Ellenurbanizáció
A legmagasabb városodási fokkal rendelkező nyugat-európai országokban, így pl. Belgiumban, az NSZK-ban, Nagy-Britanniában, Dániában az 1960-as évektől az urbanizációs folyamat megállt, s teret adott egy ún. ellenurbanizációnak, ami számos nagyváros esetében népességveszteséghez vezetett. Nagy-Britanniában ez korábban bekövetkezett: olyan városok, mint Liverpool vagy Manchester lakossága már az 1930-as évektől csökkenésnek indult. Az 1940-es évektől kezdődően London lakossága is fogyott egy ideig.
Az ellenurbanizációnak több formája lehet. Az egyik ezek közül az, hogy a város lakossága egyszerűen „túlcsordul” a város adminisztratív határain. Ez ugyan statisztikailag csökkentheti a város lakosságát, de a valóságban inkább a város térbeli terjeszkedésének számít. Egy további változat a tulajdonképpeni szuburbanizáció, melynek során a népesség a nagy városokból azok környékére települ, mivel a lazább településszerkezet előnyeit kívánja élvezni, de ugyanakkor nem akar lemondani a nagy település közelsége kínálta előnyökről sem. Végül a városodás folyamata legradikálisabban akkor fordul meg, ha mind többen kívánnak falusias vagy kisvárosias jellegű településeken élni, ahol nem csak a városokétól, hanem az elővárosokétól is jelentősen különbözik az életstílus. Gazdasági okok, mint pl. a városokban növekvő ingatlanárak szintén ösztönözhetik a folyamatot, hiszen ezek nem csak a lakosokat, hanem a vállalatokat is kitelepülésre késztethetik. Emellett a családok növekvő aránya jutott öröklés vagy vásárlás útján több ingatlanhoz, ami lehetővé tette, hogy a kereső csak a munkanapokon tartózkodjon a városban, de az egyre gyarapodó számú pihenőnapokat a családjával a vidéki otthonban töltse.
Ez az ellenurbanizáció az 1970-es évekig tartott Nyugat-Európában. Ekkor sem terjedt ki azonban Írországra és Ausztriára, valamint Spanyolországra, Portugáliára és Norvégiára. Teljesen hiányzott Közép-Kelet-Európában, ahol egészen a rendszerváltozásig töretlenül folytatódott a lakosság városokban való koncentrációja. Az 1980-as évektől azonban több nyugat-európai országban megfordultak a korábbi trendek és ismét koncentrálódás indult meg. Nyugat-Európában megnőtt az egyedülállók – fiatal felnőttek, elváltak, özvegyek – és gyermektelenek háztartásainak aránya. Ez fékezte a városokból való kiáramlást, mivel a „kertes ház” illetve a „zöldben lakni” ideálja különösen a gyermekes családok számára vonzó. Az okok között meg kell említenünk a munkaerőpiac változását is. Az 1980-as években az új munkahelyek jelentős része a szolgáltatásokban, így pl. a szórakoztatóiparban keletkezett. Ezek túlnyomórészt rosszul fizetett, s kedvezőtlen munkakörülményeket biztosító állások voltak (pl. rendszertelen vagy/és éjjeli munkavégzéssel), s ugyancsak a nagyobb városokban koncentrálódtak. A nyugat-európai nagyvárosok lakosságát jelentősen növelték az 1980-as évektől egyre nagyobb számban érkező bevándorlók, akik a kisebb lakóközösségekbe nehezebben tudtak beilleszkedni, ezért a nagyobb településeket részesítették előnyben. Végül egyes országokban – pl. Hollandiában – környezetvédelmi okok miatt korlátozták a beépítetlen, természeti területek felhasználását, ehelyett az elhagyott városi területek újrahasznosítására helyezték a hangsúlyt. (Lásd még: 6.1. ábra, 6.2. ábra.)