PETERSEN, Peter: Közösség és társadalom
PETERSEN, Peter (1998): A kis Jena-Plan
Osiris kiadó, Budapest
(28. old)
Közösség és társadalom
A nevelés mindig a "cselekvő közösségben" valósul meg, tehát nem szociális forma és nem társadalmi képződmény. Ezért a közösségi pedagógia mind a szociálpedagógiával, mind az individuálpedagógiával ellentétben áll. Ez az ellentmondás a közösségnek a társadalométól eltérő céljában, tartalmában és szerkezeti felépítésében nyilvánul meg. Miután a hagyományos iskola elsősorban társadalmi képződmény, az ezen túllépő új szellemiségű közösségi iskola csak akkor lesz képes új feladatait maradéktalanul ellátni, ha mindennapi munkája során ezt a különbséget világos és egyértelmű gyakorlati alapelvek szintjén is meg tudja jeleníteni. Az iskolai közösség életét alapvetően a közösség eszméje szabályozza...
(33. old.)
Az iskola nevelési célja
Azt, hogy a jövő milyen politikai és gazdasági formákat ölt majd, őseinkhez hasonlóan sem mi, sem más jelenben élő nem tudhatja. A jövőt olyan szükségletek, érdekek, küzdelmek és gazdasági, politikai, társadalmi feltételek határozzák majd meg, amelyeket ma még nem ismerhetünk, és csupán keveseknek lehet halvány sejtelme róla. Egy dolgot azonban teljes bizonyossággal állíthatunk: mindezeken a kényszereken csak akkor lehetünk igazán úrrá, ha olyan férfiakat és nőket nevelünk, akik alkalmasak és készek lesznek a tehervállalásra és a nehézségek elviselésére, akik kellő kezdeményezőkészséggel rendelkeznek, akik tudnak egymásra odafigyelve és egymást megsegítve feladatokat megoldani, akik tudnak igazak, hűek, egyszerűek, becsületesek és önzetlenek lenni és képesek áldozatvállalásra is, és akik között: lesznek majd olyanok, akik késznek mutatkoznak társaiknál is többet tenni egymásért, anélkül, hogy ezzel kérkednének. Segítik a rászorulókat, szilárd belső értékrendjük áthatja személyiségüket és meghatározza cselekedeteiket. Az ilyen jellemformálás eredményeként alakul ki a népéhez kötődő szabad ember, a poliszpolgár, aki saját körülményeinek természetes és tevékeny alakítója, a társadalom összetett politikai és szervezeti viszonyainak kiszolgálója, akinek egész lényét, sorsát, becsületét és méltóságát a fejlődő nemzeti közösség egészével kialakuló kapcsolata határozza meg.
DEWEY, John: A nevelés
DEWEY, John (1964): A nevelés jellege és folyamata.
Tankönyvkiadó, Budapest
Harmadik előadás (1899. január 5.). A nevelés az egyén alkalmassá tétele saját funkció gyakorlására.
(18-19. old.)
A társadalmi körülményekhez az egyén az alkalmazkodás, a kölcsönhatás és a beilleszkedés révén igazodik. Ez az a folyamat, melyen keresztül a társadalom befolyásolja, fejleszti a még éretlen embert, más szóval ez az a folyamat, melyben az egyén a társadalom hatására a közösség teljes jogú tagja lesz. A nevelés folyamata az egyén teljes beilleszkedésével ér véget. A legfontosabb kérdés: hogyan határozzuk meg és magyarázzuk a beilleszkedés fogalmát.
