Szabályok, fegyelem, rend

6.10.1. PETERSEN, Peter (1998): A kis Jena-Plan. Osiris kiadó, Budapest (48. old) A szabad mozgás Az igazi mozgásszabadság abban nyilvánul meg, hogy a gyermekek szabadon közlekedhetnek ide-oda a csoportszobában és az iskola területén. Mindenki teljesen szabadon mozoghat, és ezért a szabadságért a csoportnak tartozik felelősséggel. A mozgás a fejlődő gyermeki test táplálója, és megakadályozása merénylet a gyermek egészsége ellen. Minden eddigi tapasztalatunk azt erősíti meg, hogy soha nem történik olyan jellegű visszaélés ezzel a szabadsággal, ami esetleg arra ösztönözhetne bennünket, hogy korlátozásokat vezessünk be. Nemcsak a csendes munkára figyelő tanár, hanem sokkal inkább maga a csoport veszi észre azt, ha valaki hajlamos a visszaélésre, és ettől a tanulótól számon is kérik viselkedését. Hasonló eredményre jutottunk tudományos igényű vizsgálataink során is, amikor négy különböző teremben figyeltünk meg gyerekeket, akik alkalmanként 1-2 órán át állandó felügyelet nélkül tevékenykedtek. Azt tapasztaltuk, hogy a gyerekek ilyenkor sem rendeztek zsibvásárt. Igaz, tevékenységük mindenkor olyan produktum elkészítésére szolgált, amelyet később be is kellett mutatniuk. Szamos olyan korábbi iskolai ártalomban szenvedő tanulónk is van, akiket másutt az iskolai mozgáshiány testileg is teljesen ellustított, akikre, miután hozzánk kerültek, a szülőkkel közösen különleges figyelmet fordítottunk, és testi kondíciójuk javítása érdekében számukra a szabad mozgást biztosítottuk. Hat-nyolc hét elteltével azt tapasztaltuk, hogy arcuk újra pirospozsgás lett, és este nyugodt, frissítő álomba merülnek. (...) (57 - 59. old) b) Kapcsolatok és erkölcs Már az első naptól használjuk ki az együttélés kialakítása során azokat az értékeket és erőket, amelyeket a csoportot alkotó gyerekek hoztak magukkal. A következő elemzés során vizsgáljuk meg ennek legfontosabb külső és belső tényezőit. Beilleszkedés az iskola rendjébe Ez elsősorban a csoportszobákkal és az iskolaépülettel való ismerkedést, az iskola terébe való beilleszkedést jelenti, de egyúttal az iskolai kötelezettségek és kapcsolatok elfogadását is magában foglalja. Nagyon fontos, hogy már a legelső napot ezzel kezdjük. Ne történjen meg az, ami az iskolakezdő gyerekekkel oly gyakran megesik: kezdetben néhány napon át vidám, vonzó kepét mutatnak nekik, amely ellentmondásban áll a iskolai Élet egészével, általánosságban az iskola lényegével, továbbá azzal is, amit a gyerek az iskolától elvár. A gyermeket az első naptól kezdődően hozzá kell szoktatni a helyes és elfogadott érintkezési formákhoz. A terembe lépéskor és a terem elhagyásakor egyszerűen és magától értetődő módon gyakorolják az alkalomhoz illő üdvözlési formákat, a teremben való viselkedésnek azt a módját, amit mindenkitől elvárnak. Különösen fontos, hogy csendben járjanak, suttogva beszéljenek, odafigyeljenek egymásra, kölcsönös segítsék egymást. c) Az iskolai élet és az iskolai munka megszokása A szoktatás kezdettől fogva szükséges, és a szobások gyengülése esetén azonnal újra kell kezdeni a gyakorlást, vagy fel kell eleveníteni a korábban megtanultakat. Tudatosítani kell a gyermekekkel, hogy az iskolai lakószoba nem tekinthető teljes mértékben lakószobának, hanem olyan terem, amely sajátos feladatok elvégzésére szolgál. Kultúránk jelenlegi fokán feltételezhetjük, hogy a gyerekek számára ez valamelyest már iskolába lépésükkor ismert, ezért nem is várnak mást ettől a helyzettől. Nekünk csupán ehhez az ösztönös és társadalmilag közvetített beállítódáshoz kell ügyesen kapcsolódnunk. Ennek körébe tartoznak: a) bevezetés a tanítás tárgyainak és eszközcinek használatába: mit lehet az egyes eszközökkel csinálni, mi az, amit egyedül is csinálhatnak; b) a mindenkori munkavégzés szabályainak tudatosítása; c) a munkavégzéshez szükséges különleges módszertani követelmények. (60 - 62. old.) Az emberi kapcsolatok rendje és ápolása Minden külső elemnél fontosabbak az emberi kapcsolatok. Ezek teszik