Városok expanziója
a második világháború után
A század közepét követő néhány évtizedben a városi lakosság leggyorsabban továbbra is az alacsony szintről induló Balkánon, s legkevésbé a már korábban urbanizálódott Nagy-Britanniában nőtt, de emellett a már magasabb városodási fokú társadalmakban is gyorsan emelkedett. 1980-ban leginkább Albánia (22%), Portugália (23%), Jugoszlávia (26%) és Csehszlovákia (34%) urbanizáltsága maradt el az európai átlagtól. (6.1. táblázat, 6.1. diagram.) Ismét hangsúlyoznunk kell azonban azt, hogy ezek az adatok tisztán a lakosságszámot veszik figyelembe. Ha a kisebb, az egyes országokban városnak tekintett településekkel is számolnánk, akkor az urbanizációs fok nagyban emelkedne, s Nyugat-Európában másutt is elérné, vagy meghaladná a 75%-ot a 20. század végén.
A második világháború után Európa lakosságának koncentrációja tovább folytatódott. Ez a fejlődési tendencia azonban a leginkább városias társadalmakban 1960 körül teljesen meg is szűnt. A legkevésbé urbanizált országokban az 1980-as évekig nőtt a lakosság centralizációja.
Európa középső és keleti részein a második világháborús pusztítások néhány város lakosságának visszaesését eredményezték. (Pl. Varsó és a keletnémet nagyvárosok, mint Berlin, Drezda és Lipcse csak az 1960-as években érték el a háború előtti lakosságszámukat. Az NDK-ban azonban a lakosság emigrációja is apasztotta a városfejlődés forrásait.)
A második világháború után a városok egyik legégetőbb problémája a lakáshiány volt szerte Európában. A háborús károk, a városokba áramló menekültek tömegei, a háború alatt szünetelő lakásépítés, a háborút követően megugró fertilitás, mind növelték a lakáshiányt. Ezek a problémák leginkább Németországban jelentkeztek. Ennek megfelelően Nyugat-Európa legtöbb országában az 1950-es években hatalmas lakásépítési programok indultak: például az NSZK-ban ekkoriban évente félmillió új lakást építettek. Különösen súlyos volt a lakáshiány Kelet-Közép-Európában, ahol a második világháború után a lakásépítést kimondottan elhanyagolta a minden erőforrást az iparba áramoltató gazdaság- és társadalompolitika.
A lakáshiány szerte Európában arra ösztönözte a várospolitikusokat, hogy nagy, többemeletes házakból álló lakónegyedeket hozzanak létre. Az így létrejött negyedeket általában az egyhangú építkezés és a közszolgáltatások nem kielégítő volta jellemezte. Mindazonáltal ezen a téren óriásiak voltak a különbségek Európa országai és városai között. Kelet-Közép-Európában az előre gyártott lakásépítési technológia kiterjedt alkalmazása különösen monoton környezetet és rossz minőségű épületeket eredményezett. Itt a lakótelepek hatalmas méretűek voltak, a beépítés nagyon sűrű volt, s gyakran jókora késéssel, vagy egyáltalán nem készültek el a járulékos infrastrukturális beruházások, mint például közlekedési útvonalak, parkok, üzletek. A háború, illetve a kommunista hatalomátvétel után Kelet-Közép-Európában a lakáspolitika mindenekelőtt a meglévő lakások államosítását és újraelosztását jelentette. Később, az 1960-as évektől a városok külső kerületeiben hatalmas, sűrűn beépített és alacsony minőségű lakásokat kínáló lakótelepek létesítése került napirendre.
A második világháborút követő gyors urbanizáció mindenekelőtt a mezőgazdasági népesség korábban megismert visszaszorulásának és ezzel párhuzamosan az ipari és szolgáltató szektor bővülésének következménye volt. Az agrárterületek népessége a városokba áramlott. Nyugat-Európában az iparosodás és az urbanizáció a 19. századtól egymást feltételezve zajlott, és ezek során mindvégig sikerült elkerülni a világ más részein megfigyelhető fejlődési aránytalanságokat, melyek olyan jelenségekben nyilvánultak meg, mint a magas városi munkanélküliség, vagy az ellenőrizetlen városfejlődés. (Lásd még: 6.1. ábra, 6.2. ábra.)