Az európai városok
sajátosságai a 20. század végén
A 20. század végére az európai városszerkezetnek számos sajátossága alakult ki nemzetközi összehasonlításban. Ezek közül az egyik legfontosabb az, hogy a kontinensen viszonylag kevés igazán nagy, sokmilliós város létezik. Párizs a maga 9,8 és London 9,2 millió lakosával ugyan világméretekben is nagy városnak számít, de a többi város ilyen nemzetközi mérce szerint nem tekinthető annak. Európát a városok nagy száma és egymáshoz való közelsége jellemzi. A kétmilliónál nagyobb metropoliszok viszonylag ritkák. Fontos (nyugat-)európai sajátosság a kis- és közepes városok nagy súlya a városszerkezetben.
Nyugat-Európában hatalmas agglomerációk jöttek létre, melyek a történelmi „city belt” („városöv”) területén vagy azzal határosan szinte egybefüggő városi övezetek kialakulásához vezettek. A 20. század végére ennek legnagyobb egységei a következők voltak: London és környéke (12 millió lakos), Párizs és környéke (10 millió lakos), az ún. Randstad Hollandia nyugati középső részén (5 millió lakos), a Ruhr-vidék (10 millió fő). Szintén nagy városi övezet alakult ki Anglia középső területein (Birmingham, Manchester), és másutt is.
Ezzel szemben Kelet-Közép-Európában az urbanizáció nem agglomerációkat és városövezeteket eredményezett, hanem inkább a nagyobb városokra összpontosult. Közrejátszott ebben a rendszerint alacsonyabb népsűrűség, a szuburbanizáció hiánya, a motorizáció késleltetett fejlődése. A hierarchikus gazdaság- és társadalomszervezésnek megfelelően a fővárosok megerősítették pozícióikat és a növekedés fő központjaivá váltak. (Lásd még: 6.1. ábra.)