|
Mezopotámiai vallás
Enki és a világrend
An elsőszülött fia, az önmagában is vitéz,
Enki atya, kit bika nemzett,
kinek magját a nagy bölény lökte,
a Nagy Hegy, Enlil erős embere,
a fénylő An kedveltje,
ki az országok fölé magaslik;
fenséges sárkány, az Eridu mellett álló,
aki Eridu árnyékát égre, földre vetíti,
aki hálót von az Ország fölé;
Enki, a bőség ura,
varázsló az Anunnák között,
a szó megalkotója a földön,
az Ekurban diadalmas An, Uras mellett,
a fenséges, aki ég, föld nagy ösvényét kitaposta:
Enki ha szemét felemeli,
az ellenség bensője megremeg.
A vadkecskét ő alkotta,
a szarvast ő alkotta,
a szilaj juhot ő alkotta,
a hegyi juhot ő alkotta:
a hegység mélyén a vermet ő alkotta.
[A 15-25. sor hiányzik]
A jó földet te megérintetted,
s a mezőn garmadává nő a gabona-asztag,
van vaj, van tej,
karám, akol bőven adja,
ujjongó, édes szóval vidul a juhász,
pásztor a köpű mellett múlatja a napot.
Alkonyatkor az istenek nagy szentélyét
te látod el minden illendővel,
szavad mintegy erővel tölti meg az ifjú szívét,
szökellve jár az udvaron,
mint a bika, vaskos szarvát emelő;
szavad mintegy bájjal tölti meg a szűz alakját;
a megépült városokat ámulja a nép.
[2 sor hiányzik]
Hogy minden úrnak, minden uralkodónak
boldoggá tedd szívét:
a Nagy Hegy, Enlil, erre rendelt téged;
ó, te nagy fejedelem, a bőség ura, a bölcsesség ura,
An szeretett fia, Eridu éke,
aki a szót, az igét érvényessé teszed,
aki a sorsot értőn megszabod,
aki a napokat elforgatod,
a hónapokat házukba küldöd,
aki az éveket az égből lehozod,
számukat számlálod.
A népnek lakóhelyén lakását te adod,
hogy pásztoruk követik, mint a juhok,
te adod.
[2 sor hiányzik]
Házaik felől elfordítod a fegyvert,
a népnek lakóhelyén biztonságát te adod.
Ó, Enki atya, add, hogy a nép magot vetni kimenjen:
jó magot sarjasztanak majd;
ó, Nudimmud,
add, hogy a jó anyajuh az üzekedéshez kimenjen:
jó bárányokat ellik majd;
add, hogy a tehén a folyatáshoz kimenjen:
jó borjakat ellik majd;
add, hogy a jó kecske a hágáshoz kimenjen:
jó gidákat ellik majd;
add, hogy a föld, a jó föld a vetést befogadja,
s a mezőn garmadává nő a gabona-asztag.
[2 sor hiányzik]
Enki, az Abzu ura, hogy nagy tiszteletet ébresszen,
így magasztalja, találón, önmagát:
„Atyám, ég, föld királya,
égen, földön engem felragyogtatott;
bátyám, minden országok királya,
minden »erő«-t összegyűjtött,
minden »erő«-t a kezembe adott.
Az Ekurból, Enlil házából,
Eriduba, az Abzuba a műveltséget én hoztam el.
Kinek magját a nagy bölény lökte, én vagyok,
An elsőszülött fia én vagyok,
a nagy fény, a nagy földnek felkelő, én vagyok,
az Ország nagy ura én vagyok;
uralkodók között az első én vagyok,
minden országok atyja én vagyok,
az istenek idősebb testvére én vagyok,
a bőség tökéletessé tevője én vagyok;
ég, föld könyvelője én vagyok,
minden országok bölcsessége, esze én vagyok;
An trónszékén, a királlyal, Annal együtt,
egyenes ítéletet én mondok;
ott, ahol ő a hegységre veti tekintetét, Enlillel együtt
a sorsot én szabom meg:
a sors megszabását ott, hol a Nap kél, ő a kezembe adta.
Akit Nintu gyöngéden gondoz, én vagyok,
akit Ninhurszag jó névvel nevezett, én vagyok,
az Anunnák között az első én vagyok,
a fénylő An elsőszülött fia én vagyok."
Midőn az úr a hatalmát felsorolta,
a nagy fejedelem önmagát dicsérte,
az Anunnák imával, fohásszal léptek eléje:
„Urunk, kinek a műveltség a zsámolyod,
ki tudsz dönteni: édes a dicséreted!
Ó, Enki, tied a dicséret!"
Másodszor is, nagy boldogságban,
Enki, az Abzu ura, hogy nagy tiszteletet ébresszen,
így magasztalja, találón, önmagát:
.,Az úr én vagyok, az igaz szavú én vagyok,
a mindent felülmúló én vagyok!
Szavamra karámok keríttetnek el,
aklok épülnek;
ha az ég felé száll: a bőség felhője
esőt hullat alá az égből;
ha a föld felé száll: az ár tetőzik;
ha a zöldellő mezők felé száll:
szavamra garmadává nő a gabona-asztag.
Házam, a szentélyt, szűzi földön építettem,
jó névvel neveztem;
Abzum, a szentélyt, főhelyen építettem,
jó sorsot szabtam neki,
Házam árnyéka a kígyós mocsárra vetül,
házam harcsái, a hosszú bajszúak, a méz-nád felé úsznak,
a pontyok a törpe nád között farkukkal hozzám eveznek,
a madarak, fészkükön ülve, nekem énekelnek,
a szentélyek urai hallgatnak előttem,
hozzám jönnek, Enkihez, hódolatra.
[A 101-103. sor hiányzik]
Abzumban a fénylő énekek, a varázsdalok
elszállnak a tenger közepéig;
bárkám, »Az Abzu vadkecskéje«,
mindent, mi örömet ad, elhoz nekem;
a nagy Mocsárban, a szívem választotta földön,
bárkám gyorsan siklik, mindent megszerez.
Evezőit vezényszó tartja jó ütemben,
édes dal zeng felém, boldog a folyam.
Nimgirszig, Magan uralkodója,
arany rudat nyújt felém kezében.
Felém, Enki felé kormányozzák a bárkát,
»Az Abzu vadkecskéjé«-t.
Én, az úr, bizony megyek,
én, Enki, bizony országomba megyek,
én, a sors-szabó úr,
[2 sor hiányzik]
[...] hadd ámuljak.
[...] lakomát készít nekem - halat eszem;
[...] bizony, a tiszta földre megyek,
az ott zöldellő cédruson hadd ámuljak.
Magan, Tilmun országa
énreám nyissák ki szemük, Enkire;
a Tilmun-járó hajók hátára döntsenek ki fát,
a Magan-járó hajók legyenek égig rakva;
a Meluhha felől úszó kereskedő-hajó
rakodjék meg arannyal, ezüsttel:
vigye Nippurba, minden országok királya, Enlil elé.
Akinek nincsen városa, akinek nincsen háza:
a mardu népnek én, Enki adtam
ajándékul a mező jószágát."
A nagy fejedelemnek, az Országában felragyogónak,
az Anunnák így mondják a szót, jámborul:
„Ó, úr, a nagy »erő«, a tiszta »erő« hátán utazó,
a nagy »erő«, minden »erő« hátára lábad helyező,
az ég, föld tereit oldaladra állító,
az Eridu fénylő földjén
a fensőbb erejű korongot kezedbe vevő:
ó, Enki, ég, föld ura, tied a dicséret!"
A nagy fejedelemhez, az Országában felragyogóhoz,
minden úr, minden uralkodó,
s akik Eridu varázs-igéit ismerik,
akik Sumerben finom vászonba öltözöttek,
Enki atyához indultak mind, a fénylő földre,
az Abzu varázslójává kiáltották ki őt,
fejedelmi lakát tisztává tették,
a földet, ahol áll, jó névvel nevezték,
az Abzu fenséges szentélyét reá bízták,
közepén boróka nő, a tiszta fa.
Enki nagy folyamát szabályozták,
Eridu taván a jó rakpartot mívesen kiképezték,
a jó rakpartot homokkal töltötték fel,
„Az Abzu vadkecskéje" hajónak kikötője ez.
A hizlalóházat felépítették,
áldást mondtak rá...
[A 153-162. sor hiányzik]
...a pontyok a törpe nád között farkukkal hozzá eveznek.
A nagy jelvény, az Abzuból felmagasió,
az ernyőként feszülő,
árnyékát a földkerekség fölé feszíti, a nép csodálja.
A szentély, mely a Mocsárban épült,
az országok fölé magaslik.
Az úr, az Abzu nagy uralkodója,
„Az Abzu vadkecskéje" hajónak kiadja a parancsot,
az árbocot az Abzuban felékesíti,
Eriduban, a fénylő földön
a fensőbb erejű korongot kezébe veszi;
a kapitány, Nuszku, Enlil fia,
a fénylő kormányrudat kezébe veszi;
a hős az Abzu felé fordítja fejét.
[A 174-181. sor hiányzik]
Nimgirszig, Magán uralkodója,
az úrnak arany rudat nyújt kezében.
Az óceán Lahamái, ők ötvenen,
barátsággal voltak,
ők, a zúgók, [kiknek hangja], mint az égi sirályoké,
a harcra vágyón előlépő királynak, Enki atyának,
aki az Országban magasra emeli fejét,
a nagy fejedelemnek, az Országában felragyogónak
a bőséget égen, földön létrehozták neki.
Enki /Nippurba megy/,
sorsát megszabja:
„Sumer, nemes föld, Nagy Hegy, ég, föld országa,
a rettentő ragyogásba öltözött:
napkelettől napnyugatig az Ország törvényét te szabod meg;
»erő«-d fenséges törvény, kéz el nem háríthatja,
bensőd míves, ember át nem láthat rajta,
tudományod háza, ahol az istenek megszülettek -
akár az égre - kéz nem támadhat rá,
a királyt szüli, igaz ékességgel koszorúzza,
az úrt szüli, fejére koronát helyez.
Urad, a tekintélyes úr,
An trónszékén a királlyal, Annal együtt ül;
királyod, a Nagy Hegy, Enlil atya,
mint cédrusgerenda zárral,
jó szavával úgy reteszelt téged el, ő, az országok atyja.
Az Anunnák, a nagy istenek,
benned a Ki'urt birtokukba vették;
tetőzetén, hol egy-egy fa áll,
ott lakomáznak ők.
Ó, Sumer Háza, karámjaid keríttessenek körül,
teheneid szaporodjanak;
aklaid épüljenek fel,
juhaid sokasodjanak!
Tetőzeted az égig érjen,
igaz Házad kezét az égre nyújtsa,
az Anunnák a sorsot benned szabják meg!"
Enki Ur szentélyébe megy,
az Abzu királya a város sorsát megszabja:
„Ó, város, mindenben tökéletes, büszkén álló,
a bőség kamrája,
mely idegen országok felé szélesre tárja térdeit,
mely szép, mint a hegység,
cédruserdő, elnyúló árnyékú, önmagában is remek:
tökéletes »erő«-id legyenek rendezettek!
A Nagy Hegy, Enlil, égen, földön kimondta fenséges neved,
az Enki megszabta sorsú város te vagy!
Ur szentélye: nyakad szegd fel az ég felé!"
Enki Meluhhába megy, az idegen országba,
az Abzu királya az ország sorsát megszabja:
„Ó, fekete ország! Fáid magas szálfák legyenek,
legyen ébenfád, hegyi fád,
ebből készüljön trónszék a királyi palotában!
Nádad legyen hosszú szárú nád,
a hősök a csatamezőn ebből készült fegyvert süvíttessenek!
Bikáid nagy bikák legyenek,
hegyi bikák legyenek,
hangjuk bődüljön, mint hegyi bölény hangja!
Az istenek nagy törvényei jussanak benned tökélyre!
Az ország fácánjainak karneol szakálla legyen,
madara pávamadár legyen,
kurrogása hallatsszék el a királyi palotába!
Fénylő fémed arany legyen,
rezedben a bronz ónja legyen,
ország, mindened bőségben legyen,
lakosságod [...],
a férfi benned vetélytársa elé bikaként álljon ki!"
[2 sor hiányzik]
Enki Tilmun országát tisztává tette,
ragyogóvá tette,
Ninszikilát ott szolgálatba állította;
fejedelmi szentélyének tengert adott:
ő a halait eszi;
jó földjeire datolyát adott:
ő a datolyáit eszi.
[Enki] Elam és Marhasi országát
szétmorzsolja, mint őrölt halat;
a király, kinek Enlil adott erőt,
házait lerombolta, falait lerombolta,
nemesfémét, lazúrkövét kincstáraiba,
Enlilnek, minden országok királyának vitte Nippurba.
Akinek nincsen városa, akinek nincsen háza:
a mardu népnek ő adta, Enki,
ajándékul a mező jószágát.
Miután e helyről a tekintetét elfordítja,
miután Enki atya a Buranunna felé fordul,
mint öklelő bika, harcra vágyón előlép;
vesszeje felmered, a jót kilövelli,
a Buranunna medrét folyó vízzel tölti meg,
s az, mint tehén a friss füvön,
tőgye a borját hívogatja.
Mint öklelő bika, az Idigina mellé lép,
vesszeje felmered, a nász adományát megadja,
az Idigina, mint a nagy tehén, boldog az ölelésben.
Vizet hoz, folyó vizet, sörét ez nemzi,
árpát hoz, sarjú árpát, a nép ezt eszi,
az Ekurt, Enlil Házát, minden jóval megtöltötte.
Enkivel együtt boldog Enlil, Nippur ujjongásban.
Az úr, uralma jeléül, ékességével magát koszorúzza,
a királyság jeléül az igaz koronát felveszi.
Baljával a földet érinti,
bőség árad hozzá a földből;
jobbjában a pálcát tartja,
az Idigina, a Buranunna sodrát irányítja.
Szavára, kiejtett igéjére
bőség árad a palotából, mint sajtolt olaj.
A sorsot megszabó úr, Enki, az Abzu királya,
Enbilulut, a folyók víz-biztosát
Enki ott szolgálatba állította.
A mocsárt szólította:
pontyot, sügért adott neki;
a nádast szólította:
érett és zsenge nádat adott neki;
[2 sor hiányzik]
ezek vetélkedésben állnak.
Kivetett hálóját hal nem kerüli el,
megcsomózott hurkát állat nem kerüli el,
kifeszített hálóját egy madár se kerüli el:
őt, a hosszú karút,
Nanna istent, ki a halakat szereti,
Enki ott szolgálatba állította.
Az úr a szentély alapját megvetette,
a szentély fénylő, benseje míves;
a tengeren a szentély alapját megvetette,
a szentély fénylő, benseje míves.
A szentély belseje csapda,
nincs, aki kiismerje magát benne,
a szentély folyosója [...],
a szentély teteje [...],
[...]
az Anunnák, a nagy istenek,
nem léphetnek belsejébe.
[...] örvend a palota:
az Anunnák, a nagy istenek,
imával, fohásszal járultak eléje -
Enkinek az óceán Házában a fenséges fülkét
[A 293-296. sor hiányzik]
Az Ekurt, Enlil Házát,
minden jóval megtöltötte,
Enkivel együtt boldog Enlil,
Nippur ujjongásban.
