|
|
 |
Livius a római vallás korai történetéről
Livius: A római nép története a Város alapításától I, 6–8.
6. … Amikor így visszaszállt Numitorra Alba királysága, Romulus és Remus lelkében kívánság ébred, hogy azon a környéken, ahol kitették őket, várost alapítsanak. Az albaiak és a latinok már valóban túlságosan sokan voltak, hozzájuk csatlakoztak még a pásztorok is, s így a lakók együttes száma alapján joggal remélhették, hogy a megalapítandó városhoz képest Alba is, Lavinium is kicsi lesz. De tervüket megzavarta az öröklött betegség, a hatalomvágy, s a meglehetősen szelíden indult vállalkozás rút versengéssé fajult. Minthogy, ikertestvérek lévén, életkoruk nem dönthette el vitájukat, a hely védőisteneire bízták, hogy madárjóslattal döntsék el, kinek nevét viselje az új város, ki uralkodjék rajta. Romulus a Palatínust, Remus az Aventinust választotta, hogy ott figyelje a jósjeleket.
7. Azt mondják, először Remusnak jelent meg jósjel: hat saskeselyű. Már-már ki akarta hirdetni, amikor kétszer annyi jelent meg Romulusnak, így mindkettőjüket királyként üdvözölték a maguk hívei, s az egyik csoport a jósjel korábbi megjelenése, a másik a madarak száma alapján követelte a királyságot. Ebből vita, majd dulakodás támadt, s a harag gyilkossággá fajult: a verekedés közben Remust halálos ütés érte. Egy másik, ismertebb hagyomány szerint Remus kigúnyolta bátyját, állítólag átugrotta az új falakat, emiatt Romulus haragra lobbant, s e szavak kíséretében: „Így jár ezután, aki átugorja falaimat!”, megölte. Így Romulus egyedül szerezte meg a hatalmat, s a várost megalapítása után alapítójáról nevezték el. Romulus először a Palatínust, neveltetése helyét erősítette meg. Az isteneknek albai, Herculesnek azonban görög módon mutatott be áldozatot, úgy, ahogyan Evander meghonosította.
A hagyomány szerint Hercules, megölvén Geryont, erre a vidékre hajtotta el csodálatos szépségű ökreit, a csordát maga előtt terelve átúszta a Tiberist, majd hogy az ökrök pihenjenek és jóllakjanak, és mert a hosszú úttól maga is elfáradt, elnyúlt a folyó partján a kövér fűben. Mihelyt a bortól és az ételtől elrenyhült, és elnyomta az álom, Cacus, egy ottani pásztor, bízva erejében s elkábulva az ökrök szépségétől, el akarta hajtani a zsákmányt. Rájött azonban, hogy ha barlangjába tereli a csordát, a puszta nyomok is oda fogják vezetni az állatai keresésére induló gazdát, ezért megfordította a legszebb ökröket, és farkuknál fogva vonszolta be őket barlangjába. Hercules, mikor pirkadatkor felserkent álmából, s végigjártatta szemét a csordán, nyomban észrevette a hiányt, s odaszaladt a szomszédos barlanghoz, hogy nem oda vezetnek-e a nyomok. De látva, hogy valamennyi kifelé vezet, s egyik se másfelé, elbizonytalanodott, és tanácstalanul nekiindult, hogy a veszedelmes helyről elhajtsa a csordát. Ekkor egyik-másik elhajtott ökör, amint az már lenni szokott, visszabődült otthagyott társaira, mire a barlangba bezárt ökrök ugyancsak bőgéssel feleltek, és Hercules megfordult a hangjukra. Cacus erőnek erejével meg akarta akadályozni, hogy behatoljon a barlangba, de – hiába hívta segítségül a többi pásztort – Hercules bunkócsapásától holtan terült el.
Az idő tájt azon a vidéken a Peloponnesusról ide menekült Evander uralkodott – inkább személyes tekintélyével, semmint hatalmával. Tisztelték őt a tanulatlan emberek csodás írástudásáért, de még inkább azért, mert anyja az istennőnek hitt Carmenta volt, akit Sibylla Italiába érkezése előtt jóstudományáért csodáltak az ottani törzsek. Ez az Evander, mikor felfigyelt a gyilkosságban nyilvánvalóan bűnös idegen köré gyülekező pásztorok izgatott csődületére, s értesült a gyilkosságról és a gyilkosság okáról, észrevette, hogy a férfi termete mennyivel nagyobb, s arcvonásai mennyivel fenségesebbek bármely halandóénál, és megkérdezte, hogy kicsoda. Amikor megtudta, hogy mi a neve, ki az apja, és hol a hazája, így szólt:
„Légy üdvöz, Hercules, Iuppiter gyermeke! Anyám, az istenek igaz szavú tolmácsa megjövendölte, hogy megnövekedik majd veled az égiek száma, s hogy itt neked egy nap a föld leghatalmasabb népe oltárt szentel, amelynek a Legnagyobb Oltár lesz a neve, és ott szertartásod szerint fog tisztelni.”
Hercules jobbját nyújtva kijelentette, hogy elfogadja a jóslatot, szándékában van teljesíteni a végzet parancsát, oltárt emel és felszenteli. Ekkor áldoztak először Herculesnek, egy gyönyörű ökröt választva ki a csordából, s a szertartásra, valamint a lakomára meghívták a környék akkoriban legnevezetesebb családjait, a Potitiusokat és a Pinariusokat. Véletlenül úgy esett, hogy a Potitiusok idejében megjelentek, ezért az áldozati állat belső részeit tálalták föl nekik, a Pinariusok azonban csak a lakoma végére érkeztek meg, mikor a belsőségeket már elfogyasztották. Innen maradt fenn az a szokás, hogy a Pinarius nemzetség, amíg csak fennmarad, nem ehet az áldozati állat belső részeiből. A Potitiusok pedig sok nemzedéken át végezték Evander előírásai szerint a szent szertartásokat, míg végül az ünnepi feladatot állami rabszolgák vették át a családtól, a Potitius nemzetség pedig teljesen kihalt. Romulus ekkor ezt az egyetlen idegen szertartást vette át valamennyi közül, már ekkor tisztelettel adózva a hősiességgel nyert halhatatlanságnak, amely felé őt is vezette végzete.
8. Romulus, amikor megfelelően rendezte a vallási szertartások ügyét, gyűlésbe hívta a tömeget, amely törvények nélkül nem formálódhat egységes néppé, és jogrendszert adott neki, úgy gondolva, hogy a műveletlen emberek szemében akkor válik szentté a törvény, ha a hatalom jelvényeivel felékesítve maga is tekintélyt sugároz. Különböző külsőségekkel, főként a tizenkét lictorból álló kísérettel ő is fenségesebbé tette megjelenését. Van, aki úgy tartja, hogy ezzel az uralkodását megjósló madarak számához igazodott. Én viszont habozás nélkül azokkal értek egyet, akik szerint az effajta kíséretet és a szolgák számát a szomszéd etruszkoktól vettük át, éppúgy, mint a curulisi széket és a bíborszegélyes togát, mert náluk az volt a szokás, hogy a tizenkét törzs közösen választott királyt, s valamennyi egy-egy lictort adott melléje.
Eközben a Város nőttön-nőtt, falaival mind újabb területeket fogva körül, inkább várható sok lakójának, s nem akkori népességének védelme érdekében. Majd hogy a hatalmas Város ne álljon üresen, és a népsűrűség növekedjen, Romulus a városalapítók ősi szokása szerint – akik közönséges és alacsony származású tömeget csődítettek össze, és azt a hírt költötték róla, hogy az egyenesen nekik nőtt ki a földből – a Capitolium lejtőjének azon a helyén, amely most a két szent liget között körül van kerítve, menedékhelyet nyitott. S a szomszéd népekből tömegesen, válogatás nélkül menekült ide, új lehetőségekre áhítozva, szabad és rabszolga egyaránt. Ez volt a Város első, nagyságához illő gyarapodása. Romulus, akinek nem kellett már félnie, hogy nem elég hatalmas, az erős közösség élére bölcs tanácsot rendelt. Száz senatort jelölt ki – vagy mert ennyi is elég volt, vagy mert csak száz, senatorságra alkalmas férfit talált. Mindenesetre tisztségük után atyáknak nevezték őket, utódaikat pedig patríciusoknak.
Muraközy Gyula fordítása
Livius: A római nép története a Város alapításától I, 16.
16. E halhatatlan alkotások végeztével egy napon, meg akarván szemlélni hadseregét, gyűlést hívott össze az úgynevezett Kecske-mocsár melletti réten; ekkor nagy villámlással, mennydörgéssel hirtelen vihar tört ki, a királyt sűrű felhőbe burkolta, és eltakarta az összegyűltek szeme elől; azóta Romulus nem jelent meg többé a földön. Amikor a nagy vihar után visszatért a nyugodalmas, tiszta fény, a római ifjúság is fölocsúdott rémületéből, és meglátta, hogy üres a királyi trón. Mindamellett elhitték az atyáknak, akik ott álltak közvetlen közelében, hogy a vihar ragadta föl az égbe a királyt; aztán mintha az árvaság szorongató érzése sújtott volna le rájuk, egy ideig gyászos hallgatásba merültek. Majd egynémelyek kezdeményezésére mindannyian magasztalni kezdik Romulust, az istentől született istent, Róma városának atyját és királyát, imádságaikban békéért könyörögnek hozzá, hogy mindenkor jóindulattal és kegyesen védelmezze sarjait. Úgy vélem, akadtak már akkor is, akik titkon azt állították, hogy a királyt az atyák tulajdon kezükkel tépték szét: mert ez a sötét híresztelés ugyancsak elterjedt; az előző változat a nagy férfi iránt érzett csodálat és az átélt megrázkódtatás miatt vált közismertté. Mondják, hogy egyetlen ember ügyes érvelése is segített elhitetni a dolgot. A hagyomány szerint Proculus Iulius – mikor a Város háborgott, bánkódott királyáért és megdühödött az atyákra – megjelent a nép előtt, mint egy valóban csodálatos ügy szavahihető tanúja, és így szólt:
„Polgárok! A Város atyja, Romulus, ma hajnalban az égből alászállva megjelent előttem. Amikor rémült döbbenettel és mélységes tisztelettel megálltam, s könyörögve kértem, hogy rátekinthessek, ezt mondta: »Menj és vidd hírül a rómaiaknak: az égiek akarata, hogy az én Rómám a földkerekség fejévé váljon; legyenek hát jó katonák, töltse el őket a meggyőződés, s adják át utódaiknak is, hogy semmiféle emberi hatalom nem szállhat szembe a római fegyverekkel.« Így beszélt – mondta –, és eltűnt a magasban.”
Bámulatos, hogy Proculus híradása milyen hitelre talált, s Romulus halhatatlanságának tudata mennyire megenyhítette a nép és a hadsereg utána érzett bánatát.
Muraközy Gyula fordítása
Livius: A római nép története a Város alapításától I, 19–20.
19. Mikor birtokába vette az erőszakkal és fegyverrel alapított új Várost, felkészült rá, hogy újra megalapítsa a jog, a törvény és az erkölcsök alapján. De, látva, hogy amíg a háború tart, senkit nem szoktathat rá ezekre, mert a katonáskodás csak tovább szítja a harci kedvet, úgy vélte, hogy ezt a vad népet csak oly módon szelídítheti meg, ha elszoktatja a hadviseléstől; az Argiletum tövében a háború és béke jelzésére egy Ianus-templomot emelt, amely kinyitva azt mutatta, hogy fegyverben állt a Város, bezárva azt, hogy körös-körül békességben éltek a népek. Numa uralkodása után a templom kétszer volt bezárva csupán, először T. Manlius consulsága idején, az első pun háború befejeztével, másodszor a mi korunkban ajándékoztak meg az istenek ezzel a látvánnyal – Augustus Caesar záratta be, midőn az actiumi csata után szárazföldön és tengeren helyreállította a békét. Numa, mihelyt szövetségi szerződés útján biztosította valamennyi szomszédja jóindulatát, bezáratta a templomot. De hogy a külső veszedelem gondjának elmúltával lelkük, melyet addig az ellenségtől való félelem és a katonai fegyelem állandóan ébren tartott, el ne puhuljon, úgy gondolta, hogy az akkor még tapasztalatlan és faragatlan tömeget mindenekelőtt a leghatásosabb eszközzel, az istenfélelemmel kell beoltani. De mert ez valamely csoda bizonyító ereje nélkül nemigen szokta áthatni a lelkeket, úgy tett, mintha éjjelente Egeria istennővel találkoznék. Az ő tanácsára vezette be – mondta – az isteneknek legkedvesebb szertartásokat, és jelölte ki valamennyi istennek a maga papját.
Mindenekelőtt a hold járása szerint tizenkét hónapra osztotta fel az évet. De mert a hold egy-egy hónapban nem tölt ki harminc napot, s hat nap hiányzik a nap körpályájához igazodó teljes évből, szökőhónapokat iktatott be, így aztán a nap állása minden huszadik évben ugyanarra az időpontra esett, mint eredetileg, és minden esztendő és valamennyi nap tartama egyforma hosszú lett. Ugyancsak ő jelölt meg szerencsés és baljóslatú napokat, mivel haszonnal járt, ha időnként nem tartottak tanácskozást a néppel.
20. Majd a papi tisztségek megszervezésére fordította figyelmét, noha a legtöbb vallásos szertartást ő maga végezte, kiváltképpen azokat, amelyek ma a flamen Dialis hatáskörébe tartoznak. De mert úgy gondolta, hogy egy ilyen harcias népnek inkább Romulushoz, mint Numához hasonlatos királyai lesznek, akik maguk is hadba vonulnak, nem akarván, hogy a király főpapi kötelességei feledésbe menjenek, Iuppiter állandó szolgálatára papot rendelt, s azt díszruhával és csak királyt megillető elefántcsont székkel tüntette ki; rendelt mellé még két fiament, az egyiket Mars, a másikat Quirinus szolgálatára. Vesta-szüzeket választott – Alba városából való és Róma alapítójának rokonságából származó papi rendet –, állami díjazást rendelt számukra, hogy a templom állandó szolgálatát ellássák; a szüzességi fogadalom és egyéb vallásos szertartások révén tiszteletre méltóvá és szentté nyilvánította őket. Majd Mars Gradivus szolgálatára választott tizenkét Salius-papot, kitüntető megkülönböztetésként hímzett togát adományozott nekik, és ércből való mellvértet, melyet tunicájuk fölött viseltek. Elrendelte, hogy az „ancilé”-knek nevezett, égből aláhullott pajzsokat ünnepi tánc kíséretében, dalokat énekelve hordozzák körül a Városban. Majd főpapot nevezett ki: az atyák sorából Numa Marciust, Marcus fiát, és átnyújtott neki egy pontos leírást valamennyi szent szertartásról, amely fölsorolta a vallásos áldozatokat, az ünnepnapokat, a templomok nevét, ahol a szertartások lefolyhatnak, valamint azt is, hogy a költségekre honnan kell a pénzt előteremteni. Valamennyi egyéb – állami vagy magán – vallásos szertartást a főpap hatáskörébe utalt, hogy a nép tudja, kihez kell tanácsért fordulnia, s hogy az istenek tiszteletét se a hazai vallás elhanyagolása, se idegen szokások behozatala meg ne zavarja. Ennek a főpapnak nemcsak az égiek vallásos tiszteletéről kellett azonban útmutatást adnia, hanem a megfelelő gyászszertartásokról s a holtak szellemének kiengeszteléséről is; felvilágosítással szolgált továbbá a villámlás vagy egyéb látható alakban megnyilvánult csodajelek természetéről, érvényességéről vagy kiengesztelésének módjáról. S hogy az égiek gondolataiból ki lehessen fürkészni az ilyen titkokat, Iuppiter Eliciusnak templomot szentelt az Aventinuson, és madárjóslatok útján kérdezte meg az istentől, melyek azok a jelek, amelyeket az isteni akarat megnyilvánulásának kell tekinteni.
Muraközy Gyula fordítása
Livius: A római nép története a Város alapításától I, 24.
24. Történetesen mindkét seregben akadt három-három ikertestvér, akik korban, erőben mit sem különböztek egymástól: a Horatiusok és a Curiatiusok. Tudja ezt mindenki, hiszen aligha akad nevezetesebb dolog a régmúlt időkben. Csakhogy ebben a híres történetben összekeverik a neveket, hogy tudniillik melyik néphez tartoztak a Horatiusok, és melyikhez a Curiatiusok. A kérdésben megoszlik a történetírók véleménye, mégis úgy találom, hogy többségük szerint a Horatiusok rómaiak voltak, s én is ezeknek a véleményére hajlok. A királyok azt javasolták a hármas ikreknek, hogy fegyveresen küzdjenek meg egymással a hazájukért: „Ott lesz majd a hatalom, ahol a győzelem.” ' Nincs ellenvetés, megegyeznek a helyben és az időben. De a párviadal előtt szerződést kötnek egymással a rómaiak és az albaiak, olyan feltétellel, hogy a nép, melynek fiai győznek a viadalban, békességben uralkodik majd a másik nép fölött.
A szerződéseket más-más feltételekkel, de általában kivétel nélkül ugyanolyan módon szokták megkötni. Ezt, melynél régebbi szerződést nem ismer a hagyomány, mint mondják, a következő módon kötötték meg. A fetialis a következő kérdést intézte Tullus királyhoz: „Megparancsolod-e nekem, király, hogy az albai nép pater patratusával szerződést kössek?” És mikor a király megadta a parancsot, így szólt: „Szent füveket kérek tőled, király.” Mire a király: „Vedd a tiszta füvet.” Erre a fetialis a fellegvárból tiszta gyepfüvet hozott. Majd megkérdezte a királytól: „Megteszel-e engem, király, a Quirisek római népének királyi hírnökévé, elismered-e kíséretemet és szent eszközeimet ?” „Megteszlek – felel a király –, ha ebből sem rám, s a Quirisek római népére sem származik hátrány.” A fetialis Marcus Valerius volt; pater patratusnak – fejét és haját a szent ággal megérintve – Sp. Fusiust tette meg. A pater patratus tiszte, hogy kivegye az esküt, azazhogy szentesítse a szerződést; ezt sok szóval, hosszú szöveg elmondásával végzi – nem érdemes elismételni. Majd felolvasván a feltételeket, azt mondja: „Hallgass meg, Iuppiter; hallgass meg, Alba népének pater patratusa; hallgass meg te, Alba népe. Mindahhoz, amit azokról a viasztáblákról elejétől végig hamis szándék nélkül felolvastak, és amiket itt ma világosan megértettek, azokhoz a törvényekhez a római nép elsőnek sohasem lesz hűtlen. Ha akár állami döntés folytán, akár rosszhiszeműségből elsőnek válna hűtlenné, azon a napon úgy sújts le, Iuppiter, a római népre, mint ahogy ma én sújtok le itt erre a sertésre; a csapás annál súlyosabb legyen, amennyivel te hatalmasabb és erősebb vagy nálam.” Mihelyt ezt kimondta, egy szikladarabbal letaglózta a sertést. Az albaiak meg a maguk szent szövegeit, a maguk esküjét mondták el a maguk vezérének, a maguk papjainak szájával.
Muraközy Gyula fordítása
Livius: A római nép története a Város alapításától I, 25–26.
25. A szerződés megkötése után a hármas ikrek a megállapodás értelmében fegyvert fognak. Mindkét fél biztatja a maga harcosait, mondván, hogy ősi isteneik, valamennyi ősük és otthon vagy a seregben lévő polgártársuk az ő fegyvereikre és jobbjukra szögezi tekintetét. S az egyébként is szilaj természetű ifjak a fülüket betöltő kiáltozástól még jobban fellelkesülve előrelépnek a két csatasor között. A két hadsereg pedig, megszabadulva ugyan a pillanatnyi veszély tudatától, de nem a szorongástól, a maga tábora előtt foglal helyet; hiszen hatalmuk sorsa dől el, melyet néhány férfi szerencséjére és hősiességére bíztak. Így azután feszült figyelemmel nézik ezt a számukra legkevésbé sem szórakoztató látványosságot.
Megadják a jelt, s a három-három ifjú, mintha roppant hadsereg bátorságát hordaná szívében, két ellenséges csatasorként csap össze. Egyik csoport sem törődik az őt fenyegető veszedelemmel, lelküket csak államuk hatalmának vagy szolgaságának a gondolata tölti be s az a tudat, hogy olyan lesz a sorsa, amilyenné ők maguk alakítják. Már az első összecsapásra, amint csattogni kezdtek a fegyverek és villogni a fényes kardok, óriási döbbenet fogta el a nézőközönséget; remény egyik felet sem kecsegtette – mindenkinek elállt a szava s a lélegzete. S míg vívják a közelharcot, már nemcsak a testek mozgása, a fegyverek és kardok döntetlenül végződő összecsapása szolgált látványosságul, hanem a sebek is, meg a vér; mind a három albai megsebesült, két római pedig holtan rogyott egymásra. Mikor ezek elbuktak, az albai hadsereg örömujjongásban tört ki, a római legiókat pedig ha a remény elhagyta is, a gond semmiképpen sem, és lélegzetüket visszafojtva lesték egyetlen emberüket, akit a három Curiatius körülfogott. De az véletlenül sértetlen maradt, s ha egymaga nem bírt is el hárommal, külön-külön megküzdhetett velük. Hogy tehát ellenfeleit elkülönítse egymástól, futásnak eredt, gondolván, hogy oly gyorsan üldözhetik csupán, amennyire a sebesülésük engedi. Már jókora távolságnyira jutott a csata színhelyétől, midőn hátrapillantva látja, hogy üldözői egymástól meglehetősen nagy távolságban követik; az első már nincs túl messzire tőle. Megfordul és nagy lendülettel rátámad : és míg az albai hadsereg azt kiabálja a Curiatiusoknak, hogy segítsék meg testvérüket, Horatius, már megölvén ellenfelét, győztesként belekezd a második párviadalba. Ekkor a rómaiak hangos szóval – mint a játékokon váratlanul felülkerekedett küzdőt – segítik bajnokukat; az pedig igyekszik befejezni a viadalt. Mielőtt a másik – aki nem is járt messze – utolérte volna, a második Curiatiust is megölte. Most már egyenlő hadiszerencsével küzdhetett egymás ellen a két életben maradott, de esély és erő dolgában nem voltak egyformák: az egyik fegyvertől meg nem sebezve, kettős győzelme után elszántan kezdett bele a harmadik küzdelembe; a másik sebétől megfáradva, futástól kimerülve csak vonszolta magát, már-már legyőzetve attól, hogy két bátyját a szeme láttára mészárolták le, így aztán könnyű áldozata lesz győztes ellenfelének. Ez már nem is volt párviadal. A római ujjongva kiált föl: „Kettőt áldoztam föl halott testvéreim szellemének: a harmadikat mint e háború okozóját áldozom föl, hogy Róma uralkodjék Alba fölött.” Ezzel az albainak, aki fegyverét is alig bírta tartani, átdöfi a torkát kardjával, majd a földön fekvő holttestet megfosztja fegyvereitől.
A rómaiak ujjongva és lelkesedéssel fogadják Horatiust. S örömük annál is inkább magasra csapott, mert előzőleg oly reménytelen volt a helyzetük. Aztán hozzálátnak, hogy – nem egyforma lelkiállapotban – eltemessék halottaikat; az egyik nép hatalomban gyarapodva, a másik ellenfele hatalmának alávetve. (A sírok ott állnak ma is, ahol ki-ki elesett – a két római szinte azonos helyen, Alba közelében, a három albai Róma irányában, de különböző helyeken, úgy, amint harcoltak.)
26. Mielőtt széjjelszélednének, Mettius a szerződés értelmében megkérdezi Tullustól, hogy van-e valami parancsa. Az pedig meghagyja, hogy tartsa fegyverben az ifjúságot, hátha szüksége lesz még szolgálataikra, ha kitör a háború Veiivel. A két hadsereget tehát hazavezették. Az élen Horatius haladt, maga előtt tartva háromszoros fegyverzsákmányát. Ennek a Horatiusnak hajadon húga, az egyik Curiatius jegyese, a Porta Capenánál bátyja elé ment; amikor fölismerte bátyja vállán jegyesének harci köpenyét, melyet maga varrt neki, kibontotta haját, és zokogva kiáltozta holt kedvese nevét. Felindul a kevély ifjú, hogy húga az ő diadala és a nép általános öröme közepette ennyire siránkozik. Kardot ránt, és szitkozódva keresztülszúrja a lányt: „Menj hát – kiáltja – nem ide illő szerelmeddel a jegyesed után, aki – nem törődve bátyáiddal, a holtakkal és az élővel – elfeledkeztél hazádról. Így járjon valahány római nő, aki az ellenséget meggyászolja.” Szörnyű bűntett volt ez mind az atyák, mind a nép szemében, de vétke súlyát enyhítette most szerzett érdeme. Mégis törvénybe idézték a király elé. A király, nem akarván vállalni a felelősséget a leverő és népszerűtlen ítéletért s a belőle következő kivégzésért, népgyűlést hívott össze, ahol kijelentette: „A törvény értelmében duumvireket nevezek ki, hogy gyilkosság bűntette miatt ítélkezzenek Horatius fölött.” A törvény szövege rettentő volt: „Gyilkosság ügyében duumvirek ítélkezzenek; ha a duumvirek ítéletével szemben a vádlott föllebbez, a föllebbezést meg kell vitatni, s ha a duumvireknek volt igazuk, a vádlott fejét fedjék el, kötözzék szégyenfához, és a városfalakon belül vagy akár a falakon kívül vesszőzzék halálra.” E törvény értelmében duumvireket választottak, s ezek, ha már volt ilyen törvény, úgy gondolták, nem menthetik föl Horatiust, még ha ártatlan is; el is ítélték, és akkor egyikük így szólt: „Publius Horatius, én téged gyilkosság bűntette miatt elítéllek. Menj, lictor, kötözd össze a kezét.” Odalépett a lictor, és összekötötte a kezét. Ekkor Horatius, a törvényt bölcsen értelmező Tullus tanácsára, azt mondta: „Föllebbezek.” Így föllebbezését a népgyűlésen vitatták meg. Az emberek állásfoglalását a tárgyaláson főképpen a vádlott apjának, P. Horatiusnak a szavai befolyásolták, aki kijelentette, hogy leánya jogosan lelte halálát; ha nem így történik a dolog, atyai jogánál fogva fiát büntette volna meg. Majd azt kérte, hogy őt, akit még kevéssel ezelőtt kiváló gyermekek körében látták, ne fosszák meg utolsó fiától. Eközben az öreg, fiát átkarolva, azon a helyen, melyet ma is a Horatiusokról neveznek pila Horatiának, a Curiatiusoktól elragadott zsákmányra mutatott, és ezt mondta: „Végig tudnátok-e nézni, polgárok, hogy ennek az embernek, akit az imént zsákmánnyal ékesen s a győztest megillető ünneplés közepette láttatok hazatérni, most nyakát kétágú villába szorítják, majd megvesszőzik és halálra kínozzák? Ily szörnyű látványt az albaiak szeme is aligha bírna el. Menj csak, lictor, kötözd meg azt a kezet, mely csak imént szerezte meg a hatalmat a római népnek! Menj és född el a fejét e Város-szabadítónak; kötözd a szégyenfához; vesszőzd meg akár a városfalakon belül, ellenfeleitől megszerzett harci fölszerelése és hadizsákmánya halmánál, akár túl a Város falain, a Curiatiusok sírdombjai között. Mert ugyan hová is vezethetnéd el ezt az ifjút, ahol harci dicsősége ne védené meg az efféle büntetés hallatlan gyalázatától ?” A nép nem volt képes közönnyel nézni sem az atya könnyeit, sem a fiú minden veszedelemben rendíthetetlen nyugalmát; fölmentették hát inkább csodálatos bátorsága, semmint ügyének igazsága miatt. És hogy a nyilvánvaló gyilkosság miatt valamiképpen mégis vezekeljen, meghagyták az apának, hogy fia vétkéért közpénzen rendezzen kiengesztelő szertartást. Ő azután bemutatott néhány engesztelő áldozatot, mely később hagyományossá vált a Horatius nemzetség körében, majd keresztbe fektetett az úton egy gerendát, és mintegy iga alatt, fejét elfödve, áthajtotta rajta a fiát. Ez a gerenda helyreállítva mai napig fönnáll: a Nővér Gerendája a neve. Horatiának azon a helyen, ahol a karddöfés érte, négyszögletes sziklából síremléket emeltek.
Muraközy Gyula fordítása
Livius: A római nép története a Város alapításától I, 32–33.
32. … Mindamellett, mint ahogy Numa a békeidők vallásos gyakorlatát szabályozta, akként kívánta ő a háborús szertartásokat megalapozni, hogy a háborúkat ne csak megvívják, hanem valamely szertartás alapján meg is üzenjék. Az aequiculus ősrégi néptől másolta le a ma a fetialisok által gyakorolt jogszokást, amelynek alapján a hadüzenő fél elégtételt követel. Mikor a követ elérkezik annak a népnek a határaihoz, amelytől elégtételt követel, fejét gyapjúszalaggal övezve így szól:
„Halljad, Iuppiter, halljátok ti, ilyen és ilyen népnek – s itt megnevezi, hogy melyiknek – határai, és te is halld meg, jog. Én a római nép hivatalos követe vagyok; igazságos és szent megbízatással érkezem, adjatok hitelt szavaimnak.” Majd előadja a követeléseket. Azután tanúnak idézi Iuppitert: „Én ha ezeket az embereket és tárgyakat igazságtalanul és bűnös módon követelem vissza, ne engedd, hogy hazámba valaha is visszatérhessek.” A követ néhány szó és az esküminta csekély változtatásával megismétli ezt a szöveget a határ átlépésekor, az első ember előtt, aki szemközt jön vele, majd belépve a városkapun, végül amikor a forumra érkezik. Ha nem adják meg, amit követel, harminchárom nap elteltével – ennyit ír elő a szent törvény – ekképpen üzen hadat: „Halljad, Iuppiter, és te is, Ianus Quirinus, halljátok valamennyien, ti égi, földi és alvilági istenek ! Tanúnak idézlek benneteket, hogy ez a nép – és megnevezi, hogy melyik – igazságtalan, és nem teljesíti törvényes kötelességét. De ezekben az ügyekben majd kikérjük otthon az öregek tanácsát, hogy mi módon szerezzünk érvényt jogainknak.” Ezzel a követ tanácskozás végett viszszatér Rómába. A király ezután nyomban ily szavakkal kér tanácsot az atyáktól: „Ezekről a dolgokról, pörös ügyekről és panaszokról, amelyekről a Quirisek római népének pater patratusa tárgyalt a régi latin nép pater patratusával és a régi latin emberekkel, amely dolgokat, pörös ügyeket, panaszokat se meg nem oldják, se meg nem váltják, holott megoldani és megváltani kötelességük volna, mondd – szól ahhoz, akinek véleményét elsőként kikéri –, miként vélekedel?” Mire amaz így felel: „Tiszta és szent háborúval kell megszereznünk, ami jár. Így gondolom, ezt javaslom.” Majd sorra megkérdeztek mindenkit; és ha a jelenvoltak többsége egyetértett, eldöntötték a háború ügyét. Ekkor a fetialis egy vashegyű vagy keményre égetett dárdát visz az illető nép határaihoz, és ott nem kevesebb, mint három felnőtt férfiember jelenlétében azt mondja:
„Mivel a régi latinok népei és a régi latin emberek a Quirisek római népe ellen cselekedtek, és mivel a Quirisek római népe háborút rendel el a régi latinok ellen, és a Quirisek római népének senatusa elhatározta, helyeselte és megszavazta a háborút a régi latinok népe ellen, ezért a római nép és én a régi latin népeknek és a régi latin embereknek hadat üzenek, és ellenük háborút kezdek.” Amint ezt elmondta, átdobta a dárdát a határon. Ily módon követeltek elégtételt a latinoktól, és üzenték meg a háborút, és ezt a szokást átvette az utókor is.
33. Ancus ezután a vallásos ügyeket a flamenek és más papok gondjaira bízta, és újonnan sorozott hadseregével elindult, és támadással elfoglalta Politoriumot, a latinok városát, s követvén a régebbi királyok szokását, akik befogadták az állam határai közé az ellenséget, és vele Róma hatalmát gyarapították, az egész lakosságot átköltöztette Rómába. …
Muraközy Gyula fordítása
Livius: A római nép története a Város alapításától I, 36.
36. … Rómában rémület uralkodott; eleinte kétséges volt a győzelem, és mindkét részről nagy veszteséggel folyt a harc. Később az ellenség csapatai visszavonultak táborukba, és időt engedtek a rómaiaknak, hogy erejüket összeszedve, újrakezdjék a csatát. Tarquinius pedig, fölismerve, hogy seregéből elsősorban a lovasság hiányzik, elrendelte, hogy a Ramnes, Tities és Luceres nevű lovasszázadok mellé, amelyeket még maga Romulus szervezett, újakat állítsanak fel, s ezeket, maradandó megkülönböztetésül, saját magáról nevezte el. Mivel annak idején Romulus e rendelkezése előtt jóslatot kért, Attus Navius, az akkori idők hírneves augurja kijelentette, hogy a madarak kedvező jelzése nélkül sem a régi szokásokon változtatni, sem újakat bevezetni nem lehet. Haragra gerjedt ettől a király, és gúnyt űzve – úgy mondják – az augur tudományából, így szólt: „Rajta hát, te szent ember, kérj jóslatot, hogy megtörténhet-e az, amit én most fejemben forgatok?” A jós, megkérdezvén a madarakat, annyit szólt csupán, hogy bizony megtörténhet. „Nekem pedig – mondta a király – az járt az eszemben, hogy te majd egy borotva pengéjével kettészelsz egy köszörűkövet. Nosza, fogd csak, és vidd véghez, ha egyszer a madaraid ezt lehetségesnek jövendölik.” A jós pedig – állítólag – habozás nélkül kettészelte a követ. Attus födött fejű szobra ott állt valamikor a történet színhelyén, közvetlenül a Comitium lépcsői mellett, a Curiától balra; a köszörűkövet is ott helyezték el – mint mondják – emlékeztetőül e csodás eseményre, az utókor számára. Az biztos, hogy a madárjóslatoknak és a madárjósok papi személyzetének annyira megnövekedett a becsülete, hogy azontúl akár háború volt, akár béke, semmi sem történhetett, amíg jóslatot nem kértek; a népgyűléseket, a katonai sorozásokat, a legfontosabb államügyeket elhalasztották, ha a madarak kedvezőtlen előjeleket küldtek. …
Muraközy Gyula fordítása
Livius: A római nép története a Város alapításától I, 44.