Az evolúció elmélete ismertté tette a meghatározott környezethez való alkalmazkodás fogalmát. De a környezet valójában sohasem meghatározott vagy változatlan, tehát az alkalmazkodás az állandóan változó környezethez való igazodás. A fejlődés folyamán a környezet éppúgy változik, mint az élő szervezet. Mind az élő szervezet, mind pedig a környezet az élet szükségleteihez alkalmazkodik. Egymással kölcsönhatásban mindkettő változik. Az alkalmazkodás nem más, mint a környezet felhasználása, irányítása és átalakítása annak érdekében, hogy az alkalmassá váljék az ember szükségleteinek kielégítésére. A járás, a lábbal való előrehaladás során arra használjuk a környezetet, hogy bizonyos tárgyakhoz közelebb kerüljünk. Minél nagyobb erejevan az élő szervezetnek, annál fontosabbá válik, annál inkább módosul számára a környezet. Amikor az ember két lábara állt, jobban ki tudta használni a környezetét. Amikor a két kezét kezdte használni, új környezettel találta magát szemben, s a réginek bizonyos részei lényegtelenekké degradálódtak. A beszéd, a gőzgép, az elektromosság stb. a környezet változásait jelzik, a régi környezet alkalmazkodott az új viszonyokhoz. Ez nem valamiféle, már meglévő dolgokhoz való alkalmazkodás, az élő szervezet is új elemekkel gazdagodik. A természet alkalmazkodik, alkalmassá válik újfajta felhasználásra. A környezet összhangban van az élő szervezet fejlődésével. Az új érzékszervek értéke abban rejlik, hogy az embernek nagyobb hatalma van a környezete felett, nagyobb mértékben tudja irányítani (például a nagy amerikai sivatag meghódítása). Az alkalmazkodás mindig dinamikus, sohasem statikus. Nem léteznek eleve elrendelt, meghatározott célkitűzések, melyekhez az egyént fel kellene emelni vagy melyekkel meg kellene jelölni. Az alakalmazkodás folyamata éppúgy módosítja a társadalmi formákat, mint a biológiai környezetet. Az egyén jobban tud élni a társadalmi lehetőséggel, s a további fejlődés érdekében nagyobb mértékben tudja befolyásolni a társadalom életét. Az alkalmazkodás nem jelenti azt, hogy a fejlődés egy adott ponton leállhat; ellenben egyensúlyt teremt a társadalom erőforrásai és az egyén lehetőségei között, de ez az egyensúly nem lehet statikus. Minél nagyobb hatalma van az egyénnek a társadalom felett, annál inkább meg tudja azt változtatni. Minden találmány közelebb visz a környezet meghódításához, de egyúttal bonyolultabbá is teszi a környezetet, s újabb találmányokra ösztönöz. Az alkalmazkodás olyan folyamat, melynek során az ember úgy irányítja a társadalmi erőforrásokat, hogy azok mindinkább megfeleljenek a növekvő igényeknek.
Az élő szervezetet tekintve, az alkalmazkodás az impulzusok mind szervezettebbé válását jelenti. Kialakulnak a szokások, az impulzusok szokásokká formálódnak. A szokásokkal kapcsolatban ugyanaz a kérdés merül fel, mint a környezethez való alkalmazkodás esetében. A szokás nem mechanikus rutin, nem meghatározott sablon. Van benne bizonyos állandóság, meghatározottság, bizonyos mértékig megszabja az ember tevékenységét, de a szokás sohasem lehet abszolút módon meghatározott. Csak így lehet ésszerű, így tud a gyakorlat új aspektusaihoz igazodni. A szokások kismértékben ugyan, de folytonosan változnak, módosulnak. Pszichológiai szempontból rossz szokás az, ami nem tud változni, a jó szokás viszont változni képes. "A szokások jó szolgák, de rossz gazdák." A szokások szolgák, ha változni tudnak, de urak, ha erre nem képesek.
MONTESSORI, Maria: Az ember nevelése
MONTESSORI, Maria (1992): Az ember nevelése.
In: Gácsér József (szerk.): Pedagógiai antológia. Juhász Gyula Tanárképző Főiskola, Szeged
(122-127. old.)
A mi pedagógiai munkánk a mai pedagógia tüneti eljárásától távol áll, mert kizárólag a kutatás útján haladva, megtalálta azt a centrális okot, amely az eddig megoldhatatlan hatásokat létrehozta.
És ahogy megszűntettük ezt az okot, a problémák is eltűntek.