[A 299-300. sor hiányzik]
A mélység nagy árját,
a rettentő áradatot, a tenger árvizét,
a mélységből felszökőt:
Szirara buja úrnőjét, Nanse anyát
a tengeren, a téres földön
Enki ott szolgálatba állította.
A két szelet szólította, az ég vizét:
gomolygó felhőkként oda küldte őket,
oda, az ég alapjához;
a dombokat szántókká ő teszi:
őt, a hatalmas viharon utazót,
a sikló villámot markolót,
a fénylő reteszt, mely az ég belsejét elzárja,
An fiát, ég, föld víz-biztosát,
Iskurt, a derék embert, An fiát
Enki ott szolgálatba állította.
Ekét, jármot, fogatot jól elkészített,
a nagy fejedelem, Enki,
a szarvas ökröket egyenes nyomban vezette,
a fénylő barázda száját megnyitotta,
a jó szántóföld árpát növesztett:
az úrt, ki a mező szép ékével magát koszorúzza,
őt, a tökéletes karút, Enlil szántóvetőjét,
Enkimdut, az árok, csatorna emberét
Enki ott szolgálatba állította.
Az úr a jó szántót szólította:
gabonaszárat adott neki,
Enki borsót, lencsét adott neki,
tönkölyt, sarjú árpát, tápláló gabonát hányt halomba,
Enki által a mezőn garmadává nő a gabona-asztag,
Enki által az Ország a bőségben kinyújtózik:
őt, a tarka fejűt, tarka szárút, őt, a méz-szeműt,
a buja úrnőt, a nemzésre ingerlőt,
az Ország erejét, a fekete fejűek életét,
Ezinut, a jó kenyeret, a földkerekség kenyerét,
Enki ott szolgálatba állította.
A nagy fejedelem a kapát fonadékkal megkötözte,
a téglavető-formát elkészítette,
vesszejét a föld méhébe nyomta,
csúszott, mintha remek, lágy vaj volna;
fogazott kapájának, e dög-faló kígyónak [...],
téglavető formájának [...]:
Kullát, az Ország téglavető emberét,
Enki ott szolgálatba állította.
A mérőzsinórt kifeszítette, az alapok helyét kijelölte;
a Gyülekezet mellett a Ház alapját megvetette,
a szertartásokat megszabta;
a nagy fejedelem az alapzatot a földre helyezte,
a téglát a földre rakta,
a földre helyezett alapzat nem rendül meg,
a jó ház, mely rajta épül, nem omlik össze,
a boltozat, mit kifeszített,
mint a szivárvány íve, égig ér:
Musdamát, Enlil nagy építőmesterét,
Enki ott szolgálatba állította.
A magas mezőre fénylő süveget húzott,
a mezőre lazúrkő szakállat illesztett,
lazúrkő koszorút font reá:
a jó földben a növényt, füvet,
dússá tette a buja sarjat;
a mezei jószágot megszaporította,
a mezőt tökéletessé tette nekik;
a vadjuhot, az idegen juhot egymás magján szaporította,
meghágatta egymással őket:
a mező hősét, urát, a mező királyát,
a mező nagy oroszlánját, Enlil vitézét,
Szumugant, a hegység királyát
Enki ott szolgálatba állította.
A karámot körülkerítette, a szertartásokat megszabta;
az aklot felépítette, a legjobb vajjal, tejjel látta el;
ahol az istenek lakomáznak,
azt a helyet virágba borította,
a mezőt, mely a növénynek, fűnek rendeltetett,
bőséggel elárasztotta:
őt, a királyt, az E'anna hű táplálóját,
An kedveltjét,
az ifjú Szu'en szeretett vejét,
a fénylő Innin hitvesét,
a buja úrnő, a nagy törvényű úrnő hitvesét,
aki Kulaba térein újra meg újra nászra lép:
Dumuzit, az ég sárkányát, An kedveltjét,
Enki ott szolgálatba állította.
Enlil Ekurját minden jóval megtöltötte,
Enkivel együtt boldog Enlil, Nippur ujjongásban.
A töltéseket feltöltötte,
a határkarókat leverte,
Enki az Anunnák számára
a városban a Ki'urt kijelölte,
szántóikat a földekből kijelölte.
A hőst, a cédrusok közül előlépő bikát,
az oroszlánként bődülőt,
az ifjú Utut, a büszkén állót, a harcra vágyót,
a nagy város, a napkelte földjének atyját,
a fénylő An nagy küldöncét,
a bírót, ki az istenek döntését meghozza,
a lazúrkő szakállat viselőt,
aki az ég pereméről a fénylő égbe emelkedik:
Utut, Ningal szülöttét,
Enki ég, föld Mindenségében szolgálatba állította.
A szőttest megszőtte,
a szövőborda mellett a gödröt elkészítette,
Enki az asszonyok mesterségét tökéletessé tette,
Enkinek a nép növényi rostból szövi a kelmét:
őt, a palota asszonyát, a király ékét,
Uttut, a szép nőt, akit csodálnak,
Enki ott szolgálatba állította.
E napon ő egymaga nem kapott tisztséget,
az asszony, a szűzi Innin, nem kapott tisztséget.
Innin atyja elé, Enkihez,
Enki Házába lép, így mondja a szót, indulattal:
„Az Anunnák, a nagy istenek jogát,
a sors megszabását
Enlil szilárdan a kezedbe tette le:
szóltam én, az asszony, bármit is ellene?
Mi hát az én szerepem, a fénylő Inniné?
Aruru, Enlil nővére,
Nintu, a hegység úrnője,
a fénylő szülőkövet, hatalma jelét kapta,
a köldökzsinór-ollót, a kenetet és növényeit kapta,
a lazúrkő díszítésű orsót kapta,
a fénylő, tiszta fürösztőtálat nyerte el:
ő az Ország bábája,
az ő kezében van a király születése, az úr születése.
Magasztos nővérem, a fénylő Nininszina,
a kő nyakláncot kapta,
ő az égi Szajha,
belép az égbe, kimondja az eget betöltő szót.
Magasztos nővérem, a fénylő Ninmuga,
az arany tűt, az ezüst gyűszűt kapta,
az obszidián kést, a fonálmetszőt nyerte el,
ő az Ország varrónője,
az ő kezében van a király születése, felöltöztetése,
az úr születése, megkoronázása.
Magasztos nővérem, a fénylő Niszaba,
a mérőnádat kapta,
a fénylő mérőzsinórt tekerte karjára;
a nagy »erő«-ket mind ő szólítja elő,
a töltéseket ő tölti fel,
a határkarókat ő veri,
ő az Ország írnoka,
az ő kezében van az istenek étele, itala.
Nanse, a magasztos úrnő,
a fénylő hajófülkét vetette lába alá,
a tenger adóját ő hajtja be,
remek halat fog,
s atyja, Enlil felé nyújtja kezével.
Szóltam én, az asszony, bármit is ellene?
De mi az én szerepem, a fénylő Inniné?"
Enki atya a lányának, a fénylő Inninnek
így adja vissza a szót:
„Mit adott neked?
Ó, úrnő, mit adott neked?
Mi mást adhatnánk még neked?
Enlil, a sorsot megszabó úr,
téged jogarral ékesített,
ezt adta neked:
testedre a fiúk ruháját öltheted,
szájad a fiúk szavát szólhatja,
oldaladon tőr és buzogány,
pásztorok módján furkósbot lóg:
ó, szűzi Innin, mi mást adhatnánk még neked?
Harcban, csatában a romlás szavát megfordíthatod,
s ártó szót szólhatsz, noha nem vagy vészmadár.
A simán futó fonalat összekuszálod,
ó, szűzi Innin, az összekuszált fonalat kisimítod;
a ruhát leveszed, a ruhát felöltöd,
vásznat szősz, orsóval fonsz,
szövő-kereteden a színes fonalat tarka szőttessé szövöd.
Ó, Innin,
ami elpusztíthatatlan, azt elpusztítod,
ami változtathatatlan, azt megváltoztatod,
a gyász-dobot elhallgattatod,
s, ó, szűzi Innin, a vigalom dobját, üstdob zenéjét
a házból elűzöd.
Szemed nem fárad bele az emberek vizsgálatába,
ó, szűzi Innin, az irgalmat te nem ismered."
Akkor az ár a parton átcsapott,
az Ország régi állapota visszatért,
Enlil árja a parton átcsapott,
az Ország régi állapota visszatért...
[A 447-465. sor hiányzik]
Ó, Enki atya, tied a dicséret!
Komoróczy Géza ford., in: “Fénylő ölednek édes örömében…” A sumer irodalom kistükre (Budapest: Európa Könyvkiadó, 19832), pp. 51–65, no. 6
***
A sumer templom: Dietz O. Edzard leírása
Ha áthaladtunk a kapuépületen, és egy sumer templomba lépünk, nem valami csöndes dóm fogad bennünket, hanem zajos, nyüzsgő élet. A sumer templom "kiált", "bikaként bődül, tehénként bőg". De időzzünk még a kapuépületnél. A kapubejárat mindkét oldalán állatszobor, álló vagy heverő állatok. Esetleg a bejáratot is festett állatok díszítik. Ez a sok állat (oroszlán, sárkány) őrzi a templomot. A kapu, amelynek két oldalán állnak, maga is gazdagon van díszítve, s mint egyébként a lakóházakban is, a berendezés értékesebb darabjai közé tartozik. Vegyük szemügyre a padlót és a falakat is. A padlózat égetett agyagtégla, esetleg döngölt föld. Lehet, hogy egykor gyékényszőnyeg borította. De talán gyékényszőnyegeket kell a falakra is képzelnünk. A falfelület kezelésének azonban nem ez volt az egyetlen módja. Bevakolhatták, fehérre is festhették. Képet festhettek, szőnyeget akaszthattak rá. S ha még a fülkék és előreugró falrészek felület-tagoló hatását is tekintetbe vesszük, nem kételkedhetünk abban, hogy a falfelületek változatosak voltak. Sok helyütt a falak mentén téglából rakott padokat találunk, ezeken üldögélni is lehetett, de többnyire ide tették le a látogatók az ajándékaikat vagy a kis szobrokat. S milyen lehetett a mennyezet díszítése? Maga a mennyezet, persze, gerendákból volt, ezeket gyékényszőnyeg borította, s a gyékényt még bevakolták. De a templomok gerendái nem nyers pálmatörzsek. Többnyire értékes, idegen országbeli fa, mely pompás illatot áraszt. A gerendázatot sokszor külön is bekenték olajjal vagy illatos kenettel. De most már végképpen lépjünk ki a kapuépületből. Az udvarba jutunk. A szentélynek tulajdonképpen ez a központja. Itt zajlik a templom élete. Ha átsietünk rajta, előttünk áll a szentély előszobája és maga a szentély. Nem minden falnyílás ajtó. A falnyílásokat függöny is elzárhatta, de sokszor nyitottak maradtak. A szentély belseje sötét volt és hűvös. Nem kell túl gazdagnak képzelnünk a berendezését. Középen egy emelvény áll, rajta a szertartási szobor, a sima fal előtt vagy egy fülkében. Az istenszobor lehetett álló emberi alak, de trónszéken ülő is. A szertartási szobor pompás öltözéket viselt, ékszereket is. Nyilván ott álltak mellette az áldozati edények és az istenség jelvényei. A templomnak egyéb bútorzata is volt. Egyszerű székek, asztalok, ládák, szekrények, de mindenekelőtt az isten ágya: fekhely, de egyszersmind a szent nász helye is. Az ágy az ágyasházban állt – ez a hálószoba. Végül is a templom "ház" volt, háztartást vezetett. Talán még fürdőház is volt benne. Aki ide behatolt, az ellenség, az isten ’intim szféráját’ sértette meg. Az istenséget szertartási szobra és jelvényei alapján ismerhetjük meg. A templomban, nyilván nem a szabadban, ott voltak az uralkodó adományai és ajándékai is. Az udvarban vízmedence állt. S végül, a templom felszereléséhez tartozott minden, amit csak ajándékba adhattak: fegyver, hangszer, kocsi, felvonulási szekér. Különösen fontosak lehettek a hangszerek. S arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy az istenek ettek, ittak, mosakodtak...
in: K. G., Az ókori Mezopotámia vallásai (Keleti vallások, 3) (Budapest: Kőrösi Csoma Társaság, 1988), pp. 28–30
***
Enki temploma (Ének Enki templomára, az Óceán házára)
Midőn sorssá vált minden teremtmény sorsa,
s az An szülte bőség évében
a nép, miként a fű s növény, kibújt a földből,
az Abzu ura, Enki király,
Enki úr, a sorsot megszabó,
fénylő ezüstből, lazúrkőből Házat épített magának,
ezüst, lazúrkő Napként ragyog a Házon,
a szentélybe jut minden gyönyörű dolog,
míves koronája az Abzu fölé magaslik,
minden isten Nudimmud elé járul.
Házát ezüstből építette,
lazúrkővel ékesítette,
arannyal gazdagon kirakta:
a Házat Eriduban, a parton építette.
Fala fennhangon kiált, tanácskozik urával,
csúcsa bikaként bődül,
Enki Háza hangosan kiált,
éjjelente királyának dicséretét zengi,
kedvét teszi.
[…]
Záradnak nincsen vetélytársa,
reteszed rettentő oroszlán,
tetőd az ég bikája, pompás testű, remek alkatú,
párkányod lazúrkő,
ez a gerendák dísze,
oromzatod bölény, szarvát égnek emelő,
kapud oroszlán, embert ragadozó,
kapuíved oroszlán, ember felé csapó.
[…]
Eridu, Enki kedveltje,
E'engura, bőséggel dús anyaöl,
Abzu, az Ország élete, Enki kedveltje!
A föld peremén épült Ház,
az »erő«-k teljességeként megalkotott,
Eridu: árnyékod a tenger mélyére vetül;
hullámzó tó, melynek nincsen párja,
széles folyó, mely az ellenségre rémületet áraszt,
ám az Országra biztonságot!
E'engura: súlyos viharfelhő vagy,
a földet megrengető,
a tenger peremén épült Ház,
oroszlán az Abzu mélyéről,
Enki magasba nyúló Háza,
az embereknek tudást adó:
morajod, mint széles, áradó folyó zúgása,
eljut Enki királyhoz,
s fénylő Házáért ő mindent megtesz.
Lant, fuvola, hárfa, dob,
csörgődob, kelet meg nyugat zeneszerszámai,
zengésük a Házat betölti;
édes szavú ének, hárfa dallama
hangozzék fel a magasztos ünnepen;
a fuvola, Enki kedveltje,
szólaljon meg a magasztos ünnepen,
néki zenéljen minden zenész.
Enki szava másíthatatlan,
örök időkre megáll."
Iszimu a falhoz így beszélt,
az óceán házát édes szóval dicsérte.
Midőn felépült, midőn felépült,
midőn már áll Enki Eriduja,
olyan, mint mívesen rakott hegy a mocsárban.
Mellette nádas terül el,
zöld kertjében, a dús gyümölccsel megrakottban,
madár költ fészkén,
itt kel ki a sügér petéje,
harcsák úsznak a méz-nád felé,
a törpe nád között hosszú farkukkal pontyok eveznek,
s ha Enki felmagaslik,
vele szökkennek magasba ők is.
Enki az Abzu mellé lép, ámulat kíséri,
az óceánt boldoggá teszi,
rettenete a tengerre súlyosul,
a folyónak rettentő ragyogásban mutatkozik,
a Buranunna feltolul előtte,
mint a súlyos déli szél előtt.
