Manfred Jahn
Árukapcsolások, kizárások, határterületek:
a megbízhatatlanság jelensége a narratív helyzetekben
Booth abban látta ennek az eljárásmódnak a közvetlen hasznát, hogy a megbízhatatlanság általa kidolgozott elmélete minden további nehézség nélkül használható a reflektorokat alkalmazó szövegeknél: „[A] belső nézőpontok ekképpen az egyes változatoktól függnek mindazon minőségükben, amelyekről fentebb szóltunk, de legfőképpen a megbízhatatlanság fokától” (uo.: 164). Ennek mond ellent Chatman (1990), és a megbízhatatlanság saját modelljét egy részlet-ábrával egészíti ki, amely a reflektor-figurák sajátos státusát hangsúlyozza:
Biztosan helyesebb lenne ’szűrő szereplőről’ [’filtering character’] vagy éppen reflektor-figuráról beszélni, semmint ’megszűrt szereplőről’ [’filtered character’]; talán még előnyösebb lenne az egész bekeretezett szövegrészt kicserélni egy kevésbé félreérthető megfogalmazással, mint például: „a történet eseményeinek bemutatása a reflektor-figura szemén keresztül” (vagy valahogy így). Ebben az összefüggésben mindenesetre az a lényeges, hogy Chatman e két diagramm egymás mellé állításával a megbízhatatlan narráció [unreliable narration] és a megtéveszthető szűrés [fallible filtration] következő rendszerszerű megkülönböztetését vezeti be:
A megbízhatatlan narrációban a beleértett szerző úgy építi fel a narrációt, hogy azt a beleértett olvasónak meg kell kérdőjelezni […] Másrészt a megtéveszthetőség esetében a narrátor felszólítja a narráció címzettjét […], hogy lelje kedvét az iróniában a szűrő szereplő rovására. (Chatman 1990: 151)
Mint minden szereplő, mint általában bármely személy, természetesen Chatman szűrő szereplői is bizonyulhatnak megbízhatatlannak nyelvi és nem nyelvi viselkedésükben (Bonheim 1990: 292). Azonban Chatman meglátása arra irányul, hogy a narrátor diskurzusát szigorúan elkülönítse a reflektor-figura gondolataitól és válaszaitól:
Mindezek alapján a [szűrő] szereplő nem igényli, hogy a narrátor belépjen a tudatába, vagy beszédét kihallgassa, vagy továbbadja a narráció címzettjének.[…] Amíg ez a személy a történet szereplője, nem pedig a fő történet vagy a történetbe beágyazott történet narrátora, nem áll szándékában elbeszélni ezt a történetet. Nem képes rosszul bemutatni a történetet, mert nem törekszik annak reprezentálására […]. Ezért aligha tehető felelőssé a narrációért olyan módon, mint ahogy a narrátor. Más módon hazudhat, vagy cselekedhet megbízhatatlanul, […] a tudatán belül becsaphatja magát; de szereplőként nincs közvetlen hozzáférése a diskurzushoz, a történet közvetítéséhez, és ebből következően nem is vádolható megbízhatatlan narrációval. (Chatman 1990: 150)
Ez valóban megalapozott érvelés, amellyel mindenkinek szembesülnie kell,22 aki kísértést érez arra, hogy a megbízhatatlan reflektort és a megbízhatatlan narrátort egy füst alatt tárgyalja. Chatman itt nemcsak a megbízhatatlan reflektor booth-i koncepciójának adja meggyőző kritikáját, hanem egy olyan narratológiai kiindulópontot is körvonalaz, amelyet nem szabad megfontolatlanul feladni.23 Már Stanzel úgy érvel (1980: 203), hogy a reflektor-figurák megbízhatóságának témáját más kérdésfelvetésekkel kell helyettesíteni:
A reflektor-figurák esetében a megbízhatóság kritériuma nem mérvadó. Ehelyett a világos és a zavaros reflektorok között kell különbséget tenni, aszerint, hogy az adott reflektor-figura az érzékelés éles vagy csupán gyenge adottságával rendelkezik. Továbbá különbséget kell tenni az élményeik ünneplésére hajlamos reflektor-figurák – mint amilyenek mindenekelőtt Henry James regényeiben és elbeszéléseiben találhatók – és a szellemileg kevésbé élénk, gyakran csak fásultan vegetáló reflektor-figurák között, amilyenek gyakrabban találhatók a modern regényekben, és melyeknek prototípusa a Bundren család Faulkner Míg fekszem kiterítve című regényében, még extrémebb formában pedig a gyengeelméjű Benjy a Hang és tébolyban.
