|
|
 |
Mitográfia
Apollodórosz: Mitológia I, 1–2.5.
1. 1. Kezdetben Uranosz volt az egész világ ura. Feleségül vette Gét, és először a százkezűeket, Briareószt, Güészt és Kottoszt nemzette vele: irdatlan termetűek voltak és mérhetetlenül erősek, s valamennyiüknek száz keze és ötven feje nőtt. 2. Őutánuk a küklópszokat: Argészt, Szteropészt és Brontészt szülte neki Gé; ezek mindegyikének csupán egyetlen szeme volt a homlokán. Őket azonban Uranosz összekötözte és a Tartaroszba hajította (a Tartarosz a Hadészban van, olyan sötét, mint az Erebosz, és ugyanannyira van a földtől, mint a föld az égtől). 3. Ezután ismét fiakat nemzett Gével, a titánokat: Okeanoszt, Koioszt, Hüperiónt, Kreioszt, Iapetoszt és Kronoszt, aki mind közül a legifjabb. És leányokat is nemzett, akiket titaniszoknak neveznek: Téthüszt, Rheát, Themiszt, Mnémoszünét, Phoibét, Diónét és Theiát.
4. Haragudott Gé Uranoszra, amiért fiait a Tartaroszba vetette, ezért a titánokat apjuk ellen uszította, Kronosznak pedig még egy gyémántsarlót is adott. A titánok, Ókeanosz kivételével, rá is rontottak Uranoszra, Kronosz pedig levágta apja szemérmét és a tengerbe hajította. A kiömlő vér cseppjeiből lettek az erinnüszök: Aléktó, Tisziphoné és Megaira. A titánok, miután Uranoszt megfosztották a királyságtól, visszahozták testvéreiket a Tartaroszból, és Kronoszra bízták a hatalmat.
5. Kronosz azonban ismét megkötözte és a Tartaroszba zárta őket, majd feleségül vette nővérét, Rheát, de mivel Gé és Uranosz megjósolta neki, hogy önnön gyermeke fogja majdan megfosztani hatalmától, születő sarjait szép sorjában lenyelte. Lenyelte az elsőszülött Hesztiát, utána Démétért és Hérát, majd Plutónt és Poszeidónt. 6. Rhea feldühödött, és amikor Zeusszal volt viselős, elvonult Kréta szigetére, és Dikté barlangjában hozta világra Zeuszt. Az újszülöttet rábízta a kúrészekre és Melisszeusz leányaira, Adraszteia és Idé nimfára, hogy neveljék fel. 7. A két nimfa Amaltheia tejével táplálta a gyermeket, a kúrészek teljes fegyverzetben őrködtek mellette a barlangban, és dárdájukkal csapkodták pajzsukat, hogy Kronosz meg ne hallja a gyermek hangját. Rhea meg pólvába bugyolált egy darab követ, és mintha az újszülött gyermek volna, átadta Kronosznak, hogy nyelje le.
2. 1. Amikor Zeusz felnőtt, Métiszhez, Ókeanosz leányához fordult segítségért. Métisz olyan varázsitalt adott Kronosznak, amitől Kronosz kihányta a követ s nyomában a lenyelt gyermekeit is, Zeusz pedig velük együtt háborút indított Kronosz és a titánok ellen-. Már tíz éve folyt a küzdelem, amikor Gé aztjósolta Zeusznak, hogy megnyeri a háborút, ha szövetkezik azokkal, akik a Tartaroszban sínylődnek. Zeusz megölte hát a küklópszok mellett őrködő Kampét, és szabadon bocsátotta őket. A küklópszok hálából Zeusznak ajándékozták a mennydörgést meg a villámlást és a mennykövet, Plutónnak sisakot adtak, Poszeidónnak pedig szigonyt. Mindezekkel felfegyverkezve le is győzték a titánokat, bezárták őket a Tartaroszba, és a százkezűeket rendelték őrizetükre. Ok hárman pedig megosztoztak a hatalmon: Zeusz az égbolt ura lett, Poszeidón a tengeré, Plutón a Hadészé.
2. De a titánoknak is voltak leszármazottai. Őkeanosz és Téthüsz nászából születtek az ókeanidák: Aszia, Sztüx, Elektra, Dórisz, Eurünomé, Amphitrité és Métisz; Koiosz és Phoibé nászából Aszteria és Létó, Hüperióntól és Theiától Éósz, Héliosz és Szeléné; Kreiosztól és Pontosz leányától, Eurübiától Asztraiosz, Pallasz és Perszész. 3. Iapetosztól és Asziától Atlasz, aki a vállán hordozza az égboltot, továbbá Prométheusz, Epimétheusz és Menoitiosz; a titánok elleni harcban Zeusz a villámával lesújtott rá, majd a Tartaroszba vetette. 4. Kronosz és Philüra sarja volt Kheirón, a felemás kentaur. Éósztól és Asztraiosztól lettek a szelek és a csillagok, Perszésztől és Aszteriától Hekaté, Pallasztól és Sztüxtől Niké, a Győzelem, Kratosz, az Erő, Zélosz, a Versengés és Bia, az Erőszak. 5. A Sztüx vizét, amely a Hadész valamelyik sziklájából fakad, Zeusz hálából az eskü vizévé avatta, amiért Sztüx a gyermekeivel együtt az ő oldalán harcolt a titánok ellen.
Horváth Judit fordítása
Apollodórosz: Mitológia I, 3–5.
3. 1. Zeusz pedig feleségül vette Hérát, és Hébét, Eileithüiát és Arészt nemzette vele, aztán még számos halandó és halhatatlan asszonnyal hált együtt. Themisszel, Uranosz leányával nemzette a hórákat: Eirénét, Eunomiát és Dikét, továbbá a moirákat: Klóthót, Lakhesziszt és Atroposzt. Dióné szülte neki Aphroditét, Eurünométól, Ókeanosz leányától születtek a khariszok: Aglaié, Euphroszüné, Thaleia, Sztüxtől Perszephoné, Mnémoszünétől pedig a múzsák, elsőnek Kalliopé, azután Kleió, Melpomené, Euterpé, Erató, Terpszikhoré, Urania, Thaleia, Polümnia.
2. Kalliopé szülte Oiagrosznak – a szóbeszéd szerint Apollónnak – Linoszt, akit később Héraklész megölt; valamint Orpheuszt, a dalnokot, aki énekszavával köveket és fákat indított meg. Amikor féleségét, Eurüdikét halálra marta egy kígyó, Orpheusz leszállt érte a Hadészba, hogy visszahozza. Kérlelte Plutónt, hogy engedje vissza Eurüdikét a földre, s Plutón bele is egyezett azzal a feltétellel, ha Orpheusz útközben egyszer sem néz hátra, míg haza nem érkezik. Csakhogy Orpheusz nem tartotta be az ígéretét, hátrafordult és vetett egy pillantást a feleségére, aki már indult is visszafelé. Orpheusz találta fel a Dionűszosz-misztériumokat is; miután a mainaszok szétszaggatták, Pieriában temették el.
3. Amikor Kleió felhánytorgatta Aphroditének Adónisz iránti szerelmét, Aphrodité haragra gyulladt, és úgy intézte, hogy Kleió beleszeretett Magnész fiába, Pieroszba. Nászukból fiú született, Hüakinthosz, akiért mcg Thamürisz, Philammón és Argiopé nimfa fia epekedett. Thamürisz volt egyébként az első, aki férfi létére férfiakhoz vonzódott. Később Apollón is beleszeretett Hüakinthoszba, de diszkoszával véletlenül megölte. Thamürisz, a feltűnően szép és tehetséges dalnok zenei versenyre hívta ki a múzsákat, és megállapodott velük, hogv ha ő lesz a győztes, valamennyiüket magáévá teszi, ha viszont alulmarad, elvehetik tőle, amit akarnak. A múzsák megnyerték a versenyt, és megfosztották Thamüriszt a szeme világától meg a hangjától. 4. Euterpé és a Sztrümón folyó fia volt Rhészosz, aki Trója alatt Diomédész kezétől esett el. Némelyek úgy tudják, hogy Rhészosz Kalliopé gyermeke volt. Thaleiától és Apollóntól születtek a korübászok, Melpomenétől és Akhelóosztól a szirének; róluk majd Odüsszeusszal kapcsolatban fogunk mesélni.
5. Héra nász nélkül, önmagától szülte Héphaisztoszt, bár Homérosz azt állítja, hogy Héphaisztoszt is Zeusz nemzette. Zeusz letaszította a fiút az égből, amiért a gúzsba kötött Héra segítségére sietett. Amikor ugyanis Héraklész elfoglalta Tróját és elhajózott, Héra vihart bocsátott rá, Zeusz pedig büntetésül az égboltra függesztette Hérát. Héphaisztosz Lémnosz szigetén ért földet, lába megnyomorodott, de Thetisz megmentette az életét.
6.Zeuszegyesült Métisszel, bár a leány száz és száz alakot öltött, hogy megmeneküljön az isten ölelésétől. Amikor mégis teherbe esett, Zeusz gyorsan lenyelte, mivel Gé azt jövendölte neki, hogy a most megszülető leány után fiúgyermeket fog nemzeni vele, aki az égbolt ura lesz. Zeusz tartott a jóslattól, azért nyelte le Métiszt. Amikor eljött a szülés ideje, Prométheusz, vagy mások szerint Héphaisztosz fejszével rácsapott Zeusz fejére, s a Tritón folyó partján teljes fegyverzetben kiugrott belőle Athéna.
4. 1. Koiosz leányai közül Aszteria fürjjé változva a tengerbe vetette magát, hogy megmeneküljön Zeusz ölelésétől; azt a várost, amelynek később Délosz lett a neve, róla nevezték régebben Aszteriának. Létó egyesült Zeusszal, s miután Héra végigkergette az egész földön, Délosz szigetére érve világra hozta Artemiszt, majd az ő bábáskodásával Apollónt.
Artemisz csak a vadászatnak élt, s szűz maradt; Apollón Pántól, Zeusz és Hübrisz fiától megtanulta a jóslás tudományát, majd elment Delphoiba, ahol ekkortájt Themisz adott jóslatokat. A jósdát őrző Pűthón kígyó elzárta a jósszakadékhoz vezető utat, Apollón azonban megölte, és birtokba vette ajóshelyet. Nem sokkal később Titüoszt is megölte, aki Zeusznak és Orkhomenosz leányának, Elarénak volt a fia. Amikor Zeusz elcsábította Elarét, Hérától való félelmében elrejtette a föld alá, majd a megszületett óriás termetű Titüoszt a föld színére hozta. Később Titüosz megpillantotta a Pűthóba érkező Létót, megkívánta és erőszakoskodni kezdett vele. Létó azonban segítségül hívta gyermekeit, akik nyilaikkal leterítették Titüoszt. Még halálában is bűnhődnie kell: a Hadészban griffek lakmároznak a szívéből.
2. Olümposz fiát, Marszüaszt is megölte Apollón. Marszüasz ugyanis zenei versenyre kélt Apollónnal, miután megtalálta azt a sípot, amelyet Athéna dobott el, mivel eltorzult tőle az ábrázata. Megállapodtak, hogy a győztes kénye-kedve szerint bánhat a vesztessel. Amint megkezdődött a verseny, Apollón megfordította a kitharáját, és felszólította Marszüaszt, hogy ő is cselekedjen hasonlóképp. Mivel Marszüasz nem tudott így játszani, Apollón lett a győztes: felakasztotta Marszüaszt egy magas fenyőfára, majd lenyúzta a bőrét, és így végzett vele.
5. Óriónt Artemisz ölte meg Délosz szigetén. A hatalmas termetű Órión állítólag a föld szülötte volt, Phereküdész viszont Poszeidón és Eurüalé gyermekének nevezi. Poszeidón megáldotta őt azzal a képességgel, hogy át tudott lábalni a tengeren. Első feleségét, Szidét a szépségére féltékeny Héra a Hadészba vetette. Később Órión elkerült Khiosz szigetére, ahol megkérte Oinopión leányának, Meropénak a kezét. Oinopión azonban leitatta őt, majd álmában megvakította és a tengerpartra vetette. Órión akkor elment Héphaisztosz kovácsműhelyébe, elrabolt onnan egy szolgát, a vállára ültette, és megparancsolta, hogy vezesse el napkeletre. Amint odaért, a nap sugaraitól visszanyerte látását, és már indult is vissza Oinopiónhoz. 4. Közben azonban Poszeidón föld alatti házat készíttetett Héphaisztosszal Oinopiónnak, Éósz meg beleszeretett Óriónba, magával ragadta és Déloszra vitte. Aphrodité ugyanis azzal sújtotta Éószt, hogy egyfolytában szerelmesnek kellett lennie, amiért együtt hált Arésszal. 5. Csakhogy Órión diszkoszversenyre hívta ki Artemiszt, és állítólag ez okozta vesztét; mások úgy mesélik, hogy Artemisz nyila ölte meg, mert erőszakot követett el egy Ópisz nevű hüperboreusz leányvendégén.
Poszeidón Amphitritét, Ókeanosz leányát vette feleségül. Az ő gyermekeik Tritón és Rhodé, Héliosz későbbi felesége.
5. 1. Plutón beleszeretett Perszephonéba, és Zeusz segítségével titokban elrabolta. Démétér fáklyái világánál éjt nappá téve kereste a leányát, s már az egész földet bebolyongta érte, amikor Hermión lakóitól végre megtudta, hogy Plutón rabolta el a leányt. Úgy megharagudott az istenekre, hogy elhagyta az eget, és halandó asszony képében Eleusziszba ment. A Kallikhoron-kút mellett leült egy sziklára, amely róla kapta a „nem nevető” melléknevet. Később felkereste Keleoszt, az eleuszisziak akkori királyát. Az asszonyok – többen is voltak a házban – hívták, hogy üljön közéjük, egy Iambé nevű banya pedig addig mókázott, míg végül mosolyra fakasztotta az istennőt. Állítólag ez az oka annak, hogy a Theszmophoria-ünnepen mókázni szoktak az asszonyok.
Keleosz király feleségének, Metaneirának volt egy kisfia, akit Démétér a gondjaiba vett. Mivel halhatatlanná akarta tenni, éjszakánként tűz fölé tartotta, hogy lefejtse róla a halandó húst. Minthogy Démophón (ez volt a gyermek neve) napról napra hihetetlen gyorsasággal növekedett, Praxithea megleste őket, de a lángokba burkolt gyermek láttán felkiáltott; a csecsemő azon nyomban a tűz martaléka lett, az istennő pedig felfedte kilétét. 2. Triptolemosznak, Metaneira idősebb fiának szárnyas sárkányok vontatta kocsit készített, és gabonamagot adott neki; Triptolemosz felemelkedett az égbe, és az egész lakott világot telehintette gabonával. Panüaszisz azt állítja, hogy Triptolemosz Eleuszisz fia volt; szerinte ugyanis Démétér Eleuszisznál járt. Phereküdész viszont Ókeanosz és Gé fiának nevezi.
3. Amikor Zeusz megparancsolta Plutónnak, hogy küldje vissza a földre Korét, Plutón, hogy a leány ne soká időzzék az anyjánál, megkínálta gránátalmamaggal, amit Perszephoné gyanútlanul megevett. Amikor Aszkalaphosz, Akherón és Gorgüra fia árulkodott Koréra, Démétér büntetésből súlyos követ gurított a Hadászban Aszkalaphoszra. Így aztán Perszephonénak minden év egyharmadát Plutónnal kellett töltenie, a maradék időben viszont az istenek között élt.
Horváth Judit fordítása
Apollodórosz: Mitológia I, 7.1–2.
7. 1. Prométheusz vízből és földből embereket gyúrt, és megajándékozta őket a tűzzel, melyet Zeusz elől köményszárba rejtett. Amikor Zeusz tudomást szerzett a dologról, megparancsolta Héphaisztosznak, hogy szögezze Prométheusz testét a Szkűthiában levő Kaukaszosz hegységhez. Héphaisztosz engedelmeskedett, Prométheusz pedig ott raboskodott sok-sok éven át. Egy saskeselyű repült arra minden áldott nap, és lakmározott a májából, amely azonban éjszakánként mindig újranőtt. Így bűnhődött Prométheusz a tűzlopásért mindaddig, míg Héraklész meg nem szabadította – de erről majd Héraklésszel kapcsolatban fogunk beszélni.
2. Prométheusznak született egy Deukalión nevű fia, aki Phthia vidékén uralkodott, és Pürrhát, Epimétheusz és Pandóra leányát vette feleségül. Pandóra az istenek első asszonyteremtménye volt. Amikor Zeusz elhatározta, hogy kiirtja a vaskori nemzedéket, Prométheusz tanácsára Deukalión bárkát ácsolt, elhelyezte benne a legszükségesebb holmikat, majd Pürrhával együtt maga is beleköltözött. Zeusz pedig tömérdek esőt hullatott az égből, és Hellasz nagy részét elárasztotta vele, úgyhogy minden ember elpusztult, kivéve azt a néhányat, akiknek sikerült a közeli magas hegyekbe felhúzódniuk. Ekkor hasadt szét a thesszaliai hegyvidék is, és az Iszthmosz meg a Peloponnészosz kivételével mindent elborított az ár. Deukalión bárkája pedig kilenc napon és ugyanannyi éjszakán keresztül hánykódott a tengeren, míg végül a Parnaszoszon kötött ki. Amikor vége szakadt az esőzésnek, kiszállt Deukalión, és áldozatot mutatott be Zeusznak, a menekülők oltalmazójának. Zeusz elküldte hozzá Hermészt azzal az üzenettel, hogy kívánjon, amit akar; Deukaliónnak pedig az volt a kívánsága, hogy teremjenek köréje emberek. Ekkor Zeusz utasítására a földről fölszedett köveket hajított hátra a feje fölött; Deukalión köveiből férfiak születtek, Pürrha köveiből pedig asszonyok. Ez az oka egyébként annak, hogy az embereket a laasz (kő) szó alapján laoi-naknevezik.
Horváth Judit fordítása
Apollodórosz: Mitológia I, 9.15.
9. … 15. Admétosz Pherai királya lett, és éppen nála napszámoskodott Apollón, amikor Admétosz Alkésztisznek, Peliasz leányának kezére pályázott. Peliasz kihirdette, hogy annak adja a leányát, aki igába fog egy oroszlánt és egy vaddisznót. Apollón befogta az állatokat és átadta őket Admétosznak. Admétosz Peliasz elé vezette a fogatot, így ő nyerte el Alkésztisz kezét. Az esküvői áldozat bemutatásakor azonban megfeledkezett Artemiszről, ezért amikor benyitott a hálószobába, az telis-tele volt tekergőző kígyókkal. Apollón meghagyta neki, hogy engesztelje ki az istennőt, egyben kieszközölte a moiráktól, hogy Admétosznak ne kelljen a végóráján meghalnia, ha valaki hajlandó önként meghalni helyette. Amikor elérkezett halálának napja, sem apja, sem anyja nem akartak meghalni helyette, egyedül Alkésztisz vállalta helyette a halált, a Koré azonban visszaküldte őt a földre. Mások szerint Héraklész hozta vissza Alkésztiszt Admétosznak, de előbb megküzdött Hadésszal.
Horváth Judit fordítása
Apollodórosz: Mitológia II, 4.5.
4. … 5. Szthenelosznak és Pelopsz leányának, Nikippének a nászából született Alküoné és Medúsza, később pedig Eurüsztheusz, aki Mükénai királya lett. Mielőtt ugyanis világra jött volna Héraklész, Zeusz az istenek színe előtt kijelentette, hogy Perszeusznak az a sarja, aki hamarosan megszületik, Mükénai királya lesz. A féltékeny Héra rávette az eileithüiákat, hogy késleltessék Alkméné vajúdását, Eurüsztheusz, Szthenelosz fia viszont szülessék meg hét hónapra.
Horváth Judit fordítása
Apollodórosz: Mitológia II, 4.8–9.
4. … 8. Mielőtt Amphitrüón hazatért volna Thébaiba, Zeusz Amphitrüón képében éjnek idején Thébaiba látogatott, az éjszakát háromszorosára nyújtva együtt hált Alkménével, és még a téleboészek közt történtekről is beszámolt neki. Majd megérkezett Amphitrüón, s amikor észrevette, hogy felesége nem túlságosan örül neki, faggatni kezdte, mi baja. Alkméné azt felelte, hogy már előző éjszaka is együtt hált vele, hiszen akkor érkezett. Amphitrüón végül is Teiresziasztól tudta meg, hogy Zeusz együtt hált Alkménével. Alkméné két fiút szült, Zeusznak az egy éjszakával idősebb Héraklészt, Amphitrüónnak meg Iphiklészt. Amikor Héraklész nyolchónapos volt, Héra két hatalmas kígyót küldött az ágyába, mivel elhatározta, hogy megöli a csecsemőt. Alkméné segítségül hívta Amphitrüónt, közben azonban Héraklész felállt, és két kezével megfojtotta a kígyókat. Phereküdész azt állítja, hogy Amphitrüón tette a kígyókat az ágyba, mivel meg akarta tudni, melyik az ő gyermeke; s mert Iphiklész elmenekült, Héraklész viszont állta a sarat, megtudta, hogy Iphiklész az övé.
9. Héraklészt Amphitrüón tanította meg a kocsihajtásra, Autolükosz a birkózásra, Eurütosz az íjászatra, Kasztór a vívásra, Linosz pedig a kitharajátékra. Ez a Linosz Orpheusz fivére volt. Eljött Thébaiba, thébai polgár lett, Héraklész pedig agyonverte a kitharájával. Haragjában tette, előzőleg ugyanis Linosz ütötte meg őt. Amikor néhányan perbe fogták a gyilkosság miatt, Héraklész Rhadamantüsz egyik törvényét idézte, melynek értelmében az az ember, aki jogtalanságot kezdeményező személy ellen védekezik, ártatlan. Héraklészt felmentették, Amphitrüón azonban félt, hogy megint elkövet majd valami hasonlót, s ezért egy tehenészetbe küldte el őt. Ott nevelkedett Héraklész, és termetével és erejével mindenkit felülmúlt. Aki csak ránézett, láthatta, hogy Zeusz fia. Négy könyök magas volt, és tüzes fény ragyogott a szemében. Soha nem tévesztett célt, sem nyíllal, sem dárdával.
Amikor a tehenészetben elérte a tizennyolc éves kort, megölte a Kithairón-hegyi oroszlánt. Ez az oroszlán le-lejött a Kithairón-hegyről, Amphitrüón és Theszpiosz nyájait tizedelte.
Horváth Judit fordítása
Apollodórosz: Mitológia II, 4.12.
4. … 12.A minüaszokkal vívott csata után Héra féltékenységében tébolyba kergette Héraklészt, aki Megarától született tulajdon gyermekeit, majd pedig Iphiklész két gyermekét is tűzbe hajította. Ezután száműzetésre ítélte önmagát, majd Theszpiosz megtisztította a bűnétől. Elment Delphoiba, és megkérdezte az istent, hol telepedjék le. A Pűthia ekkor szólította őt először Héraklésznek, előtte Alkeidész volt a neve. Azt a választ kapta, hogy telepedjék le Tirünszben, szolgáljon tizenkét esztendőt Eurüsztheusznál, hajtsa végre a rábízott tíz feladatot, és ha ezeket mind végrehajtotta, halhatatlan lesz.
Horváth Judit fordítása
Apollodórosz: Mitológia II, 5.
5. 1. A jóslat hallatára Héraklész Tirünszbe ment, és rendre teljesítette Eurüsztheusz parancsait. Elsőnek azt a feladatot kapta, hogy hozza el a nemeai oroszlán bőrét. Ez sebezhetetlen lény volt, Tüphón ivadéka. Héraklész útnak indult, hogy megkeresse az oroszlánt. Kleónaiba érkezett, és itt egy Molorkhosz nevű napszámos látta vendégül. Amikor Molorkhosz áldozat bemutatására készült, Héraklész megkérte, hogy várjon harminc napig. Ha épségben térne vissza a vadászatról, akkor áldozzon a megmentő Zeusznak, ha pedig meghalna, akkor neki, a hérósznak mutasson be áldozatot. Így indult Nemeába. Ott megtalálta az oroszlánt, és először nyíllal lőtt rá. Amikor azonban kiderült, hogy az állat sebezhetetlen, buzogányt ragadott, azzal kezdte üldözni. Az oroszlán egy kettős bejáratú barlangba menekült. Héraklész azonban elzárta az egyik bejáratot, majd a másikon keresztül rátámadt az állatra, kezét körülfonta a nyakán, és addig fojtogatta, míg meg nem fulladt. Ezután vállára vette és elvitte Kleónaiba, ahol Molorkhosz, mivel a harmincadik nap már leáldozóban volt, most készült bemutatni a halottat megillető áldozatot. Héraklész áldozott a megmentő Zeusznak, majd Mükénaiba vitte az oroszlánt. Eurüsztheusz nagyon megrettent Héraklész bátorságától; meg is tiltotta neki, hogy még egyszer betegye a lábát a városba. A munkáiról is a városkapu előtt kellett számot adnia. Azt is beszélik, hogy félelmében bronzurnát készíttetett magának, amelyet a föld alá rejtett, és a feladatokra egy hírnök, az éliszi Kopreusz, Pelopsz fia révén adott parancsot. Mert Kopreusz megölte Iphitoszt, aztán eljött Mükénaiba, hogy Eurüsztheusz megtisztítsa, és utána is nála maradt.
2. A második feladat az volt, hogy ölje meg a lernai hüdrát. A hüdra a lernai mocsarakban élt, ki-kilátogatott a síkságra, és az állatokat meg a vidéket pusztította. Hatalmas testén kilenc fej nőtt, ebből nyolc halandó, a középső halhatatlan. Héraklész kocsira szállt – Iolaosz volt a kocsihajtója –, s meg sem állította a lovakat, míg Lernába nem ért; meg is találta a hüdrát egy domb tetején, az Amümóné-forrás közelében, ahol a barlangja volt. Tüzes nyilakat zúdított rá, hogy kicsalogassa. Amikor végre előjött, Héraklész megragadta és lefogta, az állat azonban a lába köré tekeredett. Az sem segített, hogy Héraklész buzogánnyal kezdte ütni a fejeit: mert minden szétvert fej helyén két másik nőtt ki. Egy hatalmas rák is a hüdra segítségére sietett, harapdálni kezdte Héraklész lábát. Miután a rákkal már elboldogult, segítségül hívta Iolaoszt, aki felgyújtotta a közeli erdő egyik sarkát, és üszkös ágakkal kiégette a hüdra fejeinek gyökereit, hogy ne tudjanak újra kinőni. Miután ilyen módon sikerült végezniük a mindig újranövő fejekkel, Héraklész levágta a halhatatlan fejet is, a Lernán keresztül Elaiuszba vezető út mentén elásta és súlyos sziklatömböt helyezett rá. Majd felvágta a hüdra tetemét, és nyílvesszőit megmártotta az epéjében. Eurüsztheusz kijelentette, hogy ezt a munkát nem lehet a tíz közé számítani, mivel nem egyedül, hanem Iolaosz segítségével ölte meg a hüdrát.
3. Harmadjára azt a feladatot kapta, hogy a kerüneiai szarvast hozza el elevenen Mükénaiba. Ez az aranyszarvú állat, Artemisz szent szarvasa Oinoéban élt. Mivel Héraklész sem megölni, sem megsebesíteni nem akarta, egy álló esztendeig üldözte. A szarvas végül is kifáradt az üldözéstől, és az Artemiszion-hegyen keresett menedéket; onnan azután a Ladón folyóhoz igyekezett, hogy átkeljen rajta. Ekkor azonban Héraklész célba vette a nyilával, és sikerült is elejtenie. Vállára vette, és sietve elindult Arkadián át hazafelé. Útközben összetalálkozott Apollónnal és Artemisszel, aki szemrehányást tett neki, amiért meg akarta ölni a szent állatát. Héraklész a végzetre hivatkozott, és kijelentette, hogy Eurüsztheusz a vétkes; végül is sikerült lecsillapítania az istennő haragját, az állatot pedig elevenen elvitte Mükénaiba.
4. Negyedik feladata az volt, hogy hozza el élve az erümanthoszi vadkant. Ez a vadállat Pszóphisz vidékét sanyargatta, le-leruccanva arról a hegyről, amelynek Erümanthosz a neve. Héraklész keresztülhaladt Pholoén, s itt Pholosz kentaurnál, Szeilénosz és egy kőrisnimfa gyermekénél vendégeskedett. Pholosz sült hússal kínálta Héraklészt, maga azonban nyersen fogyasztotta. Amikor Héraklész bort kért, Pholosz azt felelte, hogy nem meri felbontani a kentaurok között hordóját. Héraklész megnyugtatta, és saját kezével verte csapra a bort; de nem telt bele sok idő, a bor szagára sziklákkal és fenyőhusángokkal felfegyverkezve odasereglettek a kentaurok Pholosz barlangja elé. Ankhioszt és Agrioszt, akik elsőnek merészkedtek be az ajtón, parázsló fahasábokkal futamította meg Héraklész, a többieket nyílzáporral kergette egészen Maleáig. Itt azután Kheirónnál kerestek menedéket, akit a lapithák előzőleg elűztek a Pélion hegyről, s ezért Maleában telepedett le. Amint a kentaurok körülvették Kheirónt, Héraklész újabb nyilat küldött feléjük, ám a nyíl Elatosz karján keresztülhatolva Kheirón térdébe fúródott. Héraklész aggódva odafutott, kihúzta a nyilat, és – mert Kheirón adott neki – kenőcsöt is tett a sebre. A seb azonban gyógyíthatatlannak bizonyult, Kheirón tehát visszahúzódott barlangjába, és legszívesebben meghalt volna, de halhatatlan volt. Csak mikor Prométheusz felajánlotta Zeusznak, hogy vállalja Kheirón helyett a halhatatlanságot, akkor halt meg. A többi kentaur elmenekült, ki merre látott. Néhányan a Malea-hegyre mentek, Eurütión Pholoéba, Nesszosz meg az Euénosz folyóhoz. A többieket Poszeidón fogadta be Eleusziszban, s egy hegy belsejében rejtette el őket. Pholosz kihúzta az egyik tetemből Héraklész nyilát, és elcsodálkozott, hogy óriás termetű társait ilyen aprócska nyíl ölte meg. Egyszer csak a nyíl kicsúszott a kezéből, a lábára esett, és azon nyomban kioltotta az életét. Héraklész visszatért Pholoéba, megtalálta Pholosz holttestét, eltemette, majd elindult, hogy megkeresse a vadkant. Nagy zajjal elő is zavarta egy bokorból, üldözőbe vette, végül süppedő hóba kergette bele a kifulladt állatot, ott kötelet vetett rá és Mükénaiba vitte.
5. Ötödiknek azt a feladatot kapta, hogy egyetlen nap leforgása alatt hordja ki Augeiasz állatainak az ürülékét. Augeiasz Élisz királya volt, némelyek szerint Héliosz fia, mások szerint Poszeidóné vagy Phorbaszé. Sok-sok csorda birtokosa volt. Héraklész felkereste, egy szót sem szólt Eurüsztheusz parancsáról, csak felajánlotta neki, hogy egyetlen nap alatt kihordja az ürüléket, ha cserébe megkapja az állatok tizedrészét. Augeiasz nem bízott Héraklész vállalkozásában, ezért ráállt az alkura. Héraklész meghívta szemtanúnak Augeiasz fiát, Phüleuszt, majd áttörte az istálló alapzatát, az egymás mellett folyó Alpheioszt és Péneioszt elterelte a medréből és odavezette, a szennyvíznek pedig külön levezetőt csinált. Amikor Augeiasz megtudta, hogy Héraklész Eurüsztheusz parancsára végezte el a munkát, nem adta meg a fizetséget, sőt még azt is letagadta, hogy egyáltalán ígért volna valamit. Arra is hajlandó volt, hogy bíróság ítélkezzék az ügyben. Amikor összeültek a bírák, a Héraklész által megidézett Phüleusz tulajdon apja ellen vallott: kijelentette, hogy Augeiasz valóban ígért fizetséget, Augeiasz feldühödött, és még mielőtt megszületett volna az ítélet, Phüleuszt is, Héraklészt is kiutasította Élisz területéről. Phüleusz Dulikhionba ment, ahol le is telepedett, Héraklész pedig Ólenoszba, Dexamenosz udvarába. Amikor odaért, Dexamenosz éppen leányát, Mnészimakhét készült kénytelenkelletlen hozzáadni Eurütión kentaurhoz. Dexamenosz Héraklész segítségét kérte, akinek sikerült is megölnie a leányért odaérkező kentaurt. Eurüsztheusz egyébként ezt a munkát sem számította be a tíz közé, mondván, hogy Héraklész bér ellenében végezte el.
