Alternatív- és reformpedagógia a gyakorlatban

PETERSEN, Peter: Közösség és társadalom

PETERSEN, Peter (1998): A kis Jena-Plan

Osiris kiadó, Budapest
(28. old)

Közösség és társadalom

A nevelés mindig a "cselekvő közösségben" valósul meg, tehát nem szociális forma és nem társadalmi képződmény. Ezért a közösségi pedagógia mind a szociálpedagógiával, mind az individuálpedagógiával ellentétben áll. Ez az ellentmondás a közösségnek a társadalométól eltérő céljában, tartalmában és szerkezeti felépítésében nyilvánul meg. Miután a hagyományos iskola elsősorban társadalmi képződmény, az ezen túllépő új szellemiségű közösségi iskola csak akkor lesz képes új feladatait maradéktalanul ellátni, ha mindennapi munkája során ezt a különbséget világos és egyértelmű gyakorlati alapelvek szintjén is meg tudja jeleníteni. Az iskolai közösség életét alapvetően a közösség eszméje szabályozza...

(33. old.)
Az iskola nevelési célja

Azt, hogy a jövő milyen politikai és gazdasági formákat ölt majd, őseinkhez hasonlóan sem mi, sem más jelenben élő nem tudhatja. A jövőt olyan szükségletek, érdekek, küzdelmek és gazdasági, politikai, társadalmi feltételek határozzák majd meg, amelyeket ma még nem ismerhetünk, és csupán keveseknek lehet halvány sejtelme róla. Egy dolgot azonban teljes bizonyossággal állíthatunk: mindezeken a kényszereken csak akkor lehetünk igazán úrrá, ha olyan férfiakat és nőket nevelünk, akik alkalmasak és készek lesznek a tehervállalásra és a nehézségek elviselésére, akik kellő kezdeményezőkészséggel rendelkeznek, akik tudnak egymásra odafigyelve és egymást megsegítve feladatokat megoldani, akik tudnak igazak, hűek, egyszerűek, becsületesek és önzetlenek lenni és képesek áldozatvállalásra is, és akik között: lesznek majd olyanok, akik késznek mutatkoznak társaiknál is többet tenni egymásért, anélkül, hogy ezzel kérkednének. Segítik a rászorulókat, szilárd belső értékrendjük áthatja személyiségüket és meghatározza cselekedeteiket. Az ilyen jellemformálás eredményeként alakul ki a népéhez kötődő szabad ember, a poliszpolgár, aki saját körülményeinek természetes és tevékeny alakítója, a társadalom összetett politikai és szervezeti viszonyainak kiszolgálója, akinek egész lényét, sorsát, becsületét és méltóságát a fejlődő nemzeti közösség egészével kialakuló kapcsolata határozza meg.

FREINET, Célestin: A Freinet-pedagógia alapelvei

Új Pedagógiai Szemle 1994/5. (részlet)

A gyermek természete
1. A gyermek és a felnőtt természete egyforma. Következésképpen ugyanolyan elvek szerint cselekszik, reagál és él, mint ön. Csak fokozati és nem természeti a különbség.
2. Nagyobbnak lenni nem jelenti feltétlenül azt, hogy mások fölébe kell helyezkedni.
3. A gyerekek magatartása fiziológiai, organikus és alkati állapotuktól függ.

A gyermek reakciói
1. Senki ember fia – a gyerek éppen úgy, mint a felnőtt – nem kedveli, ha tekintéllyel parancsolnak neki. Adjuk meg a választás lehetőségét, és minden rendben fog menni.
2. Senki sem szereti alávetni magát, passzívan engedelmeskedni egy külső erőnek. Bizonyos fajta fegyelemre szükség van többé-kevésbé megszervezett csoportok együttélése folyamán. A gyerekek megértik, elfogadják, gyakorolják, maguk szervezik (életüket), ha szükségesnek tartják. Ezt a fegyelmet kell kialakítani.
3. Senki sem szereti, ha bizonyos munkák elvégzésére kényszerítik, még ha az nincs is különösen ellenére. A kényszer maga az, ami bénít.
4. Mindenki szereti, ha maga választhatja meg munkáját. Adják meg azt a lehetőséget a gyerekeknek, hogy maguk választhassák meg a munkájukat, hogy maguk határozzák meg a munka elvégzésének idejét és ritmusát. Minden meg fog változni.
5. Senki sem szereti az üresjáratot, a robotmunkát.
6. A munkát motiválnunk kell!
7. Minden emberi lénynek szüksége van sikerre. A kudarc kizárja és lerombolja az erőt és a lelkesedést. A gyermeki természetnek a munka/tevékenykedés felel meg.