Stanzel kiemeli, hogy a narráció szempontjából csak a narrátorok lehetnek megbízhatatlanok; a narrátorok és reflektor-figurák közötti éles funkcionális különbségtétel csak üdvözölhető, ha rendszerszerű tisztázásra törekszünk. Ugyanakkor nem szabad attól eltekinteni, hogy általában jól meghatározott és funkcionális viszony van a narrátorok és a reflektor-figurák között. Stanzel maga is számol azzal, hogy a narrátor a reflektort ’médiumként’ iktatja közbe; Genette-nél, Balnál és másoknál a narrátor az esemény fokalizálását a reflektorra ruházza át.24 Mindkét metafora azt írja körül, hogy a narratív szövegben kire hárul a felelősség. A felelősség megosztásának esetei nemcsak a megbízhatatlanság témájának szempontjából bírnak komoly jelentőséggel, hanem a narratív helyzetek és módozatok fejlődésének szempontjából is. Ugyanis az ’aperspektivikus’ regénytől a ’perspektivikus’ regényhez (Stanzel 1982: 5.3. fejezet) vezető folyamat Stanzel szerint abban a pillanatban megy végbe, amikor a narrátor a történet eseményeinek szelekcióját és észlelését a reflektorra ruházza át, és saját kommentáló, értékelő és szervező kontrollját egészen az önmegtagadásig mellőzi. A narrátor érzékelhetőségének elhalványulásával nemcsak a narrátori autoritás válik kikezdhetetlenné, hanem a reflektor – aki, mint mindig, a narráció gyanútlan médiuma marad – sem terhelhető a narrátor felelősségével (emellett meggyőzően érvelt korábban Chatman). Ezáltal sem a személyes narrációk, sem pedig (valamivel általánosabban fogalmazva) a reflektor-móduszú narrációk nem kínálják fel azokat a jellegzetes gyenge pontokat, amelyek a megbízhatatlanság iróniájának nyújtanak fogódzót.
A reflektor-figurákat és narrátorokat, mint ahogy Chatman hangsúlyozza, egymástól a történet és a diskurzus közötti áthatolhatatlan határ választja el. Az irodalmi narratívákban azonban pontosan e határsávon kerül sor egy sor tanulságos rendhagyó esetre. Az egyszerűség kedvéért elsősorban azt kell figyelembe venni, hogy a reflektor-figurák, még akkor is, ha nem ők beszélik el a történetet, amelynek médiumaként szolgálnak, természetesen képesek arra, hogy történeteket meséljenek el. A szükséges fenntartásokkal akár az is megengedhető, hogy a reflektor-figurák, mint normális emberek, tapasztalati világukat – különösen emlékeiket és álmaikat – ’narrativizálják’, teljesen függetlenül attól, hogy abból valaha konkrétan megfogható, pragmatikus irányultságú, egy idegen címzettnek szánt történet lesz-e.25
A reflektorhoz kapcsolódó narrativizáció lehetőségével egy szeminarratív területhez közeledünk. Ezt Cohn (1978: 5. fejezet) a belső monológ és az én-elbeszélés között helyezte el. Mivel a belső monológok beszélői (vagy pontosabban: gondolkodói) egyenesen modellszerű reflektor-figurák (Genette 1980: 193), először a megbízhatatlan narrátorok halmazából kell őket kizárni, pontosan úgy, ahogy Stanzel (fentebb) a Míg fekszem kiterítve és a Hang és téboly monológjai kapcsán javasolta. Mindenesetre Cohn (1978) azt is meggyőzően mutatta be, hogy kivételes esetekben, mint az „önéletrajzi monológban” vagy „emlékezet-monológban” (amelyek közé tartozik Benjy, Quentin és Jason monológja a Hang és tébolyból) e reflektorok éppenséggel egy sor, a narrátorra jellemző jegyet mutatnak. Különleges esetekben még egy olyan narratív forma is létrejön, amelyet Cohn (1993) „simultaneous narration”-nek (hozzávetőlegesen: egyidejű narrációnak) nevez.26 Az egyidejű narráció jellemző módon jelen idejű, és egyszerre jellemzi a magánbeszéd [Selbstkommunikation] és egy címzetthez irányuló kommunikáció; ezáltal egy olyan narrratív helyzet jön létre, amelyben a narráció itt és most-ja egybeesik a tapasztaló én itt és most-jával (Cohn 1993: 22). A következő bekezdés az ilyen ’narráció’ tipikus hatását példázza – és ezen túl tartalmazza a megbízhatatlanság valóban nyilvánvaló jegyeit:
Hogyan tovább, elkezdenem se kellett volna, nem, el kellett kezdenem. Valaki, talán ugyanaz, azt mondta, Mit kellett idejönnöd? Maradhattam volna az odúmban, védetten, szárazon, nem maradhattam. Az odúm, leírom, nem is, nem megy. Egyszerű, semmi nem megy nekem tovább, épp ez az. Azt mondom a testemnek, Gyerünk hát, és akkor érzem, hogy küzd, mint egy roskatag gebe az úton, nem küzd tovább, küzd megint, feladja. (Beckett: Semmi-szövegek, 127)
Ahogy azzal Cohn meghatározása számol, e szöveg alapideje a jelen, a reflektor és a narrátor pedig perszonálunióban jelenik meg. A beszélő feltűnő önellentmondásai a szöveg mimetikus autoritásának messzemenő elvesztéséhez vezet. A megbízhatatlanság meghatározásának itt képviselt értelmében azonban megfontolandó, hogy a beszélő nyíltan beismeri saját hiányzó autoritását, és ezáltal újfent megszűnik az ok, hogy diskurzusát megbízhatatlannak tartsuk.