44. … A pomerium, ha a szó puszta jelentését tekintjük, annyit jelent, mint „postmoerium”: tulajdonképpen inkább „circamoerium” (a fal két oldalán húzódó sáv). Az etruszkok hajdanában azokat a területeket, amelyeken falakat akartak építeni, jóslatokat kérve és mindkét oldalról biztos határokat kijelölve, szabadnak nyilvánították, valahányszor új várost alapítottak, mégpedig úgy, hogy befelé se állhassanak épületek – nem úgy, mint manapság –, és a külső oldalon is maradjon egy emberi művelés nélkül hagyott földsáv. Ezt a keskeny területet, amelyen lakni is, szántani-vetni is tilos volt, pomeriumnak hívták a rómaiak, nemcsak mert a városfal mögött feküdt, hanem azért is, mert a fal is mögötte húzódott; és valahányszor a népesség növekedésével kijjebb kellett tolni a falakat, egyszersmind a megszentelt határokat is kiszélesítették.
Muraközy Gyula fordítása
Livius: A római nép története a Város alapításától I, 45.
45. A Város területének növekedésével lakossága is megnőtt. Servius, amikor a háború és béke követelményeinek megfelelően mindent megszervezett, arra törekedett, hogy Róma hatalmát ne mindig csak fegyveres erővel, hanem bölcs belátással is gyarapítsa, s a Várost valamelyest ékesebbé is tegye. Már akkor messze földön híres volt az ephesusi Diana szentélye; úgy hírlett, hogy az asiai városállamok közösen épitették. Servius dicsérte egyetértésüket és közös isteneiket az előkelőbb latinok előtt, akikkel tudatos gonddal ápolta hivatalosan és magánemberként egyaránt a szívélyes vendégbaráti kapcsolatot. Folytonfolyvást ismételgette szavait, és elérte, hogy a latinok a római néppel közösen templomot emeltek Dianának Rómában. Ezzel elismerték Róma felsőbbségét, ebből azonban később gyakran támadt háború. Úgy látszott, hogy a latinokat, annyi sikertelen fegyveres lázadás után, ez a kérdés egyáltalán nem foglalkoztatja, és akkor mégis akadt egy sabin férfi, aki elérkezettnek látta az alkalmat, hogy a maga terve alapján visszaszerezze a hatalmat. Az egyik sabin gazda házában világra jött egy csodálatosan nagy és szép üsző; két szarva századokon keresztül Diana templomának csarnokában függött ez esemény emlékezetére. A dolgot csodának tekintették, mint ahogy az is volt; s a jósok azt jövendölték, hogy amely város polgára Dianának áldozza az üszőt, azé lesz a hatalom. Ez a mendemonda eljutott a Diana-szentély elöljárójának a fülébe is; a sabin gazda pedig az első napon, amely áldozat bemutatására alkalmasnak mutatkozott, behajtotta az üszőt Rómába, Diana templomához, és ott az oltár előtt fölajánlotta az istennőnek. A római pap felfigyelt a hírből már ismert jószág hatalmas termetére, és jól emlékezvén a jóslatra, így szólt a sabinhoz: „Hogyan gondolod ezt, jó idegen ? Tisztátalanul mutatnál be áldozatot Dianának? Előbb élő vízben kell megmártanod magadat. Amott, a völgy mélyén folyik a Tiberis.” Az idegen tisztelte a vallást, s hogy a jóslat szerint való eredmény bekövetkezzék, mindent a szabálynak megfelelően akart elvégezni; nyomban lement hát a Tiberishez; eközben a római föláldozta az üszőt Dianának, a király és a polgárság nagy örömére.
Muraközy Gyula fordítása
Livius: A római nép története a Város alapításától I, 55–56.
55. Tarquinius, mihelyt hatalmába kerítette Gabiit, békét kötött az aequusok népével, és megújította a szövetséget az etruszkokkal. Ezután a Rómában folyó munkálatokra fordította figyelmét; közöttük is elsőnek a Tarpeii-sziklán lévő Iuppiter-templomra, melyet uralma és neve emlékműveként akart az utókorra hagyni, s emlékeztetőül, hogy amit a két Tarquinius közül az apa felajánlott, a fiú megvalósította. És hogy a területen ne maradjon más kegyhely, hanem teljes egészében Iuppiter itt épülő templomához tartozzon, elrendelte, hogy szüntessék meg szent jellegét annak a néhány szentélynek és oltárnak, amelyeket Tatius király a Romulus ellen vívott csata válságos perceiben ajánlott fel, s amelyeket később fölszenteltek és fölavattak. Az építkezés alapozási munkálatainak kezdetén, mint mondják, az istenek maguk is szükségesnek érezték, hogy a hatalom nagyságára utaló jelet küldjenek: a madarak ugyanis valamennyi kegyeleti hely fölszentelésének megszüntetésére kedvező jelt adtak, csupán Terminus berke szent jellegének megszüntetését nem helyeselték; ezt az előjelet és jóslatot úgy fogták föl, hogy Terminus nem mozdul el a helyéről, az istenek közül egyedül ő nem távolítható el a neki szentelt területről – ez az állam megállapodott helyzetét, biztonságát jelenti. A maradandóságot hirdető jóslat vétele után újabb csodajel következett, amely a hatalom nagyságát jövendölte meg. Azt mondják, a templom alapozása közben kiástak egy emberi fejet, melynek orcája épen maradt. Ez a jelenség kétségtelenül arra utalt, hogy itt lesz a hatalom fellegvára és a világ feje. Ilyen értelemben nyilatkoztak a jósok, nemcsak a városbeliek, hanem azok is, akiket a dolog megtárgyalása végett Etruriából idehívattak.
A királyt mindez a kiadások növelésére ösztönözte; a pometiai zsákmánynak az építkezés teljes költségét fedeznie kellett volna, de alig futotta belőle az alapozáshoz szükséges összegre. Ami engem illet, én inkább hiszek az idősebbik Fabiusnak, aki mellesleg régebben is élt, s aki szerint a zsákmány csupán negyven talentum volt, mint Pisónak, aki negyvenezer font e célra félrerakott ezüstről ír. Hiszen akkoriban senki sem remélhetett egyetlen város megsarcolásából akkora összeget, amely bármelyik mai nagyszerű építkezésünk alapozási költségeit is meghaladná.
56. Tarquinius most már a templom fölépítésére fordította teljes figyelmét, Etruriából mindenfelől kézműveseket hozatott, s az építkezéshez nemcsak az állam pénzét, hanem a nép munkáját is igénybe vette. Ez önmagában sem volt csekélység, s hozzá még a katonai szolgálat terhét is viselniük kellett, mindamellett a nép nem zúgolódott, hogy tulajdon kezével kellett templomot építenie; nem úgy, mint később, amikor egyéb, nem oly látványos, de annál fáradságosabb munkákhoz vezényelték ki, így: a Circus padsorainak alapozásához, vagy a Cloaca Maxima föld alatt ásandó csatornahálózatához, melyet az egész Város szemetének gyűjtőhelyéül szántak. Két akkora mű volt ez, mellyel nagyszerű új építményeink is aligha vetekedhetnek. Effajta munkálatokkal foglalkoztatta Tarquinius a népet, mivel az volt a véleménye, hogy a nép, ha nem foglalkoztatják, csak terhet jelent az államnak. Másrészt telepesek kiküldésével ki akarta terjeszteni birodalma határait. Telepeseket küldött tehát Signiába és Circeiibe, hogy e két város a szárazföld és a tenger felől Róma védőbástyája legyen.
Miközben e szorgos munka folyt, rémítő jósjel tűnt fel: az egyik faoszlopból kígyó siklott le, s a királyi palotában nagy zűrzavart, rémületet keltett; a király szívét hirtelenében nem a félelem járta át, inkább a balsejtelem szorongatta. Ezért, noha az államra vonatkozó csodajelek megfejtéséhez általában etruszk jósokat hívattak, most, hogy ez a jelenség láthatóan a királyi háznak szólt, megrémült, és elhatározta, hogy elküld Delphibe, a világ leghíresebb jósdájába. A jóshely válaszát senki másra nem merészelte rábízni, csak két fiára – elküldte hát őket az akkoriban még ismeretlen földeken és még annál is ismeretlenebb tengereken át Görögországba. Titus és Arruns útnak is indult; kísérőül adták melléjük L. Iunius Brutust, a király húgának, Tarquiniának a fiát. Ez az ifjú teljesen más egyéniség volt, mint amilyennek mutatta magát. Amikor ugyanis értesült róla, hogy nagybátyja az állam vezető embereit, köztük az ő testvérbátyját is meggyilkoltatta, nem akart személyével félelmet, vagyonával pedig irigységet kelteni a királyban, és elhatározta, hogy mivel a törvény védelmére hiába számít, a megvetésben keres biztonságot. Ezért szántszándékkal együgyűnek tettette magát, és eltűrte, hogy a király mindenétől megrabolja, sőt még akkor sem tiltakozott, amikor ráragasztották a Brutus melléknevet – e név leple alatt várakozott ez a nagy lélek, a római nép szabadítója, míg elérkezett az ideje. Őt vitték tehát magukkal a Tarquiniusok Delphibe, inkább udvari bolondnak, semmint kísérőjüknek. Azt mondják, Brutus aranypálcát rejtett egy kivájt somfa bot burkába, s azt vitte ajándékba Apollónak tulajdon jelleme jelképeként. Amikor odaérkeztek, és teljesítették apjuk megbízatását, a két Tarquiniust elfogta a vágy, hogy megtudakolják, melyikükre száll majd Róma királysága. A barlang mélyéről állítólag ez a válasz érkezett : „Róma fölött a legfőbb hatalom azé lesz, aki közületek, ifjak, elsőnek csókolja meg az anyját.” A két Tarquinius, hogy a Rómában maradt Sextus tudomást ne szerezzen a válaszról, s ne pályázhasson a hatalomra, megparancsolja, hogy mindenáron hallgatni kell a dologról. Maguk között pedig sorsot húznak, hogy Rómába visszatérve melyikük csókolja meg előbb az anyját, Brutus másképpen értelmezte a Pythia válaszát; úgy tett, mintha megcsúszott volna, elesett, és megcsókolta a földet, hiszen az valamennyi halandónak közös édesanyja. Majd visszatértek Rómába, ahol teljes erővel folyt a háborús készülődés a rutulusok ellen.
Muraközy Gyula fordítása
Livius: A római nép története a Város alapításától II, 2.
2. Ezután a vallási ügyekkel kezdtek foglalkozni, és mert egynémely állami szertartásokat maguk a királyok végeztek, hogy a királyt sehol vissza ne kívánják, úgynevezett „áldozókirály”-t választanak. Ezt a papi tisztséget a pontifexnek rendelik alá, hogy a névvel együtt járó tisztség kárára ne váljon a szabadságnak, mert az volt az idő tájt a legfőbb gond. …
Muraközy Gyula fordítása
Livius: A római nép története a Város alapításától III, 7–8.
7. … Rómában a járvány semmivel sem okozott csekélyebb pusztítást, mint a szövetségesek soraiban a fegyver. Meghal a consul is, aki tiszttársát túlélte; meghalt több nevezetes ember, Marcius Valerius és T. Verginius Rutulus, a két augur, Ser. Sulpicius, a curiák főpapja; a dühöngő járvány városszerte pusztít a kevéssé ismert nevű polgárok között; a senatus, mivel emberi segítség már nem remélhető, arra biztatja a népet, hogy forduljon az istenekhez; elrendeli, hogy feleségével és gyermekeivel mindenki járuljon könyörögve az istenek elé és imádkozzon a békéért. Az emberek a maguk bajától indíttatva, egyszersmind eleget téve a hivatalos felszólításnak, valamennyi kegyhelyet megtöltik; mindenfelé földre borulnak az anyák, hajukkal a templom padozatát söpörve, úgy könyörögnek a haragvó istenek kegyelméért, hogy vessenek véget a járványnak.
8. Lassanként azután – vagy meghallgatták az istenek a könyörgést, vagy elmúlt az esztendő járványhozó szakasza – gyógyulni kezdtek a betegségtől meggyötört testek.
Muraközy Gyula fordítása
Livius: A római nép története a Város alapításától V, 13.5–8.
13. … A kemény télre – vagy mert a szélsőséges időjárás hirtelen ellenkezőjére fordult, vagy más okból – dögvészes, minden élőre ártalmas nyár következett. Minthogy a járványra nem volt orvosság, s nem látták sem okát, sem végét, senatusi határozatra a Sibylla-könyvekhez fordultak. Az áldozatok lebonyolítására kijelölt duumvirek ekkor rendeztek először lakomát az isteneknek, nyolc napon át vendégelték három, az akkori viszonyokhoz képest legpazarabbul megterített asztalnál Apollót, Latonát, Dianát, Herculest, Mercuriust és Neptunust. Az áldozati ünnepet magánszemélyek is megtartották, városszerte tárva-nyitva voltak a kapuk, s kivétel nélkül mindenkinek minden rendelkezésére állt. Egyaránt vendégül láttak ismerőst és ismeretlent, az ellenséggel is szívélyesen és nyájasan elbeszélgettek, megszűnt minden per, civódás; e napokban a foglyokról is levették a bilincset, majd lelkiismeret-furdalással tették vissza rájuk, ha az istenek egyszer már ilyen kegyben részesítették őket.
Muraközy Gyula fordítása
Livius: A római nép története a Város alapításától V, 15–17.
15. Közben sok csodajelről érkezett híradás, de a legtöbbet – minthogy legfeljebb egy-egy személy tanúskodott róluk -lekicsinyelték, és mivel állt a háború az etruszkokkal, nem is volt jóspap, aki a jeleket értelmezze. Egy dolog azonban mindenkinek gondot okozott: az albai erdőben lévő tó, bár sem eső, sem más ok nem volt rá, csodásnak mondható módon szokatlanul megduzzadt. Követeket küldtek Delphoiba, megtudakolni, milyen isteni kinyilatkozás rejlik e csoda mögött. De a sors a szomszédból küldött jóst. Egy veiibeli öreg, amikor az őrhelyek és őrállomások között elhaladva a római és etruszk katonák kicsúfolták, látnoki hangon kijelentette: a rómaiak sose foglalják el Veiit, míg le nem csapolják az albai tó vizét. Erre a szerintük vaktában odavetett kijelentésre eleinte nem is hederítettek a rómaiak, de később, beszélgetés közben, vissza-visszatértek rá. Végül is valamelyik őr megkérdezte az egyik arra járó városbelitől – mert a hosszú háború folyamán néha szóba elegyedtek –, ki az, aki az albai tóról ilyen homályos kijelentéseket tett? Arra a feleletre, hogy egy jós, a vallási ügyekben némileg jártas katona – azzal az ürüggyel, hogy ha ő is érdemesnek tartja, a személyére vonatkozó csodajel ügyében szeretné tanácsát kérni – kicsalta a jóst egy beszélgetésre. Mindketten fegyvertelenek voltak, és gyanútlanul eléggé eltávolodtak övéiktől; ekkor a tagbaszakadt római megragadta, s hiába kiáltoztak fenyegetőzve a veiibeliek, seregéhez vonszolta a tehetetlen öreget. Előbb a fővezérhez vezették, majd Rómába küldték a senatus elé. Arra a kérdésre, mit jelent az albai tóról szóló jóslata, azt felelte: nyilván megharagudtak az istenek Veii népére azon a napon, mikor azt sugallták neki, hogy elárulja a hazájára leselkedő végzetes veszedelmet. Most már nem teheti ki nem mondottá azt, amit akkor isteni ihlettől eltelve megjósolt, s ha elhallgatja, amit a halhatatlan istenek ki akarnak nyilvánítani, talán éppen úgy magára vonja átkukat, mint ha kimondja, amit titokban akarnak tartani. Szóval azt a hagyományt őrzik a sorskönyvek és az etruszkok jóstudománya, hogy ha egyszer az albai tó megárad, és a rómaiak megfelelő módon levezetik, akkor megadatik nekik a veiibeliek felett való győzelem, de míg ez meg nem történik, az istenek nem pártolnak el Veii bástyáitól. Az atyák azonban, túl jelentéktelennek és megbízhatatlannak vélvén őt, nem hallgattak tanácsára, és úgy döntöttek: ilyen fontos ügyben meg kell várni a követeket a püthói jósda válaszával.
16. … A többi háború, kiváltképp a Veii ellen vívott, kétes eredménnyel folyt. A rómaiak, elvesztvén hitüket az emberi segítségben, már a végzet, az istenek felé tekingettek, mikor megérkeztek Delphoiből a követek, s meghozták a jósdának az elfogott jós válaszával teljesen megegyező üzenetét. „Római, ne hagyd, hogy felgyűljön a víz az albai tóban, ne hagyd, hogy saját medrében fusson a tengerbe; öntözd vele földjeidet, csatornákon szétvezetve tüntesd el; azután szorongasd bátran az ellenséges falakat; s gondolj rá, hogy a sok éven át ostromolt város felett a most feltárt végzet segítségével győzni fogsz. A háborút diadallal befejezve küldj bőséges ajándékot templomomba, s újítsd fel és a hagyomány szerint üld meg a feledésbe ment hazai áldozati ünnepeket."
17. Nagyon megnőtt erre az elfogott jós tekintélye; Cornelius és Postumius katonai tribunusok vele tanácskoztak meg, milyen engesztelést kíván az albai csodajel, s miként illő kibékíteni az isteneket. Végül rájöttek, miféle szertartások elhanyagolása és milyen áldozati ünnep elmaradása miatt neheztelnek az istenek: nyilvánvalóan azért, mert a tisztségviselők megválasztásánál vétkes mulasztás történt, nem tartották meg a Latin Ünnepeket, s az albai hegyen sem mutattak be illő módon áldozatot. Egy mód van a kiengesztelésre: a katonai tribunusok mondjanak le tisztségükről, ismételjék meg újra az előzetes jósjelkérést, s vezessenek be interregnumot. Mindez, a senatus határozatára, meg is történt.
Muraközy Gyula fordítása
Livius: A római nép története a Város alapításától V, 21.1–7.
21. Roppant tömeg kerekedett fel és töltötte meg a tábort. Ekkor a dictator jósjelet kért, majd előlépett, és fegyverbe szólította a sereget. „Püthói Apollo – fohászkodott –, a te isteni hatalmad vezetésével indulok Veii elpusztítására, neked ajánlom fel a zsákmány tizedrészét. Hozzád is könyörgök, Iuno királynő, aki most még Veiit oltalmazod. Jöjj velünk, ha győztünk, a mi városunkba, amely rövidesen a tied is lesz, s ahol hozzád méltó templom fog állni." E fohászkodás után számbeli fölényben lévő seregével megrohanta a város minden pontját, hogy elterelje a figyelmet az alagút felől fenyegető veszélyről. A veiibeliek nem is sejtették, hogy már saját jósaik is elárulták, és az idegen jósdák is kiszolgáltatták őket, hogy isteneiknek mások már felajánlották a hadizsákmány egy részét, s a többi isten is, akit fogadalmakkal eltántorítottak a várostól, az ellenség templomaiban néz új lakóhely után; nem is gyanították, hogy ez az utolsó napjuk, s hogy a falak alatt vezető alagúton át a fellegvár megtelt katonákkal. Fegyveresen a falakra rohannak, csodálkoznak, hogy a rómaiak, akik közül napok óta egy sem mozdult ki az őrállásból, miért rohamozzák meg olyan meggondolatlanul a falakat, mintha hirtelen őrület vett volna rajtuk erőt.
Muraközy Gyula fordítása
Livius: A római nép története a Város alapításától V, 32.6–7.
32. … Ugyanebben az évben a plebeius származású M. Caedicius jelentette a tribunusoknak, hogy a Nova Vián, ahol most Vesta temploma felett kis szentély áll, az éjszaka csendjében emberfelettinek tűnő hang szólította meg, és ráparancsolt, jelentse a tribunusoknak, hogy közelednek a gallusok. Ilyen alacsonyrendű személy bejelentését természetesen nem vették figyelembe, egyébként is nagyon távoli s ezért eléggé ismeretlen népről volt szó. A sors végzéséből nemcsak az isteni intésre nem hederítettek, míg a végzet fejük fölött nem lebegett, de az emberi segítség egyetlen lehetőségét, M. Furiust is eltávolították a Városból.
Muraközy Gyula fordítása
Livius: A római nép története a Város alapításától V, 50.5.
50. … Egy másik indítvány szerint engesztelő szertartást kell rendezni az éjszakai hangnak, amely a gallus háború előtt megjósolta a vereséget, de nem ügyeltek rá: elhatározták, hogy a Nova Vián Aius Locutius tiszteletére templomot építenek. …
Muraközy Gyula fordítása
Livius: A római nép története a Város alapításától V, 52–53.
52. Látjátok, mily roppant jelentősége van az emberi dolgokban az istenek tiszteletének vagy mellőzésének, mégsem veszitek észre, polgárok, hogy bár csak az imént menekültünk meg egy korábbi vétek és vereség hajótöréséből, máris új szentségtelen bűnre készülünk. Itt van Városunk: az istenek megkérdezése és jóváhagyása után alapítottuk, nincs benne egyetlen zug, amelynek ne volna meg a maga szertartása és istene; minden ünnepi áldozatunknak is megvan nemcsak a kijelölt napja, de a kijelölt helye is. S ti, polgárok, mégis el akarjátok hagyni mindezeket az isteneket, az állam és a család isteneit egyaránt! Mily kevéssé illik szándékotok ahhoz a példához, amellyel nemrég, az ostrom idején, szolgált C. Fabius, az a nagyszerű ifjú, aki – az ellenségnek a tietekénél nem kisebb bámulatára – a gallusok dárdái között leereszkedett a fellegvárból, hogy a Quirinus-dombon bemutathassa a Fabiusok hagyományos áldozatát. Vagy csupán a nemzetségi áldozatot nem akarjátok még a háborúban sem elmulasztani, de az állam ünnepeit s Róma isteneinek tiszteletét még békében is el óhajtjátok hanyagolni? S a pontifexek és flamenek hanyagabbul tarthatják meg az állami ünnepet, mint egy magánember a nemzetség szokásos áldozatát?
Azt vethetné ellene valaki: »Veiiben is megüljük majd ünnepeinket, vagy ideküldjük papjainkat az ünnepek megtartására.« Egyik sem lehetséges a szertartások megsértése nélkül! Hogy ne soroljak fel név szerint minden szertartást és minden istent: vajon Iuppiter lakomáján elhelyezhetjük-e a vánkost máshol, mint a Capitoliumon? S minek említsem Vesta örök tüzét vagy képmását, amelyet – hatalmunk zálogaként – templomában őrzünk? Vagy szent pajzsaitokat, Mars Gradivus és Quirinus atyánk? S ti itt akarjátok hagyni, a szentségtelenné váló földön, ezeket a szentségeket, amelyek egyidősek Városunkkal, sőt némelyik még nála is ősibb? S gondoljátok csak meg, mi a különbség köztünk és őseink között? Hagyományuk arra kötelez, hogy az albai hegyen és Lavináimban mutassunk be bizonyos áldozatokat. S ha vallási aggályaik voltak, meghonosíthatják-e Rómában ellenséges városok vallásos szokásait, vajon átvihetjük-e az ellenséges városba, Veiibe a mi szertartásainkat anélkül, hogy bűnt követnénk el?
Nagyon kérlek, emlékezzetek csak, hányszor kell áldozatot megújítanunk, ha az ősi szertartásból – hanyagságból vagy véletlenül – valamit elhagyunk. Csak legutóbb is mi mentette meg az albai tónál feltűnt csodajel után a veii háborúban már-már összeomló államot, ha nem az áldozatok megújítása és a jóslatkérések megismétlése? Sőt, miközben ősi vallási hagyományainkat ápoltuk, idegen isteneket is behoztunk Rómába, és újakat is meghonosítottunk. Iuno királynőt nemrég költöztettük át Veiiből az Aventinusra, s mily nagyszerűvé és feledhetetlenné tette temploma felszentelésének napját a matrónák példátlan buzgósága! Templomot építtetünk a Nova vián Aius Locutius tiszteletére, mert meghallotta az égi hangot! Az ünnepségek számát a Capitoliumi Játékokkal gyarapítottuk, s megrendezésükre, a senatus javaslatára, egy új testületet szerveztünk. Miért kellett mindebből egyet is magunkra vállalnunk, ha a gallusokkal együtt mi is el akarjuk hagyni Róma városát, és az ostrom hosszú hónapjai alatt nem saját akaratunkból maradtunk a Capitoliumon, hanem csupán az ellenségtől való félelem tartóztatott bennünket?
Szertartásokról beszélek és templomokról; s végezetül mit mondjak a papokról? Nem döbbentek-e rá, mekkora szentségtörés elkövetésére készültök? Hisz a Vesta-szüzeknek ez a föld egyedül lehetséges lakóhelye, ahonnan, ha csak nem foglalják el a Várost, soha nem távozhatnak. Iuppiter papja bűnt követ el, ha csupán egy éjszakát is a Városon kívül tölt. Rómaiból veii papokká akarjátok változtatni őket? Hát, Vesta, téged is elhagynak papnőid? S a flamen, mert idegenben lakik, minden egyes éjszaka miatt ily szörnyű bűnnel terhelje magát és az államot?
S a többi állami ügyet, amit, az istenek megkérdezése után, mind a falon belül szoktunk lebonyolítani, miféle feledésnek, miféle nemtörődömségnek dobjuk oda? Hol tarthatjuk meg – az istenek megkérdezése után –, ha nem a szokott helyen a curiák gyűlését, amely a katonai ügyekben dönt, s a centuriákét, ahol a consulokat és a katonai tribunusokat választjátok? Ezeket is átvigyük Veiibe? Vagy a nép a gyűlés napjára óriási nehézségekkel jöjjön össze itt, ebben az istenektől és emberektől elhagyatott Városban?
53. Hiszen nyilvánvaló, hogy ha már minden szentségtelenné válik, akkor semmiféle kiengesztelés nem használ. Ám azt is mondhatnók: maga a helyzet is kényszerít bennünket, hogy elhagyjuk a tűzvésztől és rombolástól elpusztított Várost, és átköltözzünk Veiibe, ahol minden teljes épségben megmaradt, s ne gyötörjük itt újjáépítéssel a szegény népet. Azt hiszem, polgárok, rájöttök, még ha nem is mutatnék rá, hogy ezt inkább mint kifogást és nem mint komoly érveket hozzák fel. Hiszen emlékeztek, hogy a gallusok ideérkezése, a magán- és középületek lerombolása előtt, mikor a Város még épségben állt, már beszéltünk erről, és sürgették, hogy költözzünk át Veiibe. Lássátok be, tribunusok, mennyire különbözik az én felfogásom a tiétektől. Ti azt gondoljátok, hogy akkor talán nem is volt lehetőség a kivonulásra, ám most mindenképpen rá kell szánnunk magunkat. Nekem, éppen ellenkezőleg – de ne csodálkozzatok, míg meg nem halljátok, miképpen gondolom –, ez a véleményem: régebben, mikor az egész Város sértetlenül állott, talán elmehettünk volna, de most, hogy romokban hever, nem szabad itthagynunk. Hiszen akkor elég okunk lett volna, hogy az elfoglalt városba átköltözzünk, mégpedig a ránk és utódainkra dicsőséget hozó győzelem. De ha most települünk át, ez számunkra nyomorúságot és gyalázatot, a gallusoknak dicsőséget jelent. Nem az lesz a látszat, hogy győztesen távozunk hazánkból, hanem az, hogy legyőzve elveszítettük, s megfutamodásunk az Aliánál, a Város megszállása, a Capitolium ostroma kényszerített bennünket arra, hogy elhagyjuk házi isteneinket, s kényszerűségből vándorolunk ki arról a helyről, amelyet képtelenek voltunk megvédeni. És hogy a gallusoknak volt elég erejük Róma elpusztítására, a rómaiaknak nyilvánvalóan nincs a felépítésére. Nem az van-e már csak hátra, hogy új csapatokkal jelenjenek meg – hisz ismeretes, mily hihetetlenül sokan vannak –, itt telepedjenek le az általuk elfoglalt és az általatok elhagyatott Városban, és ti ebbe beleegyezzetek? S ha nem is a gallusok, hát ősi ellenségeitek, az aequusok és volscusok is kedvet kaphatnak, hogy Rómába költözzenek, s ti akkor azt kívánnátok, hogy ők legyenek rómaiakká, ti pedig veiibeliekké? Vagy inkább azt óhajtjátok, hogy ez a hely mint pusztaság maradjon a tiétek, semhogy mint város legyen az ellenségé? Nem tudom, melyik lenne a nagyobb bűn. És készek vagytok elviselni ezt a szörnyűséget, ezt a gyalázatot, csupán mert restek vagytok a Várost újjáépíteni? S ha az egész Városban nem lehetne egyetlen kényelmesebb és nagyobb hajlékot sem építeni, mint alapítónk nevezetes kunyhója, még akkor is nem volna-e jobb pásztorok és parasztok módján saját szentségeink és isteneink társaságában kunyhókban lakni, mint együttesen kivándorolni? A mi őseink, jövevény pásztorok, e helyen, ahol csak erdők és mocsarak voltak, rövid idő alatt új várost építettek, mi pedig, noha a Capitolium és a vár sértetlen, s az istenek templomai is állnak, nem óhajtanánk felépíteni azt, amit elpusztított a tűzvész? S amit külön-külön megtennénk, ha saját házunk égne le, azt most a mindnyájunkat sújtó tűzvész után vonakodunk közösen megtenni?
Muraközy Gyula fordítása
Livius: A római nép története a Város alapításától VIII, 9.1–10.
9. A római consulok, harcba vonulás előtt, áldozatot mutattak be. Úgy mondják, Deciusnak megmutatta a jóspap, hogy a májnak a rómaiakra vonatkozó felén a „fej"-nek nevezett egyik lebeny hiányzik, mintha levágták volna. Egyébként az istenek kegyesen fogadták áldozatát. Manlius áldozata kiválóan sikerült.
– Minden rendben van – mondta Decius –, ha tiszttársam kedvező jósjeleket kapott!
Ezután, a hadsorokat a fentebb ismertetett rendben felállítva, megkezdték az ütközetet. Manlius vezényelte a jobb-, Decius a balszárnyat. Kezdetben mindkét fél egyforma lelkesedéssel küzdött, majd a jobbszárnyon a dárdások, nem tudván feltartóztatni a latinok előrenyomulását, a második vonalig hátráltak. A kavargásban Decius harsány hangon odakiáltotta M. Valeriusnak:
– Valerius, most van szükség az istenek segítségére! Felkérlek, mint a római nép főpapját, mondd el az imát, amelylyel legióinkért áldozatul felajánlhatom magamat.
A főpap ráparancsolt, vegye fel szegélyes togáját, burkolja be fejét, s kezét a toga alattállához emelve, s alába alá fektetett gerelyre rálépve, mondja el a következőket:
– Ianus, Iuppiter, Mars atyánk, Quirinus, Bellona, Larok, jövevény és hazai istenek, akiknek hatalmatok van rajtunk és ellenségeinken, s ti, halottak istenei! Azért esdek, azért könyörgök hozzátok, fogadjátok kegyesen felajánlásomat, adjatok erőt és győzelmet a quirisek római népének, sújtsátok félelemmel, rémülettel, halállal a quirisek római népének ellenségeit. E szavakkal kifejezett ígéretem szerint a quirisek római népéért, államáért, seregéért, legióiért, segédcsapataiért, magammal együtt felajánlom az alvilág isteneinek és a Földnek az ellenség legióit, segédcsapatait.
Muraközy Gyula fordítása
Livius: A római nép története a Város alapításától VIII, 10–11.
10. … Azt hiszem, helyénvaló itt megjegyeznem, hogy a consulnak, dictatornak, praetornak jogában áll – ha az ellenséges legiókat áldozatul fel akarja ajánlani –, hogy maga helyett – tetszése szerint – valamelyik besorozott legióban szolgáló polgárt ajánlja fel. Ha a felajánlott személy meghal, akkor rendben van a dolog, ha nem hal meg, akkor hét láb magas vagy ennél is nagyobb képmását el kell ásni, s engesztelésül állatot kell vágni fölötte. A helyhez, ahol a képmást elásták, nem közelíthet római tisztségviselő. Ám ha valamelyikük -mint Decius is tette – saját magát akarja feláldozni, de nem hal meg, az ilyen önmagát felajánló személy sem magáért, sem az államért nem mutathat be – szentségtörés nélkül – áldozatot. Ha Vulcanusnak vagy valamely más istennek akarja felajánlani fegyvereit, állatáldozat vagy más szertartás kíséretében megteheti. A dárda, amelyen a consul könyörgés közben állott, nem kerülhet az ellenség kezébe. Ha mégis odajut, Marsot disznó-bika-juh-áldozattal kell kiengesztelni.
11. Bár a hajdani szertartások és emberi szokások mind feledésbe mentek, minthogy a régi és itthoni szokásoknál mindent többre tartunk, ami új és külföldi, mégsem tartottam feleslegesnek, hogy ránk hagyományozott, annak idején használt nevükön említsem őket.
Muraközy Gyula fordítása
Livius: A római nép története a Város alapításától IX, 9.9–11.