A nevelés úgynevezett problémái, különösen azok, amelyek a személyiségre, a jellemre, az értelem fejlődésére vonatkoznak, abból az állandó konfliktusból származnak, amely a felnőtt s gyermek között fennáll. A felnőtt az a nagy hatalom, amely a gyermeket elnyomja s megakadályozza fejlődését. Azok az akadályok, amelyeket a felnőtt támaszt, számosak és súlyosak s annál veszedelmesebbek, minél inkább törődik a felnőtt a gyermekkel és felfegyverzi magát ellene a joggal, a tudománnyal és azzal az akarattal, hogy a gyermeket a saját meggyőződése szerint irányítsa. Ezért van az, hogy a gyermekhez legközelebb álló felnőtt, tehát az anya vagy a nevelő veszélyezteti leginkább a gyermek személyiségének kialakulását. Ez a kérdés, amely az erős és a gyenge korai összeütközésére vonatkozik, nemcsak a nevelésben nyilvánul meg, de az emberek lelki életében is tükröződik, és sok pszichopátiás esetet, jellem- és érzésbeli rendellenességet megmagyaráz. Ez a kérdés tehát általános jelentőségű vagy helyesebben körben forgó, amennyiben a felnőttről a gyermekre származik s a gyermekről a felnőttre. Az első lépést a nevelés kérdésének teljes megoldására tehát nem a gyermek, hanem a felnőtt nevelő felé kell tenni: fel kell világosítani, fel kell szabadítani a sok előítélettől, alázatossá és passzívvá kell tenni, vagyis meg kell változni erkölcsi magatartásának. Ezt az első lépést követi a másik: a gyermek számára egy olyan környezet teremtése, amely megfelel életszükségletének és amelyben nincsenek akadályok. Ennek a környezetnek berendezésénél egyetlen egy személy vezethet csak bennünket: a gyermek, aki abban a mértékben kezdi kinyilatkoztatni magasabb rendű jellemvonásait és tisztább új személyiséget teremtő törekvéseit, amilyen mértékben felszabadul az akadályok ellen folytatott küzdelmek szükségessége alól. Ezzel a két lépéssel megtörtént az alap szükséges átalakítása, amellyel lelkileg is megváltozik mind a gyermek, mind a felnőtt. A gyermek ugyanis ebben a környezetben, amelyet azért készítettünk számára, hogy szabadon választhassa tevékenységének eszközeit, békés munkája közben olyan jellemvonásokat fejt ki, amelyeket eddig fel sem tételeztünk volna benne. A szellemi élet legelemibb követelményeinek megfelelő környezet fedte fel tehát előttünk a gyermek eddig elrejtett, eltitkolt tulajdonságait, amelyeket eddig azért nem ismerhettünk, mert a felnőtt s a gyermek harcában a gyermek csak a védekezés s elnyomatás okozta tulajdonságait fejlesztette ki.
(...)
Az első esetben a felnőtt anélkül, hogy ennek tudatában lenne, önmaga okozza a nehézségeket, amelyek ellen hiába küzd, mert egy kijárat nélküli útvesztőben találja magát: a megoldhatatlan problémák rengetegében. A másik esetben a felnőtt rájött a hibájára, és a helyes álláspontra helyezkedett a gyermekekkel szemben, és így rátalált arra a csendes, világos, egyszerű útra, amely egy békés világ csodálatos birodalmába vezet.
Ez a második út az, amelyen a nevelés tudományának el kell indulnia. A tudomány fogalma ugyanis megköveteli, hogy legyen egy igazság, egy felfedezés, amire építhet; ez az a biztonság, amely haladásának alapjául szolgál és megköveteli azt is, hogy legyen egy biztos, határozott vezetője, amely kutatásainak módszerét megszabja és rámutasson eljárásának lehető hibáira. Ez a pontos vezető maga a gyermek: ő az, aki így fordul az őt szolgáló felnőtthöz: "Segíts nekem, hogy magam csinálhassam."
Igaz ugyan, hogy a gyermek a számára készített környezetben saját aktivitásával fejlődik, de ehhez okvetlen szüksége van külső eszközökre, útmutatásokra és ismeretekre. Ezekkel a fejlődéshez nélkülözhetetlenül szükséges dolgokkal ellátni a gyermeket a felnőttek feladata. De a felnőttnek, persze, csak annyit kell ezekből adni, amennyi szükséges ahhoz, hogy a gyermek egyedül is hasznosan tudjon dolgozni. Ha ennél a szükségesnél kevesebbet nyújt, a gyermek nem tud hasznosan foglalkozni, ha pedig többet, akkor mivel vagy ráerőszakolja magát, vagy a gyermek helyett cselekszik, kioltja belőle a cselekvés ösztönét. Meg lehet tehát határozni a helyes az új nevelést vezeti, mert mindazokat a kérdéseket spontánul megoldja, amelyek a fegyelemre, a rendre, az engedelmességre, az erkölcsi felelősségre, szóval az alkalmazkodásra vonatkoznak.