Az itt tárgyalt rendhagyó esetek azt mutatják meg, hogy a reflektor-modalitású narratívákat milyen feltételek mellett és milyen kontextusok keretein belül hozhatjuk kapcsolatba a megbízhatatlanság témakörével. Sajnálatos módon az ezen esetek tárgyalásához szükséges problémaérzékenység a megbízhatatlanságot vizsgáló tanulmányoknak csak a töredékében lelhető fel.
3. A megbízhatatlanság és az auktoriális narráció
Hogyha eltekintünk a most említett rendhagyó esetektől, és elviekben elfogadjuk Chatman és Stanzel követelését, hogy a reflektor-figurákat ne kezeljük a megbízhatatlan narráció instanciáiként, akkor ennek mindenekelőtt az lesz a következménye, hogy sok – ha nem is az összes – heterodiegetikus narráció kiesik a megbízhatatlan narráció korpuszából. Annál inkább meglepő, hogy a legtöbb narratológiai munka minden magyarázat nélkül elfogadja, hogy a megbízhatatlan narráció összes meghatározó mintapéldája homodiegetikus szövegekből származik. Hogyha mégis megemlítenek egy heterodiegetikus szöveget – mint például Robbe-Grillet Le Voyeurjét (Rimmon-Kenan 1983: 103) vagy James The Liarjét (Booth 1961: 347–354) vagy a The Beast in the Jungle-t (Chatman 1978: 233) – akkor az jellemző módon személyes vagy személyes-auktoriális narráció, amelyeknél a megbízhatatlanság ítélete elégtelen módon a reflektorra, nem pedig a narrátorra vonatkozik.
Namármost semmi esetre sem nyilvánvaló, hogy miért éppen az auktoriális narrátorok lennének felvértezve a megbízhatatlansággal szemben. Az auktoriális narrátorok gyakran nemcsak „egyénített narrátorokként” (Stanzel 1982: 27) lépnek fel, hanem a mindentudásra való határozott igényük, valamint az önhatalmúságra és önfejűségre való bizonyos hajlamuk révén a megbízhatatlanság legtökéletesebb előfeltételeit is magukban hordják. Ezen okoknál fogva különösen fontos, hogy olyan példákra térjünk ki, melyek auktoriális narrátorai megbízhatatlannak nevezhetők. A következőkben ilyeneknek tekintjük Fielding A néhai nagy Jonathan Wild élettörténetének, Trollope The Warden és Barchester Towerének, valamint Eliot Vízimalmánaknarrátorait.