Tanítási technikák
1. Az ismeretszerzésnek nem a megfigyelés, a magyarázat és a bemutatás a rendes menete, hanem a természetes és egyetemes kísérletező tapogatózás.
2. Az emlékezet csak akkor válik értékessé, ha kísérletező tapogatózás kiegészítője, amikor valóban az életet szolgálja.
3. A közhittel ellentétben a tudást nem szabályok és törvények vizsgálatával szerezzük meg, hanem a gyakorlattal.
4. A gyerek nem fárad ki, ha számára funkcionális, életmenetébe illeszkedő tevékenységet végez. A gyereket épp úgy, mint a felnőttet, a természetellenes és erőszakolt erőlködés fárasztja ki.
5. Sem a gyerek, sem a felnőtt nem szereti az ellenőrzést és a büntetést, amelyet mindig méltóságán ejtett sebként él meg. Egyedül a segítő részvétel az elfogadható magatartás a pedagógiában.
6. A pedagógus beszéljen minél kevesebbet!
7. A gyerek nem szereti a csordaszellemben végzett munkát, amelyben az egyén alávetett szerepet játszik. Kedveli viszont az egyéni vagy csoportmunkát egy együttműködő közösség keretein belül. A csoportban vagy közösségben/szövetkezetben végzett munka nem azt jelenti, hogy mindenki ugyanazt csinálja. Ellenkezőleg: Az egyénnek maximálisan meg kell őriznie az egyéniségét a közösség szolgálatában.
8. A csoportban szükség van rendre és fegyelemre. Szükséges a gyerekek viselkedésébe és munkájába beivódott alapos rend, egy olyan valóságos életvezetési technika, amelyet a használók maguk akarnak és motiválnak.
9. A büntetés mindig hiba. Mindenki számára megalázó és soha nem éri el a kívánt célt.
10. A túl nagy csoportlétszám is pedagógiai hiba. 25 gyereken felül minden csoport névtelen tömeggé válik.
11. Végül egy olyan alapelv, amely létjogosulttá tesz minden tapogatózásunkat és érvényesíti a cselekedeteinket: és ez az életben való optimista hit.

(Galambos Rita fordítása)

DEWEY, John: A nevelés

DEWEY, John (1964): A nevelés jellege és folyamata.

Tankönyvkiadó, Budapest

Harmadik előadás (1899. január 5.). A nevelés az egyén alkalmassá tétele saját funkció gyakorlására.
(18-19. old.)