6.Hatodik feladata az volt, hogy űzze el a sztümphaloszi madarakat. Volt az arkadiai Sztümphalosz városánál egy Sztümphalisz nevű mocsaras vidék, amelyet sűrű erdő borított. Sok-sok madár keresett itt menedéket a farkasok elől. Miközben Héraklész éppen azon töprengett, mi módon űzhetné ki innen a madarakat, Athéna rézcsattogtatókat adott neki, amelyeket Héphaisztosztól kapott ajándékba. Ezeket Héraklész odaütögette a mocsár mellett magasló hegyhez, és sikerült is félelmet keltenie a madarak között: mivel nem tudták elviselni a zajt, rettegésükben felröpültek a magasba, úgyhogy Héraklész lenyilazhatta őket.
7. Hetedszerre azt a feladatot kapta, hogy hozza el a krétai bikát. Akuszilaosz úgy tudja, hogy ez a bika vitte Európét Zeuszhoz; mások szerint Poszeidón küldte fel a tenger mélyéről, amikor Minósz megfogadta, hogy ami feltűnik a tenger színén, azt Poszeidónnak áldozza. Csakhogy amikor megpillantotta a szépséges bikát, állítólag beküldte a saját csordái közé, s egy másikat áldozott fel helyette, mire a sértett Poszeidón megvadította az állatot. Érte ment tehát Héraklész Krétára, és segítséget kért Minósztól, aki azonban azt válaszolta neki, hogy küzdjön meg érte egyedül. Héraklésznek végül is sikerült elfognia a bikát, elvitte és megmutatta Eurüsztheusznak, majd pedig szabadon engedte. Az állat bebolyongta Spártát és egész Arkadiát, átkelt az Iszthmoszon, megérkezett az attikai Marathónba és itt zaklatta a lakosságot.
8. Nyolcadiknak azt a feladatot kapta, hogy hozza el Mükénaiba a thrák Diomédész kancáit. Diomédész Arész és Küréné gyermeke volt, és egy szerfölött harcias thrák nép, a bisztónok királya. Emberevő lovakat tartott. Önkéntes kísérőivel Héraklész elhajózott hozzá, legyőzte az istálló őreit, a lovakat pedig a tengerpart felé terelte. Amikor a bisztónok teljes fegyverzetben a lovak védelmére keltek, Héraklész a lovakat szeretőjére, Abdéroszra bízta, aki Hermész gyermeke volt a lokriszi Opuszból: a rábízott kancák azonban magukkal vonszolták és halálra zúzták. Héraklész eközben megküzdött a bisztónokkal, Diomédészt sikerült megölnie, a többieket pedig megfutamította, majd az elhunyt Abdérosz sírhalma mellett megalapította Abdéra városát. A kancákat magával vitte és átadta Eurüsztheusznak, de mert Eurüsztheusz szabadon engedte őket, felmentek az Olümposz hegyre, ahol a vadállatok végeztek velük.
9. Kilencedik munkája az volt, hogy el kellett hoznia Hippolüté övét. Hippolüté a Thermódón folyó környékén tanyázó amazónok királynője volt. Asszonynép létükre kiváló harcosok hírében állottak, férfiakhoz illő tetteket hajtottak végre, ha pedig nászra kelve gyermekeket szültek, a leányokat felnevelték, jobb mellüket azonban megnyomorították, hogy ne akadályozza őket a dárdavetésben, s csak a balt hagyták meg, hogy tudjanak szoptatni. Hippolüté Arész övét viselte, annak jeléül, hogy az amazónok között ő a legkiválóbb. Ezt az övet kellett elhoznia Héraklésznek, mivel Eurüsztheusz leánya, Admété felette vágyott reá. Önkéntes harcostársaival együtt hajóra szállt, és Parosz szigetén kötött ki, ahol Minósz fiai, Eurümedón, Khrüszész, Néphalión és Philolaosz laktak. Ketten ki is szálltak a hajóból, Minósz fiai azonban megölték őket. Héraklész féktelen haragjában valamennyiükkel végzett, a sziget többi telepesét pedig ostrom alá vette, mígnem a szorongatott lakosok követek útján felajánlották Héraklésznek, hogy két megölt harcosa helyett válassza ki közülük azt a kettőt, akit jónak lát. Héraklész megszüntette az ostromot, magához vette Minósz fiának, Androgeósznak a fiait, Alkaioszt és Sztheneloszt, aztán Műsziába ment, Daszkülosz fiához, Lűkoszhoz, aki vendégül látta őt ... Segítséget nyújtott Lűkosznak a bebrüxök királya ellen vívott harcban, sok ellenséges harcost megölt, többek között magát Mügdón királyt is, Amükosz fivérét. A bebrüxöktől elhódított jókora darab földet viszont átengedte Lűkosznak, aki a teljes területnek a Hérakleia nevet adta.
Amikor Héraklész hajója befutott Themiszküra kikötőjébe, felkereste őt Hippolüté, kifaggatta, mi járatban van, majd ígéretet tett, hogy át fogja adni az övet. Héra azonban az egyik amazón képében elhíresztelte a többiek között, hogy a most érkezett idegenek el akarják rabolni a királynőt. Az amazónok a hír hallatára fegyverestül a hajóhoz nyargaltak, Héraklész pedig a felfegyverzett amazónok láttán kelepcét gyanított, és megölte Hippolütét, lecsatolta róla az övet, majd a többi amazónnal is megvívott, végül elhajózott, és megérkezett Trójába.
Az idő tájt Trója Apollón és Poszeidón haragját sínylette. A két isten ugyanis, hogy kitapasztalja Laomedón arcátlanságát, halandó férfinak öltözve felajánlotta neki, hogy fizetség fejében megerősíti Pergamon várát. Fel is húzták a falakat, Laomedón azonban adós maradt a bérükkel. Apollón bosszúból dögvészt küldött a városra, Poszeidón pedig tengeri szörnyet, amely a habokból felbukkanva sorra tüntette el a síkság lakóit. A jóslatok úgy szóltak, hogy Trója népe akkor fog megszabadulni a csapásoktól, ha Laomedón hajlandó a szörny prédájául kitenni leányát, Hészionét. Laomedón erre kitette és a part menti sziklákhoz kötözte. Amikor Héraklész megpillantotta az ott heverő leányt, ígéretet tett, hogy megmenti az életét, ha megkaphatja azokat a lovakat, amelyeket Zeusz adott Laomedónnak kárpótlásul az elrabolt Ganümédészért. Laomedón beleegyezett, Héraklész pedig megölte a szörnyet, és így megmentette Hészioné életét. Amikor Laomedón mégsem fizette ki a bért, Héraklész azzal a fenyegetéssel szállt tengerre, hogy sereg élén tér majd vissza Trója alá.
Ainoszba ment, ahol Poltüsz látta vendégül. Innen továbbhajózott, de még az ainoszi part közelében lenyilazta az orcátlan Szarpédónt, Poszeidón fiát, Poltüsz bátyját. Majd megérkezett Thaszoszba, itt leigázta a thrák lakosságot, a szigetet pedig átadta Androgeósz fiainak, hogy telepedjenek le rajta. Thaszoszból Torónéba jutott, ahol Poszeidón fiának, Próteusznak két fia, Polügonosz és Télegonosz birkózásra hívta ki őt, és birkózás közben végzett velük. Az övet pedig Mükénaiba vitte, és átadta Eurüsztheusznak.
10. Tizedszerre azt a feladatot kapta, hogy hozza el Gérüonész marháit Erütheiából. Erütheia szigete az Ókeanosz közelében fekszik, ma Gadeirának hívják. A szigetet Gérüonész lakta, Khrüszáórnak és Ókeanosz leányának, Kallirhoénak a fia. Teste három férfitestből állt, melyek derékban összenőttek, de lágyéktól és combtól lefelé ismét szétváltak. Bíborszínű tehenei voltak, melyeket Eurütión pásztor legeltetett, őrizőjük pedig a kétfejű Orthosz kutya volt, Ekhidna és Tüphón sarja. Héraklész útnak indult, hogy megszerezze Gérüonész marháit; Európán keresztülhaladva töméntelen vadat ejtett, így ért Líbüa földjére. Útban Tartésszosz felé, Európa és Líbüa határán utazásának emlékére két oszlopot állított fel egymással szemben. Miközben úton volt, annyira perzselte őt Héliosz heve, hogy nyilával célba vette az istent. Héliosz elámult Héraklész bátorságán, és egy aranyserleget ajándékozott neki, melyben Héraklész átkelhetett az Ókeanoszon. Erütheiába érve az Abasz hegyen ütött tanyát. A kutya észrevette őt, és rárontott, Héraklész azonban buzogányával agyonütötte, sőt a kutya segítségére siető Eurütiónnal is végzett. Menoitész, aki éppen arrafelé legeltette Hadész marháit, hírül vitte Gérüonésznak a történteket. Gérüonésznak az Anthemusz folyónál még sikerült utolérnie Héraklészt, amint a teheneket hajtotta; megküzdött vele, és egy nyílvessző halálra sebezte. Héraklész behajtotta az ökröket a serlegbe, Tartésszoszba hajózott, és a serleget visszaadta Héliosznak.
Abdérián keresztülhaladva Ligüsztinébe érkezett, ahol Poszeidón fiai, Ialebión és Derkünosz megpróbálták elvenni tőle a teheneket, Héraklész azonban megölte őket, majd Türrhénián keresztül folytatta útját. Rhégion közelében egy bika leszakadt a csordától, szélsebesen a tengerbe vetette magát, átúszott Szikeliába, majd keresztülszelte a szomszédos területeket, amelyeket róla neveztek el Italiának (a türrhének ugyanis italosz-nakhívják a bikát), és az elümoszok királyának, Erüxnek a földjére ért. Erüx, aki Poszeidón fia volt, elvegyítette a bikát saját csordái között. Héraklész eközben Héphaisztosz őrizetére bízta a marhákat, és az elveszett bika keresésére sietett. Rá is akadt Erüx nyájai között, Erüx azonban kijelentette, hogy csak akkor adja vissza, ha Héraklész birkózásban legyőzi őt. Héraklész háromszor is legyőzte, végezetül pedig megölte Erüxöt, a bikát magához vette, és a többivel együtt elhajtotta az Ión-tenger felé. Amikor a tengeröbölhöz értek, Héra böglyöt küldött a tehenekre, erre a tehenek szétszéledtek a thrákiai szirtek között. Héraklész üldözőbe vette őket, némelyiket megtalálta és a Hellészpontosz felé terelte, a többiek ott maradtak, és elvadultak. Héraklész a csorda megmaradt részét nagy nehezen egybeterelte, és mivel a Sztrümón folyót hibáztatta, feltöltötte kövekkel, hajózhatatlanná téve az addig hajózható medret. A csordát elvitte és átadta Eurüsztheusznak, aki Hérának áldozta az állatokat.
11. Héraklész nyolc év és egy hónap leforgása alatt teljesítette a feladatokat, Eurüsztheusz azonban Augeiasz istállójának kitisztítását és a hüdra megölését nem fogadta el munkának, s ezért tizenegyedszerre azt a feladatot bízta rá, hogy hozza el a Heszperiszek aranyalmáit. Ezek az almák pedig nem Líbüában voltak, hiába állítják ezt egyesek, hanem az Atlasz-hegyen, a hüperboreuszok földjén. Gé ajándékozta őket Zeusznak, amikor megesküdött Hérával. Százfejű, halhatatlan sárkány őrizte az almákat, Ekhidna és Tüphón sarja, aki ezerféle hangot tudott kiadni magából. Vele együtt őrködtek a Heszperiszek is, Aiglé, Erütheia, Heszperia és Arethúsza. Héraklész útja az Ekhedórosz folyóhoz vezetett. Itt Küknosz, Arész és Püréné fia párbajra hívta ki őt. Arész Küknosz pártját fogta, és ő maga irányította a párviadalt. Ám egyszer csak villám csapott le a két fél közé, s ezzel véget is ért a küzdelem. Héraklész ezután keresztülszelte Illűriát, majd az Éridanosz folyó felé vette útját; végül megérkezett Zeusz és Themisz nimfa-leányaihoz, akik megmutatták neki, hol találja meg Néreuszt. Héraklész álmában lefogta őt, és bár Néreusz százféle alakot öltött, végül is sikerült megkötöznie. Nem is engedte el, míg meg nem tudta tőle, hol vannak az almák és a Heszperiszek. Majd keresztülhaladt Líbüán, ahol Poszeidón fia, Antaiosz uralkodott. Antaiosz az odavetődő idegeneket rákényszerítette, hogy keljenek vele birokra, és így végzett velük. Héraklész is kénytelen volt megbirkózni Antaiosszal, de végül is sikerült megölnie őt oly módon, hogy a magasba emelte és ott összeroppantotta. Antaiosz ugyanis, ha érintkezett a földdel, visszanyerte tőle az erejét, ezért is mondják róla, hogy Gé sarja volt.
Líbüa után Egyiptomon haladt keresztül. Itt Poszeidónnak és Epaphosz leányának, Lüszianasszának a fia, Buszirisz volt a király. Buszirisz egy jóslat értelmében Zeusz oltárán áldozta fel az idegeneket. Kilenc esztendőn keresztül ugyanis aszály sújtotta Egyiptomot, majd egy Phrasziosz nevű tudós jós, aki Küproszból érkezett, kijelentette, hogy megszűnik az aszály, ha Zeusz oltárán minden évben feláldoznak egy-egy idegent. Buszirisz elsőnek a jóst áldozta fel, majd sorban az odavetődő idegeneket. Héraklészt is elfogták, oda is vitték az oltárhoz, ő azonban szétszakította a bilincseit, és Busziriszt fiával, Amphidamasszal együtt megölte.
Ezután átszelte Ázsiát, és Thermüdraiban, a lindosziak kikötőjében ért partot. Egy ökörpásztor kocsijából kifogta az egyik ökröt, áldozatot mutatott be, majd jól belakmározott belőle. A pásztor felmászott egy hegy tetejére, és tehetetlenségében szitkozódni kezdett. Ezért van az, hogy mind a mai napig szitkozódások közepette áldoznak Héraklésznek.
Arábián áthaladtában megölte Tithónosz fiát, Émathiónt, majd Líbüán keresztül elérte az óceánt, itt átvette Héliosz serlegét, átkelt vele a szemközt elterülő szárazföldre, és nyilával célba vette a keselyűt, Ekhidna és Tüphón sarját, amely a Kaukaszosz tetején Prométheusz májából lakmározott. Megszabadította Prométheuszt, majd kiválasztotta az olajfafonatot, Zeusznak pedig emlékezetébe idézte, hogy Kheirón halhatatlan létére szívesen meghal Prométheusz helyett.
Prométheusz azt tanácsolta Héraklésznek, hogy ne maga menjen el az almákért, hanem vegye át Atlasztól az égbolt terhét, és őt küldje el értük. Héraklész megfogadta a tanácsot, és megérkezvén Atlaszhoz a hüperboreuszok földjére, átvette tőle a terhet. Atlasz leszakított három almát a Heszperiszektől, majd visszajött Héraklészhez. De nem volt kedve tartani a terhet, [és azt mondta, hogy elvinné az almákat Eurüsztheusznak, Héraklésznek viszont azt ajánlja, tartsa egy csöppet helyette az égboltot,] és párnát akart tenni a fejére. Héraklész bele is egyezett, de aztán sikerült fortélyosan visszaraknia Atlaszra. Prométheusz tanácsára megkérte ugyanis Atlaszt, tartsa egy csöppet helyette az égboltot. Ennek hallatára Atlasz letette az almákat a földre, és visszavette az égboltot. Héraklész azonban felvette az almákat és kereket oldott. Némelyek azt állítják, hogy nem Atlasztól kapta meg az almákat, hanem maga szakította le, miután megölte a fát őrző kígyót. Az almákat elvitte és átadta Eurüsztheusznak, aki azonban nekiajándékozta őket. Héraklész Athénának adta tovább, Athéna pedig visszavitte az almákat, mivel nem lett volna istenes dolog, hogy csak úgy a sutban heverjenek.
12. Tizenkettediknek azt a feladatot kapta Héraklész, hogy hozza fel a Kerberoszt a Hadészból. A Kerberosznak három kutyafeje nőtt, egy sárkányfarka, és tarkabarka kígyófejek meredeztek a hátán. Héraklész, mielőtt leszállt volna érte, felkereste az eleusziszi Eumolposzt, hogy beavatást nyerjen nála (abban az időben idegenek számára nem volt lehetséges a beavatás, ezért egy bizonyos Püliosz előbb örökbe fogadta őt). Héraklész azonban még így sem lehetett szemtanúja a misztériumoknak, mivel nem tisztult meg a kentaurgyilkosságtól. Eumolposz tehát megtisztította őt, s csak aztán avatta be. Héraklész megérkezett a lakóniai Tainaronhoz, a Hadászba vezető út bejáratához, és le is szállt rajta. Amikor a lelkek megpillantották őt, Meleagrosz és a Gorgó Medúsza kivételével mindegyikük elmenekült. Héraklész akkor kardot emelt a Gorgóra, mintha még élne, Hermész azonban felvilágosította, hogy puszta árnyalakkal áll szemben. Amint közelebb ért a Hadész kapuihoz, ott találta Thészeuszt, valamint Peirithooszt, akit bilincsbe vertek, amiért Perszephoné kezére pályázott. Amikor megpillantották Héraklészt, felé nyújtották karjukat, mintha csak az ő erejétől függene a feltámadásuk. Thészeuszt sikerült is a kezénél fogva felrántania, amikor azonban Peirithooszt is fel akarta volna állítani, megmozdult a föld, s így kénytelen volt elengedni őt. Ezután elgördítette az Aszkalaphoszra nehezedő sziklát, majd levágta Hadész egyik ökrét, hogy vért adhasson a lelkeknek. A tehenek őrzője, Menoitész, Keuthónümosz fia birokra hívta őt, Héraklész azonban derékon ragadta, és összeroppantotta a bordáit, de Perszephoné kérésére végül is megkegyelmezett neki. Ezután elkérte Plutóntól a Kerberoszt; Plutón kijelentette, hogy elviheti, ha fegyverei nélkül megbirkózik az állattal. Héraklész az Akherón kapuinál talált rá, mellvértjébe és az oroszlánbőrbe burkolózva odament hozzá, karjával átkulcsolta a fejét, és – miközben a sárkányfarok szüntelenül mardosta őt – addig szorongatta és fojtogatta, míg a Kerberosz végül is megadta magát. Héraklész magához vette, és Troizénnál kijutott vele a földre. Aszkalaphoszt bagollyá változtatta Démétér, Héraklész pedig bemutatta a Kerberoszt Eurüsztheusznak, majd visszavitte a Hadészba.
Horváth Judit fordítása
Apollodórosz: Mitológia II, 7.7.
7. … Trakhiszba érve sereget toborzott Oikhalia ellen, mivel bosszút akart állni Eurütoszon. Szövetségesei voltak az arkadiaiak, továbbá a mélosziak Trakhiszból és a lokrisziak Epiknémiszből. Héraklész megölte Eurütoszt és fiait, majd bevette a várost. Eltemette halott szövetségeseit, Kéüx fiát, Hippaszoszt, és Likümniosz fiait, Argeioszt és Melaszt, majd pedig kifosztotta a várost, és Iolét hadizsákmányul magával vitte. Ezután az euboiai Kénaion-foknál kötött ki, ahol oltárt emelt a kénaioni Zeusznak. Áldozatot kívánt bemutatni, ezért Likhasz nevű hírnökét hazaküldte Trakhiszba, hogy hozzon neki díszes öltözetet. Déianeira a hírnöktől értesült az Iole-történetről, és mivel attól tartott, hogy Iolét jobban fogja kedvelni Héraklész, bekente az inget Nesszosz kifolyt vérével – az állítólagos szerelmi varázsszerrel. Héraklész felöltötte az inget, és hozzálátott az áldozat bemutatásához. Az ing azonban átmelegedett, és a hüdra mérge marni kezdte Héraklész bőrét. Héraklész ekkor a lábánál fogva a magasba emelte Likhaszt és letaszította a szirtfokról ... Tépte volna le az inget, ám az szinte hozzánőtt a testéhez, úgyhogy az inggel együtt a húsa is levált. Végül a szenvedéstől elgyötört Héraklészt hajón Trakhiszba szállították. Déianeira, amikor hírét vette a történteknek, felakasztotta magát, Héraklész pedig meghagyta Hüllosznak, Déianeirától született legidősebb fiának, hogy mihelyt nagykorú lesz, vegye feleségül Iolét. Majd felkapaszkodott az Oité-hegyre (amely a trakhisziak földjén van), máglyát rakott, felmászott a tetejére, és parancsot adott, hogy gyújtsák meg. Ám senki sem akart vállalkozni rá, míg végre arra vetődött egy Poiasz nevű pásztor, aki éppen a nyáját kereste; az meggyújtotta a máglyát. Héraklész nekiajándékozta íját és nyílvesszőit. Mesélik, hogy miközben lobogott a máglya, felhő szállt alá, villám csapott ki belőle, s Héraklészt az égbe emelte. Miután pedig elnyerte a halhatatlanságot, kibékült Hérával, feleségül vette Héra leányát, Hébét, akitől két gyermeke született, Alexiarész és Anikétosz.
Horváth Judit fordítása
Apollodórosz: Mitológia III, 5.1–3.
5. 1. Dionüszosz feltalálta a bort, Héra azonban őrületet bocsátott rá, úgyhogy az isten keresztül-kasul bolyongta Egyiptomot és Szűriát. Először Próteusz, az egyiptomiak királya fogadta, innen a phrűgiai Kübelába ért, ahol Rhea megtisztította, és megtanította a beavatási rítusokra. Tőle kapta a ruháját is. Ezután Thrákián keresztül az indusok ellen vonult. Lükurgosz, Drüasz fia, a Sztrümón folyó partján lakó édónok királya volt az első, aki dölyfösen kiűzte őt országából. Dionüszosz ekkor a tengerbe menekült Thetiszhez, Néreusz leányához, a bakkhánsnők azonban a Dionüszosz kíséretéhez tartozó szatírokkal együtt foglyul estek. Később a bakkhánsnőket váratlanul szabadon engedték, Dionüszosz pedig őrültséggel sújtotta Lükurgoszt, aki tébolyultságában fiát, Drüaszt nyesni való szőlővenyigének nézte és fejszével agyonütötte. Még alaposan meg is csonkította, és csak ekkor józanodott ki. Ezt követően terméketlen maradt a föld, az isten pedig azt a jóslatot adta, hogy csakis akkor lesz termés, ha Lükurgosz meghal. Ekkor az édónok kikötötték a királyt a Pangaionhegyre, ahol Dionüszosz akarata szerint lovak tépték szét.
2. Majd Dionüszosz keresztülhaladt Thrákián és egész Indián, itt oszlopokat is állíttatott, végül pedig megérkezett Thébaiba, ahol rávette az asszonyokat, hogy otthonukat odahagyván bakkháns módra tomboljanak a Kithairón-hegyen. Pentheusz, Agaué és Ekhión gyermeke, aki Kadmosztól vette át a királyságot, megpróbált közbelépni: felment a Kithairónra, hogy meglesse a bakkhánsnőket, de saját anyja darabokra tépte: tébolyában ugyanis vadállatnak nézte fiát. Miután a thébaiak előtt sikerült bebizonyítania isteni mivoltát, Dionüszosz átment Argoszba, s mivel itt sem részesült isteni tiszteletben, ugyanúgy őrületbe kergette az asszonyokat, akik immár csecsszopó gyermekeik húsából lakmároztak a hegyekben.
3. Dionüszosz elhatározta, hogy Ikariából átmegy Naxosz szigetére, bérelt tehát egy háromevezősoros türrhén kalózhajót. A tengerészek fel is vették őt a hajóra, de Naxosz mellett elhaladva egyenesen Ázsiának indultak tovább, hogy ott majd eladják őt. Dionüszosz azonban kígyókká változtatta az árbocot meg az evezőket, a fedélzetet pedig befuttatta repkénnyel és fuvolaszóval töltötte be. A kalózokon őrület lett úrrá, hanyatt-homlok a tengerbe rohantak, és átváltoztak delfinekké. Amikor az emberek már megtanulták őt istenként tisztelni, Dionüszosz felhozta anyját a Hadészból, elnevezte Thüónénak, és vele együtt az égbe emelkedett.
Horváth Judit fordítása
Apollodórosz: Mitológia III, 5.7.
5. … 7. Amphión halála után Laioszra szállt a királyság. Feleségül vette Menoikeusz leányát, akit egyesek Iokaszténak, mások Epikaszténak ismernek, de azt a jóslatot kapta, hogy óvakodjék a gyermeknemzéstől, mert ha gyermeke születik, az apagyilkos lesz. Egy ízben azonban, bortól megrészegülve, mégis együtt hált a feleségével. A gyermek bokáit szöggel keresztüldöfte, majd átadta őt egy pásztornak, hogy tegye ki. A pásztor ki is tette a Kithairón-hegyre, de a korinthosziak királyának, Polübosznak a pásztorai rátaláltak és elvitték a királynőhöz, Periboiához. A királynő magához vette, és sajátjaként nevelte fel a csecsemőt. Meggyógyította a bokáját, és az Oidipusz nevet adta neki, mivel dagadt volt (anoidészai) a lába (podasz). Amikor a gyermek felcseperedett, erejével messze kitűnt a társai közt, akik irigységből fogadott gyermeknek csúfolták. Oidipusz faggatni kezdte erről Periboiát, de semmit sem tudott meg tőle. Elment hát Delphoiba, hogy jóslatot kérjen igazi szüleiről. Az istenség azt a választ adta, hogy ne térjen vissza szülőföldjére, mert akkor megöli szülőapját, és szülőanyját feleségül veszi. Oidipusz a jóslat hallatára nyomban elhagyta Korinthoszt, mivel úgy hitte, hogy azok a szülei, akiket eddig is annak mondtak. Szekérre ült, úgy vágott át Phókiszon: útközben egy keskeny ösvényen összetalálkozott Laioszszal, aki szintén szekéren utazott. Polüphontész, Laiosz hírnöke rákiáltott, hogy térjen ki az útból, sőt mikor Oidipusz vonakodott engedelmeskedni, az egyik lovát is leszúrta. Oidipusz haragra gerjedt, megölte Polüphontészt és Laioszt, majd megérkezett Thébaiba.
Horváth Judit fordítása
Apollodórosz: Mitológia III, 10.2.
10. … 2.A legidősebb, Maia egyesült Zeusszal, majd a Külléné egyik barlangjában világra hozta Hermészt. A csecsemő pólyákba bugyolálva kosárban feküdt, ám egyszer csak kimászott onnan, elment Pieriába, és ellopta Apollón teheneit. És hogy a lábnyomok el ne árulják, sarut kötött az állatok lábára. A teheneket Püloszba vitte, és kettő kivételével egy barlangban rejtette el őket. Ezt a kettőt feláldozta, bőrüket kiszögezte a sziklákra, húsuk egy részét megfőzte és megette, a maradékot pedig elégette. Innen gyorsan visszatért Küllénébe, ahol a barlang előtt egy legelésző teknősbékát talált. Alaposan kitisztította, majd a feláldozott tehenek beléből húrokat fűzött a páncéljába – s már készen is volt a lant, amelyhez rögtön a pálcát is feltalálta. Közben Apollón a tehenek után szimatolva Püloszba érkezett, és faggatni kezdte a helybeli lakosokat. Ezek elmondták, hogy láttak ugyan egy gyermeket, aki teheneket hajtott, de azt már nem tudják megmondani, merre vonult a csorda, mivel nyomuk veszett. Apollón végül is egy jóslatból megtudta, ki a tolvaj, felkereste Maiát a Külléné-hegyen, és bevádolta nála Hermészt. Maia mutatta ugyan neki, hogy csak pólyás baba, de azért Apollón elvitte őt Zeusz elé, és visszakövetelte a teheneit. Zeusz ráparancsolt Hermészre, hogy adja vissza, Hermész azonban váltig tagadott. Apollón persze nem hitt neki, mire Hermész elvezette őt Püloszba, és visszaadta a teheneket. Hanem amikor Apollón meghallotta a lant hangját, mindjárt odaadta a teheneit a hangszerért. Csordáját legeltetve Hermész most már pásztorsípot faragott, és azon kezdett játszani. Apollónnak erre is megfájdult a foga, odaadta hát érte az aranybotot, amelyet még pásztorkodása idején szerzett. Hermész azonban az aranybot mellett a jóslás tudományát is követelte. Végül ő átadta a sípot, Apollón viszont megtanította kavicsokból jósolni; Zeusz pedig saját maga és a föld alatti istenek hírnökének nevezte ki.
Horváth Judit fordítása
Apollodórosz: Mitológia III, 11.
11. 1. Menelaosz Helenével nemzette Hermionét, és némelyek szerint Nikosztratoszt is, továbbá egy aitóliai származású Pierisz nevű szolgálólánnyal, vagy Akuszilaosz szerint Téréisszel nemzette Megapenthészt, Eumélosz szerint pedig egy Knószszia nevű nimfával Xenodamoszt.
2. Léda gyermekei közül Kasztór a hareban tűnt ki, Polüdeukész az ökölvívásban, és bátorságuk miatt nevezték őket Dioszkúroszoknak (Zeusz-fiaknak). Elhatározták, hogy feleségül veszik Leukipposz leányait, így hát elrabolták Messzénéből és feleségül is vették őket. Polüdeukész és Phoibé házasságából született Mnészileósz, Kasztórtól és Hilaeirától Anógón. Történt egyszer, hogy Aphareusz fiaival, Idasszal és Lünkeusszal együtt elhajtottak egy tehéncsordát Arkadiából. Idaszra bízták, hogy ossza fel a zsákmányt. Idasz az egyik tehenet négy részre szabdalta, és kijelentette, hogy aki elsőnek eszi meg a részét, azé a zsákmány fele, a többi a másodiké. Mindenkit megelőzve behabzsolta a maga részét, utána felfalta a testvéréét is, majd vele együtt Messzénébe hajtotta a csordát. A Dioszkúroszok hadat indítottak Messzéné ellen, sok másikkal együtt ezt a csordát is elhajtották, majd lesbe álltak, hogy bevárják Idaszt és Lünkeuszt. Lünkeusz azonban észrevette Kasztórt, gyorsan figyelmeztette Idaszt, akinek sikerült is végeznie Kasztórral. Polüdeukész üldözőbe vette őket; Lünkeuszt dárdájával megölte, Idasz azonban menekülés közben egy szikladarabbal úgy fejbe hajította, hogy Polüdeukész ájultan esett össze. Zeusz villámával agyonsújtotta Idaszt, Polüdeukészt pedig felvitte az égbe. Ő azonban Kasztór halála miatt nem fogadta el a halhatatlanságot, így hát Zeusz megengedte nekik, hogy együtt maradjanak, és felváltva az egyik napot az istenek között, a másikat meg az emberek között töltsék. Amikor a Dioszkúroszok az istenek közé jutottak, Tündareósz Spártába hívatta Menelaoszt, és átadta neki a királyságot.
