A
posztindusztriális korszak városfejlődési problémái
Az 1970-es évek végére – a mediterrán területek és Kelet-Közép-Európa kivételével – megváltoztak az európai városok fejlődésének keretfeltételei. Míg korábban a fő problémát a városok bővülése jelentette, addig most már megjelentek a városok zsugorodásával összefüggő nehézségek.
A foglalkozási szerkezet átalakulása jelentős hatással volt a városok fejlődésére is az 1980-as és 1990-es években – mindenekelőtt Nyugat-Európában. A legfontosabb változás a dezindusztrializáció volt, ami azt jelentette, hogy nagy számban szűntek meg ipari munkahelyek, s ezek különösen hátrányosan érintették a városokat, ahová az ipar hagyományosan települt. Ráadásul a megmaradó ipari kapacitás egy része is kitelepült a nagyobb városokból a kisebb településekre. Ugyanakkor azonban nagy számban keletkeztek ettől eltérő jellegű állások, különösen a szolgáltatásokban. Ezek egy része irányító, menedzseri jellegű volt, de jelentős arányuk gyenge jövedelmet és rossz munkakörülményeket biztosított. A jól fizető állások nagy része a városközpontokban létesült, ami idetelepülésre vonzotta a magas keresetűeket. A városok igyekeztek fejlesztésekkel alkalmazkodni az új igényekhez mind a városok központi részein, mind pedig a nagyvárosok külső. Jó példa az ez irányú tudatos és ambiciózus városfejlesztésre Párizs La Défense nevű új üzleti negyede. Mindenekelőtt hatalmas kapacitású irodaépületeket foglalt magában, de emellett konferenciaközpontok, bevásárlóközpontok, szállodák, kiállítóterek sokasága is létrejött. Az egész negyedet úgy tervezték, hogy városképi jelentőségű is legyen egyben. Más európai városok is indítottak hasonló programokat: Londonban a Canary Wharf nevű városrész rehabilitációja, Berlinben a Potsdamer Platz és környékének hatalmas építkezései hasonló célokat szolgáltak.
A londoni és berlini példák egyben egy másik új igényt, a városközpontok megújításának és rehabilitációjának igényét is jelzik. A városfejlesztési projektek sokkal inkább a meglévő értékek megóvására koncentráltak, s nem annyira az új városszerkezet és új épületek létrehozására. Ezért most már kezdték kitiltani a gépkocsikat a belvárosokból, s gyalogosövezeteket alakítottak ki.
A második világháború utáni évtizedekben a motorizáció jelentős hatást gyakorolt a városépítészetre. A gyorsan terjedő gépkocsik utakat és parkolóhelyeket igényeltek, amelyek megépítése illetve kialakítása különösen nehéz volt a történelmi városmagok esetében. A nagyvárosok – mindenekelőtt Nyugat-Európában – sugárirányú utak és körgyűrűk egész rendszerét kezdték kiépíteni, melyek egyben elválasztották egymástól a belső kerületeket és lakónegyedeket, az ipari zónákat és bevásárlóközpontokat. Bár a gépkocsiforgalom igényei egyik európai országban sem gyakoroltak olyan hatást a városok szerkezetére, építészetére és működtetésére, mint az Egyesült Államokban, azonban a motorizáció így is súlyos konfliktusba került a történelmi városszerkezet és a hagyományos városi életforma megóvásának igényével, melyet általában csak kompromisszumokkal lehetett megoldani.
Az új törekvések magukban foglalták a történeti városközpontok és műemlékek gyakran igen költséges felújítását, parkok és más zöldterületek létesítését és megőrzését, a tömegközlekedési rendszer fejlesztését. A városfejlesztés legsikeresebb eseteiben új szimbólumokkal, de legalábbis új látnivalókkal gazdagodtak a városok, melyek így tovább növelték turisztikai vonzerejüket is. A legjobb példa erre megint csak Párizs lehet, ahol már az 1970-es években is létesült olyan intézmény – a Pompidou Központ – melyek látogatottsága a történeti emlékekével is felvette a versenyt, de a látványosságok listája később is bővült a városban. Mivel sok európai nagyváros folyó- vagy tengerpartra, illetve tengeröbölbe települt, különös jelentőséget kapott az itt lévő, a második világháború utáni évtizedekben mindinkább elhanyagolt területek rehabilitációja. London esetében a kikötő a tengerhez közelebb települt, ami feleslegessé tette a londoni dokkok nagy részét. Az így felszabadult épületek és területek hosszú ideig kihasználatlanul álltak, s csak a 20. század két utolsó évtizedében fordult feléjük a figyelem, amikor általában minőségi lakóépületekké, irodaházakká, üzletekké vagy közintézményekké alakították át őket. Az oslói Aker Brygge üzleti-kereskedelmi központ és a barcelonai olimpiai falu is így létesült, a már említett londoni Canary Wharf mellett, mely a legköltségesebb és még le nem zárult ilyen fejlesztésnek számít.