S nehogy most valaki azt kérdezze tőlem, miért vállaltam olyan kezességet, amelyre a consulnak nincs joga, s hogyan köthettem olyan békét, amelyre nem volt felhatalmazásom, a ti nevetekben, akiktől nem kaptam rá megbízatást. Nost hát, összeírt atyák, Caudiumnál semmi sem az emberi értelem parancsa szerint történt. A halhatatlan istenek a vezéreket – a tieiteket éppúgy, mint az ővéiket – megfosztották józan eszüktől. Mi is elmulasztottuk a háborúban a kellő elővigyázatot, ők pedig, amilyen rossz eszközökkel szerezték, éppolyan rosszul is használták ki győzelmüket; hisz még a terepben is alig bíztak, amelynek győzelmüket köszönhették, s csak az volt a céljuk, hogy fegyverfogásra született seregünk kezéből minden lehetséges eszközzel kicsavarják a fegyvert.
Muraközy Gyula fordítása
Livius: A római nép története a Város alapításától X, 47.6–7.
47. … Ebben az annyi örvendetes eseménnyel szolgáló évben csupán egyetlen csapás volt, amelyre alig tudtak orvoslást találni: a Várost és a vidéket egyaránt végigdúló járvány, amelynek pusztítása már szinte csodajelnek látszott. Utánanéztek a szent könyvekben, mikor távoztatják el vagy enyhítik az istenek a szerencsétlenséget. A könyvekben azt találták, hogy Aesculapiust kell Epidaurusból Rómába hozni. De ebben az évben, minthogy a consulokat lekötötte a háború, nem tettek semmit az ügyben, csupán négynapos nyilvános könyörgést tartottak Aesculapius tiszteletére.
Muraközy Gyula fordítása
Livius: A római nép története a Város alapításától XXII, 1.8–20.
1. … Ez idő tájban – március idusán – lépett hivatalba Rómában Cn. Servilius consul. Mikor ez alkalommal beszámolt az állam helyzetéről, ismét fellángolt a C. Flaminius ellen érzett gyűlölet: két consult választottak, s íme, csak egy van! Honnan veszi a jogot a hadvezetéshez, a jósjelkéréshez? Hiszen ezt az állami tisztviselő hazulról viszi magával, itt kapja meg háza és hazája isteneitől, miután megtartotta a Latin Ünnepeket, bemutatta áldozatát a hegyen, s előírás szerint fogadalmat tett a Capitoliumon. Magánember nem folyamodhat jóslatkéréshez, s ha enélkül távozik, idegenben sem kérhet érvényesnek számító új jósjeleket. Növelték a félelmet a több helyen tapasztalt csodajelekről egyidőben érkező hírek is. Siciliában lángolni kezdett néhány katona dárdája, Sardiniában pedig egy lovag pálcája, amelyet a várfalon körben elhelyezett őrszemek ellenőrzése közben a kezében tartott; a tengerparton hol itt, hol ott lángok lobbantak fel; két pajzson véres veríték gyöngyözött; néhány katonát villámütés ért; úgy látszott, hogy a napkorong megkisebbedik; Praenestében az égből tüzes kőeső hullott; Arpiban úgy látták, hogy pajzsok tűnnek fel az égen, s a nap viadalra kel a holddal; Capenában nappal két hold jelent meg az égen; Caerében vérrel keveredve bugyogott fel a víz, s maga Hercules forrása is véres foltokkal tarkázva folydogált; Antiumban véres kalászok gyűltek az aratók kosarába; Faleriiben teljes mélységében megnyílt az ég, s a nyílásból vakító fény sugárzott; a sorstáblák maguktól kisebbek lettek, s az egyik, amelyikre ez volt írva; „Mars megrázza dárdáját", lezuhant; ugyanekkor Marsnak a Via Appián álló képmását és a farkasok szobrát veríték öntötte el; Capuában úgy látták, mintha lángban állna az ég, s a záporesővel lehullana a hold is. Ezután már hitelt adtak a jelentéktelenebb csodajelekről szóló tudósításoknak is: hogy néhány ember kecskéjének gyapja nőtt, s hogy egy kakas tyúkká, egy tyúk meg kakassá változott.
A consul a kapott híreket azonnal közölte a senatusszal, a hírhozókat is bemutatta a Curiában, és megkérdezte az atyákat, milyen engesztelő szertartást javasolnak. Ügy döntöttek, hogy e csodajeleket részben nagyobb testű, részben még szopós állatok feláldozásával kell kiengesztelni, s minden szentélyben tartsanak háromnapos könyörgést, továbbá, hogy a decemvirek tekintsék meg a jóskönyveket, s mindent az isteneknek a szent versekből kiolvasható kívánsága szerint kell intézni. A decemvirek figyelmeztetésére elhatározták, hogy legelőször Iuppiternek ajánlanak fel egy ötven font súlyú, aranyból készült villámot, s Iuno királynőnek az Aventinuson, a Megmentő Iunónak Lanuviumban nagyobb jószágokkal áldoznak. S a matrónák is adjanak össze pénzt -ki-ki lehetősége szerint –, amelyből ajándékot visznek az Aventinusra Iuno királynőnek. Rendezzenek szent lakomát az isteneknek, s a szabadosnők is gyűjtsenek össze annyit, amennyi vagyonukból telik, s ebből Feroniának vigyenek ajándékot.
Mikor mindez megtörtént, a decemvirek nagy állatokat áldoztak fel Ardea forumán. Végül pedig már december végén áldozatot mutattak be Saturnus római szentélyében, majd szent lakomát rendeztek az isteneknek – amelyen a senatorok szolgáltak fel –, azután pedig az egész népnek. A Városban éjjel-nappal kiáltozták: „Saturnalia", s elrendelték, hogy e napot a nép tekintse ünnepnek, s a jövőben is mindig ülje meg.
Muraközy Gyula fordítása
Livius: A római nép története a Város alapításától XXII, 10–11.
10. E senatusi határozat után a praetornak a testülethez intézett kérdésére C. Cornelius Lentulus főpap azt a választ adta, hogy a ver sacrum ügyében mindenekelőtt a nép véleményét kell kikérni, mert a nép határozata nélkül nem történhet meg a felajánlás. A néphez a következő hagyományos kérdést intézték:
– Óhajtjátok-e, parancsoljátok-e a következőket ekképpen: Ha a Quirisek római állama, ahogy óhajtom, a következő öt évben fennmarad, s épségben túléli a háborút, amelyet a római nép a carthagóiak ellen, s amelyet az Alpokon innen lakó gallusok ellen folytat, akkor a római nép áldozatul felajánlja az isteneknek, hogy mindazt a disznót, juhot, kecskét és marhát, amit ez a tavasz hoz, s ami még nincs felajánlva, attól a naptól, amelyet a senatus és a nép kijelöl, Iuppiternek szenteli? Aki áldozni akar, áldozzon, amikor és amilyen szertartással akar, s bármiképpen áldozik is, áldozata legyen érvényes. Ha pedig a jószág, amit feláldoznának, elpusztul, az ne számítson áldozatnak, és ne számítson bűnnek. Ha pedig valaki akaratlanul tönkreteszi vagy megöli, ne terhelje vétek; ha pedig valaki ellopja, az ne a nép bűne legyen, s azé sem, akit megkárosítottak. Ha valaki tudtán kívül baljós napon áldoz, áldozata számítson helyesnek. S akár éjjel történik, akár nappal, akár szolga mutatja be, akár szabad, az áldozat számítson helyesnek. S ha előbb történnék az áldozat, mint a senatus és a nép elrendelte, legyen a nép tiszta és szabad ettől a vétektől.
Ugyanezért háromszázharmincháromezer és egyharmad as költséggel megrendezendő nagy ünnepi játékokra tettek fogadalmat, és még arra, hogy Iuppiternek háromszáz ökröt, sok más istennek fehér ökröket s egyéb jószágokat vágnak áldozatul. Mikor a fogadalmak előírás szerint elhangzottak, áldozati ünnepet hirdettek. Ezen nemcsak a Város lakói vettek részt az asszonyokkal és gyermekekkel, hanem azok a földművesek is, akiknek egyéni sorsuk miatt nem volt közömbös az állam helyzete. Ezután három napon át vendégséget rendez" tek az isteneknek, amelyen a decemvirek látták el a szent szolgálatot. Nyilvánosan hat vánkost helyeztek el, egyet Iuppiternek és Iunónak, a másikat Neptunusnak és Minervának, a harmadikat Marsnak és Venusnak, a negyediket Apollónak és Dianának, az ötödiket Vulcanusnak és Vestának, a hatodikat Mercuriusnak és Ceresnek. Ezután szentélyek építésére tettek fogadalmat. Q. Fabius Maximus dictator az eryxi Venusnak ajánlott fel templomot, minthogy a sorskönyvek szerint ezt neki, a legfőbb állami tisztség viselőjének kellett megtennie, T. Otacilius praetor pedig az Értelemnek ígért szentélyt.
11. Csak miután a szent kötelességeknek eleget tettek, kérte ki a dictator a háború és az állam ügyében az atyák véleményét, milyen s mekkora légiókkal vonuljon a győztes ellenség elé.
Muraközy Gyula fordítása
Livius: A római nép története a Város alapításától XXV, 12.
12. A consuloknak és praetoroknak április 27-ig Rómában kellett maradniuk a Latin Ünnepek miatt. Miután e napon bemutatták az Albai-hegyen az áldozatot, elutaztak, ki-ki a maga provinciájába. De ekkor újabb vallásos aggodalom támadt a Marcius-féle jóslatok miatt. Ez a Március nagy hírű látnók volt, s az előző évben, mikor a senatus határozatára összegyűjtötték az efféle jóskönyveket, az ő jóslatai is a rendelkezést végrehajtó M. Aemilius városi praetor kezébe kerültek, aki tüstént átadta azokat az új praetornak, Sullának. Ennek a Márciusnak két jóslata közül az egyiknek, amelyet beteljesülése után nyilvánosságra hoztak, tekintélyét annyira megnövelte ez a siker, hogy hitelt adtak a másiknak is, amelynek még nem jött el az ideje. Az első jósvers a cannaei vereséget jósolta meg, körülbelül a következő szavakkal:
„Trója ivadéka, kerüld a Cannae folyót, nehogy idegenek csatára kényszerítsenek Diomedes mezején. De nem fogsz hinninekem, míg csak véred el nem önti a mezőt, s a folyó nemsodorja sok ezer megölt katonád tetemét a termékeny földről a nagy tenger felé; húsod a halak, madarak s a földeken lakozó vadak étke lesz. Mert ezt tárta föl előttem Iuppiter kinyilatkoztatása."
Azok, akik azon a vidéken szolgáltak, megismerkedhettek nemcsak az argosi Diomedes mezejével s a Cannae folyóval, de magával a vereséggel is. Ezután felolvasták a másik jóslatot, amely nemcsak azért volt homályosabb, mert a jövő mindig bizonytalanabb, mint ami már megtörtént, hanem burkoltabb kifejezésmódja miatt is:
„Rómaiak, ha le akarjátok győzni az ellenséget, amely messziről rontásként tör a népekre, azt tanácsolom, Apollónak kell ünnepi játékokat ígérnetek, amelyeket évenként vidámságban üljetek meg Apollo tiszteletére. S miután a nép egy részt adott neki az állam javaiból, az egyes polgárok is juttassanak neki adományt magukért és övéikért. A játékokon a fő hely azt a praetort illeti, aki a polgároknak és a népnek a legfőbb jogot kinyilatkoztatja, s a decemvirek görög szertartás szerint vágjanak le áldozati állatokat. S ha ezt illő módon megcselekszitek, mindig boldogok lesztek, és sorsotok egyre kedvezőbbé válik; mert az az istenség fogja eltörölni ellenségeiteket, aki kegyesen virulóvá teszi mezeiteket."
Egy napot fordítottak a jóslat megfejtésére, s másnap a senatus határozatot hozott, hogy a decemvirek az Apollónak rendezendő játékok és szertartások ügyében tekintsenek be a szent könyvekbe. S miután ezek a könyveket megvizsgálták, s jelentést tettek a senatusnak, az atyák úgy döntöttek, hogy Apollónak játékokat kell felajánlani és rendezni, s ha ez megtörtént, a praetornak adjanak tizenkétezer érc ast s két nagy áldozati állatot a szent cselekmények végrehajtására. Egy másik senatusi határozat arról intézkedett, hogy a decemvirek görög módon s következő áldozati állatokkal áldozzanak: Apollónak adjanak egy aranyozott szarvú bikát s két aranyozott szarvú fehér kecskebakot; Latonának pedig egy aranyozott szarvú tehenet. A praetor, mielőtt a Circus Maximusban megrendezte volna a játékokat, közhírré tette, hogy a játékok alatt a népből mindenki ajánljon fel Apollónak akkora adományt, amekkora tőle telik. Ez az Apolló tiszteletére rendezett játékok eredete, amelyeket – a közhiedelemmel ellentétben – nem a betegségek elhárítása, hanem a győzelem elnyerése végett ajánlottak fel és rendeztek meg. A nép felkoszorúzva nézte a Játékokat, a matronák az istenekhez könyörögtek, mindenütt nyitott ajtók mellett a ház előterében étkeztek, s a napot a legkülönbözőbb szertartások tették ünnepivé.
Muraközy Gyula fordítása
Livius: A római nép története a Város alapításától XXVII, 8.1–10.
8. Miközben az embereket fontosabb feladatok gondja kötötte le, a régi ellentétet ismét felszította M. Aemilius utódjának, a curiák új főpapjának a megválasztása. Az atyák úgy vélekedtek, hogy nem vehetik figyelembe az egyetlen plebeius pályázót, C. Mamilius Atellust, mert eddig még nem volt rá eset, hogy ne patrícius viselte volna ezt a tisztséget. A néptribunusok, mikor hozzájuk fordultak, a senatus elé vitték az ügyet, a senatus pedig a népre bízta a döntést. Így első ízben választottak meg a curiák főpapjává egy plebeiust, C. Mamilius Atellust. P. Licinius pontifex maximus kényszerítette C. Valerius Flaccust, hogy akarata ellenére Iuppiter papjává szenteltesse magát. A vallási ügyeket intéző decemvirek közé a meghalt Q. Mucius Scaevola helyére C. Laetoriust választották meg. Szívesen elhallgattam volna, milyen okból kényszerítették Valeriust, hogy Iuppiter főpapja legyen, ha rossz hírét nem változtatta volna jóra. Ugyanis P. Licinius pontifex maximus a papi tisztséget rendezetlen és kicsapongó ifjúsága miatt kényszerítette rá, mert az ifjút életmódja miatt már édestestvére és többi rokona is meggyűlölte. De mióta lelkét az áldozatok és szertartások gondja töltötte be, korábbi erkölcsei egy csapásra annyira megváltoztak, hogy az egész ifjúság körében sem akadt senki, akit a legelőkelőbb atyák – akár rokonai voltak, akár nem – többre becsültek volna nála. Ez a róla kialakult egyhangú jó vélemény jogosan növelte önbizalmát, s így igényt formált arra a korábbi papok méltatlansága miatt sok éven át feledésbe merült jogra, hogy beléphessen a senatusba. Megjelent a Curiában, s mikor onnan L. Licinius praetor kivezette, a néptribunusokhoz fellebbezett. Visszakövetelte a papi tisztségével járó régi jogot; őt mint fiament megilleti a bíborszegélyes toga és az elefántcsont szék. A praetor viszont azt vitatta, hogy ezt a jogot nem az évkönyvekből kiásott, s régiségük miatt érvényüket vesztett példákkal, hanem csupán a közelmúltban kialakult szokásos gyakorlattal lehet igazolni, s hogy sem atyáink, sem nagyatyáink idejében nem akadt Iuppiternek olyan papja, aki ezt a jogát gyakorolta volna. Érvelésére a néptribunusok azt válaszolták, hogy ez az előjog a papok nemtörődömsége miatt ment feledésbe, ám ez csak nekik maguknak jelenthet hátrányt, de magának a papi tisztségnek nem. Ezután már a praetor sem tiltakozott, mikor a papot az atyák és a nép zajos helyeslésétől kísérve bevezették a senatusba, s mindenkinek az volt a véleménye, hogy a flamen ezt a megtiszteltetést sokkal inkább feddhetetlen életével, s nem papi joga érvényesítésével érte el.
Muraközy Gyula fordítása
Livius: A római nép története a Város alapításától XXIX, 14.
14. Noha Africát még nem nyilvánították hivatalosan hadszíntérré – gondolom, az atyák ezt titokban tartották, nehogy a carthagóiak előre tudomást szerezhessenek róla –, a polgárokat mégis feltüzelte a remény, hogy a hadakozás ebben az évben Africában folytatódik, s küszöbön áll a pun háború befejezése. Ez a helyzet babonás félelemmel töltötte el a lelkeket, s hajlottak rá, hogy csodajelekről tudósítsanak vagy higgyenek bennük. S ezért sokkal többről folyt a szó a nép közt: hogy két napot láttak; hogy éjszaka nappali fény támadt; Setiában keletről nyugatra húzódó tűzcsíkot láttak; Tarracinában a városkapuba, Anagniában a városkapuba és sok helyen a város falába is belecsapott a villám; Lanuviumban a Megmentő Iuno szentélyében ijesztő, recsegésszerű zaj hallatszott. E csodajelek kiengesztelésére egynapos könyörgést tartottak, s kilenc napig tartó ünnepet rendeztek, mivel az égből kőeső esett.
Ehhez hozzájárult a tanácskozás, hogyan fogadják az Idai Anyát, akiről nemcsak M. Valerius, az egyik előreküldött követ jelentette, hogy az istennő hamarosan Italiába érkezik, de egy friss híradás azt is közölte, hogy már Tarracinában van. A senatusra nem csekély feladat várt: el kellett dönteni, ki az államban a legfeddhetetlenebb férfi, s ebben a vetélkedésben kétségtelenül mindenki jobban kívánta magának ezt az igazi győzelmet, mint bármely más, az atyák vagy a nép szavazataival odaítélt hatáskört vagy tisztséget.
Úgy döntöttek, hogy az államban a derekak közt is a legderekabb férfi P. Scipio, a Hispaniában elesett Cnaeius fia, egy fiatalember, aki még a quaestorsághoz szükséges életkort sem érte el. Szívesen megörökíteném az utókor számára, milyen erényei alapján esett rá a választás, ha erről az akkori korhoz legközelebb élő, s róla hírt adó történetírók megemlékeztek volna; így azonban, pusztán gyanítások alapján, nem fejtem ki véleményemet erről a régiség miatt feledésbe merült dologról. P. Corneliusnak meghagyták, hogy valamennyi matróna kíséretében vonuljon Ostiába az istennő elé, fogadja őt a hajón, majd ha kihozták a szárazföldre, adja át a matrónáknak, hogy vigyék tovább. Mikor a hajó befutott a Tiberis torkolatába, ő megbízatása szerint egy hajón elébe ment a tengeren, átvette az istennőt a papoktól, kihozta a szárazföldre, ahol a polgárság legelőkelőbb matronái vették át; ezek közül egyedül Claudia Quinta neve ismeretes, akinek – hagyomány szerint – eddig kétségbe vont tisztaságát szent szolgálata az utókor előtt csak ragyogóbbá tette. Az asszonyok az istennőt, egymást felváltva, sorban a kezükben vitték, miközben az egész polgárság kitódult eléjük; a kapuk előtt, ahol elvonultak, füstölőket állítottak fel, s tömjént gyújtva könyörögtek, hogy az istennő szívesen és kegyesen lépjen be Róma városába, Vestának a Palatiumon álló szentélyébe. Ez április tizenkettedikén történt, s ez a nap ünnepnappá lett. A nép nagy számban vitte el ajándékait az istennőnek a Palatiumra; az isteneket megvendégelték, s játékokat rendeztek, amelyeket Megalesiának neveztek el.
Muraközy Gyula fordítása
Livius: A római nép története a Város alapításától XXXIX, 8–16.
8. A következő évben Sp. Postumius Albinus és Q. Marcius Philippus consulokat a hadsereg, a háborúk és a provinciák gondja helyett egy belső összeesküvés megtorlása foglalkoztatta. A praetorok kisorsolták provinciáikat: T. Maenius kapta a városiak, M. Licinius Lucullus a városiak és idegenek közti jogügyek intézését, C. Aurelius Scaurus Sardiniát, P. Cornelius Sulla Siciliát, L. Quinctius Crispinus Hispania innenső, C. Calpurnius Piso pedig Hispania túlsó részét. A két consult a titkos összeesküvés kivizsgálásával bízták meg.
Ez azzal kezdődött, hogy hozzánk érkezett – először Etruriába – egy egyszerű görög ember, aki egyetlen olyan művészethez vagy tudományhoz sem értett, amelyekre ez a példátlanul művelt nép szellemünk és testünk művelése végett minket megtanított; pap volt és jövendőmondó. De nem olyan, aki az isteneket nyíltan tiszteli, és tanait nyilvános szertartáson feltárva az emberekben babonás félelmet ébreszt, hanem titkos, éjszakai szertartások szervezője. Ezeknek titkaiba kezdetben csak kevés embert avattak be, de később egyre jobban kezdték vonzani a férfiakat és a nőket. Majd, hogy minél több lelket nyerjenek meg, a szertartást borozással és lakomával kötötték össze. S itt, mikor a bortól felhevültek, s az éjszaka meg a férfiak és asszonyok s a fiatalabb és öregebb korúak összevegyülése minden szemérmes tartózkodást feloldott, megkezdődött az ocsmány orgiák mindenféle fajtája, mert mindenki úgy érezte, hogy itt megtalálhatja azt az élvezetet, amelyre természete szerint különösen vágyott. S itt nemcsak egyféle gyalázat, a két nemnek szabadon született fiúkkal és asszonyokkal vegyesen űzött fajtalankodása folyt, hanem hamis tanúk, hamis pecsétek, végrendeletek és feljelentések is kikerültek ebből a műhelyből, sőt egyes családokban mérgezésekre és gyilkosságokra is sor került, úgy hogy nem egyszer a holttestet sem lehetett megtalálni, hogy eltemessék. A gaztetteket sokszor ravaszság, még többször erőszak segítségével vitték végbe. S az erőszakosság titokban maradt, mert az üvöltés, a dobok és a cymbalum zajától a megbecstelenítettek és megöltek segélykiáltásait egyáltalán nem lehetett hallani.
9. Ez a szörnyű romlás, mint valami fertőző ragály, Etruriából Rómába is eljutott. Először ugyan rejtve maradt az efféle bűnöknek több teret és lehetőséget nyújtó Város nagysága miatt, végül azonban feljelentés útján Postumius consul tudomására jutott, nagyjából a következő módon. P. Aebutius, akinek az apja a seregben állami lóval szolgált, kis korában árvaságra jutott, s gyámjai halála után anyja, Duronia és mostohaapja, T. Sempronius Rutilus gondjaira bízták. Anyja teljesen férje befolyása alatt állott, mostohaapja pedig, mivel a gyámi megbízatást úgy teljesítette, hogy nem tudott elszámolni, szerette volna gyámfiát vagy eltenni láb alól, vagy valamilyen módon úgy behálózni, hogy teljesen hatalmába kerüljön.
Az ifjú tönkretevésére legbiztosabb módszernek a bacchanalia kínálkozott. Anyja közölte a fiatalemberrel, hogy annak betegsége idején megfogadta, mihelyt felgyógyul, beavatja őt Bacchus szertartásaiba, s mivel kívánsága az istenek kegyéből teljesült, most szeretné beváltani fogadalmát. Ehhez tíz napi önmegtartóztatás szükséges, s a tizedik napon majd lakoma és fürdés után bevezeti őt a szentélybe.
Volt egy közismert örömleány, Hispala Faecenia szabadosnő, aki jobb sorsot érdemelt volna ennél a szolgáló korában megszokott foglalkozásnál, s aki felszabadítása után is ugyanilyen módon kereste kenyerét. Ez, mivel közel lakott, bejárt Aebutiushoz, de ez a kapcsolat a legkevésbé sem ártott sem az ifjú vagyonának, sem jóhírének. Hiszen szerelmével Hispala közeledett az ifjúhoz, aki, mivel gyámjai mindennel nagyon szűkösen látták el, az örömleány bőkezűségéből élt. Sőt a lány, mivel e kapcsolat annyira rabul ejtette, odáig ment, hogy mikor gyámja meghalt, s mivel nem volt senki rokona, ő a tribunusoktól és a praetoroktól gyám kijelölését kérte, végrendeletét megírva Aebutiust jelölte ki egyetlen örökösévé.
10. Mivel a lány szerelmének ilyen zálogát adta, s mivel nem volt titkuk egymás előtt, az ifjú tréfásan megjegyezte, ne csodálkozzék, ha néhány éjszaka egyedül kell aludnia. Vallásos okokból, hogy a felgyógyulásáért tett fogadalmat teljesítse, be akarja magát avattatni a bacchusi szertartásokba. A leány ennek hallatára rémülten felkiáltott: ,,Az istenek óvjanak meg ettől!"; még a halál is jobb lenne mindkettőjük, a maga s a fiú számára ennél a cselekedetnél; s átkot és pusztulást kért annak a fejére, aki az ifjúnak ezt a tanácsot adta. – Az ifjú, elcsodálkozva szavain és felindulásán, kérte, ne átkozódjék, mert erre a dologra gyámja beleegyezésével anyja szólította fel.
„Így hát – felelte a lány – saját gyámod mesterkedik azon – mert anyádat talán bűn lenne ezzel gyanúsítani –, hogy ezzel erkölcsödet, becsületedet, reményeidet és életedet tönkretegye!"
Mikor az ifjú még jobban elcsodálkozott, s megkérdezte, mit akar ezzel mondani, a lány irgalomért és bocsánatért esedezve valamennyi istenhez és istennőhöz, amiért szerelmétől kényszerítve elárulja, amiről hallgatnia kellene, elmondta, hogy mint szolgálója, úrnőjét ő is elkísérte ebbe a szentélybe, de felszabadítása után már egyszer sem járt ott. Így tudja, hogy ez a hely a legkülönfélébb romlottságok otthona, s hogy már két éve senkit sem avatnak fel itt, aki húsz évesnél idősebb. Azt, akit ide bevezetnek, úgy adják a papok kezére, mint valami áldozati állatot, s olyan helyre viszik, amely visszhangzik az üvöltéstől, a zenélés, a cymbalumok és dobok körben felhangzó zajától, hogy ne lehessen hallani az erőszakosan meggyalázottak segélykiáltásait. Ezután kérte, majd megeskette, hogy ezt a dolgot igyekezzék bármilyen módon is meghiúsítani, s ne alacsonyodjék le oda, ahol először minden gyalázatosság elszenvedésére, azután pedig elkövetésére kényszerítik. S nem engedte el előbb az ifjút, csak mikor az szavát adta, hogy kerülni fogja ezeket a szertartásokat.
11. Mikor a fiú hazatért, s anyja emlékeztette, hogy tekintettel felavatására mit kell tennie aznap és a következő napokon, ő azt felelte, hogy egyáltalán nem tesz semmit, s eszébe sincs felavattatni magát. E beszélgetésnél jelen volt mostohaapja is. Az asszony rögtön kiabálni kezdett, hogy nem képes tíz napig lemondani a Hispalával való együtthálásról, ennek a kígyónak csábítása és mérge annyira átjárta, hogy nincs tekintettel sem anyjára, se gyámjára, se az istenekre.
S anyja és mostohaapja szidalmakat szórva reá négy szolga segítségével kilökték a házból. Az ifjú ekkor apja húgához, Aebutiához ment, elbeszélte neki, miért űzte el anyja, majd ennek biztatására másnap tanúk nélkül elmondta az esetet Postumius consulnak. A consul azzal bocsátotta el, hogy három nap múlva jöjjön vissza, majd másnap megkérdezte anyósát, Sulpiciát, ezt a nagy tiszteletben álló asszonyt, hogy ismeri-e az Aventinusról az Aebutia nevű éltes asszonyt. Mikor ez azt válaszolta, hogy úgy ismeri, mint aki igen derék s a régi erkölcsök szerint élő aszszony, a consul kijelentette, hogy szeretne találkozni vele, küldjön el hozzá, s hívassa meg őt magához.
Aebutia a meghívásra elment Sulpiciához, s a consul, aki valamivel később látszólag véletlenül jelent meg, a beszélgetést bátyja fiára, Aebutiusra terelte. Az asszony könnyekben tört ki, s mesélni kezdett az ifjú szomorú sorsáról, akit éppen azok forgatnak ki vagyonából, akiktől ezt legkevésbé lehetett volna várni, s aki most nála él, anyja kitaszította, mert a derék fiatalember - segítsék meg ezért az istenek! -nem volt hajlandó beavattatni magát az erkölcstelen hírű titkos szertartásokba.
12. A consul, miután már eleget tudott ahhoz, hogy Aebutius bejelentését ne tartsa valótlannak, Aebutiát elbocsátva megkérte anyósát, hívassa magához a szintén az Aventinuson lakó szabadosnőt, Hispalát, akit a szomszédság ott jól ismer, mert tőle is szeretne néhány dolgot megkérdezni. Hispalát már az üzenet is megijesztette, mikor pedig – nem sejtve, miért hívták meg ehhez a tekintélyes és köztiszteletben álló asszonyhoz – megpillantotta az előcsarnokban a lictorokat, a consul kísérőit s magát a consult, kis híja, hogy el nem ájult. A consul a lányt a ház belsejébe vezette, anyósa jelenlétében biztosította, hogy ha rászánja magát, s elmondja az igazságot, nem lesz semmi oka a félelemre. Erről olyan asszony, mint Sulpicia, vagy ő maga kezeskedik. Mondja el neki, mi szokott történni Stimula ligetében az éjszakai szertartáson tartott bacchanaliákon.
Ennek hallatára a lány egész testét olyan rémület és remegés fogta el, hogy jó ideig meg se tudott szólalni. Végül, mikor magához tért, elmondta, hogy őt mint egészen fiatal szolgálólányt avatták fel úrnőjével együtt; ennek már jó egynéhány éve, de mióta felszabadították, semmit se tud az ott történtekről. A consul már ezért is megdicsérte, hogy nem tagadta le felavatását, de kérte, hogy ugyanolyan őszintén számoljon be a többi részletről is. S a lány válaszára, hogy nem tud többet mondani, közölte vele: ha valaki más fogja őt bevádolni, nem számíthat olyan elnézésre és megbocsátásra, mintha saját jószántából tesz vallomást; egyébként vele már valaki közölte mindazt, amit tőle hallott.
13. A lány nem kételkedett benne – ami igaz is volt –, hogy Aebutius árulta el a szertartások titkait; Sulpicia lábához vetette magát, s először hozzá kezdett könyörögni: Ne engedje, hogy egy szabadoslány és szerelmese beszélgetéséből komoly, sőt főbenjáró ügy váljék. Ő mindezt nem azért mondta, mintha tudna valamit, hanem, hogy az ifjút megijessze.
Postumiust ekkor elöntötte a harag, s kijelentette, nyilván azt hiszi, hogy most is szerelmesével, Aebutiusszal enyeleg, s nincs tudatában, hogy ennek a rendkívül tiszteletreméltó asszonynak a házában magával a consullal beszél. Sulpicia azonban felemelte a remegő lányt, bátorította, s közben igyekezett veje haragját is csillapítani. Végül Hispala összeszedte magát, s keserűen panaszkodva Aebutius szószegése miatt, aki az őneki nyújtott rendkívüli segítségét ilyen módon hálálta meg, kijelentette, hogy nagyon retteg az istenektől, akiknek titkos avatási szertartását elárulja, de még sokkal jobban az emberektől, akik őt, elárulójukat, saját kezükkel fogják széttépni. Ezért arra kéri Sulpiciát és arra a consult, küldjék el őt valahová, messze Italiától, ahol biztonságban eltöltheti élete hátralevő részét. A consul kérte, nyugodjék meg, s megígérte, gondoskodni fog róla, hogy Rómában való tartózkodása biztonságos legyen.
Ekkor Hispala elbeszélte, hogyan is keletkeztek ezek a szertartások. A szent helyre először csak asszonyok léphettek be, s oda egyetlen férfit sem lehetett bebocsátani. Minden évben csak három napot jelöltek ki, s ekkor avatták fel napközben Bacchus új híveit, a papnőket pedig felváltva a matrónák közül választották. Ezt az egész rendet azután – mintha az istenek figyelmeztetésére tenné – megváltoztatta az egyik campaniai papnő, Paculla Annia. ö volt az első, aki férfiakat is felavatott, mégpedig saját fiait, Minius és Herennius Cerriniust; a szertartásokat nappal helyett éjszaka rendezte, s az évi három nap helyett minden hónapban öt napot jelölt ki a felavatási szertartásokra. S attól kezdve, hogy a szertartásokat vegyesen látogatták, s ott férfiak és nők összekeveredtek, s féktelenségüket még az éjszaka is növelte, alig van olyan bűn, olyan gaztett, amit ott ne követtek volna el. S a férfiak egymás között még több fajtalanságot műveltek, mint a nőkkel szemben. Aki pedig nem tűrte elég készségesen a megbecstelenítést, s túl renyhe volt a gaztettek elkövetésében, azt, mint valami jószágot, feláldozták. Semmit se szabad bűnnek tartani – ez számít náluk a legfőbb vallási szabálynak.
A férfiak, mint a megszállottak, testük őrjöngő rángatózása közben jövendőt mondanak; a matrónák a bacchansnők öltözetében, lobogó hajjal, lerohannak a Tiberishez kezükben égő fáklyával, a vízbe dugják, majd – mivel abban nyers kén és oltatlan mész van – égve húzzák elő. Azokról az emberekről, akiket csigára kötnek, s a szem elől ismeretlen barlangokba hurcolnak, azt híresztelik, hogy az istenek ragadják el őket. S azok járnak így, akik nem voltak hajlandók velük együtt felesküdni, gaztetteikben részt venni, vagy a megbecstelenítést eltűrni. Immár jelentékeny törne-get, szinte egy másik népet alkotnak, s köztük nem egy előkelő férfi és asszony található. A legutóbbi két évben elrendelték, hogy senkit sem szabad felavatni, aki húsz évesnél idősebb, mert olyan korúakra vadásznak, akik könnyebben rávehetők az eltévelyedésre és fajtalanságra.
14. Vallomása befejeztével ismét lábuk elé borult, s megismételte előbbi kérését, hogy küldjék el őt az országból. A consul megkérte anyósát, ürítse ki háza valamelyik részét, hogy oda Hispala beköltözhessen. A ház emeletén kapott helyet; az utcáról ide felvezető lépcsőket elzárták, úgyhogy a feljárat a ház belsejében volt. Faecenia minden holmiját tüstént ideszállították, szolgáit is idehozták, Aebutiusnak pedig a consul egyik clienséhez kellett költöznie.