Horváth Judit fordítása
Apollodórosz: Mitológia III, 13.6.
13. … 6.Amikor Thetisz gyermeket szült Péleusznak, halhatatlanná akarta tenni, ezért éjjelente Péleusz tudta nélkül tűzbe temette, hogy kipusztítsa belőle a halandó atyai örökséget, nappal pedig ambrosziával kenegette. Péleusz megleste őket, s amint észrevette a tűz fölött vonagló csecsemőt, felkiáltott. Thetisz, mivel nem tudta befejezni a kitervelt munkát, elhagyta csöppnyi gyermekét és visszatért a néréiszekhez. Péleusz a gyermeket elvitte Kheirónhoz, aki oroszlán- és vaddisznóbelsőségeken meg medvevelőn nevelte fel, és elnevezte Akhilleusznak (korábban Ligürón volt a neve), mivel ajka nem érintett anyamellet.
Horváth Judit fordítása
Apollodórosz: Mitológia III, 14.1.
14. 1. Attika első királya a földszülte, ember- és kígyótestű Kekropsz volt, aki a régebben Akténak nevezett vidéknek a Kekropia nevet adta. Ez idő tájt – így mesélik – elhatározták az istenek, hogy városokat szereznek maguknak, amelyekben majd mindegyiküket külön-külön fogják tisztelni. Elsőnek Poszeidón jött el Attikába, és szigonyának egyetlen csapásával az akropolisz közepén tengert varázsolt elő. A tengert ma Erekhtheisznek nevezik. Másodiknak jött Athéna, aki a birtokbavételhez Kekropszot hívta meg tanúnak. Elültetett egy olajfát, amelyet most is mutogatnak a Pandroszeionban. A két isten veszekedni kezdett, hogy melyiküket illeti a föld. Végül is Zeusz választotta szét őket úgy, hogy döntőbírákat állított, mégpedig nem Kekropszot és Kranaoszt. amint egyesek tudni vélik, nem is Erüszikhthónt, hanem a tizenkét istent. Ezek úgy döntöttek, hogy Athénáé lesz a föld, mivel Kekropsz tanúsította, hogy Athéna ültetett elsőnek olajfát. Athéna a várost a saját nevéről Athénainak nevezte el, Poszeidón pedig haragjában vízzel árasztotta el a Thriaszion-síkságot, és Attikát is víz alá temette.
Horváth Judit fordítása
Kivonat Apollódorosz Mitológiájából VII, 1–40.
1. Odüsszeusz egyesek állítása szerint Líbüa tájékán, mások szerint Szikelia körül, ismét mások szerint az Ókeanoszon vagy a Türrhén-tengeren bolyongott.
2.Mikor elhagyta Iliont, először Iszmaroszban, a kikonok városában kötött ki, rohammal elfoglalta és kifosztotta, egyedül csak Marónt, Apollón papját kímélte meg. De amikor a szárazföld belsejében lakó kikonok hírét vették a történteknek, fegyverrel támadtak Odüsszeuszra, aki minden hajójáról hat-hat embert vesztett, míg sikerült horgonyt szednie és elmenekülnie. 3. A lótuszevők országába ért. Előreküldte néhány emberét, tudják meg, hogy kik lakják a földet; emberei azonban ettek a lótuszból és ott ragadtak. Ezen a tájon terem ugyanis a lótusznak nevezett édes gyümölcs, s aki azt megízleli, a világon mindenről elfeledkezik. Megtudván ezt Odüsszeusz, nem engedte kiszállni embereit, azokat pedig, akik ettek a lótuszból, erőszakkal visszavitte a hajóra. Majd továbbvitorláztak, és rövidesen a küklópszok földjének közelébe értek.
4.Odüsszeusz a szomszéd szigetre küldte hajóit, maga pedig egyetlenegy gályán, tizenkét bajtársa kíséretében átvitorlázott a küklópszok földjére, és kikötött. A tenger közelében barlangra akadtak, abba besétáltak, hónuk alatt egy tömlő borral, Marón ajándékával. A barlangban Polüphémosz lakott, Poszeidón és Thoósza nimfa óriás, vad, emberevő fia, akinek csak egyetlen szeme volt a homloka közepén. 5. Odüsszeusz és társai tüzet raktak, feláldoztak néhány gödölyét, majd lakomázni kezdtek. Nemsokára megjött ám a küklópsz, behajtotta nyáját, és hatalmas követ görgetett az ajtó elé, aztán, hogy észrevette az embereket, befalt közülük egyet-kettőt. 6.Odüszszeusz azonban megkínálta az óriást Marón borával, az jót húzott belőle, majd újra kért, másodszor is ivott, és megkérdezte Odüsszeusztól a nevét. – Úgy hívnak, Senkise – válaszolta Odüsszeusz, erre az óriás fenyegetően azt felelte, hogy Senkise lesz az utolsó, akit lenyel, a többieket veszi előbbre ezt ígéri vendégajándéknak. De mert a bor fejébe szállt, mély álomba merült. 7. Odüsszeusz talált egy szálfát, azt négy társa segítségével kihegyezte, megtüzesítette a végét, és megvakította vele Polüphémoszt. Polüphémosz kiabálni kezdett a közelében lakó küklópszoknak, azok odarohantak és kérdezgették, ki bántja, mire Polüphémosz azt válaszolta: – Senkise. – A küklópszok azt hitték, úgy érti, hogy csakugyan senki sem bántja, és hazamentek. 8.De a nyáj kívánkozni kezdett a megszokott legelőjére, ezért Polüphémosz kinyitotta a barlangot, kiállt az ajtóba, kinyújtotta a kezét és végigtapogatta a bárányokat. Odüsszeusz azonban három-három kost összekötözött ... ő a legnagyobb alá került, a hasa alá bújt, és így jutott ki a nyájjal. Majd leoldozta bajtársait a kosokról, elhajtotta a nyájat a hajóhoz, vitorlát bontott, de még visszakiabálta a küklópsznak, hogy Odüsszeusz járt itt, és kiszabadult a keze közül. 9.Mármost a küklópsznak jó előre megmondta egy jós, hogy Odüsszeusz meg fogja vakítani; meghallván hát a nevet, felkapott egy marék követ és a tengerbe hajította, hogy a hajó csak nagy üggyel-bajjal tudta kikerülni. Ettől kezdve Poszeidón haragja üldözte Odüsszeuszt.
10.Valamennyi hajójukkal tengerre keltek; ezután Aiolia szigetére érkeztek, ahol Aiolosz volt a király; Zeusz őt bízta meg a szelek gondjával, ő csillapította le, ő is támasztotta fel őket. Aiolosz szívesen látta Odüsszeuszt, majd megajándékozta egy bőrtömlővel, amelybe bezárta a szeleket; előbb megmutatta, melyek kedveznek a hajó útjának, majd jól bekötözte a tömlőt a hajóba. Odüsszeusz a kedvező szelek segítségével szerencsésen hajózott hazafelé, rövidesen Ithaka közelében járt, már meg is pillantotta a város fölfelé szálló füstjét, mikor elnyomta az álom. 11. Társai pedig, azt hívén, hogy Odüszszeusz aranyat rejteget a tömlőben, kibontották, és kieresztették a szeleket. Nyomban irtózatos vihar támadt, és újra visszasodorta őket. Megint visszakerültek Aioloszhoz, Odüsszeusz kérlelni kezdte, biztosítson nekik szerencsés hazatérést, Aiolosz azonban elkergette őket a szigetéről, mondván, hogy akit az istenek gyűlölnek, azt ő sem tudja megvédeni.
12.Így hát továbbhajóztak, majd elértek a laisztrügonokhoz, és ... a saját hajójával kötött ki utolsónak. Mármost az emberevő laisztrügonok fölött Antiphatész király uralkodott. Odüsszeusz tájékozódni akart az ott lakók felől, ezért előreküldte néhány emberét kérdezősködni. Összeakadt velük a király leánya, és elvitte őket az apjához. 13.Akirály egyiküket nyomban elkapta és fölfalta. Az életben maradtak elmenekültek, de a király üldözőbe vette őket, és nagy lármával egybekiabálta a többi laisztrügont is. Ezek aztán lerohantak a tengerpartra, rettenetes kőzáporral összetörték a hajókat, az embereket pedig fölfalták. Odüsszeusz elvágta a hajója kötelét, és már vízen is volt, a többi hajó azonban legénységestül odaveszett.
14.Egyetlen hajójával Aiaié szigetére ért. Itt lakott Kirké, Héliosz és Perszé leánya, Aiétész nővére, mindenfajta varázsmesterség tudósa. Odüsszeusz két csoportra osztotta bajtársait, és sorsot vetettek: ő a hajón maradt, Eurülokhosz viszont huszonkét társával elindult Kirkéhez. 15. Kirké hívására Eurülokhosz kivételével valamennyien beléptek; a varázslónő kupával kínálta őket, mely színültig volt sajtból, mézből, árpakásából és borból kevert varázsitallal. Jót húztak belőle, aztán Kirké megérintette őket pálcájával, és valamennyiük külseje megváltozott: kiből farkas lett, kiből disznó, kiből meg oroszlán. 16.Eurülokhosz mindezt végignézte és megjelentette Odüsszeusznak. Ö pedig egy mólü nevű gyökérrel, melyet Hermésztől kapott ajándékba, bement Kirkéhez, a mólüt a varázsitalba szórta, és így egyes-egyedül rajta nem fogott a varázslat. Kardot rántott, és már éppen megölte volna Kirkét, mikor az asszony, hogy megbékítse, visszavarázsolta társait. Odüsszeusz esküjét vette, hogy nem esik majd bántódása, aztán szeretkezett vele, és született tőle egy Télegonosz nevű fia. 17.Egy évet töltött Kirkénél, aztán kihajózott az Ókeanoszra, áldozatot mutatott be a szellemeknek, és Kirké tanácsa szerint Teiresziasszal jósoltatott magának, aztán hősök és hősnők szellemével találkozott. Látta anyját, Antikleiát is, meg Elpénórt, aki Kirké házáról lezuhant, úgy halt meg.
18.Visszatért Kirkéhez, aki rövidesen útjára bocsátotta; erre hajóra szállt, és elvitorlázott a szirének szigete mellett. A szirének pedig Akhelóosz és Melpomené, az egyik múzsa leányai voltak; név szerint Peiszinoé, Aglaopé és Thelxiepeia. Egyikük kitharán játszott, a másik énekelt, a harmadik meg fuvolán kísért, és az arra hajózókat annyira lenyűgözték, hogy örökre náluk maradtak. 19.A szirének combtól lefelé madárformájúak voltak. Odüsszeuszt arra vitte útja, és szerette volna meghallgatni éneküket, ezért Kirké tanácsára betömte bajtársai fülét viasszal, magát pedig az árbochoz kötöztette. A szirének annyira lenyűgözték, hogy örökre náluk akart maradni, és könyörögni kezdett, hogy oldozzák föl, de társai csak annál szorosabbra húzták a kötelékeit, így aztán tovavitorlázott. A sziréneknek pedig az volt a végzete, hogy ha akad hajó, amely elvitorlázik mellettük, meghalnak; így hát meg is haltak.
20.Ezután útelágazáshoz érkeztek. Egyik ága a Bolygó Sziklákhoz vezetett, a másik két óriási kőszirthez: az egyik szirten Krataiisz és Triénosz vagy Phorkosz leánya, az aszszonyarcú, asszonykeblű Szkülla ült, akinek csípőjéből hat kutyafej és tizenkét kutyaláb nőtt ki. 21.A másik sziklát a Kharübdisz foglalta el, aki napjában háromszor fölszívta, majd kiköpte a vizet. Kirké tanácsára Odüsszeusz a Bolygó Sziklák felé került hajójával, és elvitorlázott a Szkülla szirtje mellett, s közben teljes fegyverzetben állt a hajó farán. Hirtelen azonban megjelent a Szkülla, megragadta hat bajtársát és lenyelte őket. 22.Innen pedig Thrinakiába, Héliosz szigetére hajózott, ahol Héliosz tehenei legeltek, és mivel szélcsend támadt, itt vert tanyát. Társai azonban, nem lévén élelmük, levágtak néhány tehenet és belakmározták őket. Héliosz hírül vitte a dolgot Zeusznak, ezért mikor újból vízre szálltak, Zeusz villámmal sújtotta hajójukat. 23.A hajó darabokra tört, Odüsszeusz belekapaszkodott az árbocba, és veszedelmesen sodródni kezdett a Kharübdisz felé. A Kharübdisz be is szippantotta az árbocot, de Odüsszeusz megragadott egy kinyúló vadfügeágat, rávetette magát, és így hányódott el Ógügié szigetéig.
24.Itt Kalüpszó, Atlasz leánya fogadta, szeretkezett vele, majd megszülte fiát, Latinoszt. Odüsszeusz vele maradt négy évig, aztán tutajt ácsolt és elhajózott, de a nyílt tengeren Poszeidón haragja miatt darabokra tört a tutaj, és Odüsszeusz meztelenül partra vetődött a phaiákoknál. 25. Nauszikaa, Alkinoosz király leánya épp ruhát mosott arrafelé; Odüsszeusz kérlelni kezdte, hogy segítsen rajta, erre a leány elvezette Alkinooszhoz, aki szívesen látta, gazdagon megajándékozta és kísérettel hazaküldte a szülőföldjére. Poszeidón azonban annyira megharagudott a phaiákokra, hogy a hajót kővé változtatta, a város köré pedig hegyláncot növesztett.
26.Odüsszeusz megérkezett szülőföldjére, s látta, hogy a házat fenekestül felfordították, Pénelopét pedig, abban a hitben, hogy Odüsszeusz már nem él, kérők rajzották körül. 27. Dulikhionból ötvenhét kérő jött: Amphinomosz, Thoasz, Démoptolemosz, Amphimakhosz, Eurüalosz, Paralosz, Euénoridész, Klütiosz, Agénór, Eurüpülosz, Pülaimenész, Akamasz, Therszilokhosz, Hagiosz, Klümenosz, Philodémosz, Meneptolemosz, Damasztór, Biasz, Telmiosz, Polüidosz, Asztülokhosz, Szkhediosz, Antigonosz, Marpsziosz, Iphidamasz, Argeiosz, Glaukosz, Kalüdóneusz, Ekhión, Lamasz, Andraimón, Agerókhosz, Medón, Agriosz, Promosz, Ktésziosz, Akarnan, Küknosz, Pszérasz, Hellanikosz, Periphrón, Megaszthenész, Thraszümédész, Ormeniosz, Diopithész, Mékiszteusz, Antimakhosz, Ptolemaiosz, Lesztoridész, Nikomakhosz, Polüpoitész és Keraosz. 28.Száméból huszonhárom: Agelaosz, Peiszandrosz, Elatosz, Ktészipposz, Hippodokhosz, Eurüsztratosz, Arkhemolosz, Ithakosz, Peiszénór, Hüperénór, Pheroitész, Antiszthenész, Kerberosz, Perimédész, Künnosz, Thriaszosz, Eteóneusz, Klütiosz, Prothoosz, Lükaithosz, Eumélosz, Itanosz és Lüammosz. 29.Zakünthoszból negyvennégy: Eurülokhosz, Laomédész, Molebosz, Phreniosz, Indiosz, Minisz, Leiókritosz, Pronomosz, Niszasz, Daémón, Arkhesztratosz, Hippomakhosz, Eurüalosz, Periallosz, Euénoridész, Klütiosz, Agénór, Polübosz, Polüdórosz, Thadütiosz, Sztratiosz, Phreniosz, Indiosz, Daiszénór, Laorhedón, Laodikosz, Haliosz, Magnész, Oloitrokhosz, Barthasz, Theophrón, Nisszaiosz, Alkaropsz, Periklümenosz, Anténór, Pellasz, Keltosz, Periphasz, Ormenosz, Polübosz és Andromédész. 30.Magából Ithakából tizenkét kérő jött: Antinoosz, Pronoosz, Leiódész, Eurünomosz, Amphimakhosz, Amphialosz, Promakhosz, Amphimedón, Arisztratosz, Helenosz, Dulikhieusz és Ktészipposz.
31.A kérők, ahogy megérkeztek Odüsszeusz királyi házába, nyomban felfalták, ellakmározták Odüsszeusz nyájait, Pénelopéval pedig erőszakkal megígértették, hogy mihelyt elkészítette Laertész halotti leplét, egyikükhöz férjhez megy. Három évig szőtte, s amit nappal megszőtt, éjjel lebontotta. Így csapta be Pénelopé a kérőket, amíg le nem leplezték. 32.Mikor Odüsszeusz értesült róla, mi történt a házában, koldusnak öltözve beállított Eumaioszhoz, a szolgájához, fölfedte magát Télemakhosz előtt, és elindult a városba. Útközben találkozott Melanthiosz nevű szolgájával, a kecskepásztorral, aki gúnyolódni kezdett fölötte. Megérkezvén a palotába, Odüsszeusz ételmaradékot koldult a kérőktől, majd megverekedett egy Írosz nevű koldussal. Elárulta kilétét Eumaiosznak és Philoitiosznak is, és velük, valamint Télemakhosszal csapdát állított a kérőknek. 33. Mármost Pénelopé kivitte a kérők közé Odüszszeusz íját, melyet egykor Iphitosztól kapott, és kijelentette, hogy ahhoz megy feleségül, aki meghajlítja. Senki nem volt rá képes, Odüsszeusz viszont felkapta, és Eumaiosz, Philoitiosz meg Télemakhosz segítségével sorra lelőtte a kérőket. Legyilkolta Melanthioszt is, és azokat a szolgálólányokat, akik együtt háltak a kérőkkel, aztán felfedte magát felesége és apja előtt.
34.Majd áldozatot mutatott be Hadésznak, Perszephonénak és Teiresziasznak, aztán felkerekedett és Épeiroszon keresztül elgyalogolt a theszprótiaiak közé. Ott Teiresziasz utasításai szerint áldozattal kiengesztelte Poszeidónt. Kallidiké azonban, a theszprótiaiak királynője kérlelte, hogy maradjon vele, még a királyságát is neki ígérte. 35. Így hát nála maradt, és fiút nemzett vele, Polüpoitészt. Később feleségül vette Kallidikét, ő lett a theszprótiaiak királya, és csatában legyőzte szomszédait, akik rátámadtak. Kallidiké halála után átadta a királyságot fiának, ő pedig visszatért Ithakába, ahol rátalált Poliporthészra, Pénelopétól született fiára. 36.Mikor Télegonosz megtudta Kirkétől, hogy az ő apja Odüsszeusz, hajóra szállt, hogy megkeresse apját. Ithaka szigetére érkezve elhajtott néhány tehenet, de Odüsszeusz szembeszállt vele. Télegonosz megsebesítette marokra fogott lándzsájával, melynek hegyén rájatüske volt, és Odüsszeusz meghalt. 37. Télegonosz csak eztán ismerte föl, keservesen siránkozni kezdett, majd a holttesttel meg Pénelopéval Kirkéhez hajózott, és ott feleségül vette Pénelopét. Kirké mindkettőjüket elvitte a Boldogok Szigetére.
38.Egyesek azt mondják, hogy Pénelopét mégiscsak elcsábította Antinoosz, erre Odüsszeusz visszaküldte apjához, Ikarioszhoz, az asszony pedig az arkadiai Mantineában Hermésznek megszülte Pánt. 39. Mások szerint viszont Odüsszeusz kezétől halt meg, mégpedig Amphinomosz miatt; ezek ugyanis azt állítják, hogy Amphinomosz csábította el. 40.Vannak olyanok is, akik szerint Odüsszeuszt bevádolták a legyilkoltak rokonai, erre Odüsszeusz Neoptolemosz, Épeirosz szigetének királya elé terjesztette ügyét; ez viszont abban a hitben, hogy Odüsszeuszt félreállíthatja az útból, és megkaparinthatja Kephalléniát, száműzetésre ítélte; Odüsszeusz erre felkerekedett Aitóliába, Thoaszhoz, Andraimón fiához. Feleségül vette Thoász leányát, aki egy Leophontosz nevű fiút szült neki: ezt a fiút hagyta hátra, mikor késő öregségében meghalt.
Horváth Judit fordítása
Hésziodosz: Istenek születése 1–34.
Kezdjük a dalt immár Helikon Múzsái nevével!
Ők lakják e hegyet, Helikón magas, isteni ormát,
kék, ibolyásszínű forrás partján kicsi lábbal
járják táncukat és oltára körül Kroniónnak.
Ők miután Hippukréné, Permésszosz avagy szent
Olmeiosz vize gyöngéd tagjaikat mosogatta,
rendbeszedik szép tánckarukat Helikón magas ormán,
édes vágyat kelt ez a kar, dobbannak a lábak.
Innét indulnak sűrű ködöt öltve magukra,
éjszaka járnak, szépséges hang száll körülöttük,
zengik az aigisztartó Zeuszt meg az argoszi Hérát,
őt, a dicső úrnőt, aki lépked arany sarujában,
s aigisztartó Zeusz lányát, a bagolyszemü Pallaszt,
Phoibosz Apollónt s Artemisz istennőt a nyilakkal,
s azt, ki ölelve a földet, meg-megrázza: Poszeidónt,
szent Themisz úrnőt, s Aphroditét, ki kacsint a szemével,
és az aranykoszorús Hébét és véle Diónét,
Létót, Íapetoszt, meg a görbeeszű Kronosz álnok
lelkét, Hajnalt és a Napot meg a szép Teliholdat,
és Gaiát és Ókeanoszt, a nagyot, s a sötét Éjt,
s mind az örökké élő isten szent születését.
Egyszer dalra tanították meg Hésziodoszt, míg
szent Helikón lejtőjén őrizgette a nyájat.
Ez volt első szózatuk, ezt mondták legelőször
lányai aigisztartó Zeusznak, olümposzi Múzsák:
„Hitvány pásztori nép, szolgáltok csak hasatoknak!
Szánkon tarka hazugság, mind a valóra hasonlít,
tudjuk zengeni mégis a színigazat, ha akarjuk!”
Így szóltak hozzám az igazszavu isteni lányok,
s adták friss ágát a babérnak, hogy leszakasszam,
botnak, megbámulni valót, meg az isteni hangot
ültették el bennem: hirdessem, mi leszen s volt,
zengjem a boldog, örökkéélő isteneket mind,
s rajtuk kezdjem a dalt és vélük hagyjam is abba.
Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása
Hésziodosz: Istenek születése 116—202.
Elsőnek jött létre Khaosz, majd Gaia követte,
szélesmellű Föld, mindennek biztos alapja
- isteneké is, kik hófödte Olümposzi csúcson
laknak, s kik lent mélyen a Tartarosz éji ködében -
és Erosz, az, ki a legszebb mind a haláltalanok közt,
elbágyasztja a testet, az istenek és a halandók
keblében leigázza a józanságot, a bölcs észt.
Szült Khaosz és Erebosz lett gyermeke és a sötét Éj,
szült a sötét Éj, s tőle eredt Aithér meg a Nappal,
mert szerelembe vegyült Erebosszal s lett viselőssé.
Gaia először méltó párját hozta világra,
csillagos Égboltot, hogy mindent ez beborítson,
és legyen Úranosz! áldott istenek égi lakása.
Aztán szülte a nagy hegyeket, meghitt ligetekkel,
hol dombos-völgyes tájékon laknak a Nümphák,
és ő szülte a zordon tenger végtelen árját,
Pontoszt, még szerelem nélkül, majd Úranosz ágyán
mélyörvényű Ókeanoszt, Koioszt s vele Kríoszt,
fenséges Hüperíónt, Íapetoszt vele együtt,
Theiát és Rheiát s Themisz úrnőt Mnémoszünével,
fénykoszorús Phoibét s kedvességgel teli Téthüszt.
Végül megszületett a ravasz Kronosz, ő valamennyi
közt legkisebb s legcudarabb, gyűlölte az apját.
Aztán Küklópszok gőgös népét szüli Gaia,
Brontészt és Szteropészt és még Argészt, a kegyetlent,
Zeusznak a dörgést ők kölcsönzik s művük a villám.
Másban az isteni fajra hasonlítottak egészen,
ám szeme egy nőtt csak mindnek, homlok közepében.
Éppen azért hívják őket Küklopsz nevezettel,
mert kerek egy szeme ült mindnek homlok közepében,
ám volt bennük erő, izom és a dologra ügyesség.
Földnek s Égnek még született három fiusarja,
órjások, bátrak, nevüket nem jó felidézni,
indulatos fiak ők: Kottosz s Briareósz a Güésszel.
Két vállából száz. roppant kéz lendül előre
mindegyiküknek s vállból még ötven fejük is nőtt,
ormótlan testrészeik avval lettek egésszé,
és a hatalmas testekben félelmes erő volt.
Földanya: Gaia, meg Úranosz: Égisten valamennyi
gyermeke mindjárt kezdetben gyűlölte az apját,
mert sorban mihelyest közülük csak megszületett egy,
elrejtette a föld mélyén mindet, hogy a fényre
föl ne kerüljenek, és még tetszett is neki álnok
tette, de bánatosan sóhajtott Gaia, az órjás
Földanya és maga is rút cselt szőtt Úranosz ellen.
Szürke acélt hoz gyorsan létre, belőle az első
sarlót elkészítve, övéinek ily szavakat mond,
átérezve baját, hogy bátrakká tegye őket:
„Kedves gyermekeim ti, enyéim s dölyfös apáé,
bárcsak hallgatnátok rám, vállalva a bosszút,
mert méltatlan tettet apátok tett legelőször."
Így szólt, ám elfogta a félelem ott valamennyit,
egy se felelt, a ravasz Kronosz egymaga bátorodott fel,
és mindjárt ily szókkal szólította meg anyját:
„Édesanyám, fogadom, hogy megteszem azt, amit elvársz
tőlem, s átokverte apánkra nem is hederítek
többé, mert ő tett méltatlan tettet először."
Így szólt, s a Gaia, az órjás Földanya szíve örömmel
telt meg, a jólköszörült sarlót odaadta kezébe,
s leshelyen elrejtette fiát, kitanítva a cselre.
Jött - a sötét Éj volt a kísérete - Úranosz is már,
Gaiát vágyódó szerelemmel akarta ölelni,
minden irányba kinyújtózott, s fia bal keze lesből
tört rá, míg jobbjában feltartotta az órjás,
jólköszörült sarlót, avval jó apja szemérmét
hirtelenül lenyiszálta s egész erejét beleadva
dobta a háta mögé, de kezéből nyomtalanul nem
tűnt el: ahány vércsepp csordult ki belőle s aláhullt,
mind az ölébe fogadta a Föld, s megszülte időre
zordon Erinnüszeket, s a Gigászokat, ezt a kemény fajt,
melynek fegyvere csillog s hosszú dárda kezükben,
s szülte az erdők Nümpháit, híres Meliákat.
Apja szemérmét meg lenyiszálva az éles acéllal
szárazföldről mély tengerbe vetette be mindjárt,
hogy hosszú ideig ringassa-sodorja a hullám;
isteni bőrről cseppent fényes hab körülötte,
abból lép ki a lány a küthérai partra először,
majd innét tovaúszva elér Küprosz szigetéhez.
Ott, hol a szép istennő lép, a szemérmes, a partra,
karcsú lába alatt pázsit nő; Aphroditének,
„habszültének", vagy Küthereiának, koszorúsnak
hívják istenek és a halandók, mert a habokból
lett, s aztán a küthérai néphez jött el először.
Hívják Küprogeneiának Küprosz szigetéről
és Philomédésznek, mert „médosz" a férfi szemérme.
Ennek, alighogy megszületett, Erosz és gyönyörű Vágy
lettek a társai, együtt léptek az isteni körbe.
Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása
Hésziodosz: Istenek születése 270—336.
Phorküsznak széparcú Gráiákat szüli Kétó
- már születésükkor hajuk ősz volt, így „Öregeknek"
hívják őket az égi lakók meg a földi halandók -,
szépleplű Pemphrédót, sáfrányleplü Enűót,
s Kétó szülte a Gorgókat, kik az Éj birodalmát
lakják, Ókeanosz túlpartján, Heszperidákkal,
Szthennó, Eurüalé, s aki bajba jutott, a Medúsza,
hármuk közt a halandó, míg örökifju a másik
kettő, ámde a Kékhaju isten nem szeretett mást,
és a tavaszban pompázó réten megölelte.
Így amikor Perszeusz a szerencsétlent lenyakazta,
véréből hős Khrűszaór meg a Pégaszosz ugrott
rögtön elő; az arany kardot forgatta az ifjú,
míg nevet Ókeanosz forrásai adtak a lónak.
Ez meg szárnyra kapott s elhagyta a földet, a nyájak
tápláló anyját, fent Zeusz házába fogadta,
s ő hordozza a mennydörgést, villámot azóta.
Khrűszaórtól szülte a hírneves Ókeanosznak
gyermeke, Kalliroé, háromfejü Gérüoneuszt, kit
Héraklész, a hatalmas hős ölt meg, kaszalábú
ökrei mellett hullámoktól vert Erütheián,
akkor nap, hogy az Ókeanosz hullámain átkelt
s széleshomloku marháit Tirünszbe vezette,
Orthoszt s Eurütiónt agyonütve, ebet meg a pásztort,
Ókeanosz túlsó partján, ködlepte karámban.
Kalliroé szült még egy másik szörnyeteg órjást,
emberhez se, haláltalan istenhez se hasonlót,
barlang mély üregében, az isteni szörnyet, Ekhidnát.
Félig széparcú és fényes szembogarú lány,
félig nagytestű kígyó, félelmetes órjás,
nyerset evő, tarkán csillámló, isteni földben,
odvas szikla alatt ott van barlangja a mélyben,
emberi szállás, isteni székhely messze van onnét,
hol számára az istenek ezt a lakást kijelölték.
Föld színét arimosz nép lakja, a mélyben Ekhidna,
és a halál nem fér hozzá, nem fér az öregség.
Azt mondják, szerelemmel e tájon ölelte Tüphaón,
szépszemü lányt ama törvénytipró rettenetes szörny,
s ez méhébe fogadva, keményszívü gyermekeket szült.
Elsőnek született meg Gérüoneusz ebe, Orthosz,
majd kit megközelíteni vagy szólítani néven
nem jó, Hádész érchangú ebe, Kerberosz, ádáz,
durva, szemérmetlen szörny, ötven fejjel a törzsén.
Harmadikul Lerné hüdráját szülte Ekhidna,
bajra tudósat, kit maga hókaru Héra nevelt fel,
váltig hős Héraklész ellen forrva dühében.
Mégis, Zeusz hős magzata, gyermeke Amphitrüónnak,
végzett Lerné szörnyével, vele volt Iolaosz,
Arész híve, tanácsaival segítette Athéné.
Még a Khimairát szülte Ekhidna, a lángot okádót,
rettenetes, gyorslábú szörnyet, szörnyen erősét.
Volt három feje: egy tűzpillantással oroszlán,
másik kecskefej, és sárkánykígyó az utolsó,
kecske középen, sárkány hátul, elől meg oroszlán,
orrán-száján forró tűz szörnyű heve árad,
Pégaszosz ölte meg és a derék hős, Bellerophontész.
Phixet szülte, a kadmoszi thébaiak veszedelmét,
Orthosz igája alatt s Nemeában a gyilkos oroszlánt.
Ezt is Zeusz felséges hitvese, Héra nevelte,
és Nemeában a völgybe helyezte, bajára a népnek,
ölte az embereket s iszonyat töltötte be tőle
Trétoszt és Apeszaszt, a magaslatokat Nemeában,
míg elpusztult Héraklésznak hős erejétől.
Kétónak s Phorküsznak utolsó sarja a mérges
kígyó volt, aki éjszínű mélyében a földnek
színarany almák hű őrzője a messze határon.
Íme, ezek Kétó és Phorküsz utódai rendre.
Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása
Hésziodosz: Istenek születése 453—506.
Szült Rhea, hogy Kronosz ő rá tette szerelme igáját.