A társadalmi körülményekhez az egyén az alkalmazkodás, a kölcsönhatás és a beilleszkedés révén igazodik. Ez az a folyamat, melyen keresztül a társadalom befolyásolja, fejleszti a még éretlen embert, más szóval ez az a folyamat, melyben az egyén a társadalom hatására a közösség teljes jogú tagja lesz. A nevelés folyamata az egyén teljes beilleszkedésével ér véget. A legfontosabb kérdés: hogyan határozzuk meg és magyarázzuk a beilleszkedés fogalmát.
Az evolúció elmélete ismertté tette a meghatározott környezethez való alkalmazkodás fogalmát. De a környezet valójában sohasem meghatározott vagy változatlan, tehát az alkalmazkodás az állandóan változó környezethez való igazodás. A fejlődés folyamán a környezet éppúgy változik, mint az élő szervezet. Mind az élő szervezet, mind pedig a környezet az élet szükségleteihez alkalmazkodik. Egymással kölcsönhatásban mindkettő változik. Az alkalmazkodás nem más, mint a környezet felhasználása, irányítása és átalakítása annak érdekében, hogy az alkalmassá váljék az ember szükségleteinek kielégítésére. A járás, a lábbal való előrehaladás során arra használjuk a környezetet, hogy bizonyos tárgyakhoz közelebb kerüljünk. Minél nagyobb erejevan az élő szervezetnek, annál fontosabbá válik, annál inkább módosul számára a környezet. Amikor az ember két lábara állt, jobban ki tudta használni a környezetét. Amikor a két kezét kezdte használni, új környezettel találta magát szemben, s a réginek bizonyos részei lényegtelenekké degradálódtak. A beszéd, a gőzgép, az elektromosság stb. a környezet változásait jelzik, a régi környezet alkalmazkodott az új viszonyokhoz. Ez nem valamiféle, már meglévő dolgokhoz való alkalmazkodás, az élő szervezet is új elemekkel gazdagodik. A természet alkalmazkodik, alkalmassá válik újfajta felhasználásra. A környezet összhangban van az élő szervezet fejlődésével. Az új érzékszervek értéke abban rejlik, hogy az embernek nagyobb hatalma van a környezete felett, nagyobb mértékben tudja irányítani (például a nagy amerikai sivatag meghódítása). Az alkalmazkodás mindig dinamikus, sohasem statikus. Nem léteznek eleve elrendelt, meghatározott célkitűzések, melyekhez az egyént fel kellene emelni vagy melyekkel meg kellene jelölni. Az alakalmazkodás folyamata éppúgy módosítja a társadalmi formákat, mint a biológiai környezetet. Az egyén jobban tud élni a társadalmi lehetőséggel, s a további fejlődés érdekében nagyobb mértékben tudja befolyásolni a társadalom életét. Az alkalmazkodás nem jelenti azt, hogy a fejlődés egy adott ponton leállhat; ellenben egyensúlyt teremt a társadalom erőforrásai és az egyén lehetőségei között, de ez az egyensúly nem lehet statikus. Minél nagyobb hatalma van az egyénnek a társadalom felett, annál inkább meg tudja azt változtatni. Minden találmány közelebb visz a környezet meghódításához, de egyúttal bonyolultabbá is teszi a környezetet, s újabb találmányokra ösztönöz. Az alkalmazkodás olyan folyamat, melynek során az ember úgy irányítja a társadalmi erőforrásokat, hogy azok mindinkább megfeleljenek a növekvő igényeknek.
Az élő szervezetet tekintve, az alkalmazkodás az impulzusok mind szervezettebbé válását jelenti. Kialakulnak a szokások, az impulzusok szokásokká formálódnak. A szokásokkal kapcsolatban ugyanaz a kérdés merül fel, mint a környezethez való alkalmazkodás esetében. A szokás nem mechanikus rutin, nem meghatározott sablon. Van benne bizonyos állandóság, meghatározottság, bizonyos mértékig megszabja az ember tevékenységét, de a szokás sohasem lehet abszolút módon meghatározott. Csak így lehet ésszerű, így tud a gyakorlat új aspektusaihoz igazodni. A szokások kismértékben ugyan, de folytonosan változnak, módosulnak. Pszichológiai szempontból rossz szokás az, ami nem tud változni, a jó szokás viszont változni képes. "A szokások jó szolgák, de rossz gazdák." A szokások szolgák, ha változni tudnak, de urak, ha erre nem képesek.

PARKHURST, Helen: Elvek

PARKHURST, Helen (1922): A Dalton-terv.

Tankönyvkiadó, Budapest, 1982.