Postumius, miután ily módon gondoskodott mindkét feljelentő biztonságáról, az ügyet a senatus elé terjesztette, s itt sorban mindenről beszámolt, a neki tett bejelentéstől kezdve addig, hogy a nyomozás során mi jutott tudomására. Az atyákat roppant rettegés fogta el; részben az állam miatt, amelyet az efféle összeesküvések és éjszakai összesereglések titkos merénylettel és veszéllyel fenyegethetnek, részben pedig kit-kit személyesen saját hozzátartozói miatt, hogy közülük hátha valamelyik belekeveredett ebbe a gazságba. A senatus úgy döntött, hogy a consulnak hálájukat nyilvánítják, amiért az ügyet páratlan körültekintéssel derítette fel, s így semmi nyugtalanságot nem keltett. Ezután megbízták a consulokat, hogy a bacchanaliák és az éjszakai szertartások ügyében soron kívül tartsanak vizsgálatot; gondoskodjanak róla, hogy Aebutiusnak és Faeceniának bejelentésük miatt ne legyen bántódásuk, s igyekezzenek jutalom kitűzésével másokat is feljelentésre buzdítani. Igyekezzenek a szertartások papjait – férfiakat és nőket egyaránt – nemcsak Rómában, de valamennyi forumon és törvénykezési helyen felkutatni, hogy ezek a consulok kezébe kerüljenek. Rendeljék el Rómában s küldjenek rendeletet egész Italiában mindenhová, hogy senki, aki Bacchus szertartásába be van avatva, nem gyülekezhet, szertartás címén nem jöhet össze, és semmi, az istenekkel kapcsolatos dolgot nem cselekedhet. Mindenekelőtt pedig fel kellkutatni azokat, akik összegyűltek és ünnepélyesen felesküdtek a fajtalanság és gyalázat művelésére. – Így szólt a senatus határozata.
A consulok utasították a curulis aediliseket, kutassák fel a szertartások valamennyi papját, s akit elfogtak, tetszés szerinti időre tartsák fogságban a nyomozás érdekében. A plebeius aedilisek ügyeljenek, hogy sehol se tartsanak éjszakai összejöveteleket. A gyújtogatások megelőzése végett a közbiztonságra felügyelő triumvireket utasították: városszerte állítsanak fel őrségeket, s ügyeljenek, hogy semmiféle éjszakai összejövetel ne forduljon elő, s a triumvirek mellé segítségül még öt embert rendeltek, hogy a Tiberis túlsó partján mindegyik vigyázzon saját körzete épületeire.
15. A consulok, miután e megbízatásokkal elbocsátották a tisztviselőket, felléptek a szószékre, népgyűlést hívtak össze, s Postumius, elmondva az ünnepélyes fohászt, amelyet a főtisztviselők el szoktak mondani, mielőtt a néphez szólnak, így kezdett beszélni:
„Nem volt még soha népgyűlés, polgárok, amelyen nemcsak ennyire illő, de ennyire szükséges lett volna az istenekhez intézett ünnepélyes könyörgés, mert ez figyelmeztet benneteket arra, hogy ezek azok az istenek, akiket őseink rendelkezései szerint szolgálnunk, tisztelnünk és kérlelnünk kell, s nem azok, akik az ártalmas és idegen babonáktól megszállott lelkeket ostorukkal, mint valami Furiák, mindenféle gaztettre és mindenféle bujaságra ösztökélik. S nem is tudom, mit hallgassak el, sem pedig, hogy meddig menjek el a közlékenységben, mert félek, hogy ha valamit nem fedek fel előttetek, ezzel nemtörődömségre csábítalak, ha viszont mindent feltárok, túlságosan megrémítlek benneteket. S ha mégis elmondok valamit, tudjátok meg, hogy ahhoz képest, milyen szörnyű és jelentős dologról van szó, még elég keveset mondtam. De igyekezni fogok annyit közölni, amennyi elegendő a baj elhárításához.
Hogy már régen bacchanaliákat tartanak egész Italiában, s most pedig sok helyen a Városban is, azt ti, ebben biztos vagyok, nemcsak szóbeszédből tudjátok, hanem a városszerte mindenhol felhangzó zajongásból és üvöltözésből is, viszont nem vagytok tisztában a dolog jelentőségével. Egyesek úgy vélik, hogy ez valamilyen módja az istenek tiszteletének, mások, hogy ez valami megengedett játék és szórakozás, s hogy bármiről is van szó, csak kevesen vesznek részt benne. Nos, ami a számukat illeti, nektek tüstént meg kellene rémülnötök, mikor kijelentem, hogy sok ezren vannak, ha nem fűzném azt is hozzá, hogy kicsodák ezek és mifélék. Először is: a többségük nő, s ez volt az egész baj forrása; azután a férfiak, meggyalázok és meggyalázottak, semmiben sem különböznek az asszonyoktól. Megszállottak, akiknek értelmét eltompította a virrasztás, a bor s az éjszakai zajongás és üvöltözés. A szervezkedésnek még nincs ereje, viszont rendkívüli mértékben erősödik, mert számuk napról napra nő.
Őseitek, akárcsak ti magatok, nem engedték meg, hogy az emberek, ha eszükbe jut, vaktában összegyülekezzenek, csak akkor, ha a várra kitűzték a zászlót, s a sereg gyűlésre vonult, vagy ha a tribunusok gyűlésbe hívták a népet, vagy pedig valamelyik főtisztviselő hívott össze népgyűlést; mert azt akarták, hogy bárhol is gyűlik össze nagyobb tömeg, annak törvényes vezető álljon az élén. Mit gondoltok, miféle összejövetel lehet ez az éjszakai gyűlés, ahol méghozzá vegyesen vannak nők és férfiak? S ha megtudjátok, hogy itt milyen életkorban avatták fel a férfiakat, nemcsak szánjátok őket, de szégyenkeztek is miattuk. Gondoljátok, hogy az ilyen esküvel beavatott ifjakból még katonák lehetnek? S hogy még fegyvert adhatunk azoknak a kezébe, akiket a gyalázatosságnak ebből a szentélyéből kiragadtunk? S hogy ezek, a maguk és mások fajtalanságával beszennyezett emberek fognak fegyverrel harcolni azért, hogy feleségeink és gyermekeink érintetlenek maradjanak?
16. Mindamellett kisebb gyalázat lett volna, ha csupán elnőiesednek – mert ez főképpen saját szégyenüknek számítana –, de kezüket tisztán tartják a gaztettektől, lelküket az álnokságtól. Mert sose fordult elő még államunkban ennél nagyobb, ennél több bűnöst összefogó és több gaztettet okozó veszedelem. Tudjátok meg, hogy ami zabolátlanság, csalás, bűn ebben az évben előfordult, az mind ebből az egyetlen szentélyből áradt ránk. S eddig még nem is hajtották végre valamennyi gonosztettet, aminek elkövetésére összeesküdtek. Aljas összeesküvésük eddig csak egyéni gaztettek elkövetésére korlátozta őket, mert még nem elég erősek ahhoz, hogy az államot is hatalmukba kerítsék. De minden nappal növekszik és terjed a veszedelem. Most már nagyobb, semhogy elférne a magánemberek életének keretei között. Most már az egész államot veszi célba.
S ha nem vágtok a dolog elébe, polgárok, az ő éjszakai összejövetelük egyenlő lesz ezzel, a fényes nappal, a consul törvényes parancsára összehívott népgyűléssel. Most még ők félnek tőletek – egyesek a közösségtől –, mikor tanácskoztok. De csakhamar, mikor szétoszoltok házatokba és falusi jószágotokra, ők fognak összejönni, s egyszerre tanácskoznak saját maguk megmentéséről és a ti romlásotokról, s akkor előttetek, egyes emberek előtt, az ő gyűlésük válik félelmetessé. Ezért mindegyikőtöknek azt kell kívánnia, hogy minden hozzátartozója megőrizze józan gondolkodását. De ha közülük valamelyiket a kéjvágy vagy a megszállottság beletaszítaná ebbe az örvénybe, akkor tekintse őt olyannak, mint aki nem hozzá, de azokhoz tartozik, akikkel együtt minden gazság és bűn elkövetésére felesküdött. S a tekintetben sem vagyok egészen nyugodt, hogy közületek egyiket-másikat nem ejtette-e rabul ez az eltévelyedés. Hiszen semminek sincs annyira megtévesztő látszata, mint az istenek fonák tiszteletének. Mert ahol az istenek szent lényét gazságok palástolására használják, ott szívünkbe belopózik a félelem, hogy megbüntetve az emberi gonoszságot, nem sértjük-e meg részben a belevegyült isteni törvényt is.
A főpapok számtalan rendelete, a senatusi határozatok, s végül a haruspexek feleletei megszabadítanak benneteket az ilyesféle vallásos aggályoktól. Hányszor bízták meg atyáink és nagyatyáink korában a főtisztviselőket azzal a feladattal, hogy tiltsák meg a külföldi szertartásokat, s tiltsák ki az áldozókat és jövendőmondókat a Forumról, a circusból és a Városból; kutassák fel és égessék el a jóskönyveket, s tiltsanak meg minden, nem a római szokásokat követő áldozati előírást. Mert ezek az isteni és emberi jog minden területén oly rendkívül jártas emberek úgy vélték, semmi sem gyengíti jobban a vallásos érzést, mint ha az áldozatot nem hazai, hanem idegen szertartás szerint mutatják be.
Úgy gondolom, ennyit kellett nektek elöljáróban elmondanom, nehogy lelketeket vallásos aggodalom nyugtalanítsa, ha látjátok, hogy a bacchanaliák helyét szétromboljuk, s az elvetemült csoportokat szétzavarjuk. Mi mindezt az istenek jóváhagyásával és segítségével tesszük, akik méltatlankodva, hogy isteni lényüket bűnökkel és bujálkodással szennyezték be, a titkos homályból fényre hozták mindezt, s nem azért óhajtották nyilvánosságra hozni a dolgokat, hogy büntetlenül maradjanak, hanem hogy mindezt megtoroljuk és elnyomjuk. A senatus az ügy kivizsgálását soron kívül reám és tiszttársamra bízta. Mi serényen végre is hajtjuk, ami személyesen a mi feladatunk, s megbíztuk az alacsonyabb rangú tisztviselőket, hogy legyen gondjuk a Városban az éjszakai őrségekre. De tőletek is elvárjuk, hogy mindenki, bármivel is bízták meg s bárhova is állították, buzgón teljesítse a kapott parancsot, s kövessen el mindent, hogy a vétkesek gazsága semmi kárt és zűrzavart ne okozzon."
Ford..
Az áldozat
Cato: A földművelésről 141.
Muraközy Gyula fordítása
141. A szántóföldet így kell áldozati menetben körüljárni: rendeld el, hogy disznó-juh-bikaáldozatot vezessenek körül a földön. ,,Az istenek akaratával és hogy kedvezőre forduljon a dolog, meghagyom neked, Manius, hogy ezzel a disznó-juh-bikaáldozattal, amelyik részén jónak látod körülvezettetni vagy körülvitetni, járd körül és tisztítsd meg a földemet.” Előbb borral köszöntsd Ianust és luppitert, azután ezt mondd: „Mars atya, kérlek téged, könyörgök hozzád: légy kegyes, légy jóindulatú hozzám, házamhoz és házam népéhez, ezért meghagytam, hogy szántómon, földemen, birtokomon disznó-juh-bikaáldozatot vezessenek körül; hogy a látható és láthatatlan betegségeket, terméketlenséget, pusztulást, elemi csapásokat, rossz időjárást tarsd távol, hárítsd el, fordítsd el; engedd nőni és jól kifejlődni a gyümölcsöt, gabonát, szőlőt, cserjéket; Őrizd meg egészségben a pásztorokat és a jószágot, adj jólétet, egészséget nekem, házamnak, háznépünknek: mindezekért, a birtokom, földem, szántóm megtisztításáért, a tisztítás elvégzéséért, miként mondottam, légy megtisztelve ezzel a szopós malac-juh-bikaáldozattal. Mars atya, ugyanezért légy megtisztelve ezzel a szopós malaccal, juhval, bikával.” Egyszersmind késsel gondoskodj róla, hogy az áldozati sütemény és pogácsa kéznél legyen, azután ajánld fel az áldozatot. Amikor a malacot áldozod, meg a bárányt és a bikaborjút, így szólj: „evégett légy megtisztelve ezzel a disznó-juh-bikaáldozattal”. Nem szabad néven nevezni Marsot, sem a bárányt, sem a bikaborjút. Ha mindegyik állat hibásnak mutatkoznék, így foglald szavakba: „Mars atya, ha valami abban a szopós malac-juh-bikaáldozatban nem elégített ki téged, ezzel a disznó-juh-bikaáldozattal engesztellek ki.” Ha egy vagy két állat hibás, így foglald szavakba: „Mars atya, mivel az a disznó nem elégített ki téged, ezzel a disznóval engesztellek ki.”
Kun József fordítása
Görög-római istenek
Catullus: Himnusz Dianához (34. carmen)
Dianát követő komoly
szűzek s tiszta fiúk vagyunk:
Dianát, nosza szűz fiúk
s lánykák, zengjük e dalban.
Ó, Latonia, legnagyobb
Juppiter deli gyermeke,
kit Delos szigetén anyád
szült olajfa tövében,
hogy minden hegyorom, smaragd
erdő, félreeső liget
és minden zuhogó folyam
árja téged uraljon.
Fájdalmában a nő, ha szül,
szólítgat: te Lucina vagy;
hívnak nagy Triviának is
és fattyú-tüzü holdnak.
Istennő, te a hónapok
sodrán éves utad rovod
és a gazda szerény lakát
terméssel te rakod meg.
Bármely néven, amit szeretsz,
légy szent; s mint ahogy eddig is
megtetted vala, Romulus
népét áldva segítsd meg.
Devecseri Gábor fordítása
Horatius: Századévi ének (Carmen saeculare)
Phoebus, és erdők ura: szűz Diána,
ég sugárzó két disze, most s örökké
szentek, adjátok meg, amit ma, ily nagy
ünnepen esdünk!
Mint előírták a Sibylla-versek,
ím nemes szűzek kara, tiszta ifjak
hét hegyünk védő valamennyi istent
dallal imádják.
Nap! tüzes hintón ki egünkön átfutsz,
felragyogsz s eltűnsz, te, ki egyre más vagy
s mégis egy mindig -- sose láss különbet
mint a mi Rómánk!
Áldd meg, Ilithya, a nőket: érett
magzatuk hozzák a világra könnyen…
vagy talán Lucina neved szeretnéd,
vagy Genetyllist?
Istenasszony, védd meg a gyermekáldást,
s adj a végzésnek, a Tanács szavának
oly hatalmat, hogy hites esküvésből
úgy legyen új nép,
hogy ha majd tízszer tizenegy ujabb év
körbejárt, térjen meg e dal s e játék
három ily szép nap s ugyanennyi áldott
éjszaka hosszat.
És ti Párkák, kik sohasem hazudtok;
mit kimondtok, mind igaz és nem évül,
fűzzetek sok jót a beteljesült jók
hosszu sorához!
Nyáj s kalásztermő mezeink nyaranként
adjanak búzás koszorút Ceresnek,
s gyönge jószágunk gyarapítsa friss víz,
jó levegő-ég.
Íjadat tedd el, s kegyesen, szelíden
halld, Apollo, most a fiúk fohászát,
s Luna, kétszarvú, ragyogó királynőnk,
halld a leánykart!
Hogyha nagy Rómánk a ti művetek, ha
Trója választott katonái etruszk
partra, város- s Lár-keresőben egykor
véletek értek,
s tiszta Aeneas, ki hazája vesztén
Trója lángjából kivezetve őket
új, szabad földet mutatott, különbet
mint az előbbi;
Ég -- fogékony kis fiainkba virtust,
Ég -- szelídlelkű öregekre álmot,
Róma népének pedig adj vagyont, nagy
fényt, sok utódot.
És ki néktek most ragyogó bikákat
áldoz, Anchises s Venus égi sarja --
nyerje meg harcát, de kímélje azt, kit
már leigázott.
Már vizen s földön, szigorú kezétől
fél a méd, és albai fegyverétől,
már a gőgös scytha, parancsszavára
vár, meg az indus,
már a Béke, Hit, Becsület, Szemérem
s elhagyott Virtus közibénk mer újra
térni, és kincses szarujával eljött
végre a Bőség.
És a jós Phoebus, aki fényes íjat
hord s akit kedvel a kilenc Camoena,
és ki gyógyító tudománnyal enyhít
testi törődést,
látva oltárát megelégedetten,
Róma nagyságát s Latium nyugalmát,
ránk ujabb kort hoz, s ez az új időszak
mindragyogóbb lesz.
Bede Anna fordítása
Rítusok
Horatius: 5. epódosz 1--40.
A fiú szól:
„De ó, az istenekre, kik földet s eget
uralnak, s minden népeket,
mért bántotok? Miért mered rám arcotok,
embertelen, gonosz banyák?
Szülötteidre (hogyha Lucinát igaz
szüléshez hívtad hajnalán,
Canidia), s ruhám díszére kérlek én
(hisz Juppiter se tűr ilyet):
mért nézel igy, ily vészesen rám, mint a vad,
mit megsebzett a dárdahegy?"
Míg reszkető ajakkal így panaszkodott
szegény fiú, s ruhátalan,
díszét veszített teste még a marcona
thrák szívet is megejtené,
Canidia vaskos viperákkal fonta át
az áldozat csapzott haját,
s hozat sírról-rabolt fagallyat, vadfügét,
s hozat bús cipruságakat,
fülesbagoly tollát s tojását, mit varangy
undok nedvébe áztatott,
varázsfüvet, mely Iolcos és Hibéria
méreg-hozó rétjén terem,
s éhes kutyák szájából elcsent csontokat,
Colchis tüzén hogy égjenek.
És jön segíteni Sagana is, s a házba szét
locskolja Avernus vizét,
mereszti hajzatát, mely mint a vízi sün,
vagy mint vadkan sörtéje, rút.
Jön Veia is, szégyentelen, s ásót ragad,
a lágy humuszba vágja azt,
nem gyötri bűntudat, lihegve gödröt ás,
hogy abba lökjék a fiút:
hogy kétszer egy nap, s többször is nézhesse: más
zabál, s ő éhen vesszen ott;
csak arca látszik, mintha vízben állna és
fejét lehetne látni csak,
mígnem kitépett mája és a nyers velő
szerelmi bájitalba fő.
A tiltott étkeken függjön szegény szeme,
míg megtörik tekintete...
Bede Anna fordítása
Ovidius: Fasti I, 331–353.
Végülj agonia volt neve egykor a régi beszédben
áldozatunknak. Ez ok nékem a leghihetőbb.
Bár nem egész bizonyos; de királyi papunknak ezúttal
egy gyapjas kost kell vágnia áldozatul.
Győzelem áldozatát jelölik meg a victima szóval,
ellenség vesztét jelzi a hostia szó.
Egykor az isteneket mással kérlelte az ember:
liszt volt az s ragyogó sónak a tiszta szeme.
Kéreg alól csepegő mirrhát nem hoztak e tájra
messzevidéki hajók tengerek árjain át,
Tömjént Euphrates, olajat még India nem küld,
nem volt rőt sáfrány szirma sem ismeretes.
Hogyha boróka-fenyő füstölt oltáron, elég volt:
vagy ha babér égett nagy ropogással azon.
Az már gazdag volt, ki füzért font réti virágból
s réti virágaihoz még ibolyát is adott.
Most, ha bikát vágunk, késsel nyitjuk meg a gyomrát
ők nem használták áldozatukhoz a kést.
Kedvre deríti Cerest a falánk malac élete veszte,
hisz gabonájában kárt okozott a gonosz.
Mert amikor tejesen duzzadt a vetése tavasszal,
látta, hogy egy sertés orra kitúrta javát.
Meglakol érte nagyon.
Gaál László fordítása
Ovidius: Fasti II, 19–34.
Februa volt mindaz, mivel engeszteltek atyáink,
s van hiteles hagyomány erre a szóra elég:
főpapnak flamen s a királyi pap adja a gyapjat,
s ennek az ősöknél februa volt a neve.
És ha a gyászházban tisztító szert kap a lictor,
sóval elegy piritott lisztet – a név ugyanaz.
Ez neve, mit szentelt fáról vágtak le, a gallynak,
melynek lombja a szent papnak övezte fejét.
És láttam magam is, hogy a papnő februa néven
kért adományt; s akitől kért, fenyűágat adott.
Végre, ilyen neve volt a szakálltviselő öregeknél
mindenfélének, hogyha lemosta a bűnt.
Innen a hó neve, mert Faunusnak a papjai szíjjal
járnak: a tisztítás eszköze náluk a szíj.
Így lesz tisztává a nap is, ha megadtuk a holtak
áldozatát, s gyászunk ünnepe végre letelt.
Gaál László fordítása
Ovidius: Fasti II, 267–270.
Idus után két nap, s mez nélkül látja a hajnal
kétszarvú Faunus papjait, áldozatát.
Szóljatok, ó, Múzsák, hogy honnan jött ez az ünnep!
Hogy latinok földjén honnan e régi szokás?
Gaál László fordítása
Ovidius: Fasti II, 280–288.
Csak város helye volt, hol ma a Varosod áll.
Így a pelazgoktól vettünk át ünnepet, istent;
s pappá Iuppiterét tette az ősi szokás.
Kérdezed azt is, mért futnak? Mert az hagyomány, hogy
meztelenül futnak. Kérdezed ennek okát?
Mert ez az isten örül, ha viharsebesen tovaszáguld
s rémületet támaszt fenn a magas hegyeken.
Meztelen ő maga is, mezben szolgája se járhat.
Könnyebben lehet úgy futni, ruhátalanul.
Gaál László fordítása
Ovidius: Fasti II, 301–304.
Mostan e meztelenek felidézik a régi időket,
s jelzik, a régi világ mennyire egyszerü volt.
Ám a ruhát főként hogy mért nem kedveli Faunus,
tréfás szóval imígy mondja a régi rege:
Gaál László fordítása
Ovidius: Fasti II, 359–372.
Most idegen magyarázat után hozz, Múzsa, latint is,
és ismert porban fusson az én paripám!
Kecske esett csülkös Faunusnak tiszteletére.
Gyűlt is a nép, hogy részt venne a kis lakomán.
Fűzfáról nyársat vágtak, s forgatta a papság.
Sült is a hús, és már délfele járt az idő.
Romulus és testvére s az ifjú pásztori népség
meztelenül játszott nap melegén, a mezőn.
Rendre, ökölvívás, gerely, aztán súlyhajigálás
játszva mutatta ki, hogy kiknek a karja erős.
Pásztor az őrhelyről lekiált: „Hej, Romulus! itt a
rabló!... Hej, Remus! Ott hajtja a tulkaidat!”
Fegyverkezni kevés az idő, két úton utána
futnak. A zsákmányt így visszaszerezte Remus.
Gaál László fordítása
Ovidius: Fasti II, 381–382.
Kérdezed azt is tán, hogy a hely mért lenne Lupercal,
s mért jelölik meg ilyen névvel az ünnepet is...
Gaál László fordítása
Ovidius: Fasti II, 409–424.
Lassanként leapadt a folyó, s az iszapban, a sárban
teknőjük megakadt erdei lombok alatt
egy fügefánál. Még nyoma megvan: Romulusénak
hívta a régi világ. Rumina fája ma az.
Egy anyafarkas jött a kitett ikrekhez; azonban
– mily csoda! – még ez sembántja a kisdedeket.
Nemcsak hogy nem bántja, de még szoptatja is őket
őket a vérrokonuk szánta halálra csupán.
Csendesen áll a vad és lompos farkkal simogatja,
és nyaldossa szelíd nyelvvel a gyermekeket.
Marsnak a sarjai, lám! Nem félnek, csüngnek az emlőn,
és az a másnak szánt tej – nekik életet ád.
Ettől nyerte nevét az a hely, s a Lupercusok ettől,
és nevelő-anyjuk nagy becsületbe jutott. –
És a Lupercus-név nem eredhet-e Arcadiából?
Ott a lycaeusi Pan temploma áll a hegyen. –
Gaál László fordítása
Ovidius: Fasti II, 519–532.
Tönköly volt a vetés régen, tönkölyt is arattak,
s tönköly zsengéjét adta Ceresnek a nép.
Tűzön pörköljék, a tapasztalat arra tanított;
és sok kárt vallott az, ki hibázni talált.
Mert nem tönköly volt, csak pernye, mit összesöpörtek.
S megperzselte a tűz olykor a házakat is.
Istennővé lett a Kemence. S a gazda vidáman
áldoz, hogy neki jól süsse a jó kenyeret.
Ünnepe van, de nem állandó; mozgó ez az ünnep.
S jogszerű szóval a fő curio tűzi ki ezt.
És a forum falain lóg számos tábla, jelezve,
hogyha egyik s másik curia sorra kerül.
És ki bolond s nem tudja, hogy ő mely curia tagja,
mind az utolsó nap hozza meg áldozatát.
Gaál László fordítása
Ovidius: Fasti II, 533–570.
Szentek a bús temetők: engesztelik azt, aki meghalt,
s hoznak a sírokon is, bár kicsiny, áldozatot.
Nem nagyigényű a holt, nem kell dús áldozat annak,
csak kegyelet; nincs vágy Styxnek a partjainál.
Éppen elég, ha a síremlékre virágkoszorút fonsz;
némi gyümölcsöt is adsz, szórsz kicsi sószemeket.
Egy pár szál ibolyát, s gabonát még, borral itatva:
mindezeket tálon tedd le az út közepén.
Többet is áldozhatsz, de a holtnak elég e kevés is:
rakj tüzet és könyörögj, mondd el a síri imát! –
Országodba legelsőként, jólelkü Latinus,
istenes Aeneas hozta be ezt a szokást.
Atyjának sírján kegyes áldozatot mutatott be,
s szent szertartását tőle tanulta a nép. –
Egyszer a Város, amely sok időn forgatta a fegyvert,
holtaknak napját elhanyagolta nagyon.
Meglakol érte a nép: romlást hoz rá ez a vétek,
s máglyáik sűrűn égnek a város alatt.
Mondják – bár ez alig hihető! – megnyíltak a sírok,
éjszaka csendjében halk zokogás zaja kelt.
És mondják, hogy az utcákon s odakint a mezőkön
szálltak a szellemek, és sírtak az árnyalakok.
Ekkor az elhanyagolt adományokat újra megadták,
s szűnik a bús jelenés, szűnnek a gyászesetek. –
Míg ez az ünnep tart, szerelemnek nincs helye, lányok!
nászfáklyátok hadd várja a tiszta napot.
Édesanyád hiedelme szerint noha itt az időd már,
lándzsahegy ily napokon nem bodorítja hajad.
Rejtsd el a fáklyádat, Hymenaeus, vidd el a gyászos
tűztől! Más fáklyák égnek a bús sírokon.
Zárd be a temlomokat: rejtőzzenek isteneink is!
Most nem kell tömjén, most ne lobogjon a tűz!
Mostan az eltemetett holtaknak lelkei járnak,
szellemek ízlelnek sírra rakott lakomát. –
Mégis, ez ünnep után még annyiszor újul a hajnal
ebben a hóban, ahány versidomunkban a láb.
Áldozatot hoznak: neve róla Feralia napja,
síri ajándéknak nincs helye már ez után.
Gaál László fordítása
Ovidius: Fasti II, 639–658.
Hogyha az éj tovaszállt, olyan istent ünnepel ősi
szertartás, ki nekünk jelzi a földi határt.
Terminus, ott a mezőn te csak egy kő s tán facölöp vagy,
isteni lénynek tart mégis a szent hagyomány.
Téged kétoldalt két gazda borít be virággal.
Két koszorú a tiéd és ugyanannyi kalács.
Oltár áll. Tüzet arra cserépdarabon hoz az asszony,
izzó tűzhelyről ő maga vette el azt.
Fát az öreg hasogat s ügyesen felrakja. Azonban
száraz a föld, s nehezen ver le köréje karót.
Majd száraz háncsot halmozva rakásra, tüzet gyújt.
Kis fia mellé áll s tartja a nagy kosarat.
Majd mikor ebből háromszor gabonát vet a tűzbe,
friss lépesmézet nyújt a leánya neki.
Mások a bort hozzák. S ő mindből áldoz a tűzön.
Néz áhítatosan s ünnepi mezben a nép.
Bárány vére omol közös isten tiszteletére,
és ha szopós a malac, Terminus úgy is örül.
Egyszerű szomszédság gyűl össze a víg lakomához,
s zengi az éneke, szent Terminusunk, a neved:
Gaál László fordítása
Ovidius: Fasti III, 713–714.
Idus után két nap, s Bacchusnak az ünnepe itt van.
Bacchus, a költőt védd! Ünneped énekelem!
Gaál László fordítása
Ovidius: Fasti III, 725–734.
Tárgya ma annyi csupán, hogy okát feltárja: kalácsot
enni – anyóka miért csalja az embereket? –
Áldozat oltáron születésed előtt sohasem volt,
Liber. S még csak fű lepte hideg köveit.
Ámde mikor Gangest s az egész Keletet leigáztad,
zsákmány zsengéjét nagy Iupiternek adod.
Zsákmányolt tömjént s cimetet legelőbb magad adtál
s pörkölt marha-zsigert nyert diadalmad után.
Libamen s libum Libertől nyerte nevét, mert
szent oltárra kerül egy darab – áldozatul.
Gaál László fordítása
Ovidius: Fasti IV, 629–640.
Harmadnap virrad most már Venus Idusa múltán.
Főpapok, egy tehenet hozzatok áldozatul!
Forda talán, mert fert, és így fecunda is egyben,
s gondolják, hogy e szó, fetus, is innen ered.
Most viselős a barom, de a föld is terhes a magtól:
és terhes földnek terhes az áldozata.
Iuppiter oltárán esik egy, harminc tehenet kap
harminc curia – és bőven elárad a vér.
Majd, hogy a borjakat is kiemelte belőlük a szolga,
s füstös tűzhelyen ég mind, ami benne nemes,
borjakat is hamvaszt az idősb Vestalis a tűzön,
tisztúlást hamuval majd a Palilia hoz.
Gaál László fordítása
Ovidius: Fasti IV, 721–806.
Múlik az éj, felkél Aurora. Parilia szólít,
s engedek én, ha ugyan kedvez a drága Pales.
Drága Pales, kedvezz, ha a pásztori ünnepet áldom
és ha kegyes szívvel tiszteletedre megyek!
Bab szalmájából teneked s borjú hamujából
mindig telt kézzel hordtam az áldozatot.
Rendre, rakott tüzeken háromszor is általugortam,
s tiszteletedre üdén harmatozott a babér.
Istennő, kedvezz munkámnak! Elindul a révből
csónakom, és vásznam már kifeszíti a szél. –
Menj, népem! Te a szűz oltárról hozz ide szent vért!
Vesta ad. így tisztulsz Vesta kegyelme szerint.
Tisztulást ló-vér és borjú hamvai hoznak.
Csépelt bab-szalmát végy oda harmadikul!
Este ha jő, s megetetsz, akkor tisztítsad a nyájat,
pásztor! Folyjon a víz! Seprű seperjen előbb!
És leveles gallyak díszítsék fel juhok aklát!
Hosszu virágfűzér fonja körűl a kaput!
És eleven kénből kékes füst szálljon az égnek!
S bárhogy béget a nyáj, lepje be őket a füst!
Égjen a büszke fenyő s a szabin fű; hím olajággal
szikrázzék a babér tűzhelyetek közepén!
Hozz köleses süteményt s kosarat, megtöltve kölessel!
Pásztori istennő ily eledelnek örül.
Hozd a tejes sajtárt, lakomát adj, oszd fel az ételt!
Langyos tejnek örül berketek őre, Pales.
És könyörögj: „Nyájával együtt őrizd meg a pásztort!
Ólaimat mindig messze kerülje a vész!
Hogyha a szent fa alatt ültem, szent földön etettem,
és ha talán sírról tépte a fűvet a juh,
és ha tilos ligeten jártam, s menekültek a nymphák
s kecskepatás isten földi tekintet elől,
árnyatadó ágat ha lemetszett késem az erdőn,
hogy beteg állatnak nyújtsam a friss levelet:
add a bocsánatodat! Nézd el, hogy jégzivatarban
erdei szenthelyeden lelt menedéket a nyáj!
Felzavarodva a tó? Nymphák, nézzétek el azt is,
hogyha patáik alatt tükre homályba borult!
Engeszteld, úrnőnk, a vizek védőit irántunk,
forrás-nymphákat s erdei isteneket!
Látni ne hagyj minekünk nymphát, se fürödve Dianát,
vagy Faunust, mikor az délben a fűre hever!
Űzd el a kórt: ne legyen beteg ember, vagy beteg állat,
és ne legyen nyavalyás fürge kutyák serege!
És ne legyen kevesebb nyájam, mikor este behajtom,
és mit a farkas okoz, meg ne sirassam a kárt!
Éhínség ne legyen! bőségben fű, fa viruljon!
És vizem is legyen itt fürdeni, inni elég!
Jó tejelő tőgyek legyenek! sok sajt, ami pénzt hoz!
Át a kosár fonatán folyjon a tiszta savó!
Hágjon a kos tüzesen! Kicsinyét jól ellje a birka!
Sok szép kis bárány töltse meg aklaimat!
Finom gyapja legyen! Szívesen dolgoznak a lányok
véle, ha durván nem sérti a gyönge kezet.
Add meg, amit kérek! Nagy lesz a kalács is, amellyel
áldozok ünnepeden, pásztorok őre, Pales.”
Így könyörögj istennőnkhöz, fordulva keletnek,
négyszer, s friss vízzel mosd meg a két kezedet!
S mintha boros kancsót vennél, kapd kézbe a csuprot,
s idd a piros mustot hószínü tejjel együtt!