K. G. ford., in: uő, “Fénylő ölednek édes örömében…” A sumer irodalom kistükre (Budapest: Európa Könyvkiadó, 19832), pp. 65–69, no. 7 (részlet, 1–17, 26–32, 53–85. sor) / uő, Az ókori Mezopotámia vallásai (Keleti vallások, 3) (Budapest: Kőrösi Csoma Társaság, 1988), p. 27
***
Innin / Inanna ruházata (Templomi leltárból)
.2 arany gyűrű
1 arany szeméremtest
19 arany gyöngy
2 arany pálca
2 arany mell-ékszer
2 ezüst fülbevaló karika
1 karneol gyöngyszem
4 lazúrkő gyöngy
6 pecsételő
2 pecsétnyomó
1 sárga(fém) drót
6 elefántcsont mell-ékszer
1 nagy karneol gyűrű'
2 gyapjúszoknya
3 nagy vászonlepel
6 gyapjú szalag
4 vászon szalag
(...)
Ez mind Innin ruházata
azon felül ami a szekrényben van
felügyelők Awél-Istar
Ahum-waqar
és Samas-gamil
elhelyezve
Iszarkidiszu isten templomában
Dumuzi hónap 27.
Szamszuiluna király (21.) éve
K. G. ford., in: uő, Az ókori Mezopotámia vallásai (Keleti vallások, 3) (Budapest: Kőrösi Csoma Társaság, 1988), p. 32
***
Áldozat: “Enki ökröket ölt…” (Ének Enki templomára, az Óceán házára)
Enki ökröket ölt,
végtelen sok juhot;
ahol üstdob nem döng,
oda üstdobot küldött;
ahol rézdob nem döndül,
oda rézdobot küldött.
Enki Nippurba megy,
fellép a tetőzetre Nippur szentélyében.
A sörhöz lép, a borhoz lép,
bronz serlegekbe bort tölt,
árpasört kavar:
az erjesztőkádban kavarja,
mely a sört érleli,
mézzel, datolya levével sűríti,
seprőjét leszűri.
Enki a szentélyben, Nippurban
lakomát rendez atyjának, Enlilnek.
An támlás székben ült,
An mellett Enlil ült,
Nintu támlás székben ült,
mellette ültek az Anunnák.
Az emberek sört kínálnak,
bort töltenek az isteneknek;
dúsan rakott tálakat ételhordók hoznak,
réz tálakat versengve hoznak,
a serlegek, mint fénylő hajók, ragyognak.
Midőn a sört megcsapolták,
midőn a bort kitöltötték,
midőn a Házban a lakomát elvégezték,
Enlil szíve örömre gyúl.
K. G. ford., in: uő, “Fénylő ölednek édes örömében…” A sumer irodalom kistükre (Budapest: Európa Könyvkiadó, 19832), pp. 69–70 (részlet, 93–116. sor)
***
Istenek lakomája (Ének az Óceán házára, Eriduban)
Enki Nippurba megy
fellép a tetőzetre Nippur szentélyében
a sörhöz lép a borhoz lép
bronz üstökbe bort tölt
árpasört kavar
az erjesztőkádban kavarja
mely a sört érleli
mézzel datolyalével sűríti
seprőjét leszűri
Enki a szentélyben Nippurban
lakomát rendez atyjának Enlilnek
An támlás székben ül
An mellett Enlil ül
Nintu támlás székben ül
mellette ülnek az Anunna istenek
az emberek sört kínálnak
bort töltenek az isteneknek
dúsan rakott tálakkal ételhordozók járnak
réz tálakat versengve hordanak
a serlegek mint fénylő hajók ragyognak
midőn a sört megcsapolták
midőn a bort kitöltötték
midőn a Házban a lakomát elvégezték
Enlil szívében öröm gyúl
K. G. ford., in: uő, Az ókori Mezopotámia vallásai (Keleti vallások, 3) (Budapest: Kőrösi Csoma Társaság, 1988), p. 37
***
Építési áldozat: Gudea, “Ningirszu isten Házának építési éneke, hárfára”
Az enszi a várost megtisztítja,
tűzzel teszi tisztává,
mocsok, útálat, tiltott dolog
a városban meg nem maradhatott.
A tégla-forma peremén állatot áldoz,
az állat bensőjében vizsgálódik,
a téglabélyegre igaz szemmel tekint,
a pásztor, kinek Nanse adott nevet,
tökéletesre készítette.
K. G. ford., in: uő, “Fénylő ölednek édes örömében…” A sumer irodalom kistükre (Budapest: Európa Könyvkiadó, 19832), p. 270, no. 40 (A. 13:12-19)
***
An = Anum isten-jegyzék
|
An
|
Anum
|
|
An
|
Antum
|
|
Anki
|
Anum és Antum
|
|
Uras
|
Ua.
|
|
Nin-uras
|
Ua.
|
|
Ansar-gal
|
Ua.
|
|
Kisar-gal
|
Ua.
|
|
Ansar
|
Ua.
|
|
Kisar
|
Ua.
|
|
Ensar
|
Ua.
|
|
Ninsar
|
Ua.
|
|
Duri
|
Ua.
|
|
Dari
|
Ua.
|
|
Lahma
|
Ua.
|
|
Lahama
|
Ua.
|
|
Ékur
|
Ua.
|
|
Gara
|
Ua.
|
|
Alala
|
Ua.
|
|
Belili
|
Ua.
|
|
Alala-alam
|
Ua.
|
|
Belili-alam
|
Ua.
|
|
En-uru-ulla
|
Ua.
|
|
Nin-uru-ulla
|
Ua.
|
|
21 istenség (en) Anu anyai és apai ősei
|
|
Nin-ili
|
An felesége
|
|
Nin-urszalla
|
An 'kis' felesége
|
|
Nammu
|
Enki anyja
|
|
Ama-utu-anki
|
Nammu
|
|
Nin-bara
|
Antum Istar
|
|
Nin-ili
|
Sembizi Istar
|
|
Gaga
|
Ninsubur
|
|
|
An főhivatalnoka
aki a fenséges
jogart tartja
|
|
Me-ninnu-anna
|
Papszukkal
|
|
Iggalla
|
Ninsubur
az ikerajtókat tartja
|
|
Kabani-Annake-nukurru
|
Ninsubur
főhivatalnok
a pálcát nyújtja
|
|
Zagalla
|
Ninsubur
Anu tanácsadója
|
|
Sarkin
|
Ninsubur
An házának
irányitója
|
|
Sargia
|
Ninsubur
főhivatalnok
törvényt tesz
|
|
Enhun
|
(Ninsubur)
|
|
Enhungaku
|
Ua.
|
|
Ninsubur
|
An fenséges
főhivatalnoka
|
|
Ninsubur
|
Ua. Papszukkal
|
|
Suburhamun
|
Ua.
|
|
Szagil
|
Ua.
|
|
Ninsubur
|
Ua.
|
|
Amaszagnudi
|
Felesége
|
|
Ninkagal
|
Ua.
|
|
Egubiduga
|
Házának őre
(An kapuállója)
|
|
Pappap
|
Ninsubur lánya
|
|
Hedu
|
Ua.
|
|
Ninhedubi
|
Ua.
|
|
Ninkita
|
Ua.
|
|
Niszaga
|
Ua.
|
|
5 lánya Ninsuburnak
|
|
|
Ahelul
|
Ninsubur fia
|
|
…
|
|
|
14 fia Ninsuburnak
|
|
|
Stb.
|
|
K. G. ford., in: uő, Az ókori Mezopotámia vallásai (Keleti vallások, 3) (Budapest: Kőrösi Csoma Társaság, 1988), pp. 15–17
***
Babylóni istenek jelvényei
|
|
Hold-bárka
|
Szín
|
|
|
Csillag
|
Istar
|
|
|
Napkorong
|
Samas
|
|
|
Szárnyas napkorong
|
Samas / Assur
(Asszíria királya)
|
|
|
Hét ’csillag’ (pont)
|
Szibitti
|
|
|
Villámnyaláb
|
Viharisten
(Adad stb.)
|
|
|
Szarv-korona
|
1: Anu / Assur
2: Anu, Enlil
3: Anu, Enlil / Assur
|
|
|
Íróvessző, írótábla
|
Nabú
|
|
|
Ásó
|
Marduk
|
|
|
Eke (vetőeke)
|
Ningirszu
|
|
|
Olajmécses
|
Nuszku
|
|
|
Edény, kicsorduló vízzel
|
Éa
|
|
|
Kalász
|
Sala
|
|
|
Bika
|
Viharisten
|
|
|
Ló
|
Samas
|
|
|
Oroszlán
|
Istar
|
|
|
Kutya
|
Gula
|
|
|
Madár, járás közben
|
Papszukkal
|
|
|
Madár, állva
|
Ninurta
|
|
|
Teknősbéka
|
Éa
|
|
|
Kígyó
|
Istaran
|
|
|
Skorpió
|
Ishara
|
|
|
Bot, két oroszlán fejjel
|
Ninurta
|
|
|
Bot, oroszlán fejjel
|
Nergal
|
|
|
Bot, sas fejjel
|
Zababa
|
|
|
Kígyósárkány
|
Marduk
|
|
|
Sárkány, oroszlán test
skorpió farok
|
Viharisten / Assur
|
|
|
Halkecske
|
Éa
|
|
|
’Uterus’
|
Ninhurszag
|
|
|
Nádkéve
|
Innin (Inanna)
|
K. G., in: uő, Az ókori Mezopotámia vallásai (Keleti vallások, 3) (Budapest: Kőrösi Csoma Társaság, 1988), pp. 18–23
***
Nabú-zuqup-kéna (i. e. 700 k.), Istenek számai
|
A legelső isten
az istenek atyja
|
60
|
Anu
|
|
A pásztor
a mindenség királya
|
50
|
Enlin
|
|
A mélytenger királya
a forrás ura
|
40
|
Éa
|
|
A döntés ura
a hónap(ok)ban
|
30
|
Szín
|
|
A mindenség
fáklyájának ura
|
20
|
Samas
|
|
Eső villám
|
6
|
Adad
|
|
(…)
|
10
|
Bél Marduk
|
|
(…)
|
15
|
Istar
istenek úrnője
|
|
A fegyver ura
neve szerint (…)
|
50
|
Ninurta
az 50 fia
|
|
(…) ég
Írjad megcserélve:
a 600 (égi isten)
ura
|
11
|
Nergal
Sakkan
|
|
(10)-szer 2 = 20:
a 20 társai
|
10
|
Gibil
Nuszku
|
K. G. ford., in: uő, Az ókori Mezopotámia vallásai (Keleti vallások, 3) (Budapest: Kőrösi Csoma Társaság, 1988), p. 24
***
Inkubációs álom: Gudea, “Ningirszu isten Házának építési éneke, hárfára”
Midőn égen, földön sorssá vált a sors,
Lagas városa a nagy „erő" által égre emelte fejét,
s Enlil Ningirszu úrra igaz pillantást vetett.
Városunkban minden hozzá illő dolog megjelent.
Az ár a parton átcsapott,
Enlil árja a parton átcsapott;
az ár a parton átcsapott,
csillog a tajték, rémületet hordozó,
Enlil árja, az Idigina, édes vizet sodort.
Házához a királya így beszél:
„Az Eninnu »erő«-it égen, földön
számomra ő ragyogtatja fel majd,
ő, az enszi, a duzzadó bölcsességű,
bölcsességét erre fordítja majd,
kezét a Nagy felé nyújtja majd:
hibátlan marhát vezet elém, hibátlan kecskét,
a sors-tégla fejét hozzám emeli,
s fénylő Házam építésén buzgólkodik."
E napon ő álmában királyát,
Gudea Ningirszu úrt látta:
Házának építését parancsolta neki,
s tekintetét
az Eninnu „erő"-inek megnagyobbítására fordította.
Gudea elméje mély;
töpreng a parancson:
„Rajta, hadd mondom el őneki,
rajta, hadd mondom el őneki:
a parancsot őelé viszem!
A pásztornak, nekem, megjelent a Fenség;
amit az álom közölt velem,
megérteni nem tudom:
anyám elé viszem álmomat!
Látnoknőm, a szent titok ismerője,
nővérem, Nanse, Szirara istennője,
álmom értelmét ő mutassa meg!"
Lába a bárkára lépett,
Nanse városa, Nina felé kormányozta a hajót,
végig a Ninába vivő csatornán;
az új csatornán siklott, mutatva büszkeségét.
Midőn Bagarába ért, az új csatorna templomába,
kenyeret áldozott, hűs vizet loccsantott,
Bagara királya elé állt s így könyörgött:
„Ó, te vitéz; ugró oroszlán, kivel nem lehet szembeszegülni;
ó, Ningirszu, az Abzuban hatalmas,
Nippurban vitéz;
ó, te hős: parancsot adtál nekem, s én hű kézzel teljesítem;
ó, Ningirszu: Házad megépítem,
»erő«-it számodra tökéletessé teszem!
De nővéred, az Eridu szülte gyermek,
az ékességgel méltóságos, az istenek látnoknője,
nővérem, Nanse, Szirara istennője,
nyissa meg nekem a tetthez vezető utat."
Szavát meghallgatta,
királya a könyörgést Gudeától
Ningirszu úr elfogadta.
Bagara templomában ünnepel Gudea;
Gatumdu házába lép az enszi,
az istennő ott hál.
Kenyeret áldozott, hűs vizet loccsantott,
a fénylő Gatumdu elé állt
s így könyörgött:
„Ó, úrnőm, a fénylő An leánya,
az ékességgel méltóságos,
ki fejed égnek emeled,
ki az Országot élteted:
te tudod, mi illik városodhoz,
ó, úrnő, Lagas anyja,
alapjainak rakója vagy.
Ha egy pillantást vetsz a népre,
bősége támad magától;
ha egy pillantást vetsz a derék ifjúra,
élete hosszan tart.
Nekem nincsen anyám: te vagy az anyám,
nekem nincsen apám: te vagy az apám.
Magom méhedben te fogantad,
a szentélyben te szültél engem:
ó, Gatumdu, édes a fénylő neved!
Éjjelente velem nyugszol le,
te vagy a Sarló, mely fölöttem áll,
te vagy a búzát bő vízbe ültető,
életet te leheltél belém;
széles pajzs vagy,
árnyékodat híven tisztelem.
Hosszú karod nyújtsad hát felém;
úrnőm, Gatumdu: jobbodat terjeszd ki fölém!
A városba tartok: legyen kedvező a jósjelem!
A hegy felé, mely a vízből emelkedik ki,
Nina felé menet
járjon előttem a te kegyes Védelmeződ,
jöjjön mögöttem a te kegyes Oltalmazód!
Rajta, hadd mondom el őneki,
rajta, hadd mondom el őneki:
a parancsot őelé viszem,
anyám elé viszem álmomat!
Látnoknőm, a szent titok ismerője,
nővérem, Nanse, Szirara istennője,
álmom értelmét ő mutassa meg!"
Szavát meghallgatta,
úrnője a könyörgést Gudeától
a fénylő Gatumdu elfogadta.
Lába a bárkára lépett,
Nanse városa, Nina felé kormányozta a hajót,
Szirara rakpartjához.
