narráció elvileg egyforma mértékben megbízható vagy megbízhatatlan.
Ez a tanulmány azonban ahhoz, hogy pontosabban körvonalazza a megbízhatatlanság elmosódott jelenségét, Sternberg tanácsa ellenére épp a Stanzel és Doležel által vizsgált árukapcsolásokat követi, különösen a megbízhatóság/megbízhatatlanság valamint a jellemzés, a narratív helyzetek és a narrációs módok sajátlagos összefüggéseiben. A fogalmi kiindulópont megteremtése érdekében a narráció megbízhatatlanságát először is a disszonáns idézethez, a drámai iróniához, a drámai monológhoz és a szkaz-elbeszélésekhez fűződő alapvetőaffinitásából vezeti le. A második fejezet a Stanzel (1982) és Chatman (1990) által tárgyalt kérdéssel foglalkozik, hogy a reflektorfigurák megbízhatatlan narrátornak számítanak-e, különösen azok, akik belső monológot folytatnak; a vizsgálat itt elsősorban a reflektorfigura álom- és emlékezetvilágának ’narrativizált’ bemutatását és az egyidejű narráció (simultaneous narration; vö. Cohn 1993) sajátos formáját tárgyalja. A harmadik fejezet a szakirodalom három esettanulmányának szemrevételezése révén a megbízhatatlan auktoriális narráció kérdését tárgyalja; itt is kísérletet teszek arra, hogy a peremterületekre és kivételekre vetett pillantás révén új ismeretekhez jussak el.
1. A megbízhatatlanság irodalmi fogalmának levezetése
A mindennapi nyelvhasználatban a megbízhatatlanság fogalma egy olyan tulajdonságot jelöl, amelyet egy személynek tulajdonítunk annak nyelvi, illetve nem-nyelvi viselkedésével kapcsolatosan.3 A nem-nyelvi viselkedést tekintve azt tartjuk megbízhatatlannak, aki rendszeresen későn érkezik, nem tartja be az ígéreteit, nem adja vissza a kikölcsönzött könyveket stb.; a nyelvi magatartás vonatkozásában az minősül megbízhatatlannak, akinek a beszéde a bemutatás és a megítélés képességének tekintetében saját igényeivel szemben hiányosságokat mutat, és emiatt nem lehet hihetőként vagy mérvadóként elfogadni. Megfordítva, valakinek a beszéde akkor megbízható vagy autoritatív, ha a bemutatás és ítélőképesség terén hihetőnek vagy mérvadónak számít. Ha az irodalmi-fikciós alakokat többnek tartjuk puszta „papírfiguráknál” (Barthes 1966: 261), ha pszichológiai nyitottságot és értelmezhetőséget (Chatman 1978: 116–119) tulajdonítunk nekik, akkor a megbízhatósági ítéleteknek az életvilágbeli feltételei a fikció narrátoraira és cselekvésterének figuráira is átvihetők (Halász 1984: 12–14). Valóban nem tűnik túlságosan bölcs dolognak, ha a ’megbízhatatlansági hipotézist’ (Yacobi 1981: 126) a bevett szociál-kognitív sémák és folyamatok (Wall 1994; Schneider előkészületben) figyelembe vétele nélkül állítjuk fel. Egy kifejezetten szociál-kognitív kiindulópont nem csak azt teszi lehetővé, hogy a megbízhatatlan figurákat megfelelő típusok viszonylag széles palettáján rendezzük el – mint például: hazug, képmutató, hencegő, lódító, csaló, megtévesztett, álmodozó, naiv, szűk látókörű, megszállott, javíthatatlan, őrült, eltévedt, összezavart, tudatlan, szemfényvesztő, vak, elvakult, neurotikus (stb.)4 –, hanem e kiindulópont révén az ezekkel való bánásmód életvilágbeli mintáihoz is folyamodhatunk. A textuális jellemzés technikáinak ezen előfeltevések alapján történő elemzése képes lesz arra, hogy hozzájáruljon a natural narratology (Fludernik 1996) továbbfejlesztéséhez.