Aztán meggyújtott, szikrázó szalmarakáson
által gyors lábbal, fürge tagokkal ugorj! –
Ennyi a szertartás. Kérdés, hogy honnan eredhet.
Lankad az ének, olyan sok magyarázata van.
Tűz mindent tisztít; salakot választ ki a fémből.
Általa lenne tehát tiszta a pásztor, a nyáj ?
Vagy mert mindennek két ellentétes alapja,
tűz és víz egyaránt isteni származatú,
s egykor e két elemet kapcsolták össze atyáink,
hogy tisztítson a tűz, s hintse be tested a víz?
Mindkettő fontos, gondolják, mert ez az élet?
S ezt nyeri új feleség, s veszti a számkivetett?
Mind nehezen hihető. Vannak, kik Deucalionra
és Phaethonra viszik vissza a régi szokást.
Némelyek azt mondják, a kövekre kövekkel ütöttek
pásztorok, és kicsapott onnan a szikra legott.
S bárha előbb kialudt, felfogták szalmacsomóval.
Hát a Pales tüze most erre utalna talán?
Vagy, kinek útat a tűz mutatott – menekülni a vészből,
Istenes Aeneas hozta be ezt a szokást?
Végre talán igazabb ez az ok: hogy Róma megépült,
és befogadta az új templom az isteneket,
eltávozva, tüzet gyujtottak a régi lakásban,
és az üres kunyhó sebtibe lángba borult:
Róma, a lángokon át ugrált a barom s a parasztnép,
s most születésnapodon megvan e régi szokás.
Gaál László fordítása
Ovidius: Fasti IV, 807–834.
Tárgyat az alkalom ád: e napon született meg a Város
Ősi Quirinus, jöjj! Tetteid énekelem!
Már Numitor testvére lakolt, s a pásztorok összes
népe az ikreknek volt vezetése alatt.
Gyűjteni kezdik a föld népét. Bástyákat akarnak
rakni. Csak annyi vitás, hogy ki emelje falát.
Romulus így szólott: „Nincs szükség semmi viszályra
Hisszük a jóslatokat, s jósol az égi madár.”
Kedves a szó. Egyikét a Palatium orma fogadja,
másik Aventinus hegytetejére vonult.
Hat keselyűt látott Remus itt, kétszer hatot öccse.
Áll a kötésük: a vár birtoka Romulusé.
Alkalmas napon ez kijelölte ekével a bástyát.
Indul a munka: Pales ünnepe volt az a nap.
Ástak mély üreget, gabonát szórtak fenekére,
szomszéd telkekről hordva reája rögöt.
És amikor tele lett földdel, ráépül az oltár.
Kész van az új oltár, s rajta kigyullad a láng.
Erre barázdát húz – a falat kijelölni, bikát és
tisztafehér tehenet fogva ekéje elé.
S így esdett a király: „Várost alapítani hívlak,
Iuppiter, és titeket, Mars atya, Vesta anyánk!
Isteneink, kiket illet imám, hallgassatok énrám!
Induljon munkám szent vezetéstek alatt!
És a világ uraként örökéletű légyen e város!
Légyen alatta Kelet s légyen alatta Nyugat!”
Így könyörög, s balról dörgéssel harsan az égbolt,
és villámmal küld Iuppiter égi jelet.
Gaál László fordítása
Ovidius: Fasti IV, 863–872.
Most Vinalia jő, miután a Parilia elmúlt.
Ismét ünnepelünk; közbe csak egy nap esik.
Most Venus oltárán áldozzatok, utcai lányok!
Így jövedelmeteket megszaporítja Venus.
Tömjénért nyertek szépséget, népszerüséget,
bájt, kedvességet, kellemetes szavakat.
Hozzatok úrnőnknek mirtuszt és jószagu zsázsát
s káka közé befonott rózsavirág-koszorút! –
Most illik templomba sietni a Domb-kapujához,
hol siculus dombtól temploma nyerte nevét.
Gaál László fordítása
Ovidius: Fasti IV, 905–942.
Egykoron én e napon Nomentumból hazajöttem,
s tisztaruhás tömeg állt szemben az út közepén.
Egy főpap lépett ős Robigo ligetébe,
hogy kutya- és juh-zsigert vessen a lángja közé.
Gyorsan eléje megyek, hogy a szertartást kitanuljam.
S ekkor a főpapod így ejti, Quirinus, a szót:
„Érdes Robigo, kérlek, kíméld gabonánkat!
Síma kalász magasan ringjon a szára hegyén!
Míglen a csillagos ég jóságosan érleli őket,
hagyd növekedni, amíg végre aratni lehet!
Mert a hatalmad nagy. Ha te bélyegedet gabonánkra
ráütöd, elvész az: sírhat a földmüvelő!
Sem zivatar, sem szél nem tud neki ártani annyit,
sem ha fehér színnel perzseli végig a fagy,
mint mikor átmelegíti a nap nedves gabonánkat,
istennő, s ránk tör rettenetes haragod.
Ó, könyörülj! Súlyos kezedet ne bocsásd a vetésre!
Ártásnak ne örülj! Ártani tudni – elég!
Hagyd el a gyönge vetést! Van durva vas itten: öleld azt!
Másokat ölni szeret: vesszen el ő maga is!
Jobb, ha az öldöklő nyilakat, meg a kardot emészted.
Nincs rájuk szükség: béke uralkodik itt.
Most a paraszt szerszám csillogjon: a jó kapa, ásó,
görbe ekék! Szennyed lepje a fegyvereket!
És ha hüvelyből kardot akarna kihúzni az ember,
hadd vegye észre, minő rozsda kötötte meg azt.
Ámde Cerest te ne bántsd! Szívesen meghozza a gazda
távollétedben néked az áldozatot.”
Míg szólt, durva daróc-kendőt tartott a kezében.
Volt tömjéntartó s egy kupa tiszta bor is.
Tömjént és bort önt oltárra a főpap előttem.
Birka-zsigert éget s rút kutya ronda belét,
s szól hozzám: „Kérded, mi ez újszerü áldozatállat?”
– Mert érdeklődtem. S szólt a pap: „Értsd meg okát!
Mondják, Icarusé az az eb, mely csillag-alakban
perzseli földünket s érleli ezt a vetést.
Oltárunkon a földi eb – áldozat égi kutyáért.
Csak neve veszti el őt – veszni egyéb oka nincs.”
Gaál László fordítása
Ovidius: Fasti VI, 241–248.
Isten az Ész maga is. Szentélyét látjuk az Észnek:
félt a csalárd púntól az, ki emelte lakát.
Pún, te megújítottad a harcot – a consul elestén,
mórok harcaitól döbbenet ülte szivünk.
Szétfoszlott a remény. – A Tanács ekkor fogadást tett.
És szabadítani jött arra azonnal az Ész.
És a Tanács a nagy istennőnek tett fogadalmat
ekkor rótta le, hat nappal az Idus előtt.
Gaál László fordítása
Ovidius: Fasti VI, 249–318.
Vesta, segélj! a te tiszteletedre nyitom meg az ajkam,
hogyha szabad nekem is látnom az áldozatod.
Lelkem imába merült. Éreztem az égi erőket,
s bíborosan ragyogott, rám mosolyogva, a föld.
Ám nem láttalak én. Távozz, költői hazugság!
Férfi-tekintet előtt rejtve vagy, isteni nő!
Mégis, amit rosszul tudtam, vagy amit sose tudtam,
az, noha senkise szólt, most kivilágosodott.
Róma midőn negyvenszer látta Parilia napját,
tűznek az őre gyanánt őt befogadta e lak.
Béke királyáé ez a mű, akinél soha szentebb,
isteni lelket nem szült a sabinumi föld.
Most csupa érc a fedél, amely egykor szalmatető volt,
s hajlós vesszőből volt fala fonva előbb.
Oly kicsi hely most Vesta anyánk szent csarnoka, egykor
hosszuszakállu Numánk büszke királyi laka.
Azt mondják, hogy a templom alakja előbb is ilyen volt.
S mért hogy alakja ilyen, meg tudom adni okát.
Vesta s a Föld ugyanegy: örökös tűz lángol ezekben,
jelzi az istennőt temploma, tűzhelye is.
Gömbalakú ez a Föld, és nincsen támasza semmi,
s bár roppant tömegű, úszik a híg levegőn.
És csak a forgás az, mi e gömböt tartja az űrben,
és mi lehúzza felét, nincs szegeletje sehol.
S mert a világ közepén van a hely számára jelölve,
s tőle a távolság erre is, arra is egy:
hogyha kerek nem volna, egy oldalhoz közelítne,
és a világban nem lenne középen a súly.
Éggömb van, szirakúzai mű, zárt térbe helyezve,
és kicsinyítve azon rajta a végtelen ég.
Földünktől ugyanegy távolság fent is, alant is.
És csakis úgy lehet ez, hogy köralakja vagyon.
Temploma szinte ilyen: szeglet nincs rajta sehol sem,
s gömb-kupolája felül védi a zápor elől. –
Kérded, mért szűzek szolgálnak ez isteni nőnek?
Én e dolognak most megmagyarázom okát.
Opsnak a lánya Ceres s Iuno; Saturnus az atyjuk;
és, amiként mondják, Vesta a harmadikuk.
Kettőjük feleség s anya lett, mint monda beszéli.
Harmadikuk minden férfinak ellene állt.
Hogyha tehát hajadon – hajadon szolgálatot óhajt,
s tiszta kezekre szabad bízni csak áldozatát!
S értsd meg: semmi egyéb maga Vesta, csupán lobogó láng,
s lángból élő lény nem születik sohasem.
Hát jogosan hajadon: bele nem hull mag, se belőle.
Éppen azért lányok tiszteletének örül. –
Jóideig balgán azt hittem, Vesta-szobor – van.
Most tudom én, hogy ilyen nincs kupolája alatt.
Abban a templomban nem rejlik más, csak örök tűz.
Vestát és a tüzet nem jeleníti szobor. –
Vi stat – a Föld, s maga Vesta a Föld, innen van a név is.
És a görög névnek lényege éppen ilyen.
Ámde nevet tűzhelynek a tűz maga és tüzelés ad,
s régen a házaknak tűzhelye pitvara volt.
Vestibulumnakezért hívjuk, hiszen itten imádjuk
Vestát – és igazánő van a házban elől. –
Régen a tűzhely elé telepedtek hosszu padokra,
s hitték, hogy velük ott ülnek az istenek is.
Most is, az ősi Vacunának mikor ünnepe eljön,
népe Vacuna tüzét állja meg űli körül.
Mostani korra maradt egy s más ama régi szokásból:
étkét Vestának tiszta edénybe testik. –
Lám, kenyerek lógnak koszorús szamaraknak a hátán,
s tarka virág lep most durva malomköveket.
Rég a kemencében tönkölyt pörkölt a parasztnép
– Fornax istennő így nyeri áldozatát –:
akkoriban kenyeret tűzhely hamujába vetettek,
és meleg aljában szerte hevert a cserép.
Hát a kemencét és úrnőjét őrzi a pék is,
és a szamár is, amely hajtja malomköveit. –
Gaál László fordítása
Ovidius: Fasti VI, 319–348.
Hagyjam-e, mondjam-e szégyenedet, vörösarcu Priapus?
Mert ez a kis mese ad sok nevetésre okot!
Hát – Cybele, ki fejét tornyos koronával övezte,
egykor vendégül látta az isteneket.
Hívta a nymphákat s szatírok csapatát a mezőről
s jött Silenus, bár senkise hívta meg őt.
Hosszas is és tilos is kibeszélni, hogyan lakomáztak
isteneink, s hogy folyt hajnalig ottan a bor.
Gondtalanul kószáltak az erdős Ida lapályán,
majd pihenőre helyet leltek a pázsit ölén.
Játszik ez, alszik amaz, táncol, kart öltve, a másik,
s zöld pázsitra tapos hármas ütemben a láb.
Vesta hever maga is, békés álomba merülve,
ott, ahol ült, szelíden hantra nyugosztva fejét.
Csakhogy a kert buja őre az istennőkre vadászik,
s nymphák lépte nyomán erre meg arra lohol.
És Vestára akad. Nymphának hitte talán őt.
Vagy jól tudta, ki az, – bárha tagadja ma is.
Ocsmány vágyában lábujjhegyen arra lopózik.
Óvatosan közelít, s szive remegve dobog...
Vén Silenus meg csacsiját, hátas paripáját,
csörgedező víznél hagyta legelni odább.
Célját majdnem elérte a hellespontusi isten,
s hirtelen elbődült háta mögött a szamár.
Felriad erre az istennő. Sokan arra szaladnak.
Ám a gonosz szaporán elfut az öklök elől.
Lampsacus így szamarat vág, hogyha imádja Priapust,
és a szamár zsinegét vetjük a tűzre mi is.
Hálásan kenyeret raksz rá te is, isteni asszony:
munkaszünet van; üres s csendesen áll a malom.
Gaál László fordítása
Plautus: Amphitruo 1–25.
MERCURIUS
Ha azt akarjátok, hogy minden üzletetek
haszonnal járjon, minden adás-vevésetek,
hogy minden dolgotokban jól segítselek,
hogy célba jusson minden számításotok,
és otthon és másutt sikerre leljetek,
és mindig is bőséges hasznot nyerjetek
a megkezdett s az eljövő ügyekben is,
s hogy nektek és tiéiteknek mindig is
csak jóhírt hozzak és csak azt jelentsem én,
mi számotokra mindig legtöbb jót jelent
– mert tudjátok, hogy a többi istentől nekem
tisztül jutott a híradás s a haszonhozás –,
tehát, ha arra vágytok, hogy segítselek,
s hogy mindig is lehessen dús nyereségetek,
e darabra akkor szép csendben figyeljetek,
igaz s méltányos bírái is lesztek úgy.
Most, hogy ki küldött és miért is jöttem el,
megmondom, és azonnal megmondom nevem.
Juppiter küldött, és nevem Mercurius.
Apám küldött, hogy benneteket kérleljelek,
bár, hogy parancsként fogadjátok, tudja jól,
mert mindig is tapasztalhatta, hogy ti őt
oly félve tisztelitek, mint kell is Juppitert.
És mégis így van: oly parancsot adott nekem,
hogy benneteket nyájas-szelíden kérjelek.
Devecseri Gábor fordítása
Plutarkhosz: Romulus 11.1–4.
11. Romulus a Remoriában temettette el Remust és két nevelőapját, aztán folytatta a város építését. Etruriából férfiakat hívott, akiknek, mint egy szertartáson, bizonyos szent szokások és iratok alapján, irányítaniuk és magyarázniuk kellett mindent. A mostani Comitium helyén kerek gödröt ástak, és belehelyezték mindazon dolgok zsengéit, amelyeket megszoktak és megszerettek, vagy amelyek szükségesek voltak számukra, végül mindenki hozott egy marék földet onnan, ahonnan származott, és mindezt együtt beledobálták a gödörbe. A gödröt, akárcsak az eget, mundusnak nevezték, s ez lett a középpont, amely körül a város kerületét megrajzolták. A városalapító ekkor bronz szántóhegyet illesztett az ekébe, eléje bikát és tehenet fogott, s az ekeszarvát saját kezével fogva, mély barázdát vont a város határa körül. A nyomában menőknek az volt a dolguk, hogy az ekevassal felforgatott rögöket mind befelé fordítsák, s egyet se hagyjanak kifelé fordulva. Ezzel a vonallal jelölték meg a falak kerületét, és a körülhatárolt földdarabot két szó összevonásával Pomeriumnak, falak mögötti területnek nevezték. Ahol kaput akartak hagyni, felemelték az ekét, és úgy vitték tovább, ezzel jelezték a kapunyílást. …
Máthé Elek fordítása
Plutarkhosz: Romulus 12.1.
12. Mindenki egyetért benne, hogy Róma alapítása május kalendaeja előtt a tizenegyedik napon, vagyis április 21-én történt. Ezt a napot a rómaiak megünneplik, és hazájuk születésnapjának nevezik. Kezdetben, mint mondják, nem áldoztak élőlényeket ezen a napon, mert úgy gondolták, hogy hazájuk születésének ünnepét tisztán és vértelenül kell megülni. …
Máthé Elek fordítása
Plutarkhosz: Romulus 21.3–8.
21. … Mások viszont – s ez a valószínűbb – „háborodott”-nak értelmezik a Carmenta szót, s ezzel az önkívületi állapot esztelen voltára utalnak. Híján lenni valaminek ugyanis annyit jelent, hogy carere, ész pedig azt, hogy mens.
A Parilia ünnepéről már szóltam. A Lupercalia, mint időpontja is mutatja, tisztulási ünnep volt, mert február hónap törvénykezési szünnapjain tartották. A latin nyelvben a február szó tisztulást jelent: ezért volt Febrata az ünnep ősi elnevezése. A görögöknél ezt az ősrégi ünnepnapot Lükaiának nevezték, valószínűleg az arkadiaiak hozták be, akik Evanderrel jöttek, de ez sem biztos: az is lehet, hogy az ünnep neve a nőstény farkastól ered, hiszen a lupercusok néven ismert papok, amikor körbefutnak a városban, onnan indulnak el, ahol állítólag Romulust kitették. Az ilyenkor szokásos szertartások sem derítenek fényt az ünnep eredetére: két kecskét vágnak le, majd két nemes ifjú homlokát véres késsel érintik, de mások azonnal letörlik a vért tejbe mártott gyapjúkendővel. A két ifjúnak a homloktörlés után nevetnie kell; majd a kecskék bőréből szíjakat hasítanak, és derekukon övvel, de egyébként teljesen mezítelenül futásnak erednek. A kezükben levő szíjjal minden szembejövőre rávernek. Fiatal asszonyok nem futnak el az ütlegelés elől, abban a hiszemben, hogy az könnyebbé teszi a szülést, és hamarabb esnek teherbe.
Az ünnepnek egyik sajátságos vonása, hogy a lupercusok kutyát áldoznak. Egy Butas nevű költő, aki elégikus verseiben mitológiai történetek alapján magyarázza meg a rómaiak szokásait, azt állítja, hogy amikor Romulus és társai megölték Amuliust, boldogan futottak arra a helyre, ahol a nőstény farkas őt és Remust csecsemőkorukban táplálta. Ennek emlékére ülik az ünnepet, és innen ered, hogy előkelő ifjak futnak végig a város utcáin:
Ütve, mi útba kerül, mint egykor kardsuhogatva
Romulus és Remus is futva fut Alba felől.
Máthé Elek fordítása
Plutarkhosz: Numa 10.
10. Első alkalommal Geganiát és Vereniát szentelte fel Vesta-szűznek, majd Canuleiát és Tarpeiát. Servius később hatra növelte számukat, s ez a szám mai napig is megmaradt. A király rendelete értelmében a papnőknek harminc éven át kell megőrizniök szüzességüket: az első tíz évben megtanulják a szertartásokat, a következő tíz évben szent tisztüket végzik, a harmadik évtizedben pedig másokat tanítanak meg rá. Harminc esztendő után, ha akarják, férjhez mehetnek, és felcserélhetik szent hivatásukat más életmóddal, de mint mondják, kevesen élnek ezzel a lehetőséggel. Akik mégis élnek vele, rendszerint szerencsétlenül járnak – életük hátralevő része örökös bánatban és szomorúságban telik el, s példájuk másokat is babonás félelemmel tölt el, úgyhogy inkább megőrzik szüzességüket öregkorukig és halálukig.
Numa a Vesta-szüzeknek nagy kiváltságokat biztosított, így például még apjuk életében végrendelkezhetnek, gyám nélkül intézhetik ügyeiket, akárcsak a háromgyermekes anyák. Bárhova mennek, lictorok járnak előttük; ha a vesztőhelyre kísért halálraítélttel találkoznak, a kivégzés elmarad, de meg kell esküdniök rá, hogy a találkozás véletlenül és nem szántszándékkal történt. Aki gyaloghintójuk elé lép, halálbüntetéssel lakol. A Vesta-szüzeket kisebb vétségekért megvesszőzik, néha maga a pontifex maximus hajtja végre a büntetést. A bűnöst mezítelenre vetkőztetik, a megvesszőzés függönnyel elsötétített helyen történik. Ha a papnő elveszíti szüzességét, a Porta Collina közelében élve eltemetik. Itt, még a városfalon belül, van egy latinul aggernek nevezett halom, alatta pedig egy kisebb föld alatti helyiség, ahova létra vezet le. A helyiségbe vetett ágyat tesznek, mellette mécsest gyújtanak, s a legszükségesebb élelmiszerekből odakészítenek egy csöppnyit: kenyeret, cserépedényben vizet, tejet és olajat; így akarják elhárítani maguktól azt a vádat, hogy a legszentebb szolgálatokra felszentelt személyt éhhalállal ölik meg. A bűnöst keresztülviszik a forumon egy szíjakkal szorosan átkötött és sűrűn lefüggönyözött gyaloghintóban, hogy belülről egy hang ne hallassék ki. A gyaloghintót az emberek mélyen lesújtva kísérik útján, és mindenki kitér előle. Rómában nincs ennél félelmetesebb látvány, és nincs szomorúbb napja a város lakóinak. Amikor a gyaloghintó megérkezik a kijelölt helyre, a szolgák eloldják a szíjakat, a főpap a büntetés végrehajtása előtt titkos imát mond, kezét az égre emeli az istenekhez, majd a lefátyolozott vétkes papnőt ráállítja a létrára. Ezután ő maga és paptársai elfordítják arcukat, a papnő lemegy a föld alatti helyiségbe, a kívül maradottak felhúzzák a létrát, utána pedig sok földet hánynak a bejáratra, míg egyenlővé nem lesz a halom felszínével. Így büntetik meg azokat, akik megszegik szüzességi fogadalmukat.
Máthé Elek fordítása
Plutarkhosz: Aemilius Paulus 32–34.
32. Ez a beszéd olyan mély hatást és változást idézett elő a katonákban, hogy minden tribunus megszavazta a diadalmenetet Aemiliusnak. A diadalmenet a következőképpen ment végbe: A nép emelvényeket állított fel a lóversenytereken, amelyeket circusoknak neveznek, meg a forum körül és a városnak más részein is, ahonnan a menetet látni lehetett, és az emelvényeken fehér ruhába öltözködve foglaltak helyet. Nyitva állt minden templom is, telve koszorúkkal és füstölőedényekkel. Lictorok és közszolgák szorították vissza az összezsúfolódott és összevissza futkosó sokaságot, hogy az utcákat szabadon és tisztán tartsák. A felvonulás három napon át folyt; az első nap alig volt elegendő a kétszázötven szekéren vitt, kisebb és nagyobb méretű zsákmányolt szobrok és festmények végignézésére. A második napon vitték több szekéren a legszebb és legdrágább makedón fegyvereket. A fegyverek frissen kifényesített vas- és bronzrészei pompásan csillogtak, és bár művészi gonddal voltak elrendezve, mégis úgy tűnt fel, mintha véletlenül dobálták volna fel őket: sisakokat pajzsokra, mellvérteket lábpáncélokra, krétai kerek és thrák négyszögletes pajzsokat, tegezeket, zabiákat egybekeverve, s közülük élesre fent kardok és hosszú lándzsák nyúltak ki. Mindezt a sok fegyvert lazán rakták egymásra, így menet közben egymáshoz ütődtek, és harcias, komor hangot adtak, s a legyőzött ellenség fegyvereinek megpillantása önmagában is félelmet keltő látvány volt. A fegyvereket vivő szekerek után háromezer férfi haladt, s kétszázötven edényben háromszáz talentum súlyú vert ezüstpénzt vittek; egy-egy edényt négy ember hordozott. Mások ezüstkelyheket, ivókürtöket, kupákat és csészéket vittek; ezek a nagyméretű és gazdagon vésett edények mind szép művészi látvánnyal gyönyörködtették a nézőket.
33. Harmadnap mindjárt kora reggel kürtösök vezették a menetet, de nem a menetelésnél vagy díszfelvonulásnál szokásos dallamokat fújták, hanem azt a dalt, amellyel a rómaiak a csatára lelkesítik magukat. Ezek után százhúsz aranyozott szarvú hízott ökröt vezettek, szalagokkal és virágfüzérekkel feldíszítve. Az ökröket díszes hímzett kötényt viselő ifjak vezették áldozatra, utánuk gyermekek vitték az italáldozathoz szükséges ezüst- és aranyedényeket. Őket követték a vert aranypénzt vivők, ezek is, mint akik az ezüstpénzt vitték, három talentum súlyú pénzt vittek egyegy edényben; az edények száma három híján nyolcvan volt. Azután jöttek, akik azt az áldozati aranyedényt hordozták, amelyet Aemilius drágakövekkel kirakva tíz talentum súlyú aranyból készíttetett, majd azok, akik az Antigonosz, Szeleukosz és Théraklész nevéről ismert aranyedényeket hozták, úgyszintén Perszeusz arany étkészletét. Ezeket követte egy szekér Perszeusz fegyvereivel, s rajtuk legfelül a koronája. Jöttek azután kis távolságra a király rabszolgasorra jutott gyermekei, s velük dajkáik, nevelőik és tanítóik könnyező csoportja; kitárták karjukat a nézők felé, s a gyermekeket is arra tanították, hogy kérjék és kérleljék a népet. Két fiú volt és egy leány, de fiatal koruk miatt még nem tudták felfogni szerencsétlenségük nagyságát ; így még szánalmasabb volt érzéketlenségük a balsorssal szemben, úgyhogy a nézők alig figyeltek a menetben haladó Perszeuszra. A rómaiak a részvét miatt szemüket csak a zsenge korú gyermekekre függesztették, többek szeméből könnyek hulltak, s e látvány miatt örömükbe szomorúság vegyült, míg a gyermekek el nem haladtak.
34. A gyermekek és szolgakíséretük után maga Perszeusz haladt a menetben sötét színű köntösben és magas szárú makedón cipőben; látszott rajta, hogy az őt ért szerencsétlenség teljesen megzavarta, s elvette az eszét. Barátainak és udvari embereinek serege követte a fájdalomtól elgyötört arccal; könnyes szemüket állandóan Perszeuszra függesztették, s a nézőkben azt az érzést keltették, hogy csak az ő balsorsát siratják, és önmagukkal legkevésbé sem törődnek. Perszeusz elküldött Aemiliushoz, s kérte, hogy ne kelljen részt vennie a felvonuláson, hagyják ki a diadalmenetből. Aemilius azonban, mintegy gúnyból célozva gyávaságára és ragaszkodására az élethez, így szólt: „De hiszen ez, mint már előbb is, csak rajta múlik." Azt akarta ezzel kifejezni, hogy Perszeusz a szégyen helyett választhatja a halált is. Ő azonban ehhez gyáva volt; helyette holmi reményekben ringatta magát, s így az önmagától elvett zsákmány egyik részévé lett.
Sorrend szerint ezután négyszáz aranykoszorú következett, amelyeket a városok küldtek követeikkel Aemiliusnak győzelmi díj gyanánt. Utánuk Aemilius következett pompásan feldíszített diadalszekéren, az a férfiú, aki e nélkül a pompa nélkül is magára irányította volna a figyelmet; aranyszállal hímzett bíborköntöst viselt, és jobb kezében babérágat tartott. A katonák is mindnyájan babérágat tartottak kezükben, s cohorsokba és szakaszokba osztva követték vezérük diadalszekerét. Közben római szokás szerint tréfás dalokat, majd győzelmi énekeket és Aemiliust dicsőítő költeményeket énekeltek; minden szem ráirányult, mindenki lelkesedett érte, de egyetlen jó szándékú ember sem irigykedett rá. Úgy látszik, a végzet rendeléséből van olyan isteni szellem, melynek az a dolga, hogy a nagy és mértéken felüli jó szerencsének határt szabjon, és úgy keverje az emberi életet, hogy soha ne maradjon elegyítetlenül és tisztán a bajoktól, mert mint Homérosz mondja, azok sora megy legjobban, akiknek jóra is meg rosszra is fordul a szerencséjük.
Máthé Elek fordítása
Propertius: IV, 2.
Mért ámulsz, hogy ilyen sok alakban látod a testem?
Hallgasd Vertumnust: isten ez ősi szobor.
Etruszk volnék, Etruriába való; csata űzött
erre, de nem siratom Volsiniit, falumat.
Élvezem itt e zsivajt – elefántcsont-templomom untam;
nékem elég a Forum római néptömege!
Erre haladt egykor Tiberinus, a vízcsobogás is
hallatszott, ahogyan vertek a gyors evezők,
mondják, és miután átadta helyét fiainknak,
Vertumnus lettem: „fordul a víz” – ez a hír.
Vagy, mert hogyha az év fordul, hozzám jön a termés,
lettem Vertumnus, „fordulat-ünnepelő”;
nékem hajladozik legelőbb kék fürtben a szőlő,
nékem duzzadozik tejjel a szőke kalász.
Van mézízü cseresznye, meg ősszel szilva előttem,
nyári napon pirosan villog a földieper,
s hálából fogadalmi gyümölcskoszorút hoz az oltó,
hogyha a vadkörtén jóizü alma terem.
Mért kínzól, te hazugnyelvű hír? Más az igazság;
higgy csak az istennek, hadd magyarázza nevét!
Minden alakhoz jól illik természetem, erre-
arra ha fordítasz, változom én remekül.
Adj rám cosi ruhát, s lágybőrü leányka, akit látsz:
ám ha togát öltök, férfi vagyok, ne tagadd!
Nyomj a kezembe kaszát, köss szénacsomót a fejemre,
s már meg is esküdhetsz: én nyesem ott a füvet;
hordtam fegyvert, s emlékszem, dicsértek is érte,
vittem telt kosarat, görnyedező arató.
Hogyha pörösködnek, józan vagyok; ám a fejembe
szállt a bor, azt mondod, látva virág-koszorúm.
Mitrát tégy a fejemre, s elorzom Bacchus alakját,
Phoebust mímelem én, hogyha kezemben a lant;
vállra vetett hálóval vadra lesek, de ha nálam
lépvesszőm, Faunust látod, a nagy madarászt.
Vertumnus kocsihajtó is tud lenni, ki könnyen
lóról lóra szökell, váltja a gyors paripát;
horgászbot ha akad, halakat fogok, és leeresztett
köntösben, csinosan járok az üzlet után –
bunkómmal pásztorkodom is, s az aréna porában
rózsát hordok szét, csöpp kosarak karomon.
Mért említsem még, amiről legtöbbet esik szó:
mennyi ajándékot szór az ölembe a kert?
Tengerszinti uborka, dagadthasu tök, meg a hánccsal
font káposztafejek – mind alakom jelei;
tarka virág nem nyílik a réten, mely azután ne
díszlene, míg el nem hervad, a homlokomon.
Így hát, mert átváltozom egymagam ennyi alakra,
erről adta nevem hajdan az otthoni nyelv;
és te meg is háláltad, Róma, kis Etruriámnak
(itt a Vicus Tuscus máig is őrzi nevét),
hogy Lycmon szétverte szövetséges csapatával
egykor a vad Tatius büszke szabin seregét.
Én láttam, hogy inog meg a rend, hogy hullnak a dárdák,
hogy fut az ellenség rútul a győztes elől.
Add, ó, istenek atyja, hogy itt járkáljon örökké
lábam előtt vígan Róma togás tömege!
Hat sor van még hátra (kezes, ki sietsz a forumra,
nem tartóztatlak), célba futok magam is.
Durva juhar-tuskó voltam – hevenyészve faragtak –,
bájos Róma szegény istene, míg Numa jött;
s néked, Mamurius, szobrásza e bronz-alakomnak,
szét ne lapítsa az oszk föld ügyes ujjaidat;
oly simuló-tanulékonnyá formáltad a testem!
Egy csak a mű, de nem egy ünnepi tisztelete.
Kerényi Grácia fordítása
Suetonius: Augustus 29.
29. Igen sok középületet emeltetett. Közülük a legnevezetesebbek: egy új forum a Bosszúálló Mars (Ultor) templomával, Apollo temploma a Palatiumon, a Mennydörgő Iuppiter (Tonans) temploma a Capitoliumon. A harmadik forum felépítését a nép és a törvényszéki tárgyalások nagy tömege tette szükségessé, mivel a két régi forum már kevésnek bizonyult. így aztán gyorsan át is adták, még mielőtt a Mars-templom elkészült volna. Arról is gondoskodtak, hogy külön ezen a forumon tartsák az államjogi tárgyalásokat és a bírák kisorsolását.
A Mars-templom építésére még az atyja megbosszulására indított philippi háború idején tett fogadalmat. Elrendelte tehát, hogy a senatus itt tanácskozzék a háborúkról és diadalmenetekről, innen induljanak útnak a katonai hatalommal felruházott tisztségviselők a provinciájukba, a győztesen hazatérő hadvezérek pedig itt ajánlják fel az isteneknek diadalmi jelvényeiket.
Apollo templomát Palatinus-dombi lakhelyének azon a részén építtette fel, amelyet villámcsapás ért, vagyis amelyre a haruspexek szerint maga az isten jelentette be az igényét. Oszlopcsarnokokat is építtetett hozzá görög és latin nyelvű könyvtárral, és idősebb korában gyakran tartott ott senatusüléseket és szemlét a bírói testületek fölött. A Mennydörgő Iuppiternek megmeneküléséért szentelt templomot, miután a cantabriai hadjárat idején egy villámcsapás megperzselte a gyaloghintóját, fáklyavivő rabszolgáját pedig halálra sújtotta.
Néhány épületet mások, például unokái, felesége és nővére nevében emeltetett: Gaius és Lucius oszlopcsarnokát és basilicáját, Livia és Octavia csarnokait és Marcellus színházát. A többi előkelőséget is gyakran buzdította, hogy ki-ki lehetőségeihez mérten vagy új épületekkel, vagy régiek felújításával, ékesítésével tegye szebbé a várost.
Sokan építkeztek tehát ekkoriban: Marcius Philippus felépíttette a Múzsák Herculesének templomát, Lucius Cornificius Diana templomát, Asinius Pollio a Szabadság templomának atriumát, Munatius Plancus Saturnus templomát, Cornelius Balbus egy színházat, Statilius Taurus egy amphitheatrumot, végül Marcus Agrippa is számos nagyszerű épületet.