Szirara istenének csarnokában égre emelte fejét,
az enszi kenyeret áldozott, hűs vizet loccsantott,
Nanse elé állt s így könyörgött:
„Ó, Nanse, te vagy a papnő, a nagy »erő« úrnője;
úrnőm, a sorsot - miként Enlil - sorssá te teszed;
Nansém, szavad szilárdan megáll,
minden előtt jár.
Az istenek látnoknője,
te vagy minden országok úrnője,
te vagy az álmokat értelmező anya.
Álmomban egy férfit láttam, alakja mint az égé,
alakja mint a földé,
feje szerint isten volna,
karja szerint az Anzu sas volna,
törzse szerint az Orkán volna;
jobbján, balján oroszlán lapult.
Házának építését parancsolta nekem,
de megérteni nem tudom.
A Nap a föld peremén felkelt;
egy Szűz - vajon ki volt?, ugyan ki lehetett? -,
egy Szűz kalászokból koszorút hordott a fején,
fénylő arany írónádat tartott a kezében,
a térdén fekvő táblára írta a szép ég csillagait,
ezeket vizsgálgatta.
Egy másik férfit láttam,
karját maga elé hajlította,
lazúrkő táblát tartott a kezében,
arra rajzolta le egy ház alapjait.
Fénylő hordókosarat állított elém,
fénylő tégla-formát helyezett elém,
a sors-tégla volt a tégla-formában.
Szemem előtt egy szép bokor nőtt,
madarak csipogtak rajta szünetlen,
egy szamárcsődör királyom jobbján a földet rúgta-kaparta."
Az enszinek anyja, Nanse, így adja vissza a szót:
„Pásztorom, álmodat hadd fejtsem meg neked!
A férfi, akinek alakja, mint az ég,
alakja, mint a föld,
feje szerint isten volna,
karja szerint az Anzu sas volna,
törzse szerint az Orkán volna,
akinek jobbján, balján oroszlán lapult:
fivérem ő, bizony, Ningirszu:
Házának építését parancsolja neked.
A Nap, amely a föld peremén felkelt:
Ningiszida ő, bizony, a te istened:
a Nappal együtt felkelt ő is a föld pereméről.
A Szűz, aki kalászokból koszorút hordott a fején,
fénylő arany írónádat tartott a kezében,
a térdén fekvő táblára írta a szép ég csillagait,
aki ezeket vizsgálgatta:
nővérem ő, bizony, Niszaba:
a Ház építéséhez fénylő csillagzatot
rendel neked.
A másik férfi,
aki a karját maga elé hajlította,
aki lazúrkő táblát tartott a kezében:
Ninduba ő, bizony:
lerajzolja a Ház alapjait.
Az eléd állított fénylő hordókosár,
az eléd helyezett fénylő tégla-forma,
a tégla-formában lévő sors-tégla:
ez az Eninnu igaz téglája, bizony.
Szemed előtt egy szép bokor nőtt,
madarak csipogtak rajta szünetlen:
építsd a Házat, s szemedre ne szálljon édes álom.
Egy szamárcsődör királyod jobbján a földet rúgta-kaparta:
bizony, ez te vagy:
Mint nemes szamárcsődör,
az Eninnuhoz te is a földet ásod majd.
Tanácsot adok, tanácsom fogadd meg.
Ha Girszu földjére érsz,
Lagas fő szentélyébe,
törd fel kincses házad pecsétjét,
mélyéből fát hozz elő,
királyodnak kocsit ácsolj,
fogj be szamárcsődöröket,
a kocsit rakd meg nemesfémmel, lazúrkővel,
repüljön, mint nyíl az íjból,
mint a fénysugár.
Ha a Buzogányt, a vitézi kar fegyverét, jó gonddal elkészíted,
szívének kedves jelvényét számára megcsinálod,
s neved ráírod;
ha az Ország Sárkányával, szívének kedves hárfájával,
zengő hangszerével, melynek híres a neve,
mely kinyilatkoztatását kíséri,
ha a vitézhez, kinek szíve szereti az ajándékot,
ha királyodhoz, Ningirszu úrhoz
belépsz az Eninnuba, a fehér Anzu sas elé:
csöndes szavad is úgy érti majd, mint a hangos szót;
az úr, kinek elméje elérhetetlen, mint az ég,
Ningirszu, Enlil fia, megnyugtat majd,
megmutatja a Ház alapjait;
a vitéz, kinek »erő«-i hatalmasak,
kezét kiterjeszti föléd."
Az igaz pásztor, Gudea,
nagy a tudásban, s nagy dolgot cselekszik;
a szó előtt, mit Nanse mondott néki,
fejét mélyen meghajtja.
Feltöri kincses háza pecsétjét,
mélyéből fát hoz elő;
a fa mellé Gudea maga áll:
a fát gonddal munkálja meg;
fűzfát gyalul,
nyárfát hasít,
ragyogó kocsit ácsol belőlük,
szamárcsődöröket fog be,
futásra termett oroszlán mindahány;
Ningirszu szívének kedves jelvényét elkészíti,
nevét ráírja;
az Ország Sárkányával,
Ningirszu szívének kedves hárfájával,
zengő hangszerével, melynek híres a neve,
mely kinyilatkoztatását kíséri:
a vitézhez, kinek szíve szereti az ajándékot,
királyához, Ningirszu úrhoz
belép az Eninnuba, a fehér Anzu sas elé.
A Házba boldogan lépett be,
Gudea az Eninnuból ragyogva jött ki.
Most már a Házért telnek napjai,
múlnak éjszakái.
Ha domb állja útját, elhányja,
ha gödör, feltölti;
a hulladékot az útról elhordja.
A Míves Kéz kapujában, félelmetes helyen,
az ítélethirdetés helyén,
ahonnan Ningirszu szeme az országokat vigyázza,
az enszi hízott juhot, bárányt, kövér bakot,
meghágatlan kecskét áldoz;
borókaágat vet a tűzbe,
a hegyvidék tiszta növényét,
cédrusgyantát füstölögtet,
az istenek illatos füstölőjét.
Királya elé áll, s így könyörög;
a Tanácskozás udvarán eléje lép,
kezét szája elé emeli:
„Királyom, Ningirszu úr, ki megfékezed a vad vizet,
igaz úr, kinek a Nagy Hegy lövellte magját,
ifjú, kin nem győz senki,
ó, Ningirszu: Házadat építem,
de nem kaptam jelet.
Vitéz: te tudod, mit kell tenni;
Enlil fia, Ningirszu úr:
a Ház elrendezését nem ismerem.
Elméd zúg, mint a tenger mélye,
susog, mint a fűz,
dörög, mint a felcsapó ár,
orkánként zúdul a városokra,
szélvészként ront a lázadó földre;
királyom: elméd felcsapó ár, fékezhetetlen,
vitéz: elméd elérhetetlen, mint az ég,
Enlil fia, Ningirszu úr:
mit ismerhetek én belőled?"
Az alvóhoz másodszor lépett,
Ningirszu az alvó fejéhez lépett:
„Ahhoz, amit számomra építsz,
amit számomra építsz,
enszi: Házamhoz, amit számomra építsz,
Gudea: Házam építéséhez
a Jelet hadd adom meg neked;
szertartásomhoz a fénylő ég csillagzatai
hadd rendelem el neked!
Az Eninnut, Házamat, An alapozta meg,
»erő«-i hatalmasak,
felülmúlnak minden más »erő«-t.
A Ház királya messzire lát el,
az ég is reszketi hírét,
miként reszket, ha vijjog az Anzu sas.
Szörnyű sugara az égre lobban,
Házam nagy rémülete az országokra vetül,
neve hallatán az országok
ide sereglenek az ég peremétől,
eljő földjéről Magan, Meluhha.
Ningirszu vagyok én, ki megfékezem a vad vizet,
a nagy vitéz Enlilnek földjén,
az úr, kivel nem lehet szembeszegülni.
Házam, az Eninnu:
az országok uralmát onnan töltöm be,
fegyverem, Sar-ur, Sokak leverője,
az országokat kezem alá hajtja,
rettentő tekintetem az országok nem viselik el,
kinyújtott karom elől senki sem menekül.
Nemzőatyám, mert nagyon szeret,
nevem helyett így nevezett:
»Király, Enlil Orkánja,
kinek rettentő tekintete az ellenségről nem fordul el,
Ningirszu, Enlil bajnoka.«
Az ötven »erő«-t bennem fogta össze,
dús asztalt terített elém,
tisztító szertartásom elrendezte.
Amit kezembe kaptam, mint az ár, a tiszta égre csap fel,
ami kezemben van, tökéletes,
nemzőatyám ellátott minden jóval.
An, az istenek királya,
nevem helyett így nevezett:
»Ningirszu király, An tisztítópapja.«
A Tiras szentélyt, mint az Abzut,
fenségben alapozta meg,
újhold napján, midőn a fény megújul,
a fenséges ünnepen »erő«-imet ott teljesíti ki.
Az Ehust, szörnyű földemet,
mint szörnyű kígyót, vad földre építette:
a szó nélkül lázadó ország iránt
szívemben ott gyújt indulatot,
dühtajtékot köpök, mint mérget lövellő kígyó.
Az Ebarbarban, jósjeleim földjén,
Napként tündöklő földemen,
itt hozok egyenes ítéletet városomnak, mint Szataran.
Bagarában, ahol dús asztalom áll,
körém gyülekeznek
Lagas nagy istenei.
Házam az első minden országok között,
Lagas jobbkarja,
mint az Anzu sas, az égen úgy ragyog.
Az Eninnu: királyi Házam!
Te igaz pásztor, Gudea:
amely napon igaz kezed mozdítod,
az égre felhő száll,
az égből bőség zuhog alá neked,
a bőségben a nép, s te is, kezed nyugtathatod;
ha Házam alapjai meg vannak vetve,
eljő a bőség.
A téres szántók dús termést hoznak,
a csatornák bő vizet sodornak,
a dombokra, melyeket víz nem ér,
vizet sodornak;
hozzád ömlik Sumer kövér olaja,
áradó bőségben mérik a gyapjút.
Amely napon a Ház alapjai meg vannak vetve,
amely napon igaz kezed a Ház építéséhez mozdítod,
lábammal a Szél földjére lépek, a hegységbe,
s a Szél, az erőtől duzzadó férfi,
a hegységből, a tiszta földről
jó szelet fúj neked,
a népnek az élet lehelletét adom.
Az egyik ember együtt fog dolgozni a másik emberrel,
éjszaka holdfény fog világítni neked,
akár délidőben, mutatja az utat.
A Házat nappal építem majd neked,
éjjel növesztem majd neked;
délről nyárfát,
kemény fát és puha fát küldök eléd;
északról cédrus, ciprusfa, puszpángfa
maguktól jönnek eléd,
a tölgy hegyéről
tölgyet küldök eléd;
a diorit hegyén
a hegy dioritkövét tömbökre szabják neked.
Amely napon tűz érinti karod,
meg fogod tudni tervem tábláját."
Gudea az álomból felriad,
látomásától megrémül;
a szó előtt, mit Ningirszu mondott néki,
fejét mélyen meghajtja.
Fehér juh jósjelében vizsgálódott,
a jósjelben vizsgálódott, jósjele kedvező volt:
Ningirszu elméje Gudea előtt
megvilágosodott, mint a Nap.
K. G. ford., in: uő, “Fénylő ölednek édes örömében…” A sumer irodalom kistükre (Budapest: Európa Könyvkiadó, 19832), pp. 259–269, no. 40 (A. 1:1–12:19)
***
“Midőn a királyság alászállt az égből…” (Sumer királylista)
Midőn a királyság alászállt az égből, Eridu városban volt a királyság. Eriduban Alulim a király, 28 800 éven át uralkodott; Alalgar a király, 36 000 éven át uralkodott: 2 király, 64 800 éven át uralkodott. Eridut elhagyom; királysága Badtibira városba került.
Badtibira városban Enmeluannaa király, 43 200 éven át uralkodott ;Enmegalannaa király, 28 800 éven át uralkodott; az isten Dumuzi, a pásztor 36 000 éven át uralkodott: 3 király, 108 000 éven át uralkodott. Badtibirát elhagyom; királysága Larak városba került.
Larak városban Enszipazianna 28 800 éven át uralkodott: 1 király, 28 800 éven át uralkodott. Larakot elhagyom; királysága Zimbir városba került.
Zimbir városban Enmedurannaa király, 21000 éven át uralkodott: 1 király, 21 000 éven át uralkodott. Zimbirt elhagyom; királysága Suruppak városba került.
Suruppak városban Ubartutu a király, 18 600 éven át uralkodott: 1 király, 18 600 éven át uralkodott.
5 város volt, 8 király, 241 200 éven át uralkodott.
A vízözön áradt el fölöttük.
Azt követően, hogy a vízözön áradt el fölöttük, a királyság alászállt az égből, Kis városban volt a királyság. KisbenMaskakatum a király, 1200 éven át uralkodott. - A tábla kitöredezett, csak Niszaba előtt világos, az égben! - Kullasszinaibel 960 éven át uralkodott; Nangislisma 1200 éven át uralkodott; Endara'anna 420 éven át uralkodott; Bábum 300 éven át uralkodott; Pu'annum 840 éven át uralkodott; Kalibum 960 éven át uralkodott; Qalumum 840 éven át uralkodott; Zuqaqip 900 éven át uralkodott; Atab 600 éven át uralkodott; Ataba, Atab fia, 840 éven át uralkodott; Arwi'u m, Szarvastehén fia, 720 éven át uralkodott; Etana, a pásztor, aki az égig emelkedett, aki az országokat megszilárdította, király volt, 1560 éven át uralkodott; Balih, Etana fia, 400 éven át uralkodott; Enmenunna 660 éven át uralkodott; Melamkisi, Enmenunna fia, 900 éven át uralkodott, Barszalnunna, Enmenunna fia, 1200 éven át uralkodott; Szamug, Barszalnunna fia, 140 éven át uralkodott; Tizkar, Szamug fia, 305 éven át uralkodott; Ilku' 900 éven át uralkodott; Iltaszadum 1200 éven át uralkodott; Enmebarageszi, aki Elam országának fegyvereit zsákmányként elhozta, király volt, 900 éven át uralkodott; Agga, Enmebarageszi fia, 625 éven át uralkodott: 23 király, 24 510 éven, 3 hónapon, 3 és fél napon át uralkodott. Kist fegyver verte le; királysága az E'annába került.
Az E'annában Meszki'aggaser, Utu isten fia, úr volt, király volt, 234 éven át uralkodott; Meszki'aggaser alámerült a tengerbe, kiemelkedett a hegység felé; Enmerkar, Meszki'aggaser fia, Uruk város királya, aki Urukot építette, király volt, 420 éven át uralkodott; az isten Lugalbanda, a pásztor, 1200 éven át uralkodott; az isten Dumuzi, a halász, akinek Ku'ara a városa, 100 éven át uralkodott; az isten Gilgames - apja egy Lila -, Kulaba ura volt, 126 éven át uralkodott; Urnungal, Gilgames fia, 30 éven át uralkodott; Utulkalama, Urnungal fia, 15 éven át uralkodott...: 12 király, 2130 éven át uralkodott. Urukot fegyver verte le; királysága Ur városba került.