A megbízható és megbízhatatlan narráció alapvető keretfeltételeit Rimmon-Kenan az alábbi szabatos megfogalmazással ragadja meg:
Az a megbízható narrátor, aki úgy mutatja be és kommentálja a történetet, hogy azt az olvasó a fikciós igazság hiteles megjelenítésének képzeli. A megbízhatatlan narrátor pedig az, aki úgy mutatja be a történetet, hogy azt az olvasó jó okkal kezeli gyanúval. A megbízhatatlanságnak természetesen különböző fokozatai lehetnek. (Rimmon-Kenan 1983: 100)
A „történet bemutatásával” és „kommentálásával” Rimmon-Kenan a narratív kijelentések két típusát különbözteti meg, amelyek megbízhatósági foka valamivel pontosabban ’mimetikus’, illetve ’értelmezői autoritásként’ különíthető el. A narrátor akkor mimetikusan autoritatív, amikor a történet tényeit és eseményeit adekvát módon (felismerhető tévedések és megtévesztések nélkül) mutatja be; ha explicit kommentárjaiban a történet tényeit és helyzeteit felismerhető téves magyarázat nélkül ítéli meg, akkor a narrátor értelmezői autoritás.5
Az olvasói döntés, hogy egy szöveget beszélőjének kinyilvánított kommunikációs szándékával szemben olvasson, alapvetően a jelzésekhez és a ’helyesbítő információkhoz’ való hozzáférés kérdése.6 A megbízhatatlanság jelzései és a helyesbítő információk három területről származhatnak: az intratextuális környezetből (szubjektivizmusok, a realitás szembeötlő elvesztése, nem szándékos inkonzisztenciák stb.), a peritextuális környezetből (többek között távolságteremtő cím, bevezetések, előszavak) és a szövegen kívüli környezetből (az olvasó világismerete, műfaji konvenciók, a szerző állásfoglalásai és szándékainak kinyilvánítása stb.).7 Összegezve tehát a következő kérdések tehetők fel: min alapul a megbízhatatlanság ítélete? Milyen (formális, esztétikai, tárgyi, morális, ideológiai) aspektusokra vonatkozik? Milyen retorikai eszközök alakítják ki? Milyen mértéket ölt a megbízhatatlanság esete? Vagy még átfogóbban: ki jellemez kit, milyen módon, milyen alapon, milyen szempontokból és milyen mértékben megbízhatatlanként?
A megbízhatatlanságot kimondó ítéletre szolgáljon találó példaként a következő szövegrészlet (nem egészen véletlenül a megbízhatatlanság elmélete megalapítójának főművéből):
Flaubert után sok szerző és kritikus meg volt arról győződve, hogy a narráció „objektív” vagy „személytelen” vagy „drámai” módja értelemszerűen fölötte áll minden más módnak, amely lehetővé teszi, hogy a szerző vagy megbízható szószólója közvetlenül megjelenjen. Időnként, ahogy majd a következő három fejezetben látni fogjuk, az ehhez az eltolódáshoz kapcsolódó összetett kérdések a „megmutatás” [„showing”] (amely művészi) és az „elmondás” [„telling”] (amely nem művészi) közötti megszokott/kényelmes különbségre korlátozódtak. […] De a regények szerzői hangjához fűződő megváltozott viszony olyan problémákat vet fel, melyek sokkal mélyrehatóbbak, mint ahogy azt a nézőpont e leegyszerűsített változata sugallhatja. Percy Lubbock negyven évvel ezelőtt arra tanított, hogy higgyünk abban, hogy „a regényírás művészete addig nem kezdődik el, amíg az író a történetéről nem úgy gondolkodik, mint ami a megmutatás dolga, és hogy a történetet úgy kell megmutatni, ahogy az önmagát elmesélné”. Talán bizonyos értelemben igaza volt – de ha ezt mondjuk, az több kérdést vet fel, mint amennyit megválaszol. (Booth 1961: 8, hivatkozik Lubbockra 1921: 62)
A következőkben kevésbé lesz szó e passzus egyes tárgyi részleteiről. Arról a kérdésről sem esik majd szó, hogy Booth-nak igaza van-e vagy sem; sokkal inkább azon retorikai eszközök az érdekesek, amelyekkel Booth az érvét kialakítja. Booth azt a modernista poétikát támadja, melynek megalapozását a legjobb esetben is csak „bizonyos értelemben igaznak”, egészében véve azonban leegyszerűsítőnek, reduktívnak tartja, és nem tekinti mérvadónak. Mindenekelőtt az a feltűnő, hogy a beékelt hosszabb Lubbock-idézet egyrészt a kérdésesnek tartott pozíciót illusztrálja, másrészt pedig a tényállás saját, eltérő megítélése számára szolgál ellenpéldaként. Booth valójában minden expliciten jelölt (vagyis idézőjelek közé tett) idézetet ’disszonánsan’ használ,8 és nemcsak a Lubbock-idézetet, hanem az objektív, személytelen, drámai, megmutatás, elmondás eltávolító idézőjelekkel (úgynevezett scarequotes-szal) ellátott fogalmait is. Ezen túlmenően egy sor rejtett (explicit módon nem jelölt) idézetet is használ: az elmondásnak (telling) és a megmutatásnak (showing) az elméleti irodalom által kedvelt szembeállítása számára inkább a „megszokott” ellentéte, és a „»megmutatás« (amely művészi) és az »elmondás« (amely nem művészi)” szembeállításával egyáltalán nem ért egyet. Röviden, Booth érvelését nyílt és rejtett idézetek sokasága szövi át, amelyek a szövegrészletnek hangsúlyosan ironikus hangnemet kölcsönöznek.