Kis Ferencné és Kopeczky Rita fordítása
Suetonius: Augustus 94.8, 12.
94. … Quintus Catulus a Capitolium felszentelése után egymás után két éjjel is álmot látott. Az első éjszakán azt álmodta, hogy a Legjobb és Leghatalmasabb Iuppiter (Optimus Maximus) az oltára körül játszadozó gyermekek közül félrevont egyet, és annak az ölébe tette az államot, amelyet addig ő tartott a kezében. A következő éjjel ugyanazt a fiúcskát a capitoliumi Iuppiter ölében látta viszont. Amikor megparancsolta, hogy rángassák le onnan, az isten figyelmeztetően rászólt: ez a gyermek az állam oltalmára nevelkedik. Másnap Catulus szembetalálkozott Augustusszal, akit azelőtt egyáltalán nem ismert, és csodálkozva állapította meg, hogy szakasztott mása az álombéli kisfiúnak. Vannak, akik Catulus első álmát másképp beszélik el: Iuppiter, amikor a gyerekek védelmezőt kértek tőle, kijelölt egyet közülük, hogy ahhoz forduljanak minden kívánságukkal, majd csókra nyújtotta ujjait a kisfiúnak, aztán saját szájához érintette őket.
…
Augustus apollóniai tartózkodása alatt Agrippa kíséretében felment Theogenész csillagász csillagvizsgálójába. Agrippának, aki elsőként kért jóslatot, a tudós nagy, szinte hihetetlen dolgokat jövendölt meg. Erre Augustus – előre félve és szégyenkezve, hátha jelentéktelenebbnek bizonyul – megmakacsolta magát, és nem volt hajlandó elárulni a születése időpontját. Amikor hosszas rábeszélés után nagy nehezen és habozva mégiscsak megmondta, Theogenész felugrott, és istennek kijáró tiszteletben részesítette őt. Ezután Augustus olyan erősen bízott sorsában, hogy nyilvánosságra hozta a horoszkópját, és ezüstérmét veretett a Bak csillagképével, amely alatt a világrajött.
Kis Ferencné és Kopeczky Rita fordítása
Tacitus: Annales XII, 23–24.
23. Gallia Narbonensisnek a senatus iránt tanúsított kiváló tisztelete miatt megadták, hogy e tartomány senatorai a princeps jóváhagyásának kikérése nélkül, ugyanolyan jogon, mint Sicilia, birtokaikat meglátogathassák. Az ituraeusokat és Iudaea lakosait királyaik, Sohaemus és Agrippa elhunytával Syria provinciához csatolták. Elhatározták a huszonöt éve mellőzött közérdekű madárjóslás felelevenítését és azután folytatását. A város kerületét is tágította a császár, az ősi szokásnak megfelelően, amely lehetővé teszi, hogy az imperium előbbrevivői a városhatárokat is kiterjesszék. A római vezérek, bár nagy népeket igáztak le, mégsem éltek ezzel a joggal, csak Lucius Sulla és az isteni Augustus.
24. A királyoknak ebbeli buzgóságáról vagy dicsőségéről különféle híresztelések vannak. De az alapítás kezdetét és a Romulustól kijelölt városhatárt megismerni nem Vélem fölöslegesnek. Tehát a marhavásártértől, ahol a bronz bikaszobrot láthatjuk, mivel ezt az állatot fogják az eke jármába, kezdték a város határának kijelölésére szolgáló barázdát, úgy, hogy Hercules nagy oltárát befoglalja. Innen bizonyos távolságokban kövek vannak elhelyezve a Palatinus-hegy tövében, Consus oltáráig, majd a régi curiákig, azután a Larok szentélyéig, innen a római forumig; úgy hitték, hogy a forumot és a Capitoliumot nem Romulus, hanem Titus Tatius csatolta a városhoz. Majd a helyzet szerint tágították a város kerületét. Hogy Claudius akkor milyen határköveket helyezett el, könnyű felismerni, mert mindenki számára hozzáférhető emlékeken fel van tüntetve.
Borzsák István fordítása
Tibullus: Falusi ünnep (2.1.1–30)
Ünnepies csendben járjuk ma körül a mezőket
s termést, úgy, ahogy azt rendeli ősi szokás.
Jöjj, Bacchus, miközénk, és függjön a szarvadon édes
szőlőfürt, s te kalászt fonj a fejedre, Ceres.
Szent nap van ma, pihenjen a szántóföld s aki szántja,
támasszuk meg ekénk most, hogy a munka se nyom.
Oldjátok ki a jármokat: illő, hogy koszorúsan
álljanak ökreitek most tele jászol előtt.
Istent szolgáljon mindenki ma: nyúlni se merjen
gyapjufonó kézzel gyapjucsomóhoz a nő.
Messze maradjatok úgyszintén ti, kerülve az oltárt,
kiknek a múlt éjjel hozta Venus gyönyörét.
Tisztát kedvel az ég, hát gyertek tiszta ruhában,
s mely mer a forrásból, tiszta legyen kezetek.
Égő oltárhoz halad, íme, az ünnepi bárány,
tiszta fehérben a nép, főkön a dísz olajág.
Ó, honi isteneink, tisztítsuk a földet, a népét:
kár ellen kezetek védje meg ezt a határt,
dudvákkal ne tehesse vetés csúffá aratásunk,
és ne riassza a gyors farkas a lomha juhot.
Akkor a dús földben bízván, a paraszt, a kihízott,
jókora tuskókkal fűti a tűzhelyet is,
s rabszolgák soka, jó jele, hogy mily módos a gazda,
rak vesszőkalyibát, játszva a tűzhely előtt.
Jót kérek, s meglesz: tán másra mutatnak a jonhok,
isteni kegy jele nincs vajjon a jós-zsigeren?
Jöjjön a füst-érlelte falernumi, hajdani consul
évéből, s a pecsét tűnjön a chiosiról.
Ünnep lelke a bor: nem szégyen ilyenkor elázni
s tántorgó lábbal csetleni-botlani csak.
Kálnoky László fordítása
Vergilius: Aeneis VI, 1–13.
Így szól sírva, hajói pedig szöknek zabolátlan,
Míg Cúmae euboeai part-peremére nem érnek.
Orral a habnak a had; dobják ki a vasfogu horgonyt,
Görbe vitorlások tarkállnak a tengeri parton.
Ugrik a sok fiatal fürgén a fövenyre: elérték
Hesperiát! néhány kovakőnek kezdi kiverni
Szendergő szikráit, mások a berki vadaknak
Rejtekeit, vagy a csermelyeket keresik fel az erdőn.
Ám kegyes Aeneas a magaslatokat, hol Apolló,
És az ijesztő barlangot, hol a szörnyü Sibylla
Titkos lakhelye van, szemléli; kinek kebelébe
Ihletet itt ad a délusi jós, itt szól a jövőről.
S már Triviánál járnak, arany szentélye csalitján.
Lakatos István fordítása
Vergilius: Aeneis VI, 42–53.
Itt euboeaiak szirtjének szörnyü üreggé
Szélesül oldala, száz kapuval, száz tág folyosóval,
Melyből válaszait száz hangon üvölti Sibylla.
Ők a küszöbnél hallják már a szüzet: „Tudakolni
Sorsotok, itt az idő – szól –, íme az isten, az isten!”
Mondja az ajtónál, eltorzul képe eközben,
Színében megváltozik, és haja borzad; a szívét
Rázza pedig vad háborgás kebelében; az isten
Szelleme szállta meg, attól nőtt meg, hangja is attól
Kapta nem emberi csengését. „Késel könyörögni -
Kérdezi –, Trójai Aeneas? késel? de a Néma
Háznak roppant ajtaja nem nyílik meg enélkül!”
Lakatos István fordítása
Vergilius: Aeneis VI, 71–80.
Sőt neked s nagy szentély állítok fel e földön,
Itt őrzöm majd népemnek szánt titkos igéid,
Néked meg szent férfiakat szemelek ki, te kedves.
Jaj, de nehogy fáknak levelén add versed! a szélben
Szétröppennek azok, játékosan elkeverednek.
Jósolj csak te magad.” S elcsendesedett; befejezte.
Ám Phoebust nem bírja a látnok még, iszonyúan
Tombol a barlangban: ha ki tudná tépni magából
Ezt a nagy istent! Ám habzó száját az a szóra
Annál inkább készti s igázza, lefékezi szívét.
Lakatos István fordítása
Vergilius: Aeneis VI, 124–155.
Míg ezt mondta s a szent oltárt könyörögve karolta,
Újra a szűz kezdett el szólani: „Ég unokája,
Trójai Anchísés fia! könnyü leszállni a mélybe –
Nyitva a gyászteli Díshez, nap mint éj, a bejárat –,
Ámde kijönni megint az Avernusból, fel a fényre,
Ez fáradságos feladat! Csak a lángszivü bírja,
Kit kedvel Jupiter, vagy az égig emel fel erénye,
Vagy pedig isteni sarj maga is. Közepén sűrű erdő,
Ezt a sötét Cócytusnak veszi körbe dagálya.
Ámde ha oly nagy a vágy benned, hogy a Styx tava kétszer
Úsztasson hátán, és kétszer lásd meg a gyászos
Tartarus országát, ha megőrültél te egészen,
Halld, mit tégy legelőször is. Egy árnyas fa rugalmas
Szárú, dús levelű ágat bújtat, színaranyból,
Megszentelve a Lenti Világ Júnója nevének;
Rejti e fát a berek, sürü völgybe bezárja az árnyék.
Senki se szállhat a föld mélyébe előbb le azonban,
Míg aranyos lombú gallyát el nem veszi onnét.
Ezt kívánja a szépséges Próserpina tőled,
Vidd el ajándékul. Bátran leszakíthatod ágát,
Új sarjad tüstént a helyébe, ugyancsak aranyból.
Fölfele nézz hát és illendőn törd le, ha rálelsz.
Hogyha te vagy, kit a végzet választott, mi se könnyebb:
Törzse elengedi – másképpen kár minden erőszak,
Nem tudod azt éles karddal se lemesni helyéből.
Jaj, de amíg itt várakozol, könyörögsz küszöbünkön,
Kint hever – ezt se tudod – valahol holtan haditársad,
És fertőzi hajóhadadat bomló tetemével.
Ezt elvidd mielőbb és húzz rá sírt, ahogy illik.
S éjszínű barmokat is vígy engesztelni, elébe.
Így meglátod a styxi mezők ember-sose-járta
Országát." Szólt, és ajakát beharapva, megállott.
Lakatos István fordítása
Vergilius: Aeneis VI, 236–330.
Ezt befejezve Sibylla parancsa szerint cselekesznek.
Erdők árnya, sötét tükrű tavak őrzik a szörnyű
Mély barlang meredek szikláit, a rengeteg ajtót,
Merre madár sem jár, mert megjárná, ha merészen
Arra felé venné útját: a homályos üregből
Oly mérges gőzök csapnak fel az égre szünetlen.
[Ezt magyarázza a gráj helységnév is, hogy „Aornos".]
Azzal kezdi, hogy éjszinü négy tulkot hoz e helyre
És megfröcsköli homlokukat színborral a papnő.
Majd tülkük köziből pár szőrszálat kiszakítván,
Mennyben, mint Erebus mélyén egyforma hatalmas,
Szent Hecaténak, fennszóval, veti égni parázsba.
Mások a tulkok torkát vágják el: poharukban
Gőzöl a forró vér. Maga Aeneas, aki borzas
Bárányt ölt le az Eumenidák Anyjának, utána
Nagy nővérének – most, ó Próserpina, néked
Szúr agyon egy meddő tehenet. De a styxi királynak
Éjjeli áldozatát se mulasztja: bikákat egészben
Rak fel, bőven megfürdetve olajban, a tűzre.
S ím, sugarával alig született meg a pirkadat, elkezd
Lába alatt bömbölni a föld, és reszket az erdő,
S mintha kutyák vinnyognának valahonnan az éjből:
Ott jön az istennő. „Arrább, avatatlanok, arrább -
Harsog a látnók –, sőt tisztuljatok innen egészen!
S indulj már te is, Aeneas, kard kézbe kivonva,
Most van szükség hős lélekre s a szívben erélyre!"
Ennyit szólt, azután berohant őrjöngve az ajtón,
Az pedig elszántan ment arra, amerre vezették.
Istenek, ó holtak fejedelmei, hallgatag árnyak!
És te, Chaos! S Phlegethon, te! ti néma vidékek az éjben!
Engedjétek meg, hogy amit hallottam a földnek
Méhében lapuló rejtelmekről, hirül adjam.
Mentek az éji sivár árnyékokon át, a sötétben,
Dís élettelen árny-országa felé, olyan úton,
Mint amilyenre a hold hull csak betegen, haloványan,
Hogyha a felhőket Jupiter felhajtja az égre,
Míg a vak éjjel a sok színt mind elorozza az erdőn.
És a bejárat előtt, ahol épp kezdődik az Orcus,
Ott ül a Gyász, ott marja magát-kínozva a Kétség,
Ott a homály-arcú Járványok, a zsémbes Öregkor,
S ott a komisz Nyomor is, meg a Félelem is, meg a bujtó
Éhség – rémteli szörny-alakok! – s a Halál meg a Balsors;
S jő a kerítő Kéj, a Halál húga is jön, az Álom,
Majd a küszöbre kiülve a gyilkos Harc, vele szemben,
Vas-ketrecben, az eumenidák, s a Viszály viperája,
Kígyó fürtjeit átfonván véres szalagokkal.
Arrébb, vén ág-karjait egy nagy szilfa mereszti,
Árnya a csalfa, csalárd Álmok hona - tartja a közhit -,
S ott függnek, fürtben, minden levelének alatta.
Hemzseg a számos szörny, százféle alakban! Az ajtó
Mellett centaurok, felemás testükkel a scyllák
És Briareus száz karjával, meg a Lernai Sárkány:
Ez sziszeg éktelenül, lángot köp rá a Chimaera,
Hárpia, pár gorgó s ama Hármas Alak jön utolszor.
Aeneast ez a sok, váratlan rém megijeszti,
Kardot ránt, ráfogja a nyüzsgő szörnyetegekre,
És ha tudós vezetője nem inti le: szellemek árnya
Szálldos csak testüknek üres vázában előttük,
Még rájuk ront és nekilát kaszabolni a – semmit.
Tartarus és Acherón: lefelé fut az út a folyóhoz.
Zúg a fenektelen ár, forr és tajtékzik az örvény
És iszapos fövenyét föl, a Cócytusba okádja.
Itt minden víz és minden folyam őre a mocskos,
Szörnyü Charón, ez a borzalmas révész, kinek állát
Borzas, szürke szakáll rútítja, tekintete lángol
S vállban bogra kötött szennyes köpönyeg fedi testét.
Csónakjával evezve halad, kormánya: vitorla,
Így hordozza a holtakat ő vas-szürke dereglyén;
Éltes már, de üdén és frissen öreg, mivel isten.
És a folyam föveny-ágya felé tódultak az árnyak,
Férfiak és nők lelkei, elhunyt nagyszivü hősök
És fiuk és hajadon lánykák sokasága, meg ifjak,
Kiknek teste szülőik előtt hamvadt el a máglyán:
Mint koraősszel, az első fagyra lehullik az erdőn
Ezrével minden falevél, vagy mint a madárhad
Tengeren át ha eléri a szárazföldet, a forróbb
Tájat a tél zordsága elől, – úgy szálltak e lelkek.
És állt és esdett mind, hogy mielőbb odatúlra
Jussanak és ama part fele karjuk epedve kitárták.
Ámde a zord révész van, akit fölvesz, van, akit nem,
Ismét mást elijeszt, jó messzire kerget a révtől.
Aeneás ámul s elhül, hogy hallja e lármát;
Kérdezi is: „Mi tolongás ez, mondd szűz, a folyamnál?
Mit kívánnak ezek? s egyesek mért hogy lemaradnak,
Míg másokkal már a sötét vizeken megy a gálya?"
Csak röviden felel erre a hosszúéletü papnő:
„Anchísés fia, vérbeli isteni sarj, te! a Styxnek
Láthatod itt mocsarát, meg a Cócytust, amelyekre
Esküdni s hamisan, még égilakó se merészel.
És kiket ott látsz: mind egyedül halt és – temetetlen;
S íme Charón, az a csónakosuk, de csak eltemetettet
Vesz fel a vízre. Mivel meg kelletik adni a földnek
Csontjaikat, hogy a gyors ár elvigye lelkük e révből.
Száz évig röpdösnek föl-le különben a parton,
Vízre csak akkor szállhatnak, hogy vágyuk elérjék."
Lakatos István fordítása
Vergilius: Aeneis VI, 384–391.
Folytatják az utat s ott járnak már a folyónál.
Látja a vízről ezt a hajós, hogy mint közelegnek,
Mint igyekeznek a Styx fövenyéhez a néma berekben,
Hát haragos szóval tüstént elkezd kiabálni:
„Bárki vagy ott, aki fegyveresen közelítesz a vízhez,
Állj! lépést se tovább! de felelj tüstént: hova tartasz?
Itt álmok s árnyak vannak s a halál örök éje;
S élőt úgyse szabad ladikomban a Styxre kivinnem.
Lakatos István fordítása
Vergilius: Aeneis VI, 417–451.
Cerberus erre az úr, e hatalmas szörny, aki szemközt
Kő-oduban hever és három torkon tud ugatni.
Hogy nyaka kígyóit borzongani látja a látnok,
Mézes ezerjófűből gyúrt süteményt vet eléje,
Mákonyosat. Mindhárom torka kitárul az ebnek
S falja vad éhséggel, há tára gurulva, a földön,
Majd rút testét elterpeszti egész odujában.
Hogy már horkol az őr, bemegy Aeneás is; a víznek,
Mely nem ereszt senkit soha vissza, letér fövenyéről.
Már a küszöbnél szívtépő zokogás nesze hangzik,
Kis csecsemő-lelkek sírnak, kiket – ó, jaj – az édes
Életből, anyjuk kebeléről oly hamar elvitt,
Elragadott ama könnyes nap, kora sírba taszítván.
Még a hamis vádakra megöltek is itt gyülekeznek,
Ám most bíró és sorshúzás dönt a helyükről;
Mínós ítél itt és urnát rázva behívja
Halk seregét: s ki hogy élt, ki miben bűnös? kideríti.
Arrább tőlük azok nyomorult árnyékai állnak,
Kik maguk ölték meg magukat, megutálva a földet,
Bár vétkük mi se volt. Most bezzeg, a fenti világban
Kínt, verítéket, mindent eltűrnének örömmel!
Csakhogy a végzet: e gyűlölt láp szomorú vize tiltja,
És a kilencszer körbefutó Styx is köti őket.
S ott látszik, nem túl távolra, a messze-kiterjedt
„Könnyek Rétje" is; így hívják, széltében, e tájat.
Mirtuszok árnyában, titkos kis utak sürüjében
Erre a sorvasztó szerelem nyomorultjai laknak,
Itt bújnak meg: azonban a szív átfáj a halálon.
S jő Phaedra s Procríst is látja s a bús Eriphylét,
Ő sebeit panaszolja: Gonosz fia vágta! – utánuk
Euadnével Pásiphaé, majd Láodamía
S Caeneus ballag: e lány azelőtt fiu volt, de a végzet
Itt, e helyen ráadta megint régebbi alakját.
Köztük, a mély erdőben, még csillogva a vértől
Ott bolygott Didó is, a pun.
Lakatos István fordítása
Vergilius: Aeneis VI, 539–617.
„Éjszaka lesz már, Aeneás; a panaszra időnk nincs.
S kétfele válik utunk is: a jobbra eső a hatalmas
Dís palotája felé fut, az Élysium mezejéhez;
Erre megyünk mi; a balsó evvel szemben a szörnyű
Tartarusig visz, hol vétkük levezeklik a rosszak."
Déiphobus pedig így szólt: „Nagy papnő, ne neheztelj,
Máris térek vissza, betöltöm a számot az éjben,
Ellenben, díszünk te, eredj s érj célba különbül."
Ennyit szólt, de el is kanyarult léptével eközben.
Aeneás szétnéz, és balra, a szikla szegélyén
Hármas fallal emelt építményt lát magasodni,
Ott van a Tartarus és a sebes Phlegethón körülömli
Láng-hullámaival, sziszegő sziklákat okádva.
Szemben, roppant vaskapuját ércoszlopok őrzik,
És oly erősen, hogy sem földi, se mennyei ostrom
Meg nem dönthetné; nagy acéltorony is tör az égre,
S Tísiphoné az előtérből, véres köpenyében,
Nap mint éj sose hajtva fejét álomra, vigyázza.
Innét hallani már a kemény korbács suhogását,
Jaj szavak és a bilincs csörgése kiséri a csuklón.
Aeneás megijed, s gyökeret ver lába e zajra.
„Mondd, ó szűz, kik e bűnösök itt és hogy vezekelnek?
S ezt az egekbe ható iszonyú lármát mire véljem?"
Erre a jósszűz így szólt: „Teucrok hős fejedelme,
Jámbor a bűn küszöbét sose lépheti át; de Avernus
Őrzőjét, engem, Hecaté mégis kitanított,
Sorban elém tárván, hogy büntet az égi igazság.
Gnósusnak fejedelme az úr, Rhadamanthus, e poklon,
Fedd, kutat és kicsikarja bevallani vétkük azoknak,
Kik cseleik leplezve titokban örültek e bűnnek,
Húzva-halasztva a földön a megbánást a halálig.
Tísiphoné jön, a bosszúló, ostorral utána,
Avval ver, míg baljából kígyóit uszítja,
Végül a vétkest vérszomjas nővérei kapják.
Ekkor tárul csak fel a kárhozatos kapu, kettős
Sarka sikolt, ahogyan nyílik. Látod, ki az őre?
(Ott ül a csarnokban,) hogy mily szörny őrzi az ajtót?
Bent egy még iszonyúbb, ötven-fejü hydra huzódik,
S rémít mérges torkával. Nos, a Tartarus innen
Két oly mélyre merül, beleveszve az éji homályba,
Mint amilyen magasan van az ég az olympusi csúcstól.
Itt fetreng, a fenéken, a Föld ősrégi szülöttje –
Sújtva a titán ifjúság villámmal a mélybe.
Két ormótlan Alóídán bámult szemem aztán,
Kik nekimentek a menny boltjának puszta kezükkel,
Hogy leszakítva, ledöntsék majd Jupitert is a trónról.
S láttam Salmóneust szörnyen vezekelni: Olympus
Dörgését, Jupiter tüzeit mímelte ez egykor.
S úgy, hogy fáklyát csóválván robogott el, a belső
Élisen és gráj népén át, négyesfogatával,
Isteni tiszteletet követelve magának a balga,
S nagy diadalmasan, ércszekerén, a patás paripákkal
Orkánt és dörgést majmolt, mi nekünk lehetetlen.
Ám, hogy a Mindent-megtehető ezt látta az égből,
Elsújtá nyilait, bezzeg nem fáklya-sziporkát,
Nem füstöt – s iszonyú viharával a mélybe vetette.
Láttam még Tityost is, a Föld, a világ-anya sarját,
Teste kilenc holdat betakar, de felette hatalmas,
Horgas-csőrű saskeselyű lakomázik örökké,
Tépi a máj mindig kinövő s a beleknek a kíntól
Megrángó szövedékét, és ott fészkel a mellben,
Hogy sose tudnak a búrjánzó zsigerek lelohadni.
Mondjam a két lapíthát: Ixíont s Pírithoust még?
Egy már-már a fejükre eső kőszikla sötétlik
S ing fenyegetve felettük; arany lábon magas ágyszék
Pompázik pazarul, s ínycsiklandó, fejedelmi
Étkek az orruk előtt: de a legvénebb furiának –
Ott les az asztalnál – markában fáklya, s a torhoz
Nyúlni nem enged: felpattan s rájuk dörög egyre.
Itt várnak tömlöcben megtorlásra, kik ottfenn
Gyűlölték testvéreiket, szüleik kizavarták
Megcsalták védencük, avagy kincset kuporítván
Ráültek rokonuk részére – s ilyen van a legtöbb! –,
Sőt a megölt csábítók, és kik igaztalan ügyben
Fogtak fegyvert, esküjüket megszegve uruknak:
Mind itt sínylődnek. Közelebbről tudni ne kívánd,
Hogy vétettek, s mily balsors mire bünteti őket?
Van, ki nehéz köveket tol, vagy kerekekre kötözve
Szenved a küllőkön.
Lakatos István fordítása
Vergilius: Aeneis VI, 628–759.
Ily szavakat szólván Phoebus tisztes-koru szűze,
Mondta megint: „De növeld lépted, ne habozz befejezni
Vállalt tiszted, a vár cyclópsok emelte palánkját
Látja szemem már és szemközt boltos kapuívét;
Ott kell – így hagyták meg – ajándékunk lehelyezni.”
Evvel elindulnak, lépkedve az esteli úton,
Míg egy tér közepén nyíló kapuhoz ki nem érnek.
Aeneás besiet, friss vízzel mossa le testét,
Majd odatűzi aranygalyukat, szemközt a küszöbre.
Hogy mindez megvolt, s felajánlták már adományuk
Nyílik csak meg az út a vidám berkeknek örökzöld,
Bűbájos mezejére, amerre a boldogok élnek.
Bővebben bíborlik a balzsamos éter is erre,
Más a nap is, mely süt, más csillag csillog az égen.
Pár árny épp a porond pázsitján edzi ma testét,
Aztán, játszva a rőt homokon, versenyt vetekednek;
Míg más táncot lejt, lábát lendítve a dalra.
Itt ül a fennkölt Thrák Dalos is, hosszú köpönyegben,
Pengeti hét húrú lantját, melyhez hol az ujja,
Hol meg a szín-elefántcsont vessző vége a szerszám.
Majd jön az ős Teucer-nemzetség, nagyszerü sarjak,
Szebb korban született sok hőserejű ivadékkal:
Dardanus, Ílium atyja, meg Ílus s Assaracus – mind!
Fegyverükön, de a hősök üres szekerén is elámul.
Földbe szegezve mered gerelyük, kifogott paripáik
Meg szanaszét a mezőn. Ahogyan – míg éltek – örültek
Harci szekérnek, fegyvernek, fényes lovaiknak,
Épp így holtukban sem szűnik e vágyuk irántuk.
Jobb fele mint balról, a gyepen, lakomáznak is erre,
Rágyújtván a babérbokrok jóillatu fészkén
Víg győzelmi dalokra, miközben az Éridanusnak
Bővizü árja lezúdul az erdőből s tovacsörtet.
S itt él mind, ki honáért halt meg hősi halállal,
Itt a kegyes papi fők, kik a földön bűntelen éltek,
Minden költő is, méltók Phoebushoz a dalban,
S felfedezők, művészek: a műveltség emelői,
S mind, kik iránt hálára vagyunk kötelezve, utódok:
Itt élnek, hószín szalagot hordván a hajukban.
Most a Sibylla ezekhez szól, a köré tolulókhoz,
Ám Músaeushoz legelőbb, mivel ő a középpont,
Őt bámulja – ki jó vállal kimagaslik – a legtöbb:
„Szóljatok, ó boldog lelkek, s te, nagyérdemű látnok,
Hol lelem Anchísést, mely tájon? A mély Erebusba
Érte ereszkedtünk le, keresztül-törve folyóin.”
Erre a hősi dalos, tömören, meg is adja a választ :
„Senkinek itt kijelölt helye nincs; árnyas csalitokban,
Parti magaslatokon, patakok pázsitjain élünk.
Ám ha olyan nagy a vágy szivetekben, e domb tetejére
Hágjunk fel, vezetek, s utatok már könnyű azontúl.”
Szólt és útnak eredt, s ahogyan viruló ligetükre
Fentről visszamutat, már túl is jutnak az ormon.
Hát öreg Anchísés lent, egy zöld völgynek ölében
Éppen a már különállított, föl a földre igyekvő
Sok lelket szemlélgeti nagy buzgón, a rokonság
Tömkelegét, szeretett unokáit: eszében ezeknek
Élete, jelleme jár, hadi hírük, boldogulásuk.
Hogy megpillantotta a pázsiton át közelegni
Aeneást, örvendve kitárta azonnal a karját,
Csorgott végig a könny arcán, s így szólt, e szavakkal:
„Itt vagy hát? győzött a veszélyes uton, melyet elvárt
Tőled apád: kegyes áhítatod? s én láthatom arcod?
S hallva e jói-ismert hangot, szót válthatok én is?
Ó, mindig hittem, szívem számlálta a percet,
Tudtam, e nap beköszönt, s nem kellett, íme, csalódnom.
Jaj, de te hány földet, hány tág tengert bebolyongtál,
S mennyi veszélyt tűrtél, míg megláthattalak, édes!
Úgy rettegtem: csak Libyában a baj kikerüljön!”
Erre a másik: „Atyám, egyedül bús árnyad, az unszolt,
Árnyad tűnt elibém mindig, hogy e helyre leszálljak;
Gályahadam tyrrhén vizeken vár rám. De a jobbod,
Nyújtsd már jobbod, apám, és jer, ne kerüld ölelésünk.”
Így kesereg, közben mint zápor, ömöl sürü könnye.
Háromszor próbálta nyakát átfonni, hiába,
Háromszor surrant ki a testtelen árny, eloszolván,
Mint lehelet-lágy szél, mint felszakadó rövid álom.
Aeneás ezalatt megpillant egy különálló,
Dús, zizegő-lombú ligetet, kanyarában a völgynek:
Itt, e szelíd tájon zúg át habjával a Léthé.
Népek, nemzetek ezreitől hemzseg fövenyágya;
Mint a mezőn forró nyárban röpködnek a méhek,
Mindenféle virágra, fehér liliomra leszállván,
Úgy zümmögtek ezek, visszhangzott tőle a zsombék.
Aeneás, ki ilyent nem látott még soha, elhül
És tüstént tudakolja: miféle folyó folyik ottan,
Vajh kik azok, kik partját ellepték tömegestől?
„Lelkek – válaszol Anchísés atya -, kiknek a végzet
Új testet rendelt felvenni, s az árban, a Léthén,
Éppen most isszák italát az örök feledésnek.
Már oly rég el akartam mindezt mondani néked,
Színről színre mutatván meg késő unokáim,
Hogy majd jobban örülj, ahogy én is, Itália láttán.”
„Óh, úgy értsem, atyám, van olyan lélek, mely a mélyből
Visszamehet föl a napra? a gyarló testbe ujólag?
Hogy vágyhatnak ilyen nagyon, éppen a földre, szegények?”
„Elmondom, fiam, én örömest, ne emésszen a kétely.”
Anchísés evvel nekikezd, így fejtve ki mindent:
„Földet, eget, dagadó habokat, holdgömb ragyogását
És títáni napunk, mindent, kezdetben a benső
Lélek táplált, és a világszellem, mely elömlött
Összevegyülve velük vitt mozgást nagy tömegükbe.
Innen az emberi faj, meg a földön az állati, innen
Minden szárnyas, a márvány víz-szin alatt is a szörnyek.
Tűztől terhes ezek csírája, hisz égi körökből
Származnak, ha ugyan nem fojtja le testi betegség
S földi, halandó rész erejük nem kezdi kiölni.
Ennek folytán fél, vágyik, bánkódik, örül mind,
Míg testükben, e vak börtönben a fényt sose látják.
Sőt, ha az élet lángja lehunyt is már, a szegénytől
Minden testi baj és kórság nem száll el egészen
Akkor sem, belemarta magát ugyanis csoda-módra
S mélyen a hosszu idő folyamán lelkükbe a sok szenny.
Hajdani bűneikért most hát kínokkal adóznak,
Így vezekelnek. Van, ki szelek viharába feszítve,
Van, ki viszont vízörvényben függ, vagy belemártva
Lángtengerbe, hogy az perzselje le, mossa ki bűnük:
Mindegyikünk a saját lelkével szenved. A tágas
Élysiumba utána jutunk – víg földje azonban
Oly kevesek hona lesz! – míg minden szennyet az évek
Körforgása ki nem rostál, csak egy éteri érzést
És egy mennyei, egyszerü szikrát hagyva szivünkben.
Am ha idők kerekén ezer esztendő eliramlott,
Mind, seregestül a Léthéhez szólítja az isten,
Hogy, feledést szíván folyamából, újra a napfényt
Szemre vehessék, és fel akarják ölteni testük.”
Ezt mondotta el Anchísés, a tömeg közepébe
Vitte utána fiát a Sibyllával, föl a dombra,
Hogy jól lássa a hosszú sort, a zajos sokaságot
S arca vonásaiból olvasson a szembejövőknek.
„S most a dicsőségről szólok, mely a dardanidákra,
Majdan várni fog, és arról, mily hősök erednek,
Tündöklők, italus törzsből, örökölni nevünket
És unokáid is elsorolom, feltárva jövődet.
Lakatos István fordítása
Vergilius: Aeneis VII, 81–101.
Hökken e rém-jeltől a király, s atyjához, a látnok
Faunus jósdájába fut és faggatja a berket,
Melyre az Albuneának nagy folyam-árja az erdőn,
Szent forrásaiból fojtó bűzt ontva lezúdul.
Kétes ügyekben egész Oenotria s Italiának
Népe is innen vár választ; ide jő adománnyal
S itt kér álmot a pap, ha pedig leteríti a csendes
Éjben a vérét vett birkák bőrét, odafekvén
Sok tüneményt láthat csudamódra csapongani, hallhat
Sok fura szót, a haláltalanok hangját, hogy örülhet,
Sőt hívhatja akár Acherónt is avernusi mélyén.
Hát ide jött ki Latínus apó ige-hallani akkor,
Száz göndör másodfü juhot vágván, ahogy illik,
S földre terült borzas bőrükre ledőlve kinyúlott;
S ím a vadon mélyén sebesen felsuttog a szózat:
„Ó, gyerekem, ne kivánd lányod láncolni latinhoz
És ne reménykedjél, amelyet terveznek, a nászban:
Külföldről jön a vő, ki nevünk vérével az égig
Felviszi majd, akinek fajtája s utódai mindent
Meghódítanak és meddig, fordulva, Napisten
Két tengert nem lát, mindent letipornak odáig."