II. fejezet. A terv elvi megalapozása.
(18-21. old.)

Nagy általánosságban a régi típusú iskoláról azt mondhatjuk, hogy kultúrát, a modernről pedig, hogy tapasztalatokat akar nyújtani. A Dalton laboratóriumi terv segítségével a két cél összeegyeztethető és meg is valósítható.
A kultúra elsajátítása a tapasztalás egyik formája, az életnek olyan alkotóeleme, amelyet az iskolának éppen oly közvetlenül kell biztosítania, mint amennyire ezt a felnőtt lét teszi. De ezt mindaddig nem; lehet megvalósítani, míg az iskola egészét át nem szervezik, hogy közösségként működhessék, amelynek feltétele az egyén számára önmaga fejlesztéséhez biztosított szabadság.
Ez az eszményi szabadság azonban nem jelent szabadosságot, fegyelmezetlenséget pedig még kevésbé. Sőt, éppen az ellenkezőjét. Az a gyerek, amelyik "kénye-kedve" szerint cselekszik, egyáltalán nem szabad. Ellenkezőleg, könnyen rossz szokások rabjává, önzővé s a közösségi életre alkalmatlanná lesz. Ilyen körülmények között előbb arra van szüksége, hogy felszabadítsák energiáját, mielőtt harmonikus, felelősségteljes lénnyé válhatna, olyanná, aki képes és hajlandó a társaival együttműködni közös javuk érdekében. A Dalton laboratóriumi terv megadja a lehetőséget ahhoz, hogy energiáját tetszése szerint fordítsa saját tanulásának megszervezésére. Ez ugyanazt a szellemi és erkölcsi szabadságot biztosítja számára, mint amelyet sportolás, testedzés közben érezhet. Az antiszociális tulajdonság és cselekedet voltaképpen célt tévesztett energia.
Ezért a Dalton-terv első elve: a szabadság. Iskolai vagy kulturális szempontból szabaddá kell tenni a tanulót, hogy megszakítás nélkül:, végezhesse a munkáját bármely tananyaggal, ami leköti; mert ha érdekli, amit csinál, akkor szellemileg fogékonyabb, élénkebb, könnyebben tudja legyőzni a tanulás közben felmerülő nehézségeket. Az új terv szerint nincs csengetés, ami elszakítaná a diákot a tanulástól, s arra sem kényszerül, hogy a következő órában más tantárggyal foglalkozzon, más tanár irányításával dolgozzon. Mert hiszen a jelenlegi gyakorlat miatt a tanuló energiája automatikusan pazarlódik el. Az ilyen mesterséges átmenetek éppen annyira gazdaságtalanok, mint amikor az elektromos tűzhelyet ok nélkül bizonyos időközönként ki- és bekapcsoljuk. Ha nem tesszük lehetővé, hogy a tanuló a saját haladási ütemének megfelelően halmozza fel az ismereteket, akkor soha semmit sem fog alaposan megtanulni. A szabadság azt jelenti, hogy az ember maga gazdálkodik az idejével. Ha másvalaki időbeosztása szerint kényszerül élni, az egyenlő a rabszolgasággal.
A Dalton-terv második elve az együttműködés, vagyis a csoportélet kölcsönhatása - én szívesebben használom az utóbbi kifejezést. Dr. John Dewey Demokrácia és nevelés című művében található egy bekezdés, amelyik pontosan megfogalmazza ezt a gondolatot. "A demokratikus nevelésnek nem csupán az a célja - írja -, hogy az egyén az őt közvetlenül körülvevő csoport életének értelmes részese legyen, hanem az is, hogy a különféle csoportok között olyan állandó kölcsönhatás alakuljon ki, amely nyomán egyetlen egyén, egyetlen gazdasági csoport sem tud másoktól függetlenül létezni."

MONTESSORI, Maria: Az ember nevelése

MONTESSORI, Maria (1992): Az ember nevelése.

In: Gácsér József (szerk.): Pedagógiai antológia. Juhász Gyula Tanárképző Főiskola, Szeged
(122-127. old.)