A részletet még specifikusabban, retorikai megformáltságának aspektusából vizsgálva rájövünk, hogy Booth itt a klasszikus iskolai retorika értelmében vett törvényszéki beszédet [judiziale Parteirede] tart, ahol egy meghatározott ’helyzetkérdést’ (quaestio vagy res dubia, vö. Lausberg 1963: 20) vitat meg (tudniillik: „a regény kifejezési lehetőségeit a bemutatás és az elmondás fogalmaira kell-e korlátoznunk?”). Az olvasót továbbá a meggyőzés (persuasio) megfelelő technikái révén véleményének megváltoztatására ösztönzi, és felkészíti a tényállás („a következő három fejezetben”) adekvátabb tárgyalására (Lausberg 1963: 17). A félreérthetőség9 (obscuritas; vö. Lausberg 1963: 53) – különösen az irónia retorikai eszközében szunnyadó, a szövegrészletben teljességgel jelenlévő – veszélyére Booth egy lezáró, nyílt értékelésben („ha ezt mondjuk, az több kérdést vet fel, mint amennyit megválaszol”) találja meg a remediumot (i.m.: 42). Mindamellett a Booth által választott quaestio beláthatóan csak egy a helyzetre vonatkozó sok lehetséges kérdés közül. Booth nem arra törekszik, hogy a modernista poétikát vagy annak prominens képviselőit mindenestől elítélje; sokkal inkább arról van szó, hogy azok diskurzusát egy meghatározott aspektusból nem tekinti megfelelőnek és emiatt mértékadónak.
A fenti megalapozó retorikai analízis egyik fontos következménye, hogy nyilvánvalóan eltűnik a megbízható/megbízhatatlan ellentétpárjának a mindennapi nyelvhasználatban meglévő ellentmondásossága. Az ellentmondásosság szigorú bináris logikai törvényszerűségei szerint valaki nem lehet egyszerre megbízható és megbízhatatlan, másrészt mindenki szükségszerűen vagy ez, vagy amaz (Salmon 1963: 101). Ezek az általában igen hasznos és a mindennapi nyelvhasználatban mindenképpen aktív előfeltevések induktív módon már nem alkalmazhatók, ha a feltételek differenciáltabbak, nevezetesen a.) ha számolunk a megbízhatatlanság fokozataival, b.) ha egy beszélő különböző időpontokban eltérő módon megbízható (például ha megbízhatatlan beszélőből megbízhatóvá válik; vö. Lanser 1981: 172), vagy c.) ha egy beszélő egy szempontból megbízhatónak, egy másik aspektusból pedig megbízhatatlannak minősül. „A megbízhatóság”, mondja ezért helyesen Yacobi (1987: 38), „különböző – szociális, morális, esztétikai – kritériumok által meghatározott, és e feltételek egyike sem jár együtt a másikkal”. A feltételek árnyalhatósága, többdimenziós volta és szekvencialitása ezáltal legalábbis részben magyarázatot ad arra, hogy a szakirodalomban miért hoztak oly sok, szembeötlő módon eltérő megbízhatatlansági ítéletet.10 Az a kijelentés, hogy „Kantot az általa mondott jó dolgokért kell olvasni, nem pedig azért, amit a nőkről mond”,11 éppoly kevésbé ellentmondásos, mint Yacobi ítélete Thomas Mann Doktor Faustusának narrátoráról: „Zeitblomot a személyisége egyszerre teszi a fausti történet legalkalmasabb és legalkalmatlanabb narrátorává.” (Yacobi 1981: 118)
Az irónia és a disszonáns idézet közötti szoros kapcsolatok teljes egészében Sperber és Wilson pragmatikus kutatásaiban kerültek kidolgozásra (1981; 1986). A visszhangzó megnyilatkozások és az irónia címet viselő fejezetben Sperber és Wilson (1986) az irónia egyik ismert paradigmáját a következőképpen idézik meg:
(a) Férfi: Kitűnő idő van a kirándulásra.
[Elmennek kirándulni, a nap süt.]
Nő (boldogan): Valóban kitűnő idő van a kirándulásra.
(b) Férfi: Kitűnő az idő a kirándulásra.
[Elmennek kirándulni, esik.]
Nő (szarkasztikusan): Valóban kitűnő az idő a kirándulásra.
(Sperber/ Wilson 1986: 239)
Az itt bevezetett fogalmak értelmében az a.) helyzetben a nő válasza a férfi beszédpartnert az egybehangzó (konszonáns) idézet segítségével erősíti meg, míg a b.) helyzetben az azonos, de disszonáns módon használt idézet az idézett beszélőt kigúnyolja, és saját beszédének teszi ironikus áldozatává.