Az új gyermek bízik önmagában, bátor, elfogulatlan, vagyis megvannak benne azok az erkölcsi erők, amelyeknek a szociális életben értékük van, és eltűnnek belőle vagy helyesebben nem is mutatkoznak benne azok a hibák, amelyeket eddig hiába próbáltunk kiirtani belőle neveléssel; mint a hazugság, a szeszélyesség, a rombolás szelleme, a szégyenlősség, a félelem, a félénkség és egyáltalán mindazok a tulajdonságok, amelyek a védekezési állapotból származnak. A felnőtt, a tanító is másképp viselkedik az új gyermek mellett; nem a hatalmaskodó felnőtt többé, hanem szerény és alázatos szolgája az új életnek. Elérkezve ehhez az alapvető tapasztalathoz, nem lehet a nevelés fölött másként vitába bocsátkoznunk, mint úgy, hogy előre megállapodunk a kiindulásra vonatkozólag, vagyis tudnunk kell, hogy arról a gyermekről akarunk-e beszélni, aki még mindig a felnőttek alá rendelve mindaddig állandó ostromállapotban él, míg bele nem törődik elnyomatásába, vagy arról a gyermekről, aki felszabadulva a nagyok hatalma alól, normális körülmények között él, és kinyilatkoztathatja teremtő erejét.
STEINER, Rudolf nevelésfelfogása
STEINER, Rudolf: ????
(12. old.)
Az élet melyik területe követeli meg leginkább, hogy szellemmel hassuk át? Ez a nevelés, az oktatás területe. A nevelésnél az egész embert kell megragadnunk, és a teljes ember testből, leiekből és szellemből áll. Amikor tanítani és nevelni akarunk, a szellemmel van dolgunk.
Ha ez a követelmény mindenkor az emberiség előtt állt is, azt kell mondanunk, hogy most, miután a külső természet-megismerés területén messzire jutottunk, most legfőképpen fennáll az a követelmény, hogy bánni tudjunk a szellemmel is. Ezért a szociális kérdés ma elsősorban nevelési kérdés. Ezért ma jogosan tehetjük fel a kérdést: minek kell történnie, hogy olyan szociális rend, olyan szociális intézményrendszer jöjjön létre, amely nem olyan tragikus, nem olyan fenyegető, mint a mai? - Nem adhatunk más választ, csak a következőt: olyan embereket kell adnunk a gyakorlati élet, a szociális társadalom számára, akiket a szellemből kiindulva, a szellemire alapozott cselekvés szerint neveltünk.
Az a megismerés, amely egyúttal állandó tevékenységet is jelent az életben, olyan spiritualitásra törekszik, amely az ember különböző életkorok szerinti nevelését kell, hogy alapul vegye. Mert a gyermekkorban a szellem közelebb áll az emberi testhez, mint a felnőttkorban. Gyermekkorban láthatjuk, ahogy a fizikai természetet plasztikusan alakítja a szellem. Mert a mai természet-ismeret szerint milyen a gyermek agya, amikor megszületik? Olyan, mint a szobor anyaga, amit átvesz a szobrász, amikor szobrot akar készíteni.
Ha megnézzük egy hétéves gyermek agyát, aki most kerül iskolába: csodálatos műalkotássá vált, de olyanná, amelyen még tovább kell dolgozni az iskolás kor végéig. Titokzatos szellemi erők működnek az emberi test plasztikusságán, és mi, mint nevelők, arra vagyunk hivatva, hogy együtt dolgozzunk ezekkel az erőkkel....
Tönnies közösségfelfogása
TÖNNIES, Ferdinand (1972): Közösség és társadalom. Gondolat, Budapest
Első szakasz. A közösség elmélete.
(15. old.)