K. G. ford., in: uő, “Fénylő ölednek édes örömében…” A sumer irodalom kistükre (Budapest: Európa Könyvkiadó, 19832), pp. 125–126, no. 22
***
Átok: Átok Agade fölött
Akkor Szu'en, Enki, Innin, Ninurta,
Iskur, Utu, Nuszku, Niszaba, a nagy istenek,
hogy Enlil szívét elhidegítsék,
önként így mondták hozzá az imát:
„Ó, Enlil, a városodat elpusztító város
váljék olyanná, mint a városod;
aki tetőzeted a szelekbe szórta,
váljék olyanná, mint Nippur!
E város árkai vérrel teljenek meg,
lakóinak neve ki se ejttessék többé,
testvér a testvérét meg se ismerje benne!
A szűz az asszonyházból mérges füvet [vigyen] magával,
halott hitvese mellett a házban sírjon az apa,
mint galambok az odújukban, keserűen sírjon,
mint verebek a rejthelyükön, gyötrődjék rettegéstől,
mint galambok a fészkükön, ha megriadtak: kiáltson!"
Másodszor, Szu'en, Enki, Innin, Ninurta,
Iskur, Utu, Nuszku, Niszaba, a nagy istenek,
a város felé néztek tekintetükkel,
Agadéra pusztító átkot mondtak:
„Város, te, aki az Ekur ellen felvonultál
- Enlilre, így legyen! -,
Agade, te, aki az Ekur ellen felvonultál
- Enlilre, így legyen! -:
fénylő faladról, falad magasából, jajszó sikoltson!
Tetőd omoljék le, mintha porból volna;
fülkéd, ahol a Lahamák szolgálnak,
dőljön a földre, mint bortól ittas férfi!
Agyagod az Abzuba térjen vissza,
maradjon Enkitől elátkozott agyag;
gabonád a barázdába térjen vissza,
maradjon Ezinutól elátkozott szem;
fád az erdőbe térjen vissza,
maradjon Ninildummától elátkozott fa!
Aki ökröket szokott leütni, üsse le hitvesét,
aki juhokat szokott levágni, vágja le fiát!
Szegényeid dobják a vízbe fénylő gyermekük,
kurva a korcsma kapujában akassza fel magát,
szent szajhád, ha van gyermeke,
nem-foganó papnőd, ha van gyermeke,
gyermekeiktől szabaduljanak!
Aranyodat legfeljebb ezüstként lehessen eladni,
ezüstödet legfeljebb ötvözetként lehessen eladni,
rezedet legfeljebb ólomként lehessen eladni!
Agade, te! Aki erős tebenned, erejét veszítse el,
legényed férfiereje ne emelkedjék,
[vitézed] ne örvendjen erőnek, naphosszat heverjen!
Szegényeid éhezés pusztítsa el,
az áldozatból étkezőid étlen-szomjan feküdjenek,
a pap oltárod lapját rágja,
bőr-szíjak vannak atyja Házának ajtaján,
foga őrölje e szíjakat!
Palotádban, mely a szív boldogságáért épült,
lakjék a szív rettegése;
a puszta felől, a kihalt földről
hallatsszék ártó szörnyek üvöltése;
hizlaló istállódban, melyet folyton tisztogattak,
omladékdombi rókák farka sepregessen!
Városkapudban, mely az egész Országnak készült,
kuvik rakjon fészket, a baljós madár;
városodban, ahol a táncdob alvást nem engedett,
ahol a szívükben boldog emberek le sem feküdtek,
Nanna marhái, a karámokat megtöltők,
úgy bőgjenek, mintha a pusztán,
a kihalt földön szélednének el!
Gátjaidat, melyekről a folyóban hajót vontattak,
magas fű nőjje be;
karavánútjaid, miket kerekek vágtak,
dudvát, gazt neveljenek!
Még egyszer:
A gátakon, melyekről a folyóban hajót vontattak,
a töltésen, ahol a csatornák kotralékát lerakták,
a szilaj juhokhoz, a hegy sikló kígyóihoz
ember ne menjen!
Meződ, melyen gyöngéd fű nőtt, a siralom nádját növessze!
Folyód, melyben édes víz folyt, sós vizet hozzon!
Ha valaki ezt mondaná: »E városban szeretnék lakni!«
annak ne nyújtson kívánatos lakást;
ha valaki ezt mondaná:»Agadében szeretnék lefeküdni!«
annak ne nyújtson kívánatos fekhelyet!
Most nyomban, ha Utu a napot felvirrasztja, így legyen!"
Gátjait, melyekről a folyóban hajót vontattak,
magas fű nőtte be;
karavánútjai, miket kerekek vágtak,
dudvát, gazt neveltek.
Még egyszer:
A gátakon, melyekről a folyóban hajót vontattak,
a töltésen, ahol a csatornák kotralékát lerakták,
a szilaj juhokhoz, a hegy sikló kígyóihoz
ember nem ment.
Mezeje, melyen gyöngéd fű nőtt, a siralom nádját növesztette,
Agade folyója, melyben édes víz folyt, sós vizet hozott.
Ha valaki ezt mondta: „E városban szeretnék lakni!",
annak nem nyújtott kívánatos lakást;
ha valaki ezt mondta: „Agadéban szeretnék lefeküdni!",
annak nem nyújtott kívánatos fekhelyet.
Agade pusztulásáért Innin dicsértessék!
K. G. ford., in: “Fénylő ölednek édes örömében…” A sumer irodalom kistükre (Budapest: Európa Könyvkiadó, 19832), pp. 254–256, no. 39 (részlet, 212–282. sor)
***
“Imádkozzál naponta…”
|
Imádkozzál
|
naponta
|
istenedhez
|
|
áldozat
|
ima
|
hozzá méltó füst
|
|
vigyél
|
istenednek
|
önkéntes adományt
|
|
az istenséget
|
mindez
|
méltán illeti
|
|
fohász
|
könyörgés
|
és arcra borulás
|
|
add meg neki
|
naponta
|
meglesz jutalmad
|
|
istentől
|
viszont kapod
|
maradéktalan
|
|
tudásodnál fogva
|
táblákon
|
olvashatod
|
|
a tisztelet
|
kegyelmet
|
szül
|
|
az áldozat
|
életed
|
gazdagítja
|
|
és a könyörgés
|
feloldoz
|
a bűn alól
|
|
aki tiszteli az isteneket
|
|
aki tiszteli az Anunnaki isteneket
|
|
|
élete
|
hosszabb lesz
|
K. G. ford., in: uő, Az ókori Mezopotámia vallásai (Keleti vallások, 3) (Budapest: Kőrösi Csoma Társaság, 1988), p. 42
***
Temetési szertartás: Ur-Namma az alvilágban, halála után
...Elérkezett a Nyugalom hajlékába,
Ur-Nammu a Siralom házába lépett.
Kiterítve az igaz pásztor, ott fekszik a palotában,
akit katonái szerettek, nyakát nem mozdítja,
ott fekszik a ravatalon; hallgat, aki mellette áll.
[2 sor hiányzik]
Zsenge datolyapálma, kivágatott!
Lombja elfonnyadott!
Ágya e palotában ravatallá változott!
Asszonya közeledik nászágyukhoz; visszaretten;
felesége reá borul, karját reá fonja.
Midőn [végzete] utolérte őt s elragadta,
érvényes áldozatot nem áldoztak,
tiltó kéz hárította el;
az Anunnák visszalökték adományát.
Nem álltak melléje az istenek,
fényük nem hullott reá,
az Enlil kimondta szó miatt
vigasztalása nem volt,
emberei, akiket szeretett, a bölcsek,
idegenné váltak, megváltoztak, nem segítik.
A csata földjén otthagyták Ur-Nammut,
mint törött cserépedényt.
Tombolva állt ki ellene végzete,
mint a hajdankor napjának vihara,
nem vizsgálta, mi van a szívben.
Ó jaj, te igaz pásztor; Ur-Nammu, ó jaj!
Az [alvilág] főhelyére, az Ország földjére,
Ninszuna [fia] elé örömben áll.
Akik a hajót hajtják, sírva kísérik őt:
ismeretlen földön hajóját elsüllyesztik,
hullámok mélyére küldik, meglékelik,
kezükben csáklya, evezőpózna: kettétörnek,
hajójának deszkái megroppannak, zárja letörik...
[3 sor hiányzik]
Megérkeznek az alvilágba, elhagyatott a hely:
ahol a szekér gázol, járhatatlan az út,
szinte nem is haladnak,
ahol a szekér gázol, járhatatlan az út,
szinte nem is haladnak.
Az alvilág isteneinek, mind a hetüknek, ajándékot ad.
A holtak főpapja,
a holtak felkent papja, az isten asszonya,
kiket jósjel jelöl ki,
megismerték a magányosan érkezőt,
az embert, aki zajt csapott az alvilágban.
Bikákat vágott le, juhot végtelen sokat,
dús lakomához ültette őket.
Az alvilág kenyere keserű,
az alvilág vize büdös:
szíve most tudta meg,
milyen az alvilágban az istenek szíve.
A király az alvilágban ételt áldozott nekik,
Ur-Nammu az alvilágban ételt áldozott nekik:
hibátlan bikát áldozott, hibátlan kecskét,
hízott juhot: ellátta őket.
Tőr, öles íj, tegez, nyíl, míves penge,
bőr hüvely, övre akasztható:
az alvilág Enliljének, Nergalnak,
a pásztor, Ur-Nammu, ezt adja ajándékul a palotában.
Öles íj, bőr általvető, szarvból készült tartó,
rettentő tőr, földig érő bőrparittya, jele a vitézségnek,
csatabárd, Ereskigal kedves fegyvere:
az alvilág istenének, Gilgamesnek,
a pásztor, Ur-Nammu, ezt adja ajándékul a palotában.
Öblös korsó, olajos tégely, míves serleg,
hosszú köntös, úrnői köntös:
az alvilág törvényszékén, a fénylő Esarban
Ereskigalnak, Nin[azu anyjának],
a pásztor, Ur-Nammu, ezt adja ajándékul a palotában.
Az uralom arany pálcája,
lazúrkő markolattal ékes:
Innin szeretett hitvesének, Dumuzinak,
a pásztor, Ur-Nammu, ezt adja ajándékul a palotában...
Miután a király az alvilág szívét jóval töltötte el,
miután Ur-Nammu az alvilág szívét jóval töltötte el,
az alvilági nagy istenek elé került,
az Anunnák, a sorsot megszabók elé került:
ők Ur-Nammunak a Ki'urban rendeltek lakást,
az alvilágban ezt jelölték ki otthonául.
Akit Nergal, Ereskigal szava szólított el,
akit fegyver [ölt meg], a katonát, ha meghalt,
aki bűnös volt, s elpusztult:
őket bízták a király kezére,
őket szánták Ur-Nammu széke elé:
szeretett fivére, Gilgames mellett
ő hozza meg az alvilág ítéletét,
ő hajtja végre az alvilág döntését.
Hét nap, tíz nap telt el,
Sumer siratóéneke királyom utolérte,
Sumer siratóéneke Ur-Nammut utolérte:
„Ur falait se tudta befejezni!
Új palotáját még felépíthette,
de nem tudott örülni benne.
A pásztor nem tudott házára gondot viselni,
asszonyának ölén öröméhez nem térhetett meg,
fiait nem ültethette térdére,
leánykáit, kik most születtek,
szívében igaz néven nem szólíthatta!"
[…]
K. G. ford., in: “Fénylő ölednek édes örömében…” A sumer irodalom kistükre (Budapest: Európa Könyvkiadó, 19832), pp. 281–284, no. 42 (41–153. sor)
***
Előjel-vizsgálat előtt: ima az éjszaka isteneihez
Az előkelők mély álomban
ajtózárak leeresztve
reteszek beállítva
csöndben a lármás nép
a tárt ajtók becsukva
ország istenei ország istennői
Samas Szín Adad és Istar
behúzódtak égi nyughelyükre
perben nem ítélkeznek
ügyekben nem döntenek
beburkolózott az éj
a palota nyugalomban
némák a földek
csak aki úton jár
szólongatja istent
alszik az is ki ítéletre vár
az igazságos bíró
gyöngék atyja
Samas behúzódott hálókamrájába
nagy istenei az éjnek
tündöklő Gibil isten
vitéz Erra isten
Íj-csillag Járom-csillag
Fegyvert emelő Kígyósárkány
Társzekér Nősténykecske
Bölény Óriáskígyó
lépjetek elő
íme a zsigerek miket vizsgálok
íme a bárány amit áldozok
tegyetek rájuk igaz jósjelet
K. G. ford., in: uő, Az ókori Mezopotámia vallásai (Keleti vallások, 3) (Budapest: Kőrösi Csoma Társaság, 1988), p. 36
***
Jóslatkérés Samastól: K. G. ford., in: Harmatta János, szerk., Ókori keleti történeti chrestomathia (1965, és újabb kiadások), no. III/G/15
***
Bűnjegyzék (Surpu, II. tábla)
Oldozzátok föl,
ó, nagy istenek,
istenek és istennők,
ti, a feloldozás urai és úrnői,
oldozzátok föl ezt az embert,
kinek istene: . . . . . . ,
kinek istennője: . . . . . . . . ,
ő maga beteg, nyomorult,
megszomorított, meggyalázott;
istene-megtiltotta ételt evett,
istennője-megtiltotta italt ivott;
„nem"-et mondott „igen" helyett,
„igen"-t mondott „nem" helyett;
ujjal mutatott felebarátjára,
hazug beszéddel vádaskodván;
sok nagy gonoszságot gondolt,
sok csalárdságot eszelt ki;becsmérelte istennőjét,
káromolta istenét;
nem-jó szándékkal rosszat mondott,
rosszat mondott, másodszor is,
mások szájával rosszat mondatott;
megkörnyékezvén bírákat, tanúkat,
vesztegetéssel igaztalan pört nyert;
sanyargatott egy szegény özvegyasszonyt,
egy másikat kiűzött otthonából;
fiút apától elszakított,
apát fiútól elválasztott,
leányt anyától elszakított,
anyát leánytól elválasztott,
nevelt-leányt nevelő-anyától elszakított,
nevelő-anyát nevelt-leánytól elválasztott,
testvért testvértől elszakított,
társat a társtól elválasztott,
barátot baráttól elszakított;
a legyőzöttet fogságba vetette;
setét, naptalan verembe taszítá
a fogság házának lakóját;
a megkötözött gúzsát föl nem oldta,
sőt inkább még szorítóbb hurkot hurkolt;
becsmérelte istennőjét,
káromolta istenét;
lelkét isten ellen való bűn nyomja,
szívét istennő ellen való vétek terheli;
megsértette nemző-atyját,
testvér-bátyját lekicsinyelte,
megharagította öregapját,
testvér-nénjét elkeserítette;
nagy helyett kicsit adott vissza;
nem-voltra „bizony volt"-ot mondott,
voltra „bizony nem volt"-ot mondott;
bolondságokat fecsegett,
szemtelenségeket művelt;
hamis mértékkel, hamisan mért,
igaz mértékkel, igazán nem mért;
rossz ezüstöt elfogadott,
jó ezüstöt nem fogadott el;
megtagadta örökösét,
vér szerint való utódját kitudta;
jogtalan határt határolt,
jogos határt nem határolt,
odábbtolt mesgyecöveket;
szomszédja házát elpörölte,
szomszédjának asszonyával hált,
szomszédjának vérét ontotta,
szomszédja ruháiba öltözött;
a jámbor ifjút elbolondította,
a jámbor ifjút nem ruházta föl;
megdúlta a családi fészket;
bár igaz-szájú, ám hazug-szívű,
nyelve alatt hazugság lakozik,
szája „igen", szíve pedig „nem";
fenyegetést, rémítést tervez,
pusztítást, elveszejtést, rombolást;
gyűlölködésre, gonoszságra készül,
meglop, megrabol, fosztogat,
vagy másokat bír rá, hogy azt tegyék;
kezét gonoszságba mártja;
szája förtelmességet szól,
ajka indulatosságot;
elméje nem-méltót gondol,
tisztátalan dolgot jegyez meg;
letér az igazság útjáról,
a gonoszság útján halad,
istentelenséget cselekszik,
varázslást, bűbájt s más hasonlót - - -
mert a tiltott rosszból evett,
mert bűn, temérdek, nyomja lelkét,
mert városa rendjét lábbal tapodta
gyülekezetét megosztván,
mert lázított az isten ellen,
mert szívvel-szájjal hazudott,
mert káromolta istenét,mert az áldozatot gyalázta,
mert - gúnyolva égre-nyujtott kezét -
az imádkozót kinevette,
mert feldöntötte az áldozó-asztalt,
mert istenét és istennőjét megutálta,
mert másoknak rosszul, rosszat beszélt,
oldoztassék föl ez az ember:
káromolt bár - de tudta nélkül,
esküdött bár - de visszavonta,
fogadkozott bár - meggondolta,
tolvajláson rajt-kapatván, rettenésből esküdött,
nagy szorultságban, szabadulás végett esküdött;
óvó-istenére nyujtotta ujját,
atyja és anyja óvó-istenére nyujtotta ujját,
bátyja és nénje óvó-istenére nyujtotta ujját,
felebarátja óvó-istenére nyujtotta ujját,
az isten és a király óvó-istenére nyujtotta ujját,
az Űr és az Úrasszony óvó-istenére nyujtotta ujját,
s mindezt gyalázkodásnak miatta tette így;
vérontásba tapodott,
arrafelé járt, ahol vért ontottak,
ami tiltott városában, azt ette,
városának ügyeit elárulta,
városának hírnevét bemocskolta,
pártjára kelt a rontással nyűgözöttnek,
ágyában aludt a rontással nyűgözöttnek,
székében ült a rontással nyűgözöttnek,
asztalánál evett a rontással nyűgözöttnek,
serlegéből ivott a rontással nyűgözöttnek,
s most könyörög, könyörög -
ágyban könyörög,
széken könyörög,
asztalnál könyörög,
serleg átvevésekor könyörög,
kőoszlop látásakor könyörög,
íróvesszővel és agyagtáblával könyörög,
mérőrúddal és mérőedénnyel könyörög,
istállóban könyörög,
jószág mellett könyörög,
eke mögött könyörög,
csatorna szélén könyörög,
folyó partján könyörög,
csónak farában, hajó tatján könyörög,
napkeltekor és napnyugtakor könyörög,
ég istenéhez, föld szentségéhez könyörög,
Urunk és Úrnőnk templomában könyörög,
városkapun belépvén, városkapun kilépvén, könyörög,
úton utazván, könyörög,
házban megszállván, könyörög,
utcán járkálván, könyörög - - -
oldozd hát föl, Samas, te bíró,
„Fönn és Lenn Ura", oldozd hát föl!