A mi pedagógiai munkánk a mai pedagógia tüneti eljárásától távol áll, mert kizárólag a kutatás útján haladva, megtalálta azt a centrális okot, amely az eddig megoldhatatlan hatásokat létrehozta.
És ahogy megszűntettük ezt az okot, a problémák is eltűntek.
A nevelés úgynevezett problémái, különösen azok, amelyek a személyiségre, a jellemre, az értelem fejlődésére vonatkoznak, abból az állandó konfliktusból származnak, amely a felnőtt s gyermek között fennáll. A felnőtt az a nagy hatalom, amely a gyermeket elnyomja s megakadályozza fejlődését. Azok az akadályok, amelyeket a felnőtt támaszt, számosak és súlyosak s annál veszedelmesebbek, minél inkább törődik a felnőtt a gyermekkel és felfegyverzi magát ellene a joggal, a tudománnyal és azzal az akarattal, hogy a gyermeket a saját meggyőződése szerint irányítsa. Ezért van az, hogy a gyermekhez legközelebb álló felnőtt, tehát az anya vagy a nevelő veszélyezteti leginkább a gyermek személyiségének kialakulását. Ez a kérdés, amely az erős és a gyenge korai összeütközésére vonatkozik, nemcsak a nevelésben nyilvánul meg, de az emberek lelki életében is tükröződik, és sok pszichopátiás esetet, jellem- és érzésbeli rendellenességet megmagyaráz. Ez a kérdés tehát általános jelentőségű vagy helyesebben körben forgó, amennyiben a felnőttről a gyermekre származik s a gyermekről a felnőttre. Az első lépést a nevelés kérdésének teljes megoldására tehát nem a gyermek, hanem a felnőtt nevelő felé kell tenni: fel kell világosítani, fel kell szabadítani a sok előítélettől, alázatossá és passzívvá kell tenni, vagyis meg kell változni erkölcsi magatartásának. Ezt az első lépést követi a másik: a gyermek számára egy olyan környezet teremtése, amely megfelel életszükségletének és amelyben nincsenek akadályok. Ennek a környezetnek berendezésénél egyetlen egy személy vezethet csak bennünket: a gyermek, aki abban a mértékben kezdi kinyilatkoztatni magasabb rendű jellemvonásait és tisztább új személyiséget teremtő törekvéseit, amilyen mértékben felszabadul az akadályok ellen folytatott küzdelmek szükségessége alól. Ezzel a két lépéssel megtörtént az alap szükséges átalakítása, amellyel lelkileg is megváltozik mind a gyermek, mind a felnőtt. A gyermek ugyanis ebben a környezetben, amelyet azért készítettünk számára, hogy szabadon választhassa tevékenységének eszközeit, békés munkája közben olyan jellemvonásokat fejt ki, amelyeket eddig fel sem tételeztünk volna benne. A szellemi élet legelemibb követelményeinek megfelelő környezet fedte fel tehát előttünk a gyermek eddig elrejtett, eltitkolt tulajdonságait, amelyeket eddig azért nem ismerhettünk, mert a felnőtt s a gyermek harcában a gyermek csak a védekezés s elnyomatás okozta tulajdonságait fejlesztette ki.
(...)
Az első esetben a felnőtt anélkül, hogy ennek tudatában lenne, önmaga okozza a nehézségeket, amelyek ellen hiába küzd, mert egy kijárat nélküli útvesztőben találja magát: a megoldhatatlan problémák rengetegében. A másik esetben a felnőtt rájött a hibájára, és a helyes álláspontra helyezkedett a gyermekekkel szemben, és így rátalált arra a csendes, világos, egyszerű útra, amely egy békés világ csodálatos birodalmába vezet.
Ez a második út az, amelyen a nevelés tudományának el kell indulnia. A tudomány fogalma ugyanis megköveteli, hogy legyen egy igazság, egy felfedezés, amire építhet; ez az a biztonság, amely haladásának alapjául szolgál és megköveteli azt is, hogy legyen egy biztos, határozott vezetője, amely kutatásainak módszerét megszabja és rámutasson eljárásának lehető hibáira. Ez a pontos vezető maga a gyermek: ő az, aki így fordul az őt szolgáló felnőtthöz: "Segíts nekem, hogy magam csinálhassam."
Igaz ugyan, hogy a gyermek a számára készített környezetben saját aktivitásával fejlődik, de ehhez okvetlen szüksége van külső eszközökre, útmutatásokra és ismeretekre. Ezekkel a fejlődéshez nélkülözhetetlenül szükséges dolgokkal ellátni a gyermeket a felnőttek feladata. De a felnőttnek, persze, csak annyit kell ezekből adni, amennyi szükséges ahhoz, hogy a gyermek egyedül is hasznosan tudjon dolgozni. Ha ennél a szükségesnél kevesebbet nyújt, a gyermek nem tud hasznosan foglalkozni, ha pedig többet, akkor mivel vagy ráerőszakolja magát, vagy a gyermek helyett cselekszik, kioltja belőle a cselekvés ösztönét. Meg lehet tehát határozni a helyes az új nevelést vezeti, mert mindazokat a kérdéseket spontánul megoldja, amelyek a fegyelemre, a rendre, az engedelmességre, az erkölcsi felelősségre, szóval az alkalmazkodásra vonatkoznak.
Az új gyermek bízik önmagában, bátor, elfogulatlan, vagyis megvannak benne azok az erkölcsi erők, amelyeknek a szociális életben értékük van, és eltűnnek belőle vagy helyesebben nem is mutatkoznak benne azok a hibák, amelyeket eddig hiába próbáltunk kiirtani belőle neveléssel; mint a hazugság, a szeszélyesség, a rombolás szelleme, a szégyenlősség, a félelem, a félénkség és egyáltalán mindazok a tulajdonságok, amelyek a védekezési állapotból származnak. A felnőtt, a tanító is másképp viselkedik az új gyermek mellett; nem a hatalmaskodó felnőtt többé, hanem szerény és alázatos szolgája az új életnek. Elérkezve ehhez az alapvető tapasztalathoz, nem lehet a nevelés fölött másként vitába bocsátkoznunk, mint úgy, hogy előre megállapodunk a kiindulásra vonatkozólag, vagyis tudnunk kell, hogy arról a gyermekről akarunk-e beszélni, aki még mindig a felnőttek alá rendelve mindaddig állandó ostromállapotban él, míg bele nem törődik elnyomatásába, vagy arról a gyermekről, aki felszabadulva a nagyok hatalma alól, normális körülmények között él, és kinyilatkoztathatja teremtő erejét.