lehetővé ugyanis a beilleszkedést az iskola világába, amely a közösség és testvériesség eszméjére épül, és így válik lehetővé az erkölcsi nevelés és személyiségformálódás. Ezek legfontosabb eszközei: a. A beszélgetés. Mindennél fontosabb, hogy megjelenési formáiban az egymás iránti nyitottság jellemezze. Ezért olyan légkört kell kialakítani, amelyben mindent meg lehet beszélni. A mindenki számára azonos jogok elismerése. Minden egyes gyermeknek joga van a szabad véleménynyilvánításhoz és ahhoz, hogy meghallgassák, és ezt a jogot csupán a többiek jogai korlátozzák: ez a legerősebb kötöttség. b. A problémakezelés. A növendék minden gondját a csoporttal beszéli meg, végső esetben - bár a csoport nem szívesen fordul magasabb fórumokhoz - az iskolai közösséggel. Ennek során a tanári irányításnak nagyon tapintatosnak kell. lennie. Ez a forma egyben kiváló lehetőség arra is, hogy a gyermekeket az embertársaikkal való tapintatos viselkedésre neveljük. Gyakran tapasztaltam, milyen óriási különbség van aközött, ahogyan problémáikat az ilyen típusú közösségek kezelik, minden tagjuknak biztosítva a szabadság érzését, és aközött, ahogyan korábban a megszokott osztálykeretek között kezelték azokat, ahol legjobb esetben ahhoz volt joguk, hogy békén hagyjak őket. c) A figyelmeztetés. A figyelmeztetés során szinten kerüljük a merev formákat. Minden bevett jelzési forma előbb-utóbb elhasználódik, elértéktelenedik, ezért megnyilvánulási módozataiban is állandó változtatásra van szükség. Az ujj száj elé helyezése, a kézfeltartás, valamilyen figyelmeztető jelzés kialakítása, könnyű ütés egy gongra mind kipróbált és változatos formáiban jól alkalmazható, kedvelt eszközök. Egyetlen dolgot azonban lehetőleg kerülni kell: magát a szót! A szavak szintjén való beavatkozások több mint 90 százaléka helytelen formában jelentkezik, nem éri el célját, mivel az emberi sző mindig ingert ébreszt a válaszadásra, a feleletre, legyen az önigazolás, bocsánatkérés, ellenvélemény megfogalmazása vagy bármi más. Önmagunk csendes, szavak nélküli megértetése százszor jobb, mint arról beszélni, hogy mit kívánunk megakadályozni. Bánjunk takarékosan a szemrehányó, rendreutasító szavakkal, lehetőség szerint kerüljük ezek használatát. Erkölcsi szempontból a cselekvés, így a helytelen cselekedet korrekciója mindig értékesebb, még abban az esetben is, ha azt nem magunk követtük el, értékesebb, mint a cselekvés valamely rövidebb vita nyomán bekövetkező' módosítása. A dolgok megbeszélése mindig felszínesebb, tartalmatlanabb. Ehhez képest a "helyrehozó cselekedetnek" megvan az az előnye is, hogy az apró, de a közösség életét könnyen megzavaró és összekuszáló dolgokat a csoport szellemiségének megfelelően gyorsabban, jobban, súrlódásmentesebben és hatékonyabban oldja meg. Lényegesen ritkábban van ilyen hatása a veszekedésnek, amely mindig nyugtalanságot, haragot, zaklatottságot hagy maga után, csupa olyan érzést, amelyektől meg kell óvni a légkör tisztaságát. Sok tanár észreveszi ezt, és fáradhatatlanul, mindenekelőtt saját példamutatásával vezeti rá tanulóit, hogy az ilyen megoldások többnyire nem visznek semmire. Az ősi thalesi mondat akár az együttélés vezérelve is lehetne: "Viseld el embertársadtól az apró dolgokat!" Attól azonban őrizkedjék a tanár vagy tanárnő, hogy a gyerekeket szükségtelenül kiszolgálja és hogy nevetségesnek ható udvariassági gesztusokba bonyolódjon, mert az ilyen az egészségesen érző gyermeket ugyanolyan kényelmetlen reakciókra ösztönzi, mint a felnőttek az Ő szemével nézve durva, hóbortos, mesterkélt viselkedése. A tömegoktatásban sem árt figyelembe venni az általános pszichológiai törvényszerűségeket! Ezen a téren is csak a tömör szavakkal és világos tettekkel kísért, meggyőző közbelépés segít. d. A bensőségesség ápolása. Idetartozik a születésnapok megünneplése - természetesen a gyermekekkel közösen; a különböző ünnepségek előkészítése; az osztályterem kényelmének biztosítása; közvetlenség egymással és a felnőtt tanárokkal; emberi