Te, istenek törvényhozója,
királyok igazság-tevője,
legfőbb ítéletmondó, oldozd hát föl!
Oldozd föl, fő-fő tisztító-pap,
oldozd föl, te, házunk ura,
bűneink ura, Marduk, oldozd hát föl!
Rákos Sándor ford., in: uő, Gilgames – Agyagtáblák üzenete (Budapest: Európa Könyvkiadó, 1966), pp. 239–243
***
Ráolvasás fogfájás ellen
(a)
Anu órjás eget teremt.
Ég igen nagy földet teremt.
Föld nagy folyóvizet teremt.
Folyó kis csatornát teremt.
Csatorna csöpp mocsárt teremt.
Mocsár pici férget teremt.
Féreg sírva fut Samashoz,
Éa előtt könnye csordul:
„Ennem ugyan mit adsz nekem,
innom ugyan mit adsz nekem?"
„Enned érett fügét adok,
innod lágy barackot adok!"
„Érett fügét ne adj ennem,
lágy barackot se adj innom!
Emelj inkább tenyeredre
s tégy az íny és a fog közé!
Hadd igyam az ínyből a vért,
hadd egyem a fog gyökerét!"
(- Szúrd be a tűt, kapd el a lábát!)
„Ládd-e, gonosz, pici féreg,
Éa bosszúja emészt el!"
Rákos Sándor ford., in: uő, Gilgames – Agyagtáblák üzenete (Budapest: Európa Könyvkiadó, 1966), pp. 252–253
(b)
Mikoron Anu
eget teremte
az ég pedig
földet teremte
a föld pedig
folyót teremte
folyó pedig
iszapot teremte
az iszap pedig
férget teremte -
a féreg sírva méne
Samas isten elé,
könnye oda folya
Ea eleibe:
„Mit szánsz nekem szívnom?
Vaj mit rendelsz rágnom?"
- „Szánok neked
érett fügét.
Rendelek neked
érett barackot."
„Jaj, mit érek én
érett fügével,
érett barackkal?
Emelj engem inkább
fog és íny közzé!
A fog vérét
szívesebben szívom,
fog gyökerét
lassanként elrágom!"
Döföm a tűt
fájó fog tövébe.
Mivel, féreg, te mondád,
hogy abba fogsz tanyázni.
Sújtson rád Ea
hatalmas kezével!
Képes Géza ford., in: uő, Fordított világ (Budapest: Magvető Könyvkiadó, 1973), pp. 46–47
***
Marduk király (“Amikor fönn…” / Enúma elis, IV. tábla)
Készítettek lakást, fejedelmit, Marduknak;
uralkodóként ült le a tanácsban.
„Dicsőséges az istenek között;
páratlan sorsú, anui parancsú!
Te legnagyobb az istenek között;
páratlan sorsú, anui parancsú!
Mától szavad másíthatatlan:
bárkit lesujthat s fölemelhet;
hamit mondasz, változhatatlan; parancsod porba szögez, föld alá nyom!
Senki az istenek közül határaidat át ne lépje!
Gondod legyen hajlékaikra,
templomodban számukra hely adassék!
Ó, Marduk, légy istápolónk, segítőnk -
ímé, minden hatalmat rád ruházunk!
Ülj a tanácsba s fenséges szavaddal
s fegyvered élével sujts a gonoszra!
Uram, a benned bízók sorsán könyörülj meg,
de a rossz-tévő istent tönkrezúzzad!"
Köntöst vontak elő legottan
s szólván szólottak elsőszülöttjükhöz:
„Rendelésed, nagyúr, fölötte álljon minden más istenének:
rombolni vagy teremteni akarj - máris úgy lészen!
Parancsold: tűnjön el a köntös!S parancsold megjelenni újra!"
Parancsolá s eltünt a köntös.
Parancsold és újra megjelent.
Teremtő erejét látván az istenek,
hódolának néki: „Marduk király!"
Trónra ültették, jogarral, palásttal
tisztelték meg s hatalmas fegyverekkel.
„Menj hát s oltsd el Tiámat életét!
Vérét a szelek, hordják széjjel!"
Midőn az isteni Atyák Bél sorsát ekként kijelölték,
üdv és áldás lőn szent döntésükön.
Rákos Sándor ford., in: uő, Gilgames – Agyagtáblák üzenete (Budapest: Európa Könyvkiadó, 1966), pp. 33–34
***
Az égbolt teremtése (“Amikor fönn…” / Enúma elis, V. tábla)
Székhelyet teremtett az isteneknek.
Csillagkép-hasonuk gyanánt a Lumasi-csillagokat
az égre fölszegezte.
Megmérte az esztendőt,
felosztá szakaszokra,
tizenkét hónapja fölé eggyel-egyen
három csillagot rendelt.
Megjelölvén az évnek napjait,
Níbirunak székhelyet szentelt, köré feszes övet vont.
Hogy ne kísértsen vétek, tévedés:
Enlil s Éa helyét is kijelölte.
Kaput nyitott ki mindkét oldalon,
balra-jobbra erős reteszt rakott föl;
az égbolt tető-csúcsát Tiámat legbensőbb bensejébe helyezé.
Fölragyogtatta Nannart fényesen, reábízta az ég őrizetét:
villanjon, mint a zord éj ékszere, sugáraival mérje az időt.
„Hónapról-hónapra, jöjj csak elő, lépj ki az ékes tiarából;
hó elején, a föld fölött ragyogva
hat napon át szarv alakban világíts;
hetednapon fél-koronát utánozz,
sabbátu-napon állj szembe a Nappal!
Ha pedig a látóhatáron utólér a Nap tüzes fogata,
attól fogva izzó korongod kisebbedve ragyogjon!
Bubbulu-napon közelítsd meg a Nap-pályát, majd
a harmincadik napon újra szemtől-szembe kerülj a Nappal!
Adj jósjelet, útján haladván.
Közeledvén hozzá, ítélkezz!"
Rákos Sándor ford., in: uő, Gilgames – Agyagtáblák üzenete (Budapest: Európa Könyvkiadó, 1966), p. 38
***
Jövendölés a királyi hatalomról
Fejedelem támad 18 éven át uralkodik
az ország biztonságban él az ország
kedve jó a nép bőséget lát az istenek
kedvező jeleket rendelnek az országnak
az aklok hozama a barázdák hozama
bőséges
Fejedelem támad 13 éven át uralkodik
Akkádot elámiak támadása éri zsákmányt
szednek a nagy istenek szentélyeit
feldúlják (...) az országban zűrzavar
támad felfordulás nem jó állapotok az
előkelőket lealacsonyítják valaki
felkel nem elhivatott (személy) s mintha
király volna elfoglalja a trónt a
főembereket kardélre hányja
K. G. ford., in: uő, Az ókori Mezopotámia vallásai (Keleti vallások, 3) (Budapest: Kőrösi Csoma Társaság, 1988), p. 44
***
Adad-suma-uszur hízelgő levele Assur-ah-iddina királyhoz (680–669) (a bőség korszakának ígérete)
A királynak az én uramnak
szolgád Adad-sum-uszur
üdvözlet a királynak az én uramnak
Nabú és Marduk áldja meg a királyt
az én uramat
erősen erősen
Ansar az istenek királya
szólította Assur-ország királyságára
a király az én uram nevét
Samas és Adad rendelte
érvényes jósjelével
a király az én uram uralmát
országok fölött
boldog uralkodást
a jog napjait
igazságosság éveit
bő esőket
dús áradásokat
jó árakat
az istenek elégedettek
erős az istenfélelem
gazdagon ellátva minden templom
z ég és a földkerekség nagy isteneit
valamennyit tisztelik
a király az én uram idején
táncra perdülnek a vének
dalolnak az ifjak
a nők és a leányok örvendnek boldogok
férjnél vannak a nők
függő díszíti őket
K. G. ford., in: uő, Az ókori Mezopotámia vallásai (Keleti vallások, 3) (Budapest: Kőrösi Csoma Társaság, 1988), p. 45
***
A bőség évei (Rassam Cylinder, I, 40–53), K. G. ford., in: Harmatta János, szerk., Ókori keleti történeti chrestomathia (1965, és újabb kiadások), no. III/G/28 (az Osiris kiadásában, 2003: p. 208–209)
***
Vallási kételyek: “Hadd hódoljak a bölcsesség urának…”
I
Hadd hódoljak hát a bölcsesség urának, a feléges istennek,
hadd könyörögjek hát az éjszaka legyőzőjéhez, a fény kioldójához,
hadd kérjem hát a magasság urát, a nagy istent, Mardukot!
Marduk, éjszaka legyőzője, fény kioldója,
miként a vihar örvénye, akként vesz körül tombolásod,
mint a hajnali fuvallat, lehelleted olyan édes!
Haragodban ha fölindulsz, vízözön a dühöngésed,
de bensőd könyörületes, irgalmas hozzánk a májad.
Föltartott kezed súlyát el nem bírja, meggörnyed attól az ég is,
de iszonyatos két öklödben a halált markolod, szorítod;
Marduk, föltartott kezed súlyát el nem bírja, meggörnyed attól az ég is,
de iszonyatos két öklödben a halált markolod, szorítod!
. . . . . . . . .
Cserbenhagyott engem az isten, elment,
máshoz pártolt tőlem az istennő, nyűgnek magamra hagyott!
Megszökött jóakaró sédum, nem áll már mellettem,
neheztel rám kegyes lamasszum is, nem védelmez már a rossztól.
Egészségem megromlott, testem épsége megrokkant,
sorsom balra fordult, jószerencsém elpártolt.
Ijesztő jelek, félelmes látások tünedeznek föl előttem,
kiűzettem házamból, a város falai alatt bolyongok,
zavaros jóslások rémítenek nap nap után,
jövőm felől nem nyugtat meg sem a jós, sem az álomfejtő.
Rajtam köszörüli nyelvét a szomszédság, az utca szájára vett.
És ha lefekszem és elalszom, rémületes álmokat álmodom.
A király, az isten-testű, Samas-fényű,
engesztelés t-nem-ismerőn meggyűlölt.
Vesztésemre az udvari nép ármányt szövöget,
csapatba verődve pusmognak, vádat koholva rágalmaznak.
Szól az egyik: „Nosza, én megmutatom, hogy nem uraskodik már sokáig!"
A másik meg: „Én föladom, s így tisztsége hamar megürül!"
És a harmadik: „No lám, én majd beleülök!"
„Én meg akkor házába költözöm!" így a negyedik.
Az ötödik agyaras szókkal acsarkodik ellenem.
Elszántan üldöz a hatodik, nyomon követ, sarkamra lép a hetedik.
Mint vadász a vadat, úgy e hét is, közös erővel kerít be, nyilaz agyon engem.
Kegyelmet nem ismerő, szörnyűséges szörnyek ők valahányan,
húsuk, vérük, szándékuk ugyanegy.
Szívük tombol, tűzként lobognak,
hazugságot és rágalmat szórnak énreám.
Szavam gyors járását - mintha gyeplővel - visszafogták,
nyelvem megbénult, ajkam szótlanul bezárult.
Kiáltozásaim elnémultak,
magasra emelt fejem a föld felé hanyatlott.
Félelem gyöngíti erős szívemet,
dombos mellem is besüppedt,
két erős karom is lehanyatlik.
Nemesemberként jártam-keltem korábban, s most lépten-nyomon megaláztatom,
bizony, hatalmas létemre úgy tengődöm csak, miként a szolga.
Családom elhagyott, s én is elhagytam családomat.
Megyek az utcán, s fülek hegyeződnek szavamra,
a palotába lépek, s szemek szegeződnek arcomra.
Városom ellenségének tart, szemrehányást szór reám.
Ugyanúgy vad és ellenséges irántam országom is.
Édes felem ellenfelemmé változott,
ördögfajzattá vált a társam.
A rangombeliek kímélet nélkül szidalmaznak,
szomszédaim fegyvert készítenek ellenem.
Testi-lelki barátom életemre tör,
imént még hűséges szolgám megtagad, elátkoz.
Házam népe zúgolódik, cselédségem gyanúsítgat.
Ismerősöm, ha megpillant, kitér előlem.