Booth (1961: 317) szerint Fielding Jonathan Wildja esetében olyan narrátorral van dolgunk, aki egyenesen abból a furcsa feltevésből indul ki, hogy a „nagyság és jóság” összeegyeztethetetlen. Ezen oknál fogva a könyv főszereplője – a történelemből ismert hazug, csaló és bűnöző – mind a címben, mind a szövegben a nagy jelzővelvan kitüntetve. „Márpedig két dolog nem is eshetnék távolabb egymástól, hiszen a nagyság lényege, hogy mindenféle szerencsétlenséget zúdít az emberiség fejére, a jóság pedig abban áll, hogy a bajokat elhárítsuk róla” (Jonathan Wild, 40 [A néhai nagy Jonathan Wild úr élettörténete, 8]; Booth alapján 1961: 317), hangzik már az első fejezetben. Majd a „mindenféle szerencsétlenségnek” és Wild feltételezett jellembeli nagyságának – tulajdonképpen korlátlan gátlástalanságának – az egész regényen végigvonuló összekapcsolódása Booth szerint az olvasónak nem hagy más választást, mint hogy a narrátor nézőpontját komolyan sérültnek tekintse:
Hacsak nem vagyunk hajlandók minden irónia nélkül megengedni neki, hogy szétválassza a nagyságot a jóságtól […] arra kényszerülünk, hogy túllépjünk a narrátor kinyilvánított meggyőződésein, és eljussunk a szerző rejtett meggyőződéseihez. A fejezet végére senki sem hiheti, hogy a szerző a nagyszerű emberben a jóságot ’középszerűségnek és tökéletlenségnek’ tekinti, vagy hogy a narrátorhoz hasonlóan azt akarja, az olvasó értsen egyet azzal, hogy odaítéli Jonathan Wildnak a ’nagy’ címet. (Booth 1961: 317)
Mielőtt még részletesen kitérnénk az érvelés részleteire – itt legfeljebb csak annyit említsünk meg, hogy Booth magyarázata teljesen boldogul a beleértett szerző nélkül is – először is röviden foglaljuk össze a többi esettanulmány példáját.
Trollope a Barchester Tower és The Warden (feltehetően az egyszerűség kedvéért egy személyre korlátozott) narrátorában Lyons (1989) a megbízhatatlanság azon aspektusait ismeri fel, amelyek elsősorban az összeegyeztethetetlen nézőpontváltásból adódnak. Egyrészt, érvel Lyons, a trollope-i auktoriális narrátor a történetet kitaláltként mutatja be, másrészt azt feltételezi, hogy a történetet nem befolyásolják a kitaláltság következményei. Sok helyen a mindentudás konvencióit használja, mikor betekint a szereplők gondolataiba, más helyeken úgy tesz, mintha a szereplők világához tartozna (személyesen találkozik velük, kezet fog velük stb.) (1989: 46). A narrátor a szereplőihez általában nem ’objektíven’, hanem ’manipulatív részrehajlással’ (1989: 48) viszonyul. Lyon az ’ellentmondó magatartásokból’ (uo.: 44) összességében erre következtet:
Hisz bármennyire is kedveljük a narrátort, bármennyire is magunkévá tesszük emberségét, és együttérzést tanulunk tőle, abból, amit mond, nagyon keveset hihetünk el. Hasonlóan ahhoz a világhoz, amelyben él, és ahol „nincs zavartalan jóság, és csak kevés gonoszság van, ami nem rejti magában a jóság magvát”, a narrátornak gyakran ugyanazon beszédaktusa – meglepő módon – egyszerre szavahihető és megkérdőjelezhető, és maguknak az indítékoknak ez a vegyítéke kérdésessé teszi a szavahihető részletek megbízhatóságát.
George Eliot A vízimalom című regényéről írott elemzésében Martin (1980: 41) Lyonshoz hasonlóan különböző „konfliktusos viszonyokat” fedez fel a narrátor és az anyag között: „Ott van az álmodozó, a mélységesen önvizsgáló álmodozás viszonya […] és ott van a csavaros eszű, lehetségesen ellenséges kommentátor, aki rendelkezik az anyaggal, miközben kívül is áll rajta.” Míg a narrátor a bevezető fejezetben még azt az igényét jelenti be, hogy „felélessze a saját emlékek lerakatát”, a regényben a későbbiek folyamán kerüli az objektív krónikás narrátori magatartását. Viszont e két „narrátori magatartás” összeegyeztethetetlen az ugyancsak gyakorolt mindentudói kompetenciával („ezek a perszónák egyike sem adhat számot a narrátor részletes tudásáról Maggie utolsó óráiról” [1980: 42]). A narrátor pszichológiai összezavarodottsága különösen egy részletes szövegelemzés összefüggéséből derül ki, amelynek eredményeit Martin a következőképpen előlegezi meg: „[K]önnyű észrevenni az elfojtott ellentmondásokat, a be nem ismert érzések játékát, amelyek közösen aknázzák alá az autoritás igényét.” E tézis legfontosabb bizonyítékául Martin Mrs. Tulliver általános jellemzését idézi az első könyv, második fejezet végéről:
Mrs. Tulliver, ahogy mondani szokták, „kedves teremtés” volt. Mint csecsemő is csak akkor sírt, ha komoly oka volt rá – például éhes volt vagy viszketett valamije. Már a bölcsőben szép volt, kövér, egészséges és butácska – egyszóval a család legbájosabb, legbarátságosabb tagja. De a tej és a báj olyasmi, amit nehéz „eltenni”; ha csak egy kicsit is megsavanyodik, elcsapja az ember hasát, különösen a fiatalokét. Gyakran eltűnődtem azon, vajon a Raffaello Madonnáira emlékeztető, rózsás arcú és kissé bamba képű ifjú hölgyek meg tudják-e őrizni békés szendergésüket akkor is, ha erős lábú és erős akaratú fiúgyermekeik már nem olyan kicsinyek, hogy meztelenül szaladgálhassanak? Azt hiszem, a jó mamák gyönge tiltakozása egyre gyakoribbá válik, s minél kevesebbet érnek el vele, annál inkább vérükké válik a duzzogás. (Eliot 1985: 62 [A vízimalom, 15–16]; idézi Martin 1980: 44–45)
E passzus részletes mélypszichológiai elemzése után Martin (1980: 45) a következő végkövetkeztetésekhez jut: „A bekezdés olyan fokú ellenségességet rejt magában […] a társadalommal, valamint Mrs. Tulliverrel mint anyával szemben, akinek a vérmérsékletét »kedvesként« ünnepli, hogy a narrátor az iróniában és az allúzióban kell hogy menedéket keressen.” A legvégén Martin még kiélezettebben úgy fogalmaz, hogy a narrátor „a skizofréniáig nincs tudatában” saját személyisége hasadtságának (uo.: 44–45).
A három fentebb vázolt esettanulmányban általában az tűnik fel, hogy a meghozott megbízhatatlansági ítéletek lényegesen közvetettebbek, és mindent egybevetve sokkal vitathatóbbak, mint a homodiegetikus szövegek esetében meghozható ilyen döntések.
Booth érvelése főként azért áll sárlábakon, mert minden további megfontolás nélkül abból indul ki, hogy a narrátornak nincs semmilyen ironikus szándéka. Viszont pontosan a Jonathan Wild esetén szorul bizonyításra, hogy a narrátori irónia hiányzik, mivel valóban több, mint kézenfekvő, hogy a regény ironikus-parodisztikus elemeiért maga a narrátor a felelős. Jellemző módon a fejezet szinopszisa, amelyből Booth központi bizonyítékát kölcsönzi, pontosan a narrátort tünteti fel ironikusként a problémás nagyság-kérdésben.27 Beláthatóan nem elégséges egyszerűen feltételes módon kizárni a narrátorhoz fűződő iróniát, mint ahogy arra Booth tesz kísérletet egy mellékmondattal – „hacsak nem vagyunk hajlandók minden irónia nélkül […]”. Hof (1984: 47) jó okkal követeli, hogy mindig gondosan ellenőrizzük, hogy ironikus vagy ironizált narrátorral van-e dolgunk (és csak ez utóbbi jöhet szóba a megbízhatatlansági irónia tárgyaként). Kiváltképpen Rimmon-Kenan (1983: 102) bizonyította be, hogy milyen nehéz lehet egyes esetekben kizárni, hogy maga a narrátor ironikus.28
Míg Booth nem veszi észre, hogy a Jonathan Wildban maga a narrátor az ironikus (vagy legalábbis az lehet), Lyons elmulasztja a narrátor állítólagos inkonzisztenciáit a megbízhatatlanság valódi kritériumaként meghatározni. Sőt, Lyons még azt is nyíltan elismeri, hogy az általa kidolgozott ellentmondások a trollope-i narrátor jellegzetes megkülönböztetési igényén alapul, és ezért nem a „hagyományos megbízhatatlanságként” (1989: 45) értendő. Magától értetődően a ’nem-hagyományos megbízhatatlanság’ minden fajtáját meg kell fontolni, és figyelembe kell venni; viszont Lyons sajnos nem dolgoz ki egy alternatív meghatározást, amely mint használható javaslat belebocsátkozna a megbízhatatlanság tárgyalásába.29 Ezért marad az a figyelemre méltó érdekesség, hogy Lyons a bemutatott tényállást megalapozó autoritásként kizárólag a trollope-i narrátort idézi, tehát pontosan azt az instanciát, amelynek az autoritását épp akkor vonta kétségbe. Annyi biztos: az önleépítésnek ez a formája a trollope-i narrátorra mindenesetre nem jellemző.