Sarjai: Hisztia, Démétér, meg arany sarujával
Héra, s erős Hádész, akinek mélyben van a háza
s szíve könyörtelen, és a morajló Ennoszigaiosz,
és ki az istenek és a halandók atyja, a bölcs Zeusz,
ő, aki mennydörög és megrázkódtatja a földet.
Ám Kronosz őket, amint kijutottak a szent anyaméhből
és anyjuk térdéig elértek, sorra lenyelte,
attól félve, hogy ők is az Ég ivadékai, s egyszer
egyikük elveszi még ő tőle királyi hatalmát.
Mert megtudta a Földtől és meg a csillagos Égtől,
hogy rámérve a végzet: gyermeke, bármily erős is,
majd leigázza, hogy így Zeusz kívánsága beteljen.
Nem volt nyugta ezért, résen volt, sorra lenyelte
gyermekeit; rettentő gyász sújtotta le Rheiát.
Ám amikor már Zeusszal, az istenek és a halandók
atyjával volt várandós, édes szüleit ment
megkérdezni, a csillagos Égboltot meg a Földet,
tudnak-e adni tanácsot, hogy szülhetne titokban,
s titkon szült kedves fia bosszút állna az atyján
mindazokért, kiket álnokszívű nagy Kronosz elnyelt.
És nem kérte hiába a kedves lány a szülőket,
elmondtak mindent, mit tartogatott a királynak,
nagy Kronosz úrnak s büszkeszivű sarjának a végzet.
Aztán Kréta kövér szigetén Lüktoszba vezették,
hogy legutolsó gyermeke készült jönni világra,
Zeusz, a nagy isten; az órjás Földanya vette magához
Krétának tágas szigetén ápolni, nevelni.
Röpke sötét éj árnyain át elhozta magával,
és Lüktoszhoz elérve, az isteni Földnek ölében
elrejtette, a mély barlangban, sziklafal ormán,
ott, ahol Aigaion magas, erdős csúcsa mered fel.
Férjének meg, az Ég sarjának, az ősi királynak
kődarabot nyújtott át gyolcspólyába takarva.
Ez megfogta a nagy követ és gyomrába leküldte,
nem gondolva meg azt a szerencsétlen, hogy e kővel
megváltottan, baj nélkül, kit senki le nem győz,
élve maradt fia és készül már őt leigázni,
és megfosztva a rangtól lenni helyette királlyá.
Testben-lélekben gyorsan felnőtt a királyfi,
tagjai fénylők voltak; amint gördültek az évek,
Gaia, a Földanya volt, aki szőtte a cselt Kronosz ellen,
ámde saját fia volt, aki mesterséggel, erővel
kényszeritette az elnyelt gyermekeket kiokádni.
Elsőnek jött vissza a kő: ez ment le utószor,
aztán Zeusz emlékjelnek leszögezte a földbe,
isteni Pűthóban, Parnasszosz alatt, hol a széles
út visz, s majd a halandók eljönnek csodalátni.
Zeusz oldotta le atyjának testvéreiről is
láncaikat; Kronosz indulatában rakta reájuk.
S megszabadulva a jótettért élt bennük a hála,
így neki adták azt, amit addig Gaia dugott el:
dörgést, mennykövet, ég villámát, füstösen égőt;
ebben bízva vetette hatalma alá a világot.
Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása
Hésziodosz: Istenek születése 507—570.
Íapetosz feleségül vette el Ókeanosznak
széplábú lányát, Klümenét, s a közös nyoszolyán hált.
És szült is Klümené hőslelkű gyermeket, Atlaszt,
szülte Menoitiosz órjást és ő szülte Prométheuszt,
tarkaeszű titánt, meg a kurtaeszű Epimétheuszt.
Embernek kezdettől fogva csak árt ez utóbbi,
mert ő vette először Zeusztól át az agyagból
gyúrt asszonyt szűzen. Gőg volt a Menoitiosz átka,
messzetekintő Zeusz füstölgő mennyköve érte
s balga fölénye miatt Erebosz mélyére leküldte.
Atlasz tartja a tágas eget zord végzete folytán
föld peremén, széphangú Heszperiszek közelében
áll, és tartja fején, meg-megtámasztva kezével,
mert ezt szabta ki rá osztályrészéül a bölcs Zeusz.
És ugyanő a ravaszdi Prométheuszt durva bilinccsel
oszlop törzséhez szorosan láncolta-kötötte,
s ellene szélesszárnyú saskeselyűt is uszított,
hogy máján lakmározzék, amely éjszaka mindig
annyit nő, mennyit napközben a sas harapott ki.
Széplábú Alkméné hős fia végre megölte
ezt a gonoszt és megmentette nehéz nyavalyától
Íapetosz sarját, gyötrelmeitől szabadítva,
és nem tett az Olümposzi Zeusz ellen, ki az égből
arra ügyelt, hogy a thébai Héraklésznak a híre
sok népet tápláló föld színén gyarapodjék.
Ezt fontolva meg és fia hírét többre becsülve,
megfékezte dühét, mit a titán ellen idáig
táplált, mert Kronidész tervével szembeszegült ez.
Mert mikor osztozkodtak az istenek és a halandók
Mékónéban, a marhát feldarabolta vigyázva,
s úgy szolgálta fel azt, hogy Zeusz ne figyeljen a cselre:
zsíros belső részekből s jó húsdarabokból
rakta az egyik halmot, bőrbe, pacalba takarva,
míg a fehér csontok kupacát fényes zsiradékkal
fedte le nagy ravaszul s jól elrendezve kínálta.
Szólt hozzá a halandók s istenek atyja imígyen:
„Íapetosz fia, nagy fejedelmek közt a legelső,
osztottál, de az egyik félnek kedvez az osztály."
Zeusz így rótta meg őt az örök terv ismeretében,
ámde az álnokszívű titán így felel erre,
elmosolyodva szelíden, a cselt forgatva eszében:
„Zeusz te dicső, minden más istennél ki nagyobb vagy,
válaszd azt a rakást, amelyik lelkednek esik jól."
Szólt ravaszul, míg Zeusz az örök terv ismeretében,
bár átlátta a cselt, a halandó emberi nemnek
rosszat forralt lelkében, s ez teljesedett be.
Két kézzel felemelte tehát a fehér zsiradékot,
s gyűlt rekeszizma köré a harag s a szivében a méreg,
hogy csontot lát csak fortéllyal rakva halomba.
Attól kezdve haláltalanoknak a földi halandók
oltár lángján áldozatul csak csontokat adnak.
Fellegeket gyűjtő Zeusz ekkor mondta dühében:
„Íapetosz fia, nincs nálad ravaszabb a világon,
jaj, kedves, hogy mindig csak csel jár az eszedben."
Így szólt Zeusz dühösen s az örök terv ismeretében,
és nem tudva feledni azóta se megcsalatását,
kőris fák koronáján át nem adott kinemalvó
lángot a földilakóknak már ezután soha többé.
Ámde megint megcsalta derék fia Íapetosznak,
mert kinemalvó tűz lángját, mely messze világít,
rejtve husáng szárába, kilopta. Szivébe belémart
felleggyűjtő Zeusznak a düh, hogy látnia kellett
földi halandók közt a tüzet, mely messze világít.
Hát fizetett is bajjal az emberi nemnek a tűzért.
Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása
Hésziodosz: Istenek születése 1003—1020.
Sósvizü tenger öregjének, Néreusznak a lánya,
istennők közt is ragyogó Pszamathé szüli Phókoszt,
Aiakosz őt aranyos szerelemmel ölelte; a másik
meg Péleuszhoz ment, az ezüstlábú Thetisz úrnő,
s szülte Akhilleuszt, pusztító kedvében oroszlánt.
Aineiaszt meg szülte a szépkoszorús Kütheireia,
Ankhiszész hőssel kedves szerelembe vegyülve,
sok mély völggyel szegdelt, erdős Ída-hegy ormán.
Kirké, lánya a Napnak, a nagy Hüperíonidésznek,
szült szerelemben a hosszantűrő hős Odüszeusznak
két fiat - Agriosz és a királyi Latinosz e kettő -,
[és arany Aphrodité által még Télegonoszt is.]
Távoli rejtekben, nagy messze, a szent szigetek közt
ők a dicső türrhének népe felett fejedelmek.
Nauszithoosznak s Nauszinoosznak az apja Odüsszeusz,
anyja Kalüpszó istennő, ki szerette Odüsszeuszt.
Hát ezek istennő létükre szeretve halandó
férfit, szültek gyermeket, isteni lényre hasonlót.
Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása
Hésziodosz: Munkák és napok 108—201.
Egy törzsből származnak az istenek és a halandók.
Emberi nemzetséget először fényes aranyból
készítettek az istenek, ők, az Olümposzon élők.
Akkor még mindenki fölött Kronosz égi király volt,
s könnyű szívvel, akárcsak az istenek, élt a halandó,
távol a bajtól, távol a jajtól, még az öregség
sem járt köztük, mindvégig duzzadt az erőtől
karjuk s lábuk, a kórság még nem törte meg őket;
mint lágy álom jött a halál rájuk, s amig éltek,
csak jóban volt részük; a föld meghozta magától
bő termését és dolgozni merő gyönyörűség
volt, sok jó közepette, a dús legelőn legelészett
nyájuk, s kedvelték az olümposzi boldogok őket.
Majd aztán, hogy a föld befogadta magába e fajtát,
jótét lelkek lettek, a nagy Zeusz rendeletére,
földönjáró hű őrzői az emberi nemnek,
minden gaztettet meglátnak, s őrzik a törvényt,
míg magukat köd leplezi, úgy járják be a földet,
gazdagság-gyarapítók, mert az övék ez a rang is.
Másodikul sokkal satnyább rend jött, az ezüstnép,
úgy rendelték ezt el, akik lakják az Olümposzt,
testben-lélekben nem volt az aranyra hasonló.
Száz évig nevelődött hű anya oldala mellett
otthon a gyermek, balgatagon játszódva egész nap,
ámde amint felserdültek, s átléptek a mezsgyén,
már alig éltek arasznyi időt, azt is tele bajjal,
dőrén, mert egymás gőgjét nem tudta kivédni
egy sem, s már nem tisztelték a nagy isteneket sem,
s istenek oltárára se hozták áldozatuk már,
úgy, ahogy embertől a szokás törvénye kivánja.
Zeusz Kronidész haragos szívvel rejtette el őket,
merthogy a boldog olümposzi isteneket nem imádták.
Majd aztán, hogy a föld befogadta magába e fajt is,
föld-mélyén-lakozó boldognak hívja az ember,
s csak másodsorban, de azért még tisztelik őket.
Zeusz atya akkor harmadikul más rendet, a rézkort:
új embert formált, az ezüstkorhoz se hasonlót,
kőrisfából, durva, kemény fajt, melynek Arész kell,
gőgje alatt jajszó támad, nem is él gabonával,
lelke szilárd és meg nem hajlik, mint a rideg vas,
izmában szörnyű hatalom van, nagy keze vállból
nő ki hatalmas tagjaihoz, s közeledni sem enged.
Rézből voltak a fegyvereik, rézből a lakásuk,
rézszerszámmal dolgoztak, nem járta a vas még.
Egymással harcoltak s egymást gyűrte le karjuk,
így érték el a hűs Hádész tágas palotáját,
névtelenül: feketén, bár rettentő erejük volt,
értük jött a halál, s el kellett hagyni a napfényt.
Majd aztán, hogy a föld befogadta magába e fajt is,
más embert állított Zeusz ismét a világba,
jobb s igazabb volt, mint az előbbi, ez új, negyedik rend,
isteni hősök rendje, nevük félisten a földön,
föld végnélküli térein ők jártak mielőttünk.
Emberölő csata, irtó harc pusztítja ki őket,
részben a hétkapujú Thébaiban, a kadmoszi földön,
míg a Dagadtlábú dús nyájaiért tusakodnak,
másokat elcsalt messzire, tengeren át a hajókkal
szépfürtű Helenáért Trója alatt tusakodni.
Ott a halál végzése homályba takarta be őket,
ám egy részét Zeusz Kronidész, ki az emberi sorsot
két mértékkel méri, a föld peremére helyezte.
Ott laknak, s lelkükhöz nem fér gond s szomorúság,
mély örvényű Ókeanosz boldog szigetében,
áldott hősök, akiknek mézédes gabonát ád,
s esztendőnként háromszor virul újra a szántó,
távol az isteni székhelytől s Kronosz ott a királyuk.
Mert a bilincsektől őt Zeusz atya megszabadítva,
száműzvén tisztelte, királlyá téve felettük.
Aztán létrehoz ismét egy más emberi fajtát,
sok népet tápláló földön most ezek élnek.
Csak ne születtem volna e most élő ötödik rend
embereként, meghalni előbb, vagy a messze jövőben
élni szeretnék, mert melyben mi vagyunk, ez a vaskor.
Éjjel-nappal nincs pihenésünk, pusztul az ember
gondban, bajban, az istenek így szabták ki a sorsunk.
Mégis, járul még öröm is némelykor a bajhoz,
s Zeusz el fogja törölni e fajtát is, ha az ember
már a halántékán ősz hajjal jő a világra.
Ellentét támad majd akkor apák s a fiúk közt,
s vendéghez vendéglátója, barát a baráthoz,
s testvérhez nem kedves a testvér, mint ahogy addig,
és nem tiszteli többé gyermek öreg szüleit sem.
Súlyos szitkokkal szólnak hozzájuk a durva
gyermekek, isteni bosszútól sem félve, a hálás
gyermek adóját nem fizetik meg öreg szüleiknek,
áll az ököljog, s egymás városait kirabolják.
Nem becsülik meg a jót, az igazt, aki őrzi az esküt,
inkább azt, aki gőgjében mindig gonoszat tesz,
tisztelik, és markában a jog mindenkinek, és nem
ismeri senki a szégyent, árt az igaznak az álnok,
mert hamisan szól és nem fél megszegni az esküt.
Sok baj sújtja a népet, s köztünk jár az Irigység,
annak örül, ha baj ér, csúf hangja van, arca kegyetlen.
Akkor a széles térségű földről az Olümposz
orma felé, öltözve fehérbe, elindul, az embert
elhagyván, fel örökké élő isteneinkhez
Aidósz és Nemeszisz: méltó harag és a szemérem,
itt csak a baj meg a kór marad és nincs ellene gyógyír.
Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása
Hésziodosz: Munkák és napok 724—828.
Nem szabad áldoznod hajnalban Zeusznak a borból
mosdatlan kézzel, sem a többi haláltalanoknak,
mert nem hallgatnak rád, s elfordulnak imádtól.
És tilos az, ha vizelsz, hogy fordulj szembe a nappal,
hogyha lenyugszik a nap, fordulj te keletre olyankor,
és ne az útra vizelj, se menetközben, se ruhátlan,
el ne feledd, hogy az éjszaka is szent isteneinké.
Istenes és megfontolt férfi leguggol ilyenkor,
vagy keres egy kerítést, odaáll udvar fala mellé.
Tiltva van az, hogy házadnak szent tűzhelye mellett
fedd fel tisztátlanná válván férfi-szemérmed.
S nem hazatérve kimondani-félelmes temetésről
kell elvetni magod, hanem istennel lakomázván.
És az örök folyamok szép tiszta vizét sose illesd
lábaddal, míg áldást nem mondtál, a habokra
függesztvén szemedet s a fehér vizet öntve kezedre.
Mert ki folyón bűnét s kezeit nem mosva le átmegy,
azt utoléri a bosszúálló istenek átka.
És az ötágúról ne az istenek áldozatán vágd
fényes vassal a szárazat, elkülönítve a frisstől.
És a boroskancsót a vegyítőüstre, ha isznak,
nem jó tenni: ez is sokféle bajokra vezethet.
Épül a házad: rajta ne hagyj semmit gyalulatlan,
mert rászáll majd és lármásan károg a varjú.
És mielőtt áldoztál volna a lábas edényből,
bűn főzéshez vagy mosdáshoz venni belőle.
És nem jó gyereket, ki tizenkét napja hogy él csak,
meg nem mozdítandó kőre letenni, tizenkét
hónap után is még árt ez neki mint kicsi hímnek.
Férfinak asszony fürdőjében fürdeni nem jó,
mert bűn ez, s kis időre nagyon fájdalmas az ára.
És ha titokzatos áldozatot látsz égni, ne gúnyold,
bár nem is érted, mert az ilyenre haragszik az isten.
És tengerbe futó folyamok szent torkolatába
s forrásába vizelni tilos, te kerüld az ilyesmit,
s itt ne ürítsd ki magad, mert ez nem válna javadra.
Így cselekedj, s rossz híredet így nem költheti senki.
Mert a halandók közt könnyen kap szárnyra a rossz hír,
s hordani terhes lesz, s nehezen rázod le magadról.
El nem veszhet egészen a hír, amit egyszer a sok nép
szája kimond: örök istenséggé lett maga is már.
Zeusz-rendelte napok menetét jól vedd figyelembe,
s így oktasd ki cselédeidet: harmincadikán kell
elszámolni a munkát, s egy hónap fejadagját
osztani szét, ha igazsággal cselekednek a népek.
Elmondom sorjában bölcs Zeusz napjait íme:
Szent nap a hónap-kezdő nap, negyedik s hetedik nap
- Létó ekkor szülte aranykardos nagy Apollónt -,
nyolcadik és a kilencedik is még; hold ha növekszik,
két napig ekkor megy legjobban az emberi munka.
Hasznos két nap ez is: tizenegy, s mi következik erre,
gyapjat nyírni előbb, a tizenkettőn meg aratni,
és ez utóbbi az elsőnél is előbbre való még.
Mert ekkor szőnek hálót a magasban a pókok,
hosszú nyári napon, ha a termést hordja a hangya,
lásson hát a szövőszéken munkához az asszony.
Arra vigyázz, ha tizenhárom napot ért el a hónap,
akkor nem jó vetni, de jó ültetni palántát.
Hónapnak közepében számított hatodik nap
nem hoz jót a növényre, de szülni fiút e napon jó,
ám nem jó se születni, se férjhez menni leánynak.
Lány születésnapjának a hónapban hatodik nap
sem jó, annál jobb bakokat kiherélni, s a gyapjat
nyírni juhokról, s alkalmas nap rakni karámot,
és jó szülni fiút e napon, bár hetyke beszédű
lesz, hamis és hízelgő, s hajt meghitt csevegésre.
Nyolcadikán kell disznót és ökröt kiherélni,
négy nap múlva az öszvért, mely jól bírja a munkát.
Nyárhónap hosszú huszadik napján születendő
gyermekből okos ember lesz majd, nagytudományú.
Jó még szülni fiút tizedik napon, ám a leánynak
jobb születésnap a hó derekára eső negyedik nap.
Ökröket és öszvért, juhokat s harapós ebet ekkor
kezdj szoktatni kezedhez. Az első és az utolsó
harmadban negyedik napon őrizkedj, nehogy akkor
lélekölő sebek érjenek: ez titkoknak a napja.
Hónapnak negyedik napján hozd házhoz az asszonyt,
jósmadaraktól kérni tanácsot előtte a legjobb.
Minden hó ötödik napjától óvd magadat, mert
rettenetes: mondják, az Erínüszek ekkor az Esküt
dajkálják, kit Erisz szült átkul az esküszegőkre.
Hó derekára eső hetedik nap szent gabonáját
Démétérnek kell - a szabályt őrizve erősen -
dobni kerek szérűre, s az erdőn dönteni szálfát
nászház építéséhez, s ami kell a hajókhoz,
és negyedik nap kezdd építeni karcsu hajódat.
Estefelé hoz jót hónap derekán a kilences,
első harmadból a kilencediken se szakad ránk
vész; a fogamzást és a szülést kíséri szerencse,
nézzük a férfit akár, vagy a nőt, ez a nap sose csal meg.
Azt sem tudja sok ember, hogy számolva kilencet
háromszor, legjobb nap lesz megnyitni a hordót,
s rakni igát öszvérre, ökörre s a gyors paripákra,
és kivonatni a borszínű tengerre hajódat,
sűrűn rakva padokkal; ritka, ki jól igazít el.
Nyisd negyedik nap a hordót; legszentebb a középső
nap, s kevesen tudják: huszadik nap után jön a legjobb,
kedvez a hajnal ilyenkor, hitványabbak az esték.
Embernek hasznos napok íme ezek, de a többi
semmitmondó nap, rosszat sem, jót se jelentő.
Más és más napokat dicsérnek, s ritka, ki tudja:
egyszer a nap rossz mostoha, máskor jó anya hozzád.
Azt kíséri szerencse, ki mindezt tudva cselekszik,
istenek ellen nem vét, érti jelét madaraknak,
és nem lép soha túl törvények szabta határon.
Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása
A görög istenek
Homérosz: Iliász I, 394–406.
Menj az olümposzi csúcsra, esengj Zeuszhoz, ha a múltban
már a szivét szóval vagy tettel felviditottad.
Hisz hallottalak én gyakran, termében apámnak
vallottad büszkén: a sötétfelhős Kronióntól
csúfos vészt a haláltalanok közül egymagad űztél
messze, mikor meg akarták kötni a többiek, ott fönn,
Héra, Poszeidáón s velük együtt Pallasz Athéné:
ám odamentél megszabadítani őt a bilincstől
és odahívtad a százkezüt is sietősen a csúcsra,
kit Briareusznak hívnak az istenek, ám a halandók
mind Aigaiónnak; mivel apjánál is erősebb.
Ez Kronidész mellé ült ekkor büszke örömmel:
és megijedtek a boldogok és már meg se kötözték.
Devecseri Gábor fordítása
Homérosz: Iliász II, 484–493.
S most, Múzsák, ti beszéltek: olümposzi bérceken éltek,
istennők vagytok, s mindent jól látva ti tudtok,
míg minekünk csak hírhallásunk, semmi tudásunk:
kik voltak danaók fejedelmei és vezetői?
Én sokaságukat el nem mondom, nem nevezem meg,
nem tudnám, ha akár tíz nyelvem volna, ha tíz szám,
hangom nemszakadó és rézből volna a szívem;
hogyha a Múzsák, pajzstartó Zeusz lányai, bennem
föl nem idézik, hogy hány hős jött Ílion ellen;
hát a hajó-vezetőket mondom s mind a hajókat.
Devecseri Gábor fordítása
Homérosz: Iliász IV, 1–72.
Közben az égilakók Zeusznál ülvén tanakodtak,
fényes arany padlón, s Hébé járt köztük, az úrnő,
nektárt töltögetett, míg ők aranyos poharakkal
egymásért ittak, letekintve a trójai várra.
S próbálgatta hamar Kronidész dühösíteni Hérát,
célozgatva beszélt hozzá, szúró szavakat szólt:
„Istennő kettő is védi ugyan Meneláoszt,
argoszi Héré és az alalkomenai-i Athéné:
ám idefönt ülnek mindketten, s annak örülnek,
hogy nézik; de amazt a mosolyszerető Aphrodíté
mindenüvé kíséri, s elűzi felőle a véget;
most is megmentette, pedig már várta halálát.
Csakhogy mégis Arész-kedvelt Meneláosz a győztes:
gondoljuk hát meg, hogy mindez mint legyen eztán:
ébresszünk-e megint bősz harcot, vad hadizajjal,
vagy tán már a szövetséget vessük le közébük.
Hogyha ez így tetszik s kedves mindannyiotoknak,
lakhassák várát ezután is az úr Priamosznak,
és Meneláosz az argoszi szép Helenét vigye vissza.”
Szólt; mire fölmorrant Héré s vele Pallasz Athéné:
egymáshoz közel ülve, s a trósz vesztére hevülve.
Pallasz Athénaié némán ül, egy szava sem volt,
Zeusz atya ellen bosszúsan, s elfogta a vad düh;
Héra azonban nem rejtette szivébe haragját:
„Rettenetes Kronidész, hogy tudtál szólani íly szót?
Mint akarod, hogy a munkám vesszen s mind a verejték,
mellyel munkáltam: lovaim lankadtak, olyan nagy
népet gyűjtöttem, Priamosz s minden fia vesztét.
Tedd; de mi többiek ezt mindnyájan nem helyeseljük.”
Felsóhajtva felelte a fellegtorlaszoló Zeusz:
„Mondd, te csodás, mit vétettek Priamosz s Priamosznak
sarjai néked, hogy szakadatlan sürget a vágyad
felforgatni tövestül a jófalu trójai várat?
Hogyha te ott a kapun s a magas falakon behatolnál,
s nyersen falnád föl Priamoszt valamennyi fiával,
s Trója egész népét, haragod tán úgy lecsitítnád.
Tégy, amiként akarod, de vigyázz, hogy még e viszályunk
kettőnk közt ne legyen roppant nagy harc a jövőben.
Mást mondok neked én, te pedig vesd jól a szivedbe:
hogyha talán nekem is kedvem kél földig alázni
oly várost, hol előtted kedves férfiak élnek,
akkor majd haragom ne halaszd te se, hagyj cselekednem,
mert neked adtam emezt önként, noha kényszerü szívvel.
Mert tudd meg, hogy alatta a napnak, a csillagos égnek,
minden város közt, mit laknak a földi halandók,
szívem a szent Tróját mindig legtöbbre becsülte
és Priamoszt s népét kőrisgerelyes Priamosznak:
oltárom sose volt híján illő lakomának
és illatnak, italnak, mert ez tőlük a részünk.”
Válaszul így szólt most a tehénszemü Héra, az úrnő:
„Három város van, mely nékem a legszeretettebb,
Argosz az és Szparté, meg a tágutcáju Mükéné:
mindhármat dúld fel, ha szived meggyűlöli őket:
én értük ki nem állok majd, s tőled nem irígylem.
Hogyha pedig mégis sajnálnám s védeni vágynám,
semmire sem jutnék, hisz sokkal több a hatalmad.
Csakhogy az én munkám sem veszhet kárba egészen:
istennő vagyok, és születésem is egy a tiéddel.
Legtiszteltebbnek szült horgaseszű Kronosz engem,
kétszeresen: születésem okán, és mert a te nődnek
mondanak, és te uralkodol itt minden nemenyészőn.
Ámde mi engedjünk egymásnak most e viszályban;
én neked, és te nekem: s hozzánk igazodnak a többi
elnemenyészők is: küldd gyorsan Pallasz Athénét,
menjen a trójaiak s az akhájok harc-zsivajába,
s kísérelje meg azt, hogy a győzelemittas akhájit,
eskükötést megszegve, először a trójai sértse.”
Mondta; nem is tett máshogy az emberek, istenek apja.
Pallasz Athénához sebten szárnyas szavakat szólt:
„Szállj le a trójai és az akháj táborba sietve,
és kíséreld meg, hogy a győzelemittas akhájit,
eskükötést megszegve, először a trójai sértse.”
Devecseri Gábor fordítása
Homérosz: Iliász V, 311–444.
És most tán odavész sereget-vezető Aineiász,
Aphrodité, Zeusz lánya ha nem veszi észre, ki egykor
őt baromőrző Ankhíszésznak szülte világra;
most átfonta fehér karjával jó fiusarját,
s ráboritotta elől tündöklő leple redőjét,
védelmül, nehogy őt egy gyorscsikajú danaosz hős
megdárdázza a mellén, és elorozza a lelkét.
Ő szeretett fiusarját így kiragadta a harcból;
ám Kapaneusz fia sem volt rest, s mit néki parancsolt
harcban-erőshangú Diomédész, el se feledte.
Megfékezte patás paripáit távol a harci
zajgástól, s a szekér peremére kötötte a gyeplőt;
s ráugrott Aineiász két szépfürtü lovára,
s őket a trósztol a jólábvértes akhájokig űzte:
majd odaadta derék társának, Déipülosznak,
ezt kedvelte a legjobban; mert lelkük is egy volt,
hogy tovahajtsa a görbe hajókhoz; s ő meg, a bajnok,
fölpattant szekerére, kezébe ragadta a gyeplőt,
s Tűdeidésznek utána vezette patás paripáit
buzgón: s az gonosz érccel Küpriszt űzte, mivel jól
látta: erőtlen az istennő, nem azok közül egy, kik
fennen uralkodnak pusztító férficsatákon,
hogy nem Athénaié, s nem a várdúló nagy Enűó.
És hogy elérte, sürű gomolyon kergetve keresztül,
akkor a hőslelkű Tűdeusz fia már nekilendült,
nékiszökellt hegyes érccel; s gyönge kezén sebet ejtett:
átszakitotta az érckelevéz hegye nyomban a bőrét,
ambrosziás leplén áttört, Khariszok kezemívén,
szép tenyerének szélénél: és isteni vére
folyt, az ikhór, mely nedve a boldog olümposziaknak:
mert kenyeret sosem esznek, fénylő bort sosem isznak,
éppen ezért vérnélküliek, s nevük is: nemenyésző.
Följajdult Küprisz s a fiát is földre vetette:
ezt kiragadta kezével azonnal Phoibosz Apollón,
kékes felhőben, nehogy ott egy gyorscsikajú hős
megdárdázza a mellén, és elorozza a lelkét.
S rákiabált Küpriszre a harsány hős Diomédész:
„Zeusznak lánya, vonulj el a harcból, férficsatából;
tán nem elég, hogy erőtlen nőket férevezetgetsz?
Hátha csatákba csatangolsz még, hiszem én, hogy ezentúl
megdermedsz, ha akár távolról hallod a zajgást.”
Szólt; s az megzavarodva elillant; fájt sebe szörnyen.
Széllábú sebes Írisz vitte ki őt a tömegből,
marta a fájdalom, és feketült gyönyörű keze bőre.
Majd föllelte a vészes Arészt: ott ült az a harcnak
balszárnyán: köd lepte be gyors lovait s kelevézét;
s kedves testvéréhez esengett térdre borulva
Aphrodité, az aranyzabláju sebes paripákért:
„Drága fivér, te segíts rajtam, paripáidat add át,
szállnom Olümposz-oromra hamar, hol az istenek élnek.
Szörnyen kínlódom, mert megsebzett a halandó
Tűdeidész, aki most tán Zeusznak is ellene törne.”
Szólt; s az aranyzabolás paripákat Arész odaadta;
Aphrodité fölszállt, míg kedves szíve kesergett.
S oldala mellé állt Írisz, megfogta a gyeplőt,
ostora indított, a lovak nemkésve röpültek:
s isteni székhelyhez szálltak, nagy olümposzi bérchez;
ott lovait fékezte a széllábú sebes Írisz,
majd meg eloldván, ambrosziás abrakkal etette.
Aphrodité odahullt anyjának ölébe. Dióné
két karjával fogta körül, megölelte leányát,
megsimogatta szelíd kézzel, szót szólva kimondta:
„Mondd, kedves lányom, véled melyik égbeli isten
bánt így, mintha te rosszat tettél volna előttük?”
Válaszul így szólt erre mosolyszerető Aphrodíté:
„Tűdeusz gyermeke sebzett meg, dölyfös Diomédész,
mert szeretett fiamat kiragadtam előle a harcból;
Aineiászt, ki az én szívemnek a legszeretettebb.
Már nem a trósz s az akháj közt dúl a csaták riadalma,
mert az akhájok az elnemenyészőkkel verekednek.”
Válaszul így szólt erre Dióné, isteni úrnő:
„Tűrj, fékezd magad, én lányom, bármennyire fáj is.
Hisz sok olümposzi tűrt közülünk már földilakóktól
rosszat; erős kínokkal kínoztuk mi meg egymást.
Tűrt Árész, mikor őt Ótosz s az erős Ephialtész,
két fiusarja Alóeusznak, lekötözte keményen.
Érc-korsóba kötözve tizenhárom havon át volt:
és tán még odavész Árész, ki mohó a csatán, ha
mostohaanyjuk, a szépséges-szép Éeriboia
nem szól Hermésznek, ki utána kilopta nagy Árészt,
már miután a kemény kötelék kínozta sokáig.
Tűrt Héré, mikor őt izmos fia Amphitrüónnak
jobb mellbimbóján hármas nyíllal megütötte:
Hérét nem lohadó iszonyú kín fogta el akkor.