Aki jó szívvel van hozzám, halálfia, nyitott sír foglya,
aki pedig rossz szóval illet, annak dolga jól megy fölötte.
Aki hazudik rovásomra, azt bezzeg segíti az isten,
aki pedig „áldjon meg az isten"-t mond nekem, tulajdon halálára esküszik.
Soha nem találtam olyanra, ki mellém állt volna bajomban,
aki szóval, cselekedettel, egyszer is bár, de megsegített.
Lenyűgözve és gúzsba verve minden testrészem, minden porcikám,
meggörnyeszt az öregség súlya, tagjaim fájásait fájlalom.
Kik földjeimet elfoglalták, ujjonganak, ordítanak,
városom ellenségnek fészke lőn, elüldöznek, kiszorítanak belőle.
Szertartásaimat idegenek végzik,
áldozataimat idegenek áldozzák.
Nappalaim - panaszkodások, éjszakáim - sóhajtozások,
hónapjaim - búbánatok, éveim - elnyujtott sírások.
Miként galamb, nyögdécselek, fölbúgok, mint a gerlice,
énekeim jajokbacsuklanak, jajjaim nyöszörgésben csöndesednek el.
A sok sírástól szemem földagadt,
könnyeim elárasztják testemet.
. . . . . . . . . .
II
Magas kort értem immár, kenyerem javát megettem,
s most körbeforgok, mint a megkergült birka,
mert iszonyú, iszonyú nekem így!
Tévedéseim sokasodnak, igazamat nem találom.
Istennőmet szólítottam, de nem nézett reám.
Istenemhez könyörögtem, de elfordítá tőlem orcáját.
Az igazlátó, áldozatomat megtekintvén, nem talált magyarázatot,
a kérdező a jóslások helyén nem kapott választ sorsomra.
Elmentem a beszélgető emberhez, de a holtak is némák maradtak az én ügyemben,
a szellemidéző se tudta elátkozottságom csomóját kioldani.
Csupa érthetetlenség vesz körül.
Fáradtság szegődik mellém, ha multamba visszanézek.
Mintha nem áldoztam volna eleget istenemnek,
mintha nem fohászkodtam volna istennőmhöz a terített asztal mellől,
mintha nem is görnyedtem volna földig, mintha nem is vették volna észre alázatosságomat,
mintha nem lett volna tele szám imával és könyörgéssel,
mintha nem tartottam volna meg az ünnepeket, mintha megfeledkeztem volna az áldozat napjairól,
mintha hanyag lettem volna, az istenek szavára nem figyelő,
mintha istenfélelem és a fölszentelt személyek tisztelete nem is lakozott volna énbennem,
mintha nem is oktattam volna erre a népet,
mintha szentségtörő módon ettem volna istenem ételéből,
mintha megfeledkeztem volna istenemről, nem áldozván neki illendőkép,
mintha méltatlanná váltam volna magasságos uraimhoz és úrnőimhez,
mintha könnyelmű esküvést tettem volna fenséges istenem színe előtt -
olyanná vált a sorsom!
Pedig csak imára és könyörgésre gondoltam,
törvényként töltött el az istentisztelet, parancsként töltött el az áldozathozatal.
Az isten tiszteletének napja volt az én legfőbb szívbéli vígasságom,
az istennő felvonulásának napját gazdagságomnak és szerencsémnek tekintettem.
Tiszteltem országom, istenem nevét,
istennőm nevének tiszteletére tanítottam embertársaimat.
Alázattal borultam le istenhez hasonló királyom előtt is,
nyájassága mindennél boldogabbá tett, szerencséjét legfőbb jómnak tartottam;
az udvar iránti hódolatot véstem a nép lelkébe.
Mindezekről pedig azt gondoltam, hogy kedvesek az Úr előtt -
de amit az én szemem szépnek ítél, az Úr szemében iszonyatos az,
és amit az én szívem elvet, abban gyönyörködik az Úr.
Ki ismerheti hát meg az egekben lakozó istenek akaratát,
ki értheti meg az alvilágiak döntéseit?
Balga és együgyű ember hogyan is járhatná végig az isten útját ?
Aki tegnap még élt, mára már halott -
sietősen lépett a sötétedésbe, s nyomban eltapostatott.
Aki az előbb vidáman énekelt, egyszerre elkomorodik, s máris nyög, mint a siratóasszony.
Tenger az emberi elme, szünet nélkül hullámzik, pillanatonként változik.
Nagy szükségben elnehezedünk, holttesthez válunk hasonlóvá,
de lakjunk csak egyszer jól, istennek képzeljük magunkat!
Szerencsénkben fecsegünk-locsogunk, helyünket se leljük, röpülnénk, szállnánk föl az égbe,
balsorsunkban meg lógatjuk a fejünket, és süllyedünk egyre mélyebb mélységekbe, le a poklok fenekére!
Mindezek megdöbbentenek, értelmüket föl nem foghatom.
Vihar hány-vet engem, sors-vertet,
betegség gyöngít, gond gyötör,
sorvasztó szél fúj reám onnan fölülről,
bénító görcs rohan reám onnan alulról,
fullasztó köhögés kúszik felém tengeri lakóhelyéről,
ijesztő szellem sántikál ki a Holtak Házából,
rémes kísértet vánszorog elő a Holtak Hegyének belsejéből.
A földbe gyökerezett zölddel pokolból tört fel a rontás,
minden Rossz reám támadt, csapatostul s egyenkint.
Súlyosbodott fájdalmam, föllángolt betegségem:
beborította fejemet, hasogatta koponyámat,
orcámat is elcsúfította, szemem tüzét is kioltotta.
Tarkóm szaggat, nyakam recseg-ropog;
dörömbölnek a mellemen, belülről verik a mellemet,
tüzet gyújtottak gyomrom belsejében,
lázat lobbantottak tüdőmben,
megrontották vérem mozgását.
Reszketek egész testemben, minden tagomat fájlalom,
nádszálként ingadozik magas termetem,
mocsári gazként dőlök el, arccal a földre hullok.
Ártó szellem bujt belém, mintha ruhája volnék,
miként a halat a háló, úgy fogott be az alvás.
Két szemem nem lát, bármint is meresszem,
két fülem nem hall, bárhogy is kinyissam,
elgyöngülés vetett hurkot testemnek,
pöröly zúzta meg húsomat,
bénulás bénította karomat,
tehetetlenség burkolta be ágyékomat,
elfelejtett járni a lábam.
Ütések zuhognak reám, fulladozom, int kit tapodnak,
a Halál üldöz engem, szívemre árnyékot vet.
Ha kérdezik, hogy s mint vagyok, nem is felelek a tudakozónak,
jó barátaim megkönnyeznek, mintha bizony már nem is élnék!
Pecek van vetve a számba,
ajakim zárja föl van rakva.
Kapum bezárva, itatom betömve,
nap-nap-után éhezem, szomjazom,
torkomon egy falat le nem megy.
Lisztnek-kenyérnek dohos szagát érzem,
a sörnek meg epe és ecet ízét.
Szemlátomást fogyok, gyöngülök,
a nem-evéstől arcom beesett,
húsom lesorvadt, vérem elapadt,
csont és bőr vagyok, bordáim kiállnak,
ereim lázban égnek, bőrömet sárgaság lepte el,
ágyam tömlöcében kínlódom, s hiába szöknék innét!
Börtönömmé vált a szobám;
karjaimat bilincsbe verte gyöngeségem,
lábaim húsom béklyóiba botlanak.
Nyomorúságom iszonyú, pusztulásom szörnyűséges:
tüskés pálcával verdes engem a mérges szellem,
szögesvégű bottal szurkál engem a gonosz kísértet.
Egész nap nyugtalanítja bensőmet,
éjszakánként, ha elalszom, kilopja a lélegzetet mellemből.
Inaim eresztékei fájdalmasan meglazultak,
tagjaim tört cserépként szemétdombra kerültek.
Esett baromként nyúltam el fekvőhelyemen,
s magam alá piszkoltam, mint beteg juh az akolban.
Tagjaim fájdalma zavarba ejtette az ördögűzőt,
az igazlátó sem tudta megfejteni jeleimet.
Ki áshat le akkor betegségem gyökeréig ?
Ki tudja, vége szakadhat-e még nyomorúságomnak?
Nem segít rajtam az isten, felé nyújtott kezemet eltaszítja,
nem segít rajtam az istennő, hiába várom, hogy majd mellém áll.
Nyitva már a koporsó, arany-ezüstmarhámon megosztoztak,
búcsúztatóm is elkészült - pedig még meg se haltam!
Ellenségem is hallotta ezt, és fölragyogott ábrázata,
haragosom is hallotta ezt, és szíve fölujjongott.
Nekem azonban maradt még annyi időm,
hogy néhány hű emberemre támaszkodva, védőszellemem közbenjárásával,
még egyszer a végtelen isteni kegyelemhez folyamodjam!
III
Nehéz keze megroskasztja vállamat,
szívembe markol a félelem,
szélvihar tombolása,
vízözön zuhogása sem riaszt meg ennyire!
Föl-alá jár hatalmasan,
pusztító betegségként tör reám,
földúlja elmém, megőrjít,
zokogok nappal, éjszaka,
nyomorúságo s álmom, ébredésem.
Villám tüzeként lobbant elém az ébredés előtti álom:
Egy ifjú vitéz, órjás-termetű,
erős-testű, vadonatúj-ruhájú,
félelmetességgel borított, rettenetességbe öltözött,
az ébredés előtti félálomban
elémtoppant fenyegetően,
hogy egész testem beleremegett.
Így szólt: „Az úrnő küldött engem!"
Majd újólag: „Bizony, az úrnő küldött!"
. . . . . . . . . .
Jós-álmot álmodtam másodszor is.
Álmom az éjszaka mélyén lepett meg.
Egy ifjú vitéz, órjás-termetű,
megtisztító tamariszkusz-vessző a kezében.
„Laluralim, Nippur város lakója,
küldött hozzád, hogy megtisztítsalak!"
Vizet szórt rám tamariszkusz-vesszejével,
varázsló-igét mondott, megkente tagjaimat.
Jós-álmot álmodtam harmadszor is.
Álmot láttam az éjszaka mélyén.
Egy ifjú leány, tündöklő orcájú,
királynőhöz, istennőhöz hasonló,
lépett be hozzám, ült le mellém.
„Szabadíts meg!", kérleltem leborulva.
„Ne félj, gondom lesz rád!", felelt ő.
S legott (még álmodtam az álmot)
máris elrendelé: „Légy megszabadult,
minthogy éjszakai látásodban egy jó barátod pillantott meg!"
Álmomban Urnindinlugga jelent meg,
szakállas dalja, babiloni, gyémántdiadémú,
mint valami ráolvasó-pap, ki agyagtáblát tart kezében.
„Marduk, igen, Marduk küldött el engem,
Subsi-mesré-Sakkán kezébe jósorsot hoztam én,
bűntől-szennytől tiszta kezébe jósorsot hoztam én!"
Így hát Marduk bízott rá engem kegyelmes pártfogómra.
Ébredésem órájában jelet adott,
kinyilatkoztatást is tőn rólam a népnek.
Szenvedéseimnek akkor vége szakadt,
betegségem meggyógyult, béklyóm összetört.
Azóta, hogy az én Uramnak szíve megnyugodott,
azóta, hogy Marduknak, a kegyesnek mája elcsitult,
azóta teljesülnek könyörgéseim.
Szép fénye rám világít s mennydörgő hangja így szól:
„Gyógyulj meg, te, ki oly sok bajt, fájdalmat kiálltai!"
. . . . . . . . . .
Azokat, kik reám támadtak, szélvihar fúvásával fúvatta el.
. . . . . . . . . .
Oldó-kötő igéi gyökerestől kitépték mind a rontást.
A sorvasztó szél, az onnan fölülről reám fúvó, oda fölülre visszafúj,
a bénító görcs, az onnan alulról reám rohanó, oda alulra visszarohan,
a fullasztó köhögés tengeri lakóhelyére visszakúszik,
az ijesztő szellem a Holtak Házába visszasántikál,
a rémes kísértet a Holtak Hegyének belsejébe visszavánszorog.
Ágyékom tehetetlenségét nehéz fellegként oszlatta el,
az álomtalan forgolódást, a félálombeli magömlést
haszontalan gazként tépte ki belőlem.
Megszűntek sóhajtozásaim, keserves nyögéseim,
az ó-ó-t, a jaj-jaj-t elfújta, pokolba kergette Marduk.
A nem-szűnő fejfájást, homlokom abroncsát,
lepattintotta rólam és eltaposta.
Szomorú szememre már-már rávonták a szemfedőt,
de Ő ragyogóvá fényesítette, ezer-mérföldnyire-látóvá élesítette.
Két fülem betömődött és eldugult, mint a süketé,
de Ő kiolvasztotta viaszukat, s megnyitotta hallásomat.
Orrom lyuka megfázás okozta láztól bedugult, (a lélegzet se fért rajta keresztül),
de Ő nyavalyámat orvosolván, újra megindította orromban a lélegzést.
Ajkam remegett, remegve bezárult,
de Ő ajkam félelmét feloldotta, zárjait összetörte.
Számat, a némává meredtet, a beszédre bénát,
mint rezet, kifényesítette, vörösét előcsillogtatta.
Fogaim sövényét is egyengette, igazgatta, s végül
vacogva összeverődő sorukat megerősítette.
Nyelvemet, a megkötözöttet, a mozdulni-is-alig-bírót,
bénultságából kioldotta; érthetőkké tette szavaimat.
Torkom oly igen összeszükült, hogy már csak halálhörgés fért ki rajta,
de Ő rését megtágította, és most fuvolaként zeng a hangom.
Gégém bezárult, garatom megduzzadt,
de Ő gégém zárát megnyitotta, garatom duzzadtságát lohasztotta.
Gyomrom az éhezéstől összeszáradt, megtaposott kosárként behorpadt,
de Ő megetetett, de Ő megitatott.
Nyakam gyökeréig lekókadt, eldőlt,
de Ő kőszálként megerősítette, cédrusként fölmagasította.
Elpetyhüdt testemet erővel töltötte meg,
fénnyel koszorúzta görnyedt alakomat.
A Folyó partján, ahol az ember igaz voltáról döntenek,
homlokomat letörülte, szolga-jelemet letépte.
IV
Megragadott engem az én Uram,
lábamra állított engem az én Uram,
kiszabadított engem a Gödörből az én Uram,
megmentett engem a pusztulástól az én Uram,
elvezérelt engem a Hubur folyó fövenyéről az én Uram.
életet adott nekem az én Uram,
kegyesen megfogta kezemet az én Uram.
Lesújtott O engem korábban,
de most fölemel, magához ölel.
Megüti kezét az engem ütőnek,
szétzúzza fegyverét Marduk isten.
Zablát vet az oroszlán szájába,
az engem harapónak nyakára ül Marduk isten.
. . . . . . . . . .
A Babilónban lakók már tort ültek fölöttem,
temetésemről beszéltek a lakomán.
Közéjük mentem én, megkenve drága kenettel.
Babilón lakói látták: íme, Marduk föltámasztott.
Így dicsérték nevét, így magasztalták nagyságát:
„Ki mondta volna erről, hogy meglátja még a Napot ?
Ki gondolta volna erről, hogy jár-kel még utcáinkon?