melegség; kedves emberek meghívása "saját" környezetünkbe. Legalább ennyire fontos, ha az anya olykor-olykor ott ülhet a tanteremben a gyermeke mellett, ha szabadsága ideje alatt az apa együtt dolgozik gyermekével a műhelyszobában vagy szabad idejét arra fordítja, hogy az új számolási módszereket megismerje stb. Ezek minden iskola számára alkalmazható egyszerű és mégis fontos eszközök a gyermekek és a szülők szívének megnyeréséhez. A hallgatás és a csönd iskolája A Jena-Plan-iskolák a csendes gondolkodást és a csendes cselekvést elősegítő "hallgatás és csönd iskolái". Szembe szállnak a szavak túlértékelésével és a fecsegéssel. Úgy tűnik, Hegelnek mégiscsak igaza van abban, hogy a locsogás visszaszorítása mindenfajta művelődés és tanulás legalapvetőbb feltétele. Ezért elsőként tehát a tanári beszéd korlátozására van szükség, hogy azután tartalmasabb és hatékonyabb alakban megújulva térhessen vissza az iskolai életbe. 6.10.2. Montesszori Mária módszertani kézikönyve. In: Gácsér József (1992) (szerk.): Pedagógiai antológia. Juhász Gyula Tanárképző Főiskola, Szeged (53-54. old.) Fegyelem és szabadság A nyilvános iskolai tanítási rendszer követőinek másik kifogása: Hogyan lehet fegyelmet tartani egy osztályban, amelyben a gyermekek szabadon mozoghatnak? A mi rendszerünkben más a fegyelem fogalma. Mi aktív fegyelmet várunk el. Szerintünk nem az a fegyelmezett, akit mesterségesen tettek szótlanná, mint a némát és mozdulatlanná, mint a bénát. Az ilyen ember nem fegyelmezett, hanem megfélemlített. Az az ember fegyelmezett, aki uralkodni tud magán, és így ellenőrizni tudja magát, amikor az élet törvényeit kell követnie. Az aktív fegyelemnek ezt az értelmezését nem könnyű sem megérteni, sem követni. Mindenesetre emelkedettebb nevelési elvet jelent, amely homlokegyenest eltér a mozdulatlanságot teremtő, abszolút és feltétlen kényszertől. A pedagógusnak speciális technikát kell alkalmaznia, hogy a fegyelemnek erre az útjára vezesse a gyermeket, amit azután egész életében követnie kell, miközben állandóan tökéletesíti magát. Amikor a gyermek megtanul mozogni ahelyett, hogy mozdulatlanul ülne egy helyben, nemcsak az iskolára készül fel, hanem a rendezett életre is, és hozzászokik egyfajta fegyelemhez, amely nemcsak az iskolában, hanem a társadalomban is érvényes. A gyermek szabadságának a határa annak a csoportnak az érdeke, amelyhez tartozik. A formája az, amit jólneveltségnek és helyes viselkedésnek nevezünk. Éppen ezért meg kell akadályozni, hogy a gyermek olyasmit csináljon, ami a többieket sérti vagy bántja, ami udvariatlan vagy illetlen. De engedni kell, hogy kifejezésre juttathasson minden hasznos megnyilvánulást. Ezt a pedagógusnak nemcsak engednie kell, hanem megfigyelnie is. Ez nagyon fontos. E tudományos képzés nyomán a pedagógus nemcsak a természeti jelenségek megfigyelésének a képességét sajátítja el, hanem érdeklődése is felébred a jelenségek iránt. A mi rendszerünkben sokkal inkább passzívnak, mint aktívnak kell lennie. Passzivitása pedig buzgó tudományos érdeklődést és a megfigyelendő jelenségek iránti tiszteletet jelent. Feltétlenül fontos, hogy a pedagógus megértse és helyesen ítélje meg megfigyelői helyzetét. Az ilyen magatartás feltétlenül szükséges az óvodában, ahol a gyermekek lelki élete először jut kifejezésre. Nem tudhatjuk, milyen következményekkel járhat, ha elnyomjuk spontaneitását éppen aktivitásának kezdetén. Meglehet, hogy így magát az életet is elfojtjuk. Az emberséget, amely egész intellektuális fényében a gyengéd gyermekkorban kerül felszínre, egyfajta vallásos tisztelettel kell övezni. Olyan, mint a felkelő nap vagy a szirmait bontó virág. A nevelés csak akkor hatékony, ha segíti a gyermek kibontakozását az élet felé. Ezért fontos, hogy ne akadályozzuk a gyermek spontán mozgását, és ne kényszerítsük arra, hogy mások akaratához alkalmazkodjon. Természetesen nem szabad elnézni haszontalan vagy ártalmas cselekedeteit, hanem meg kell akadályozni és el kell nyomni ezeket. Az iskolai fegyelem