Tűrt Hádész, a hatalmas-termetü, fürge nyilától
ennek az embernek: pajzsos Zeusz gyermeke őt is
megkínozta nyilával a holtaknak kapujában.
Zeusz házába szaladt Hádész, az olümposzi csúcsra,
fájó szívvel, a kínoktól átjárva: s a vessző
izmos vállából kimeredve gyötörte a lelkét.
Paiéón hintett rá jó írt, fájdaloműzőt,
és meggyógyította: mivel nem földi halandó.
Nagy vétkes, nyomorult, aki nem félt tenni ilyesmit,
nyíllal sérteni isteneket, kik Olümposzon élnek.
Ellened őt istennő küldte, bagolyszemü Pallasz:
csakhogy balga a Tűdeidész, nem tudja szivében,
hogy sose hosszúéletü az, ki az istenek ellen
harcol, térdén azt fia nem hivogatja apusnak
mint hazatértet a háboruból, iszonyú viadalból.
Így hát Tűdeidész, méghogyha akármily erős is,
félhet: rá ne rohanjon olyan, ki tenálad erősebb:
s Aigialeia, ki Adrasztosznak bölcseszü lánya,
kedves háznépét zokogással föl ne riassza
álmából, gyászolva a legderekabbik akháj hőst,
lóbetörő Diomédésznek derekas felesége.”
Szólt, s az ikhórt a kezéről két kézzel letörölte:
gyógyult nyomban a kéz, súlyos fájdalmai szűntek.
Csakhogy Athénaié s vele Héré arra tekintett,
s Zeusz Kronidészt bosszantották szúró szavaikkal.
Kezdte az istennő, a bagolyszemü Pallasz Athéné:
„Zeusz Atya, megharagudsz-e reám, ha van egy szavam erről?
Aphrodité egy akháj nőt buzdított bizonyára,
hogy vele menjen a trószokhoz, kiket annyira kedvel,
s így valamely szépleplü akháj asszonyt simogatva,
gyönge kezét aranyos csatjával fölszakitotta.”
Szólt; mire elmosolyodva az emberek, istenek apja,
szólt arany Aphroditéhoz, eképen hívta magához:
„Én kislányom, a harci ügyek nem néked adattak:
intézd csak te a nászoknak vággyal-teli dolgát,
és mindezzel a gyors Árész meg Athéna törődjék.”
Ők egymással ilyen szavakat hallatva beszéltek.
Most pedig Aineiászra rohant harsány Diomédész,
bár jól tudta, hogy őt Phoibosz keze védi a harcban:
ám a nagy istent sem tisztelte: a vágya tüzelte,
hogy leterítse a hőst, s megfossza a nagyhirü vérttől.
Háromszor nekiugrott, hogy leterítse a harcban,
háromszor rázott rá fénylő pajzsot Apollón;
s hogy negyedízbe rohant neki, mint valamely dühös isten,
rettenetes hangon szólt rá nyilazó nagy Apollón:
„Tisztább észt, Tűdeusz fia, visszább! égilakókkal
egybe ne mérd magadat: nem volt soha törzse hasonló
égilakókhoz a földönjáró emberi nemnek.”
Szólt; mire Tűdeidész egy kissé hátrahuzódott,
messzelövő Phoibosznak hogy kikerülje haragját.
Devecseri Gábor fordítása
Homérosz: Iliász V, 825–906.
Így szólt erre az istennő, a bagolyszemü Pallasz:
„Tűdeusz gyermeke, szívemből szeretett Diomédész,
csak ne remegj ettől az Arésztól, sem pedig egy más
elnemenyészőtől: hisz olyan segitőd vagyok én itt.
Hát legelőbbis Arészra rohanj a patás paripákkal:
és csapj rá szemből, sose kíméld ezt a vad Árészt,
ezt a dühöngő, kész átkot, szeleburdi csapongót:
őt, ki először Hérának s nekem is megigérte;
hogy Trójával szemben küzd; s az akhájokat óvja:
most meg a trójaiak közt jár, s nem gondol ezekre.”
Így szólt, és Sztheneloszt a szekérről földre vetette,
kézzel rántva le őt: gyorsan szökkent az a földre;
s most ragyogó Diomédész mellé szállt a szekérre
hévvel az istennő: a szekér bükktengelye reccsent
súlyuk alatt: félelmetes istent s nagyszerü hőst vitt.
Ostort és gyeplőt ragadott a kezébe Athéné
s nyomban Arész ellen hajtotta patás paripáit.
Az meg a roppant nagy Periphászt fosztotta ki éppen,
legderekabb aitólt, kinek apja Okhésziosz úr volt:
ezt fosztotta ki véres Arész; s fölvette Athéné
most Hádész sisakát, hogy Arész őt látni ne tudja.
Hát hogy a gyilkos Arész meglátta a hős Diomédészt,
földön hagyta feküdni a roppant nagy Periphászt már,
hol leütötte kevéssel előbb, s elorozta a lelkét;
s lóbetörő Diomédész ellen szállt ki azonnal.
Majd amikor már egymásnak közelébe kerültek,
gyepleje, járma fölé legelőbb Árész keze lendült
érckelevézével, vágyott elorozni a lelkét;
ám a dzsidát kézzel felfogta bagolyszemü Pallasz
s félreütötte, szekéren-alul tovaszállni hiába.
Másodikul támadt riadó hangú Diomédész,
érckelevézével: s ezt már belefúrta Athéné
Árész ágyékába, hol azt a kötő boritotta.
Ott vert rajta sebet, szép bőrét áthasitotta,
s újra kihúzta a dárdát: fölbődült a vas Árész,
mintha kilencezren vagy tízezren rivalognak
háboruban hősök, verekedve Arész viharában.
És az akhájt meg a trószt elfogta a rémület ekkor,
oly iszonyút bődült Árész, a csatára sovárgó.
Mint amilyennek tűnik a felhők közt a sötét lég,
hogyha a tikkasztó hőségből szél dühe támad:
éppenilyennek tűnt Diomédész Tűdeidésznek
érces Arész, amikor felhők közt szállt a nagy égbe.
Rögtön elérte az isteni székhelyet, égi Olümposzt:
s Zeusz Kronidész mellé ült, búval emésztve a lelkét,
és a sebéből ömlő isteni vérre mutatva,
apjához zokogó hangon szárnyas szavakat szólt:
„Zeusz atya, íly gonoszat látván, nem gyúlsz-e haragra?
Legborzasztóbbat tűrjük mi haláltalanok mind
egymás kedve miatt, kedvezve a földilakóknak.
S mind teveled perelünk: a világra te hoztad e bőszült
és eszebomlott lányt, aki rosszat tervez örökké.
Mert hisz a többi nagy isten Olümposz bércein úgyis
megteszi mind szavadat, megtesszük mind a parancsod.
Őt egyedül soha szóval nem fedded, soha tettel,
engedsz néki, mivel te magad szülted meg e vad lányt.
Most is a Tűdeidészt, a kevélylelkű Diomédészt
elnemenyészőkkel szemben tombolni tüzelte.
Küprisz csuklóján ejtett sebet ő legelőször;
majd pedig énrám tört, daimónként, szörnyü rohammal:
két gyors lábam megmentett, máskép bizony ott lenn
rettenetes tetemek közt hosszan tűröm a kínt én,
vagy megrokkanok érce alatt, s úgy élek ezentúl.”
Görbén fölfele nézve felelt fellegnövelő Zeusz:
„Ej, ne nyafogj, mellém ideülve, nekem, te csapongó;
minden olümposzi isten közt legjobban utállak:
mindig a harc kedves neked és a viszály meg a dúlás:
mert az anyád konok és iszonyú lelkét örökölted,
Héráét: kit alig tudok én leigázni szavammal;
úgy hiszem éppen ezért, hogy e mostani bajba is ő vitt.
Mégsem tűrhetem el hosszan, hogy kínod emésszen:
hisz sarjam vagy, anyád énnékem szült a világra.
Ámde ha más istennek volnál íly vad utóda,
rég lentebb volnál, mint laknak az Úraniónok.”
Szólt, és Paiéónt gyógyítani hívta azonnal:
Paiéón pedig írt hintett rá, fájdaloműzőt,
és meggyógyította: mivel nem földi halandó.
Mint ha fehér tejet altat meg füge nedve sietve,
mely híg volt, de serény köpülője sietve kavarja:
így gyorsan meggyógyította a vadszivü Árészt.
S Hébé megfürdette, adott rá drága ruhákat;
s Zeusz Kronidész mellé ült Árész büszke örömmel.
Devecseri Gábor fordítása
Homérosz: Iliász VIII, 1–52.
Már sáfrány leplét boritotta a földre a Hajnal,
hogy villámszerető Zeusz egybehivatta az isten-
gyűlést sokszakadéku Olümposz legtetejében:
ő maga szólt hozzájuk, s mind a szavára figyeltek:
„Istenek és istennők, mind hallgassatok énrám,
hadd mondom ki, amit kebelemben sürget a lelkem:
hogy ne merészkedjék istennő, sem pedig isten
általvágni az én szavamat: helyeselje az összes,
hogy mennél hamarabb tudjam befejezni e munkát.
Mert kit rajtakapok, hogy távol az égilakóktól
menne segítségére a trósznak vagy danaosznak,
azt csúnyán megütöm, s úgy tér az olümposzi csúcsra;
vagy pedig elkapom és lehajítom a Tartarosz-árnyba,
messze le, sűrü homályos mély üregébe a földnek,
ott, hol vaskapu van, meg rézküszöb, annyira mélyen
Hádész háza alatt, amilyen magasan van az égbolt:
akkor majd meglátja, hogy én vagyok itt legerősebb.
Rajta, no, próbáljátok meg, lássátok is együtt,
egy nagy aranyláncot függesszetek itt le az égről,
istenek, istennők, s mind csimpaszkodjatok abba:
s még így sem húzhatjátok le a földre az égből
Zeusz legfőbb hadurat, bármíly hosszan huzakodtok:
míg azután, ha magam vágynálak húzni magasba,
fölhúználak a földdel is én, tengerrel is együtt:
és az Olümposz csúcsa köré kötném ama láncot,
és az egész mindenség fönt csünghetne a légben.
Ennyire több vagyok én istennél s emberi népnél.”
Így szólt; s erre azok mind hosszan csöndbe merültek,
bámulták a szavát, mert megmondotta keményen.
Végre eképen szólt a bagolyszemü Pallasz Athéné:
„Ó, miatyánk, Kronidész, fejedelmek legmagasabbja,
jól tudjuk mi is azt, hogy erőd nagy s hajlani nem tud:
csakhogy a sok gerelyes danaoszt keseregve siratjuk,
mert elpusztul mind, rossz sorsát tölti be immár.
Mégis a háborutól, ha parancsolod, így is elállunk,
ám jóhasznu tanácsot adunk mi az argoszi népnek:
egy szálig ki ne vesszen, amért neked annyira gyűlölt.”
Elmosolyodva felelte a fellegtorlaszoló Zeusz:
„Bátran, Trítogeneia, derék lányom, hisz e szókat
nem mondtam komolyan, s teneked kedvezni kivánok.”
Szólt s szekerébe befogta az érckörmű paripákat,
két gyorsröptü lovát, aranyos szép hosszusörényűt:
s ő maga is szinaranyt öltött, fölemelte a díszes
szép aranyostort is, majd föllépett a szekérre.
Ostora indított, s a lovak nemkésve röpültek
végig a nagy térségen a föld meg a csillagos ég közt.
Sokforrású Ídát érte el így, vadak anyját,
s Gargaroszon, hol várta ligetje s az illatos oltár,
már lovait fékezte az emberek, istenek atyja,
majd kifogott paripáit sűrű ködbe takarta.
S ő maga fönt az oromra leült, hírének örülve,
s nézte a trójaiak várát s az akháji hajókat.
Devecseri Gábor fordítása
Homérosz: Iliász IX, 485–497.
S én voltam naggyá nevelőd, istennagy Akhilleusz,
szívemből kedvelve, hiszen mással nem akartál
sem lakomába sietni, sem enni a termed ölében,
míg nem emeltelek én térdemre, etetve előre
elvágott hússal, s oda nem nyujtottam a bort is.
Mellemen is míly gyakran eláztattad te az inget,
gyermeki módra a bort szájadból visszakucogva.
Így sokat eltűrtem, sokszor fáradtam is érted,
meggondolva, hogy úgysem adott gyereket nekem isten,
téged tettelek, isteni hős Akhileusz, a fiammá,
bútól és bajtól hogy majd te legyél, aki megvéd.
Hát, Akhileusz, fékezd nagy lelked: mert sosem illik,
ádáz szív hozzád: hisz hajlanak isteneink is,
bár több tiszteletük van, több erejük meg erényük.
Devecseri Gábor fordítása
Homérosz: Iliász XI, 148–168.
Ott hagyván ezeket, hol a többség harca gomolygott,
arra rohant, s vele más gyönyörű-lábvértes akhájok.
Ott a futó gyalogost gyalogos gyilkolta le űzve,
és a lovast a lovas (por fellege szállt fel a földről,
mert a patás paripák a mezőn port rúgva robogtak),
érccel gyilkoltak: kaszabolta vezér Agamemnón,
űzte a trósz sereget, serkentve az argoszi népet.
Mintha mohó tűz lángja lobog föl a rengeteg erdőn,
megkavarintja a szél, s mindenfele űzi: az ágak,
fák, gyökerek sűrűn pusztulnak a tűz rohamában:
Átreidész Agamemnón karja alatt a menekvő
trósz fejek úgy hulltak: s meredeknyaku szép paripáik
számos üres szekeret csörgettek a háboru útján,
vágytak jó gazdáik után, de azok kiterültek
saskeselyűknek kedvesen és nem a hitveseiknek.
Hektórt Zeusz kivezette a porból, nyílzivatarból,
emberölésből, vérből és a csaták zsivajából:
s Átreidész dühösen, seregét serkentve, követte.
Ílosz Dardanidész ős sírjánál iramodtak
ők el, a sík közepén, közelében a vadfügefának,
vágytak a várba ...
Devecseri Gábor fordítása
Homérosz: Iliász XIV, 153–221.
Közben aranytrónú Héré meglátta szemével,
mert az Olümposz csúcsán állt, s jól látta azonnal,
hogy ki a férfidicsőítő viadalban igyekszik,
drága fivére, ki sógora is, s megörült szive nyomban;
Zeuszt meg a sokforrású Ídé legtetejében
látta meg ülni, haraggal telt meg azonnal a szíve.
Hányta-vetette utána tehénszemü Héra, az úrnő,
pajzsos Zeusz elméjén hogy s mint tudna kifogni;
és ez a terv látszott lelkében a leghelyesebbnek:
fölpiperézi magát, úgy indul az Ída hegyére,
Zeusz, szép teste miatt, tán vágyakozik vele hálni,
és akkor majd ő szelid, édes, jóizü álmot
önt szemhéja fölé, s okos elméjére bocsátja.
Ment hálótermébe, melyet szeretett fia ácsolt,
Héphaisztosz, s a szilárd ajtót úgy rótta a falba
titkos zárral, hogy más isten nyitni ne tudja.
Ott a sugárzó ajtót ő elzárta, belépvén:
és vágyébresztő testéről ambrosziával
mosta le végig a szennyet, utána bekente a síkos
isteni, illatozó balzsammal, a nála levővel;
mely, ha csak egyet mozdult is, Zeusz ércküszöbénél,
illatot árasztott már végig a földön, az égen.
Ezzel kente be szép testét, azután haja fürtjét
fésüvel és kézzel fényes fonatokba befonta,
ambrosziásan omoltak alá örökéltü fejéről.
Öltött ambrosziás öltönyt, mit néki Athéné
szőtt míves gonddal, s beleszőtt sok szép szines ábrát:
keble köré kapcsolta arany csattokkal e leplet.
Százrojtos gyönyörű övet is vett Héra magára,
jólfúrt cimpájába pedig szép fülbevalót tett,
szép kicsiszolt háromköveset, sugaras ragyogásút.
És a fejét fátyolba takarta az isteni asszony,
szép új fátyla fehér napként ontotta sugarát.
Fényes talpa alá gyönyörű sarukat kötözött fel.
És miután már minden díszt testére körített,
ment ki a terméből, és arrébb híva a többi
égilakótól Aphroditét, szólt véle eképen:
„Megtennél valamit, kedves lány, hogyha kimondom?
vagy tán megtagadod, lelkedben rám haragudva,
mert az akháj sereget segitem s te a trójai népet?”
Válaszul Aphrodité, Zeusz lánya, ilyen szavakat szólt:
„Héra, te szent úrnő, lánysarja a büszke Kronosznak,
mondd ki, amit gondolsz: megtennem sürget a lelkem;
teljesitem, ha tudom, s ha a kérés nem lehetetlen.”
Cselt szövögetve felelt ekkor neki Héra, az úrnő:
„Add ide most a szerelmi varázst, mellyel te az összes
isteneket meg a földi halandókat leigázod:
látogatóba megyek peremére a dúsölü földnek,
Ókeanoszhoz, az isteni őshöz, a Téthüsz anyához,
házuk ölében akik dajkáltak s féltve neveltek,
Rheiától átvéve, mikor Zeusz törve Kronoszra,
föld mélyére, a meddő tenger alá taszitotta.
Őket látogatom, hogy szűnjék régi viszályuk:
mert rég tartózkodnak már ágytól, öleléstől,
és egymást kerülik, mert méreg hullt a szivükbe.
Hogyha e kettőt én meg tudnám győzni szavammal,
hogy kerevetjén újra szives szerelembe fonódjék,
akkor előttük tisztelt lennék s kedves örökké.”
Válaszul így szólt erre mosolyszerető Aphrodíté:
„Nem lehet és nem is illik nemmel szólnom a szódra:
hisz te vagy az, ki a legmagasabb Zeusz karja között hálsz.”
Mondta, s a melléről levetette övét, ama hímzett
tarka övet, melyben nyugodott valamennyi varázsszer:
volt abban szerelem, volt vágy, volt csalfa beszéd is,
lágy szózat, mely a bölcs elméjét elcseni titkon;
ezt a kezére vetette tehát, szót szólva kimondta:
„Íme az öv, vedd át tőlem, s rejtsd jól kebeledbe,
tarka övem, melyben minden van: s nem hiszem én, hogy
el nem végzed jól, bármit forgatsz is eszedben.”
Mondta; mosolygott rá a tehénszemü Héra, az úrnő,
és mosolyogva a tarka övet kebelébe helyezte.
Devecseri Gábor fordítása
Homérosz: Iliász XVI, 431–461.
Horgaseszű Kronosz úr fia látta s szánta is őket,
és Hérát, a hugát s feleségét, hívta eképen:
„Jaj nékem, Szarpédónt, kit legjobb szeretek, most
így leigázza a Moira, Menoitiadész keze által.
Kettőt gondol a szívem, amíg így hánytorog elmém:
élve ragadjam-e őt föl a könnyes harc közepéből
és Lükié dús népe közé vigyem és tegyem aztán,
vagy leigázzam már Patroklosz hős keze által.”
Válaszul így szólt most a tehénszemü Héra, az úrnő:
„Rettenetes Kronidész, hogy tudtál szólani íly szót?
Földi halandó férfit, a régen sorsnak adottat
újra föloldoznád a riasztóhangu haláltól?
Tedd; de mi többiek ezt mindnyájan nem helyeseljük.
Mást mondok neked én, te pedig vesd jól a szivedbe:
Szarpédónt ha te élve bocsátod a háza ölébe,
gondold meg, nehogy aztán isten más is akarja
drága fiát hazaküldeni onnan a vad viadalból:
éppen elég harcol Priamosz nagy vára körül most
gyermeke istennek, s bennük majd nagy harag ébred.
Hogyha olyan kedves neked ő, s úgy szánja a szíved,
akkor ugyan mégis csak hagyd, hogy a vad viadalban
már leigáztassék a Menoitiadész keze által:
ámde mikor már őt elhagyja a lélek, az élet,
küldd hozzá a Halált meg a mézizü Álmot: ezek majd
elviszik őt a teres-népes Lükié mezejére:
ott a barátok, a testvérek balzsamba borítják,
s halmot is, oszlopot is kap, mert ez a holtak adója.”
Szólt; s nem tett másképen az emberek, istenek apja.
Mégis véres esőt hullajtott ekkor a földre,
így tisztelve fiát, kit Patroklosz keze készült
ölni a sűrü-rögű Trójában, messze honától.
Devecseri Gábor fordítása
Homérosz: Iliász XX, 1–78.
Így fegyverkeztek körülötted, a görbe hajóknál,
Péleusz folyton harcra-mohó fia, mind az akhájok.
Szemben a trójaiak sorakoztak a tábori dombon.
Zeusz pedig elrendelte Themisznek, hogy gyülekezni
hívja az isteneket sokvölgyü olümposzi bércen:
körbehaladt Themisz és Zeuszhoz küldötte el őket.
És eljött minden folyam is, csak az Ókeanosz nem;
jöttek a nimfák is, kik a szép ligetekben időznek
és a folyók forrásainál s a füves legelőkön.
És hogy a Fellegtorlaszoló házához elértek,
szép sima termek ölén le is ültek mind, miket egykor
Héphaisztosz remekelt Zeusznak, leleményes eszével.
Így gyülekeztek ezek Zeusznál; hallotta a hívást,
és a vizek mélyéről jött soraikba Poszeidón.
És a közepére leült, Zeusz szándékát tudakolva:
„Mennykövező, gyűlésbe miért hívtál ide minket?
Tán valamit tervelsz az akháj meg a trójai néppel?
Mert nagyon is közel ég hozzájuk a harc viadalma.”
Válaszul erre ekép szólt fellegtorlaszoló Zeusz:
„Földrázó, hisz a szándékom tudod és hogy a gyűlést
értük tartom, akikre szivem gondol, noha vesznek.
Én magam itt maradok, s az olümposzi bérc meredekjén
ülve gyönyörködöm, így nézek le; de menjetek el mind,
többiek, innen, a trójai és az akháj seregekhez:
És akihez ki-ki húz, azt védje-segítse a harcban.
Mert Akhileusz ha akár maga küzd csak a trójaiakkal,
még úgy sem tudják föltartani, bár kis időre.
Már azelőtt is reszkettek hisz tőle, ha látták:
s most, hogy társa miatt íly szörnyü a lelke haragja:
félek: a várfalat is szétrontja a végzete ellen.”
Szólt Kronidész, s nemcsillapodó csata kélt a szavára,
s indult hadba az isten mind, szive kétfele oszlott.
Ment a hajók seregéhez Héré, Pallasz Athéné,
véle a föld övezője Poszeidón és a segítő
Hermeiász, ki kitűnt köztük leleményes eszével.
Héphaisztosz velük együtt ment, büszkén erejére
ott bicegett: hitvány lábszárai lent karikáztak.
És a sisakrázó Árész meg a trójaiakhoz
ment s vele nyíratlan Phoibosz s nyilas Artemisz úrnő,
Létó és Xanthosz s a mosolyszerető Aphrodíté.
Míg nem avatkoztak be a harcba az elnemenyészők,
addig örült az akháj nép szörnyen, mert hisz Akhilleusz
feltűnt már, ki a vad harctól rég távolidőzött:
s minden tagjukban reszkettek szörnyen a trószok,
félve, amint megpillantották fürge Akhilleuszt,
fénylő fegyvere közt, az ölő Árésszal egyenlőt.
Ámde amint az Olümposziak tömegükbe vegyültek,
akkor a bujtogató Erisz éledt; Pallasz Athéné
nagy szava szólt; hol az ároknál állt, kívül a bástyán,
hol meg a visszhangzó parton harsogva rikoltott;
másoldalt meg Arész, a sötét viharokkal egyenlő,
várfokról sivitott, serkentve a trójai népet,
majd meg a Szép Dombnál szökdelt Szimoeisz vize mentén.
Így kergették össze a két hadinépet a boldog
istenek, egymás közt is ekép gyúlt szörnyü viszályuk:
mennydörgött iszonyúan az emberek, istenek apja
fönt; s odalent megrázta Poszeidáón a hatalmas
végetlen földet s a magas, meredek hegyek ormát.
Sokforrású Ída egész töve megremegett már,
csúcsai is, meg a trójai vár, az akháji hajók is.
És megijedt odalent Hádész, holtak fejedelme,
rémülten pattant föl a trónról, félve kiáltott:
föl ne hasítsa fölötte a földet a szörnyü Poszeidón,
isten s ember előtt mert föltárulnak a nyirkos
rettenetes termek, miket isteneink is utálnak;
íly nagy zajjal tört egymásra a sok dühös isten.
S ekkor a büszke Poszeidáónnal Phoibosz Apollón
állt szemben, szárnyas nyilakat hordozva kezében:
és Árésszal szembe kiállt a bagolyszemü Pallasz;
Héra elé állt nyíl- és zajszerető, aranyorsós
Artemisz istennő, testvére a Messzehatónak;
hasznotadó nagy Hermész Létót hívta ki harcra;
Héphaisztoszra a mélyörvényü folyó dühe rontott,
égi nevén Xanthosz, de Szkamandrosz az emberi nyelven.
Isten eként rontott istenre; s eközben Akhilleusz
Hektór ellen epedt a tömegbe hatolni leginkább,
lelke leginkább Príamidész vérével akarta
jóllaktatni Arészt, a szilárd pajzsos csatavívót.
Devecseri Gábor fordítása
Homérosz: Iliász XXIII, 65–107.
S most a szerencsétlen Patroklosz lelke közelgett,
éppenolyan volt, mint mikor élt, két szép szeme, hangja
és nagy termete is; testét ugyanoly ruha födte;
és odaállt a fejéhez, s hozzá íly szavakat szólt:
„Alszol, s már énrám gondolni felejtesz, Akhilleusz?
Éltemben sose tettél így, csak most, hogy elestem.
Hantolj el mielőbb, jussak Hádész kapuján túl.
Árnyai így a kiszenvedteknek, elűznek a lelkek,
s nem hagyják, hogy túl a folyón közibük keveredjem;
nagykapujú Hádész körül így vaktába bolyongok.
Add a kezed, kérlek szomorúan: hisz soha onnan
nem jövök el hozzád, ha a máglya tüzét megadod már.
Már mi az életben sose fogjuk távol a kedves
társaktól szövögetni a terveket; engem a gyűlölt
végzet nyelt el, amit kaptam, mikor élni születtem;
és ugyanígy a te sorsod is, isteni képü Akhilleusz,
hogy deli trójaiak fala alján leld a halálod.
Mást mondok neked és kérlek, hallgass a szavamra,
távol a csontjaimat ne temesd, Akhileusz, a tiédtől.
Ámde miként palotátok ölén együtt nevelődtünk,
akkortól, hogy apám Opoeiszból csöppnyi koromban
hozzátok vezetett; mert gyászos ölésnek az átka
sujtott: Amphidamász gyerekét öltem meg azon nap,
balgatag és nemakarva, dühödten a kockadobás közt:
ekkor a lónevelő Péleusz házába fogadva
gondosan ápolt és melléd fegyvernökül osztott:
így csontunkat is együtt fedje be kétfülü korsó,
drága arany, mit anyád nyujtott át néked, az úrnő.”
Erre a gyorslábú Akhileusz neki válaszul így szólt:
„Mondd, édes szeretett fő, mért jöttél ide hozzám
mindezeket megmondani sorra? Hisz én az egészet
teljesitem buzgón, s véghezviszem azt, amit óhajtsz.
Ámde kerülj közelébb: hadd tudjunk, bár kis időre,
egymást átkarolón jóllakni a bús zokogással.”
Szólt, s kedves kezeit vágyón nyujtotta feléje,
s meg nem fogta: a lélek a föld mélyébe sziszegve
füstként szállt tova és ámulva ijedt föl Akhilleusz,
összeütötte a két tenyerét, panaszos szavakat szólt:
„Ó, jaj, hát csakugyan van Hádész háza ölében
lélek is, árnykép is, hanem élete csöpp sem az árnynak:
mert a szegény Patroklosz lelke került közelembe,
és itt állt az egész éjjel nyöszörögve, jajongva;
mindent elrendelt: s csoda! mint maga, éppenolyan volt.”
Devecseri Gábor fordítása
Homérosz: Iliász XXIII, 127–183.
És miután a tömérdek fát már mind odadobták,
ott le is ültek mind sürü sorban; a bajnok Akhilleusz
elrendelte azonnal a harcos mürmidonoknak,
érccel övezkedjék mindjük, s szekerükbe befogják
ménjeiket; keltek s fölvértezkedtek azonnal;
harcosok és szekerészek most szekerükre szökelltek:
mind a lovas legelől, gyalogok felhője utánuk
ment: s Patrokloszt ott vitték a középen a társak.
Elfedték tetemét a lenyírt fürtökkel egészen,
és a fejét támasztva Akhilleusz fogta mögötte
búsan, mert kitünő társat küldött Aidészhoz.
És hogy elértek a helyhez, amit kijelölt nagy Akhilleusz,
ott tették le; s a sok fát rakták néki halomba.
Mást gondolt most köztük az isteni fürge Akhilleusz:
szőke haját, máglyától messzebb állva, lenyírta,
melyet Szperkheiosz folyamának nagyranövesztett;
felsóhajtva beszélt, míg nézte a borszinü tengert:
„Szperkheiosz! Péleusz, az apám, be hiába fogadta,
hogy majd hogyha megérkezem újra a drága hazába,
néked adom hajamat, szent áldozatot mutatok be;
száz ökröt s ötven kost vágva le forrásodnál,
ott, ahol illatozó oltárod, szent ligeted van.
Így ígérte az agg, de te nem tetted meg, amit kért.
Most, miután soha nem térek meg a drága hazába,
Patroklosznak adom hajamat, vigye sírba magával.”
Szólt, s a haját szeretett bajtársa kezébe helyezte,
és zokogásvágyat keltett vele mindegyikükben.
S tán a nap is zokogásuk közben száll le az égről,
hogyha Akhilleusz most nem kéri ekép Agamemnónt:
„Átreidész (hisz az argoszi nép a te szódra leginkább
hallgat), a bús zokogással jól is lakhat az ember.
Oszlasd őket a máglyától, és adj vacsorára
rendeletet; s mi fogunk itt munkálkodni, akiknek
legfőbb gond e halott: de maradjon mind a vezér itt.”
Meghallgatta a szót sereget-vezető Agamemnón,
szétoszlatta egyenlő gályáikhoz a népet;
már csak a máglyarakók rakták egymásra a fákat.
És százláb magasan s ugyanoly szélesre emelték:
majd szomorú szívvel tették tetemét tetejébe.
Csámpáslábu barom, hízott kos hullt tömegestől
ekkor a máglya előtt; megnyúzták, majd kiemelte
hájukat és betakarta a holtat a büszke Akhilleusz
véle egészen, az állatokat köribé magasítva.
Mézzel, olajjal telt korsókat tett kerevetje
mellé még, és négy meredeknyaku szép paripát is
nagy sebesen máglyára rakott, sóhajtva erősen.
Hív ebe számra kilenc volt Patroklosznak, ezekből
most kettőt nyakazott le Akhilleusz és odadobta;
majd a nemes trószok seregéből ölt le tizenkét
ifju vitézt érccel, tervelte eszében a rosszat;
s küldte a tűz lángját, vas-erővel hadd legelésszen.
Följajdult azután, néven szólítva barátját:
„Örvendj, Patroklosz, még Hádész háza ölén is:
most mindent megadok néked, mit előbb megigértem.
Íme tizenkét büszkeszivű hős trójai ifjút
esz meg a tűz veled együtt: Hektór holttetemét én
nem tűz lángjának, csak ebeknek adom lakomául.”
Devecseri Gábor fordítása
Homérosz: Odüsszeia I, 19–27.
Az isten mind könyörült már
rajta; Poszeidáón egyedül gyűlölte szünetlen
isteni hős Odüsszeuszt, valameddig csak haza nem tért.