Lakatos István fordítása
"Messiáshit"
Vergilius: IV. ecloga
Múzsák, sícelidák! magasabbra kicsit ma dalunkkal!
Van kit a hanga-berek nem igéz, sem a törpe bozótos;
Zengj erdőt! de a consulhoz méltó legyen erdőd.
Íme betelt az idő, amelyet Cúmae dala jósolt:
Újraszületve az évszázak roppant sora tárul.
Eljön a Szűz ismét, már jön Sáturnus uralma,
Már a magasságból küld új ivadékot a mennybolt.
Óvd csak e most születő csecsemőt, Lúcína, ki majdan
Véget vetve a vaskornak, hoz a földre aranykort:
Hisz máris testvérbátyád országol, Apolló.
S consulságod alatt kezdődik e fényes időszak,
Pollio, nagy hónap-sorait számláljuk előre;
És te vezetsz, amidőn bűnnek ha marad nyoma bennünk,
El fog enyészni s örök remegés nem ijeszti világunk.
Ő pedig istenként él majd, aki lát az egekben
Isteni bajnokokat s őt is látják azok éppúgy,
S lesz lecsitult földünk fejedelme az ősi erénnyel.
Ám a talaj teneked, te fiú, eleinte a termést
Adja magától még: vizibabba keverve peszercét
És a buján kusza repkénnyel bűbájos akanthuszt.
Bőtejü tőggyel tér, hívás nélkül, haza kecskéd
És a hatalmas oroszlántól nem ijed meg a jószág.
Míg fölibéd maga sarjaszt majd bölcsőd üde rózsát.
Pusztul a kígyó is, pusztul minden hamis, ártó
Nadragulya; s teli lesz asszír balzsammal a környék.
Hogyha pedig már tudsz olvasni atyád meg a hősök
Nagyszerü tetteiből, értvén, mi a férfiderékség,
Szőke, szelíd buza nő lassan szántóidon akkor,
Parlagi csipkebokorról csügg bíborszemü szőlő,
Míg érdes tölgyfák törzsén mézharmat aranylik.
Ámde nyomokban az ős vétek még néhol előtör
S űz Thetis áradatát hasogatni hajón, vagy övezni
Fallal a városokat s a talajba bevágni barázdát.
Lesz új Típhys is és kiszemelt daliákkal iramló
Második Argó, sőt új háboruk is, tömegével,
S küldik Trója alá ismét a hatalmas Achillést.
Majd ha belőled idők folyamán ember lesz azonban,
Habra fenyő-bárkán kalmár kicserélni az árut
Már nem igyekszik: a föld meghoz mindenfele mindent.
És televényt eke nem sebesít, se kacor soha szőlőt,
Barmairól a kemény pór-nép oldozza a jármot;
Cifra szinét, akkor, szűnik színlelni a gyapjú,
Mert a mező maga sző csigavér bundát a barikra,
Vagy, szeretőn, bolyhuk sáfrány-sárgára cseréli;
S míg legel, öltözik ott a juh is bíborba magától.
„Így szöjjünk, ily századokat!" – szólottak (a sorsot
Szabva szilárdan s egy szívvel) guzsalyukhoz a párkák.
Törj méltó tisztségre tehát, az idő közel immár,
Isteni drága gyerek, Jupiter méltó magzatja!
Domboru boltja, tekints rá fel, hogyan ing a világnak,
Nézd a magas mennyet, habözön színét, vagy a földet;
S lásd, a jövő kornak minden mily boldogan örvend!
Vajha a kései vénkornak végéig elélnék,
S lenne erőm elegendő, hogy híredet fölidézzem!
Akkor a thrák Orpheus sem tudna legyőzni dalával,
Sem Linus, ámbár anyja amazt, ezt atyja segítse,
Orpheust Calliopéa, Linust pedig ékes Apolló.
Hogyha meg Arcadiát híván ítélni, kiáll Pán,
Ítél Arcadia s maga Pán se tagadja: legyőztem.
Csöpp csecsemő, nosza hát, ismerd fel anyád mosolyoddal
(Tíz havi terhes-idő sok volt ám édesanyádnak!),
Csöpp csecsemő, nosza hát: ki mosolyra se készti szülőjét,
Égiek étke se vár, istennők ágya sem arra.
Lakatos István fordítása
"Teológia"
Cicero: Az istenek természete I, 46–48.
46.Ami alakjukat illeti, arról részint a természet tájékoztat bennünket, részint az értelem igazít el, mert a természet útmutatására valamennyien – az összes nép fiai – nem tudjuk másképp elképzelni az istenek külsejét, csak emberi formában. Mert milyen más alak jelenik meg az embernek akár ébrenlétében, akár álmában? Ám ne vezessünk vissza mindent az első benyomásokra, mert ugyanezt a nézetet igazolja az értelem is előttünk. 47.Egy tökéletesen felsőbbrendű természetnek ugyanis, akár mert boldog, akár mert örök, a legszebbnek illik lennie, s a tagok milyen elrendezése, a vonalak milyen együttese, mely alak, mely külső lehet szebb, mint az emberé? Ti bizony, Luciliusom (mert Cotta barátom hol ezt, hol azt mondja), amikor elképzelitek az isteni teremtő művészetet, úgy szoktatok az emberi testben mindent leírni, hogy az nemcsak igazán célszerű, hanem szép is. 48.Ha az összes élőlény alakjánál különb az ember megjelenése – az isten pedig él –, akkor csakugyan ez a legszebb forma, és mivel nyilvánvaló, hogy az istenek a legboldogabbak, boldog viszont erény nélkül senki sem lehet, az erény meg nem létezhet értelem nélkül, s az értelem is mindig emberi alakban lakozik, ezért arra az álláspontra kell helyezkedni, hogy az isteneknek emberi formájuk van.
Havas László fordítása
Cicero: Az istenek természete I, 77, 81–82.
77. Hát először is mindegyiket vedd fontolóra, hogy milyen. Nekem úgy tűnik ugyanis, hogy olyan dologból indultok ki, amely egyáltalán nem valószínű. Lehetett-e valaha is valaki annyira vak, hogy a dolgok vizsgálata közben ne látta volna: a bölcsek képzelete ruházta fel az isteneket emberi alakkal, hogy annál könnyebben késztethessék a tanulatlan emberek lelkét – az erkölcstelen élet helyett – az istenek tiszteletére; vagy pedig a babona volt az ok, hogy legyenek bálványok, melyek elé járulva az emberek azt higgyék, hogy istenekhez folyamodnak. A költők, a festők és a művészek is gyarapították az efféle elképzeléseket. Valóban, nem is lett volna könnyű, hogy a cselekvő és tevékeny isteneket más formában gondolják el. Mindehhez talán még az a meggyőződés is hozzájárult, hogy az ember szemében nincs szebb az embernél. De épp te, aki természetbölcselő vagy, ne vennéd észre, hogy a természet mennyire elbűvölő és magával ragadó, mennyire bőkezűen kínálja fel szépségét? Vagy azt hiszed, hogy van olyan állat akár a szárazföldön, akár a vízben, amely ne a maga fajtájában lelné leginkább örömét? Ha nem így lenne, miért ne találná gyönyörűségét a bika a kanca meghágásában, és a mén a tehénében? Vagy azt hiszed, hogy a sas vagy az oroszlán vagy a delfin szebbnek ítéli másnak a külsejét, mint a sajátját? Csoda-e hát, ha a természet ugyanúgy azt parancsolta az embernek: ne gondolja, hogy bármi is szebb lehet az embernél. Ez az oka, amiért az isteneket az emberekhez hasonlónak tartjuk.
…
81. Mi van akkor, ha egészen téves, Velleiusom, az az állítás, hogy amikor az istenre gondolunk, csak az ember képe jut az eszünkbe? Ennek ellenére védelmedbe veszed az efféle képtelenségeket? Ha velünk talán megtörténik is, hogy – mint mondod – megjelenik előttünk Iuppiter, Iuno, Minerva, Neptunus, Vulcanus, Apollo és a többi isten, ugyanarról a külsőről ismerjük fel őket, ahogy a festők és a szobrászok kívánták őket megjeleníteni, és nem csupán a külsejük, hanem még jelvényeik, koruk és ruházatuk alapján is megkülönböztetjük őket. Ámde nem így járnak el sem az egyiptomiak, sem a szírek, sem pedig szinte az egész barbár világ. Lásd be, hogy ők sokkal crősebben hisznek bizonyos állatokban, mint ahogy mi a legszentebb templomokban és az istenek szobraiban. 82. Szemtanúi vagyunk ugyanis annak, hogy őseink számos templomot kifosztottak, és elragadták az istenek képmásait a legszentebb helyekről. Ezzel szemben még szóbeszédből sem hallottunk arról, hogy egy egyiptomi megszentségtelenített volna egy krokodilt vagy egy ibiszt, vagy egy macskát. Mit gondolsz ezek után? Hogy az egyiptomiak nem hitték istennek szent bikájukat, Apist? Herculesre, éppen úgy, ahogy te istennek hiszed Iunót, az „Oltalmazót", aki sohasem jelenik meg másképp álmodban, csak kecskebőrben, lándzsával, kis pajzzsal és felálló orrú csizmácskával. De már nem ilyen sem az argusi, sem a római Iuno. Tehát más Iuno külseje az argusiak és más a lanuviumiak számára. És bizony másképp néz ki nekünk a capitoliumi Iuppiter, mint az afrikaiaknak Iuppiter Hammon.
Havas László fordítása
Cicero: Az istenek természete II, 10–12.
10. Ámde őseink körében olyan nagy volt a vallás ereje, hogy egyes hadvezérek fedett fővel, megszabott szavak kíséretében saját magukat is felajánlották a hazáért az isteneknek. Sok olyasmit idézhetnék a Sibylla-jóslatokból, sokat a haruspexek válaszai közül, amivel meg lehetne erősíteni mindazt, amiben senkinek sem lenne szabad kételkednie.
Ráadásul augurjaink és az etruszk béljósok tudományát maguk a tények igazolták P. Scipio és C. Figulus consullá tétele alkalmából. Ti. Gracchus, amikor másodjára volt consul, megismételtette választásukat, ám az első szavazó, leadván táblácskáját, ott nyomban holtan összeesett, Gracchus ennek ellenére lefolytatta a szavazást. Belelátván azonban, hogy ez az esemény sérti a nép vallásos érzületét, a senatus elé vitte az ügyet. A senatus viszont úgy döntött, hogy azok elé kell terjeszteni, akikhez ilyen esetekben folyamodni szoktak. Amikor bevezették a béljósokat, azok azt felelték, hogy a népgyűlést összehívó tisztségviselő nem járt el szabályosan. 11. Ekkor Gracchus – miként apámtól hallottam – haragra lobbant: – Talán nem jártam el előírás szerint, amikor consulként megtettem a választási javaslatot, és mint augur a madárjóslást is elvégeztem? Mi az: ti, etruszkok és barbárok, magatoknak tulajdonítjátok a római nép madárjóslatainak a jogát és eldönthetitek, hogy szabályszerű-e egy népgyűlés?
Rájuk parancsolt hát, hogy távozzanak. Később azonban, már tartományából, levelet irt az augurok testületének, jelezve, hogy miközben a szertartáskönyveket olvasta, eszébe jutott: hibát követett el, amikor Scipio kertjét választotta auguri sátrának helyéül, mert midőn később, a senatus ülésére menve, keresztülhaladt a városhatáron, a visszatérés alkalmával, ismét átlépte a városhatárt, de elfelejtett másodjára is madárjóslatot kérni. Ezért valóban szabálytalan volt a consulválasztás. Az augurok az ügyet a senatus elé terjesztették, amely kimondta, hogy a consulok tegyék le hivatalukat. Azok le is mondtak. Kelle ennél ékesebben szóló példákat keresnünk ? Ez az igen bölcs férfi – nem tudom, hogy nem kiválóbb-e mindenki másnál – inkább bevallotta hibáját, mintsem hogy elleplezze, pedig megtehette volna: nem akarta ugyanis megsérteni az államvallást. A consulok is tüstént letették főhatalmukat, mert egy percig sem kívánták azt megtartani, hogy közben megsértsék a vallást.
12. [Ilyen nagy az augurok tekintélye; de hát a béljósok tudománya is nem isteni eredetű-e?] Aki látja a végtelenül sok efféle példát, nemde arra kényszerül, hogy megvallja: vannak istenek? Akiknek ugyanis vannak közvetítői, azoknak maguknak is létezniük kell; az isteneknek pedig vannak közvetítői, tehát valljuk meg, hogy vannak istenek. De talán nem minden jóslat teljesül. Ám a betegek sem gyógyulnak meg mind, mégsem mondhatjuk, hogy nem létezik orvostudomány. Az istenek jeleket adnak az eljövendő dolgokról; ha ezek kapcsán egyesek tévedtek, abban nem az istenek természete, hanem az emberi értelmezés a hibás. Ennél fogva minden nép minden egyes fia egyetért abban (mindenkivel vele születik, szinte a lelkébe van vésve ez a gondolat), hogy vannak istenek. Hogy milyenek, erről eltérően vélekednek, de hogy léteznek, ezt senki sem tagadja.
Havas László fordítása
Cicero: Az istenek természete II, 60–62.
6o. Pedig az égilakók a legszebb alakkal vannak felruházva és a menny legtisztább vidékén van a szállásuk, s úgy mozognak, úgy irányítják futásukat, hogy szemmel látható: egyetértenek a mindenség megóvásában és védelmezésében.
Görögország legbölcsebb emberei meg őseink még sok más isteni természetet is föltételeztek nagy jótéteményeik alapján. Úgy gondolták ugyanis, hogy mindaz, ami nagy hasznot hajt az emberiségnek, nem jöhetett volna létre isteni jóság nélkül; ennélfogva azt, ami az istentől eredt, magának az istennek a nevével illették, mint ahogy mi a gabonát Ceresnek mondjuk, a bort pedig Libernek. Innen van ez a terentiusi sor: ha nincs Ceres és nincs Liber, fázik Venus.
61. Ennek értelmében azt a dolgot, amelyben valami nagyobb erő lakozik, olyan megjelöléssel illetik, hogy maga ez az erő isteni névre hallgat, mint amilyen a Hűség, amilyen az Értelem, „akiknek” – ahogy láttuk M. Aemilius nemrég templomot szentelt a Capitoliumon, előtte pedig Atilius Calatinus avatta fel a Hűség szentélyét. Látod az Erény templomát, látod a Becsületét, amelyet M. Marcellus újított fel, s amelyet sok évvel ezelőtt a ligur háború idején szentelt fel Q. Maximus. Minek említsem a Bőség, minek a Jólét, minek az Egyetértés, a Szabadság, a Győzelem isteni hajlékát? Mindezeknek olyan nagy az ereje, hogy csak egy égilakót illethet meg, s ezért maga a dolog is isteni nevet nyert. Ebbe a csoportba tartoznak az olyan szentté lett fogalmak is, mint a Vágy, a Sóvárgás, a Gyönyör, csupa bűnös és nem természetes dolog, még akkor is, ha Velleius ezt másképpen véli; ámde ezek a bűnös vágyak gyakranigen súlyosan sértik a természetet.
62. Afelsoroltakat nagy hasznosságuk miatt nyilvánították istenekké, mint olyanokat, amik hasznot hoznak nekünk; és a kevéssel előbb említett nevekkel jelölték azt az erőt, amely valamennyi istenben ékesen megnyilatkozik.
Az emberi élet és a mindennapos gyakorlat pedig azt hozta magával, hogy jótéteményeik miatt a kiváló férfiakat a hír és a közakarat révén az égbe emelik. Innen ered Hercules, innen Castor és Pollux, innen Aesculapius, innen Liber tisztelete is (arról a Liberről beszélek, aki Semelétől született, nem pedig arról, akit őseink Ceresszel és Liberával együtt fenséges és szent módon istenné avattak – miként azt a misztériumok alapján meg lehet ismerni –; de ahogy a tőlük származó gyermekeket liberinek, szabad születésűeknek mondjuk, úgy Ceres ivadékait is Libernek és Liberának nevezték el, s ezt a megjelölést Libera esetében ma is őrzik, nem úgy, mint Liberében), innen van Romulus istensége is, akit egyesek Quirinusszal azonosnak tartanak. Minthogy mindezen személyek lelke fennmaradt és örök életben részesült, a szokáshoz híven azt gondolták róluk, hogy istenek, hiszen legjobbakká és halhatatlanokká lettek.
Havas László fordítása
Idősebb Plinius: Az istenről (Természetrajz II, 7)
7. Úgy vélem, hogy az emberi tökéletlenségnek tulajdonítható az a törekvés, mely az isten képmásának vagy alakjának megismerésére irányul. Bármi is az isten (hacsak nem valami egyéb!), egész lénye vagy bármilyen kis része értelem, teljes egésze látás, teljes egésze hallás, maga az éltető erő, teljes egészében lélek, teljes egészében ő maga az isten.
Némelyek úgy vélekednek, hogy sok isten van, és hogy az isteneket az emberek erényeiben vagy gonoszságaiban, mint például a szemérmességben, az egyetértésben, az értelemben, a reményben, a jóhírnevűségben, a kegyességben, a becsületességben kell keresni. Mások (Démokritoszhoz hasonlóan) még ennél is esztelenebb felfogást vallva azt állítják, hogy csupán két istenséget szabad elfogadni, úgymint a büntetés és a jutalmazás istenét. Csupán a mulandó és gyötrődő emberi elme osztályozza az isteneket, intő példaként mindenkinek eszébe juttatva az ember gyengeségét, többféle istent képzel el, hogy ki-ki oly istent imádhasson, aki neki leginkább hasznára van. Így aztán minden nép más és más néven nevezi az isteneket. Az emberek megszámlálhatatlanul sok istent ismernek, még olyanokat is, akiknek szerepük alárendelt, mint a betegségek és egyéb bajok istenei, akiket félelemtől remegve igyekeznek kiengesztelni. A Palatínus halmán nyilvános templomot szenteltek a Láz istenének, a Házi istenek imaháza mellett oltárt emeltek az Árvaság istennőjének, a Balsorsnak pedig az Esquilinus halmán állítottak templomot. Ezért aztán az égiek még a földi lakóknál is többen vannak, tekintettel arra, hogy minden ember saját maga részére tetszése szerinti számú istent alkot, Junókat és külön Géniuszokat. Egyes népek még bizonyos állatokat, sőt még fajtalan dolgokat is istenként tisztelnek, és még kimondani sem volna szabad azt a sok szégyenteljes dolgot, például undort keltő ételeket és ehhez hasonló dolgokat is istenként imádnak. Vannak, akik azt hiszik, hogy az istenek egymás közt házasságra lépnek, noha annyi évszázad óta házasságukból senki sem született. Más istenekről pedig azt hiszik, hogy nagyon öregek, és hajuk öröktől fogva ősz, másokról pedig azt hiszik, hogy mindig fiatalok és gyermekek, ismét másokról, hogy bronzszínűek, vagy hogy szárnyakat viselnek, hogy sánták, hogy tojásból születtek, vagy pedig csupán egyetlen napig élnek, és azután meghalnak. Mindezek a hiedelmek persze csupán gyermekes bolond beszédek. De minden arcátlanságot túlszárnyal az a hit, amely az istenekről házasságtöréseket, civódásokat és gyűlölködéseket, sőt még tolvajságokat és gyilkosságokat is tételez fel.
Istennek tekintik azt, ki a halandókon segít, s útja az örök dicsőség felé vezet. Ezen az úton haladtak nagy római elődeink, s mostani időkben az égbe vezető úton halad gyermekeivel együtt minden századok legnagyobb uralkodója, Vespasianus Augustus, ki azért jött közénk, hogy a fáradalmaktól kimerült embereken segítsen. Régi szokás, hogy hálából az arra érdemes embereket az istenek közé helyezik. Valóban, a rendkívüli érdemekkel rendelkező emberek után nyerték nevüket az összes többi istenek és a fennebb említett csillagok is. A természet értelmezése során ki ne ismerné el, hogy akár Jupiter vagy Mercurius, akár a másként nevezett többi isten, csupán egy mennyei névjegyzék szüleményei.
Valóban, nevetséges dolog azt hinni, hogy a Legfelső Lény, bárki is legyen, gondját viseli az ember dolgainak. Vajon ebben a nehéz és sokrétű szolgálatban való hitet nem kellene inkább szentségtörésnek minősítenünk, vagy nem kellene kételkednünk benne? Nehezen lehet eldönteni, hogy a fenti két lehetőség közül melyik előnyösebb az emberiségre, hiszen egyesek semmi tiszteletet sem tanúsítanak az istenek iránt, mások viszont csak gyalázatos módon vélekednek róluk. Sokan idegen szenteket szolgálnak, ahány ujjuk van, annyi istent és szörnyeteget imádnak, és bizonyos ételek fogyasztását írják elő vagy tiltják meg, ismét mások álmukra és nyugalmukra is vonatkozó szabályok szerint élnek. Nem kötnek házasságot, nem fogadnak örökbe gyermekeket, és semmi egyéb mást sem csinálnak anélkül, hogy előbb bizonyos vallási ceremóniákat ne végeznének el. Mások még a Capitolium templomában is csalnak, és hamisan esküsznek a Villámszóró Jupiterre, gaztetteikhez az istenek segítségéért könyörögnek, mások pedig lelkiismeretes magatartásuk miatt büntetéseket szenvednek. És hogy az istenség kérdésében még nagyobb bizonytalanságban éljünk, az ellentétes két véglet között egy közbeeső istenséget találtak ki. Valóban, mindenütt az egész világon, minden helyen és minden órában, mindenki a Szerencse istennőjéhez folyamodik; egyesek panaszolnak rá, vádolják, mások csak rá gondolnak, csak őt dicsérik vagy csak őt vádolják, és egyszerre káromolják és imádják is. Némelyek forgandónak, leggyakrabban vaknak, csatangolónak, állhatatlannak, bizonytalannak, változékonynak nevezik, olyannak, aki az érdemteleneknek kedvez; neki tulajdonítják veszteségeiket és ugyancsak neki nyereségeiket is, tehát az emberi élet könyvvitelének mindkét oldalára egyformán végeznek bejegyzéseket. Végül pedig mivel minden tekintetben alá vagyunk vetve a sors szeszélyének, magából a sorsból is istent alkotunk magunknak, s ezért ez az isten is éppen olyan megbízhatatlan.
Mások elvetik ezt a nézetet, és sorsuk fordulását csillaguknak vagy a születés törvényeinek tulajdonítják. Az isten egyszer és mindenkorra meghatározza jövőnket, és miután ezt megtette, pihenőre tér. E nézet kezd általánossá válni, és nemcsak a faragatlan köznép, hanem az értelmiségiek körében is terjed. Állításom igazolása érdekében hivatkozom a villámokból való jóslatokban, az áldozatokból való jövendölésekben, sőt – még kimondani is nevetséges – a tüsszentésekből vagy a járás közben történő botlásokból való jóslásokban való hitre. Az isteni Augustus császár nyilvánosan kijelentette, hogy amikor egyszer előbb bal saruját húzta fel és nem a jobbat, aznap majdnem áldozatul esett fellázadt katonáinak.
Ezek a babonák oly mértékben homályosítják el a jövőbe látni képtelen halandó ítélőképességét, hogy a sok bizonytalanság között csupán az tűnik biztosnak: semmi sem biztos és semmi sem nyomorultabb a dölyfös embernél. Mert a többi élőlények egyetlen gondja csupán a táplálék megszerzése, és e tekintetben a természet kegyesen ki is elégíti őket. Minden javaknál többet ér, hogy ezeket az állatokat nem kábítja el sem a dicsőség, sem a vagyon, sem a nagyravágyás, sőt még a halál gondolata sem. Elhihető tehát, hogy az istenek az emberi dolgokra is gondot viselnek, és az élet tapasztalata is azt mutatja, hogy a rossz cselekményeket – ha nagy és sok gondjuk miatt néha megkésve is – megbüntetik és sohasem törődnek a hiábavalóságokkal. A teremtett embert azért nem engedték nagyon közel magukhoz, hogy az ember ne képzelje magát a többi állatoknál sokkal nagyobbnak.
Az emberi természet tökéletlensége miatti bánatunk legfőbb vigasza az, hogy isten sem képes mindenre. Mert az isten, ha akarná sem tudná saját halálát előidézni, mely lehetőséget az élet sok nyomorúsága mellett legnagyobb ajándékként adott az embernek. Az örökkévalóságot sem tudja a halandóknak ajándékozni, sem pedig a megholtakat új életre kelteni, de még azt sem tudja megtenni, hogy az, ki valamikor élt, ne élt légyen, az, ki dicsőséget aratott, ne aratta légyen azokat, és a múltra vonatkozóan neki sincs több hatalma, mint megajándékozni az embereket a feledéssel; továbbá, hogy tréfás dolgokat is adjunk az isteni dolgokhoz, az istenek azt sem tudják megtenni, hogy kétszer tíz ne legyen húsz, és még sok más hasonlóra nem képesek, amit kétségen kívül a természet hatalmának kell tulajdonítanunk, annak, amit tulajdonképpen istennek nevezünk.
Úgy vélem, hogy fenti kalandozásom nem volt teljesen hiábavaló, mert az istennel kapcsolatos kérdések mindig időszerűek.
Váczy Kálmán fordítása
A gallok és a germánok vallása
Iulius Caesar: A gall háború VI, 17.
17.Az istenek közül elsősorban Mercuriust tisztelik, neki állítják a legtöbb szobrot is. Őt tekintik minden mesterség feltalálójának, az utasok és vándorok vezérének; felfogásuk szerint ő az, aki a leghathatósabban támogatja a pénzszerzést és a kereskedelmet. Apollo, Mars, Jupiter és Minerva náluk csak Mercurius után következnek. Róluk körülbelül ugyanolyan elképzeléseik vannak, mint a többi népnek: hogy Apollo elűzi a betegségeket, Minerva tanítja meg a kézművesség és a művészet elemeit, Jupiter uralkodik az istenek felett, Mars pedig a háborúk ügyeit intézi. Csaták előtt általában neki ajánlják fel a várható hadizsákmányt; ha aztán győztek, a kezükre került állatokat feláldozzák, és minden mást egy helyre hordanak össze. Nem egy törzs földjén, szent helyeken látni is lehet efféle zsákmányból emelt dombokat. Nagyon ritka eset, hogy egy-egy ember dacolni mer a vallás parancsaival, és magánál rejtegeti a zsákmányt, vagy az összehordottból elemel valamit: ezt a bűnt a legszörnyűbb kínhalállal büntetik.
Szepessy Tibor fordítása
Tacitus: Germania 9–10.
9. Az istenek közül leginkább Mercuriust tisztelik: bizonyos napokon emberáldozatot is mutatnak be neki vallási törvényük szerint. Herculest és Marsot kijelölt állatokkal engesztelik. A suebusok egy része Isisnek is áldoz: nem sikerült felderítenem, mi az oka és eredete ennek az idegen kultusznak, csak annyit, hogy a liburniai hajó módjára alkotott istenszobor a szokás idegenből bevitt voltára utal. Egyébként az égiek nagyságával összeegyeztethetetlennek tartják, hogy az isteneket falak közé zárják, vagy akármilyen emberi vonások hasonlatosságára formálják: ligeteket és berkeket tisztelnek, mint szent helyeket, és istenek nevével nevezik azt a titokzatosságot, amelyet csak áhítatban látnak.
10. Az előjeleket és a jóslatokat a legnagyobb mértékben figyelemre méltatják. A jóslatkérés gyakorlata egyszerű. Egy gyümölcstermő fáról levágott ágat vesszőkre darabolnak, a vesszőket pedig bizonyos jelekkel megkülönböztetvén, vaktában és találomra egy fehér vászondarabra szórják. Ezután, ha közügyben kérnek tanácsot, a törzs papja, ha pedig magánügyben, maga a családfő imádkozik az istenekhez s az égre tekintve háromszor vesz fel egyetegyet, majd a felvett vesszőket az előzőleg beléjük vésett jel szerint értelmezi. Ha a jelek tiltást fejeznek ki, abban az ügyben aznap már nem kérnek jóslatot, ám ha engedélyt, akkor még az előjelektől is hitelesítést várnak. Az itt is ismeretes, hogy a madarak hangjából és röptéből útmutatást lehet kérni;sajátos szokása e népnek a lovaktól remélt jövendölések és figyelmeztetések kipuhatolása. Ezek a köztulajdonban levő lovak az említett ligetekben és berkekben legelésznek: színük fehér, bármiféle embernek végzett munkától érintetlenek; ilyenkor egy szent kocsi elé fogják őket, a törzs papja és királya vagy fejedelme a nyomukba szegődik, s nyerítésüket és fújásukat figyeli. Egyetlen más előjelnek sincs nagyobb hitele, nemcsak a nép, hanem az előkelők, a papok szemében sem, mert önmagukat az istenek szolgáinak, a lovakat pedig az isteni tervek tudóinak tartják. Van még egy másik fajtája is az előjelek megfigyelésének: ezzel a súlyos háborúk kimenetelét szokták tudakolni. Abból a törzsből, amellyel háborúskodnak, valahogy foglyot ejtenek, és párviadalra kényszerítik kiválasztott honfitársukkal – mindkettejüket hazai fegyverzetben: ennek vagy annak a győzelmét előzetes döntésnek fogják fel.
Borzsák István fordítása
Keleti vallások a római birodalomban
Ifjabb Plinius: 96. levél
Uram, alapelvnek tekintem, hogy minden kétes ügyet eléd terjesszek. Mert hiszen ki tudna jobban eligazítani bizonytalanságomban, vagy segíteni tájékozatlanságomban?
Keresztények ügyében folytatott törvényszéki eljárásokon még sohasem vettem részt; ezért nem is tudom, mit és milyen mértékben büntessek vagy akár nyomoztassak. Igen fennakadtam például azon, hogy tekintettel kell-e lenni a vádlottak életkorára, vagy pedig egészen zsenge korúak és a már meglett emberek között nem kell-e különbséget tenni;vádelejtéssel járhat-e a beismerés;vagy olyan személy számára, aki valaha keresztény volt, ne legyen-e enyhítő körülmény, ha megtagadja hitét; és vajon magát a keresztény nevet kell-e büntetni, akkor is, ha az illető semmi bűnt sem követett el, vagy pedig a keresztény névhez hozzátapadó bűnöket?
Eddig azok ellen, akiket a kereszténység vádjával terhelten idéztek ítélőszékem elé, a következő módon jártam el. Megkérdeztem tőlük, keresztények-e. Azokat, akik kereszténynek vallották magukat, másodszor és harmadszor is megkérdeztem, és büntetéssel fenyegettem meg őket. Akik még ezután is kitartottak, azokat kivégeztettem. Mert meggyőződésem, hogy függetlenül vallomásuk tartalmától, makacsságukért és csökönyösségükért megérdemelték ezt a büntetést. Másokat, akik ugyanebben a tébolyban szenvedtek, csak bűnösnek bélyegeztem, és Rómába szállíttattam, mivel római polgárok voltak. Majd a törvényszéki eljárás során, már amint történni szokott, mások ellen is fölmerült ez a vád, úgy, hogy több eset került elém.
Kaptam egy névtelen följelentést, amelyben sok név szerepelt. Akik kijelentették, hogy nem keresztények, és nem is voltak azok, amennyiben útmutatásom szerint az istenekhez fohászkodtak, és képmásod előtt, amelyet erre a célra az istenszobrokkal együtt odaállíttattam, tömjén- és boráldozatot mutattak be, azonkívül káromolták Krisztust – márpedig az igazi keresztények ilyesmire állítólag semmi áron sem kényszeríthetők –, azokat elbocsátottam.
Mások, akik a névsorban szerepeltek, bevallották, hogy keresztények, de ezt hamarosan visszavonták: csak voltak, de már nem azok; egyesek három, mások még több, sőt egyik-másik már húsz esztendeje nem. Ezek mind áldozattal tisztelték képmásodat és az istenek szobrait, és káromolták Krisztust.
A jelentések szerint azonban az a legnagyobb vétkük vagy eltévelyedésük, hogy bizonyos meghatározott napon hajnalhasadta előtt összegyülekeznek, és váltakozva karban énekelnek az istennek hitt Krisztus tiszteletére, és esküvel kötelezik magukat, nem ám valami gaztettre, hanem arra, hogy nem lopnak, nem rabolnak, nem követnek el házasságtörést, nem szegik meg esküjüket, a rájuk bízott letét kiadását felszólítás esetén nem tagadják meg: ennek végeztével pedig rendszerint szétszélednek; majd ismét összejönnek, hogy közösen fogyasszák el közönséges és ártatlan lakomájukat; ezt azonban abbahagyták, miután parancsodra betiltottam a titkos társaságokat. Éppen ezért annál szükségesebbnek tartottam, hogy két szolgálóleányból -ezeket ők diakonisszáknak nevezik – még kínvallatás árán is kivegyem az igazságot. Nem találtam bennük egyebet ostoba, határtalan babonaságnál.
Ezért elnapoltam az ügy kivizsgálását, és hozzád fordulok tanácsért. Mert meggondolásra méltónak láttam ezt a dolgot, legfőképpen a vádlottak nagy tömege miatt; ugyanis mindenféle korú, mindenféle társadalmi osztálybeli emberek, férfiak és nők vegyest, igen sokan kerültek és kerülnek vád alá. Nemcsak a városokban, hanem a falvakban és a tanyákon is elharapódzott ennek a babonaságnak a ragálya; ezt azonban véleményem szerint meg lehet állítani, és meg lehet szüntetni. Annyi máris bizonyos, hogy a hovatovább elnéptelenedő templomokat megint egyre többen látogatják, és a szent ünnepeket hosszú szünet után újból megülik, és mindenfelé megint kelendők az áldozati állatok, amelyekre eddig csak igen ritkán akadt vevő. Ebből is könnyű arra következtetni, hogy még rengeteg embert lehet a helyes útra téríteni, ha módot adunk nekik a megbánásra.