nehézségei Céljaim elérése érdekében gyakran kellett foglalkoznom a nyilvános iskola tanítási módszereihez szokott pedagógusokkal. Ez meggyőzött a régi és az új rendszer közötti gyökeres különbségről. Ezt még az olyan értelmes pedagógus is nehezen tudja a gyakorlatban megvalósítani, aki megértette az elméletet. Nem tudja felfogni látszólag passzív szerepét, amely hasonlít a csillagászéhoz, aki mozdulatlanul ül teleszkópja előtt, miközben a bolygók rendületlenül keringenek. Nagyon nehéz elfogadni és a gyakorlatba áttenni azt a gondolatot, hogy az élet és minden, ami vele kapcsolatos, magától mozog, mindezt beavatkozás nélkül kell megfigyelni és megérteni, ha meg akarjuk fejteni titkait vagy irányítani aktivitását. A pedagógus azt tanulta meg, hogy ő az egyetlen szabad ember a teremben. Azt hiszi tehát, az a feladata, hogy elnyomja tanítványai aktivitását. Ha nem sikerül csendet és rendet teremtenie az osztályban, rémülten néz körül, mintegy bocsánatot kér a világtól, a jelenlevőket pedig ártatlanságának tanúsítására kéri. Hiába mondtuk, hogy a rendetlenség eleinte elkerülhetetlen, és ha ezután azt mondjuk, semmi mást nem kell tennie, csak figyelni, felmerül benne a gondolat, nem kellene-e benyújtania a lemondását, miután ő már nem pedagógus. Freinet, Celestin (1982): A Modern Iskola technikája.. Tankönyvkiadó, Budapest (33. old.) Egy dolog viszont biztos: a munkamódszer megváltoztatásával automatikusan módosítjuk az iskolai és az iskolán kívüli életet, új légkört teremtünk, javítjuk a gyermek és a környezete közötti, valamint a gyermek és a tanító közötti kapcsolatot. És talán ez a leghatásosabb segítség, amit az oktatás és a műveltség fejlesztésében nyújthatunk. Ugyanakkor az oktatók aggályoskodnak, amikor egy olyan vállalkozásba kezdenek, amely megváltoztatja mind felfogásukat, mind iskolai gyakorlatukat. Túlságosan sokszor hallották, hogy a teljes szabadságot hirdetjük, amely többé-kevésbé az anarchiával egyenlő, és félnek, hogy bennünket követve vajon meg tudják-e őrizni az osztályban szükséges fegyelmet. Mindenekelőtt nyugtassuk meg kollégáinkat. Ugyanolyan jól tudjuk, mint ők, hogy a rend és a kiegyensúlyozottság légköre elengedhetetlen, és sohasem fogunk olyan gyakorlatot hirdetni, amely rendetlenséget és anarchiát szül, és ezzel felborítja azt a harmóniát, melynek uralkodnia kell egy osztályban, ha az méltó a nevére. Nem mi adtuk ki a jelszót a gyermekek feltétlen szabadságáról. A felelősség azoké a teoretikusoké, akik nem dolgoznak gyermekekkel, vagy azoké a kivételes oktatóké, akik rendkívül kedvező körülmények között, kis létszámmal dolgoznak. Nekünk mindig nehéz osztályokkal volt dolgunk, mindazokkal a korlátokkal és akadályokkal, melyek az állami iskolák jellegéből erednek. (...) Ebben a kényes helyzetben hajtottuk végre igen óvatos újításainkat, munkakörülményeink realitásai alapján, nem pedig bizonyos elvekhez igazodva. Hívei vagyunk tehát az iskolai fegyelemnek és a tanári tekintélynek, melyek nélkül nem lehet szó sem oktatásról, sem nevelésről. De hogy a tekintélynek és fegyelemnek mely formájút javasoljuk és azt hogyan érhetjük el, ezt pontosan meg kell határoznunk. Mielőtt rátérnénk a gyakorlati ismertetésre, mondjuk ki, hogy az igazi fegyelem nem kívülről jön, előre meghatározott szabály szerint, tilalmak és büntetések kíséretében, hanem természetes következménye a közös munka jó megszervezésének és az óra morális légkörének. Tapasztalatból tudjuk, hogy egy jól felépített órával, ha külön-külön yagy csoportosan az osztály életéhez szorosan kapcsolódó érdekes munkát kapnak a gyermekek, szinte ideális harmóniát érhetünk el. Csak akkor van rendetlenség, ha hiba csúszik a munka szervezésébe, vagyis ha a gyermeket nem köti le vágyainak és képességeinek megfelelő tevékenység. Technikánknak az az egyik fő erénye, hogy véglegesen megoldja az iskolai fegyelem problémáját azáltal, hogy kitűnően nevelő és emberi légkört teremt. A továbbiakban ennek magától értetődőségét fogjuk megvilágítani.