Csakhogy az elment éppen a távoli aithiopokhoz
- kik két részre oszoltan a szélső népe a földnek
s hulló napra tekint egy részük, más a kelőre -,
hogy bárány s bikaáldozatukból kapja a részét.
Ott ült ő, lakomának örülve, s a többiek ekkor
mind az olümposzi Zeusz palotájában gyülekeztek.
Devecseri Gábor fordítása
Homérosz: Odüsszeia I, 28–47.
S köztük az emberek, istenek apja fogott a beszédbe;
mert gondolt a szivében a gáncstalan Aigiszthoszra,
kit ledöfött Agamemnón sarja, a híres Oresztész;
őrá emlékezve beszélt a haláltalanokhoz:
„Jaj, csak örökkön az isteneket vádolja az ember:
azt mondják, a csapás mind tőlünk jön, de bizony hogy
ostoba vétkeikért szenvednek a végzeten is túl;
lám, Aigiszthosz is Átreidész megkért feleségét
sorsa fölött elvette, s a visszajövőt meg is ölte,
tudta pedig meredek veszedelmét, hisz megüzentük,
Argoszölő Hermészt küldtük ki, a messzirelátót,
hogy le ne döfje a hőst, s feleségét meg sose kérje:
mert hiszen Átreidészt majd megbosszúlja Oresztész,
rögtön, amint fölserdül s vágyik az otthoni földre.
Hermeiász megmondta, de Aigiszthosz nem ügyelt rá,
bár a tanács jó volt; s most mindért lett lakolása.”
Így szólt erre az istennő, a bagolyszemü Pallasz:
„Ó, miatyánk, Kronidész, fejedelmek legmagasabbja,
őt nagyonis méltó végzet teritette a földre;
bárcsak más is ekép pusztulna, ki így cselekednék; ...”
Devecseri Gábor fordítása
Homérosz: Odüsszeia VIII, 266–369.
Ő meg a húrba kapott s kezdett is zengeni szépen:
nászra miként lépett Árész s koszorús Aphrodíté,
Héphaisztosz házában mint ölelőztek először
titkon; számos ajándékkal jött az s kerevetjét
szennyezték Héphaisztosznak. S ment ahhoz a hírnök:
Héliosz; ez jól látta, amint szerelembe vegyültek.
Héphaisztosz mikoron hallotta a lélekevő hírt,
ment a kovácsműhelybe, szivében rejtve a rosszat;
üllőtalpra nagy üllőt tett, láncot kalapált ki,
nemszakadót, hogy a két szeretőt ottfogja örökké.
S elkészítve a csapdát így, Árészra dühödten,
ment hálótermébe, ahol szép fekhelye állott:
körben az ágylábakhoz erősítette a csapdát,
és a tetőről is számos lánc szála szaladt le,
mint valamely könnyű pókháló, látni a boldog
égilakók sem tudták: annyira mesteri mű volt.
És miután kerevetje köré kivetette a csapdát,
úgy tett, mintha a jólépült Lémnoszba utaznék,
mely minden föld közt számára a legszeretettebb.
Lesben aranyzabolás Árész sem hasztalan állott:
hogy meglátta ügyes Héphaisztoszt útnakeredni,
ment széleshírű Héphaisztosz háza ölébe,
vágyva erősen a szépkoszorús Küthereia szerelmét.
Aphrodité hazajött épp apjától, a hatalmas
nagy Zeusztól, s le is ült; Árész a szobába belépett,
átkulcsolta kezét sebesen, szót szólva kimondta:
„Ágyba, szivem, gyorsan: kerevetre feküdve örüljünk;
mert nincs itthon Héphaisztosz, de bizony valahol már
lép Lémnosz fele, durvabeszédű szintiszi néphez.”
Szólt; mire Aphrodité örömest kívánt vele hálni.
Végigdőltek az ágyon ketten: rájuk is omlott
erre a fortélyos Héphaisztosz mesteri lánca,
tagjaikat mozdítani már, megemelni se tudták;
végre is átlátták, hogy nincs számukra menekvés.
Jött közelükbe a nagyhírű bicegő Héphaisztosz.
Még Lémnoszba sem ért s már fordult vissza az útján,
mert őrt állt neki Éeliosz, s megmondta, mi történt.
Kedves háza felé indult, keseregve szivében;
ott a küszöbnek előtte megállt, elfogta a vad düh
s rettentőt rikkantott mindegyik égilakóhoz:
„Zeusz atya és boldog, sosemúló égilakók mind,
jertek látni nevetséget, de olyat, mi nem illő:
engem, a sántát, Aphrodité, Zeusz lánya örökké
hogy megvet, s a veszélyes Arésszal esik szerelembe,
mert ő szép s egyeneslábú, míg én nyomoréknak
jöttem eként a világra. Ki más oka ennek a bajnak,
mint az apám s az anyám, bárcsak sose szültek volna!
Hát csak nézzétek, mint fekszenek itt szerelemben
ágyamban: de ha én odanézek, a kín gyötör engem.
Azt hiszem, ők sem akarnak már így fekvemaradni,
bármi heves szeretők, egy pillanatig sem: a hálást
hagynák már, hanem őket a csapda s a lánc nem ereszti,
míg az ajándékot mind vissza nem adja az apja,
mit neki nászunkkor nyujtottam ez ebszemü lányért;
mert gyönyörű a leánya, de épp nem fékezi lelkét.”
Szólt, s ércpadlatu háza felé amazok gyülekeztek:
jött oda föld övezője Poszeidón, jött a szerencsét
nyujtó Hermeiász, jött messzeható nagy Apollón.
Ám a szemérmetes istennők házukba maradtak.
Ők meg az ajtónál álltak, javak osztogatói:
és ki nem oltódó nevetésre fakadtak e boldog
istenek ott, meglátva cseles művét a ravasznak.
S volt, aki így szólt köztük a szomszédjára tekintve:
„Jóra a rossz sose visz: megfogja a gyorsat a lomha,
lám, most is megfogta Arészt Héphaisztosz, a lassú,
őt, aki leggyorsabb valamennyi olümposzi úr közt,
ez meg sánta, de érti a cselt: úgy kell a bujáknak.”
Ők egymáshoz ilyen szavakat hallatva beszéltek;
Hermészhez pedig így szólt Zeusz fia, büszke Apollón:
„Zeusz fia, Hermeiász, hiradó, javak osztogatója,
volna-e kedved e durva bilincsek közt beszorulva
együtt hálni az ágyban aranyló Aphroditéval?”
Erre eképen szólt Argosz megölője, a hírnök:
„Bárcsak ekép esnék ez, messzelövő nagy Apollón!
Bár háromszor ilyen sok nagy lánc fonna be minket,
s istenek és istennők mind néznétek e dolgot,
ám arany Aphroditéval hálnék mégis az ágyban.”
Így szólt, s kélt kacagás a haláltalan égilakók közt.
Ámde Poszeidón nem nevetett, kérlelte a híres-
művű Héphaisztoszt sürgetve, hogy oldja föl Árészt.
És őt megszólítva ekép, szárnyas szavakat szólt:
„Oldd fel; s én megigérem, hogy, valamint te kivánod,
mindent megfizet illendőn a haláltalanok közt.”
Erre a híres sántító Héphaisztosz ekép szólt:
„Föld övezője Poszeidáón, már erre ne is kérj:
kézbe kezességet nem-jóért tartani nem jó.
Hát hogyan is kötnélek téged az égilakók közt,
hogyha Arész elinal, s váltságot nem fizet érte?”
Erre a föld övezője Poszeidón válaszul így szólt:
„Héphaisztosz, ha Arész váltságfizetést kikerülve
elszökik innen, a bírságot neked én fizetem meg.”
Erre a híres sántító Héphaisztosz ekép szólt:
„Nem lehet és nem is illik nemmel szólnom a szódra.”
Így szólott az erős Héphaisztosz, eloldta bilincsét.
És amazok miután a kemény láncból szabadultak,
fölpattantak azonnal: Arész thrák földre rohant el,
és Küproszba suhant a mosolyszerető Aphrodíté,
hol már várta Paphoszban berke s az illatos oltár.
S ott Khariszok fürdették, kenték drága olajjal,
mely dúsan díszít nemenyésző isteni népet,
s ráadták gyönyörűszép öltönyeit, csoda látni.
Hát ezt zengte a nagyhirü dalnok; s közben Odüsszeusz,
míg hallgatta, örült a szivében, s véle a többi
phaiák is, hosszú-evezős, nagyhírü hajósnép.
Devecseri Gábor fordítása
Homérosz: Odüsszeia XI, 9–50.
Elrendeztük egészen a bárkánk fölszerelését,
s ültünk: szél meg a kormányos vitték csak a bárkát.
Rajta egész napon át feszesen duzzadt a vitorla.
S már a nap is lebukott, árnyékba borultak az utcák,
ekkor elért a hajónk is a mélyvizü Ókeanoszhoz.
Ott van a kimmeriosz nép városa, lakhelye, ködbe
és felhőbe takartan; a nap sose néz le reájuk,
és sohasem fénylik sugarával az égi magasból,
sem mikor útnakered, föllépve a csillagos égre,
sem mikor újra leszáll, és föld fele fordul az égről;
vészteli éj feszül egyre e gyarló földilakókra.
Ott futtattuk a partra hajónkat; a kost meg a párját
vittük; s mentünk Ókeanosz zuhogó vize mentén
míg, ahová Kirké kijelölte, a helyre nem értünk.
Ekkor az állatokat Perimédész Eurülokhosszal
fogta; s a combom mellől rántva ki jóhegyü kardom,
ástam a gödröt, amelynek a széle s a hossza könyöknyi;
körbe italt is töltöttem valamennyi halottnak,
tejjel mézet előbb, azután édes boritalt is,
harmadszorra vizet, fölibé a fehér daralisztet.
És az erőtelen elhúnytakhoz hosszan esengtem,
hogy hazatértem után tehenet sujtok le nekik, mely
meddő s legjelesebb, és kincseket égetek otthon,
s ígértem juhot is külön ekkor Teiresziásznak,
éjfeketét, mely egész nyájamból messze a legszebb.
Engesztelve a holtak népét jámbor imákkal,
fogtam az állatokat, nyakuk elmetszettem azonnal;
folyt feketén a gödörbe a vér, gyülekeztek az elhúnyt
holtak lelkei mély Ereboszból, sűrü sereggel.
Ifju menyasszonyok, ifjak, gyötröttéletü aggok,
friss bánattal a lelkükben szép zsenge leányok,
és sokan ércmívű dárdával megsebesített
elhullt harcosok is, foltos volt vértjük a vértől.
Mind odagyűltek az árok mellé, innen-amonnan,
szörnyü zsivajjal; sápadt félsz ragadott meg azonnal.
Ekkor a társaimat noszogatva, kimondtam: a kost is
és a juhot, melyek ott a vad érctől sujtva hevertek,
nyúzzák s égessék meg, az isteneket megimádván,
szörnyüerős Hádészt s riadalmas Perszephoneiát;
én meg a combom mellől rántva ki jóhegyü kardom,
ott ültem, nem eresztve erőtlen holt seregekből
senkit a vérhez, amíg nem szóltam Teiresziásszal.
Devecseri Gábor fordítása
Homérosz: Odüsszeia XI, 568–640.
Ott láttam Mínószt, Kronidész ragyogó fiusarját:
tartva arany jogarát, holtak közt tette a törvényt
trónján; s ők döntő szavait kérték a királynak,
ülve meg állva körül, Hádész tágas kapujában.
Majd meg az órjás Óríónt láttam meg utána,
aszphodelosz-réten vadakat hajtott a hatalmas,
melyeket egykor még maga ölt meg a pásztori bércen,
és markába simult sose-romló ércbuzogánya.
Láttam még Titüószt, a magasztos Gaia fiát is,
teste kilenc telket betakarva terült el a földön;
mindkét oldalon egy keselyű ült és a belébe
vájva, a máját tépte; elűzni se tudta kezével:
mert Létót támadta meg ő, Zeusz büszke szerelmét,
míg Panopeusz gyönyörű mezején Pűthó fele lépdelt.
Láttam, Tantalosz is hogy szenved, míly nagy a kínja,
egy tónak közepén: állát csapdosta a hullám,
úgy állt, szomjuhozott, a vizet sose tudta elérni:
mert valahányszor csak lehajolt az öreg, hogy igyék már,
annyiszor elhúzódott tőle a víz; a sötét föld
látszott lába alatt, szárazzá tette az isten.
Közbe fölötte magas fák lengették a gyümölcsük,
drágagyümölcsű gránátalmafa, körte meg alma,
édes, jó füge és viruló-koronáju olajfák;
és az öreg valahányszor fölnyúlt, hogy leszakítson
egyet, a szél a sötét felhők fele csapta az ágat.
Láttam: Szíszüphosz is hogy szenved, míly nagy a kínja,
mindkét kézzel egy órjás sziklát tolva előre.
Kézzel is és lábával is úgy nekidőlt ama szirtnek,
úgy görgette a csúcs fele azt: de amint a tetőre
ért vele épp, azt súlya megintcsak visszavetette:
s újra a völgybe gurult le rohanva a szikla, az átkos.
Nékifeszülve megint elkezdte taszítani; csurgott
sok veritéke, fejét a kavargó por boritotta.
Aztán Héraklész erejét láttam meg, azaz csak
képmását: hiszen ő maga él örök isteneink közt,
ott lakomázik, s karcsubokájú asszonya Hébé,
nagy Zeusznak s az aranysarujú Hérának a lánya.
És körülötte zsibongtak a holtak, akár a madárraj,
erre meg arra riadva rohantak; mint a sötét éj
lépdelt, meztelen íját tartva, nyilát is a húron,
zordul pillantgatva, akárha kilőni akarná.
Rettenetes kardtartó szíj köritette a mellét,
drága aranyból volt, csodaszép veretek diszitették,
vadkanok és medvék, tüzelőszemü bérci oroszlán,
ütközetek, harcok, gyilkosság, emberölések.
Újabb dolgot akár sose készítsen, ki e szíjat
egyszer ilyen nagy művészettel földiszitette.
Ő meg amint rámpillantott, nyomban meg is ismert,
és zokogó hangon hozzám szárnyas szavakat szólt:
»Isteni sarj, Láertiadész, leleményes Odüsszeusz,
jaj, te szegény, bizonyára olyan rossz sors az, amit tűrsz,
mint amilyent magam is hordottam a nap sugarában.
Én Kronión Zeusznak voltam fia, csakhogy a kínom
végtelen és csúf volt: nálam sokkal ki silányabb,
az lett zsarnokom, és iszonyú munkákra jelölt ki.
Még ide is küldött, hogy a szörny-ebet elvigyem innen,
mert azt hitte, hogy ennél már nehezebb feladat nincs.
Hádész házából fölvittem, a földre vezettem,
mert Hermész kísért s a bagolyszemü Pallasz Athéné.«
Így szólt, és tovatűnt Hádész palotája ölében;
én pedig ott álltam s vártam, hogy hátha előjön
még ama hősökből egy, kik rég szálltak a sírba.
S tán meglátom, ahogy kívántam, e régieket még:
Thészeuszt, Peirithooszt, deli sarjait isteneinknek;
csakhogy a holtak egész sokasága előbb odatódult
szörnyü zsivajjal; sápadt félsz ragadott meg azonnal,
hogy rámküldi a rettenetes Gorgó-fejet is még
Hádész házából a magasztos Perszephoneia.
Gyorsan a fürge hajóhoz eredve, parancsot is adtam:
társaim oldják el, fölszállva, a tatköteléket.
Fölszálltak szaporán, evezők mellé telepedtek.
Ókeanosz folyamán hordozta hajónkat a hullám
s vitte előbb a lapát lefelé, azután meg a jó szél.
Devecseri Gábor fordítása
Homérosz: Odüsszeia XIV, 76–95.
Megsütvén, odatette a húst Odüszeusznak elébe,
még nyárson, melegen, s a fehér liszttel telehintve.
Öblös kancsóban vegyitett neki mézizü bort is,
ő maga szembe leült vele, és kínálta e szókkal:
„Láss hozzá, vendég; mi a szolgától telik, itt van:
csak malac ez: hisz a hízókat fölemésztik a kérők,
isteni bosszút nem félnek, nincs szánakozásuk.
Égbeli boldogokat sosem örvendeztet a rossztett,
ők az igazságot becsülik, meg a jószivü tettet.
Mert hisz a rosszakaró gonoszok, kik a más mezejére
törve, a zsákmányt Zeusztól kapják, és a hajójuk
megtöltvén, térnek haza - még azok is nagyon érzik,
hogy megszállja a félelem őket az égi haragtól;
csakhogy ezek tudnak valamit, tán isteni jósszót
hallottak gyászos vesztéről, hogy nem akarnak
sem kérőkként lépni fel illőn, sem hazatérni,
csak vagyonunk nyelik el, nagy dölyffel, mitse kimélnek.
Mert hisz ahány éjt és napot ad Zeusz, ők bizony egyre
állatot áldoznak, de nem egyet a házba, se kettőt;
s pusztítják a borunk, nagydölyfösen elpazarolják.
Devecseri Gábor fordítása
Homérosz: Odüsszeia XXIV, 1–14.
Ekkor a kérők lelkét Külléné-hegyi Hermész
szólította elő; a kezében fogta a pálcát,
szép szinarany botját, mellyel megigézi halandók
közt, akinek csak akarja, szemét, vagy szűnteti álmát.
Ezzel irányított, mire ők surrogva követték.
Mint mikor isteni barlang mély zugolyán denevérek
röpdösnek surrogva, s a szikláról, a csoportból
egy leesik, mire ott fönt mind összébb tapadoznak,
így mentek surrogva azok, s Hermész, a segítő,
míg ők összefogództak, a nyirkos utat mutogatta.
Ókeanosz sodránál, Leukasz szirtje tövében
mentek el ők, meg a nap kapuján át, és hol az álmok
népe tanyázik: az aszphodelosz-réthez hamar értek,
mert ott laknak a lelkek, az emberek árnyai együtt.
Devecseri Gábor fordítása
Homéroszi himnuszok 1.1—140. (Apollónhoz)
Zengem, nem feledem ma a messzelövő nagy Apollónt:
Zeusz házába ha lép, a sok isten reszket előtte;
fölpattannak ülésükről, ha feléjük elindul,
mindnyájan, mikor ő ragyogó íját kifeszíti.
Ott villámszerető Zeusz mellett csak maga Létó
áll, s azután lazit íjat, tegzét zárja fiának,
izmos válláról leakasztja kezével a fegyvert
s fölfüggeszti a mennydörgő atya oszlopa végén
fényes arany szögre, s Phoiboszt a helyére vezérli,
Zeusz atya ad neki ott nektárt aranyos kelyhében.
Drága fiát üdvözli, utána a többi nagy isten
ülteti székére; s Létó örvend, a nagy úrnő,
hogy roppanterejű fiusarjat, messzelövőt szült.
Üdv, boldog Létó: ragyogót hoztál a világra,
Apollónt, az urat s húgát, nyilas Artemisz úrnőt,
Ortügiában a lányt, a köves Déloszban Apollónt,
míg támaszkodtál a hatalmas künthoszi hegynek,
s pálmafa törzsét fogtad az Ínóposz vize mellett.
Hát hogy zengjelek én, mikor annyira dalbavaló vagy?
Mert a tiéd, Phoibosz, mindenhol a dal birodalma,
borjutenyésztő szárazföldeken és szigetekben.
Minden hegycsúcsot kedvelsz, valamennyi nagy ormot
égbedöfő hegyeken s tengerbe futó folyam árját,
vízbeszökő földnyelveket és tenger kikötőit.
Vagy tán azt zengjem, hogy anyád mint szült örömünkre,
ott a köves szigeten, nekidőlve a künthoszi hegynek,
vízövezett Déloszban, míg két éjszinü hullám
jött kétoldalról, süvitő szél űzte a parthoz,
honnan elindultál, úr minden földi halandón.
Kréta egész földjén, népes városban: Athénban,
Aigínán s a hajókról hírneves Euboiában,
Peiresziaiban s Aigaiban, peparéthoszi parton,
thrák Athoszon, s a magasbadöfő nagy Pélion-ormon,
thrák Szamoszon, s árnyas meredélyein Ida hegyének,
Szkűrosz- s Phókaiában, az Autokané magas ormán,
Imbrosz szép mezején s Lémnosznak puszta vidékén,
gazdag Leszboszon, Aiolión Makar ősi honában,
és Khioszon, mely a legragyogóbb minden szigetek közt,
és a Mimász kövein, Kórűkosz nagy tetejében,
és ragyogó Klaroszon, majd Aiszageé magas ormán,
és vizenyős Szamoszon, Mükalé meredek tetejében,
Mílétosz mezején, s a meropsz Kósz városa földjén
és meredek Knidoszon, s a szeles nagy Karpathosz-ormon,
Naxoszon és Paroszon, sziklás Rhénaia vidékén
Létó - hordva a Messzelövőt - íly messze bolyongott,
hogy valamely föld tán óhajt fia otthona lenni.
Csakhogy félve remegtek mind, nem merte Apollónt
egyik sem befogadni, ha gazdag volt is a földje;
mígnem elért már Déloszhoz Létó, a nagy úrnő,
s így kérdezte meg őt, hozzá szárnyas szavakat szólt:
„Délosz, ugyan kívánsz-e fiamnak lakhelye lenni,
Phoibosz Apollónnak, s dús szentélyt tartani néki,
más úgysem fordul hozzád, hiszen észreveszed majd,
sok marhád, hiszem, úgyse leszen, tengernyi juhod sem,
és szüreted sem lesz, sose nő sokezernyi növényed.
Míg ha felépül rajtad Apollón temploma, akkor
százököráldozatot hoz minden földi halandó,
és idejön hozzád; a kövér dús áldozatillat
itt szállong folyton, s táplálhatod avval a néped,
mit mások hoznak, hiszen úgysem gazdag a földed."
Így szólott; megörült Délosz, s így adta a választ:
„Létó, nagy Koiosz felségeshírü leánya,
messzelövő fiad ittszületését boldog örömmel
venném; mert iszonyúan igaz, hogy a földilakók közt
rossz a nevem-hírem; s így roppant tisztelet érne.
Ám aggaszt egy szó, Létó, sose rejtem előled:
azt mondják, nagyonis dölyfös lesz Phoibosz Apollón,
nagy hatalommal fogja vezetni az égilakókat
és a halandókat, kik a termő földeken élnek.
Éppenezért szivem és lelkem fél szörnyen előre,
hogy Phoibosz tüstént mikoron meglátja a napfényt,
engem megcsúfol - hisz igaz, hogy durva a földem -
és letaszít lábával a tenger mély fenekére,
hol beborítja fejem s öntözget örökre a roppant
hullám, s ő tovalép oly földre, mi néki gyönyört ad,
hogy szentelt ligetét s szentélyét ott alapítsa,
míg rajtam soklábuak élnek s éjszinü fókák
lakják odvaikat nyugton, nem lesz soha népem.
Istennő, legalább tégy roppant esküt előttem,
hogy fiad itt épít legelőször szépölü szentélyt,
honnan a földilakóknak jósol, s majd csak utána
fog szentelt ligetet s szentélyt alapítani minden
nép földjén, hiszen az bizonyos, hogy soknevü lesz majd."
Így szólott, — s a nagy isteni esküt mondta az úrnő:
„Tudja tehát meg a föld a szavam, s odafönt a nagy ég is,
s vélük a Sztüx mélységbefutó vize is, mely a boldog
égilakók legfőbb s legszörnyűbb esküvevője:
illatozó oltára hogy itt lesz s berke örökre
Phoibosznak, s hogy téged fog tisztelni leginkább."
Majd miután már megtette s befejezte az esküt,
Délosz a Messzelövő születését várta örömmel;
ámde kilenc napon és éjen kétségbeesetten
kínlódott Létó. Ott voltak mind körülötte,
mind, a legelső istennők, ott Rheia, Dióné,
nyomkereső Themisz és soksóhaju Amphitríté,
s égilakó más nők, csak a hókaru Héra maradt el,
ült az a fellegtorlaszoló Zeusz terme ölében,
s Eileithüia, a megsegítő nem tudta, mi készül:
ült aranyos felhőknek alatta, olümposzi csúcson,
így rendezte, ki őt ottfogta, a hókaru Héra,
féltékenységből, amiért gáncsnélküli sarjat
készült szülni, erős gyereket gyönyörűhaju Létó.
Íriszt küldték ők fel a szépfekvésü szigetről
Eilcithüiáért; gyönyörűszép láncot ígértek
néki, kilenc rőf hosszut, arany fonalakra füzöttet;
s mondták: hívja el úgy, hogy a hókaru Héra ne lássa,
s vissza ne tartsa a megsegitőt, ha kiszállna, szavával.
Ezt miután hallotta a széllábú sebes Írisz,
indult futva, s a hosszu utat sebesen befejezte.
Égilakók házát, meredektetejű nagy Olümposzt
érte el, és a teremből tüstént Eileithüiát
hívta az ajtóhoz, s hozzá szárnyas szavakat szólt,
mindent elmondott, mit az istennők megüzentek.
És meggyőzte az ő szívét kedves kebelében,
s útnakeredtek mindketten, mint gyönge galamb lép.
Eileithüia amint Déloszra került, a segítő,
Létót elfogták a szülés fájdalmai nyomban.
Két karjával a pálmát fogta, s a zsenge füvekre
térdelt akkor; alatta a föld nevetett örömében;
s tört a fiú ki a fényre; az istennők sikítottak.
Ekkor az istennők téged, nagy Phoibosz, üdítő
vízzel mostak meg, szép új pólyába csavartak,
könnyü fehérbe, reá aranyos szalagot köritettek.
Nem Létó szoptatta aranykardú nagy Apollónt,
ámde Themisz nyújtott örök ujjaival neki nektárt
s jóizü ambrosziát; megörült Létó, a nagy úrnő,
hogy roppanterejű fiusarjat, messzelövőt szült.
Ámde amint te lenyelted, Phoibosz, az isteni ételt,
rugdaltál, az arany fonalak már nem szoritottak,
nem tartott kötelék, a csomók mind szertebomoltak.
És a haláltalan úrnőkhöz szólt Phoibosz Apollón:
„Mindig a lant meg a szép hajlott íj töltse be kedvem.
s zengjem a földilakóknak Zeusz döntő akaratját."
Ezt mondotta s a szélesutú földnek nekivágott
Phoibosz, a nyíratlan nyilazó; bámulta az összes
istennő; Délosz pedig akkor egészen arannyal
telt meg, amint Zeusz és Létó gyerekére tekintett,
így megörült, amiért ez az isten rajta lakik, s nem
más parton, szigeten, s még jobban imádta szivében.
Úgy kivirult, mint erdei tarka virággal a hegycsúcs.
Devecseri Gábor fordítása
Homéroszi himnuszok 1.141—165. (Apollónhoz)
És te magad, nagy messzelövő, te ezüstnyilu Phoibosz,
egyszer fölhágtál Künthosz meredek tetejére,
másszor az emberek és szigetek közt tetted a sétád.
Sok szentélyed van, sok lombos szép sürü berked;
minden hegycsúcsot kedvelsz, valamennyi nagy ormot
égbedöfő hegyeken, s tengerbefutó folyam árját;
ámde a legjobban csak Déloszt kedveli szíved,
mert oda hosszúleplü iónok tiszteletedre
gyűlnek a gyermekeikkel s tisztes hitveseikkel.
Emlékezve ökölvívással, tánc- s dalolással
töltik a kedvedet ők, valahányszor a versenyük indul.
Azt hinné, örökéletüek s örökifjak ezek mind,
az, ki találkoznék az iónok egész seregével.
Látná: mindegyikük bájos, szívében örülne
nézve a férfiakat s mellettük a szépövü nőket,
gyorsjárásu hajóikat és kincsük sokaságát.
S hozzá még, csoda ez, melynek sose vész el a híre:
déloszi sok lányt, szolgálóit a Messzelövőnek;
ők legelőször Apollónt zengik himnuszaikban,
majd az után Létót, s lányát, nyilas Artemisz úrnőt;
hajdani férfiak és nők lépnek himnuszaikba,
így emlékeznek, s elbűvölik evvel a földet.
És idegen nyelvén kerepelhet akármilyen ember,
könnyen utánozzák: azt hinné bármelyikük, hogy
ő maga szól, mert íly ügyesen zeng szép dalolásuk.
Devecseri Gábor fordítása
Homéroszi himnuszok 2. (Démétérhez)
Dúshaju Démétért, a kegyest kezdem ma dalolni,
őt s széplábu leányát, kit Hádész ragadott el,
mert neki adta a messziredörgő, mennykövező Zeusz.
Távol aranykardú, széptermésű anyjától
játszott Ókeanosz mélykeblü leányaival, szép
csokrot gyűjtve: a rózsát, sáfrányt, szép violákat,
ékes nőszirmot s jácintot a lágyfüvü réten
s nárciszt, mit cselből termett Hádész örömére
Gaia a széparcú lánynak, Zeusz rendeletére;
bámulatos fényben ragyogott a virág, az örökké
élőknek s a halandóknak ránézni csodás volt,
mert a virág gyökeréből száz bimbó feje sarjadt,
édesen illatozott, nevetett az egész levegőég
és az egész föld is meg a tenger sósvizü habja.
Elbámult a leány s a kecses játékszer után nyúlt
két karral - s a sokösvényű föld Nűsza mezőjén
megnyílt s ott termett a leánynál nagy Polüdegmón
isten, örök lovain, számosnevü sarja Kronosznak.
S vitte magával a védekező és sírva kiáltó
lányt aranyos szekerén; éles hangon kiabált ő,
apját hívta, a legmagasabb Kronidészt, a legelsőt.
Nem hallotta meg isten sem, sem földi halandó,
hogy sikított a leány, sem a dústermésü olajfák,
csak barlangjából Perszaiosz lánya, a gyengéd
gondolatú Hekaté, kit fényes fátyola díszít,
s Héliosz Úr, Hüperíónnak sugaras fiusarja,
ez hallotta az apját hívó lányt. De Kroníón
távol a többi olümposziaktól ült nagyon-ékes
szentélyben s szép áldozatot fogadott el a néptől.
És a leányt, noha védekezett, Zeusz rendeletére,
Zeusz testvére, a nagy Polüszémantór Polüdegmón
vitte örök lovain, számosnevü sarja Kronosznak.
Míg csak látta a földet az istennő, meg az égbolt
csillagait s a halakkaltelt habzóvizü tengert
és a napot, még hitte, hogy egykor látja imádott
anyját és az örök, sosemúló isteni népet,
bár búsult, a reménység elbűvölte a lelkét
…………………………………………………
zúgtak a hegycsúcsok meg a tenger mélye az éles
isteni hangtól, és hallotta is anyja, az úrnő.
Éles kín szorította szivét el, s drága kezével
ambrosziás fürtjén szétmarcangolta a fátylat,
kék köpenyét mindkét válláról földrevetette
s úgy sietett el, mint a madár, kikutatni leányát
tengeren és földön; s a valót neki el nem akarta
mondani senki, sem égilakó, sem földi halandó,
s biztos hírrel a jósmadarak közül egy se közelgett.
Hosszu kilenc napon át kószált a mezőkön az úrnő,
Déó, két lobogó fáklyát hordozva kezében.
Ambrosziát nem evett, édes nektárt nem ivott, mert
búba merült, s fürdővel sem hintette be testét.
Ám hogy a hajnal jött, sugarát terjesztve tizedszer,
jött hozzá Hekaté, fáklyát hordozva kezében,
és így mondta a hírt, íly szókkal szólt vala hozzá:
„Bőkezü Démétér úrnő, ki hozol nyarat és őszt,
Perszephonét melyik égilakó vagy földi halandó
vitte magával, kedves szíved megszomorítva?
Mert hallottam a hangját, ám nem láttam a rablót,
bárki is az, de amit tudok, elmondom hamar és jól."