Borzsák István fordítása
Ifjabb Plinius: 97. levél
Secundusom! Helyesen jártál el amaz egyének ügyeinek kivizsgálásában, akik ellen azt a vádat emelték előtted, hogy keresztények. Mert általánosságban nem is lehet megfogalmazni valami meghatározott szabályt. Nem kell utánuk nyomozni; ha azonban följelentik és vádolják őket, büntetendők; de úgy, hogy az, aki nem vallja magát kereszténynek, és ezt kézzelfoghatóan bizonyítja, azaz áldozatot mutat be isteneinknek – bár gyanús a múltja –, megbánása alapján nyerjen bocsánatot. Névtelen följelentéseknek azonban egyetlen ügyben sem szabad helyt adni, mert ez a leggyalázatosabb módszer és semmiképpen sem méltó korunkhoz.
Borzsák István fordítása
Tacitus: Annales XV, 44.
44. Minderről emberi megfontolással gondoskodhattak. Nemsokára megkeresték az istenek kiengesztelésének eszközeit s megkérdezték a Sibylla-könyveket, ezek véleménye alapján könyörögtek Vulcanushoz, Cereshez és Proserpinához, és engesztelték Iunót az asszonyok, először a Capitoliumon, majd a legközelebbi tengerparton – innen merített vízzel hintették be az istennő templomát és szobrát –, és végül a férjes nők széklakomákat és virrasztással egybekötött ünnepeket ültek.
De sem emberi segítségre, sem a princeps ajándékainak vagy az istenek engesztelésének hatására nem akart eltávozni az a gyalázatos hiedelem, hogy parancsra tört ki a tűzvész. Ezért a híresztelés elhallgattatása végett Nero másokat tett meg bűnösnek, és a legválogatottabb büntetésekkel sújtotta azokat, akiket a sokaság bűneik miatt gyűlölt és Christianusoknak nevezett. Christust, akitől ez a név származik, Tiberius uralkodása alatt Pontius Pilatus procurator kivégeztette, de az egyelőre elfojtott vészes babonaság újból előtört, nemcsak Iudaeában, e métely szülőhazájában, hanem a városban is, ahová mindenünnen minden szörnyű és szégyenletes dolog összefolyik, s hívekre talál. Így hát először azokat fogdosták össze, akik ezt megvallották, majd az ő vallomásuk alapján hatalmas sokaságra nem is annyira a gyújtogatás vádját, mint inkább az emberi nem gyűlöletét bizonyították rá. És kivégzésüket még csúfsággal is tetézték, hogy vadállatok bőrébe burkoltan kutyák marcangolásától pusztuljanak, vagy keresztre feszítve, és mikor bealkonyodott, meggyújtva éjszakai világításul lángoljanak. Nero a kertjeit ajánlotta fel e látványosság céljára, és cirkuszi játékokat rendezett, amelyen kocsisruhában a nép közé vegyült, vagy kocsira szállott. Ebből, bár bűnösök voltak és a legsúlyosabb büntetést is megérdemelték, szánalom támadt, mivel nem a közjó érdekében, hanem egy ember kegyetlensége miatt kellett pusztulniuk.
Borzsák István fordítása
Tacitus: Historiae V, 4–5.
4. Moyses, hogy népét a jövőre magához láncolja, új s más halandók szokásaival ellentétes szokásokat vezetett be. Közönséges ott minden, ami nálunk szent, ám meg van engedve náluk, ami nekünk tisztátalan. Annak az állatnak képmását, melynek útmutatásával bolyongásuknak s szomjúságuknak véget vetettek, szentélyükben állították fel, és mintegy Hammon gyalázatára leöltek egy kost; bikát is áldoznak, mivel az egyiptomiak az Apist tisztelik. A sertéstől tartózkodnak, emlékezetére a csapásnak, mivel egykor őket is az a ragály csúfította el, amelyre ez az állat hajlamos. A hajdani hosszú éhezést mindmáig gyakori böjtöléssel vallják meg, és annak bizonyságául, hogy egykor gabonát raboltak, megtartják a kovásztalan zsidó kenyeret. Mint mondják, azért választották a hetediket pihenőnapul, mivel az hozta el megpróbáltatásaik végét; azután a tétlenség csábítására minden hetedik évet is a lustálkodásnak szentelték. Mások szerint ez a tiszteletadás Saturnust illeti, akár az Ida-hegyiek adták tovább vallásuk alapjait, - akik, mint értesültünk, Saturnusszal együtt kényszerültek menekülésre és lettek a nép megalapítói, - akár mivel a halandókat irányító hét bolygó közül Saturnus csillaga mozog a legmagasabb pályán és különös hatalommal, és a legtöbb égitest a hetes szám szerint járja meg útját és futását.
5. Ezeket a szokásokat, bármiképpen honosodtak is meg, a régiség védi: egyéb fonák és rút intézményeik ocsmányságuk miatt kaptak erőre. Mert a leghitványabbak, megvetvén ősi vallásukat, adót és pénzadományokat szoktak odahordozni; ez gyarapította a zsidók hatalmát, valamint az, hogy egymáshoz megátalkodottan hűségesek és készségesen könyörületesek, viszont mindenki mást ellenségesen gyűlölnek. Különválnak étkezésnél, félrehúzódnak pihenéskor, és ez a kéjelgésre igencsak hajlandó nemzet az idegen nőkkel való érintkezéstől távol tartja magát; egymás közt semmi sem tilalmas. Nemi szervük körülmetélését azért vezették be, hogy a különbözőségről felismerhetők legyenek. Akik az ő szokásaikra tértek át, ugyanezt művelik, de semmit oly hamar magukba nem szívnak, mint az istenek megvetését, hazájuk megtagadását, szüleik, gyermekeik, testvéreik semmibevételét. Sokaságuk gyarapításával mégis törődnek, mert senkit a később születettek közül megölni nem szabad, s a csatában elesettek vagy kivégzettek lelkét halhatatlannak tartják: innen a nemzés szeretete és a halál megvetése. A holttesteket egyiptomi szokás szerint eltemetik, nem hamvasztják; ugyanazok szertartásaik és meggyőződésük az alvilágot illetően; nem úgy az égiek tekintetében. Az egyiptomiak többnyire állatokat s faragott képeket tisztelnek, a zsidók csak elméjükben s egyetlen istenséget ismernek el: szentségtelennek tartják azokat, akik mulandó anyagból, emberek hasonlatosságára formálnak istenképeket, hiszen a legfőbb és örök lény sem nem ábrázolható, sem nem pusztuló. Nincsenek is szobrok városaikban, nemhogy templomaikban; nem hízelegnek királyaiknak, nem tisztelik a Caesarokat. De mivel papjaik síppal s dobbal kísérik éneküket, borostyánnal övezik homlokukat, s templomukban arany szőlőtövet találtak, némelyek úgy gondolták, hogy Liber atyát tisztelik, Kelet meghódítóját, bár a két kultusz egyáltalán nem egyezik: mert Liber ünnepi s vidám szertartásokat rendelt, a zsidók istentisztelete pedig képtelen s szegényes.
Borzsák István fordítása
A mágia
Apuleius: A mágiáról 25–26.
25. … De rá is térek már az igazi vádra, a mágia vádjára, amelyből olyan nagy tüzet csinált Aemilianus, hogy a hallgatóságot ellenem hangolja, de végül is csalódást okozott a felajzott kíváncsiaknak, mert csupa vénasszonyos pletykát hordott csak össze. Bizonyára láttál már szalmát lángra lobbanni, Maximus. Hangos ropogással, vakító lobogással hirtelen harapózik el a tűz, de nincs, ami táplálja, hamar lelohad hát, és még hamuja sem marad. Íme, ilyen volt ez a vádbeszéd is: szitkok élesztették, üres szavak táplálták, de bizonyítékok híján, alighogy elmondta, füstje sem maradt a rágalmaknak. És mivel az egész vádat arra az egyre építette Aemilianus, hogy mágus vagyok, hadd kérdem meg most tudós ügyvédeitől, mi is az a mágus.
Mert ha a mágus – ahogy igen sok írónál olvasható – a perzsák nyelvén ugyanazt jelenti, mint nálunk a pap, ugyan miért bűn az, ha pap valaki, és kellően megtanulta, tudja és ismeri a szertartások előírásait, az áldozatok szabályait és a vallás törvényeit. Vagy talán az a mágia, amit Plato fejteget, amikor elbeszéli, milyen tudományokba avatják be a perzsák neveltetése során a királyi méltóságra kiszemelt gyermeket? Még a szavaira is emlékezem az isteni bölcsnek, hadd idézem hát emlékezetedbe, Maximus: „Amikor a gyermek eléri a kétszer hét esztendőt, a királyi nevelők veszik gondjaikba, ahogy a perzsák nevezik őket. Erre a tisztre azt a négy meglett korú férfit választják ki, akit a perzsák közt a legkiválóbbnak tartanak: az egyik a legbölcsebb, a másik a legigazságosabb, a harmadik a legjózanabb, a negyedik pedig a legvitézebb. Ezek egyike tanítja meg az ifjút a mágiára is, Zoroaster, Oromazes fia tanításaira, ami tulajdonképpen az istenek tiszteletének tudománya. Megtanítja ezenkívül az uralkodás tudományára is.”
26. Hallottátok hát, mi az a mágia, amivel ti vakmerően vádoltok engem ? A halhatatlan isteneknek is kedves tanítás, amelyből megtudhatjuk, hogyan kell őket tisztelnünk és imádnunk. Vallásos és isteni dolgokról szóló tudomány a mágia, amelyet már az is magasztossá tesz, hogy szerzője Zoroaster és Oromazes, és az istenek nevében szól. Ezért is tanítják a királyi tudományok legfontosabbikaként, és a perzsáknál nem egykönnyen engedik meg akárkinek, hogy mágus lehessen, mint ahogy király sem lehet akárki. Ugyancsak Plató egy másik dialógusában Zalmoxisnak, aki trák létére ugyanennek a tanításnak volt tudósa, ezt a mondását őrizte meg számunkra: „A varázsénekek az igaz tanítások.” Ha pedig ez így van, miért ne ismerhetném akár Zalmoxis „igaz tanításait”, akár Zoroaster szertartásait? De ha vádlóim a közfelfogásnak megfelelően tulajdonképpen azt tartják mágusnak, aki a halhatatlan istenekkel érintkezik és társalog, és így a varázsénekek hihetetlen erejével mindenre, amit csak akar, hatalma van, szörnyen csodálkozom, hogy nem féltek olyan embert megvádolni, akiről azt vallják, hogy ekkora hatalommal rendelkezik. Pedig az ilyen titokzatos és isteni képesség ellen nincs olyan oltalom, mint más dolgok ellen. Aki orgyilkost idéz a bíróság elé, az nem jön el kíséret nélkül, aki méregkeverő ellen emel vádat, az alaposan megvizsgálja, mit eszik, aki pedig tolvajt gyanúsít, az őrizteti vagyonát. Hanem aki főbenjáró bűnnel vádol egy ilyen mágust, amilyenről ők beszélnek, az miféle kísérőkkel, miféle vizsgálódással, milyen őrökkel háríthatja el magától a láthatatlan és kikerülhetetlen veszedelmet? Nyilvánvaló, hogy semmilyennel. Ezért aztán nem is vádol senkit mágiával az olyan, aki hisz benne.
Détshy Mihály fordítása
Apuleius: A mágiáról 43.
43. Ilyen és hasonló eseteket olvastam mágikus varázslatokról és megbűvölt fiúkról több írónál is, mégis kétségeim vannak, állíthatom-e határozottan, hogy ilyesmi megtörténhet, vagy tagadjam, noha Platónak is elhiszem, hogy az istenek és az emberek között helyzetüket és természetüket nézve valahol félúton léteznek isteni hatalmasságok, akiknek a hatáskörébe tartoznak a mindenféle jövendölések és mágikus csodatételek. De még azt is elképzelhetőnek tartom, hogy az emberi lélek, kivált a gyermekek ártatlan lelke, akár zsongító varázsénekek, akár kábító illatok erejével elaltatható annyira, hogy kilépjen a jelenlevő valóságból, és kis időre megfeledkezve testi énjéről ráeszméljen eredeti lényére, amely halhatatlan, hiszen isteni, és így mint valami álomban, megjósolhatja az eljövendő eseményeket.
De végtére is, bárhogy áll a dolog, ha hitelt adhatunk ezeknek a történeteknek, akkor ilyen – hogy is mondjam csak – „jövőbelátónak", ahogy hallottam, olyan fiút kell kiszemelni, aki egészséges és szép testű, amellett jóeszű és ékesszóló is, hogy az istenség, ha ugyan az száll a gyerek testébe, méltán költözhessek bele, mint valami szép épületbe, ha pedig maga a lélek lép ki a testből, gyorsan visszanyerhesse isteni lényét, amely a feledéstől – hisz nemrég költözött csak emberi testbe – még nem korcsosult és nem torzult el, és így könnyen magára öltheti újból. Ahogy Pythagoras is mondotta, nem minden fából lehet Mercuriusnak szobrot faragni.
Márpedig ha ez így van, nevezzétek meg, ki volt az az egészséges, ép testű, éles eszű, szép fiú, akit arra méltattam, hogy varázsénekemmel megbűvöljem ? Mert ez a Thallus, akire hivatkoztatok, inkább orvosra szorul, mint mágusra. Hiszen a szerencsétlenen annyira elhatalmasodott a nyavalyatörés, hogy mindenféle ráéneklés nélkül gyakran napjában háromszor vagy négyszer is összerogy, és minden tagját görcs rángatja, arca pedig sebhelyes, homloka és koponyája betört, tekintete bárgyú, orrlyukai kitágultak, lába rogyadozik. Az a legnagyobb mágus a világon, aki előtt Thallus huzamosabb ideig megáll a lábán, hiszen a betegsége lehúzza a földre, mint az aluszékonyság.
Détshy Mihály fordítása
A csillagjóslás
Szent Ágoston: Vallomások IV, 3.
4. A szélhámosoktól, akiket matematikusoknak hívnak, továbbra is kértem tanácsot, hiszen úgy véltem, nem hoznak semmiféle áldozatot és jóslatért sem fordulnak imájukkal szellemekhez. Pedig a keresztényi és igazi vallásosság ezt is következetesen visszautasítja és elítéli.
Mert jó neked vallomást tenni, Uram, és így szólni: «könyörülj meg rajtam, viseld lelkemnek gondját, mert vétkeztem ellened!» De nem szabad visszaélnünk kegyelmeddel és tovább vétkeznünk, hanem emlékeznünk kell az Úr szózatára: «Imé, meggyógyultál; többé ne vétkezzél, hogy gonoszbul ne legyen dolgod!» Ennek a mi egész üdvösségünknek kegyelemdöfést akarnak adni, akik így beszélnek: „Az égből jő vétkes cselekedeteidnek elkerülhetetlen oka” vagy „Venus vagy Saturnus, vagy Mars tette ezt vagy azt így”. Ami annyit tesz, hogy: az ember vétek hiján való, hús és vér és büszke rothadás, vádolnunk csakis az égboltnak s a csillagoknak teremtőjét és intézőjét kell. És ki más ez, ha nem a mi Istenünk, édességünk és az igazság eredőforrása, aki «kinek-kinek megfizetsz cselekedetei szerint» és «a megtört és megalázott szívet nem veted meg.»
5. Volt annak idején egy éleseszű, tudományban igen jártas és kitűnő hírű orvos, aki prokonzulként, maga tette beteg fejemre a versenykoszorút; de nem mint orvos. Mert ennek a betegségnek te vagy a gyógyítója, aki a «gőgösöknek ellenek állasz, az alázatosoknak pedig kegyelmet adsz». S talán bizony az öreg embernek képében nem te közeledtél-e hozzám, vagy valaha is megszűntél-e lelkemet gyógyítani? Lassankint meghitt embere lettem és szaván állhatatosan, rendíthetetlenül csüggtem. Beszédmodora egyszerű volt, de az eleven gondolatok mégis kellemessé és egyben súlyossá tették szavát. Beszélgetéseink során rájött, hogy a jóskönyvek követője vagyok és jóságosan, atyailag intett, rázzam le őket magamról és a hasznos dolgokra szükséges időt ne vesztegessem hiába ilyen léhaságra. Elmondta, hogy ő maga is foglalkozott ezzel a mesterséggel s kora fiatalságában kenyérkereső pályául is akarta választani; ha Hippokratészt megértette, bizonyára ezt a tudományt is felérhette volna: s mégis hátat fordított az asztrológiának és az orvosi pályára ment, csupán egy okból: mert belátta, hogy az a praktika csalárd, és komoly ember létére nem akarta világcsalással kenyerét keresni. ,,Te azonban – úgymond – retorikát tanítasz: van miből az emberek közt megélned s így ezt a szemfényvesztést a magad szabad buzgalmából, nem pedig kenyérszükségből űzöd. Annál inkább hitelt érdemel, amit mondok, mert hiszen én oly tökéletesen akartam a mesterséget megtanulni, hogy egyedül belőle megélhessek!” Mikor pedig megkérdtem tőle: mi hát az oka, hogy mégis sok mindent helyesen jósolnak meg ezen a módon, úgy felelt, ahogy tudott: hogy ez a véletlen műve, mely szerte az egész mindenségen eloszlik. Mert ha az ember tanácsszerzés okáért felnyitja valamely költő könyvét, aki pedig egészen másról énekel és egészen mást céloz versével, gyakran a szóbanforgó dologgal bámulatosan egyező versre akad és így bizony nem is csodálatos, úgymond, ha az emberi lélek öntudatlanul valami felsőbb ösztön késztetésére nem tudatosan, hanem véletlen folytán olyasmit jövendöl, ami a kérdező dolgával s tetteivel összhangban van. 6. Ezt az intelmet szerezted nekem e férfiútól – vagy csak általa – s így körvonalaiban belerajzoltad emlékezetembe, amit később a magam jószántából keresnem kellett. Ám akkor sem ő, sem jóbarátom Nebridius – ez az igen derék és igen tiszta életű fiú, ki az egész jósrendszert kikacagta – nem tudtak meggyőzni, hogy e babonát lerázzam magamról. A matematikusok tekintélye nagy hatással volt rám, s jóllehet kerestem, még nem akadtam semmiféle nyilvánvaló bizonyítékra, amely kétség nélkül megmutatta volna, hogy ami valót megjövendölnek, ha megkérdik őket, azt a sors, vagy a véletlen, nem pedig a csillagkémlés tudománya magyarázza meg.
Balogh József fordítása
Filozófia és vallás
Marcus Aurelius: Elmélkedései II, 3.
3. Ami az istenek hatalmában van, azt a megfontolás hatja át, de még a véletlen műve sincs a természet nélkül, az is a megfontolástól irányított összehatás és láncolat eredője. Minden innen folyik. Ehhez járul a szükségszerű és az, ami hasznos az egész mindenségnek, melynek te is része vagy. Ami az össztermészet velejárója, ami annak fenntartására szolgál, az a természet minden egyes részének javára van. A világrendet pedig egyrészt az ősanyag, másrészt a belőle összeállt testek változásai tartják fenn.
Ezzel elégedj meg, ez legyen az alapelved. Távoztasd el a könyvek szomjúságát, hogy ne zúgolódva nézz szembe a halállal, hanem inkább lelki békességben, őszinte, szívbéli hálával az istenek iránt.
Huszti József fordítása
Marcus Aurelius: Elmélkedései IV, 1.
1. Ha belső parancsolód a természetet követi, akkor úgy viselkedik az eseményekkel szemben, hogy mindig könnyen igazodik ahhoz, ami lehetséges és adott. Nem kedvel különösebben egyetlen meghatározott anyagot sem, hanem a fontosabb dolgokhoz vonzódik, de azokhoz is csak bizonyos fenntartással, s ha helyettük valami mással kerül szembe, azt is saját cselekvése anyagaként tekinti, mint ahogyan a lobogó tűz is így csinálja, mikor megemészti a beledobott anyagot, amely a kis mécset kioltaná. A lobogó láng viszont hamar hatalmába keríti és felemészti a rádobott tárgyakat, sőt még magasabbra csap tőlük.
Huszti József fordítása
Marcus Aurelius: Elmélkedései IV, 21.
21. Ha a lelkek tovább élnek, hogyan képes befogadni őket a levegőég időtlen időtől fogva? – Hát a föld hogyan tudja befogadni ugyanannyi időtől fogva az eltemetettek porhüvelyeit? Amint itt az egy ideig még ellenálló porhüvelyek változása és felbomlása helyet ad más holttesteknek, úgy a levegőégbe átszellemült lelkek is egy ideig még együtt maradnak, azután szintén változnak, szétszóródnak, ellobognak, felszívódva a mindenség alkotó szellemébe, így engedve helyet az utánuk következőknek.
Íme, ez a megoldás, ha felteszed, hogy a lelkek fennmaradnak. De nemcsak azt a tömérdek eltemetett testet kell figyelembe venni, hanem az általunk és más élők által napról napra elfogyasztott lényekét is. Hány meg hány emésztődik fel, s hogy úgy mondjam, temetődik el a táplálkozók testében? S mégis befogadja őket a tér, mert vérré válnak, mert párává, életadó meleggé változnak.
Hogyan lehet ebben a kérdésben felderíteni az igazságot? Ha az ember elkülöníti az anyagot a formáló erőtől.
Huszti József fordítása
Marcus Aurelius: Elmélkedései V, 27.
27. Élj együtt az istenekkel. Az istenekkel pedig az él együtt, aki sorsával megbékült, géniuszának akarata szerint cselekvő lelket tár eléjük. A géniuszt Zeusz adta az embernek irányítóul és vezérül, mint saját kiszakított részét. Ez pedig az ember esze és értelme.
Huszti József fordítása
Marcus Aurelius: Elmélkedései VI, 30.
30. Vigyázz, el ne császárosodj, fel ne vedd szokásaikat – mert ez könnyen megesik. Légy csak egyszerű, jó, tiszta, komoly, kendőzetlen, igazságszerető, istenfélő, jóindulatú, szeretetteljes, tántoríthatatlanul kötelességtudó.
Huszti József fordítása
Marcus Aurelius: Elmélkedései IX, 40.
40. Vagy nincs hatalmuk az isteneknek, vagy van. Ha nincs, miért imádkozol? Ha van, miért nem inkább azt kéred tőlük, „engedjék meg, hogy ettől vagy attól ne féljek, ne vágyódjam rá, ne búsuljak érte”, mint azt, hogy „ezt ajándékozzák nekem, azt meg távoztassák el tőlem”? Mert, elvégre, ha az embereken segíteni tudnak, akkor ebben is segítségükre lehetnek.
De talán azt fogod mondani, hogy ebben a tekintetben a rendelkezésit az istenek rád bízták! Nos, ha így van, hát nem jobb-e a tőled függő dolgokat teljes szabadságban élvezned, minit a hatáskörödön kívül esőkkel szolgaságban és megalázottságban törődnöd? És ki mondta neked, hogy az istenek nincsenek segítségünkre a tőlünk függő ügyekben is? Próbáld csak meg, fordulj hozzájuk imáddal ilyen ügyeidben is, s az eredményt majd meglátod. Az egyik ember így imádkozik: „Bárcsak az enyém lehetne ez az aszszony." Te így imádkozz: „Vajha ne is vágyakozzam erre az asszonyra." Az: „Csak megszabadulnék ettől!" Te: „Ne is kívánjak megszabadulni ettől!" Az: „Csak el ne veszítsem gyermekemet!" Te: „Ne féljek attól, hogy elveszítem; őt." Általában így imádkozz, és majd meglátod, mi történik.
Huszti József fordítása
Marcus Aurelius: Elmélkedései XII, 5.
5. Hogy lehetséges, hogy az istenek, akik mindent szépen, emberszerető módon rendeztek el, éppen arra nem gondoltak, hogy az a néhány, minden tekintetben kifogástalan ember, aki szinte szerződéssel kötelezte el magát : az istenségnek, aki jámbor cselekedetekkel és áldozatokkal a legbizalmasabb kapcsolatba került az istenséggel, ha egyszer meghalt, soha nem tér vissza a létbe, hanem mindörökre eltűnik? Ez valóban így van, de hidd el, ha másképpen kellene lennie, úgy intézték volna. Ha helyénvaló volna, akkor meg is történhetnék, ha természet szerint volna, akkor a természet magával hozná. Minthogy azonban nincs így, légy meggyőződve, hogy nem is kell így lennie. Magad is belátod, hogy ennek a kérdésnek már a föltevése is pörbe szállás az istennel. Márpedig hogyan szállhatnánk az istenekkel pörbe, ha nem volnának a legjobbak és a legigazságosabbak?
Ha ez így van, akkor semmit sem hanyagolhattak el a világ rendjének megállapításában igazságtalanságból és meggondolatlanságból. 6. Szoktasd magad ahhoz is, amiről eleinte reménytelenül lemondasz. Lám, a bal kéz, bár gyakorlat híján más dolgokra sutább, a gyeplőt erősebben tartja, mint a jobb kéz. Mert hozzászoktattuk!
Huszti József fordítása
Marcus Aurelius: Elmélkedései XII, 28.
28. Ha valaki azt kérdezné: Vajon hol láttad az isteneket, vagy honnan tudod létüket, hogy annyira tiszteled őket? – válaszolj: Először is az istenek szemmel nem láthatók; azután saját lelkemet sem láttam, mégis megbecsülöm. Így, valahányszor hatalmuk különböző jeleit tapasztalom, az istenek létére következtetek belőlük, s tisztelem őket.
Huszti József fordítása
Valláskritika
Lucretius: A természetről I, 56–73.
Hajdan a vallás terhe alatt rútul leigázva
Fetrengett földünkön az emberi élet, a zsarnok
Közben a menny boltjáról rázta fejét fenyegetve,
S rettenetes képével rémítgette a népet.
Mint a legelső, egy görög ember mert csak a földön
Szembeszegülni e rémmel s annak ellene állni.
Őt sem az isteni lény neve, sem villámai meg nem
Rémítették, sem vészes morajával a mennybolt.
Sőt még jobban biztatták, hogy mint a legelső
Verje a szűk zárat le a természet kapujáról.
És végtére is ő lett győztes az ész erejével,
Melynek szárnyán lángfalain túl ment a világnak.
Így bebolyongva a nagy mindenség útjait, onnan
Győztesként megtérve elébünk tárja, mi hogy lesz,
Vagy hogy nem lehet, és a hatását végre mi dönti
El mindennek, s hol van, mélyre kitűzve, határa.
Így most végre a vallás fekszik a földre tapodva,
S most már minket emel diadalma az égbe a hősnek.
Tóth Béla fordítása
Lucretius: A természetről II, 581–642.
Illendő e helyen még azt is eszedbe idézni,
És emlékezetedbe bevésve megőrzeni azt, hogy
Nincs az előttünk ismert lények közt olyan egy sem,
Mely csupa egynemü ősi elemből állana tisztán,
S nincsen amely többféle anyag vegyülése ne lenne.
És mennél többféle erővel bír valamely tárgy,
És mennél többféle hatással, az őselemeknek
Annál többfajtáju alakját rejti magában.
Mint például oly őselemek rejtőznek a földben,
Melyek, hűs vizet ontva, a tenger végtelen árját
Újítják szakadatlan, vagy tűz jön ki belőlük,
Mert hisz sokhelyt látjuk a földet lángra gyuladva
Égni, s rettentő tüzeket hány bőgve az Aetna;
És van magva, amelyből fényes héju gyümölcs lesz,
Vagy szép fát tud az emberi nem számára növelni,
És melyből fát, forrást, lombot, és jóízű takarmányt
Nyújthat a bércek közt kóborló állati fajnak,
Éppen ezért hívják egyszerre az istenek és az
Emberi s állati nem nagyhírű ősszülejének.
Róla dalolták régi görög bölcs énekesek, hogy
Páros oroszlánt hajtva lebeg kocsijával a légben,
Arra mutatván ezzel, hogy földünk az üres levegőben
Függ, minthogy nem is állhat a föld más földnek a hátán,
És a vadállatok azt jelzik, hogy bár vad a gyermek,
Meg kell hogy szelidüljön az anyja s az apja kezében,
Fentlebegő fejét kőfalkoronával övezték,
Mert a magas hegyeken tornyosfalu városokat véd.
Ebben a díszében hordozzák messze vidéken
Képét borzasztó pompával ez istenanyának.
Némely nemzetek őt megszentelt ősi szokásként
Idai istenanyának hívják, s frig követőket
Adnak kísérőkül mellé, minthogy először
Frig földről terjedt el a földön a gabnatenyésztés.
Gallusok is követik bemutatván, hogy kik az anyjuk
Istenségét megbántják, s hálátlanok atyjuk
Gondjaival szemben, nem méltók arra, hogy élő
Sarjat tudjanak egyszer a fény partjára kihozni.
Bőrdobokat döngetnek, meg zengő citerákat
Vernek, s zúgó kürtszóval rémítik az embert,
Vagy sivító síp frig dallammal hajtja a vérünk.
S fegyvereket hordoznak elül bőszült düh jeléül,
Meg hogy a bűnös lelkű s romlott életü népet
Így rémítsék fenségével ez isteni nőnek.
Es mikor így megy városról városra haladva,
Hallgatagon s mégis bő áldást hozva a népre,
Minden utat megszórnak előtte ezüsttel, arannyal,
Dús adományokkal látják el, s rózsalevéllel,
Mint hóval hintik be az istenanyát seregével;
Ekkor a fegyverrel járók, kiket a görögöknél
Frig Cureseknekmondanak, egymással viadalra
Kelve, ütemre dobogva tusáznak a vérnek örülve,
És fejükön lóbálva sisakjuk szörnyü taréját
Ezzel Dicte ős-Curetáit idézik, akik, mint
Mondják, úgy titkolták el Krétán a gyerek-Zeus
Sírását hogy gyermeki módon lejtve körötte,
S pajzsukhoz veregetve a kardot, ütemre zörögtek,
Hogy Saturnus rá ne találjon, s el ne eméssze,
Anyja szivén soha nem múló sebet ejtve ezáltal.
Fegyveres őrök ezért kísérik az istenek anyját,
Vagy pedig azt jelzik, hogy az istennőnek a vágya
Az, hogy erővel s fegyverrel védjék a hazájuk,
És legyenek szüleik bátor védői az ifjak.
Tóth Béla fordítása
Lucretius: A természetről II, 643–656.
Bár mindezt jól és szépen kieszelve dalolják,
Mégis a józan okosság elhárítja magától.
Isteneink természete azzal jár ugyanis, hogy
Életüket békés nyugalomban töltik örökké,
Emberi dolgoktól végképpen visszavonulva,
Menten minden bajtól, nem fenyegetve veszélytől,
Bízva saját erejükben, mit se törődve mivélünk,
Nem bánják bűnünk, s nem nézik az érdemeinket.
Ám, ha akad, ki a tengert Neptunusnak idézi,
És a Ceres-nevet adja a gabnának, mig a bornak
Nedvét inkább Bacchus névvel szokta nevezni,
Engedjük, hogy a föld kerekét is hívja, ha tetszik,
Istenek anyjának, míg megkíméli igazság
Dolgában lelkünket a vallásos babonáktól.
Tóth Béla fordítása
Lucretius: A természetről III, 978–994.
És mire azt mondják, hogy a mély Acherunsban esik meg,
Mind itt történik meg még éltünkben a földön,
Nem gyötrődik Tantalusunk sem, mint a mesében,
Folyton félve a légből csüngő szirt erejétől.
Ezzel szemben az élőket kínozza a balga
Istenfélelem, és rettegnek, mit hoz a sorsiak.
És Tityost sem szaggatják keselyűk Acherunsban,
S nem lelnének roppant mellében soha semmit,
Még ha örökkön örökké fürkésznének is abban,
S légyen bár oly rettentő kiterítve a teste,
Hogy nemcsak néhány holdat foglalna le elnyúlt
Tagjaival, de a föld felszínét mind beborítná,
Akkor sem bírná ki a kín örökös megujultát
És nem szolgálhatna a teste sem étkül örökké.
Ám mi a vágyba merültet szemléljük Tityosban,
Kit szerelem keselyűi cibálnak,-----------------
------------------------------------s mardos a bánat
Vagy valamely más gerjedelemnek a gondja emészti.
Tóth Béla fordítása
Lucretius: A természetről V, 136–170.
Azt se szabad hinnünk, hogy a mindenségnek akármely
Részén szent hajlékkal bírnak az isteni lények.
Mert természetük oly finom, és oly távol is esnek
Érzékünktől, hogy csak sejtheti őket a lélek,
Mert mit nem foghat s nem is érinthet meg az ember,
Az maga sem képes megfogni a fognivalót sem:
Mert mit kéz nem fog, maga sem foghat soha semmit.
Hajlékuknak is el kell térnie hát a mienktől,
S épp oly lengének kell lennie, mint csak a testük,
Mint neked ezt később bővebben megmagyarázom.
Ostobaság még azt állítani is, hogy e pompás
Természet mi miattunk készült, s isteneinknek
Csak dicséret s hála mi járhat e nagyszerü műért;
Ostobaság nem múlónak hinnünk a világot,
És hogy nem szabad azt, minek egyszer az isteni ész az
Emberi nem számára örökre lerakta alapját,
Bármi uton-módon bolygatni, kiűzni helyéből,
Vagy gáncsolni szavunkkal s felforgatni tövestől,
S még több effélét is költeni, toldani hozzá.
Ostobaság, hisz e boldog, mert a halált sose váró
Lényeknek hálánk vajjon mi javukra lehetne,
Hogy bármit kedvünkért kezdjenek el cselekedni?
Vagy mily vágya az újságnak csalhatta ki őket
Nyugtukból, hogy az addigi életet újra cseréljék,
Mert hisz azoknak kell csak örömmel venni az újat,
Kiknek az ó rossz volt, de akiknek a régi időben
Nem volt semmi bajuk, s szépen töltötték azt az időt is,
Szívükben hogy gyujtana ekkora vágyat az újság?
Persze, hisz úgy vélem, hogy gyászba s búba merültek,
Míg rájuk nem szórta a dolgok kezdete fényét.
S hogyha világra se jöttünk volna, mit ártana nékünk?
Mert abban támad csak az életbenmaradásnak
Vágya, ki megszületett, s a gyönyör csalogatja, marasztja:
Mert ki az életnek soha nem kóstolta szerelmét,
S nem volt számában, mit bánja, ha nem született meg?
Tóth Béla fordítása
|