Bizony, csak Marduk támaszthatta föl holtából!
Bizony, csak Szarpanitu ajándékozhatta meg az életével!
Mivelhogy Marduk haló porunkból is föltámaszthat bennünket!
Mivelhogy Szarpanitu még a sírunkban is vigyázhat reánk!
Ameddig csak az ég, meg a föld ér,
ahol Nap fénylik, tűz lobog,
víz folyik, szél fújdogál,
ti mind, kiket Aruru ujja gyúrt,
ti mind, kikben csak lehellet piheg,
halandók mindahányan hódoljatok Marduknak!
. . . . . . . . . .
Főhajtással s fohászkodással léptem be az Észagilába.
Én, ki a sírból tértem vissza, átmegyek a Napkelte-kapu íve alatt.
A Bőség Kapujában bőségre lelek.
A Védőszellem Kapujában megölel a lamasszu.
Egészségemet visszaszerzem a Jó-Egészség Kapujában.
Életet nyerek az Élet-kapuban.
A Hajnalodás Kapujában ujjászületésemmel találkozom,
megfényesednek jeleim a Fénylő-Jósjelek Kapujában.
A Feloldozás Kapujában feloldoztatom bűneim gúzsából,
ajkam imára nyílik az Imádás Kapujában.
A Szenvedéstől Szabadulás Kapujában megszűnnek kínjaim,
tisztulás vizével hintenek meg a Tiszta-Víz Kapujában.
A Teljesség Kapujában Marduk elé járulhattam,
Szarpanitu lábát csókolhattam a Dús-Termés-Kapujában.
Magasztalással és hódolattal állottam meg színük előtt,
füstölőmből drága fűszerek füstjét füstöltem el tiszteletükre.
Ajándékkal s áldozatokkal háláltam meg jótéteményüket:
kövér ökröket vágattam le, juhokat, kecskéket ölettem,
édes és erős méz-sört s tiszta bort locsoltattam szét áldozatként.
A sédu és a lamasszu jókedvét ital-áldozattal növeltem,
így szelídítem meg az Észagila őrzőinek máját;
szívüknek pedig gazdag lakomával,
sok szent ajándékkal kedveskedtem.
Rákos Sándor ford., in: uő, Gilgames – Agyagtáblák üzenete (Budapest: Európa Könyvkiadó, 1966), pp. 203–214
***
Egy asszír herceg alvilágjárása
Legelőször a Bölcshöz járult, szándékát értésére adta.
Azután legfőbb híveit és vezéreit egybegyüjtvén,
vagyonának hű őrlzését erősen lelkükre kötötte.
A kézművesek s pékek műhelyét szükség szerint ellátta mindenekkel;
sörét, borát csapra ütötte, szétosztotta jó szolgái között.
Szemrehányón tekintett le reá Samas égi, sugárzó udvarából -
ám ő lelkének nyugalmat parancsolt, szíve félelmét elűzte magától.
Szándéka, mint kútban a víz, ereiben úgy buzogott föl:
cifra öltözetét lehúzta, király-palástját levetette,
ő, ki azelőtt, mint a televényt, mint víz-öntözte, termő földeket,
úgy szerette az embert s a világot.
Épített egykor büszke palotát, színig megtöltvén arannyal, ezüsttel,
s az istenek lakóhelyét sok nagy kinccsel ékesítette;
s most Ninuának - mivel a béke és igazság istene odahagyta
ez ősi várost - Ninuának nyugalmat s igazságot szerzett.
Antuhoz járult könyörögve, nagy fennszóval imígy kiáltott:
„Föld úrnője, Allatu, halld meg, pokolra leszállani vágyom!"
Aludni tért azután s íme,
látomás lobbant a szemébe: álmában pokolra alászállt.
„Túl a kapun, jaj, túl a kapun - iszony lakik ott a kapun túl!
Namtárt láttam, a föld vezérét; Namtárt láttam, a sorsteremtőt;
egy ember állott épp előtte. Baljával csapzott, lelógó haját,
jobbjával fegyverét markolta meg.
Felesége, Namtartu, kétfejű, emberlábú, emberkezű istennő.
A Halál emberforma isten:
két keze, mint az emberé - feje-lába kígyóra emlékeztet.
A Pusztulás istenének nyakán emberfej nőtt, keze is emberi kéz,
homlokdísze félelmetes-szép, lába madáréhoz hasonló -
jobb lábával a Kígyót letapodta.
Alluhappu, az oroszlánfejű négy kézzel fog, két lábbal, embermód lép.
Saghulhaza feje madárfej vadul csapkod kitárt szárnyaival,
lába, keze emberi kéz-láb.
Humut-tabal, a föld hajósa, fenyegetőn fönnhordja Zú-fejét,
négy keze és két lába emberi.
Bikafejű a bika-isten, két keze és két lába is emberi.
Oroszlánfejű a gonosz utukku, keze, lába akár a Zú madáré.
Egy vicsorgó oroszlán-isten két hátulsó lábán bőszen megült.
Namerim kecskefarú, kecskeképű, ám keze, lába embermódra nőtt.
Nédu, a föld kapusa, oroszlánsörényű, keze emberé és lába madáré.
A Mindengonosz két fejjel riaszt:
ha eléd ugrik félelmetesen, saskeselyű és oroszlán tekint rád.
Lugalurra háromlábú szörny:
elülső két lába madárláb, az egy hátulsó éjszínű bikáé -
iszonyú fénysugárzás védi testét.
Láttam két istent - arcuk ismerős, bár a nevüket máig sem tudom -:
az egyik arcra-fejre-lábra Zú madár volt, a másik emberfején korona,
baljában az istenek kardja villan, jobbjában trónol vagy tizenöt isten.
Magam szemével láttam mindahányat; imát, könyörgést kiálték fülükbe.
Egy férfi, teste szurokfekete, mint Zú madáré, olyan feje, arca,
csupasz tagjait el náddal födé, jobbjában zord íjat szorongatott,
baljában meg tűzlobogású pallost.
Amint szememet fölemeltem, Nergált láttam, királyi trónon,
fején korona ragyogott, két kezében egy-egy szörnyű isten-tőr.
Kétfejű isten ő, előre-hátra lát,
villámokat sujt el haragja, jobbján s balján a hatszáz Anunnaki."
A herceget ijesztette a hely; amit látott, fogát megvacogtatta;
a félelemtől háta lúdbőrös lett.
„Előrecsüngő hajamhoz kapott,
mint pányva szárát megragadta, s magához rántott minden erejével.
Térdem a félsztől összekoccant, iszonyú félelmetessége porba sujtott.
Lábát csókoltamadühösistennek, könyörögve leborultam elébe.
Reám nézett, majd körbe-hordta szemét, fölemelte hangját hatalmasan,
úgy vijjogott, mint a pusztító orkán.
Megremegett fejének éke is, s basmu-kígyóként felém tekerődzött.
Észrevette szívem rémületét ama férfiú, a náddal-födött,
Isum, az Úr tanácsadója, az élet kímélője, igazlátó,
s így kiáltott urához-istenéhez: »Ne öld meg őt, ó, föld királya!
Hadd vigye hírül parancsod szavát az országok minden népeinek!«
S lám, az Erős haragja elmúlt, hullámzó kedve megcsöndesedett,
olyanná vált, mint mély tó tiszta tükre.
Így szólott hozzám Nergál isten:
»Vakmerőn asszonyomhoz könyörögtél, a lenti világ rendjét megzavartad!
Most ímé, halld az Úrnő válaszát (parancsa kőszálként megálljon!):
Bibbu, a föld tőrhordozója Lugalsulu-nak, a kapusnak
adjon téged át! Aja vigyen ki a fényre Istár kapuján keresztül!
Ne hagyj el már engem ezentúl, s mindig-örökké veled leszek én is!
Gonosz ítélet, szorongattatás, zendülés, ínség, hirtelen halál,
s más egyéb rossz, mi embert földre sujt bízvást elkerül, ha engem követsz!
Aki nyugodni földbe tétetik, atyám pásztora pásztorolja azt,
Marduk e pásztor, istenek királya, a mindenbíró, a mindenható,
kihez a Samas ébredését vagy nyugvását látó országok valamennyi sarja
jóillatú füsttel fohászkodik.
Valaki ha tiszteli Assur istent és ünnepeit jó renddel megüli,
mulatni az majd árnyas kertbe tér, fejér ruhában, fején virágfűzér!
Marduk hatalma óvja s védi őt,
eget-földet beborító, négy világtájat betöltő,
örök-nagy, múlhatatlan erővel!
Annak teste majd lészen sérthetetlen, megsokasodnak ivadékai,
serege kikerüli a veszélyt, gonosz szándék el nem emésztheti.
Te, ki vagy A Tágas Fül Embere - kit tudóssá szavak tudása tett,
bölcs hallgatás és bölcs felismerés - bátor lélek, a bűn útját kerüld el!
Aki szavadra hallgat, célhoz ér; aki pedig ellened vétkezik,
Marduk nyila lesujtja nyomban azt!
Tövisként légyen a szívedbe szúrva ez a mondás - soha el ne feledd!
Most pedig indulj, világodba térj meg, s várj otthon, míg gondolkodom felőled!«
Így szólott. Vártam. Szívem remegett, mint a vért ontó férfié,
háncsköpenyében aki egymaga jár föl s alá;
mint a gyöngécske fattyué, kit az erősebb - A Térde Ura -
földhöz vág s eltapos."
Mint a kisgyermek, a pöttömnyi ember, midőn remegve anyjáért kiált,
a szíve úgy vert,majd kiugrott, ökrendezett és maga alá piszkolt.
„Jaj, nem! Jaj, nem!" - fennhangon igy kiáltott, s „ Szegény fejem!" reszketve nyöszörögte,
mint nyílvessző, csapódott ki az útra, meghengergőzött az utca porában.
„Félelmetes volt, ami velem történt!" s „Szegény fejem" - meg újra így kiáltott,
„Bizony, kétélű végzés lett a részem!"
Nergál és Ereskigál nagy hatalmát,
hogy döntésük javára billenjen majd, búgó kürtként hirdette-magasztalta,
Assur fülelő népei előtt.
Azután a papok főjével - e tisztség reá apa-ágon szállott
és bölcseséggel Éa vértezé föl - a herceg, ajándékát átaladván,
a magasztalás dolgát megvitatta, s végtére is ekép döntött szivében:
„Az eskü miatt a király nem árthat, el sem is nyomhat, meg sem rövidíthet -
cselekszem hát mindama dolgokat, amiket Nergál lelkemre kötött!"
Így szólt, a palotába lépett,
mindent elmesélt sorra, ahogy történt, bizonyságot tett sok csoda dologról.
Rákos Sándor ford., in: uő, Gilgames – Agyagtáblák üzenete (Budapest: Európa Könyvkiadó, 1966), pp. 232–236
***
Assur-bán-apli (668–627) beiktatása a királyi hatalomba
Én vagyok Assur-bán-apli Assur és Belet
istenek teremtménye a kormánypalotához
tartozó legidősebb királyfi akinek nevét
Assur és Szín a királyi fej-ék ura már
a hajdankor napján mint királyét mondták
ki akit már anyám méhében Assur isten
országának pásztorául teremtettek Samas
Adad és Istar istenek érvényes
jósjelükkel döntöttek királyságom
felállításáról Assur-ah-iddina nemző
atyám tiszteletben tartotta Assur és
Bélet-ili isteneknek a szavát amellyel
elrendelték neki királyságom
felállítását aiaru hónapban Éa az
emberiség ura havában 12. napon kedvező
nap Gula istennő ünnepén engedelmeskedve
a magasztos szózatnak, amelyet
Assur Bélet Szín
Samas Adad Bél
Nabú Ninua városának Istarja Kidmuri
királynője Arbailu városának Istarja
Ninurta Nergal Nuszku
istenek mondtak összegyűjtötte Asszíria
lakosságát kicsit és nagyot a felső és
az alsó tenger között trónörökös
voltom tiszteletben tartására s majd
később Asszíria fölötti királyságom
felállítására letétette velük az esküt
az istenek előtt
K. G. ford., in: uő, Az ókori Mezopotámia vallásai (Keleti vallások, 3) (Budapest: Kőrösi Csoma Társaság, 1988), p. 47
***
A harráni Szín temploma (Nabú-naid felirata Harránban): K. G. ford., in: Harmatta János, szerk., Ókori keleti történeti chrestomathia (1965, és újabb kiadások), no. III/H/8
***
Az újévi ünnep szertartása Babylónban
Niszannu hónapban 4. nap az éjszaká(ból)
1 2/3 'óra' (van hátra) az
urigallu fölkel a folyó vizében
megmosakszik lenvászon függönyt von
Bél és Béltija elé
Kezét fölemeli a következőket viszi
Bél elé Bélnek a következő imát
mondja
Hatalmas úr az Igigi istenek között
fenséges a nagy istenek között
a világpartok ura istenek királya
Marduk aki megszabja a tervet
Stb.
Bél isten színe elől eljön, Béltijának a
következő imát mondja
Hatalmas úrnő az istennők között
Szarpanitu csillagok fényese
Stb.
Kimegy a nagy udvarra arccal észak felé fordul
Eke-csillag Észagila ég és föld hasonmása
Stb.
Háromszor mond áldást az Észagilára
a kapukat kitárja a (templomi) belső
szolgálat valamennyi papja belép és
a hagyományok szerint elvégzik
szertartásaikat a többi pap és az
énekesek hasonlóképpen
Amikor mindez lezajlott az esti kis
étkezés után az Ékua urigallu papja
elmondja Bél istennek az Amikor fönn
(Enūma eliš) (szövegét) elejétől a
végéig Anu fej-éke elölről és Enlil
trónszéke eltakarva maradnak
K. G. ford., in: uő, Az ókori Mezopotámia vallásai (Keleti vallások, 3) (Budapest: Kőrösi Csoma Társaság, 1988), p. 39–40
***
Áldozatok Anu uruki templomában (Szeleukida kor)
Naponta egész éven át a reggeli nagy étkezés alkalmából készíts Anu isten asztalára az italáldozathoz (szükséges) edényeken kívül 18 arany edényt ezek közül 7 edény a jobboldalra (kerül) 3 árpa-sör 4 vegyes sör 7 edény a baloldalra 3 búza-sör egy vegyes sör egy (...)-sör egy (...)-sör (és) tej alabástrom edényben 4 arany edény szőlőlé a reggeli kis étkezés és az esti nagy és kis étkezés alkalmából ugyanígy (de) este a nagy és kis étkezés során tej nincs feszolgálva az asztalra (tett) arany edények közül 5 arany edény kövekkel kirakott legyen
…
A reggeli nagy étkezés alkalmából egész éven át 7 hibátlan juh kövér tiszta 2 éves árpán tartott (továbbá) egy bárány kövér tejen tartott összesen 8 juh rendszeresen (ezen kívül) egy nagy szarvasmarha egy szopós borjú (és) 10 kövér juh amelyeket az előbbiektől eltérően nem árpán tartottak a reggeli nagy étkezés alkalmából összesen egész éven át 18 juh ebből egy bárány mint rendszeres áldozat tejen tartott egy nagy szarvasmarha egy szopós borjú
K. G. ford., in: uő, Az ókori Mezopotámia vallásai (Keleti vallások, 3) (Budapest: Kőrösi Csoma Társaság, 1988), p. 41
*** | 