Így szólott Hekaté. Választ nem adott neki erre
széphaju Rheia leánya, hanem vele együtt azonnal
elsietett, lobogó két fáklyát tartva kezében.
Ég és föld figyelőjéhez ment véle, a Naphoz
és paripái előtt kérlelte az isteni úrnő:
„Istennő vagyok, Éeliosz, legalább te becsülj meg,
hogyha örültél már tettemnek vagy szavaimnak;
drága virágszálam, szép lányom, drága szülöttem
sírását hallottam a meddő nagy levegőn át,
mint akit elhurcolnak, nem láthattam azonban.
Ám te egész földünket látod, látod a tengert,
isteni légben jársz, sugarakkal nézel, ezért hát
őszintén mondd meg, hogy láttad-e drága szülöttem,
s hogy tőlem távol ki ragadta magával erővel,
isten volt-e a lányrabló vagy földi halandó."
Így szólt; és Hüperíón gyermeke adta a választ:
„Démétér úrnő, gyönyörűhaju Rheia leánya,
halld a szavam, hiszen én tisztellek, szánlak is érte,
hogy búsulsz széplábu leányod után: - az a bűnös
nem más égilakó, de a fellegtorlaszoló Zeusz,
mert ő adta a lányt a fivéréhez feleségül,
Hádészhoz, ki a ködbe, homályba levitte magával,
bár sikított a leány, lovain hurcolta hazáig.
Istennő, szűntesd meg a nagy sírást, sohasem kell
hasztalan íly szörnyen haragudnod, nem méltatlan
vő az örökkéélők közt Hádész, Sokak-őre,
testvéred, veled egy helyről nőtt s tiszteletéül
nyerte a harmadik országot, kezdetben a sorstól,
s ott a lakása, azok közt, kiknek most fejedelme."
Így szólt, majd paripáit buzdította, s azok mint
szélesszárnyu sasok vitték tova gyors szekerén őt.
Még hevesebb kín szállt a nagy istennő kebelébe,
szörnyebb, és a sötétfelhős Kroniónra haragvón,
s fönti Olümposzi istengyűlést messzekerülve
emberi városokat s szántókat látogatott meg
és elváltoztatta alakját hosszu időre,
látva sem ismert rá egy férfi se, mélyövü nő sem,
míg csak a bölcs-szívű Keleosz házába nem ért el;
illatozó nagy Eleuszisznek volt ő a királya.
Bánatosan kedves szívében, az út közelében,
Lányok kútjánál, hol a városi nők mentettek,
árnyékos helyen ült egy olajfa tövében az úrnő,
mint egy vénasszony, ki sosem szült gyermeket és kit
meg nem ajándékoz koszorúszerető Aphrodité,
mint kik dajkálják az igazságos fejedelmek
gyermekeit, vagy visszhangzó házukra ügyelnek.
Lányai meglátták az eleusziszi nagy Keleosznak,
vízért jöttek, hogy miután könnyen kimerítik,
érckorsóban az apjuk szép házába vigyék el,
istennőkre hasonló négy viruló fiatal lány:
Kallidiké és Kleiszidiké, meg a bájteli Démó,
s Kallithoé, legidősebbjük; de nem ismerték föl;
mert a halandónak nehezen tűnik föl az isten.
Mellé állva ekép szóltak szárnyas szavaikkal:
„Honnan jössz te, ki vagy, te anyóka, a régszületettek
közt, mért mégy el a város mellett, s nem közelítsz a
házakhoz? Hol az éppenilyenkoru asszonyok élnek
árnyas termekben meg a későbbenszületettek,
ők szóval s tettel segítőid lesznek ezentúl."
Így szóltak s a nagy istennő így mondta a választ:
„Kedves gyermekeim, bárkik legyetek ti a nők közt,
üdv nektek! Mindent megmondok; mert hiszen illik
kérdéstekre a tiszta valót elmondani nektek.
Dósz a nevem, mivel édesanyám nevezett el eképen.
Most a vizek széles hátán érkeztem idáig
Krétából, nemakarva: erővel vittek el onnan
engem a tengeri rablók. Ok azután Thorikoszba
értek fürge hajójukkal, hol a nők csapatostól
léptek a szárazföldre, s a rablók is velük együtt,
majd a hajó orrán lakomát készíteni kezdtek;
csakhogy nem vágyott édes lakomára a lelkem;
én a sötét földön szép csendben fölkerekedtem
s elszöktem dölyfös gazdáim elől, nehogy aztán
kit nem vettek meg, kincsért el is adjanak engem.
Így érkeztem e földre bolyongva, s nem tudom azt sem,
hogy milyen ország ez, s kik lakják ezt a vidéket.
Nektek az égilakók, kik olümposzi házban időznek,
hitvest adjanak és sok gyermeket, éppenolyant, mint
kívánják a szülők, ti leányok, s szánjatok engem.
És hogy megtudjam, mondjátok meg nekem azt is,
kedveseim, ki fogadna be engem, hogy neki otthon
házában szívesen dolgozzam, férfi vagy asszony.
Mindent elvégzek, mi az ílykoru nő feladatja,
kis csecsemő gyerekét szépen ringatva karomban
dajkálnám, házára ügyelnék, és nyoszolyáját
megvetném jólépült háza zugában az úrnak,
s oktatnám a cselédséget munkára a házban."
Mondta, s válaszul így szólt hozzá nyomban a szűzlány
Kallidiké, Keleosz négy lánya között ki a legszebb:
„Kedves anyó, mit az istenek adnak, földi halandók
tűrjük, bár kínlódva, hisz ők sokkal jelesebbek.
Pontosan elmondom most néked sorranevezve
mindama férfiakat, kiket itt tisztelnek erősen,
kik vezetői a népnek, a vár bástyáit is őrzik
bölcsességükkel, s ítélnek igaz szavaikkal.
Halld hát: Triptolemosz bölcs úr és véle Dioklész
véle Polüxeinosz meg a tisztanevű Eumolposz
és Dolikhosz s vele édesapánk bátor vezetőnk itt;
mindegyikük házában rendet tart felesége,
köztük nem lesz egy se, ki téged látva csak egyszer,
megvessen s tovaküldjön a termeiből, de örömmel
látunk majd, mivel isteneinkre üt arcod erősen.
Ámde ha úgy tetszik, várj itt, míg édesapánkhoz
érünk s elmondjuk mindezt ott édesanyánknak,
mély-övü nagy Metaneirának, s ő hív haza hozzánk:
nem lesz szükség rá, hogy mások házaihoz menj.
Jólépült házában későnszült csecsemőjét
őrizi dédelgetve, kiért már annyit esengett.
Ezt a fiút ha te fölneveled, míg ifju legény lesz,
rádnézvén irigyelhet téged bármelyik asszony,
édesanyánk munkádért majd oly szép fizetést ad."
Szólt a leány; ő bólintott rá; fényes edényük
vízzel megtöltvén hazavitték vígan a lányok.
Apjuk nagy házához elértek gyorsan; azonnal
elmondtak mindent anyjuknak s az hamar érte
küldte a lányokat, őt dús bérrel hívni a házba.
És mint egy csapat őz vagy szarvasborju tavasznak
szép idején a mezőn fűvel jóllakva szökellget,
úgy sietett el a lánycsapat; ékes leple szegélyét
felvonván a szekérút mélyén. Mindegyiküknek
válla körül sárfányként lengett fürtje a szélben.
És a nagy istennőt meglátták ott, hol az úton
elhagyták az előbb. Vitték apjukhoz azonnal;
ő meg a Iánycsapatot szomorún gyötrődve követte,
fátyol fedte fejét, s mentében az istennőnek
kék köpenyeg hullámzott gyengéd lába nyomában.
Gyorsan elértek a Zeusz-táplált Keleosz kapujához,
mentek a csarnokon át a terembe, hol anyjuk, az úrnő
ült a remekbe megépített terem oszlopa mellett,
keblén tartva fiát, a virágot; jöttek a lányok
futva; az istennő a küszöbről fölmagasult most,
mennyezetig, megtöltve az ajtót isteni fénnyel.
Eltöltötte a tisztelet és a csodálat, a sápadt
félelem is Metaneirát, és átadta a széket.
Csakhogy bőkezü Démétér, tavasz, ősz úrnője,
nem volt hajlandó ragyogó székére leülni,
állt csak hallgatagon, gyönyörű szemeit lesütötte;
végre a gondos Iambé vitt oda egy faragott szép
széket, a székre ezüstös gyapjat vetve, eléje.
Arra leült, és arca elé tartotta a fátylat,
hallgatagon, hosszan bánkódva a széken ekép ült,
és senkit se köszöntött sem szóval, se jelekkel,
ámde mosolytalanúl ült étlen-szomjan az úrnő,
mert szépleplü leánya miatt vágyódva kesergett;
végül a gondos Iambé volt, aki felvidította,
sok tréfájával s játékkal a szent istennőt,
és mosolyát, nevetését csalta ki, kedvrederítvén,
mint ahogyan később is szokta csitítni haragját.
Majd Metaneira adott neki édes bort peremig-telt
csészében, hanem ő ki nem itta, mivel neki - így szólt -
nem szabad inni vörösbort; kérte, hogy összekeverve
adjon lágy mentát, vizet és lisztet, s Metaneira
összevegyítvén adta, ahogy rendelte az úrnő,
s ezt átvette a nagy Déó, italáldozatául.
…………………………………………………
Köztük először ekép szólt szépleplű Metaneira:
„Üdvözlégy, asszony, sose származhatsz te silánytól,
csak nemes őstől, mert a szemedben látszik a kellem
s méltóság, az igazságos fejedelmek erénye.
Ám mindazt, mit az istenek adnak, földi halandók
tűrjük, bár kínlódva, nyakunkat nyomja igájuk.
Most, miután idejöttél, úgy fogsz élni, ahogy mink.
Dajkáld gyermekemet, kit későn adtak az égből,
hisz már nem vártam, s akiért annyit könyörögtem.
Ezt a fiút ha te fölneveled, míg ifju legény lesz,
rádnézvén irigyelhet téged mindegyik asszony,
munkádért oly nagy fizetést fogok adni tenéked."
Néki felelve ekép szólt szépkoszorús Démétér:
„Üdvözlégy te is, asszony, az istenek adjanak üdvöt;
gyermekedet, mint kívánod, szívesen nevelem föl
keblemen, és dajkája hibájából, fogadom, hogy
nem fog néki varázsfű ártani, vagy megigézés,
mert a Farontónál sokkal jobb szert tudok én, és
ártalmas megigézés ellen drága varázsszert."
Szólt s a fiúcskát illatozó kebelére ölelte
isteni karjával s megörült szívében az anyja,
Így ő Démophoónt, Keleosz ragyogó gyerekét, kit
szépleplű Metaneira hozott a világra, nevelte
termeiben; s a fiú, mint isten nőtt a kezében.
Mert nem evett ételt, nem táplálták anyatejjel,
nappal a szépkoszorús Démétér ambrosziával
kente meg őt, minthogyha egy isten gyermeke volna,
rájalehelt édes szájjal, s őrizte a keblén,
éjszaka meg tűzben tartotta, akárcsak a fáklyát,
anyjának s apjának meg nem mondta; csodásan
s gyorsan nőtt, s valamint egy olümposzi éppenolyan lett.
S így lett volna haláltalan és örökifju a gyermek,
hogyha a szépleplű Metaneira az éj folyamán nem
leskelt volna be illatozó hálóterméből
balgatagon; s felsírt, mindkét combjára ütött ott,
mert féltette fiát, s lelkében vak harag ébredt;
följajdulva kesergett és szárnyas szavakat szólt:
„Gyermekem, ó jaj, tűzbe merít meg téged az asszony,
Démophoónom, s gyászbaborít engem, siralomba."
Így szólt jajszóval; hallotta az isteni úrnő,
szépkoszorús Démétér, s megharagudva, a féltett
kis csecsemőt, kit túl a reményen szültek a házban,
isteni kézzel a lángokból kiragadva, a földre
dobta magától, rettentőn őrjöngve szivében,
szépleplű Metaneirához szólt nyomban eképen:
,,Ó, ti halandók, balgák vagytok s esztelenek mind:
nem látjátok a jó sorsot, sem a rosszat előre;
most is balgatagon mit tettél? Búbamerülhetsz.
Istenek esküvevője, a Sztüx szomorú vize hallja,
hogy fiad istenné vált volna, örök fiatallá
általam és tisztelték volna a földön örökké,
s most nincs mód, hogy a Kéreket és a halált kikerülje;
ám tisztelni örökké fogják mégis, amért én
térden tartottam, s a karomban aludta az álmát.
Fölserdül, miután körbenfordulnak az évek,
és az eleuszisziak majd akkor küzdeni fognak
egymással minden napon át, örökös hadizajban.
Én ama tisztelt Démétér vagyok, elnemenyészők
s földi halandók legkegyesebb nagy megsegitője.
Rajta tehát, építsen nagy szentélyt s vele oltárt
nékem egész néped meredek falnál, hol a város
végződik, dombháton, a Kallikhorosz közelében.
S megtanitom szertartásomra a népet azért, hogy
jól végezve, kiengesztelhessétek a szívem."
Így szólván, alakot váltott és képet az úrnő,
eltaszította a vénkort, és beragyogta a szépség,
vágyakozást keltő illat szállt szét köpenyéről,
elnemenyésző isteni bőréről a sugárzás
messzireterjedt, szőke haj omlott vállaira s mint
villám fényével, telt meg sugarával a nagy ház.
S elment termükből. Ezután nyomban Metaneira
térde megoldódott; várt némán, arra se gondolt,
hogy későnszületett gyerekét fölemelje a földről.
Ámde a nővérek hallották sírni, azonnal
fölpattantak a szép kerevetről, s egyikük akkor
karral a gyermek után nyúlt és kebelére emelte.
Másikuk újra tüzet gerjesztett, harmadikuk meg
gyengéd lábbal inalt, a teremből hívni az anyját.
S mosdatták a kapálózó csecsemőt, odaállva,
gyengéden megölelték, ám nem örült a gyerek, mert
ők nem voltak olyan jó dajkák, mint aki elment.
És a nagy istennőhöz egész éjjel könyörögtek,
rettegtek sápadtan; alig ragyogott fel a hajnal,
mindent őszintén elmondtak erős Keleosznak,
mit csak az istennő rendelt, koszorús Démétér.
Ö az egész népet gyűlésbe hivatta azonnal,
elrendelte: a széphaju Démétérnek a szentélyt
építsék föl az oltárral, hol a dombra visz ösvény.
Meghallotta a nép s rögtön végezte parancsát,
épített aszerint. S a gyerek, mint isten, aként nőtt.
És amikor befejezték, elvégezve a munkát,
mindegyikük hazament. De a szőkehajú Démétér
ott ült messze, magában, a boldog olümposziaktól,
egyhelyben, szépleplü leánya után keseregve.
Szörnyű esztendőt támasztott ekkor a mindent
tápláló földön, rettentőt: mert a magoknak
szépkoszorús Démétér elrejtette vetését;
görbe ekéket hasztalanul vonszoltak az ökrök,
hasztalanul hullt földbe az árpavetés, a fehérlő.
S elpusztítja talán gyökerestül az emberi fajtát
gyötrő éhséggel, s megfosztja az áldozatoktól
és az ajándéktól az olümposzi ház urait mind,
hogyha a nagy Zeusz nem veszi észre s meg nem előzi.
Ö az aranyszárnyú Íriszt küldötte először:
széphaju, szépalakú Démétért hívja közéjük.
Így szólt Zeusz, a sötétfelhős Kronión; a parancsra
Írisz a távolságot gyorsan szelte keresztül,
szentélyébe az illatozó városnak elért, és
Démétért, a sötétköpenyűt ott ülve találta,
és megszólította ekép, szárnyas szavakat szólt:
„Démétér, az örökké bölcs Zeusz hív haza téged,
hogy jőjj vissza a nemmúló örök isteni néphez.
Rajta tehát, a szavam Zeusztól jön, kárba ne vesszen."
Így kérlelte, de szívét meg nem győzte szavával.
Akkor a boldog olümposzi népet sorban egyenként
küldte le Zeusz; egymást felváltva siettek a földre,
hívták őt, sok drága ajándékot fölajánlva
és oly tiszteletet köztük, mit majd maga választ.
Senki se volt képes megváltoztatni a tervét,
oly haragos volt, visszavetette keményen a szót is,
és azt mondta, hogy addig az illatozó nagy Olümposzt
meg nem nézi, s a földből sem sarjasztja a termést,
míg széparcu leányát meg nem látja szemével.
Meghallotta a messziredörgő, mennykövező Zeusz,
és elküldte aranyvesszőjű Argeiphontészt
mély Ereboszba, hogy ott Hádészt meggyőzze hízelgő
szókkal, a szent lányt, Perszephoneiát éji homályból
hozza a napfényre s hozzájuk föl, hogy az anyja
megláthassa szemével s szűnjék meg haragudni.
Hermész nem vonakodva szökött le a földbe, a rejtett
mélységekbe, Olümposz csúcsát messzirehagyva.
És ott érte a háza ölén Hádészt: kerevetjén
nyúlt el az úr, s mellette a szégyenlős feleség, ki
anyja után vágyódva huzódott el, de az anyja
messze, az égilakók tettéért bosszura gondolt.
Mellé állva ekép szólt Argosz erős megölője:
„Éjfürtű Hádész, ki az elpusztultakon úr vagy,
Zeusz atya küldött engem a fényes Perszephonéért,
hogy vigyem őt Ereboszból föl, közibük, hol az anyja
megláthassa szemével, s szűnjék meg haragudni
szörnyen az égilakókra, mivel most szörnyü a terve:
elpusztítja a gyenge halandó népet a földön,
elrejtvén a vetést a talajba s eképen az égnek
áldozatát teszi tönkre. Dühében az égilakókkal
sincs együtt, hanem illatozó szentélye ölében
ül, sziklás nagy Eleuszisz várát lakva az úrnő."
Így szólt. És Hádész, a halottak nagy fejedelme
hallgatagon mosolyogva követte az égi parancsot;
rögtön ekép küldötte a bölcseszü Perszephoneiát:
„Menj hát, Perszephoné, éjleplű édesanyádhoz,
indulatod s lelked kebeledben már legyen enyhébb
és kétségbe ne ess inkább, mint más, ily erősen;
nem leszek én méltatlan férjed az elnemenyészők
közt, hisz Zeusz testvére vagyok s míg énvelem itt vagy,
mindennek, mi csak él és jár, úrnője leszel majd
és a nagy égilakók közt legtöbb tiszteleted lesz.
És aki vétkezik ellened, arra örök lakolás vár,
hogyha hatalmadat áldozatokkal nem becsülik meg,
s drága ajándékul nem nyújtják át, ami illet."
Így szólt. Erre nagyon megörült bölcs Perszephoneia,
fürge örömmel pattant föl, de a férje titokban
édes gránátalmamagot nyújtott eleségül,
mert volt gondja reá, hogy örökre a lány ne maradjon
fönt, kegyes, éjköpenyű Démétér oldala mellett.
Ekkor örök paripáit arany szekerébe befogta
szép rendben Hádész, a halottak nagy fejedelme.
Föllépett a leány, és Argosz erős megölője
drága kezébe ragadva a gyeplőket meg az ostort,
elhajtott vele: és a lovak nemkésve röpültek.
És sebesen járták meg a hosszu utat; sem a tenger,
sem folyamok vize, sem zöld völgy nem volt akadálya
fürge örök paripáiknak, se hegyek meredélye:
mentek azok s a magas levegőt szelték rohanásban.
Ott fékezte meg őket, ahol koszorús Démétér
illatozó szentélynél ült, s ő látva leányát,
szállt hozzá, mint Mainasz az árnyas hegy sürüjében.
Perszephoné pedig anyja szemét meglátva, a szépet,
fölpattant, odahagyta a hintót és paripákat,
és odafutva, nyakába borult, megölelte szülőjét.
Kedves kislányát karjában tartva az úrnő,
cselt sejtett a szivében azonnal, félt iszonyúan
és szünetet tartván a becézésben, kérdezte:
„Ettél-é valamit, kislányom, vagy nem, amíg lent
voltál, mondd meg, mindketten hadd tudjuk a titkot.
Mert ha nem, akkor visszajöhetsz te a gyűlöletestől,
vélem s édesapád, a sötétfelhőjü Kroníón
mellett itt élhetsz, tisztelten az égilakóktól;
ámde, ha ettél, újra le kell menned, le a mélybe
s egyharmadrészt töltesz az évből éji homályban,
kettőt mellettem meg a többi nagy égilakókkal.
És ha a föld kivirul jóillatu tarka virággal
szép tavaszon, feljössz akkor te az éji homályból,
és a nagy égilakók s a halandók újra csodálnak.
……………………………………………………
Mondd, míly csellel csalt le magához erős Polüdegmón?"
Perszephoné meg, a szépséges, neki válaszul így szólt;
„Édesanyám, semmit sem hallgatok el teelőtted:
hogy Hermész, a szerencsehozó, gyors hírnök, apámtól
jött, Kronidésztól, tőle s a többi nagy égilakótól
s kért: Ereboszból jöjjek föl, hogy láss a szemeddel
s fölhagyj szörnyü haraggal, dühhel az égiek ellen,
rögtön örömmel pattantam föl, csakhogy a férjem
édes gránátalmamagot tett titkon a számba,
s kényszeritett rá, hogy nyeljem le, pedig nem akartam.
Most elmondom: apám, Kronidész, bölcs terve szerint, mint
hurcolt el, s mint vitt le a föld mélyébe magával,
úgy, ahogyan kérdeztél sorban, mindre felelve.
Mindnyájan játszottunk akkor a szépfüvü réten,
Leukippé, Phainó, vele Élektré, meg Ianthé,
Kallirhoé, Melité, Iakhé és véle Rhodeia,
Méloboszisz, s Tükhé s a virágarc Óküroéval
Khrűszéisz s Ianeira, Akaszté, Admété is,
Plútó és Rhodopé, vágy keltegetője Kalüpszó,
drága Galaxauré s vele Sztüx és Uranié is,
és nyilas Artemisz és Pallasz, csata keltegetője,
játszottunk s a kezünkkel téptük a drága virágot,
szép sáfrányt, jácintot s nőszirmot, vele együtt
bimbózó rózsát liliommal, látni csodás volt,
s nárciszt: mely sáfránysárgán nőtt akkor a széles
földből, nyúltam utána örömmel, a föld pedig ekkor
megnyílt, s ott termett a hatalmas nagy Polüdegmón,
megragadott s hurcolt aranyos szekerén le a földbe,
bár ellenkeztem s éles hangon kiabáltam.
Hát így történt, bánatosan közlöm veled ezt mind."
Akkor az istennők az egész napon át egyetértőn
egymás szívét és lelkét hosszan vidították,
egymást általölelve; a sóhajok abbamaradtak.
És a kapott örömöt mindkettőjük viszonozta.
Aztán hozzájuk ragyogófátylas Hekaté jött
s Démétér szent lányát többször is általölelte;
ettől kezdve kiséri s jár vele mindig az úrnő.
Hozzájuk követet küldött el a messziredörgő
mennykövező Zeusz, dúsfürtű Rheiát: vigye vissza
Démétért, a sötétköpenyűt hozzájuk; amit csak
választ köztük, a tiszteletet megígérte előre.
Elrendelte: a körbefutó évből a leány csak
egyharmadrészt töltsön a ködlő éji homályban,
kettőt anyjánál meg a többi nagy égilakónál.
Így szólt. Nem vonakodva fogadta szivébe az úrnő
Zeusz üzenetjét és az Olümposzról lesietve
Rárósz síkságára suhant; termő buzaföld volt
az nemrég, de bizony nem termett most, hanem árván
és leveletlen nyúlt el, mert a fehér gabonát már
széplábú Démétér elrejtette. De ettől
kezdve megint hullámozhat sok hosszu kalásza,
hogyha tavasz jön, lent a barázdák telve lehetnek
terméssel s kévékbe lehet majd kötni kalászuk.
Ott ért földre először a meddő nagy levegőből.
Meglátták egymást, lelkükben boldog örömmel.
S akkor ekép szólalt meg a fényesfátyolu Rheia:
„Jőjj, lányom, hisz a messziredörgő, mennykövező Zeusz
hív el az isteni néphez, s mind megígérte, amit csak
elnemenyészők közt választasz a tiszteletedre.
S elrendelte: a körbefutó évből a leány csak
egyharmadrészt töltsön a ködlő éji homályban
és kettőt nálad meg a többi nagy égilakónál.
Mondta, hogy így lesz, és bólintott rá a fejével.
Rajta, leányom, jöjj, hallgass rá, és ne neheztelj
annyira féktelenűl a sötétfelhős Kroniónra.
S életadó termést sarjassz föl a földilakóknak."
Szólt; mire szépkoszorús Démétér nem vonakodva,
dús szántóföldön termést érlelt meg azonnal
és az egész széles föld megtelt drága virággal
és levelekkel. S ő elment az igaz vezetőkhöz:
gyorsparipáju Dioklészhez meg Triptolemoszhoz,
Eumolposzhoz, a nép vezetőjéhez: Keleoszhoz;
és föltárta a szent szertartást mindegyiküknek.
Triptolemosznak, a város többi urának is éppúgy,
melyről nem szabad ejteni szót, se pedig tudakolni,
sem terjeszteni, mert nem tűri a szent hit a hangot.
Boldog a földi halandók közt, aki tudja e titkot,
ámde ki nem részes szent titkában, sohasem lesz
ily boldog, még holta után sem az éji homályban.
És miután mindent elmondott nékik az úrnő,
ment az Olümposzi isteni néphez lánya is, ő is.
Ott élnek villámszerető Zeusz oldala mellett,
kedvesek és szentek; boldog nagyon az, kit ez úrnők
jóakarón kedvelnek a földi halandó népből.
Annak a házához vendégül küldik azonnal
Plútoszt, őt, ki a földilakóknak kincseit adja.
…………………………………………………
Most pedig, illatozó nagy Eleuszisz népe fölött ki
állsz, meg a vízövezett Paroszon, s Antrón meredekjén
úrnő vagy, tavasz és ősz asszonya, bőkezü Déó,
nyújts te is és lányod, gyönyörűszép Perszephoneia
énekemért kegyesen sok szívviditó eleséget;
énekelek mást is, de fogok még zengeni rólad.
Devecseri Gábor fordítása
Homéroszi himnuszok 3.1—67. (Hermészhez)
Zeusz és Maia fiát, Hermészt zengd, Múzsa, e dalban,
Küllénének urát, meg a nyájdús Arkadiáét,
ég hasznos követét, kit Maia hozott a világra,
széphaju, tisztes nimfa, mivel szerelembe vegyült el
Zeusszal; a boldog olümposziaktól messzehuzódott,
otthona mélyárnyú barlang volt, éji fejéskor
ott hált együtt a széphaju nimfával Kronidész, míg
édesen elfoglalta az álom a hókaru Hérát;
s ezt örök isten nem láthatta, se földi halandó.
Ám miután a hatalmas Zeusz szándéka elérte
célját, s már tizedik hold jött számára az égen,
akkor szült s minden kiderült, ami rejtegetett volt:
mert fiu jött a világra, ravasz, nyájasszavu csalfa;
nyájhajtó tolvaj, rabló, álmok vezetője,
éjszaka is figyelő, kapukon beleső, ki csodákat
volt hivatott hamarost cselekedni az égilakók közt.
Hajnalban született, délben pengette a lantot
s este, a hó negyedik napján, amikor született, a
messzelövő nagy Apollón barmait elhajtotta.
Anyja örök két combja közül miután kiszökött már,
nem maradott szent bölcsőjében fekve sokáig,
fölpattant, hogy Apollón csordájára akadjon
és a magasfödelű barlang küszöbén kikerülve,
egy teknősbékára talált - roppant nyereségre,
mert legelőször a teknőst Hermész tette dalossá.
Udvari ajtónál akadott útjába az állat,
házuk előtt a buján viruló füveket legelészve
lomhán lépegetett. Mikor ezt meglátta Kroníón
hasznot-adó fia, fölnevetett, és nyomban ekép szólt:
„Máris ilyen jó jelt kapok én, de nem is vetem ám meg!
Üdvözlégy, gyönyörű alakú, lakomák követője,
táncvezető, nagy örömmel látlak. Honnan e páncél
rajtad, e sokszínü szép játék, te hegyek tekenőse?
Légy a segítségem, fölemellek s viszlek a házba,
nem teszek én rosszat, csak légy hasznomra először,
jobb otthon lennünk, veszedelmes az élet a réten:
ártalmas megigézés ellen légy te varázs-szer
míg élsz, ámde ha meghaltál, légy nagyszerü dalnok."
Így szólott, azután mindkét kézzel fölemelve
fogta a bájos játékszert, házukba bevitte,
ott lemetélte fejét meg a lábait, és kikaparta
a hegyiteknős belsőrészét szürke vasával.
Mint ahogyan gyors mentőgondolat átüti szívét
annak, kit sűrű gondok falkája szorongat,
s mint ahogyan pillantások szikrázva röpülnek,
úgy a dicső Hermész szólott és tett is azonnal.
Mértékben lenyesett néhány nádszálat, a teknős
páncélján s hátán átfúrta, lekötve erősen.
És ügyesen betakarta ökör bőrével egészen,
két rudat is tett rá s egy igát e rudakra keresztbe,
és azután kifeszített rá hét húrt juh beléből.
Majd miután elkészült ezzel, fogta a bájos
játékszert, és minden húrt megütött a verővel.
Ujja alatt éles hangon szólt lantja, s az isten
rögtönzött dalokat zengett - így szoktak az ifjak
csípős, víg dalokat harsogni az ünnepi karban.
Szépsarujú Maiáról szóltak ezek, s Kronidészról,
egykor, a nász idején egymáshoz mint közeledtek;
és a saját nagy nemzetségét mondta el aztán;
anyja cselédségét s triposzokkal, számtalan üsttel
megtöltött ragyogó házát dicsérte a dalban.
Csakhogy míg így szólt, a szivében másfele gondolt.
Fogta a vájt lantot, szent bölcsőjébe helyezte,
ő maga megkívánta a húst: kiugorva az édes
illatu csarnokból, egy leshelyen ült le; szivében
furfangos cseleket tervelt - így szoktak az álnok
férfiak éji sötét órán rablásra vonulni.
Devecseri Gábor fordítása
Homéroszi himnuszok 6. (Dionüszoszhoz)
Most Dionűszoszról, a dicső Szemeié gyerekéről
szólok: mint tűnt föl meddő tenger pereménél,
vízbefutó szirten, fölserdült termetü ifjú
férfi alakjában: dús fürtjei körbelebegték
szép kékesfeketén, és bíbor köntöse omlott
izmos válla fölé. Hamar ott termettek, a borszín
tengeren át iramodva erősevezőjü hajóval
türrhén tengeri rablók. Rossz sors volt vezetőjük.
Meglátták, jeleket váltván sebesen kirohantak
s bárkájukra ragadták őt, örvendve szivükben.
Mert úgy gondolták, hogy Zeusz-táplálta királyok
sarja; kemény kötelekkel akarták összekötözni.
Nem fonhatta be szíj, a bilincsek messzerepültek
karja, bokája felől, ő meg mosolyogva pihent ott,
mélykék szemmel; a kormányos jól látta, mi történt,
és odahíva azonnal a társait, ezt mondotta:
„Balgatagok, milyen istent hoztatok összekötözve?
Szörnyü erős, hisz a jólépített gálya se tudja
hordani. Vagy Zeusz ő, vagy ezüstíjas nagy Apollón,
s hátha Poszeidáón. Mivel épp nem földi halandó
népre üt, ám az Olümposzon élő isteneinkre.
Rajta, csak engedjük szabadon most rögtön a barna
partra, ne bántsátok kezetekkel: megharagudva
rettenetes szeleket ne kavarjon szörnyü viharral."