Ezek a folyamatok már önmagukban is hozzájárultak a városi társadalom polarizálódásához. A feljavuló városnegyedek magasabb ingatlanárai ugyanis arra ösztönözték az alacsonyabb jövedelműeket, hogy máshová költözzenek. Nyugat-Európa-szerte fokozta a városokban a társadalmi polarizálódást az, hogy az 1970-es évektől nagy számban érkeztek olyan emigránsok és menekültek, akik elsősorban városokban telepedtek le. A korábbi időszaktól eltérően a vendégmunkások nagy része szintén törekedett arra, hogy családjával letelepedjen a fogadó országban. Bár a hatóságok törekedtek arra, hogy elkerüljék térbeli szegregációjukat, a városok gettósodását, ez még a leginkább szervezetten eljáró Németországban sem sikerült. A legtöbb bevándorló előbb-utóbb nagyvárosokba került, s igyekezett saját közösségeket formálni, rendszerint a városok központjának, illetve módosabb kerületeinek közelében. A bevándorlók negyedei élesen elkülöníthető egységeket kezdtek alkotni a nyugat-európai nagyvárosokban. Bár az engedékeny bevándorlási szabályokat a legtöbb országban időközben szigorították, a bevándorló lakosság átlagnál magasabb fertilitása miatt ezek a negyedek inkább bővültek, mint szűkültek az utolsó két évtizedben.
Bár az urbanizáció gyors ütemben haladt Kelet-Közép-Európában is a második világháború után, a Nyugat-Európában az 1970-es és 1980-as évektől markánsan jelentkező fejlődési tendenciák itt szinte egyáltalán nem láthatók egészen a kommunista rendszerek összeomlásáig. Elmaradt a városközpontok felújítása, az üzleti célú új negyedek létesítése, de a szuburbanizáció is. Így a rendszerváltás idején alapvetően eltért a nyugat-európai és a kelet-közép-európai városok központjainak képe: utóbbiak nem csak elhanyagoltak voltak, hanem kis számban rendelkeztek modern áruházakkal, irodaépületekkel, üzletekkel. A fejlesztések még az 1980-as években is jórészt a külső kerületekben lévő lakótelepekre összpontosultak. Ugyanakkor a lakónegyedek polarizálódása nem jelentett olyan problémát, mint Nyugat-Európában, már csak azért sem, mert bevándorlás itt gyakorlatilag nem létezett. Az elit azonban térben is elkülönült a lakosság többi részétől.
A rendszerváltozással több tekintetben kétségkívül megindult az eltérések kiegyenlítődése Kelet-Közép-Európa és Európa más részeinek városfejlődése között. Az ingatlanok szabadpiaci forgalmának megteremtése valószínűleg a legnagyobb hatású változás volt, ami megnyitotta az utat az üzleti célú ingatlanfejlesztések előtt, de elősegítette a központi helyzetű történelmi városrészek rekonstrukcióját is. A rendszerváltás után a jövedelemkülönbségek nőttek, ami elősegítette a városok társadalmának polarizálódását. A kelet-közép-európai nagyvárosokban azonban nem csak nőtt, hanem jól láthatóvá is vált a szegénység. A depriváció, bűnözés és más társadalmi problémák csökkentették a városi élet minőségét, s ez ösztönzést adott a városokból való kiköltözésnek. A szuburbanizáció ugyan megindult, ennek azonban komoly gátat szabott a közlekedési rendszer fejletlensége. A városrendszerben ugyanakkor nagy változások nem következtek be. A kelet-közép-európai fővárosok megőrizték korábbi privilegizált helyzetüket, amit erősített, hogy már nem csak az állami újraelosztásból, hanem a külföldi tőke beáramlásából is lakosságuk aránya felett részesedtek. (Lásd még: 6.2. ábra.)