A közösség elmélete ezeknek a meghatározásoknak megfelelően az emberi akarat teljes egységéből mint eredeti és természetes állapotból indul ki, Ez az empirikus elválasztás ellenére és épp ezáltal áll fenn, sokféle módon alakul ki, a különbözőképpen meghatározott egyének közötti viszonyok szükségszerű és adott jellegének megfelelően. E viszonyok általános gyökere a vegetatív élet összefüggése a születésen keresztül; az a tény, hogy az emberi akaratok - mivel mindegyik testi formában jelenik meg -leszármazás és nemi jelleg következtében egymáshoz kötődnek, és ez a kötődés fenn is marad, vagy szükségképpen létrejön; e kötődés közvetlen és kölcsönös igenlésként a legenergikusabb három viszonyban fejeződik ki: 1. az anya és gyermekei közötti kapcsolatban; 2. a férfi és nő mint házastársak közötti viszonyban, ahogyan a házastárs fogalma természetes vagy általános-állati értelemben felfogható; 3. a testvérek egymás közti kapcsolatában, akik legalábbis ugyanabból az anyai testből sarjadtak. Ha az egy törzsből származók minden egymás közötti viszonyában elképzelhető a közösség létre- hozására irányuló tendencia és erő, vagy legalábbis ennek csírája, akkor ennek legerősebb, legfejlődőképesebb kezdetét az előbb említett három formában láthatjuk.
(15. old.)
A közösség elmélete ezeknek a meghatározásoknak megfelelően az emberi akarat teljes egységéből mint eredeti és természetes állapotból indul ki, Ez az empirikus elválasztás ellenére és épp ezáltal áll fenn, sokféle módon alakul ki, a különbözőképpen meghatározott egyének közötti viszonyok szükségszerű és adott jellegének megfelelően. E viszonyok általános gyökere a vegetatív élet összefüggése a születésen keresztül; az a tény, hogy az emberi akaratok - mivel mindegyik testi formában jelenik meg -leszármazás és nemi jelleg következtében egymáshoz kötődnek, és ez a kötődés fenn is marad, vagy szükségképpen létrejön; e kötődés közvetlen és kölcsönös igenlésként a legenergikusabb három viszonyban fejeződik ki: 1. az anya és gyermekei közötti kapcsolatban; 2. a férfi és nő mint házastársak közötti viszonyban, ahogyan a házastárs fogalma természetes vagy általános-állati értelemben felfogható; 3. a testvérek egymás közti kapcsolatában, akik legalábbis ugyanabból az anyai testből sarjadtak. Ha az egy törzsből származók minden egymás közötti viszonyában elképzelhető a közösség létre- hozására irányuló tendencia és erő, vagy legalábbis ennek csírája, akkor ennek legerősebb, legfejlődőképesebb kezdetét az előbb említett három formában láthatjuk.
(...)
A közösség elmélete ezeknek a meghatározásoknak megfelelően az emberi akarat teljes egységéből mint eredeti és természetes állapotból indul ki, Ez az empirikus elválasztás ellenére és épp ezáltal áll fenn, sokféle módon alakul ki, a különbözőképpen meghatározott egyének közötti viszonyok szükségszerű és adott jellegének megfelelően. E viszonyok általános gyökere a vegetatív élet összefüggése a születésen keresztül; az a tény, hogy az emberi akaratok - mivel mindegyik testi formában jelenik meg -leszármazás és nemi jelleg következtében egymáshoz kötődnek, és ez a kötődés fenn is marad, vagy szükségképpen létrejön; e kötődés közvetlen és kölcsönös igenlésként a legenergikusabb három viszonyban fejeződik ki: 1. az anya és gyermekei közötti kapcsolatban; 2. a férfi és nő mint házastársak közötti viszonyban, ahogyan a házastárs fogalma természetes vagy általános-állati értelemben felfogható; 3. a testvérek egymás közti kapcsolatában, akik legalábbis ugyanabból az anyai testből sarjadtak. Ha az egy törzsből származók minden egymás közötti viszonyában elképzelhető a közösség létre- hozására irányuló tendencia és erő, vagy legalábbis ennek csírája, akkor ennek legerősebb, legfejlődőképesebb kezdetét az előbb említett három formában láthatjuk.