Így szólt; ám a vezér korholta goromba beszéddel:
„Ó, te bolond, csak a szélre vigyázz, csak vond fel a vásznat,
nézz a kötélzet után, ezzel majd férfi törődik.
Úgy hiszem eljut Egyiptomig is vagy a küproszi földre,
tán a hüperboreosz tájékra s akár azon is túl:
végül vallani fog testvéreiről, vagyonáról
s társairól, ha az isten már idedobta utunkba."
Elhangzott a beszéd, fölvonta tehát a vitorlát,
azt fölfújta a szél; kifeszítették a kötélzet
két szárnyát: de hamar csoda-dolgok tűntek elébük.
Mert legelőször csörgedező bor folyt le a barna,
gyors bárkán, jó illatu, ízű s ambrosziás szag
támadt; látták mind, s elfogta a félelem őket.
És a vitorlatetőn szétterjedt nyomban a szőlő,
itt meg amott, mindenhol dúsan csüngtek a fürtök,
s árbocukon feketén kígyózva szaladt a borostyán,
ifju virágaival, bűbájos drága gyümölccsel:
és minden cöveken koszorú nyílt: most a hajósok
szóltak a kormányosnak már, hogy tartson a partra:
csakhogy oroszlánná változva a csúcson az isten
szörnyű volt, morrant iszonyút, s a hajó közepére
medvét állított, borzasnyakut, így mutatott jelt:
az bőgött; az oroszlán meg dühödötten alulról
fölfelé nézett szét a hajó orrán; megijedtek
és az okosszivü kormányoshoz inaltak a tatra,
álltak rémülten; hanem az sebesen nekilendült,
ráugrott a vezérre; a többi, hogy elmeneküljön
gyászos vége elől, ugrott ki az isteni vízbe
s delphin lett. De a kormányost megszánta az isten
és nagyonis boldoggá tette; ilyen szavakat szólt:
„Bátorság, te szivemnek kedves, hogy ki vagyok, halld:
messzehatóhangú Dionűszosz, kit Szemeié szült,
Kadmosz lánya, mivel Zeusszal szerelembe vegyült el."
Széparcú Szemeié fia, üdvözlégy, aki téged
elfeled, édes dalt alkotni bizony soha nem tud.
Devecseri Gábor fordítása
Homéroszi himnuszok 10. (Aphroditéhez)
Küproszban született Küthereiát zengem, a népnek
ő nyújt édes ajándékot, kívánatos arca
szüntelenül mosolyog s fut rajta virága: a szépség.
Üdv neked, istennő, jólépített Szalamiszt ki
őrzöd s tengeri Küproszt, adj nekem elbüvölő dalt.
Énekelek mást is, de fogok még zengeni rólad.
Devecseri Gábor fordítása
Homéroszi himnuszok 15. (Az oroszlánszívű Héraklészhez)
Zeusz fia Héraklészt dalolom, kit, legjelesebb hőst,
szépterü Théba ölén Alkméné szült a világra,
sűrü-sötétfelhős Zeusszal szerelembevegyülvén;
hajdan ugyan ki a roppant földön s tengeri áron
bolygott s tette, mit úr Eurüsztheusz néki parancsolt,
és sok vad tettet mívelt, maga is sokat eltűrt:
míg most végre a szép, hólepte olümposzi csúcson
boldogan él, s vele tündebokájú asszonya, Hébé.
Üdv, Zeusz sarja, uram, s adj gazdagságot, erényt is.
Devecseri Gábor fordítása
Plutarkhosz: Az isteni büntetés késlekedéséről 18.
18. Egy és ugyanazon tanítás tehát az, ami az isteni gondviselésről szól és az, ami az emberi lélek fennmaradását hirdeti, mert egyikük sem létezhet, ha a másiktól megfosztjuk. De ha a lélek fennmarad még a halál után is, akkor még inkább valószínű, hogy elnyeri jutalmát vagy büntetését. Mert a lélek úgy vívja meg az élet harcát, mint egy atléta: csak akkor kapja meg az őt megillető díjat, ha már véget ért a küzdelem. De hogy ott, a túlvilágon a lelkek most már teljesen magukra maradva miféle jutalomban vagy büntetésben részesülnek mindazért, amit életükben elkövettek – ez bennünket, élőket semmiféleképpen sem érint. Mindezek a dolgok bizonytalanok, és rejtve maradnak előttünk. Azok a büntetések viszont, amelyek a vétkesek gyerekeit sujtják, vagy egy későbbi generációt érintenek, az itt és most élőknek is szembetűnőek, és sok gonosz embert visszarettentenek a vétektől, s megfékezik őket. Valójában nincs szégyenletesebb és fájdalmasabb büntetés, mint ha valakinek azt kell látnia, hogy hozzátartozói az ő vétkei miatt szenvednek. Amikor egy istentelen és törvénysértő embernek a lelke a halál után a földre tekint, nem az a legszörnyűbb, hogy látnia kell, amint szobrait ledöntik, emlékének kegyeletét végleg megszüntetik, hanem az, ha gyermekei, szerettei vagy talán egész nemzetsége kénytelen őmiatta iszonyú csapásokat elviselni és bűnhődni. Nincs ember, aki ezek után ismét vétkezne, vagy újból féktelen lenne, még ha zeuszi dicsőség kecsegtetné is. Ezzel kapcsolatban van egy történetem, amit nemrég hallottam, de félek, hogy esetleg mesének fogjátok tartani, így csupán azt említem belőle, ami ésszel felfogható.
– Ne tedd ezt – szólt közbe Olümpikhosz –, hanem meséld el a többit is!
És mivel a többiek is kérlelni kezdtek, így folytattam:
– Nos, rendben van. De hadd végezzünk először az ésszerű résszel, utána pedig, ha úgy
kívánjátok, térjünk rá a mesére, ha ugyan valójában mese.
W. Salgó Ágnes fordítása
"Teológia"
Plutarkhosz: Szókratész daimónja 20–22.
20. Ők már ezalatt meglehetősen előrehaladtak annak az ugyancsak nem közönséges kérdésnek a megvitatásában, amit kevéssel előbb Galaxidórosz és Pheidolaosz érintettek, hogy tudniillik mi is a lényege és a funkciója Szókratész úgynevezett daimónjának.
Szimmiasz ellenérveit Galaxidórosz érveivel szemben mi nem hallottuk. De azt mondta, hogy egyszer megkérdezte Szókratészt erről, de mert választ nem kapott, soha többé nem vetette fel ismét. Viszont többször is jelen volt, amikor Szókratész kérkedő hazugoknak nevezte azokat az embereket, akik azt állították, hogy látomásukban találkoztak egy isteni lénnyel, ugyanakkor nagy figyelmmel és lelkesen kérdezgette azokat, akik arról számoltak be, hogy valamiféle hangot hallottak, így tehát, amikor magunk között megtárgyaltuk a kérdést, arra az álláspontra jutottunk, hogy Szókratész daimónja semmiképpen sem lehet valamiféle látomás, hanem inkább egy hang érzékelése, olyan beszéd szellemi felfogása, ami valamilyen egészen különös módon jutott el hozzá; mint ahogy valójában az álomban sincs semmiféle hang, hanem mi csupán elképzelünk bizonyos hangokat, és lelkileg érzékeljük, miközben azt hisszük, hogy ténylegesen valakinek a szavait halljuk. Való igaz, hogy akik álmukban ilyesmit érzékelnek, amikor alszanak, a test nyugalma és békéje következtében jobban hallják a hangot, ha viszont ébren vannak, kevésbé érzékelik a felsőbb lények szavát, mert szenvedélyeik kusza zavara gyötri őket, és szükségleteik hajszolása közben képtelenek odafigyelni, és értelmüket arra irányítani, amit nekik kinyilvánítanak. Ezzel szemben Szókratész szelleme tiszta és szenvedélytől mentes volt; testével szükségszerűségből, de csak a lehető legkisebb mértékben vegyült, továbbá, mivel sokkal fogékonyabb és érzékenyebb volt, gyorsabban tudta felfogni az őt érő hatást. Azt is mondhatjuk, hogy ez a ráhatás nem beszélt nyelv volt, hanem egy daimónnak a hangtalan figyelmeztetése, amely csupán gondolati lényege által teremtett kapcsolatot az őt felfogó ember szellemével. Az ilyen hang ütéshez hasonlít, amely, valahányszor csak egymással beszélünk, a fül közvetítésével kényszeríti a lelket a kimondott szó befogadására. Egy nagyobb hatalom szelleme azonban csupán a gondolat erejével érinti az erre fogékony lelket, úgy, hogy nincs szüksége arra a bizonyos ütésre; a lélek pedig átengedi magát a felső hatalom impulzusainak, amelyek hol lazítják, hol pedig megfeszítik őt. Mert alélek mozgásait nem kényszerítik a szembeszegülő szenvedélyek, hanem könnyen irányíthatók, mintegy lazára eresztett gyeplővel. Ugye nem kell csodálkoznunk, amikor azt látjuk, hogyan fordulnak hatalmas kereskedőhajók a kicsiny kormányrudaknak engedelmeskedve, vagy azon sem, hogy a fazekaskorong mennyire egyenletesen forog attól, hogy ujjheggyel szinte épp hogy csak megérintették; ezek bár lélek nélküli dolgok, de mivel gyors mozgásra szerkesztették őket, lehetséges, hogy simaságuk következtében, nyomásra azonnal mozgásba lendüljenek. Ezzel szemben az emberi lélek, melyet a benne levő ezernyi impulzus rugalmas, sodrott kötélként feszít meg, valamennyi gépnél sokkalta jobban irányítható, s ha valaki az értelem erejével hat rá, tüstént lendületet kap, hogy a felfogott gondolatnak megfelelően mozogjon. Mert ide, az értelembe nyúlnak a szenvedélyek és impulzusok kezdetei, amelyek, ha az értelmi felfogóképesség megrázkódik, szintén megrándulnak, lökést adnak az embernek, feszültséget idéznek elő benne. Ennek révén tapasztalhatjuk meg leginkább, hogy mekkora ereje van a gondolatnak. Hiszen a csontok, az izmok és a hús vízzel telítettek, s az ezekből összeálló súlyos tömeg nyugalomban van és ernyedt. Mihelyt viszont a lelket a gondolkodáson keresztül valamiféle hatás éri, azonnal elmozdul a megfelelő irányban, az egész tömeg felemelkedik, minden részében megfeszülve rendeződik, és mintegy szárnyat kapva siet a megvalósítás felé. Nem nehéz és egyáltalán nem lehetetlen felismerni a ráhatás, a feszültség és az összerendezettség módját, melynek révén a lélek, mihelyt egy gondolatot magába fogadott, gyors mozgásokkal magával húzza az egész tömeget. Mert a gondolat hangtalanul, csupán szellemi felfogás révén, minden nehézség nélkül képes megmozgatni a testet, ennek megfelelően úgy hiszem, azt sem tarthatjuk túlságosan hihetetlennek, hogy lehetséges, hogy az értelmet egy magasabb értelem, a lelket egy istenibb lélek vezesse, kívülről hatva rá, ugyanúgy, ahogy egyik gondolat hat a másikra, s a fény a visszatükröződésre. Mert valójában egymás gondolatait is csak mintegy a sötétben tapogatózva tudjuk csak felismerni a beszéd segítségével. A daimónokgondolatai rendelkeznek egy bizonyos sugárzó fénnyel, mely mindazokban felragyog, akik képesek felfogni; így tehát nincs szükségük sem mondatokra, sem pedig szavakra, amiket az emberek egymás között jelekként használnak, s bennük az elgondolt dolgok képmásait és tükörképeit látják, míg magukat a gondolatokat nem ismerik fel, kivéve azokat, akikben a már említett különleges és daimóni fény ragyog.
Egyébként még az is, ami a hang közvetítése révén jön létre, képes a maga módján meggyőzni a hitetleneket. Mert a levegő, miután az artikulálatlan hangokat befogadva teljesen beszéddé és hanggá alakult át, közvetíti a gondolatot a halló ember lelkéhez. Így tehát azon sem kell csodálkozni, hogy a levegő, érzékenysége révén, a daimónokgondolataitól képes megváltozni, és így az istenes és különleges férfiaknak közvetíti a gondolat létrehozójának a szavát. Mint ahogy a földalatti alagutat ásók ütéseit a visszhang révén ércpajzsokkal fel lehet fogni, mert ezek az ütések feljönnek a föld mélyéből és megrezegtetik a pajzsokat, másokon viszont úgy hatolnak keresztül, hogy észre sem vevődnek, ugyanígy a daimónok üzenetei is keresztülmennek valamennyi emberen, de csupán azokban visszhangzanak, akiknek a jellemében nincs zűrzavar, és lelkében szélcsend honol. Ezeket az embereket szenteknek és daimónhozhasonlóknak nevezzük.
Általában úgy hiszik, hogy a daimón az embereket csak alvás közben inspirálja; azt viszont csodálatos és hihetetlen dolognak tartják, hogy valaki ébrenlétben, gondolkodó képességének teljes birtokában kerüljön hatása alá. Ez olyan, mintha valaki azt hinné, hogy a zenész csak leeresztett húrú lanton játszik, ha viszont a húrok feszülnek és fel vannak hangolva, egyáltalán nem nyúl hangszeréhez, s nem használja. A valódi okot nem veszik észre, azt, hogy az ilyen emberekben nincs harmónia, hanem csupán zavarodottság. Ettől mentesült a mi barátunk, Szókratész. Amint ezt egy jóslat is kinyilatkoztatta az apjának, amikor ő még gyermek volt. A jóslat megparancsolta az apának, hogy hagyja Szókratészt, hadd tegyen meg mindent, amit eszébe vett, ne kényszerítse és ne is akarja eltéríteni szándékától, engedjen szabad utat akaratának, s fohászkodjék érte Zeusz Agoraioszhoz és a Múzsákhoz. Különben nincsen sok tennivalója Szókratésszal, ami azt jelenti, hogy lelkében egy sokkal erősebb vezére van, mint ezer tanítómester és nevelő.
21. Nos, Pheidolaosz, így vélekedünk az élő Szókratész daimónjáról,s a halottéról is; figyelembe sem vesszük azokat, akik bizonyos hangokról, tüsszentésekről vagy valami egyéb, előbb említett dologról beszélnek.
Az a történet, amit egyszer a khairóneiai Timarkhosz mesélt, valószínűleg teljes egészében kitalált mese, s talán jobb is, ha hallgatok róla.
– Ne tedd ezt! – mondta Theokritosz. – Kezdd csak el a történetet, mert a meseszerű elbeszélések, mégha nem teljesen pontosak is, érintik a valóságot. Először is mondd meg, hogy ki is volt az a Timarkhosz, mert én nem ismerem ezt az embert!
– Nem lehet ezen csodálkozni, Theokritosz – mondta Szimmiasz –, fiatalon távozott az élők sorából, miután Szókratészt megkérte, hadd temessék majd Lamproklész, Szókratész fia mellé, aki néhány nappal előtte halt meg, jóbarátok és kortársak voltak.
Timarkhosz vágyott megtudni, hogy miféle erővel rendelkezik Szókratésznak az a bizonyos daimónja,hiszen ez a nemeslelkű ifjú épp hogy belekóstolt a filozófiába. Csupán nekem és Kebésznek szólt szándékáról, s leszállt Trophóniosz barlangjába, miután elvégezte a jósdánál előírt tennivalókat. Két éjszakát és egy napot töltött lent, közben sokan már feladták a reményt, hogy viszontláthassák, rokonai pedig már el is siratták, amikor is korán reggel vidáman feljött. Hálát adott az istennek, és mihelyt sikerült megszabadulnia a tömegtől, csodálatos dolgokat mesélt nekünk arról, amit látott és hallott.
22. Azt mesélte, hogy miután leereszkedett a jósdába, először is azt tapasztalta, hogy iszonyú sötétség veszi körül, ezután imádkozott és hosszú ideig feküdt, úgy, hogy ő maga se tudta eldönteni, vajon ébren van-e vagy álmodik. Azután úgy érezte, hogy iszonyú lárma közepette ütés érte a fejét, koponyavarratai szétnyíltak, s hagyták, hogy lelke távozzék. Ezután a lelke visszahúzódva boldogan vegyült el az átlátszó és tiszta levegőben, ő pedig úgy érezte, mintha hosszú idő után először lélegzett volna fel, miközben kinyújtózott, s korábbi állapotánál nagyobb lett, kiterebélyesedett, mint a vitorlavászon, majd hallotta, hogy a feje felett valami halkan zümmögve kavargott, s közben boldogító hangot árasztott.
Amikor kinyitotta a szemét, már sehol sem mutatkozott a Föld, hanem szigeteket látott, amelyek egymást lágytüzű fénnyel árasztották el, miközben más és más színűvé váltak; mint ahogy festéskor, az átváltozásoknak megfelelően, a fény is sokszínű lesz. A szigetek számukat tekintve megszámlálhatatlanok voltak, és feltűnően nagy kiterjedésűek, de nem mind egyenlők, viszont mindegyikük kör alakú volt; úgy tetszett neki, hogy miközben lágyan körbeforogtak, a levegőben halk zene örvénylett, ami abból adódott, hogy mozgásuk könnyedsége teljes összhangban volt a minden egyes részből áradó, harmonikusan keveredő hangok lágyságával.
A szigetek között tenger vagy inkább egy tó terült el, amelynek kékségén különböző kevert színek ragyogtak át. Néhány sziget egy tengerszoroson keresztül kiúszott, áthaladva az áramláson, amely viszont sok más szigetet magához vont, és így ezek a tengerhez hasonlóan, egyenletesen és lágyan körben forogtak.
A tenger bizonyos részeken igen mély volt, leginkább a déli részen; másutt viszont sekély, tele zátonyokkal és gázlókkal. Sok helyütt elöntötte a víz, majd ismét elhagyta, de sohasem áradt ki túlságosan messzire. Egyes tengerrészek felszíne vegyítetlen tengerkék volt, másutt viszont nem volt tiszta, hanem zavaros és mocsaras. A szigetek felülkerekedtek a hullámokon, majd ismét visszalökődtek, de sohasem kerültek vissza ugyanazon pontra, ahonnan elindultak, s nem is fejezték be a megkezdett kört, hanem könnyedén megváltoztatták pályájukat, s spirál alakban kezdték meg körforgásukat. A tenger, mely ezeket a szigeteket vette körül, az egészek valamivel kevesebb, mint nyolcad részével elhajlott az őt körülvevő atmoszféra leginkább középső, s leghatalmasabb része felé, amint ezt Timarkhosz kifejtette.
A tengernek két nyílása volt, ezek fogadták be a két ellentétes irányból beömlő tűzfolyókat, melyek viszont a tengert nagymértékben visszaszorították, s így az fortyogni kezdett, kéksége pedig fehérré változott. Erre tekintve a látvány örömmel töltötte el, lefelé nézve viszont kerek szakadékot pillantott meg, mintha egy gömböt vágtak volna ki; iszonyúan félelmetes és mély volt, tömör sötétséggel teletöltve, mely nem volt nyugalomban, hanem állandóan háborgott, és gyakran kicsapott felfelé. Számtalan állat ezerféle üvöltése és nyüszítése, számtalan kisgyermek sírása hallatszott belőle, férfiak és aszszonyok síránkozásával keveredve; mindenféle zaj és lárma tört föl a homályos, messzi mélységből, ami nem is kevéssé rémítette meg Timarkhoszt.
Egy bizonyos idő elteltével számára láthatatlan lény szólította meg:
– Mit akarsz megtudni, Timarkhosz?
– Mindent! Vagy talán van itt valami, ami nem csodálatra méltó? – kérdezte Timarkhosz.
– Nekünk a fenti dolgokhoz kevés közünk van – válaszolta a hang. – Mert hiszen az más istenek sajátja. De Pherszephoné részét, amit mi igazgatunk – s ez a négy rész egyike, s a Sztüx határolja – , nos ezt, ha akarod, megnézheted.
Timarkhosz megkérdezte, hogy mi az a Sztüx.
– A Hádészba vezető út – hangzott a válasz. – A szemközti irányból jön, és csúcspontjával kettészeli a fényt. Alulról, a Hádészból, fölfelé tart, mint láthatod, ahol is körpályája során, forgása révén érinti a fényt, ott a mindenség legtávolabbi részét határolja.
Minden dolognak négy princípiuma van: az első az életé, a második a mozgásé, a harmadik a születésé, az utolsó pedig a végé. A másodikat az elsővel a monasz, az egység zárja össze a láthatatlanság révén, a másodikat a harmadikkal az értelem, a Nap hatáskörében; a harmadikat a negyedikkel a Természet, a Hold hatáskörében. Valamennyi kapocsnál ül egy kulcshordozó Moira, a Szükségszerűségnek, Anankénak leánya. Az elsőnél Atroposz, a másodiknál Klothó, a Holdnál pedig Lakheszisz, ennél van a születés fordulópontja.
Az összes többi sziget az isteneké, a Hold viszont a földi daimónoké,és kerüli a Sztüxet, kissé felette véve útját, de egyszer így is megragadja a másodlagos időmérték szerinti 177. napon. Amikor a Sztüx közelít, a lelkek félelmükben kiabálni kezdenek, mert közülük sokan lecsúsznak, és a Hádész magával ragadja őket; mások, akik számára éppen elérkezett az újjászületések befejeződésének az ideje, felúsznak a mélyből, visszafogadja őket a Hold, kivéve azokat, akik beszennyezték magukat, és nem tiszták; ilyenkor villámlásával és félelmetes bőgésével nem engedi, hogy ezek megközelítsék. Sorsukat siratva tehát más útra térnek, s lefelé hullanak, ismét egy újabb születésbe, amint te is láthatod.
– De én semmit sem látok! – mondta Timarkhosz. Csupán sok csillagot, amik a szakadék körül táncolnak, némelyikük bele is zuhan, mások pedig alulról ismét fölszökellnek.
– Nos, te nem is tudhatod, hogy a daimónokatlátod. Ez a következőket jelenti: valamennyi lélek részesül az értelemből, egyik sem oktalan és értelmetlen. De a léleknek az a része, amelyik a testtel és a szenvedélyekkel keveredett, változáson megy keresztül, és az élvezetek és fájdalmak révén értelmetlenné válik. De nem minden lélek keveredik azonos mértékben. Egyesek teljesen belesüllyednek a testbe, s így egész mivoltukban megzavarodnak, s életük során, minden vonatkozásban, a szenvedélyek befolyásolják őket. Mások viszont egyrészt kötődnek is a testhez, másrészt pedig kívül hagyják azt, ami a legtisztább bennük, s az nem engedi, hogy a test magával rántsa, hanem mintegy bójaként csatlakozik az ember fejéhez, mintha az a mélyben volna, emez meg hozzákötözve a felszínen. Ő tartja annyira függőlegesen a lelket, amennyire az engedelmeskedik neki és nem győzik le a szenvedélyek. A testben elmerülve hányódó részt nevezzük tehát léleknek, míg legtöbben azt a részt, amelyet elkerül a romlás, értelemnek (núsz)hívják, s úgy vélik, hogy ez bennük magukban van; mintha azt gondolnák, hogy a tükröződés révén látszó képek magában a tükörben vannak. Ezzel szemben, akik helyesen gondolkoznak, azok azt vallják, hogy ez a valami, a kívül levő dolog a daimón.
Azokban a csillagokban pedig, melyek éppen kialudni látszanak, Timarkhosz – folytatta a hang –, vedd tudomásul, azokat a lelkeket látod, amelyek teljesen a testbe süllyedtek, míg azok a csillagok, amelyek újra felragyognak, és alulról tűnnek fel ismét, miközben, mint a sarat, ráznak le magukról valamiféle ködöt és homályt – ezek a halál után a testekből visszaúszó lelkek. Míg a magasba tartó csillagok azoknak az embereknek a daimónjai, akikről azt mondják, hogy „értelemmel bírnak". Próbáld meg, hátha megpillanthatod azt a kapcsot, ami mindegyiküket egyesíti a lélekkel!
Ezt hallván Timarkhosz még jobban figyelt, s észrevette, hogy a csillagok közül egyesek jobban, mások kevésbé rázkódnak erre-arra. Mint amikor látjuk, hogy a tengeren a halászhajók szélére erősített jelző parafadugók hullámzanak. Némelyikük a fonóorsóhoz hasonlóan zaklatott és szabálytalan spirálvonalat írt le, mert nem volt képes mozgását állandóan egyenes irányban tartani A hang ezután azt mondta, hogy azok a daimónok, akiknek mozgása egyenes és rendezett, azoknak a lelke a jó táplálás és nevelés által könnyen irányíthatóvá vált, és így az értelem nélküli rész nem lett túlságosan durva és vad. Míg azok, akik gyakran fordulnak szabálytalanul és rendezetlenül egyszer fölfelé, máskor lefelé, mintha egy kötélen rángatnák őket, a nevelés hiánya miatt nehezen meggyőzhető és irányítható jellemükkel küszködnek; olykor felülkerekednek és a helyes irányba fordulnak, olykor viszont a szenvedélyek ragadják magukkal, és tévútra vonszolják őket, később ismét szembeszegülnek és ellenállnak. Mert a kötelék, mint a zabla, rá van erősítve a lélek értelem nélküli részére, és amikor a daimón megrántja, felkelti ezzel azt a bizonyos bűntudatot és a szégyenérzetet a törvénytelen és féktelen szenvedélyek miatt; fájdalom és ütés éri onnan a lelket, és ez erőt vesz rajta, irányítja, amitől a lélek megzabolázódik. Mindaddig ebben a fenyítésben van része a léleknek, amíg nem válik engedelmessé és kezessé, mint egy szelíd állat, amely már ütés és fájdalom nélkül is pontosan teszi a dolgát, érezve a daimón intéseit és jeleit. Ezek a lelkek csak hosszú idő elteltével és fokozatosan vezethetők és szoktathatók a kötelességük teljesítésére.
A könnyen irányíthatók, és a már születésüktől kezdve a daimónoknakengedelmeskedők alkotják a jóstehetséggel és isteni sugallattal rendelkezők csoportját. Ezek közé tartozott a Klazomenai-beli Hermodórosz, akiről te már biztos hallottál. A lelke éjszaka teljesen elhagyta a testét, és napokon át sokfelé bolyongott, majd ismét viszszatért, s közben olyan dolgoknak volt szem- és fültanúja, amelyek igen messze történtek, vagy hangzottak el. Míg aztán a felesége egyszer elárulta őt – ellenségei megragadták a léleknélküli testet, s otthon elhamvasztották.
De ez nem igaz! Mert a lélek nem lép ki a testből, hanem mindig útjára ereszti és eloldja kötelékétől a daimónját,s megengedi neki, hogy körbejárjon és bolyongjon, hogy azután mindenről, amit kint látott és hallott, tájékoztassa őt.
Azok pedig, akik az alvó testet elpusztították, mind a mai napig a Tartaroszban bűnhődnek.
De mindezeket, ifjú, sokkal pontosabban meglátod majd három hónap múlva – mondta a hang. – Most viszont távozz!
Amikor a hang elhallgatott, meg akart fordulni, hogy lássa, ki beszélt hozzá, mondta Timarkhosz. De ismét heves fájdalom hasított a fejébe, mintha erővel összenyomták volna, elvesztette öntudatát, és semmit sem érzékelt abból, ami körülvette. Később ismét magához tért, s látta, hogy Trophóniosz üregében fekszik, a bejárathoz közel, ott, ahol a legelején lefeküdt.
W. Salgó Ágnes fordítása
Vallás és filozófia
Epiktétosz: Kézikönyvecske 31.
A jámborságot illetően az istenekkel szemben – tudnod kell – az a legfontosabb, hogy helyes véleményt alkoss róluk: kétségtelenül léteznek és mindent szépen és igazságosan kormányoznak, neked pedig azt parancsolják, hogy engedelmeskedj nekik, nyugodj meg mindenben, ami történik, jó szívvel alkalmazkodj a helyzethez, mert a legjobb belátással intézik sorsunkat. Ha így jársz el, sohasem káromolod majd az isteneket és nem panaszkodol, hogy nem törődnek veled. Ez azonban csak úgy történhet meg, ha a jó és a rossz fogalmát eltávolítod azoktól a dolgoktól, amelyek nincsenek hatáskörünkben és csak azokra a dolgokra alkalmazod, amelyek hatalmunkban vannak. Ha ugyanis az előbbiek közül valamit jónak vagy rossznak tartasz, akkor elkerülhetetlen, hogy ne szidalmazd és ne gyűlöld azokat, akik miatt nem érted el, amire törekedtél, vagy nem kívánt helyzetbe bonyolódtál.
Minden élőlény úgy van teremtve, hogy az ártalmasnak látszó dolgokat és azok okait kerülje és távol tartsa magától, az előnyös dolgokat és okaikat viszont keresse és csodálja. Lehetetlen tehát, hogy valaki, aki úgy érzi, hogy ártalmára voltak, örüljön annak, ami véleménye szerint a kárt okozta: éppenúgy, ahogy lehetetlen magának a kárnak örülni.
Ezért van az, hogy a gyerek az édesapját is szidja, ha nem ad neki az olyasmiből, ami véleménye szerint jó. Polyneikést és Eteoklést az állította szembe egymással, hogy balgán a zsarnokuralmat is valami jónak tartották. Ilyen balga hit miatt káromolja az isteneket a földműves, a tengerész és a kereskedő, meg azok is, akik elveszítik a feleségüket vagy a gyermeküket, mert a jámborság is csak addig tart, ameddig a kedvező helyzet. Aki tehát úgy igyekszik megkívánni és kikerülni a dolgokat, ahogy azt valóban kell, egyúttal istenfélelemre is törekszik.
Kötelesek vagyunk ősi szokás szerint tiszta szívvel, nem gondtalanul és nem közönyösen, esetenként ital- és égőáldozatot bemutatni és a termés zsengéjét felajánlani; ne legyünk ebben fösvények, de ne lépjük túl anyagi tehetségünket.
Sárosi Gyula fordítása
Epiktétosz: Kézikönyvecske 32.
Ha jóslathoz fordulsz, ne felejtsd el, hogy te nem tudod, hogy mi fog történni, és azért jöttél a jóshoz, hogy tőle kérdezd meg. Azt azonban, hogy milyen lesz, már érkezésedkor is tudod, ha filozófus vagy: ha olyasvalami, ami nincsen hatalmunkban, akkor bizonyos, hogy se nem jó, se nem rossz. Ne hozz magaddal a jóshoz sem törekvést, sem ellenszenvet. Ne remegve, hanem azzal a meggyőződéssel lépj elébe, hogy bármi is történjék, közömbös rád nézve és közelebbről nem érdekel. Bárhogy alakul is a helyzet, lesz rá módod, hogy szépen viselkedj, ebben senki sem akadályozhat meg. Bátran, mint meghitt tanácsadókhoz, lépj az istenek elé. Később viszont, amikor már megkaptad a tanácsot, ne felejtsd el, hogy milyen tanácsadókhoz fordultál, és kikkel szemben engedetlenkedsz, ha nem hallgatsz szavukra.
Csak olyan ügyekben fordulj jóslatokhoz, amint Sókratés helyesnek tartotta, amelyekben vizsgálódásunk a kimenetelre irányul, és sem az értelem, sem bárminő más mód nem nyújt lehetőséget a kérdéses ügy átlátására. Így például, amikor veszélyes helyzetben segítened kell a barátodon vagy a hazádon, nem kell jóslatot kérned, hogy melléjük állj-e. A jós talán azt mondja, hogy az áldozati jelek rosszat mutatnak, ami nyilvánvalóan halált, valamelyik testrész elvesztését vagy száműzetést jelent. Az értelem azonban azt követeli, hogy ezek ellenére is állj a barátod mellé és a veszélyben légy oltalmára a hazádnak. Engedelmeskedj az igazibb jósnak, Apollónak, aki kikergetett a templomából egy embert, mert nem sietett a barátja segítségére, amikor meggyilkolták.
Sárosi Gyula fordítása
|